1996 - Homília a Farkasréti Mindenszentek Plébániatemplomban - Ladocsi Gáspár

Homília a Farkasréti Mindenszentek Plébániatemplomban

Budapest, 1996. november 01. Elmondta: dr. Ladocsi Gáspár dandártábornok, katolikus tábori püspök

 

Szeretett Testvéreim!

Életünkben talán mindannyian megfogalmaztuk legalább egyszer, hogy szeretnénk a szentek közelében élni, azokkal a nagy történelmi alakokkal találkozni, akik példaképül álltak előttünk, és valamikor el nem múló örömben együtt maradni Isten országában velük. Ez a vágy már megvolt az első keresztény nemzedékeknél is. Olyan megragadó számunkra Rómában járva a katakombák mélyén, hogy a szenteknek díszes sírhelyei a vértanú szűzeknek áldott emléke mellé oda akartak temetkezni az egyszerű hívek is, minden apró helyet kihasználva, mert ha valaki az ő közelükben van, a feltámadás örömében együtt indulhatnak Isten országába.

 Ugyanakkor eszünkbe jut Szent Péter apostolnak a figyelmeztetése is, amikor Isten országának a megszerzését nehéznek tartotta., és az üdvözítő maga figyelmeztette: az embernek ez lehetetlen, de Isten számára nem. Kijuthat el a szentek közösségébe? Ki mehet fel Isten szent hegyére? Ki láthatja meg az Istent úgy, ahogy van? Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem föl nem fogta boldogságban. Az, aki az Isten szeretetében hűséges marad. Az, aki megtartja az evangélium azon üzenetét., amely Jézus önnön vérét adta, hogy rajtunk pecsét legyen. Ezért most, ha szentek örökségébe kívánunk jutni, mindannyian nézzük meg, hogy mi az az isteni tanítás, figyelmeztetés, ajándék, kegyelem, ami által mi a szentek polgártársai tudunk maradni! A szentek testvérei, kisebbek és nagyobbak egyaránt. Aki nem veszi fel Krisztus áldozatának és szeretetének jelét, az nem tud kedves lenni a mennyei Atya előtt.

Sokszor mondták: a mennyország kapuja a kereszten keresztül vezet, nem annyira az élet mindennapi keresztjein, inkább Krisztus áldozatának keresztje által. A kereszt kikerülhetetlen. Az Isten adja életünkbe. És éppen ezen keresztül tudjuk igazolni, hogy hűségesek vagyunk a szeretetben, gyengék saját erőinkben, de Krisztus kegyelme erőt ad számunkra, hogy a jó harcot megharcoljuk, és a győzelmi koszorút elnyerjük.. A Jelenések könyve szerint az üdvösségre eljutottak a homlokukon hordják az Úr nevét, látni fogják az Úr arcát. Az üdvösséghez elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy Krisztust meg kell vallani ezen a földön. Nagyon jól tudjuk azt, amire a szent püspök, Ágoston figyelmeztette övéit: Hazudni kettőnek nem lehet, az Istennek és a lelkiismeretnek.

Ma sokat beszélnek arról, hogy kevés a hiteles ember. Megfogyatkoztunk a hűségben. A Jelenések könyve egy bensőséges vonást tár fel a tanúság erejével megerősítve Azt mondja egy finom gondolattal, hogy mindenkinek a kezében van egy olyan kő, amelyet egyedül az Isten ismer, és az, aki fogja. A jel beszédes, s szépen kifejezi, hogy a pásztor magáénak tudja a juhokat, név szeri ismeri őket, és név szerint ad erőt mindannyiunknak, hogy a tanúságtétel kívánalmai szerint tudjunk a földön élni. De miben áll a mi tanúságtételünknek a foglalata, amiért a mennyei koszorút elnyerhetjük? Megtartani a legfontosabb parancsot, és megélni az evangélium boldogságait.

 Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, minden erődből, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Nem könnyű dolog. Mindannyian tudjuk, hogy a szeretet nem lehet megosztott. A szeretetnek teljesnek kell lennie. Akár emberek irányában éljük meg-és főként, ha Isten felé. A megosztott szívűek mindig megfogyatkozott szívűek. Mindig a teljes szeretet adja meg nekünk azt a kegyelmi biztosítékot és biztonságot, hogy megmaradhassunk Isten országában. Nem könnyű dolog, hiszen a szeretet mindig áldozatot kíván. Nap mint nap találkozunk a nyolc boldogság üzenetével, amely a világ számára nyolc őrületnek tűnik, Mert nézzük csak meg! Ki az, aki szegény akar lenni? Ki az, aki oda tudja adni mindenét a másiknak? A nagy keresztényüldözések idején Szent Ciprián, a vértanú püspök figyelmeztette a híveit: Ti csak cipeljétek ezeket az evilági dolgokat, cipeljétek csak, ha olyan őrültek vagytok! Majd le fogjátok tenni a szűk kapu előtt, mert ezekkel, nem tudtok bemenni. Meg kell tanulnunk tehát a lélek függetlenségét: Úgy használni a földi javakat, hogy mennyei kincseket szerezzünk rajta.

 Ki mondja azt., hogy boldogok, akik sírnak? Hiszen mindig nevetni akarunk. A rengeteg szórakoztató videó klipp állandóan azt sulykolja, hogy delejes örömben éljen az ember. Pedig mennyire vigasztaló, és csendes örömnek előkészítője, ha valaki el tudja siratni a bűneit, ha valaki meg tud újulni jóságban úgy, hogy hibáit elismeri. Azt mondja az Üdvözítő: szelídnek kell lenni. A szeretet mindig szelíd és figyelmes. Ebben a könyöklő világunkban, ki mondja boldognak azt, aki szelíd? Aki szerény, aki a másik érdekét is nézi, aki a másik javát a magáé elé ereszti? Pedig érezzük, hogy Isten szeretete ebben maradandó, és így tudja legyőzni a világot.. Nem az ellenkezéssel, nem olyan magatartással, amely enged a gyűlöletnek, a maga igazát akármilyen formában, akár hazugságok árán is érvényesíteni akarja. Az igazságot nem hagyhatjuk el. Az evangélium maga az igazság.

 A nyolc boldognak látszólagos ellentmondásait meg kell tanulnunk, nélküle nem a mennyek országába gyűjtünk kincseket, hanem ezen a földön, amelyet a szűk kapunál úgyis le kell tenni, a rozsda és a moly előbb-utóbb elemészti. Ideig-óráig gyönyörködhetünk benne és örülhetünk neki, de földi kincs az örök életnek nem záloga. Ezért éppen a nagy szenteknek a példáján tanuljunk meg valóban krisztusian élni, hogy Isten fiainak bizonyuljunk a földön, Jézus érdeméért és hozzá kötődve, így a mennyország örökösei maradjunk szeretteinkkel együtt. Ámen.

 

Típus: 
Beszéd
Tartalom dátuma: 
hétfő, 1996, január 1