2005 - A tábori lelkészi szolgálat mint missziós feladat - Szabó Tamás

A tábori lelkészi szolgálat mint missziós feladat
Előadás a Sapientia Teológiai Főiskolán - 2005. november 12. Elmondta: dr. Szabó Tamás dandártábornok, katolikus tábori püspök
 
A katonák közötti lelkipásztorkodás alapdokumentuma II. János Pál pápa 1986-ban kiadott „Sprituali Militum Curae” kezdetű apostoli konstitúciója. Ennek bevezetőjében a következőket olvashatjuk: „Ők ugyanis egy meghatározott társadalmi réteget alkotnak, és akár, mert önkéntes alapon állandó részét képezik a haderőnek, akár, mert a törvény értelmében meghatározott időre behívták őket, ’életük sajátos feltételei miatt’ konkrét és sajátos lelki gondozásra van szükségük”. A katonák lelkipásztori ellátása esetében rétegpasztorációról beszélhetünk.

Magyar vonatkozásban az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság 1994. január 10-én nemzetközi megállapodást kötött a Honvédségnél és a Határőrségnél végzendő lelkipásztori munkáról. A Kormány, miután külön megállapodásokat írt alá a Református és az Evangélikus Egyházzal, valamint a Zsidó Hitközségek Szövetségével, az 1994. április 20-án megjelent IV./1994. Korm. sz. rendeletével létrehozta a Tábori Lelkészi Szolgálatot.

A Szolgálat többszörös feszültségben végzi munkáját. A Szolgálatot létrehozó dokumentumok, jogszabályok a katonák vallási igényeinek kielégítéséről beszélnek. Szoros értelmezésben így a lelkészek tevékenysége kizárólag egy jelentkező igény esetére korlátozódna. Ugyanakkor érvényes ránk Jézus missziós parancsa: „Menjetek, tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28,19), illetve: „Emberek halászaivá teszlek titeket” (Mt 4,19). Ha a lelkészek csak az igénnyel hozzájuk forduló katonákkal foglalkoznak, hogyan tudják teljesíteni evangelizációs kötelezettségüket, a missziós parancsot?

A napokban volt egy foglalkozás a Honvédelmi Minisztériumban, amelynek során ismertették az új Szolgálati Szabályzatot. Ebben szerepel, hogy katonai objektumok hirdetőtábláira pártpolitikai hirdetést és vallási propagandaanyagot nem szabad elhelyezni. A foglalkozás után megkérdeztem az előadótól, van-e valahol pontos meghatározás arra, mi minősül vallási propagandának? A válasz nemleges volt, és az illető csak saját véleményét fejtette ki. Azt magától értetődőnek tartotta, hogy ha van egy istentisztelet, vagy egy zarándoklat, az arra való meghívást ki lehet függeszteni. És ha kiteszek, mondjuk, egy bibliai idézetet? A kérdés megválaszolatlan maradt.

A másik feszültség, amely körülvesz minket, az a magyar honvédelem 1945-90-es történetében gyökerezik. Ebben az időszakban a katonák és főleg a katonatisztek részére tilos volt a vallásgyakorlat, a gyermekeket nem volt szabad megkereszteltetni és hittanra járatni. Amikor én 1979-80-ban sorkatonai szolgálatot teljesítettem, a „22-es csapdájában” éltem, mert eltávozáskor a civil ruha viselése nem volt megengedett, viszont egyenruhában nem volt szabad bemenni egy templomba. Ennek a mentalitásnak a maradványai a mai napig érezhetők, és vannak olyan katonák – ha nem is nagy számban –,  akik minket betolakodóknak tekintenek. 

Ezek után vegyük szemügyre, milyen sajátos vonásai vannak a katonai lelkészi szolgálatnak. Bár a „civil” lelkipásztori ellátásban is van példa arra, hogy a pap meglátogatja a híveit, a családokat, a tábori lelkészi szolgálatnak szembetűnő jellemzője az, hogy a pap megy a hívek közé. Ezzel részt vesz mindennapi életükben, ismeri a szolgálati helyüket, az ott zajló eseményeket, ezáltal könnyebben megérti, ha valaki valamilyen problémával fordul hozzá. A munka ezért sokrétűvé válik, mert emberi, pszichológiai, önismereti, műveltségi-kulturális összetevői is vannak. Ez a lelkészektől széles látókört és folyamatos önképzést igényel.

Milyen sajátos problémák jelentkeznek, amelyek kezelésében segítséget kell nyújtani? A katonák fokozott fizikai és pszichikai igénybevételnek vannak kitéve. Gyakran kerülnek megalázó helyzetbe. Az áthelyezések, vezénylések, gyakorlatok, és különösen is a külmisszióban való szolgálat következtében gyakran és nem egyszer hosszú időre el vannak szakítva családjuktól. Ennek során konfliktusok gerjednek, sokszor félreértések, kommunikációs zavarok lépnek fel a családtagok között. Pszichés teherként jelentkezik, ha valakit viszonylag fiatal korban rendelkezési állományba vesznek, vagy éppen a nyugdíjazást ajánlják fel, neki, és nem nagyon marad más választása, mint hogy elfogadja az ajánlatot. Egy 45-50 éves nyugdíjas katona nagyon nehezen talál magának nyugdíjas foglalkozást. Ez utóbbi probléma az elmúlt évek haderőreformjának egyik állandó velejárója volt.

A lelkipásztorkodásnak ezen a területén nagyon sok, a „civil” egyházban alkalmazott és alkalmazható módszer nem működik. Ez a tény a tábori lelkészektől kezdeményezőkészséget, kreativitást kíván meg. Nem elégedhetünk meg a szentségi ellátással, azzal, hogy az ilyen igénnyel jelentkező katonákat felkészítjük a keresztény beavatás szentségeire, megesketjük őket, vagy eltemetjük. Meggyőződésem egyébként, hogy ez más lelkipásztori területen sem elegendő. A katonai lelkipásztorkodásnak hangsúlyozottan evangelizációs jellegűnek kell lennie, sőt, gyakran pre-evangelizációt folytatunk. Ebben nagy szerepük van az alapvető emberi értékeknek: normális kereszténység csak normális emberségre épülhet.

Elfogultság nélkül meg kell állapítani, hogy a katonák között fontos szerepet kapnak az ún. természetes erények, melyek közül több is szerepel a katonai erények hagyományai között. Példaként említhető a barátság, a bátorság, a bajtársiasság, a kitartás, őszinteség, az egymás és az elöljáró tisztelete, önzetlenség, önfegyelem és így tovább. Ezekre az erényekre jól felépíthető a keresztény üzenet.

A katonákkal való kapcsolattartás sajátosságai között említést érdemel, hogy nagyon tapintatosnak kell lenni vallási kérdésekben, mert sok a tudatlanság és/vagy a sérülés, amit a katonák az Egyháztól vagy egyházi személyektől szenvedtek el. Nagyon sok, számunkra magától értetődő tényt, ismeretet nem feltételezhetünk náluk. Csak ellenkező eredményt lehet elérni rámenős fellépéssel, okoskodással, netán kioktató magatartással. A személyes szimpátia megnyerése eszköze lehet annak, hogy elvezessük őket Krisztushoz. Idézet egy katonától: „Én utálom a papokat, de te jó srác vagy” – mondta a tábori lelkésznek. Bár furcsának tűnhet, az ilyen emberrel lehet kezdeni valamit, és hozzá lehet segíteni ahhoz, hogy megszeresse az Egyházat és a papokat is, de mindenek előtt Jézus Krisztust. Amikor egyik lelkészünk zarándoklatra hívott egy tisztet, azt válaszolta neki: „Ha te mész, akkor én is elmegyek”.

A személyesség és a katonák lelkészekhez való viszonya kapcsán meg kell említeni, hogy a honvédség körében tömegpasztorációról szó sem lehet. Ezzel összefüggésben egyik lelkészünk a következőket fogalmazta meg: „A ’tömegpasztoráció’ mindig föltételez valamiféle rokonszenvet a mi irányunkban, amellyel mentségeket találnak a hívek számos gyöngeségünkre, de csak a szeretet talál mentségeket. A pre-evangelizáció esetében nincs meg irántunk ez az előzetes jóindulat; nem keresnek és nem találnak számunkra mentségeket, mi jó esetben közömbösek vagyunk a katonák számára. Ez alázatra tanít.”

A katonák vallási érdeklődése tehát erőteljesen személyfüggő, különösen azoké, akik semmilyen vallási háttérrel nem rendelkeznek. A felekezetiség, a felekezetek közötti különbségek első lépésben nem érdeklik őket. Ha az ilyen katona egy katolikus lelkésszel találkozik, akkor a katolikus vallás felé mutat érdeklődést, ha egy protestánssal, akkor református vagy evangélikus lesz. Érdeklődés esetén azonban alapelvnek kell tekinteni, hogy rákérdezzünk esetleges családi hagyományokra, s először megpróbáljuk abba a hagyományba belesegíteni. A felekezeti különbségekkel kapcsolatos ismeretek hiányára jó példa az az eset, mikor egy újonnan kinevezett lelkészt mutattam be egy alakulat parancsnokának. Ő kissé értetlenül állt a helyzet előtt, és azt mondta: „Hiszen nekünk már évek óta van lelkészünk”. Csakhogy az illető lelkész református volt. És el kellett magyaráznom a parancsnoknak a Szolgálat felépítését, és azt, hogy miért lesz ott két lelkész.

E gondolatokkal már egy következő témát is érintettem. A szolgálat végzése közben találkozunk azzal, amit egy lelkészünk így fogalmazott meg: „az ökumené kényszere”. A Szolgálat felépítése következtében elkerülhetetlen a felekezeti határok tiszteletben tartása. Talán kissé meglepő módon, még a hivatkozott Kormányrendelet is tartalmazza azt a kívánalmat, hogy a lelkészek szolgálatukat ökumenikus szellemben, a felekezeti önállóság tiszteletben tartásával végezzék.

Pre-evangelizációs munkánkra szeretnék még egy példát hozni. 2004 nyara óta katonák és honvédségi alkalmazott 10-14 éves gyermekei számára nyári tábort szervezünk, a nagy számú érdeklődő miatt az idén már két turnusban. Kulturális, honismereti, környezetvédelmi, egy szóval értékközvetítő programokkal foglaljuk le 6 napra a gyermekeket. A helyszín egy plébánia és udvara, a templom közvetlen szomszédságában. Minden gyermek tudja, hogy lelkészek vezetik a tábort, minden nap van lehetőség szentmisére menni. Volt olyan gyermek, aki életében először ott tette be a lábát egy templomba. Egy másik gyermek azzal ment haza, hogy ő ezután minden vasárnap szeretne templomba járni.

A gyermekek „átadás – átvétele” kapcsán van mód találkozni a szülőkkel is. A táborról minden család kap egy videót, amelynek segítségével felidézhetik a szép napokat. A táborvezető lelkészek segítői katonák, egy részük katonai főiskolások. Nem mindegyikük vallásos, viszont e program segítségével kapcsolatba kerülnek az Egyházzal is. Bennük bizonyosan legalább „szimpatizánsokat” nyerünk.

Még egy kérdésre    ki kell térni. A vonatkozó jogszabályok alapján a tábori lelkészek és maga a püspök is rendfokozattal rendelkező, hivatásos állományú katonák. Ezzel kapcsolatban rendszeresen előkerül a kérdés: jó-e ez a rendszer, nem sérül-e az állam és az Egyház szétválasztásának elve. Nem szeretnék most jogi fejtegetésekbe bocsátkozni, hanem megmaradnék a témához kapcsolódó szempontok megemlítésénél.

Személyes tapasztalataim szerint az egyenruhás szolgálatnak egyaránt vannak előnyei és hátrányai. A hátrányokkal kezdve: egyes katonák nehezen emésztik meg, hogy miközben nekik hosszú és kemény éveket kell küzdeniük azért, hogy rendfokozatban előlépjenek, a civil életből belépett tábori lelkészek egyből századosi vagy őrnagyi rendfokozatot kapnak. A másik hátrány az, hogy a katonákat nagyon szigorú hierarchikus szellemben képezik. Egy honvéd, tisztes, vagy tiszthelyettes számára nem könnyű áthidalni a rendfokozati különbségeket, és megszólítani a lelkészt, megnyílni előtte. E tekintetben nagyon sok múlik a lelkészen, hogy segítsen elhárítani ezt az akadályt.

A katonákba belenevelt mentalitással kapcsolatban egy példát szeretnék elmondani. Adva van egy katonai főiskolás hallgató lány, aki hittanos és ministráns volt, egy szóval a templom környékén nőtt fel. Egy zarándoklat alkalmával figyeltem fel arra, hogy mindezek ellenére a főiskolai lelkészt következetesen a rendfokozata szerint, „alezredes úr”-nak szólítja.

Az előnyökről is essék szó. Anélkül, hogy betagozódnának a lelkészek az adott alakulat szervezetébe, katonaként (is) jelen vannak a laktanyában. Főleg az első időben problémát jelentett és a vallásilag tájékozatlan katonák számára mindig probléma lesz, hogyan szólítsa meg a lelkészt. Ezt a kérdést egyik lelkészünknek maga a dandárparancsnok is feltette. A katonai rendfokozat viselése megkönnyíti a helyzetet, hiszen a lelkészt meg lehet szólítani a rendfokozata szerint. Engem is gyakran szólítanak „tábornok úr”-nak, s ha valaki megkérdezi, hogyan szólíthat meg, azt szoktam válaszolni, „ahogy Önnek könnyebben esik”.

Egy másik előny az, hogy a civil-katonai kapcsolatok egyre intenzívebb ápolása ellenére a honvédség egy sajátos, nagy mértékben zárt világ. Egy lelkész, aki civil ruhában jelenik meg a laktanyában, az a katonák szemében mindig „civil”, vagyis kívülálló marad. A katonák sokkal jobban a magukénak tudják érezni azt az embert, aki ugyanolyan egyenruhát visel, mint ők. Egyik ezredparancsnok támogatta a lelkészünket abban, hogy az alakulat pénzügyi keretének terhére helyi nyelvtanfolyamra járjon. Amikor megköszöntem neki a segítőkészségét, egyszerűen csak annyit mondott: „Ő is a mi kutyánk kölyke!”. Biztos vagyok abban, hogy ez a „befogadó nyilatkozattal” is felérő kijelentés nagyrészt az egyenruha viselésének volt köszönhető.

Vajon a tábori lelkészé tudathasadásos hivatás? Katonák vagyunk vagy papok? A kérdésre azért a válasz egészen egyértelmű: mindannyian elsősorban lelkészek akarunk lenni, mert az a küldetésünk. A jogszabályok különben sem engedik meg, hogy bármilyen katonai tevékenységet folytassunk, bár valamennyien részesültünk katonai alapképzésben. A kérdésre a választ Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első levelében találjuk meg: „Bár mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek. A zsidók előtt zsidóvá váltam, hogy megnyerjem a zsidókat. A törvény alá rendeltek között a törvény alárendeltje lettem – noha magam nem vagyok a törvénynek alárendelve –, csak hogy megnyerjem azokat, akik a törvény alárendeltjei. Azok közt, akikre a törvény nem vonatkozik, olyan lettem, mint aki a törvényen kívül áll – pedig nem állok Isten törvényén kívül, hanem Krisztus törvényének vagyok alárendelve –, csak hogy megnyerjem a törvény alá nem rendelteket. A gyöngék közt gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek. Mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne (9,19-23)” – a katonák közt katona lettem, hogy megnyerjem a katonákat, tehetjük hozzá mi, tábori lelkészek.

                                 

Típus: 
Beszéd
Tartalom dátuma: 
szombat, 2005, november 12