1998 - Balassi-kard átadási ünneségen mondott beszéd - Ladocsi Gáspár tábori püspök

A Balassi-kard átadási ünneségen mondott beszéd

Budapest, 1998. február 14. Elmondta: dr. Ladocsi Gáspár dandártábornok, katolikus tábori püspök

 

Balassi Bálint a halála előtt ezeket a szavakat mondotta, szép latinsággal: „Tuus miles fui Domine, tua castra secutus sum” - én a te katonád voltam Uram, és a te seregedben szolgáltam. Így halt meg ő, a nagy költő-katona Esztergom vára alatt. Bár hitét sokszor kellett igazítania, számadásaink szerint legalább nyolcszor, de halálában hű maradt ahhoz a hithez, amelyet őseitől örökölt. Ahogyan haldoklásánál jelen lévő jezsuita páter leírta, a gyermekét a „Tridenti szent sekrestye”, a Tridenti zsinat szerint akarta neveltetni.

Tudom, hogy más emberek mást írtak róla, hogy hitetlen, gonosz ember halt meg, de ő nem az volt. Hitéhez hű, hitében hánykódó és hitét megtartó ember volt. Életében sok kalandot megjárt, amelyet fájlalunk, de nagyságát ez nem csorbítja. Ezért idézhetjük Szent Jeromos mondását, amelyet a nagy teológusra, Origenészre írt, akinek ő ugyan kritikusa volt, de nagyságát elismerve a középszerű kritikával szemben: „Non imitemur eius vitia, cuius virtutes assequi non possumus” - vagyis, ne emlegessük annak hibáit, akinek tehetségét követni nem tudjuk. Mindezt azért szeretném szóba hozni, mert egy népszerű napilapban egy évvel ezelőtt támadás érte Balassi Bálintot, illetve ennek a kardnak az átadását. Balassi Bálint a nemzet költője volt és marad, míg azok, akik kritikával illetik, nem valószínű, hogy az ő tehetségét követni tudják. Nagyságát felülmúlni lehet, de aki felülmúlja, csak őt illeti meg a kritika szava. Ezért most idézzük a régi papoknak, a római birodalom papjainak szavait, hogy akik a kritikát nem tudják alátámasztani tehetséggel, azokra a mondás áll: „favete linquis” - ez annyit jelent, őrizkedjetek a szavaktól. Ezekkel a szavakkal búcsúzott a földi élettől Prohászka Ottokár, a magyar egyháznak kitűnő főpapja és a szociális gondoknak nagy segítője.

Balassi Bálintot érheti kritika, érheti Ady Endrét, érheti Petőfi Sándort, érheti Vörösmarty Mihályt is, de a nagysága előtt mindenképpen az embernek meg kell hajtani a fejét, és talán a katolikus ember azt mondja, nem istenkáromlással, hogy kérlek Isten, ne engedd. Balassi Bálint ilyen, és az ő emlékét őrizve így kell ismernünk, magunk körében és magunk körében erősíteni.

Balassi Bálint emlékét ünnepelve, most ünnepi szeretettel köszöntsük Buda Ferenc urat, a költőt és a prófétát. Szabadjon ezt a két szót kihangsúlyozni. A költő, aki mindig üzenetet hordoz, a próféta mindig küldetést hordoz. És ennek a kettőnek össze kell kötődni az ő életükben. Kívánom a most díjra érdemesült költő-próféta urat, hogy ezt tartsa meg a jövő számára és a magunk javára.

Az ő verses kötetét lapozva, három szó maradt meg bennem. Az első a rend. Mennyire szeretnénk rendet teremteni ebben az országban, ezekben az elmékben, ezekben a megvalósításokban, és nagyon érezzük, hogy nem mindig és mindenben sikerül. A rendteremtésnek feltétele, hogy tudjuk mit jelent az emberhez méltó rend kialakítása. Buda Ferenc ezen töpreng, kérdéseket vet fel, és megválaszolásra provokál bennünket. Engem is és mindannyiunkat. És ezt megköszönjük neki, mert ez a költő-prófétának egyik legfontosabb küldetése.

A második, ami a költészetben megragadott engem, a hiánynak számonkérése. Verssoraiból nem a reménytelenség sugároz, hanem a remény megtalálására való bátorítás. Olvastam néhány pesszimista versét, mint ahogyan a „Fölöttem Hold is, Csillag is”, de úgy éreztem, hogy benne a reményért kiált. Ez a nemzet ma reményért kiállt, és a reményért mindig fáradozni kell. Buda Ferenc biztatása bennünket segít ebben a reményért való fáradozásban. Legyen figyelmeztetés számunkra.

A harmadik gondolat, amely az ő költészetében megragadott, az ősök szólítása. Sokszor elmondottuk, gyökér nélkül nincsen nemzet, gyökér nélkül nincsen család, gyökér nélkül nincsen élet. Ez összetartozást fejez ki, amely az elődökkel, az őselődökkel nagyon fontos megtartanunk. Számomra nagyon szép, hogy a lovakat és az ökröket idézi. Elnézést a két kifejezésért. A lovakat, amelyek a szilárdság és a hűség szimbólumai voltak és maradnak. Az ökröket, amelyek a kitartás és a teherbírás jelképei. Ezek is fontosak számunkra. Ezeregyszáz éven át ez volt a megtartó erő és megtartó szimbólum. És a költőnek köszönjük, hogy ezzel szembesít bennünket, és erre irányítja a mi gondolatainkat. Van egy meghökkentő sora, nem tagadom kicsit fájlaló, kicsit nehéz a sor: „A ravasznak gyertyája estig világít”, de azt hiszem, hogy az őrt álló hűséges emberé hajnalig. Legyen ez a kettő, figyelmeztetés számunkra. Ne legyünk ravasz emberek, hanem legyünk őrt álló emberek ott, ahova az Úristen, ahova a nemzet, ahova az emberi élet állított bennünket. És őrt állóként az igaz hajnalig tudjunk őrt állni. A költőknek, a prófétáknak hivatása, hogy őrt tudjanak állni, és én ezt kívánom most ezen ünnepi pillanatokban Buda Ferenc úrnak, a Balassi kard ezen évi győztesének, díjazottjának.

 

Mindenható Örök Isten, Történelem Ura, mindannyiunk szívének ismerője! Te azért teremtetted meg az embert, hogy igaz szeretettel ragaszkodjon mindazon értékekhez, melyek emberi méltóságát biztosítják, önmaga életét és jövőjét gazdagítják a szabadság, a testvériesség és az egyenlőség reményében és hitében. Te szabod meg földi életünk pályáját, nemcsak az enyémet vagy a másikét, hanem nemzedékekét és nemzetekét is; nagy birodalmak enyésznek el, de maroknyi népeknek megadod a küzdőteret, hogy nemzetük sírjára unokáknak ne kelljen borulnia. Nekünk, a magyar nemzetnek tizenegy zivataros századot adtál eddig, megfosztottál bennünket minduntalan - ezt nem a lázadás, hanem a panaszlás szaván tárjuk eléd - de nem törtél meg minket, az irántad való hűségben ingatag nádszálakat.

Egyházadat védtük megannyi csatában, azok ellen, akik a beléd vetett hitet semmibe vették. Bár mi is védelemre szorultunk volna vérünkért cserébe, és éppen egyetemes egyháza(i)d fiai nem adták ezt meg nekünk. Nemzetünk szabadságszeretete oly sokszor fellángolt. Ezek között mindig jeles példák maradnak 1848-49 napjai. Amikor arisztokrata és koldus, politikus és elnyomott nemzetiségi, fiatal vagy öreg férfi egyaránt megértette az áldozathozatal magasztosságát. Igaz, voltak, akik örökségüket semmibe véve megsebezték a forradalom lázában Anyánkat, az Egyházat, a hazát vélve védeni ezzel; de követendően szép példát szabtak meg számunkra azok, akik a kardforgatásban megérlelt életben tértek meg Hozzád. Akinek a haza oly édes, mint az anya, az otthon, a kenyér vagy a szülőföld, az érti meg igazán a számkivetésbe, kényszerültek keserveit és torzulásait, az oldott kéve szomorúságát. A magyar nép történelmében begyógyult e kardvágás, de maradandó seb ezen honfitársaink sorsa. Bátor szívükért légy irgalmas hozzájuk!

Az egyenlőséget és a testvériséget éppen a szabadságért vívott küzdelemben értették meg. Ők a jogokban való egyenlőséget akarták a jövő számára, és nem a felebarát múltbeli javait. A javakat is csak annyiban igényelték, amennyire az a hazát és a közjót szolgálta. A testvériséget pedig átélték ott, ahol a másik önzetlenségét harcban, kórházban, gyászban és száműzetésben megtapasztaltak.

Ezért kérünk Téged, Istenünk, Himnuszunk szavával: hozz ránk víg esztendőt! Nem állhatatos érdemeinkért, hanem azoknak tőled nyert hitéért, akik életük odaadásával adtak hálát Neked, önmagukért és övéikért fohászkodtak fel hozzád, mint az aradi tizenhárom tábornok, és megannyi katonájuk. És Te, Magyarország Védasszonya, akinek oltalmában bízva arcképét vitték a csatában lobogóikon, tekints az ő hiteles hűségükre érettük, nekünk, maradjál oltalom!
Ámen.

 

Típus: 
Beszéd
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 1998, január 1