1996 - Kései adósságunk törlesztése orosz földön - Szalay Tamás ezredes, protestáns tábori püspöki irodavezető

Kései adósságunk törlesztése orosz földön

Bordievka, Novgorod, Jagla, 1996. július 19-24. Elmondta:Szalay Tamás ezredes, a Protestán Tábori Püspökség irodavezetője

 

"Ha ti elfeledkeztek rólunk, az Isten is elfelejt titeket”

Ez a cirill betűs mondat áll a jaglai temető hadifoglyokra emlékeztető hatalmas keresztjének tövében lévő emléktáblán.

Bizony, úgy tűnt sokáig, hogy nem csak kell feledni, hanem kötelező is feledni. Évtizedeken át évente többször is nagy koszorúzásokkal emlékeztünk a II. világháború elesett orosz és más nemzetiségű katonáira, az egykori Vörös Hadsereg áldozataira, de nem szóltunk és nem szólhattunk azokról a magyar honfitársainkról, százezrekről, akik Oroszország végtelennek tűnő hómezőin, a Kárpátok hegyei között vagy éppenséggel hadifogolytáborokban vesztették életüket.

Úgy 7-8 évvel ezelőtt bátor kezdeményezések és egyre erőteljesebben kifejeződő igények nyomán sorra létesültek községekben és városokban emlékművek és emlékhelyek mementóként. Azokra az egykori áldozatokra emlékeztették ezek az obeliszkek, kopjafák és emléktáblák a ma élőket, akiknek nyugvóhelye ismeretlen volt mind a még élő hozzátartozók, mind az utódok előtt. Magam is tevékeny részese voltam egy ilyen emlékhely kialakításának, és tudom, hogy milyen lelki megkönnyebbülést eredményezett az, hogy van egy hely, ahova odatehet az ember egy csokor virágot, meggyújthat halottak napján egy mécsest, elmondhat egy imádságot.

Hosszú évek kitartó tárgyalásainak eredményeként lehetőség nyílott arra, hogy a haza határaitól messze eltemetett magyar hősökről, áldozatokról és mártírokról ott emlékezhessünk, ahol tragédiájuk lejátszódott. Ebben nagymértékben segített az az általánosan felismert és elfogadott megállapítás, mely így szól: A halott katona nem ellenség.

Ez év július 19-24. között magyar kormányküldöttséggel, a Tábori Lelkészi Szolgálat egyik vezetőjeként magam is ott lehettem azon a kegyeleti megemlékezésen, amelynek első alkalma a Don folyó melletti Bordievkában, a másik pedig Novgorodtól 200 km-re, Borovici járás jaglai temetőjében történt. Jószerével nem is tudom meghatározni e néhány soros cikkemnek műfaját. Emlékezés? - az is. Tudósítás? - az is. Hálaadás? - az is. Bármelyikről is legyen szó, a sorokat egyszerre írom valami belső remegéssel és az Isten iránti hála örömével.

Hogyan is tehetném másként, hiszen ugyanezeket éltem át ott, ahol az egykori 2. Magyar Hadsereg szinte napok alatt veszett el, és messze Észak-Oroszországban, Joglában, ahol a magyar hadifogolycsoport megérkezésekor úgy kapott helyet az összetákolt barakkokban, hogy ahány fő érkezett, annyi orosz foglyot legéppuskáztak előtte helyteremtés címén.

Bordievka. Kicsiny orosz falu a Don urivi átkelőhelyétől néhány kilométerre. Vasárnap dél, rekkenő hőség. A sok szeretettel és áldozatos munkával kialakított emlékhely előtt állunk a falu lakóinak gyűrűjében. Egyszerű emberek, felnőttek és gyerekek, többen még élő öregek, akik szeretettel emlékeznek a magyarokra. Nincs a szívekben se ellenségeskedés, se harag, de annál több megbecsülés irántunk, hogy nem feledtük el a magyarjainkat, és reménység, hogy ehhez hasonló tragédia talán soha nem ér minket, se oroszt, se magyart.

Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke mondja az emlékbeszédet. Magyar sorstragédiáról beszél, ami Muhinál kezdődött a tatárjárással, és itt ért véget a Donnál, nemzetünkre máig kihatóan. Szól az Isten igéje, imádságok élőkért és holtakért, magyar katonákért és munkaszolgálatosokért, mindazokért, akik még ma is zsigereikben hordják az 54 éve történt pokoli események kitörölhetetlen következményeit és emlékeit. Virágok kerülnek az emlékoszlop tövébe és gyertyák. Ki a kertjéből hozta, ki a mező virágait csokorba szedve. A megbékélés, az egymás szeretete és az áldozatok iránti kegyelet és tisztelet ölel át mindent. Élőket és holtakat. Fájdalmas múltat és hálás jelent.

Uriv. Festői táj, egy magaslatról nézve feledhetetlen a Don-kanyar képe. Ezért a magaslatért tízezrek haltak meg, hiszen ott és akkor stratégiai pont volt. Még megvannak az egykori lövészárkok, amik sok honfitársunknak a sírjává is lettek. Az egykor gyilkos harcok helyén ma gabona- és kukoricaföldek. Néhány jószág békésen legelész, egy vontató az új szénatermés báláit hozza át komp segítségével a Don túlsó oldaláról. Mi ott állunk azon a területen, ahol talán talpunk alatt Kovácsok, Vargák, Szabók, Tóthok, Kocsisok, Kisek és mások alusszák a síri álmot. Nem elfelejtve. Mert emlékhely hirdeti, hogy éltek és utolsó leheletükig hűek maradtak a magyar hazához és a katonai eskühöz. Reménységben. Mert a séta során morzsolgatom magamban a hitvallás szavait: ”hiszem a test feltámadását és az örök életet.”

Szoktuk mondani: Mindenki a maga baját látja a legnagyobbnak. Higgyük el, e század nem csak hozzánk volt kegyetlen, de másokhoz is. Az orosz nép is sokat szenvedett. Ha hitelesnek mondható, több mint 1400 munkatábor „Gulag” működött az egykori Szovjetúnió területén. A sztálini terror éveiben e táborokat megtöltötték a „rendszer ellenségeivel.” Voltak köztük értelmiségiek, parasztok, kulákok, munkások, egykori arisztokraták, papok, tanítók, szinte az egész orosz társadalom. Később e táborok hadifoglyokkal kerültek feltöltésre, és azokkal a tízezrekkel, akiket a háború lezárása után hazájukból hurcoltak el rögvest. Egy ilyen tábor működött Joglában is. Még állnak azok az épületek, melyek az őrök kaszárnyái és kantinjai voltak, kéznyújtásnyira a temetőtől. E temetőben, vannak eltemetve magyarok 114-en, finnek, németek, lengyelek, jugoszlávok és más népek fiai. Nyírfák lombjai alatt alusszák síri álmukat azok, akiket a testet-lelket felőrlő kényszermunka megölt. A temetőt megtölti a tömeg. Tisztelet és szeretet vesz körül minket, kezünket szorongatják egyszerű emberek. Kisiskolásokat hoznak nevelőik, valószínűleg egy napközis csoport lehet, öltözékükből ítélve. Emlékbeszédek hangzanak. Velünk van Nanofszky György, moszkvai nagykövetünk és Keskeny Ernő szentpétervári főkonzulunk is. Ökumenikus imával emlékezünk az áldozatokra, melyben közreműködnek orosz ortodox testvéreink is. A három magyar lelkész ajkán felhangzik az ősi zsoltár: ”Tebenned bíztunk eleitől fogva”, majd imádságok. A közbenjáró ökumenikus imát országgyűlési képviselőink, a Duna TV munkatársa és a magyar katonák mondják. Aztán ismét hárman: Ladocsi Gáspár püspök, Csuka Tamás református tábori lelkész és e sorok írója együtt énekeljük az ismert katolikus temetési éneket: „Istenem, örök Atyám, szent kezedbe adom lelkem! Légy jóságos bírám, engedj haza országodba engem! Szörnyű magányomban nyújtsad felém kezed, kereszted trónjáról ítélj, bánatomban ismerj meg engem!” A szemekben könny, a nyírfák lombjai susognak, a temető aljában az a folyó hömpölyög, amit az egykori hadifoglyok is láthattak és hallhattak. Hazai földet szórunk a magyar sírra, jelképesen eltemetjük magyar testvéreinket. Lerójuk kegyeletünket a más népek fiainak sírjánál is, letérdelve imádkozunk a Krisztus ügyéért legyilkolt paptestvéreink sírja előtt.

Korábban azt írtam: belső remegéssel és Isten iránti hálával írom e sorokat. E remegést és hálát éreztem ott is sokadmagammal. Hiszen mi özvegyek, árvák, rokonok és barátok, a magyar nép nevében kaptunk megbízást, Istentől pedig kegyelmet, hogy rendezhessünk egy több mint fél évszázados adósságot. Nyugodjanak békében hősök és áldozatok! Hozzánk pedig legyen irgalmas az Isten, hogy egy újabb évezredben ne kelljen egy nép fiainak sem hasonló zarándoklatot tennie.

 

Típus: 
Beszéd
Tartalom dátuma: 
hétfő, 1996, január 1