1995 - Köszöntő a protestáns katonák és lelkészek konferenciáján - Ladocsi Gáspár

Köszöntő a protestáns katonák és tábori lelkészek konferenciáján

Budapest, 1995. Elmondta: dr. Ladocsi Gáspár dandártábornok, katolikus tábori püspök

 

Igen nagy örömömre szolgál, mint katolikus tábori püspöknek, hogy a protestáns keresztény katonáktól szervezett budapesti Euroszeminárium megnyitóján előadásra felkértek. Kívánom, hogy a konferencia munkáját Isten áldása kísérje!

Biztos vagyok abban, hogy nem felesleges kihangsúlyoznom azt az alapelvet vagy inkább eszményt, ami mindannyiunknak meggyőződése: a jó katona azonos az etikus katonával. A keresztény etika pedig közel két évezredes történelmével igazolta, hogy az egyetemes emberi etikai normák hordozója. És ezt az etikai igényű nem hívő ember is elismeri. Mi ezt Istenajándékának tartjuk, és az ő kegyelme segít bennünket abban, hogy ez az etikai értékrend életünkben gyümölcsöző legyen. Ez a szeminárium azt tűzte céljául, hogy a katonai hivatásban és szolgálatban betöltött szerepét gondolja át. Felém az az igény nyilvánult meg, hogy ezt a történelem szempontjából tegyem. A történelem valóban az élet tanítója /Historia est magistra vitae/, mert a múlt idők tapasztalatai - jó és rossz tapasztalatai egyaránt - a mindenkori jelen számára megfontolandó tanulságokat kínálnak. A kereszténység történelmében négyféle viszonyban volt a fegyveres erőkkel, és ez négy korszakot is jelent. De szeretném megjegyezni, hogy egy-egy kor jellemzője más korokban, itt-ott, újra megmutatkozott.

Mitől fogva foglalkozott az Egyház a katonákkal? A válasz egyszerű: amióta a katonák elfogadták a Jézus Krisztusba vetett hitet, és a keresztség révén az Egyház közösségének tagjaivá lettek. Ez már az apostoli igehirdetés kezdeti éveiben valóság volt /Elég Kornéliusz százados esetére utalnunk, ld. Apcsel 10,1-48/. Az egyház és a katonák viszonyát mindig az alakította, hogy híveinek élete mennyire kívánta meg a katona jelenlétét és szolgálatát.

1. A kereszténység történelmének első három évszázadát az egyre erősödő és egyetemessé váló üldözések határozzák meg. Ezeknek oka egy eleve bukásra ítélt hatalmi ideológia erőltetése volt, mégpedig a császárok Istenként való megjelenítése, és ennek megfelelő kultikus-vallási cselekmény kötelezése. Ez a kötelezettség legfőképpen a hivatalnokokat és a katonákat kötelezte. A római birodalomban ez a kettő szorosan összefonódott. Minden felmerülő nehézség ellenére, az Egyház sohasem magát a katonáskodást tartotta rossznak, hanem olyan dolgokat, amelyeket a katonák kötelezettségei közé kevertek. Küzdött azért, hogy a helytelen kötelezettség szűnjön meg, a sokszor „két malomkő között őrlődő”, vívódó katonát pedig pártolja. A keresztény üldözések korának nagy tanulsága, hogy a totalitárius és az emberi méltóságot, lelkiismeretet és jogokat nem tisztelő ideológiák a katonát etikai válságba sodorják, - és végső soron demoralizálják. Az emberi jogok érvényesítése meglehet sokszor bonyolult problémát okoznak egy-egy hadsereg életében. A feladatokban való helytállásban, - de annak feladása előbb-utóbb tényszerű romlásba és bukásba visz.

2. A középkori keresztény Európát úgy jellemzik, mint az „oltár és a trón” összeforrását. Ha a szükség kívánta a papoknak katonákká kellett lenniük a szó szoros értelmében. A magyar történelem két nagy honvédőütközetét stratégiai szempontból a király mellett Kalocsa érsekei vezették: az 1241. ápr. 11-12. muhi ütközetet a Csáknembéli Ugrin, míg a 1526. aug. 29. Mohácsi ütközetet Tomori Pál. De miért volt ez így? A népvándorlás idején a közigazgatástól és katonáktól elhagyott városokban maga a püspök kényszerült megszervezni a védelmet, ő lett az un. defensor civitatis, vagyis a város védője. Később is megmaradt, ennek megfelelően rendezkedett be, és egyrészt konkrétan erre is kapta a királyi javakat. Nagy Károly berendezkedésétől fogva ismert az un. bandériumok fenntartásának ill. kiállításának kötelezettsége. Hogy szerencsés volt-e a középkori lovag-pap ill. hadvezér-püspök eszménye? - erre a kérdésre egyértelmű választ nem adhatunk. Arra viszont oda kell figyelnünk, hogy a középkori katona - etikát meghatározta az ún. lovageszmény. Ennek az eszménynek a korhoz kötött formák mögötti tartalma ma is tanulságos, sőt elavultnak sem mondhatjuk. A lovageszményt a magam részéről három szóban tudom összefoglalni: pietas, virtus, cura. Elnézésüket kérem a három latin szóért, de középkori használatuknak tartalmát egyetlen magyar szóban nem lehet kifejezni. A lovagot jellemezte a pietas, vagyis a vallásos lelkület, a vallás tiszteletben tartása; éppúgy a virtus vagyis, hogy bátor helytállással végzi teendőit; valamint a cura, vagyis a törődés, főként az özvegyekkel és árvákkal, a betegekkel, vagyis a támaszra szoruló emberekkel. Meglehet, hogy merésznek tűnik az Önök szemében a párhuzam, de ugyanezeket várják el a kéksapkás, békemisszióban szolgáló katonáktól. Annyi megjegyzést hozzá kell tenni, hogy a vallás tiszteletbentartását, különösen szolgálati helyük lakossága felé mutatják ki Bármilyen nemes örökség is a lovagi eszme, a középkori keresztény katonaság ellentmondásai között etikailag a legsúlyosabb, hogy egyazon Egyházhoz tartozó keresztény támadta meg a másikat, egyazon Istenhez fohászkodva, azonos liturgiák és imák eszközlésével.

3. Az újkor Európájának katonáiban a vallásosság, a keresztény hit parancsaira való figyelés másodlagossá válik. A felvilágosodás után a hadseregek szellemisége szekularizálódik, míg századunk húszas éveiben tapasztalat lesz a vallást kizáró fegyveres erők szervezése. Az elmúlt két évszázadra jellemző, hogy a vallást ilyen vagy olyan formában eszköznek tekinti a katonai vezetés. A kötelező vallásgyakorlati formák mögött meghúzódik a vallási könnyelműség és nemtörődömség. Tisztelet azon katonáknak, akik szemében a vallás nem eszköz volt, esetleg még manipulálásra is, hanem az ember segítésének lehetősége. A totalitárius hatalmak katonai eszménye túl tette magát az emberiség etikai normáin, így a kereszténység etikai normáin is. A II. Világháború komoly lecke volt az emberiség számára, benne a katonai etika számára is.

4. Korunkban a társadalmi élet törekvései sokszorosan hangsúlyozzák az emberiesség fontosságát és igényeit. A világháború elnyúló árnyékában - 1948-ban - fogalmazza meg az Egyesült Nemzetek Szövetsége az ember veleszületett és elidegeníthetetlen jogait. Az emberi Jogok kartájának nevezett nyilatkozat 18. paragrafusa fogalmazza meg az ember gondolati, lelkiismereti és vallásszabadságát. Ez a jog magában foglalja a vallásváltoztatás jogát, a vallásgyakorlat szabadságát, egyénileg és közösségben, magán- vagy nyilvános formában, szóban és magatartásban. Ennek a szemléletnek a következménye lett, hogy a vallásosságot az emberi személy értékének tekintik, méghozzá annyiban, hogy az az emberi személyiség kibontakozásához hozzájárul. És az ember mint személyiség nem közömbös a katonaság ill. a honvédelem számára. Így a személyiséget értékelő katonai vezetés számára értéket jelent az a vallásosság etikai magatartás, mely az emberi helytállást ebben a hivatásban és szolgálatban megalapozza és elősegíti. Önök ezeknek átgondolása után jöttek össze, munkájukhoz minden jót kívánok.

 

Típus: 
Beszéd
Tartalom dátuma: 
vasárnap, 1995, január 1