2011. október 22. - XVI. Benedek pápa beszéde a tábori püspökökhöz

XVI. BENEDEK PÁPA BESZÉDE A TÁBORI PÜSPÖKÖKHÖZ

Róma, Vatikánváros, 2011. október 22.

 

Bíboros Urak, Tiszteletreméltó Testvéreim a Püspökségben és a Papságban, Kedves Barátaim!

 

Örömmel üdvözöllek titeket a Katonai Ordinariátusok VI. Nemzetközi Találkozója és a Tábori Lelkészek Emberi Jogi Képzésének III. Nemzetközi Kurzusa alkalmából, melyeket a Püspökök Kongregációja és az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa közösen szerveztek. Miközben szívélyes üdvözletemet küldöm mindenkinek, köszönetet mondok Marc Quellet bíborosnak a ti nevetekben nekem továbbított kedves szavakért.

 

Ezeket a kezdeményezéseket különleges jelentőséggel ruházza fel az, hogy – amint már elhangzott – a találkozók apropója a Spirituali militum curae kezdetű apostoli konstitúció 25 évvel ezelőtti megjelenése. Ezt a dokumentumot Boldog II. János Pál adta ki, akinek éppen ma van a liturgikus emléknapja. E törvényhozói intézkedésen keresztül az Egyház szándéka az volt, hogy a katonai ordinariátusoknak megadja a lehetőséget egy olyan lelkipásztori tevékenység kifejtésére, amely hatékonyan szervezett és inkább illik Isten népének egy fontos részéhez, azaz a katonákhoz és családjaikhoz, beleértve intézményeiket, mint pl. a helyőrségeik, katonai iskoláik és kórházaik. 25 évvel e dokumentum megjelenése után ki kell emelni, hogy katonai ordinariátusok általában bebizonyították, hogy képesek evangéliumi szellemben tevékenykedni, hozzáigazítva lelkipásztori intézményeiket az új evangelizáció sürgető szükségleteihez.

 

A szellemi munka e napjaiban azt tervezitek, hogy gondolatban felidézitek a katonai ordinariátusok történelmi és kánonjogi fejlődését, egyházi küldetését, ahogy az a Spirituali militum curae-ben megfogalmazást nyert, rámutatva a katonák érdekében végzett közös lelkipásztori munka céljaira és az aktuális problémák természetére. Miközben őszintén buzdítalak benneteket, figyelmeteket fel szeretnem hívni annak szükségességére, hogy a fegyveres erőkben szolgáló férfiaknak és nőknek garantálni kell a lelkipásztori segítséget, mely mindenben megfelel egy következetes és missziós keresztény élet követelményeinek. Olyan keresztényeket kell nevelni, akik mély hittel rendelkeznek, akik meggyőződésből gyakorolják vallásukat, és akik Krisztus hiteles tanúiként élnek saját környezetükben. Hogy ezt a célt elérjék, a tábori püspököknek és lelkészeknek át kell érezniük felelősségüket az evangélium hirdetésében és a szentségek kiszolgáltatásában, akárhol is legyenek a katonák és családjaik.

 

Ha a katonai ordinariátusok kihívása a katonák világának evangelizálása, mely lehetővé teszi a Krisztussal és az életszentséggel való találkozást, amire minden ember hivatott, akkor nyilvánvalónak tűnik, hogy a papoknak, akik e szolgálatot ellátják, szilárd emberi és lelki nevelésben kell részesülniük, állandóan figyelniük kell belső életükre. Ugyanakkor nyitottnak kell lenniük arra, hogy meghallgassák az embereket, párbeszédbe tudjanak bocsátkozni velük, hogy felismerhessék a rájuk bízott hívek személyes, és környezetükből eredő problémáit.

 

A katonáknak szüksége van a folytonos támogatásra hitéletükben, hiszen a vallásos dimenziónak a katonai életben is sajátos jelentősége van. Az ok, amiért léteznek katonai ordinariátusok, azaz a fegyveres erők és a rendőrség lelki gondozása, egyben utal arra a lelkipásztori érzékenységre, amellyel az Egyház elérhetővé akarta tenni a katonák és családjaik számára a megszentelődés eszközeit, biztosítva nemcsak az általános lelkipásztori figyelmet, hanem azt a sajátos segítséget is, ami hozzásegíti őket hivatásuk betöltéséhez a keresztény szeretet szellemében. Egy keresztény katonai karrierje elválaszthatatlan kapcsolatban van az első és legnagyobb paranccsal, az Isten és a felebarátok szeretetével, mert a keresztény katona arra hivatott, hogy megvalósítsa azt a szintézist, mely által lehetővé válik a szeretetben megélt katonaság, betöltve a béke szolgálatát a fegyverek között (ministerium pacis inter arma).

 

Kifejezetten a katonák szeretetszolgálatára gondolok, mikor segítségére sietnek a földrengések és áradások áldozatainak vagy a menekülteknek; a kiszolgáltatottak rendelkezésére bocsátván saját bátorságukat és szakmai képességeiket. Annak a katonának a szeretetgyakorlatára gondolok, akinek személyes kockázattal és veszéllyel járó feladata az aknák hatástalanítása az egykor háború sújtotta területeken; vagy éppen arra a katonára, aki a békemissziók keretén belül járőrözik a városban és vidéken, hogy felebarátai ne öldököljék egymást. Sok egyenruhás férfi és nő akad, akik telve vannak a Krisztusba vetett hittel, akik szeretik az igazságot, akik elő kívánják mozdítani a béke ügyét, és akik Krisztus igazi tanítványaiként szolgálják saját nemzetüket, miközben pártolják a más népek alapvető emberi jogait védő erőfeszítéseket.

 

Ebben az összefüggésben felmerül az emberi jogok és a tábori lelkészek közötti kapcsolat, hiszen a humanitáriánus szervezetek és a vallási vezetők aktív együttműködése sokszor termékeny energiákat tud mozgósítani a konfliktusok által keltett keserűség enyhítésére. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a háborúkban elkövetett szomorú rémtettek során az emberi méltóságot gyakran megsértik, és a béke összeomlik. Mindazonáltal, csupán a jog eszközeivel képtelenség helyreállítani a kibillent egyensúlyt; szükség van arra, hogy bejárjuk a kiengesztelődés és megbocsátás útját. Így fogalmazott Boldog II. János Pál a 2002-es Béke Világnapja alkalmából kiadott üzenetében, a 2001. szeptember 11-i támadást követően: „Az igazi béke gyümölcse az igazságosságnak, erkölcsi erénynek és a törvényi garanciáknak, melyek őrködnek a jogok és kötelességek iránti tisztelet, valamint a javak és terhek egyenlő elosztása felett. Mivel azonban az emberi igazságosság mindig törékeny és tökéletlen, ki van téve az egyén és a csoport korlátainak, önzésének, azért azt megbocsátással kell gyakorolni, és bizonyos értelemben lezárni, mert csak így lehet begyógyítani a sebeket és helyreállítani a megtépázott emberi kapcsolatokat.” (§3.)

 

Kedves Barátaim! E megfontolások fényében tagadhatatlan aktualitást nyernek azok a lelkipásztori indokok, melyek a katonai ordinariátusok identitását megalapozzák. A katonák között végzett evangelizáció megköveteli a felelősség egyre tudatosabb felvállalását, hogy ebben a sajátos környezetben is elhangozzék a mindig új, határozott és örömteli üzenet Krisztusról, aki az élet és béke egyetlen reménye az emberiség számára. Ő maga mondta: „nélkülem nem tehettek semmit” (Jn 15,5). A Ti sajátos küldetésetek, buzgó szolgálatotok a segítőitekkel, a papokkal és diakónusokkal együtt, hozzájárul a szívek általános megújulásához, s ez föltétele az egyetemes békének, amire az egész világ vágyik. Ezekkel a gondolatokkal biztosítalak benneteket imáimról, és kísérjen titeket áldásom, amit most örömmel adok rátok és mindazokra, akik lelkipásztori gondoskodásotokra vannak bízva. 

Fordította: dr. Alácsi Ervin János százados, tábori lelkész

 

Típus: 
Beszéd
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2014, július 21