1995 - Ladocsi Gáspár: Amikor az IGEN szerkesztősége megkérdezte...

Ladocsi Gáspár: „Amikor az IGEN szerkesztősége megkérdezte...”

Megjelent az Igen című újság 1995. áprilisi  számában

Amikor az IGEN szerkesztősége megkérdezte, mit tennék, ha a Názáreti Jézust, a Mestert és az Urat egy hétre vendégül láthatnám, bevallom, nagyon zavarba jöttem. Prózai okok miatt, melyek oly ellentétesek. Először is hol lássam vendégül? A tábori püspök maga is vendég a solymári plébánián. (Igaz a plébános atya annak örül, ha otthonosan érzem magam.) Aztán körülnéztem az itteni szobámban. Az biztos, hogy egy-két jobb műtárgyat beraknék a szekrény aljába, mert a Mester a szegények javára adatná velem. Jobb az ilyen konfliktusokat elkerülni. Be kell szereznem az enni- és innivalót is. Ebben biztosan segít nekem Robi barátom - talán nem esik zokon FRÖHLICH RÓBERT ezredes és rabbi úrnak, a Tábori Rabbinátus vezetőjének ez a közvetlen hivatkozás -, mert tudom, az Úr az ő népét sohasem tagadja meg.

Legszívesebben kocsit küldenék érte, de tudom, hogy ezzel zavarba hoznám. És nem is annyira miatta szeretném ezt tenni, hanem Mihály, a sofőröm miatt, hogy végre találkozzon vele, "Őt hordozza" - de ezt erőltetni nem szabad, nem tisztességes.

Jó lenne, ha egyedül jönne, akkor nem téveszteném össze, mondjuk a megnyerő külsejű (a hagyomány így emlékezik rájuk) Fülöppel, vagy unokatestvérével, Jakabbal. Bánom is én, ha nem olyan Ő, ahogy a Lentulus levél leírja, vagy a turini lepel sejteti: gesztenye hajú, zafírkék szemű, kecskeszakállú, mint minden szentképen. Felőlem lehet még csúnya is, ez úgyis csak a "kiüresítés kérge" lenne. Édesanyját azért elhozhatná, de ezt meg én nem merem megüzenni neki.

Jó lenne, ha egyedül jönne. Neki - és egyedül csak neki - jól "kipanaszkodnám magam". Hogy az általa ígért édes iga nem mindig olyan, és a könnyű teher, - meglehet, hogy csak neki az. De belátom, felesleges kiélezni a dolgokat. A válaszát legalább is sejtem: ha majd megtanulsz szelídnek és alázatos szívűnek lenni, akkor megtudod, hogy az ígéretem nem üres szó.

Minden programszervezés előtt szeretnék elbeszélgetni vele. Kikérdezni őt szépen, mint Nikodémus. Legelőször a kafarnaumi századosról, és elmondanám neki, hogy én is találkoztam már hasonlókkal. Megkérném, hogy tanítson meg jobban észrevenni a Zakeusokat és a ruhaszegélyt érinteni akaró beteg asszonyokat. És arról mindenképpen, hogy a tanítványok értetlenségét, hibáit, gyengeségeit hogyan lehet az ő szeretetével hordozni.

Egyhetes programot összeállítani nem könnyű. Naponta két dolgot terveznék: Valamit megmutatnék, ami neki érdekes, és valakikkel találkozót hoznék össze, azokkal, akiknek szükségük van rá. A napi imák, liturgiák és étkezések keretet adnának.

Hétfőn (múzeumi szünnap) elvinném a Flórián térre, nézze meg az ásatásokat, mert az első keresztények hazánk földjére, Pannóniába valószínűleg a katonák vagy a katonai kereskedés útján jöhettek. Délután elmennénk a Szent Ignác Kollégiumba, hadd lássa és tapasztalja a keresztény fiatalok, érett és éretlen (bocsánat, érésre váró) nézeteit, öntudatát és önképzelését. (Fontos az elsőnapi jó benyomás!)

Kedden elmennénk Piliscsabára, a katolikus egyetem Campusára. Összekötném a kellemest a hasznossal. Amíg tanítok, láthatná a szovjet katonák lepusztult "bábjaiból" kibontakozó "pillangókat". Az Augusztineumot, Catharineumot és a többi épületet. Diákmenüt ebédelnénk! Délután elvinném a szentendrei katonai főiskolára és kérném mutassa meg nekem azokat a helyeket, ahol ő félre tudná hívni - kicsit imádkozni - ottani fiatal híveit.
Este sport program velük. Hadd lássák, hogy Ő, a "hitünk alapja" nem életidegen.

Szerdán felmennénk a Várba, megmutatnám Szervátiusz Dózsáját és a szép panorámát, az Irdatlan Szenvedés szobor pátoszát és a sebeket leplező harmóniát, talán mert szeretem ezt a kontrasztot. Bíboros Úrhoz is szeretném elvinni; biztos ki tud szorítani egy félórát. Aztán megállnék imádkozni vele a Magdolna Torony alatt. (Csak ne essen ónos eső!) Délután megnéznénk a pasaréti ferences kistestvéreket. Innét villamossal és metróval bejönnénk Pest egyik régi peremkerületi terére, hogy lássa a kallódó embereket, ifjúságot, hogy essen meg rajtuk a szíve!

Csütörtökön elvinném Esztergomba, nézze meg a kincstárat, hogy dicsőségére mennyi szépet alkottunk és szereztünk mi magyarok, pedig csak a töredékét hagyta ránk az isteni gondviselés. Délután megnéznénk a kispapokat, és elmennénk egy hittanórára is, amit ők tartanak. Nagy élmény nem lenne, de nem is lenne unalmas.

Pénteken délelőtt kórházlátogatás. Megszokott, hogy betegeket visznek hozzá. Most én viszem Öt hozzájuk. Katonakórházba is elmennénk. Tudom, fognak ott rám panaszkodni, mert egyetlen szükségkényszert leszámítva nem voltam náluk, pedig üzentek egypárszor. Kifogásom van; de ha leszíd, mentségem igazában nincs. Ezt le kell nyelnem. Délután kicsit kötetlenebb program: Templomlátogatás Budapesten - szabadon - adoráció és meditáció.

Szombat - legyen a "papok szombatja". Igen, legyen a tábori lelkészek találkozója. A szokott helyen, Dobogókőn és SZABOLCS atyával. Remélem nem fogunk késni, bár ezt paptestvéreim megszokták (ne szokják meg!). Délután kirándulunk, az időjárástól függően: hegyekbe, vízpartra, városba, végszükség esetén múzeumba.

Vasárnap elviszem arra a szentmisére, ahova éppen hívni fognak. - Talán még ebédre is.

Ebéd után búcsút veszünk egymástól. Nem kérem, hogy írjon. Nem kérdem meg, jól érezte-e magát, bókot úgysem mondana. Nem kérem, hogy maradjon. Nem kérem, hogy látogasson többször, hiszen úgyis azt teszi, ami üdvözíti az embert. Csak arra kérem, ne hagyjon el!

 

Típus: 
Írás
Tartalom dátuma: 
vasárnap, 1995, január 1