2012 - Körlevelek: Húsvét, Magyar Hősök Emlékünnepe, Mindenszentek és halottak napja,Karácsony

A KATONAI ORDINARIÁTUS KÖRLEVELEI  - 2012.

HÚSVÉT

 

 

Zelk Zoltán: Este

Most fogja meg vagy most engedi el kezem az Isten?

(Haikuk)

Krisztus szenvedésének elmúlt hetében mindegyikünkben, aki csak egy kicsit is figyel Jézusra, és az Ő sorsában fölismeri a saját sorsát, fölvetődik a mottóbeli kérdés, amit Jézus a kereszten a zsoltáros szavaival így kiáltott világgá: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt22,2; Mt27,46)

Húsvét ünnepe, Jézus Föltámadása nélkül nem lehet megválaszolni ezt a kínzó kérdést, ami pedig életének egy kritikus pontján – abban a pillanatban, amikor tudatára ébred, hogy ő is meg fog halni – minden emberben szükségképpen fölmerül. A halál lehetséges értelme és jelentése nem elméleti probléma, hanem a legszemélyesebb, egzisztenciális, a teljes emberségünket érintő kérdés.

Húsvétkor, amikor Jézus Föltámadását ünnepli a keresztény a világ, Isten Maga ad választ, megmutatva, hogy az Ő ereje és szeretete a halálon túl is megőrzi az embert, a teljes embert, testestül-lelkestül.

Természetesen ez a nap elsősorban Jézus Föltámadásának ünnepe, Róla szól (nem a tojás, a sonka és a nyúl napja), mégis az Ő Föltámadásában Isten kinyilatkoztatta a mi föltámadásunkat is, csak jól kell figyelnünk, valódi tisztánlátásra van szükségünk, úgy, mint ahogyan a Zsoltáros mondja:

Amint a szolga szeme gazdája kezére figyel,

s a szolgáló szeme úrnője kezére, mi úgy tekintünk Urunkra, Istenünkre,

amíg csak meg nem könyörül rajtunk.

(Zsolt123,2.)

Az idézet jegyében ezen a Húsvéton egy képpel szeretnénk köszönteni, gondolkodásra és elmélkedésre hívni mindenkit, aki olvassa körlevelünket. Ez a kép a „tisztánlátás” címet viseli, a festő nézi a tojást, és megfesti belőle a madarat.. (Minden ellenkező híreszteléssel szemben, a tojás elsősorban nem a tányérunkon teljesedik be, „dicsőül meg”, hanem a galambban, a kikelő madárban.

Az ember szemléli a világot, és okulnia lehet, sőt okulnia kell belőle: Figyelem a kezdeteket, és abból fölismerem a végkifejletet. Karácsonykor figyelem a Gyermeket, és látom, hogy megszületett a test a szögezésre. Nagypénteken figyelem a Megfeszítettet, és látom az Ő Föltámadását. Nézzük gyerekkori fotóinkat, és tudjuk, meghalunk, de így Húsvétkor a halállal szembesülve, hisszük, hogy föltámadunk. Tisztánlátásra van szükségünk az egész élethez, s akkor az egész világ egyetlen hatalmas illusztrációvá, de mondhatnánk úgy is, hogy katekézissé, igazi hitmagyarázattá válik a számunkra, ami a végső reményre tanít. Csak helyesen kell figyelni.

Sokféle figyelem van. Lehet gyanakodva, ellenségesen nézni, és lehet részvéttel, együtt érzően. Megleshetünk titkokat, és szemlélhetjük is őket. Húsvét, Jézus testi Föltámadásának ünnepe, mint minden igazi valóság, megosztja, szétválasztja az embereket, hiszen kiderül és kinyilvánul, ki hogyan figyeli Krisztus sorsát. Annakidején ott Jeruzsálemben is voltak, akik, bár nem tagadták a Föltámadás tényét, mégis pénzt adtak, és fogadtak el, hogy hazudjanak Róla., és voltak, akik még a halált is el merték vállalni Miatta.

Ma sem változott a helyzet, lehet „tavasz, vagy tojás ünnepet” is tartani, és lehet megtalálni Isten válaszát a legemberibb kérdéseinkre. Amikor föltesszük fájdalmas kérdéseinket a szenvedés, a halál miértjére, Isten nem tudományos, vagy elméleti választ ad, hanem így szól: „nézd, Én veled együtt szenvedek és halok meg, de Föltámadok, és így te is föltámadsz!”.

Tisztánlátással figyeljük Húsvét ünnepét, és Jézus Föltámadásában fedezzük föl a mi föltámadásunkat is, és akkor lehetőségünk lesz arra, amit Zelk Zoltán egy másik haikuja mond:

Mert így igaz:

Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,

nem tudják, már járni tanulok

megadóan, Isten oldalán.

Ezekkel a gondolatokkal kívánunk a Magyar Honvédelem ügyét szolgáló minden felebarátunknak Áldott Húsvéti Ünnepet!

 

MAGYAR HŐSÖK EMLÉKÜNNEPE 

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis. 

(József Attila: Két hexameter)

Május utolsó vasárnapján hazánk hőseiről emlékezünk meg országszerte. A 95 esztendeje meghozott törvény így fogalmazza meg a magyar haza hőseiről való emlékezetet: Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélybenforgó haza védelmében. Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.   

2001-ben a Magyar Országgyűlés így rögzítette törvénybe ezt a napot: A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam.   

A Magyar Köztársaság Országgyűlése - tisztelettel adózva a hősök emléke előtt - a haza szabadságáért és függetlenségéért, a nemzet fennmaradásáért küzdött hazafiak emlékét e törvényben megörökíti.

A Magyar Köztársaság Országgyűlése a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élő és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánítja.

 A Magyar Köztársaság Országgyűlése kifejezi azon meggyőződését, hogy az állami szervek, a helyi önkormányzatok, az egyházak, a társadalmi szervezetek, a magyar nemzet fiai és leányai minden évben, a Magyar Hősök Emlékünnepén méltó megemlékezés keretében leróják hálájukat és kegyeletüket az elmúlt ezredév magyar hőseinek. (2001. évi LXIII. Törvény a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről - részlet)

Ez a nap a főhajtásé azok előtt, akik életüket áldozták hazánkért, Magyarországért. Ugyanakkor a mai korban élők számára elgondolkodásra, elmélkedésre, magunkba nézésre felszólító ünnep és emléknap. Mit kell tennünk, hogyan kell gondolkodnunk, beszélnünk, cselekednünk, egyáltalán, hogy kell élnünk korunk világában, nem feledve hőseink súlyos áldozatokat felmutató tetteit, ugyanakkor a jövő nemzedékek számára megnyugtató eligazodást advni jelen életünk értékteremtő munkájával és tetteivel.

A tisztesség, vagy inkább a becsület kérdései a lelkiismeretünkhöz szólnak, és ott is kell rájuk válaszolnunk, vagyis nem a praktikum, és a külső elvárások szintjén, hogy érdemes-e, vagy megéri-e egy-egy tettünk. Ma, amikor a „fordított Akhilleuszok” (Sütő András: Szuzai mennyegző) korát éljük, akik a legtöbbször gyöngéknek bizonyulnak a legtöbb élethelyzetben, és elárulják önmagukat és másokat is, különösen fontos a hősökről, az igazi hőseinkről, az igazi Akhilleuszokról beszélni, akik elestek ugyan, mert sebezhetőek voltak, de addig is állták a sarat, és a harcot,küzdöttek kívül és belül egyaránt.

A magyar közbeszéd ámokfutásának egyik meghökkentő példája, hogy valaki azt nyilatkozza a médiában: „a demokráciában nincs szükség hősökre”. Micsoda félreértés, és félrevezetés mind ez. Igaz, valóban nincs szükség olyanokra a ma Magyarországában, akiknek csak a fejfájára lehet kitűzni a kitüntetésüket. Ilyen hősökre valóban nem a demokráciában van szükség, hanem a háborúkban, a diktatúrák poklaiban. De pontosan a demokrácia sajátosságai és viszonyai követelnek meg tőlünk egy másfajta, de éppoly valóságos és igazi hősiességet: a becsület naponta meghozott döntéseit.

A diktatúrák „nagy előnye”, hogy a becsületes emberek számára jól láthatóvá és hallhatóvá teszik „a” rosszat, ami ellen a „valódi embereknek” küzdeniük kell. A demokráciában az Isten- és emberellenes erők, nehezebben ismerhetők föl, így nagy fegyelem, és következetesség kell ahhoz, hogy tetten érjük azokat, és valóban meglássuk mivel is kell küzdenünk ellenük; netalántán akár önmagunkkal is.

A demokráciák hősei nem hajtanak végre látványos tetteket. Az ő hősiességüknek nincs hírértéke, mégis nélkülözhetetlenek a mindennapok számára. Ma, amikor történelmünk hőseire emlékezünk, ne pusztán a felszínre figyeljünk, a látványos és rendkívüli tetteikre, hanem sokkal inkább azokra az alapvető erkölcsi döntésekre, melyeknek csak következményei a tettek, még a legkisebb „hétköznapi” cselekedetek is. A hősök nem egy adott helyzetet konstruáltak meg, hanem önmagukat adták a döntésükbe. Nekünk is ilyen döntéseket kell hoznunk és követnünk, egy stabil értékrendet kialakítanunk, amely hordozni tud minket és a jövendő nemzedékeket, s amiért áldozatokat is lehet, és érdemes hozni, hiszen „mindenki meghal, de nem mindenki él igazán”. (film szöveg)

Mi lehet nagyobb ajándéka az életünknek, mint az, ha valami nálunknál nagyobb valóságért küzdhetünk, és ha kell az életünket is oda adhatjuk érte. Persze igaz, amit a régi latin mondás tart: „corruptio optima pessima est”, azaz, a „legnagyobb jó megromlása eredményezi a legnagyobb rosszat”. Az elvek és erények szerinti élet utáni vágy, gyakran csak rigolyákat, mániákat jelent, ami visszataszító. Egy diktatúrában, vagy háborúban válhat ösztönösen, de akár véletlenül is hőssé az ember. A demokráciában ez már kevésbé igaz, mert nincs rá alkalom, hiszen apránként, napról napra, a beteljesedés forgatókönyvének ismerete nélkül kell cselekedni és dönteni. Itt tudatosan és megfontoltan kell egy stabil értékrend mentén megnyilvánulni, a becsületre kell törekedni, és nem a hősiesség szubjektív élményére. Stefan Heymnek van egy provokatív gondolata: „nem érdemes férfiként élni az eunuchok világában” (Dávid király krónikája). A mi demokráciánk igazi hősei, folytonosan ennek a kísértésnek mondanak ellent, hiszen minden körülmények között „férfiaknak” kell maradnunk, önmagunk és az Isten miatt is, és az Ő Arca előtt.

Egy diktatúrában, vagy háborúban az ember „hirtelen”, egyetlen pillanat alatt is hőssé válhat, de a mi demokráciáinkban a hőssé válásnak nem ez a módja. Jelen korunkban tudatosan kell egy állandó értékrendre törekedni: a „hősiességre”, a becsületesség erényének megvalósításában. A mindennapi hősiesség, a lelki és emberi állhatatosság, a szavahihetőség és megbízhatóság mindegyikünk kötelessége, önmagunk és a történelmünk hősei miatt is, akiknek példája kötelez és támogat minket.

2012-ben, a Hősök Vasárnapján keressük és fedezzük föl az igazi énünket, amely világosan jelzi, hogy mindegyikünknek döntenie kell: milyen Akhilleuszok vagyunk is mi, valódiak, alázatra kötelező sebezhetőséggel, vagy „fordítottak”, akik egész életükben menekülnek a kikerülhetetlen baj elől, s persze hiába.

A hősiességre való törekvés mindegyikünk kötelezettsége, felekezettől, világnézettől függetlenül. Ezért imádkozhatjuk a „népének szavaival”:

„Had legyünk mink is

Tiszták hősök szentek,

Hazánkat így mentsd meg.”

(Katolikus népének)

 

MINDENSZENTEK ÜNNEPE és HALOTTAK NAPJA 

Áldjon, Uram testvérünk, a testi halál,

Akitől élő ember el nem futhat.

Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!

És boldogok, kik magukat megadták Te szent akaratodnak, 

A második halál nem fog fájni azoknak.

(Assisi Szent Ferenc: Nap-himnusz)

Magyarország területe egyetlen hatalmas temető, olyan mint egy öregember szíve. Amerre lépünk holtak csontjai fölött járunk, s kísér bennünket az emlékük. A „civilek” megpróbálhatnak nem törődni ezzel, de mindenki, aki volt már részese, átélője, áldozata háborúnak, és minden katona és katonacsalád különös viszonyban van a halállal és a halottakkal.

Csak a nagyon ostoba és elvetemült ember gondolhatja azt, hogy a halállal „eltűnünk hirtelen” (József Attila), és minden megsemmisül. Az ember múlhatatlan lény, hiszen a „szellemünk” halhatatlan. Minden kor minden embere számára egyértelmű volt, hogy az ember több annál, amit el lehet temetni, s ilyen értelemben az egyetlen olyan élőlény az ember, akinek „halottai” vannak. S pont a halál színe előtt vetődnek föl az igazán emberhez illő kérdések: hol vannak ők, mi van velük, mi lett a jóságukkal vagy éppen a gonoszságukkal, megszűnik-e a halállal a szeretet? S a végső és legalapvetőbb kérdés, amit Heideggernek tulajdonítanak, de ha figyeljük a gyermekeket, ők is rendszeresen fölteszik: „Miért van inkább valami, miért nincs inkább semmi?”

Ilyenkor Mindenszentek Ünnepén és Halottak Napján érdemes megállni és elgondolkodni mindezen, és valódi választ keresni.

A kereszténység lényegénél fogva a halál kérdésére adott válasz, hiszen Jézus és Vele együtt minden ember föltámadását hirdeti. Vannak, akik szeretnének ezzel a kérdéssel nem foglalkozni vagy meseszerű megoldásokkal vigasztalódni, mondván, hogy „majd a másik életemben…”. De kit vigasztalhat igazán az, hogy a  jelen életemmel és önmagammal „semmi” kapcsolat nélkül, valaki másként kezdem újra a létezést, újra átélve és elszenvedve a gyengeségeket, és veszteségeket, s maradandóság nélkül élni át az örömet?

A keresztény álláspont ennek a két napnak a jelentésén nyugszik, s ezt ezzel a szentenciával lehetne összefoglalni: „Egyszer élünk, és ez már az!”. A „modern”, vagy „posztmodern” világ kultúrája csak ennek a keresztény gyökerű gondolatnak az alapján érthető meg. Minden, amit teszünk, amire vágyunk, az „önkifejezésre” és az „önazonosságra” irányul, hogy végre önmagunk lehessünk, minden kényszer, hazugság és szerepjátszás nélkül. Ezért törekszünk saját stílusra, amit aztán sajnos könnyű „piacosítani” a divat-ipar által, de mégis szeretnénk „elkülönbözni” a többiektől. Egész életünkben „önmagunkat” keressük. Erre az „emberhez méltó gondunkra” (József Attila), nem válasz, hogy majd valaki másként újra kezdhetjük, aztán újra és újra, míg már nem különbözünk a „mindenségtől”.

Mindenszentek ünnepe azt tanítja, hogy az ember a halálon, mint egy ajtón átlépve, végre eggyé lehet a szeretteivel, s legfőbbképpen és alapvetően eggyé lesz az Istennel, de nem lesz azonos Vele, vagy velük. Megmaradunk annak, akik vagyunk. Sőt a halálban, amikor kilépek a tér és idő korlátai közül, radikálisan önmagam leszek, levetve mindent, ami csak önáltatás vagy póz volt, amivel becsaptam magamat és másokat. Itt a földön az egység, az egyesülés a mieinkkel, azokkal, akik fontosak nekünk, soha nem lehet teljes és tökéletes. Ma azt ünnepeljük, hogy Isten mindenhatóságából és egyetlen üdvözítő akaratából, az üdvözültek sokasága visszavonhatatlan közösségben van a Szentháromság Egy Istennel és a többi emberrel.

Mindenszentek napján a névtelen szenteket ünnepeljük, akiket az Egyház ünnepélyesen bár nem avatott szentté, de akik mégis Istennél vannak. Remélhetőleg mi is sok ilyen embert ismertünk, akiknek láttuk életét vagy halálát, helytállását, emberségét, hősiességét. Ők a mi „házi szentjeink” Istent nagylelkűségben nem lehet fölülmúlni, s azoknak a hétköznapi hősöknek, katonáknak, anyáknak, „Kuckó királyoknak” (Móra Ferenc), akik bármilyen módon áldozatot hoztak, azoknak Isten nem marad adósa semmivel, Ő mindenkinek megfizet tettei szerint.

Ez az ünnep egyik része, melyet a keresztény Hitvallás így fogalmaz meg: „hiszem a szentek közösségét”, ami azt jelenti, hogy mi élők és holtak, Krisztus egyetlen Testének az Egyháznak vagyunk a tagjai, összetartozunk: az élők imádkoznak a holtakért, az üdvözültek – legyenek bármilyen rendű és rangú emberek – pedig közbenjárnak értünk Istennél. Katona-temetőkben, a régiek sírjai között járjunk mindig „gyanakodva”, ne csak a halottaknak kijáró tisztelettel, hanem azzal a gondolattal, hogy Isten nem hagy bűnt és hitványságot megtorlatlanul, s a legkisebb jót sem jutalom nélkül.

 Az ünnep másnapján derűre jön a ború, Isten minden neves és névtelen szentjének ünnepe után itt van a Halottak Napja, a gyász ideje, veszteségeink és mulasztásaink számbavétele. Valószínű, hogy nincs élő ember, akinek ne lenne lelkiismeret furdalása a halottaival szemben, hogy mindent megtett-e, szerette-e őket úgy, amint lehetett volna, megbocsájtott-e nekik, vagy éppen kérte-e annak bocsánatát, aki már végleg távozott?

Ezen a napon az Egyház a halottak iránti szeretetre tanít. Kultúránk az emberiség kezdeteitől fogva tanítja kötelességünket: a halottakat el kell temetni, ez fölötte van minden más kényszernek, érdeknek. Minden háborús beszámolóban szerepel a „gond”, hogyan lehet megadni az emberi testnek a végtisztességet, ami kijár neki, még az ellenségnek is.

A kereszténység azonban még ennél is többre tanít. A halottakat, halottainkat szeretni kell, természetesen másképpen, mint az élőket, de tartozunk nekik a szeretettel. Ilyenkor azok, akik az év nagy részében nem is gondolnak a halottaikra, mintegy kényszerű vezeklésként, hatalmas pénzeket áldoznak virágcsokrokra és mécsesekre. A virágra az élőknek van szükségük, nem a holtaknak, őket másként kell szeretni, csakúgy, mint egy gyereket, vagy egy idős embert. Bölcsesség kell a szeretet módjainak és lehetőségeinek fölismeréséhez. A síremlékeket az élők maguk miatt állítják, a kocsikeréknyi csokrokkal magukat nyugtatják, holott a temetőkben nincs senki. A meghaltak Istennél vannak, a temetőben csak csontjaik vagy hamvaik találhatóak, de nem ők maguk (mint ahogyan a levágott hajam is az enyém, de az nem én magam vagyok).

Az Egyház azért harangozik esténként, hogy a halottak iránti szeretetre tanítson, és a felejtés ellen tegyen. Naponta imádkozzunk a szeretteinkért, akiket Isten irgalmára bízunk, apánkért, anyánkért, nagyszüleinkért, „ne adj Isten” gyerekünkért, katonabajtársunkért, őseinkért és katonaelődeinkért, s akkor nem felejtjük el őket, s Halottak Napján nem „gombóccal a torkunkban” állunk a sírjuknál, az éves mulasztás vagy a felejtés terheivel. Akit nem akarunk elfelejteni, azt naponta „szóba kell hozni”, emlegetni kell, mert az idő nem csak a sebeket gyógyítja be, hanem az emlékeket is elhomályosítja.

Mindenszentek Ünnepe és Halottak Napja igazi családi ünnep, amikor tudatosíthatjuk, hogy a halál nem végleg, csak időlegesen, az érzékek szintjén szakít el minket egymástól, de továbbra is összetartozunk, és szerethetjük, szeretnünk kell egymást. Fogadjuk el ehhez az Egyház eszközeit, az esti harangszót, amely figyelmeztet az elhunytak seregére, akik már megtették a nagy utat, ami még nekünk hátra van. Imádkozzunk halottainkért és saját magunkért, hisz aki megszületett, egyben halálraítélt is, hogy aztán örökké élhessen.

Kosztolányi szavai akár napi imádságunkká is válhatnak:

Kevés időig sírva élünk,

s aztán a sírra rábukunk.

Légy szörnyű harcainkba vélünk,

s taníts meghalni, ó Urunk!

(Mózes imája)

 

KARÁCSONY

Új csizmám a sárban Százszor bepiszkolnám, 

Csak az Úrnak szerelmemet Szépen igazolnám. 

(Ady Endre: Kis, karácsonyi ének)

A nálunk hatalmasabban, erősebben és a hozzánk képest sokkal kisebben és gyöngébben tudjuk igazán fölismerni Isten „természetét”, vagyis azt, hogy Ő milyen is valójában.   A nálunk nagyobbnak meg kell adnunk magunkat, nem tehetünk mást, ezért emeljük föl fejünket, hogy Őt így lássuk. A végtelen égben és térben Őt szemléljük, Aki mint félelmetes és nagy titok legyőz, ugyanakkor lenyűgöz minket, és mi örömmel adjuk meg magunkat, hiszen az ember egy életen keresztül keresi, - még akkor is, ha ez nem tudatosul benne - kinek tudná méltósággal megadni önmagát, hogy „ki győz le végre minket?”. 

A Mindenható és Fölséges Isten ilyennek mutatkozik a természetben és a történelemben. Ugyanakkor egy „mindenhatóval” még vonzó is lehet dacolni, ott még a vereség is „diadalnak” tűnhet. Sok istentagadás forrása a rosszul fölfogott „mindenhatóság”, amivel szemben sokan „emancipálódni” szeretnének. Karácsonykor azonban Isten egészen kicsiként, gyermekként mutatkozik meg előttünk, olyannak, Aki ránk szorul, Aki tőlünk függ, mert mi, emberek azt is keressük, akiről gondoskodhatunk, s akinek szüksége van ránk. Egy gyermeknek presztízsveszteség nélkül adhatjuk meg és át magunkat.   

Karácsonykor Isten úgy áll elénk, mint Akinek fontosak vagyunk. A magányban nem az a legfájóbb, hogy nincsen, aki rólunk gondoskodjon, hanem az, hogy mi tűnünk fölöslegesnek, hiszen nincs, akiről gondoskodjunk. A Gyermek Jézus gyönge és kiszolgáltatott, s azonosította Önmagát minden szenvedő és elhagyott gyermekkel és emberrel. Van tehát ahogyan „igazoljuk szerelmünket”, mint azt Ady írja: minden gyönge, kiszolgáltatott és védtelen emberben Istennek szolgálunk, Őt szerethetjük. Erre volt „gyakorlat” az egész mögöttünk hagyott Advent. Ugyanakkor figyelve a Biblia szavaira: „Felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van.” (Fil3,13), mi is „nekifeszülünk” az ünnepeknek, hogy „szerelmünket – Isten és egymás iránt – igazoljuk”.   

Ilyenkor, Karácsonykor saját magunkban és saját bőrünkön megtapasztalhatjuk, hogy sokféle intelligencia létezik. Van értelmi és praktikus, de van érzelmi intelligencia is, és mindegyik nélkülözhetetlen az életben. Karácsony titkának megsejtéséhez érzelmi intelligenciára van szükség. Egy gyermek szemébe nézni nem gondolkodásra késztet, hanem gondoskodásra és ajándékozásra. Ezt az érzelmi intelligenciát azonban nevelni és növelni kell, különben elsatnyul. A giccs és a szentimentalizmus, ami ilyenkor a nyugati civilizáció minden eresztékéből szivárog, elsorvasztja a valódi és maradandó érzelmeket. Ezért kell tudatosan ellenállni, és magunknak megválasztani az ünneplés és a szeretet – Isten és emberszeretet – kifejezésének módjait és eszközeit.   Sokféle törvény van a világon. Vannak törvényei a fizikának, a biológiai életnek, az emberi pszichének, de az emberi kapcsolatoknak is. Azt szokták mondani: „ha méltónak adsz, te kapsz jótéteményt”, s ki más „méltóbb”, mint egy gyermek, „a” Gyermek. 

A hívő ember az Isten iránti szeretetből tanú és próbál „szeretni”, melyhez eszközökre, jelekre van szüksége. Ajándékozás nélkül nincs szeretet. Az ajándék, szóljon az Istennek vagy embernek, nem „az anyagok kicserélése”, amikor azt lessük, mit kapunk cserébe, hanem a „szív túlcsordulása”. Hiszen nem csak a tudománynak, az értelemnek vannak érvei, hanem a szívnek is: ez pedig az önátadás. Vannak „hideg” Karácsonyok, amikor a kihűlt szívek még csak nem is „találkoznak”, hanem csak éppen egy helyen vannak. Ilyenkor mindenki „őrizgeti magát”, nincs önátadás, nincs „ajándék”, csak hideg számítás, érdek, vagy jobb esetben csak megszokás. Szükségünk van arra, hogy újra tanuljunk ünnepelni azáltal, hogy a Gyermek Jézusra tekintünk. Ne keményítsük meg szívünket!   

Karácsony ünnepe ugyanakkor nem csak a szívünkhöz szól, hanem az értelmünkhöz is. Jézus a születésével, és utána földi életével Isten Országát nyilatkoztatta ki, azt, hogy „hogyan uralkodik Isten”, s ezt a „hatalmat” gyermekként mutatta meg. Az Ő születése valódi részvétel a mi életünkben és sorsunkban, hiszen Jézus születése pillanatától „halálra ítélt”, csakúgy, mint bármelyikünk, de mi már tudjuk, hogy ez a halál az „Életre” vezet, amit Ő, mint ember nem tudhatott, csak az Atyába vetett bizalom tudatta Vele. Jézus Atyába vetett bizalmát kapjuk ajándékba Tőle a Születésnapján.   Karácsony ünnepe vizsgáztat, vagy ahogyan a Biblia fogalmaz: „ítéletre von” bennünket, hogy mi lakik bennünk, képesek vagyunk-e a szeretetre, önátadásra, hogy van-e érzelmi intelligenciánk a megértéshez és empátiához, s ahhoz, hogy mi tegyük meg az első lépést.   Egy valódi ünnep gyógyítja az embert, a családot, a közösséget. Ezt a gyógyulást és a szeretetben való megújulást kívánjuk a Magyar Honvédség minden hivatásos és szerződéses katonájának, munkatársainak, családtagjaiknak és szeretteiknek! 

Áldott, Kegyelmekben Gazdag, Békés és Boldog Karácsonyt!

 

 

Típus: 
Körlevél
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2012, április 9