2012 - Stencinger Norbert: Honvéd tábori lelkészek szolgálata az I. világháború frontvonalaiban

Stencinger Norbert:

Honvéd tábori lelkészek szolgálata az I. világháború frontvonalaiban

 

Az 1914-ben kitört I. világháború döntő változást hozott az emberiség életében. Elmúltak a boldog békeidők, és a világ teljesen megváltozott. A háború kitörésekor mindenki lelkesen ünnepelt és a szemben álló szövetségi rendszerek optimistán várták a harcok kezdetét. Mindenki gyors villámháborúra számított. A tömeghadseregekben a sorozott katonák, már nem önkéntesként harcoltak, hanem a behívó parancsnak engedelmeskedtek. Az emberek életében nagy változást hozott a frontszolgálat és az elhúzódó háborúval járó nélkülözést és megpróbáltatásokat nehéz volt elviselni.

A XX. század elejének emberének az életét sokkal jobban meghatározta a vallás, mint napjainkban. Alapvető dolog volt, hogy a vallási előírásoknak a frontvonalban is megakartak felelni a hívő katonák. Ez azonban nem volt egyszerű feladat, ott ahol a harc határozta meg a mindennapokat. Ennek a paradoxonnak az elviselésében nyújtottak nagy szerepet a tábori lelkészek, akik lehetőség szerint igyekeztek biztosítani a lehetőséget arra, hogy a harcolók vallási kötelmeiknek is megtudjanak felelni. A következőkben szeretném röviden ismertetni, hogy milyen feladatik voltak a honvéd tábori lelkész békeidőben és hogyan változott meg ez a háború alatt.

Tábori lelkészek általános feladatai békeidőben

A honvéd lelkészek hatáskörét és szolgálati kötelezettségeit pontosan meghatározta a Szervi Határozvány és a Szolgálati Utasítás. Az első Szervi Határozványt, honvéd- lelkészek számára 1874-ben adták ki.1 A következő, 1898-as 6600. számú elnöki körrendelet ezt hatályon kívül helyezte.2 Ebben pontosan meghatározták a honvéd tábori lelkészet felépítését békeidőben és mozgósítás esetében. Ennek értelmében a honvéd lelkészek állománya tényleges- és tartalék állományra oszlik. A tényleges állomány békében öt, a római katolikus egyházhoz tartozó lelkészből áll.

A határozvány szövegét a hatálybalépés előtt a honvédelmi miniszter kiadta véleményezésre a Magyar Királyi Honvéd Főparancsnokságnak, a következő levél kíséretében: „A »Szervi határozványok a m. kir. honvéd lelkészek számára« tervezetét van szerencsém azon megkereséssel átszármaztatni, hogy a tervezetre vonatkozólag netán felmerülő észrevételeket mielőbb velem közölni méltóztassék. Budapest, 1898.évi junius 13-án.”3 A hivatalos felkérésre rövidesen válasz érkezett, amelyben a főparancsnok közli a miniszterrel, hogy a tervezetre „észrevtételei nincsenek.”4

A Szolgálati Utasítást az 1899. évi 2127. eln. számú körrendelet értelmében adták ki. A nyomatásban is megjelent szabályok és utasítások részletesen szabályozzák a honvéd tábori lelkészek feladatait, a lelkészség szervezeti felépítését, a különleges kötelezettségeket, előjogokat; valamint részletesen szabályozzák a hatáskört békében és háborúban egyaránt.

A feladatkörük vallásuknak, felekezetüknek szabályaihoz, reguláihoz kapcsolódott. Anhitéletével kapcsolatos egyházi kötelezettségekért teljes mértékig ő volt a felelős, és parancsnokának javaslatot tehetett ezek megtartásának módjáról és lehetőségeiről.5 Az adott intézményhez, alakulathoz beosztott lelkésznek kell gondoskodni a kápolna felszereléséről és a tárgyak megőrzéséről. Szolgálati tevékenységéről minden évben jelentésben kell beszámolnia a honvédelmi miniszternek. Ezeket a beszámolókat szolgálati úton terjesztik elő és eljuttatják az egyházi vezetőknek is, elsősorban a megyéspüspöknek, aki a joghatóságot gyakorolja.6

Honvéd tábori lelkészek békeidőben tehát csak a honvéd helyőrségi kórházban, és az oktatási intézményekben szolgáltak. A honvédkórházi lelkész a lelkészetet és az egyházi tevékenységet, mint helyettesítő lelkész gyakorolja a fővárosi helyőrségi kórházban.7 A kórházban szolgáló lelkész joghatósága a budapesti helyőrségben tartózkodó honvédekre a kórházon kívül is kiterjedt, de nem vonatkozott a házassági ügyeikre, mivel az a polgári lelkészséghez tartozott.8 A lelkész a honvéd állomásparancsnoksághoz volt utalva.

A honvéd helyőrségi kórház lelkészének kötelességei közé tartozott az intézet kápolnáját rendben tartani. Ehhez tartozott, hogy a kiutalt oltárszerekkel az oltárt fel kellett állítani, a rendelkezésre álló egyházi tárgyakat és az oltári szentséget rendben megőrizni. A fő tevékenysége azonban a honvédek lelki életének gondozása volt. Ennek egyik fő megjelenési formája az istentiszteletek megtartása volt. A szentmisék időpontját minden esetben egyeztetni kellett a kórház parancsnokával. Azt, hogy az istentiszteleten minden beteg részt vehessen, biztosítani szintén a lelkész feladata volt, amely nem minden esetben volt megoldható. Azok a betegek, akiknek egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy részt vegyenek a szertartáson, a betegágyukban is követhették annak lefolyását. Az istentisztelet fő részeit csengőhanggal választották el egymástól azért, hogy az ágyban fekvő betegek is pontosan tudják, hogy hol tart a szertartás. 9

Mivel a kórházi lelkész vasárnaponként a helyőrségi csapatok számára is tartott istentiszteletet, időhiány miatt külön szervezést igényelt a kórházban tartandó misék időpontja. Ebben az esetben a helyőrségek előnyt élveztek, így a kórházban tartott miséket más időpontra tették.

A kórházban szolgáló lelkész fő feladata volt a betegek lelki életének gondozása, lelki problémájukban segítség nyújtása. Az, hogy ez minél gyorsabban megtörténjen, minden beteg érkezéséről tájékoztatták a lelkészt. Ha a szolgáló lelkész valakit ellátott a halotti szentségekkel, azt fel kellett tüntetni az ápolt fejcéduláján.10 A szentség kiszolgáltatásán kívül a lelkészeknek kötelességük volt, hogy a végső pillanatokban biztassák, és lelki támaszt nyújtsanak a haldoklóknak. Ahhoz, hogy minden esetben jelen tudjon lenni, tájékoztatták a súlyos betegek állapotáról és ilyenkor megkívánták a lelkésztől, hogy több figyelmet fordítson azon betegszobákra, ahol súlyos beteg feküdt.

Abban az esetben, ha a sebesült vagy beteg katona műtét előtt állt, a lelkészek feladata volt, hogy ehhez lelki támaszt nyújtsanak. Akkor, ha a sebesült vonakodott alávetni magát az orvosi beavatkozásnak, a lelkész feladata volt, hogy rábeszélje arra. Ha az ápolt állapota súlyosabbra fordult, a helyőrségi kórház lelkészének kellett finoman figyelmeztetnie arra, hogy a családi viszályok elkerülése érdekében rendelkezzenek utolsó akaratukról.11 Ennek szerkesztésében részt vettek, sőt kötelességük volt segíteni, de tanúként nem szerepelhettek benne.

A lelkészeknek más felekezetű betegek és sebesültek vallási szükségleteit is teljesíteniük kellett. Ha egy más felekezetű beteg lelki gondozása során kéri, a katolikus tábori lelkésznek a kórház parancsnokát kellett értesítenie, hogy a felekezete szerinti lelki gondozásban részesülhessen. Ha ez nem volt lehetséges, akkor a honvéd tábori lelkésznek felekezeti hovatartozás nélkül kellett lelki támaszt nyújtani.

Ha valamely ápolt sebesülése vagy betegsége folytán életét vesztette, a lelkész kötelessége volt nevét a halotti anyakönyvbe bejegyezni. Ehhez az ügyletes orvos, aki a halál beálltát megállapította, a rendelkezésére bocsájtotta az elhunyt fejcéduláját, amelyen már a temetés várható időpontja is fel volt jegyezve.12

Amennyiben a halálesetet a halotti anyakönyvbe a lelkész bevezette, a fejcédula hátlapjára felírták az anyakönyv kötet- és oldalszámát, amelyet a lelkész saját kezével hitelesített, majd átadta a kórház irodájának. Itt bejegyezték a betegállomány-naplóba, és a fejcédulát, mint számadási okmányt megőrizték.

A kórházi lelkészek kötelessége volt minden halálesetet a kórház halotti anyakönyvébe feljegyezni, még abban az esetben is, ha a polgári lelkész személyesen temette el a joghatósága alá tartozó személyt. Ebben az esetben a temetést végző lelkész nevét és állását is fel kellett jegyezni.

A kórházi lelkészeknek minden hó végén össze kellett hasonlítania halotti anyakönyvét a kórházi betegnövedéki jegyzőkönyvvel. Amennyiben valamilyen eltérés mutatkozott, azt kötelessége volt kijavítani.13

Abban az esetben, ha a kórházon kívül elhalt honvéd temetéséről kell az egészségügyi intézmény keretein belül intézkedni, akkor a végső nyughelyre való helyezés előtt a tábori lelkésznek meg kell ismernie a „halottkémlő” jelentését. A kórházi lelkész köteles valamennyi általa elvégzett temetésről az illetékes polgári lelkésszel konzultálni. Ezen belül köteles az elhunytak halotti anyakönyvi kivonatáról másolatot átadni kollégájának. Abban az esetben, ha olyan holttest került a kórházba, akinek halála kivizsgálásra okot adó körülmények között történt, a lelkészek jogosultak a vizsgálatok során keletkezett iratanyagokba betekinteni. A boncolási jegyzőkönyv és vizsgálati anyagok megtekintése nem kötelező, de ha a lelkész úgy kívánja, a rendelkezésére kell bocsájtani.

A temetéseknél a m. kir. honvédség szolgálati szabályzatában megállapított temetésrend szerint kellett eljárni.14 Ezen kívül a kórházi lelkésznek még számos különleges körülményre kell figyelnie, amelyet a Szolgálati Utasítás szabályoz. Temetkezésnél a holttest beszentelése után a holttest utolsó útjára való kísérésében a helyi szokásokat a lelkésznek figyelembe kell vennie. Erről a helyi polgári lelkészeknél tájékozódni köteles. Ha az elhunytat „egészségi vagy más egyéb szempontból csendben temettetnek el”,15 a kórházi lelkész csupán az egészségügyi intézményben köteles az egyházi szertartások szerint végső nyugalomra helyezni.

A katonai rendelkezések nem érintik, hogyan köteles a kórházi lelkész az öngyilkosok temetésénél eljárni. Arra, hogy a holttestet beszentelje és az utolsó útjára elkísérje, nem kötelezték, a saját lelkiismeretére bízták a döntést. Ha más felekezetű honvédet kellett temetni, abban az esetben a temetést köteles volt elvégezni, de csak korlátozott keretek között.

A szolgálati utasítás vonatkozó passzusa értelmében talárban köteles részt venni, de „e mellett azonban tartózkodjék minden vallási ténykedéstől”.16

Abban az esetben, ha az elhunyt honvéd zsidó vallású, akkor a helyi hitközség részére kérés esetén a holttestet temetésre a kórházból kiadták. Zsidó vallású honvéd estében fel kellett jegyezni azt is, hogy a holttestet melyik hitközségnek adták át a végső nyughelyre való elhelyezésére.

A kórházban szolgáló tábori lelkésznek azonban nem csak a honvédek számára kellett lelki támaszt nyújtaniuk, hanem az ápolószemélyzetnek is. Elsősorban arra terjedt ki a figyelmük, hogy a betegápolókat, nővéreket a gondozásukra bízott betegek „gyöngéd, résztvevő, szeretetteljes és készséges ápolására serkentsék.”17

A budapesti helyőrségi kórházban szolgáló lelkésznek gyakran más jellegű feladatai is voltak, amelyek nem tartoztak az egészségügyi intézményhez. Ennek fő részét képezte a különböző alkalmakkor megrendezett ünnepi szertartások megszervezése és lebonyolítása. Ilyen alkalom volt az ünnepélyes eskütételt megelőző istentiszteletek tartása, amelyen mindenki felekezetének megfelelően vett részt. Egy 1909-ben kiadott intézkedés értelmében a „…1, református vallásúak részére folyó hó 31-én reggel 7. 30 kor a Kálvin –téri református templomban. 2, az ágostai evangélikus vallásúak részére folyó hó 30-án délelőtt 10 órakor a Deák téri ágostai evangélikus templomban, végre 3, az izraelita vallásúak részére folyó hó 31-én délelőtt 8.30 kor a Dohány utcai templomban.18

A Magyar Királyi Honvéd Állomásparancsnokság által kiadott 296-os számú parancs 2. pontjához tartozó melléklet továbbá rendelkezik arról, hogy a legénységet a fővárosi 1-es honvéd gyalogezred és az 1-es huszárezred parancsnokságai által kijelölt tisztek vezessék a kijelölt templomba. Az intézkedés részletesen rendelkezik a megjelenéskor viselendő öltözetről is. Ennek értelmében az újoncok és egyéves önkéntesek, zubbonyban és mentében, oldalfegyverükkel jelentek meg.19 Valamennyiüknek tábori jelvényt (fenyőgallyat) kellett viselniük. A katolikus vallású újoncok és önkéntesek számára Bartal Szilárd, a budapesti helyőrségi kórházhoz beosztott honvédlelkész tartott misét. Az egyházi szertetartáson az említett alakulatok tisztikara is részt vett és a kivonult csapatok vezetésére a rangidős zászlóaljparancsnok kapott parancsot.

A tábori mise alatt adandó kürtjelek használatára, a budapesti 1-es honvéd gyalogezred kürtösét rendelték ki, aki a szabályzatban meghatározott kürtjeleket alkalmazhatta. Nagy szerepe volt az egész rendezvényen, hiszen az ő jelzései segítségével irányították a honvédeket.20 A nevelő- és képző intézetekben szolgáló honvédlelkészek nem csupán a lelkészi szolgálatot teljesítik, hanem hitoktatóként is szolgálnak. Szolgálatuk három fő feladatkörre terjed ki, az istentiszteletek tartására, szentségek kiszolgáltatására, és egyéb lelkészi tevékenységgel kapcsolatos feladatokra. Az istentiszteletek megtartása a nevelőintézet házirendje szerint vasárnap és ünnepnapokon, a szolgálati rendnek megfelelő órában, valamint az iskolai tanév kezdetén történt. Ünnepélyes szentmisét tartottak az uralkodó név- és születésnapján, amelyen a honvédlelkésznek kellett az alkalomnak és a hallgatóság korának megfelelő hitszónoklatot tartani.

A katolikus növendékek egyházi ünnepekre való lelki felkészülését biztosítani kellett az intézmény keretein belül. Lehetőséget kellett adni a gyónás és szentáldozás elvégzésére, amely megszervezése a honvédlelkész feladata volt. A bérmálkozás szentségével nem rendelkező növendékeknek lehetőségük volt hitük megerősítésre. Az erre való felkészülés és felkészítés szintén az oktatási intézményben szolgáló honvédlelkész feladata volt.21 A bérmálás szentségének kiszolgáltatása már nem a lelkész hatáskörébe, hanem a növendék megyéspüspökének vagy az iskola területileg illetékes megyéspüspökének a hatáskörébe tartozott.

Az intézetben előforduló megbetegedés, esetleg haláleset előfordulása esetén a nevelő- és képző intézetben szolgáló honvédlelkészek feladatai megegyeztek a honvéd helyőrségi kórházban szolgáló lelkészével.

Az egyházi tanár, lelkész kötelezettségei közé tartozott az intézmény kápolnájának és kápolnai szereinek védelme. Ennek biztosítására segítségül egy templomi szolgát biztosítanak, akit más szolgálatra is felhasználhat.22

A nevelési és oktatási intézményekben szolgáló honvédlelkészeknek az intézmény parancsnokával együtt kell működnie és felettese munkáját minden esetben támogatnia kell, elsősorban a növendékek erkölcsi nevelésében. Ha a tanári kar illetve az oktatási intézmény vezetősége úgy látja, egyes növendékkel külön is foglalkoznia kell elsősorban az erkölcsi nevelés terén.

Ha a nevelőintézetben szolgáló honvédlelkész a pasztorizáció mellett a hittanoktatásban is részt vesz, akkor a tanár-kollégáira vonatkozó előírások és utasítások rá is kötelezőek.23 Gyakran előfordult, hogy esetleg egyéb feladatot kaptak a lelkészek, mint könyvtárkezelés. Ilyen esetekben a könyvtárosra vonatkozó házi- és szolgálati rend is vonatkozott rá. A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián szolgáló honvédlelkésznek, az oktatási intézményekben előforduló feladatok mellett a budapesti honvédkerületi fogházban el kellett látnia a szolgálatot. Erről a feladatról külön a szolgálati könyv rendelkezett.24 A fogházban a nem katolikus foglyok számára az istentiszteletek és imádságok megtartásáról a honvédkerületi bíróság rendelkezett. A feladatkört egy 1902-ben kiadott körrendelet módosította és pontosította.25 Ennek értelmében a szolgálati utasítás passzusát, az első és két utolsó bekezdés kivételével, törölte és a D-4 jelzetű szolgálati könyvet tette meg irányadónak. Ha az szükséges volt, az oktató- és nevelőintézetekben szolgáló tábori lelkészek közvetlen érintkezésbe léphettek az elöljáró megyéspüspökkel, akitől kétes esetekben állásfoglalást kérhettek, illetve az elöljáró utasításának meg kellett felelniük. Katonai szolgálat tekintetében a honvéd katonai lelkészeknek az ügyrendre vonatkozó határozványoknak meg kellett felelniük csakúgy, mint a többi tiszttársuknak.

Ha az oktatási- és nevelőintézetben szolgáló honvédlelkész bármi módon akadályoztatva van a szolgálatának ellátásában, abban az estben a polgári lelkész helyettesítheti. A kisegítő polgári lelkész ebben az esetben ugyanazon hatáskörökkel rendelkezik, mint a honvédlelkész.26

A békeidőben szolgálatot teljesítő lelkészek illetményéről a Honvédelmi Minisztérium gondoskodott az 1898-ban kiadott rendelkezés alapján.27 Ennek értelmében a békeidőben szolgálatot teljesítő öt honvédlelkész közül egy a VIII. rangosztályba, négy pedig a IX. rangosztályba volt sorolva. Az utóbbiak fele részben az első, fele részben a második fizetési fokozatba volt sorolva. A rangosztályok és fizetési osztályok közötti változásokat, előléptetéseket a honvédelmi miniszter rendelheti el.

A tényleges szolgálatot teljesítő honvédlelkészek plébánossá történő kinevezése a honvédelmi miniszter felterjesztése alapján történik, aki előzetes egyeztetést folytat az illető atya megyéspüspökével. Ezt követően terjeszti föl az uralkodónak a javaslatot, aki véglegesen dönt a kinevezésről.28 Csak olyan honvédlelkészt terjeszthetnek elő a plébánosi címre, aki előzőleg az előírt egyházi vizsgát a kirendelt egyházi bizottság, és a honvédelmi miniszter által összehívott testület előtt jó eredménnyel letette. Békeidőben a honvédlelkészek tényleges állománya kiegészítéséről is a Szervi Határozvány 7. pontja rendelkezett. Ennek értelmében a kiegészítés megtörténhetett a közös hadseregből áthelyezett tényleges lelkészek által vagy esetlegesen polgári lelkészek kinevezése által. A közös hadsereg tényleges állományából vagy a tartalékból a honvédség tényleges állományába való áthelyezés illetőleg kinevezés esetről esetre a honvédelmi és a közös hadügyminiszter kölcsönös megegyezése alapján történik.29 Mozgósítás esetén a békeállományon felül beálló többletszükségletet a tartalék állományhoz tartozó segédlelkészek beidézése útján fedezik.

Összességében elmondható, hogy békeidőben a tényleges honvédlelkészek, akik a helyőrségi kórházban és az oktatási intézményekben szolgáltak, szerteágazó feladatot végeztek. Az egészségügyi intézményben a betegek lelki életének ápolása mellett, temetniük és anyakönyvet vezetniük is kellett. Az ápolt honvédeken kívül, az ő pasztoriziójuk alá tartozott a kórház személyzete is.

Az oktatási intézményekben szolgáló lelkészek nemcsak az intézmény hallgatóinak és oktatóinak lelki életéért volt felelős, hanem emellett gyakran oktató, nevelő szolgálattal is tartoztak. A feladataikhoz tartozott a honvéd fogház rabjainak lelkiéletének gondozása is.

A tábori lelkészek feladatai mozgósítás után

Az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének mozgósítása után a Magyar Királyi Honvédségnél szolgáló tábori lelkészek szervezete nagymértékben átalakult, amelyet a Szolgálati Utasítás és a Szervi Határozvány pontosan meghatározott. Mozgósítás és háború esetén a Magyar Királyi Honvédség és az Osztrák Császári Honvédség (k. k. Landwehr) katonailag a közös hadsereggel alkotott egy egységet és együttes működésre volt hivatva. Ez azt is jelentette, hogy a közös hadsereg (k. u. k. Heer) katonai lelkészetének szervezete, az Apostoli Tábori Helynökség joghatósága a Monarchia mindkét államalkotó nemzetének nemzeti seregére kiterjedt. Ennek értelmében az Apostoli Tábori Helynökség mozgósítás vagy háború esetén köteles volt külön honvédlelkészetet és külön osztrák tábori lelkészetet szervezni. A mozgósítás időszakára megszervezett és annak végéig működő honvédlelkészetet kivonták az eddigi rendes püspöki joghatóságuk alól és a hadseregparancsnokságok mellé beosztott tábori főlelkészeknek alárendelve az Apostoli Tábori Helynök joghatósága alá tartoztak.30 Ennek a rendelkezésnek az egyházi alapja a már idézett, VI. Pius pápa által 1778-ban kibocsájtott rendelkezés volt, amely értelmében hadra kelt sereg esetében az Apostoli Helynök joghatósága kiterjed a nemzeti segédcsapatokra is. Amennyiben a mozgósítás vagy a háború megszűnik, abban az esetben a honvédlelkészek visszakerülnek a megyéspüspökük joghatósága alá.31

A hadra kelt sereghez beosztott és a közös hadsereggel együttműködő honvédcsapatok a magasabbegységet képező közös hadseregbeli parancsnokságoknak voltak alárendelve. Ehhez a közjogi alapot, az 1889. évi véderőtörvény 4. és 57. §-ai és az 1890. évi Honvédségi Törvény 21. és 23. §-ai kimondják, hogy a Magyar Királyi Honvédség a háborúban a közös hadsereg segédcsapata és katonai tekintetben a közös hadvezetésnek volt alárendelve. Ennek megfelelően a honvédhadosztályokhoz beosztott honvédlelkészek szintén a hadseregparancsnokság mellett szervezett tábori főpapnak voltak alárendelve. Más felekezethez tartozó lelkészek - evangélikus, református valamint a tábori rabbik- a hadra kelt seregnél levő ugyanazon hitfelekezetbeli legmagasabb rangú katonai lelkész alárendeltségéhez tartoztak.32

A mozgósítás után tehát minden mozgósított hadsereghez egy-egy tábori főpapot33 vezényeltek. A tábori főpap a mozgósított seregnél ugyanazt a hatáskört töltötte be, mint béke idején a katonai plébános a hadtestparancsnokságoknál. Ő egyházi ügyekben a tábori püspöknek, katonai ügyekben a hadseregparancsnoknak volt alárendelve. A tábori főpapnak voltak alárendelve a római katolikus lelkészek, amíg az egyéb felekezetek lelkészei katonailag a hadsereg-parancsnokságnak, egyházi szempontból az őket küldő egyház vezetőjének. A kettős alárendeltség, amely békeidőben jellemző volt, megmaradt a hadra kelt sereg esetében is. Ennek megfelelően a tábori lelkészek katonailag a parancsnokuk, míg egyházilag a tábori püspöknek illetve felekezetük vezetőjének tartoztak fegyelmi felelősséggel. Vitéz Váradi Géza így emlékezett erre: „Plébánosom Szarajevóban való rövid tartózkodásom alatt lelkemre kötötte, hogy legelső kötelességemnek tartsam a katonai előírások tanulmányozását, azok pontos betartását, mert csak ezek ismerete által válhat belőlem kötelességtudó tábori pap.”34

Minden hadsereg, hadosztály-parancsnokságon, főhadiszálláson a tábori és tartalék kórházakban és erődökben külön katonai lelkészetet kellett szervezni. A katonai lelkészet a hadsereg-parancsnokságnál egy katolikus tábori főpapból, egy protestáns tábori lelkészből és egy tábori rabbiból állt. A hadosztályokhoz két, míg az ennél alacsonyabb beosztású alakulatoknál egy lelkész szolgált.35

A hadra kelt seregben szolgáló katonák fölött az egyházi joghatóságot a tábori püspökség végezte. A Bécsben székelő szervezet biztosította a tartalékos illetve póttartalékos lelkészek behívását is, valamint határozta meg a feladatukat illetve látta el őket imakönyvvel és rózsafüzérrel.36

A tábori lelkészek szolgálatának beosztása körültekintően, az atyák létszámának figyelembevételével történt. A hadra kelt seregben a katonalelkészek a következő helyekre nyertek beosztást: hadosztályparancsnokságra, tábori és tartalék kórházba, megerődített helyeken és vártörzsekben, és az ezredeknél. A hadosztályoknál általában két lelkész teljesített szolgálatot, akik közül az egyik minden esetben katolikus lelkész volt tábori káplán hatáskörben.37 A másik lelkészt a hadosztály felekezeti összetétele alapján választották. A katonák vallásának megfelelően lehetett görög katolikus, evangélikus, görögkeleti és református is a hadosztálynál szolgáló másik lelkész.

A hadosztályoknál beosztott honvéd lelkészek jurisdictiójába tartozik a hadosztály kötelékében szolgáló összes honvéd. Ha esetleg valamely hadosztálynál két katolikus tábori lelkész van beosztva, úgy a rangidős feladata a lelkészi szolgálat vezetése mellett a hadosztálylelkészet irányítása és az anyakönyvek vezetése is.38 Abban az esetben, ha a hadosztálynál szolgáló tábori lelkészek közül az egyikük hivatásszerű, míg a másik tartalékos, akkor a rangviszonyra tekintet nélkül a hivatásszerű lelkész a hadosztálylelkészet vezetője. Kivételt képez az az eset, ha a rangidős lelkész a tartalékba helyezése előtt tényleges állományban szolgált.39 Ha valamely honvédhadosztálynál egy katolikus és vagy görög keleti vagy evangélikus egyházi személy van beosztva, akkor mindegyikük önállóan vezeti felekezetének lelkészi hivatalát és szolgálatát.40

Ha a hadosztály kötelékébe tartozó dandárt nagyobb távolságra vagy hosszabb időre szólítja a szolgálat, egy erre a feladatra kijelölt lelkész követi az alakulatot: „Ha egy dandár nagyobb távolságra és hosszabb időre kikülöníttetik (nevezetesen hegyes vidékeken működő hadosztályoknál), úgy a hadosztályparancsnokság által erre kijelölt honvéd lelkész a dandárt követni s a hadosztály lelkészettől a szükséges mennyiségű anyakönyvi ívet igényelni tartozik”41

A tábori és tartalék kórházakban minden esetben szolgált tábori lelkész, csak úgy, mint a megerődített helyeken vagy vártörzsekben. Elsősorban azért volt szükség arra, hogy az ezeken a helyeken szolgáló honvédeknek saját tábori lelkészük legyen, mivel ők saját hadosztályuktól elkülönítve harcolnak. Az egészségügyi intézményekben különösen fontos volt a lelkészek jelenléte. Az ezredeknek is saját tábori lelkészük volt, szerteágazó feladattal a frontvonalon.

A Monarchia haderejének és ezzel együtt a tábori lelkészet szervezetének mozgósítás utáni és háborúban való megmérettetésére Bosznia–Hercegovina okkupációja után került sor.42 A tábori lelkészeknek egy katonailag megszállt területen kellett szolgálataikat folytatniuk, ahol az állomásozó katonáknak a rend fenntartása volt a tényleges feladata. Az igazi nagy feladatot az I. világháborúban végezték.

„… a mi katonáink jámborak és istenfélők, még azok is megtanulnak ott újra imádkozni, akik már elfelejtettek.”43- számolt be harctéren tett látogatásáról Bjelik Imre tábori püspök az I. világháború első esztendejében, 1915-ben. A tábori püspök gondolatait támasztják alá Zelényi Menyhért44 katolikus tábori lelkész szavai is, aki mind a tisztikar, mind a legénység hitéletéről: ”…nagy megnyugvással jegyzem meg, hogy tisztjeink a vallásos élet terén kifogástalan magaviseletet tanúsítanak. Az istentiszteletekre nemcsak a legénységet küldték, de maguk személyesen jelentek meg azokon.…”45 A tábori lelkészek tiszti beosztásban voltak, érthető, hogy a tisztekkel szorosabb kapcsolatot tudtak kialakítani az egyéni pasztoráció során. Volt idő a személyes beszélgetésekre, hosszabb lelki vigaszra, szentgyónásra, ami a legénység esetében a nagyobb létszám miatt nem valósulhatott meg. Zelényi Menyhért így emlékezett a tisztikarral kialakított kapcsolatára: „Szívük lelkük örömét nem titkolták, szeretteik fényképét is szívesen megmutatták….viszontlátás epedése ,a hazatérés reménye szinte sugárzott az arcukról. Búcsúzáskor rendesen azzal váltunk el egymástól,hogy odahaza is meglátogatjuk egymást.”46

A legénységgel kapcsolatban is hasonlóan vélekedik a tábori lelkész, kiemeli, hogy viselkedésük, magatartásuk és istentiszteleteken való részvételük, mind azt bizonyították, hogy „erősen hisznek Istenben, imádják őt és remélnek segítségében.”47 A vallás terjedésével, a hit megélésével kapcsolatban az ezrednél szolgáló lelkész szavai egybecsengenek az egyházi felettese szavaival: „…azt szokták mondani, aki imádkozni akar tanulni, menjen a tengerre. Mi is mondhatjuk, hogy a lövészárok az isteni félelem erős felgerjesztője.”48 A két visszaemlékezésből hiba lenne általánosítani, de a kor gondolkodásmódjának és hitéletének ismeretében levonhatjuk azt a következtetést, hogy az I. világháborúban harcoló katonák nagyobb százalékban istenfélő emberek voltak, mint istentagadók.

A kitört háborúban rendkívüli körülmények között kellett helytállniuk a katonáknak és problémát jelentett az is, hogy az eltúlzott optimista hangulatot követően, váratlanul érte őket a hadiállapottal járó sok viszontagság. A technikai fejlődés a korábbiaknál pusztítóbb fegyvereket eredményezett és egy új, eddig ismeretlen háború alakult ki, amely hatalmas veszteségeket és rendkívül sok sebesülést okozott a szembenálló feleknek. A korban a lakosság nagy része vallásos volt és aktív hitéletet élt, ami nagymértékben meghatározta a gondolkodásukat és viselkedésüket. A szokatlan körülmények nagy mértékben befolyásolták a katonák teljesítményét és viselkedését.49 Az embertelen körülmények között harcoló katonáknak nagy támogatást jelentett a páterek jelenléte, akik a mindennapokban és a nehéz pillanatokban is segítették őket.

A mozgósított haderőben a hadsereg-parancsnokságon teljesített szolgálatot a római katolikus tábori főpap, az evangélikus lelkész és a zsidó rabbi. Ők rendelkeztek a hadosztályokhoz beosztott egyházi személyek felett, akik már mindennapi kapcsolatban voltak a katonákkal, és az ezredeknél szolgáló atyákkal.

Az Monarchia hadvezetése mindent megtett azért, hogy a különböző vallású katonák hitüket tudják gyakorolni a hadseregben is. Ez nem volt könnyű feladat és nem is mindig sikerült ezt biztosítani, mint arról, az 1917. március 1-én kelt 40663-8 számú H.M. rendelet első szakasza beszámol:” Több izraelita hitközség újból panasszal élt, hogy az izraelita legénység nem részesül szertartásuknak megfelelő étkezésben és egyesek nem tudják túl tenni magukat, hogy vallásuk étkezési törvényeit megszegjék.”50 A panaszra gyors döntés született, azoknál az alakulatoknál, ahol 100 főnél több zsidó katona szolgált ott a tábori rabbi ellenőrzése mellett kellett a kóser ételeket elkészíteni. Az ételeket olyan ételhordókban szállították át más alakulatokhoz, melyben egyszerre legalább tíz adagot tudtak elszállítani. Ezeket az edényeket a hitközségeknek kellett biztosítani, nem lehetett közpénzen vásárolni ilyeneket.51

Egy esetből nem lehet általánosítani, de jól szemlélteti a problémákat, amelyekkel a hadvezetőségnek fel kellett készülni. A problémák a háború előrehaladtával növekedtek. A legnagyobb gondot az okozta, hogy nem minden esetben tudtak minden felekezetnek lelkipásztort biztosítani. Ennek sajátos következménye volt a „lélekhalászás”, amikor a hazatért katona szakított hitével, mert az első vonalban nem találkozott saját felekezet lelkészével, és így hálából azon vallást választotta, mely lelkésze segített neki a fronton. A hadvezetés törekedett arra, hogy a soknemzetiségű haderőnél olyan lelkészek teljesítsenek szolgálatot, akik nyelvismeretüknek köszönhetően jól megértetik magukat a legénységgel. Békeidőben a tábori lelkészek önkéntes alapon vállalták a szolgálatot, mivel az egyházi személyeknek törvény tiltotta katonai szolgálatot. A háborút megelőzően kiadott rendelkezésben szabályozták a tartalékos viszonyt is. Az 1914. február 28-án, a honvédelmi miniszter által kiadott rendelkezés értelmében a nyilvántartásba áthelyezett hadköteleseknek jogában áll kinevezésüket kérni.52 Az A-19. jelzésű szolgálati könyv 3. §-a értelmében a kérelmezőnek egyértelműen meg kell neveznie, hogy a cs. és kir. közös haderőben vagy a m. kir. honvédségben akarja a szolgálatot letölteni.

Csatolni kellett a kérelemhez továbbá „az utolsó alkalmazási okiratot (katolikus lelkészek által a felszentelési okmányt is), kötelező azelőirt eskünek letételére a tényleges szolgálatra való bevonulásnál és az előirt szolgálati könyvek beszerzésére – a két kötelezőt czélszerű egy okmányban összefoglalni- valamint az illetékes honvéd kiegészítő parancsnokság által az anyakönyvi lapnak egy hitelesített másolata.”53 A kinevezés napjától a kérelmezők a póttartalékos nyilvántartásból töröltettek és a magyar királyi honvédség állományába kerültek.

A kérelmeket a honvédelmi miniszternek címezték: „…Nagyméltoságú Honvédelmi Miniszter Úr! Alulírott azzal az alázatos kérelemmel fordulok a Nagyméltoságú Honvédelmi Miniszter Úrhoz, hogy alulírottat tábori lelkésszé a magyar királyi honvédség tartalékába kinevezni méltoztassék. Maradok Nagyméltoságú Miniszter Úrnak alázatos szolgája Muha Béla római katolikus lelkész…”54 A kérelem mellé, a kérelmezőnek csatolnia kellett egy kötelezvényt, amelyben nyilatkozik arról, hogy beszerzi a tábori lelkészi kinevezéshez szükséges iratokat és a szolgálathoz szükséges esküt leteszi.55

A kérelemhez csatolni kellett egy igazolást arról, hogy a beadvány időpontjában milyen egyházi szolgálatot lát el. A fent nevezett lelkész esetében így szólt: „…Igazolvány. Alulírott ezennel hivatalosan bizonyítom, hogy Muha Béla György mint fölszentelt áldozópap jelenleg a Máriaradnai zárdában tartózkodik P. Prieszter Ágoston zárdafőnök”.56

A háború előrehaladtával azonban megnövekedett azoknak az iratoknak a száma, amelyek a katonai szolgálat alóli felmentést kérték. Dr. Csernoch János esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása hivatalos levélben fordult a hadügyminiszterhez, amelyben a teológushallgatók felmentését kéri a katonai szolgálat alól. A véderőtörvény 29.§-a értelmében a papok és teológushallgatók is mentességet élveztek a katonai szolgálat alól.57 A hercegprímás úr azonban ezt kiterjesztette volna az egyházi gimnáziumok végzős diákjaira is, mint jövendő teológus hallgatókra. A hadügyminisztérium azonban ezt a kérelmet elutasította.58 Amennyiben egy egyházi személy kilépett a szolgálatból, azonnal hadköteles lett. Előfordult olyan eset is, amikor a hercegprímás hivatala hívta fel a figyelmet egykori papjára, aki kilépett az egyházi kötelékből és hitoktatóból testnevelő tanár lett.59

A honvéd tábori lelkészek öltözete a honvédség számára kiadott szabályzathoz igazodott. A Magyar Királyi Honvédségnél szolgáló tábori lelkészek öltözetét csakúgy, mint honvédtársaikét, az Öltözeti és fölszerelési szabályzat a magyar királyi honvédség részére hatályos kiadványa határozta meg.60 A honvéd tábori lelkészeknek a katonai- illetve az egyházi szabályoknak is meg kellett felelniük, ezért felekezetenként különböző volt. A katolikus lelkészek és segédlelkészek a papi öltönyt viselték, mely a fekete reverendából, papi gyöngyös nyakkötőből és fekete selyem papi palástból állt. Abban az esetben, amikor egyházi szertartáson vettek részt, „illető egyházi szabályokhoz kell alkalmazkodnia.”61 Természetesen megkülönböztettek ünnepi és hétköznapi viseletet. Díszben, különös bemutatásoknál és ünnepléseknél reverendában, gyöngyös nyakkötővel, fekete palásttal, lelkészi övvel és díszkalappal vonult ki. Jelentkezésnél és katonai ünnepélyeknél papi atillát, gyöngyös nyakkendőt, a csizmába húzott fekete nadrágot és díszkalapot viselt. Szolgálaton kívül, papi atillát, vagy sötét polgári kabátot, nyakig bezárt fekete mellényt, gyöngyös nyakkötőt, csizmába húzott fekete nadrágot és polgári kalapot viselt. A térdig érő papi atilla finom, meghatározott minőségű posztból készült, és álló gallérral van ellátva. A honvéd gyalogtiszti atillához hasonló, fekete selyem-mellzsinórokkal és fekete selyemgombokkal ellátva.

Az öltözetben különös és fontos szerepe volt a díszkalapnak. Ennek méreteit és kinézetét pontosan rögzítették a szabályzatban: „a kerülékalakú fej magassága: hátsó és arczoldal középvonalán a karimától a kissé domború födél tengelyéig 20 cm, jobb és bal oldali középvonalon pedig az említett tengelyig 19 cm. A födél széleinél körös-körül mérsékelten el van gömbölyítve és ürege selyemmel bélelve. A hátsó és arczoldalon kissé lefelé irányzott, 6.5 cm. széles karima jobb és bal oldalai széleinek 0.7 cm-nyi széles része mérsékelten fel van hajlítva, és mindenütt halvány fekete selyem –szalaggal szegélyezve, a karima alsó felülete pedig körös-körül tibettel van borítékolva. […] A fej karima fölött, 2 cm. széles, közepén 2 mm. széles, meggyszínű selyem csíkkal átszőtt aranyszalaggal van övezve, mely a karima hátsó szélén egymásra fektetve s itt egy kéregpapír aljzatú, aranysárga kis fémpillangokból készült 3 cm. átmérőjű és középen aranyfonál hímzésű csillaggal díszített rózsácskával egymáshoz erősítve. E szalagnak a karima szélétől 4cm-re lelógó végeire, egy vörös selyem belső rétegű 5. cm hosszú, 3 cm. széles lapos bojt, sodrott aranyrojtokból van alkalmazva s e bojt külső felülette 10 darab aranyhuzalból dudorosan összetekert 5 cm. hosszú és 0.5 cm. vastag csigázatos rovatkájú rojttal díszítve.”62

A hétköznapokon viselt tábori sapka és honvédlelkészi köpeny megegyezett illetve hasonlított a tiszteknél használatoséhoz. A köpenyben annyi volt az eltérés, hogy bár a szabása megegyezett a kékszürke köpenyével, de hajtókák és szegélyek nélkül készítették. Az öltözetnek fontos eleme volt az öv. Ez a 10,5 cm széles, a derék méretéhez igazodó, hosszú, fekete selyemszalagból van készítve, és mindkét végén 8 cm hosszú aranyrojtokkal volt díszítve. Meghatározták azt is, hogy a rojtos végeknek milyen mértekben kell lelógniuk viselés közben.

A görögkeleti vallású honvédlelkész tábori köpenye és sapkája megegyezett a katolikus társáéval, még reverendája és fövege a saját egyházának az előírásához igazodott. A reformált vallású lelkészek öltözete annyiban különbözött a katolikus tábori lelkészekétől, hogy gyöngyös nyakkendő helyett fehéret hordtak.63 A honvéd tábori rabbik tábori sapkája és köpenye ugyan az volt, mint katolikus, görög-keleti és reformált vallású kollégáié, de a vallásának megfelelő papruhát és föveget hordta.

Általában honvédlelkészek, ha szolgálatban nem álltak, akkor az egyházukban bevett szokás szerint viselhettek papi illetve civil ruhát. Az egyházi személyek, az esetleges kitüntetéseiket, a reverendán vagy papi atillán a hatályos rendelkezések értelmében viselhettek.64

Egy 1911. április 1-én kiadott miniszteri körrendelet szabályozta az egyenruházati járulékot.65 Ennek értelmében a tényleges állományú békében kinevezett vagy a tartalék állományból áthelyezett honvédlelkészeknek 240 korona egyenruházati járulékot rendszeresítettek.

A harcok megkezdése után, egy miniszteri körrendeletben szabályozták ismét a hadba vonult tábori lelkészek ruházatát.66 Ennek értelmében, a beosztott honvéd lelkészeknek külön tábori ruházat viselését engedélyezik. A fent említett Öltözeti és fölszerelési szabályzat VII. részében feltüntetett egyenruházatihoz képest a következő változások léptek érvénybe: a táboriszürke köpeny, hajtókáját ezt követően bársonyból készítik. A békeidőben szegély nélküli fekete pantalló, „háborúban tábori szürke, fekete posztó szegélyzettel.”-re változott.67

Ezen kívül változás volt még a papi atilla megjelenésében is. Az eredetileg békeidőben fekete ruhadarab színét a háborúban táboriszürkére módosították és engedélyezték zsebek és lehajtható gallér alkalmazását.

A ruházat viselését kiegészítette még a szolgálati utasítás, mely így rendelkezett: „a honvéd lelkészek az ellenség előtti minden alkalommal az alább megnevezett tárgyakat kötelesek egy bőrtáskában magukkal hordani:

a, a stólát,

b, egy keresztet

c, egy szelencét a szent kenettel való ellátásra

d, egyházi szertartások könyvét.

A hadra kelt sereghez beosztott minden honvédlelkésznek egy vörös keresztel ellátott fehér karszalagot is be kell szereznie.”68

A katonák lelki életének gondozása a frontvonalban

„Az istentisztelet tartására és egyéb lelkészi teendőkre nézve a hadra kelt sereghez beosztott honvéd lelkészeknek általában a honvéd lelkészek számára béke idején előírt határozmányok szerint kell viselkedniök, a mi mellett azonban a háború különleges viszonyai mindig tekintetbe veendők.69 – rendelkezik a szolgálati utasítás 27. §-a. Ennek értelmében a katonáknak olyan körülményeket kellett biztosítani a frontvonalban, mintha béke idején szolgálnának.

A legfontosabb az volt, hogy a harcok alatt is eleget tudjanak tenni felekezetük vallási előírásainak. Ezek közül kiemelkedő jelentőségű a szentmisehallgatás volt, amely megtartására a javaslatot katonai felettesének minden esetben a tábori lelkésznek kellett tenni. A szolgálati utasítás így rendelkezik erről: „A honvéd lelkész különös kötelességei közé tartozik, hogy minden vasárnap és ünnepnapon az istentiszteleteket, valamint általában az összes előforduló lelkészi teendőket méltósággal, illendően épületesen végezze.”70

A csapatokhoz beosztott tábori lelkészek minden esetben az alakulat parancsnokával egyeztettek arról, hogy mikor és milyen körülmények között tudják megtartani a szentmisét. „…Az istentisztelettartás említésénél örvendetesen kijelentem, hogy ezredparancsnokaink különös gondot fordítottak az istentisztelet tartásra. Nemes gondolkodásukból azt vettem ki, hogy ezredparancsnokaink meg voltak győződve arról, hogy katonáink kötelességüket csak úgy tudják teljesíteni s a háborúval járó nehézségeket csak úgy tudják elviselni, ha folytonos szellemi, lelki, erkölcsi hitbeli buzdításban részesülnek…”71 Természetesen a legfontosabb tényező, amit figyelembe vettek, a harci helyzet illetve az alakulat szolgálati beosztása volt. Ennek értelmében előfordult, hogy nem mindig a vallás által előírt időpontban tudták megrendezni a tábori miséket, de természetesen igyekeztek lehetőséget biztosítani rá. A császári és királyi 26-os közös gyalogezred kötelékében szolgáló tábori lelkész, Zelényi Menyhért így emlékezik a frontvonalban tartott istentiszteletekre: „…Vasárnap és ünnepnapokon rendesen két helyütt tartottunk istentiszteletet, felváltva más és más tartalékban levő vagy a lövészárokból összegyűjtött csapatoknál. Az istentisztelet rendesen szentmiséből és szentbeszédből állt…”72

Ha az alakulatot a szolgálati beosztás tartalékba vagy pihenőre osztotta be, egyszerűbb volt a helyzet. Az istentiszteletek időpontját minden esetben igyekeztek minél előbb a katonák tudomására hozni. A magyar királyi 29. népfölkelő gyalogezred 2. zászlóaljának az iratanyagában található a következő foglalkozási jegy, az alábbi szöveggel: „Foglalkozási jegy Kostanjevica, 1916. máj. hó 28-ra Del. 10h órakor reform. istentiszteletet a 17. nfk. gy.e. parancsnokság mögött levő dolinában.”73

Ami a foglalkozási jegyből kiderül, hogy állandó problémát okozott a szentmisék, istentiszteletek helyszíne. A frontvonalak közelében levő települések épen maradt templomait lehetőség szerint felhasználták erre a célra. Ez elsősorban a frontvonaltól távolabbi településeken volt lehetséges, minél jobban elhúzódtak a harcok és minél közelebb volt az arcvonal, annál kisebb esély volt arra, hogy épségben levő épületet, templomot találjanak.

Előfordult olyan eset is, hogy bár a templomot épségben találták, a szentmisén a hallgatóság nagy száma miatt kicsinek bizonyult: „Mordwai templom északi fala mellett felállított tábori oltáron Nagy Pál tábornok és a 6 .gyalogezred tisztikara és 650 főnyi legénysége előtt mutattam be a szentmisét.”74

Abban az esetben, ha a szabad ég alatt kellett az istentiszteletet megtartani, mozgókápolnát használtak erre a célra: „Korán keltem. 8 órakor kocsiztam a kórházhoz, hol Szász dr. szép kápolna sátort emelt, melyet zöld gallyakkal és mezei virágokkal díszített föl.”75 Egy fontos kritériumnak kellett megfelelnie a helyszínnek, hogy a megszentelt területnek kellett lennie. Ezt úgy oldották meg, hogy a katolikus tábori lelkészek egy megszentelt követ hordtak magukkal és a mise előtt felszentelték a helyszínt.

Zelényi Menyhért visszaemlékezésében szintén ezeket a problémákat és ezen megoldásokat említi. Alakulatánál, a császári és királyi 26-os közös gyalogezrednél is felhasználták a kínálkozó lehetőségeket arra, hogy tábori oltárokat állítsanak föl, amelynél a szentmiséket és a különböző egyházi ünnepeket tartották. Alakítottak át csűrt egyházi célra, de számos esetben állítottak oltárokat a szabad ég alatt.76

A harcok elhúzódásával, az állóháború kialakulásával, az első vonalak közelében nagy barakk táborokat építettek a tisztek és legénység számára, hogy a pihenést biztosítsák. A Doberdofennsíktól keletre található Vallone völgyben építették föl a Segeti tábort. A frontvonaltól pár kilométerre elterülő létesítményben nyugodtabb körülmények között tudtak a katonák pihenni. A tábor területén négy kápolnát építettek. Olyan helyen emelték az épületeket, hogy lehetőség szerint előtte nagy üres tér legyen, mivel a lelkész a kápolnában tartotta a misét, a legénység pedig az előtte lévő téren hallgatta: „Ma nincsen sok újság. Reggel több száz 46-os a Segeti táborban a szabad ég alatt, ágyúdörgés mellett végezte a szentáldozást velem együtt.”77- számol be egy különleges, de nem szokatlan tábori miséről József királyi herceg.78

A 81. honvéd gyalogdandár iratanyagából érdekes utasítás került elő. Ebben utasítja a dandárparancsnokság az ezredeket a következőkről: „Az ezredeket holnap megszemlélem, minden állomáson holnap hálaadó Istentisztelet tartandó idejük ide lejegyezendő.”79 A parancs értelmében tehát, ha lehetősége volt a hadvezetésnek elrendelhette az eddigi harcok túléléséért hálaadó mise megtartását, amelyen az alakulat honvédei részt vettek.

A szentmisék hallgatása nem csak vallási szempontból volt fontos. A szertartás alatt elmondott szentbeszédekben gyakran kitértek a rendkívüli körülményekre a harcok okozta traumákra, főleg ha újoncok is voltak a hallgatóság sorai között. Egy ilyen esetet említ meg Mándoki József naplójában: „mutattam be szentmisét, amelynek befejeztével lelkesítő beszédet intéztem a tűzkeresztségen még át nem esett legénységhez, miután a régi harcosok java részben már Szerbiában és oroszországi ütközetekben pusztult el.80

Ahhoz, hogy a katonák lelki életét gondozni tudják, a honvéd lelkészeknek beszélniük kellett a legénység nyelvét, ami nem mindig volt egyszerű feladat: „Az Isonzó tájáról egy katonatiszt a következőket írja: - A századom fele magyar, másik fele román.”81 Ez nem volt ritkaság, ezért a tábori lelkészeknél alapkövetelménynek számított, hogy a magyar nyelv mellett rendelkezzenek más nyelv ismeretével is, ami a legénységgel való közvetlen kapcsolttartásban elengedhetetlen volt.

A háború okozta traumák feldolgozásában a lelkészeknek nagy szerepük volt. Igyekeztek a lelki problémákat személyes beszélgetésekkel orvosolni. Ha olyan bajtársról tudtak, a katonák is jelentették parancsnokuknak illetve a lelkésznek, hogy fokozott figyelemre van szükség. A katonák lelki gondozásának szerves része volt a személyes beszélgetések mellett, hogy különböző vallásos tárgyú olvasmányokkal látták el őket. Ezeket a kiadványokat a hadsereg bocsájtotta rendelkezésükre, vagy a különböző civil szervezetek gyűjtették a számukra a hátországban. Az imakönyveket és bibliákat örömmel forgatták a honvédek szabadidejükben. Az előbbi kiadványokban nem csak imákat találtak különböző alkalmakra, hanem vallásos tárgyú leírásokat harci helyzetben felmerülő problémák megoldására.82

A fentiekből kiderül, hogy nagy problémát okozott, ha nem állt rendelkezésre templom a szentmisék megtartására a frontvonalban, ezért a szabad ég alatt felállított oltárnál végezték a szertartásokat. Damó Elemér83 visszaemlékezéséből azonban egy olyan esetet ismerhetünk meg, amikor a kőből épült templomot nem rendeltetésszerűen használták: „1915. február 8. Az ezredparancsnokság nappali álláspontját a jobbosi templom mögé helyezte. Sőt később a templom belsejébe is bementünk. Furcsa volt a templomot lakhelyül, fedezékül használni. Azonban a falukban sok helyen a kőből készült épültek nyújtottak egyedüli védelmet.”84 A harcálláspontot elnevezték a tisztek istenháza-harcálláspontnak. Később így ír a különös parancsnokságról: „Az ezredparancsnokság a templomba telepedett, illetőleg a sekrestyébe, ami jó nagy kényelmes helyiség volt, még külön fűthető is volt. A templomot tiszti étkezőhelynek rendeztette be Márky [1915 telén az ezred parancsnoka]rajkályhát is állítottunk be és fűtöttük a templomot is.”85

Összefoglalva: azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a hadra kelt seregben szolgáló honvéd tábori lelkészek legfőbb feladata a katonák lelki életének a gondozása volt. Ennek keretében a legfontosabb dolog az volt, hogy a honvédek hitéletüket úgy tudják élni, mintha béke lenne. Ez a frontvonalban nem volt egyszerű feladat. Már a mindennapokban is jelentkeztek olyangondok, amelyek békeidőben fel sem merültek. Az egyik leggyakoribb az volt, hogy hol tartsák meg a szentmiséket? Felmerültek olyan problémák is, amelyek a békeidőben nem jelentkeztek a pasztorizációs tevékenység során, mint a háború okozta traumák feldolgozása illetve az ebben való segítség a honvédeknek.

Ünnepek a frontvonalban

Egyházi ünnepek

Az I. világháború és az azt megelőző években élő emberek vallásosabbak voltak a XIX. század emberénél. A mindennapi életük minden mozzanatát áthatotta a vallásos világnézetük. Ennek megfelelően fontosak és meghatározóak voltak életükben az egyházi ünnepek, amelyeket katonai szolgálatuk, majd később frontszolgálatuk alatt is fontosnak tartottak. A hadvezetőség a Rendeleti Közlönyben meghirdette a különböző felekezetekre lebontva, hogy az adott esztendőben melyek az érvényes és elfogadott egyházi ünnepek.86 Ennek ismeretében a katonai vezetés az adott időszakra tudta, hogy ezekre a napokra a szolgálatmentesség engedélyezendő.87

„A Húsvéti ájtatosságot kellő időben és módon tartsa meg”88- rendelkezik a honvéd-lelkészek számára kiadott Szolgálati Utasítás a húsvét megünnepléséről. Ez azonban nem csak a húsvétra vonatkozott, a gyakorlatban ugyanolyan jelentőséggel bírt, a további egyházi ünnepek megtartása. Ekkor a honvéd tábori lelkészeknek fontos feladatuk volt. A parancsnokkal egyeztetve ők dolgozták ki az ünnepre való lelki felkészülésnek menetrendjét és magának az ünnepnek a megtartását.

A katonai szolgálatukat töltő honvédeknek békeidőben is biztosították, hogy vallásuk előírásainak megfelelően felkészülhessenek a közelgő ünnepre. Az 1909. március 7-én Magyar Királyi honvéd állomásparancsnokság által kiadott 66. parancs szabályozta illetve előírta a szentgyónás és szentáldozás rendjét a közelgő húsvét alkalmából.89 A gyónást és szentáldozást a honvéd helyőrségi kórház lelkészének közreműködésével végezhették el a honvédek, akiknek előre kellett jelezni szándékukat. A jelentkezések alapján napra beosztották a honvédeket, hogy ki, mikor mehet elvégezni a szentgyónást és áldozást.

A nagyszombati feltámadási ünnepséget a várbeli helyőrségi templomban tartották a fővárosban. Ezen a „…római katholikus vallású tábornokok, törzs és főtisztek, honvéd tisztviselők, és a csapatokból, intézetekből megfelelő számban kikerülendő római katholikus legénység is részt venni tartoznak…”90 Az ünnepséghez a fővárosban tartózkodó közös alakulat egy zászlóalja is kivonult, és a helyőrségi templommal szemben, a Nádor téren felsorakozott. A feltámadási körmenetet a téren tartották meg, ahol meghatározott sorrendben vettek részt az alakulatok képviselői.

A részt vevő tiszteknek előírták, hogy díszegyenruhában kell megjelenni a szertartáson.91 A fellelhető parancsok különböző részletességgel szabályozzák az ünnepet. Az 1914. április 5- én kiadott 94. számú utasítás részletesen közli a nagyhét miserendjét és a szertatások időpontjait.92 Részletesen ismerteti a parancs a feltámadási körmenetben részt vevő katonák vonulásának sorrendjét: „…a feltámadási ünnepélykor a körmenet a helyőrségi templomból indul ki és a Nádor téren levő kút körül a következő sorrendben halad:

a, a kivonult zászlóalj egy félszázada;

b, az ezred zene;

c, katonai lelkészet;

d, a mennyezet, jobbról, balról sorfal által kisérve, jobb sor élén a sorfal parancsnoka;

e, tisztek és tisztviselők;

f, a legénység;

g, a polgárság;”93

A soknemzetiségű és vallású országban, és ebből következően, a hadseregben is, gondoskodtak arról, hogy más vallások ünnepeit is tiszteletben tartsák. Az izraelita (zsidó) vallású honvédeknek engedélyezték, hogy a hitközségük meghívásának eleget téve részt vegyenek a zsinagógában rendezett szertartáson. A részt venni szándékozók névsorát előre össze kellett állítani és honvéd térparancsnokságnak előzetesen leadni.94

A görög keleti vallásúaknak szintén biztosították a lehetőséget, hogy vallási törvényeiknek eleget téve ünnepeljenek. A fővárosban a Tabánban található, az iratokban csak „tabáni templom” néven említett templomban tartották a húsvéti és karácsonyi ünnepeiket.95

A harcok kezdetével a hadvezetőség igyekezett a békeidőben megszokott lehetőségeket biztosítani a honvédeknek, de ez nem minden esetben sikerült: „Kint ágyuk dörögnek és nagy robajjal robbannak sivítva érkező gránátok, puska és gépfegyvertűz ropog hevesen, s itt mint csendes ima áll a karácsonyfa.”96 - a visszás helyzetet, amelyet a katonák éreztek az első világháború poklában a szeretet ünnepén, jól érzékeltetik József főherceg szavai. Az öldöklésben, a halál közelében, szeretteiktől távol kellett megélniük e szent eseményt a fiatal bakáknak, ami nem volt könnyű feladat. De a hátországban, az otthon maradt hozzátartozóknak, családtagoknak sem volt teljes a karácsony, és nem csak a fronton szolgáló szeretett fiú, férj, rokon hiánya miatt, hanem a háború okozta nehézségek okán is. A szeretet ünnepére már napokkal korábban készültek a bakák, és bár embertelen körülmények között voltak kénytelenek tölteni a karácsonyt, igyekeztek a régi, szép, megható ünnepekből erőt meríteni, illetve felidézni a szeretteikkel eltöltött Szentestéket: „Most is vártuk a karácsony ünnepét! Óh, de hol vannak a régi érzések, amelyek otthon a boldog időkben rabul ejtették a szívünket. Eltűnt, mint valami kedves szelíd álom…? Nem, nem tűntek, múltak el. Bennünk, lelkünkben vannak azok most is, a nagy esztendők első karácsonyán, de elnyomva más érzések által, elnyomorítva, béklyókba kötve szenvedéseink nyűgétől.”97

A szerencsésebbek szabadságot kaptak, és az ünnepre hazautazhattak, maguk mögött hagyva a frontot, és néhány napot viszonylagos nyugalomban tölthettek a hátországban. A Honvédelmi Minisztérium rendeletben szabályozta ezeknek az elbocsátásoknak az idejét. A római katolikus vallásúak december 21-től 26-ig lehettek távol alakulatuktól, míg a görög katolikusok január hatodika és nyolcadika között ünnepelhettek családtagjaik körében. A szabadságolásokat szigorúan ellenőrizték, és semmilyen magyarázatot nem fogadtak el esetleges késés esetében. A fronton harcoló katonák közül természetesen sokan igényelték a rendkívüli szabadságot az ünnep idejére, de legtöbbjük „Weihnachtsurlaub nicht gestattet” - „Karácsonyi szabadságot nem engedélyezek” feliratot olvashatták kérvényükön. A hadvezetőség mindent megtett, hogy a szolgálatot teljesítők, az ünnep miatt fellépő, lelki fájdalmán enyhítsen.

A bakák tartalékban eltöltött szabadidejükben betlehemes előadásokra készültek és ajándékokat készítettek bajtársaiknak és szeretteiknek: „Belőtt gránátok, srapnelek darabjaiból”. Az így készült gyűrűk, óraláncok és apró asztaldíszek örök emlékekké váltak. Ahogy közeledett az ünnep, a várakozás egyre fokozódott. Igyekezett a tisztikar és a legénység lelkileg is felkészülni a Megváltó eljövetelére. Mindenkinek biztosítottak lehetőséget a szentgyónásra és szentmisehallgatásra. Ezt a tábori lelkészek pontos és körültekintő időbeosztásával sikerült elérni. A gyertyagyújtást, ha lehetett betlehemes játékkal tették emlékezetessé a katonák: „Amint alkonyodott, kivonult a dandár a hófödte mezőre. Ott magasztos díszletek között várt a legénységre a betlehemi játék, melynek rendezéséhez nagyobb buzgósággal fogtam, mint Reinhardt az ő cirkuszi látványosságaihoz. Messze elhagyott temetőkben elbújtatott kürtösök fújták a nyitányt. Aztán magasan az égbe nyúlva kigyulladt a betlehemi csillag és kétszáz elrejtőzött magyar baka a domb túlsó oldaláról elénekelt két betlehemi éneket. Mihelyt az ének elhallgatott, működni kezdtek a tábori fényszórók és megvilágítottak egy betlehemi istállót, amely eddig a sötétségben rejtőzött. Az istállóban ott volt Mária a kis Jézussal és a három királyok ott térdepeltek előtte. A katonazenekar pedig rázendített egy oratóriumra. Ennek végeztével kialudtak a reflektorok, helyettük a látóhatáron óriási rőzsekévék gyulladtak ki és vörös fényükben ott állott egy nagy feszület sziluettje.”98 - írta egy visszaemlékező.

Szenteste, ahol lehetőség volt rá, „…karácsonyfát is állítanak. Nem csillog rajtuk sok édesség, dísz, ajándék. Csak néhány gyertya hirdeti a fenyőfákon az örök szeretet ünnepét.”99

Arról, hogy az ünnepen ajándék is legyen, az otthonról érkezett csomagok gondoskodtak. A feladók mindent elkövettek, hogy a távolban szolgálatot teljesítő szerettük ne szenvedjen hiányt semmiben, még akkor sem, ha ők a hátországban nélkülöztek.

De a hadvezetőség sem feledkezett meg harcoló fiairól. Minden tiszt és honvéd apró ajándékot kapott, amely beszerzése és annak fedezetének kigazdálkodása az ezredek élelmezési tisztjének a feladata volt. A cigarettatárcáknak, pipadohánynak a legénység nagyon örült, míg a tisztek nemes borokat, pezsgőt kaptak ajándékba.

Az ünnepi alkalmat igyekeztek különleges „menázsival” is emlékezetessé tenni. Előfordult, hogy a napi menü mellett ez „csak” mákos bobajkát jelentett, de akadt olyan alakulat is, ahol a rendes étkezésen kívül, hideg sült, sonka, szalonna, sajt, feketekávé, rum, szivar vagy akár egy kulacs bor is járt mindenkinek. Természetesen, ahogy a háború húzódott, egyre szegényesebb lett a kínálat.

Az ünnepi vacsora elköltése után, ha a harci helyzet megengedte, a katonák beszélgetéssel, levélírással töltötték szabadidejüket. Ezt a parancsnokságok igyekezetek nekik biztosítani a karácsonyi ünnepek alatt 24-én délután, továbbá 25-én és 26-án a tiszteknek és legénységnek teljes pihenést engedélyeztek.

Azoknak, akiket az első vonalba szólított a kötelesség, attól függött a szenteste hangulata, hogy milyen harci tevékenység zajlott az általuk védett szakaszon. Gyakran előfordult, hogy komoly harcok dúltak a szeretet ünnepén, de voltak különleges esetek is. Ezek közül az egyik legérdekesebb a székesfehérvári 69-es gyalogezred III. zászlóaljának katonáival történt meg az Isonzo mentén 1915 karácsonyán. Az általuk védett vonalak közelében volt a 240-es magaslat, amelyen egy több méteres szép fenyőfa állott, amit az ellenséges vonalakból is jól láttak. A magyar bakák feldíszítették a gyönyörű fát és szenteste bekapcsolták rajta a villanykörtékből álló égősort. Amint az olasz katonák érzékelték a felvillanó fényeket, tüzet nyitottak rá. Azonban amikor látták, hogy mi világít, abbahagyták a lövöldözést és egész éjjel béke honolt a front ezen szakaszán, amelyet a mindkét oldalról jól látható karácsonyfa őrzött. Egy különleges hangulatú, 1915 decemberében megünnepelt szentestéről számol be Zelényi Menyhért is: „…még ezeknél is szívesebben felemlítem a karácsony előtti – lövészárokban tartott gyónásokat és áldozásokat, valamint a karácsonyi éjféli szentmisét, amelyet hasonlóképpen a lövészárokban tartottunk szép téli éjszakán, fel-fel hangzó ének mellett, mialatt az oroszok néma csendben maradtak…”100

Különösen nehezen teltek az ünnep percei azoknak a honvédeknek, akik fogságba estek és kénytelenek voltak rabságban tölteni e jeles napokat: „…karácsony estéje van ...hazai hangok ütik meg az ember fülét… A kürtös ugyanis kiáll a várudvar közepére és az »imához« kürtjelet fújja. Csend van, nem hallatszik már, a közeli város harangzúgása, mely tompán ér ide, 10 perc múlva újra trombita »sorakozó vacsorához«: makaróni. Nem szeretik a magyarok, nem is jönnek érte s különösen nem sietnek érte, ma karácsony estéjén…”101- írt egy olasz fogságban eltöltött szentestéről Dr. S. Gy. a korabeli Est hasábjain. A szeretteik hiánya mellett, nekik még a bizonytalanság érzésével is meg kellett küzdeniük, hisz nem tudták, mit hoznak számukra az elkövetkezendő napok. Ennek megfelelően a hangulat meglehetősen borús volt: „mindenütt mély csend uralkodik, csak elvétve látni kis csoportokat a legtöbb ember fekvőhelyén ül, fejét tenyerébe hajtva gondolkodik s látszik rajta, hogy lélekben nincs itt a 32. számú szobában, hol húsz pesti és debreceni honvéd – kis honvéd család – van együtt, még „karácsonyfa” is díszlik. Egy kis ciprus ág, amelyre egy narancs egy darab szentjánoskenyér és egy üres gyufaskatulya van kötve. Csendes éjszakában ide hallatszik a betlehemesek éneke »Triste natale«…mondja az egyik őr. »Triste, triste«.. hagyják rá mások is …Szomorú karácsony…”102- folytatódik az emlékezés.

Az I. világháborúban harcoló katonák között nagy számban találtunk a hitüket megélőket és vallásukat tartó hívőket. Éppen ezért, nagy gondot jelentett számukra a vallásuk tanításával ellentétes feladatok elvégzése. Ilyen, gyakorta felmerülő kérdés volt, a bármely felekezet tanításával összeegyeztethetetlen emberélet kioltásának a kérdése. A lelkiismereti problémák illetve az egyház parancsaival, tanításaival ellentétes katonai parancsok végrehajtása, ezek következményeinek feloldozása a tábori lelkészekre hárult. Ehhez nyújtott segítséget a húsvétról való megemlékezés, amelyben a bűnbocsánat kérdése, a szentgyónás elvégzése fontos szerepet játszik.

„…Nagypéntek!...Bizony Isten itt a véráztatta Doberdón miránk nézve mindennap egy nagypéntek, amilyet azok, akik nincsenek itt el sem tudnak képzelni…”103- emlékezett József főherceg, a VII. hadtest parancsnoka, naplójában 1916 húsvétjára, amikor csapatai a hírhedt Doberdo-fennsík védelmében harcoltak. A Monarchia hadvezetése minden frontvonalon igyekezett lehetőséget biztosítani katonáinak vallásuk gyakorlására de, hogy ezzel mennyire tudtak élni a honvédek, elsősorban a szolgálati beosztástól és az aktuális harci helyzettől függött.

Különösen nehéz volt a helyzetük a honvédeknek az egyházi ünnepek előtt. Ilyenkor talán még jobban megérezték szeretteik hiányát és honvágyuk is növekedett. Ilyenkor fokozott volt a hadvezetőség figyelme arra is, hogy lehetőséget biztosítsanak a hívőknek hitük megéléséhez. Néhány héttel az ünnepek előtt az ezredlelkészek megkezdték a gyóntatást és a lelki felkészítést a közelgő ünnepre. Húsvét előtt igyekeztek olyan étrendet biztosítani, ami lehetőséget adott a nagyböjt megtartására. Ennek kialakítása a tábori lelkész és az ezred élelmezési tisztjének feladata volt. Nem sokkal a háború kitörése után a Szentszék által kibocsátott regula enyhítette az önmegtartóztatást, de így is különleges eljárásra volt szükség annak megtartásához. Az első vonalakban harcolókat teljes mértékben felmentették a tilalmak alól. A húsmentes ételeket nem tudták biztosítani számukra illetve a napi háromszori étkezés megkötése nagyon legyengítette volna a katonákat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a frontvonalban 1917−18-ban komoly ellátási nehézségek voltak illetve már korábban is előfordult, hogy a napi harci cselekmények miatt nem juthatott el az élelem a harcolókhoz. A „mögöttes területeken”, vagyis a frontvonal mögött szolgálatot teljesítők közül már csak azok mentesültek a böjt megszorításai alól, akik sebesültek vagy betegek voltak. Az ünnepek alkalmával a tábori püspök minden esetben körlevélben ismertette a hívőkkel gondolatait. Hogy ez eljusson a hívő katonákhoz, arról tisztjeik gondoskodtak, ami a soknemzetiségű seregben nem volt egyszerű feladat, hogy „…a legénység anyanyelvén…” legyen „felolvasandó és magyarázandó.104

A katolikus egyház alapításának ünnepén, pünkösdkor szintén ünnepi szentmiséket tartottak a legénységnek és sebesülteknek egyaránt: „Pünkösd vasárnapja. Wurmmal egy csinos kápolna felszentelésénél voltam Ranziano mellett. Fejős tanár építtette az ő nagy fertőző betegkórháza részére. Csendes áhítattal teli ünnepély volt.”105

Átmenetet képezett az egyházi és állami ünnepek között az első uralkodó Szent István király ünnepe, melyet augusztus 20-án tartottak. A Monarchiában, természetesen a magyar területeken elsősorban, nagyon népszerű volt az államalapító uralkodó névnapja. Ekkor országszerte ünnepi miséket és körmeneteket tartottak.

A honvédség alakulatai hagyományosan részt vettek az alakulat állomáshelyének ünnepségein. A legnagyobb ünnepségeket a fővárosban tartották. A megemlékezések csúcspontja a Szent Jobb körmenet volt a budai várban. A körmeneten a budapesti székhelyű ezredek is képviseltették magukat. Az 1909 augusztusában tartott eseményen való részvételről a Magyar Királyi Honvéd Állomásparancsnokság 222. számú parancsa rendelkezett.106 Ennek értelmében az ünnepélyen „…a cs. és kir. 6. gyalogezred, valamint a m. kir. budapesti 1. honvéd gyalogezred, egy-egy százada 24 taggal és teljes számú tisztesekkel díszben, cserfalomb tábori jelvénnyel, valamint a cs. és kir. 6. gyalogezred zenekara vonul ki….”107 A kivonulás után az említett honvédek a Palota téren a Szent István kápolna előtt sorakoztak föl. A 6. gyalogezred katonái és a zenekar tagjait a körmenetbe osztották be, ők adták a díszsortüzet is, míg az 1-es honvédek a körmenetet zárták. A két alakulat katonái mellett részt vettek az ünnepségen a cs. és kir. 23. gyalogezred századai is, akik a körmenet útvonalán sorfalat álltak az utcákon. Az egyházi esemény végén a kivonult csapatok, további parancs nélkül a legrövidebb úton a kaszárnyáikba tértek vissza. Rossz idő esetén a körmenetet nem tartották meg és ebben az esetben a Mátyás templomban tartandó misén csak a kijelölt tisztek vettek részt valamint a zenekar vonult ki laktanyájából és a muzsika szolgáltatása mellett ők adták a díszsortüzet is.108 Ahogy lehetőség nyílt rá, megemlékeztek a jeles napról a frontvonalban is, természetesen szerényebb körülmények között, és a mindenkori harci cselekmények függvényében: „Zuhog az eső. Reggel felé egy kicsit csendesedett és így 9 órakor mégis sikerült a Szent István napi nagy tábori misét és prédikációt megtartanom, melyen Ludwig ezredes, a vezérkar és a szolgálatmentes legénység vett részt.”109

Szent Istvánhoz kapcsolható ünnep Nagyboldogasszony napja, amelyet augusztus 15-én ünnepel a magyar katolikus egyház.110 A magyar katonák körében fontos egyházi ünnep volt e jeles nap, amelyről a frontvonalban is megemlékeztek: „…Nagyboldogasszony ünnepe. Tekintettel az állapotomra elég jól aludtam. 9 órakor a parkban Párai őrmester által virágokkal ékesített lombsátorban tábori misét mondtam, melyen Koronczai segédkezett. Mise után prédikáltam és a beszéd általános tetszést keltett…111

A szentmise és prédikáció meghallgatása után, igyekeztek a lehetőségekhez mérten szabadidőt adni a legénységnek, akik játékos versenyeket rendeztek és különböző egyéb szórakoztató eseményekkel foglalták el magukat.

Akik az első vonalban harcoltak, azok természetesen nehezebb helyzetben voltak, mint azok, akik tartalékban vagy éppen a vonalak mögött kialakított táborokban töltötték idejüket. A szolgálati beosztások összeállításánál figyelembe vették, természetesen a harci helyzettől függően, hogy akik szerettek volna, részt vehettek a tábori miséken, melyeket minden vasárnap celebráltak az atyák. Ezek helyszíne különböző lehetett, az alakulat lehetőségei szerint. Előfordult, hogy a közeli helység templomában tartottak miséket, de legtöbbször a szabad ég alatt, a bakák által épített oltárok mellett vagy a szintén általuk épített kápolnákban. Ha a harci cselekmények megengedték, gyakran előfordult, hogy az atyák a lövészárokban gyóntatták és áldoztatták meg az első és második vonalban lévő katonákat, akik nem tudtak részt venni a közös áhítaton. „…nagy ovációk közepette ellovagoltam a 46. ezredhez, hol az egész kivonuló ezred előtt tábori mise volt és miután az ezred állásba megy és mi nagy csata előtt állunk a »Generalabsolutiot« adta a celebráló pap egy lélekemelő prédikáció után mindnyájunkra…”112- írta József főherceg naplójában 1915 októberében a harmadik Isonzocsata előtt néhány nappal. Generalabsolutio általános feloldozást jelent az elkövetett bűnök alól, amelyet a katolikus vallás kánonjai alapján csak életveszélyben adhattak és adnak fel az atyák a mai napig. A lehetőséggel gyakran éltek a tábori lelkészek a nagyobb hadműveletek előtt.

Más ünnepek

Az Osztrák−Magyar Monarchiában minden esztendőben megemlékeztek az uralkodó, Ferenc József születésnapjáról, amely augusztus 18-ára esett. A jeles eseményre már napokkal korábban megkezdődtek az előkészületek. Ha lehetőségük volt rá, a katonák díszes oltárokat emeltek és az ünnepi szentmise helyszínét is feldíszítették. Az 1915. augusztus 18.-án Wolhyniában tartott emlékmisére így emlékezett Mándoki József: „…Reggel ½ 8 kor a törzshöz autóztam. A vadászlak előtt elterülő gyepes térségben állították föl a kápolna sátort, homlokzatán búzavirág kereszt, alatta pedig ökörfark kóró élénksárga virágaiból »Éljen a király« felirat« ékesített. Az eső folyton fenyegetett, hol zuhogott, hol elállt, csak a nap nem akart kisütni. Azért a csapatok és a zene 9 órára sorakoztak és megkezdtük az istentiszteletet. Bevezetőül Ludwig ezredes olvasta fel magyar és német nyelven Frigyes főherceg, tábornagy napi parancsát, mely Őfelségéhez intézett üdvözlő beszéd és a mi jóságos öreg királyunk és dicsőséges hadúrunk remek válaszát tartalmazta. A parancs kihirdetése után következett a szentmise, utána pedig az én dicsőítő beszédem, mely alatt kibújt a napsugár és csakhamar hallottam a Kodakok kattogását, melyek a lélekemelő ünnepélyt örökítették meg. Végezetül a tanító harcosok dalárdájával egyesülve, a meghódított orosz földön felcsendült ajkainkon a mi édes imádságunk, az Isten áldd meg a magyart magasztos himnuszunk, melynek végeztével ezerszeresen visszhangozza az erdő Éljen a király, éljen a haza, éljen a magyar nemzet! diadalkiáltásainkat. Elmondhatom, hogy méltó volt az ünnepség a legelső magyar emberhez, a legfőbb hadúr, az apostoli király 85-ik születésnapjához.[…] egy órakor ültünk le a Grozs János főhadnagy, a mi menázsmájerünk által rendezett ebédhez. A pecsenyénél Festl altábornagy Őfelségére ürítette pezsgőspoharát és ugyanazon pillanatban, mikor mi háromszoros éljent kiáltottunk Őfelségére a fronton 24 nehéz gránát csapott a muszka fedezékekre, halált és pusztítást zúdítva a gonosz ellenség fejére, a lövészárkokban pedig a vitéz honvédsereg háromszoros éljen dörgött háromszoros éljen dörgött méltó kíséretül a gyilkos ágyúzáshoz. Tekintettel a folyton esővel fenyegető időjárásra, mindjárt ebéd után hozzáfogtunk az ünnepi program további pontjaihoz. Volt tiszti, altiszti és legénységi lóverseny. […] ez 40 koronát jövedelmezett az elesett hősök özvegyei és árvái alapjának. […]Volt még rúdmászás, kötélhúzás, zsákfutás hatalmas hahotázás kíséretében. Az őszinte jókedvnek valóságosan csodás bázisa volt e nap az emberirtás fergetegének rettenetes vérözönében. Vacsora után kabaré előadás következett...113

Azt, hogy milyen fontosnak tartották az uralkodó születésnapjának megünneplését nagyon jól szemlélteti József főherceg visszaemlékezése 1916 augusztusának napjaira. Az Isonzo mentén, ekkor kedvezőtlenül alakultak a hadi események, néhány nappal korábban elesett Görz városa a folyamatos olasz támadások következtében. Ekkor, hogy a nagyobb veszteségeket elkerülje, a hadvezetőség kiürítette a Doberdo-fennsíkot. Mindössze két nappal a hatodik Isonzo-csata után, amelyben a Monarchia csapatai az előző csatákhoz képest jelentős területi veszteségeket szenvedtek, megünnepelték az uralkodó születésnapját, melyről így ír a hadtestparancsnok néhány figyelemre méltó gondolattal naplójában: „…Nagymise tedeummal a Comeni templomban. Bensőségesen imádkoztam, mint az a katona teszi a háború borzalmai közepette, ki a halál árnyéka kísér állandóan, vagy mint a fiatal szerzetes, kinek bizalommal telt szívét a kételyek sötét árnya által le nem hűtött hit lelkesít. Az Isten oltalmazza és vezérelje őt sokáig, mert ha e bölcs aggastyánt elveszi tőlünk a még a béke előtt, akkor nem engedte meg neki, hogy a háborút végét lássa! És ekkor elvesztettük a háborút és azt, amit csak az ő bölcs, nyugodt céltudatos erélye, az Ő nagy tekintélye tud összetartani, az egész Monarchia széjjel fog esni. Akkor ezerszer jaj szeretett magyar hazámnak!...”114

Az uralkodó születésnapja mellett fontos ünnepnap volt a katonák életében az ezredük ezrednapja.115 A székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezrednek e jeles napja, a második Isonzo-csatában vívott harcok emlékére, július 18-ára esett. Még tartott a háború, de megemlékeztek e dicső napról, a hátországban és frontvonalban egyaránt: „…Hoitsy tábori lelkész zászlóaljankint tábori misét tart, az ezred- és zászlóalj parancsnokok pedig ünnepi beszédben méltatják a nap lefolyását és annak jelentőségét, s további kitartásra buzdítják a legénységet. Este az ünnepség hatása alatt szerel fel az ezred és indul felváltani a nagyváradi 4-eseket a St. Martinoi állásban…”116

Összegzésként: megállapítható, hogy a honvédek lelki életének gondozása nagymértékben a szolgáló lelkészek feladta volt. A harcoló katonák életében nagy változást jelentett az otthoni békés életmódról a frontvonalban tapasztalható viszontagságos élet. Az ehhez való alkalmazkodás a harcok során komoly lelki problémákat okozott a harctéren szolgálóknak. A hadvezetőség lehetőség szerint igyekezett a katonáknak biztosítani a lehetőséget, hogy a békeidőszakról a háborús viszonyokra való átállás minél könnyebben menjen. A korban élő emberek sokkal nagyobb számban voltak hívők, mint a kortársaink. Ezért a lelki gondok, problémák leküzdésében természetesnek vették, hogy a valláshoz fordulnak segítségért. Ebben az alakulatuknál szolgáló tábori lelkész nyújtathatott nekik segítséget. Fontos volt, hogy a hitük megélésére a harctéren is lehetőségük legyen, hisz az a lelki egyensúlyuk megtartását és ezzel a harckészségük javulását segítette, eredményezhette. A hitük megélésének fontos része volt, hogy az egyházi ünnepeiket megfelelő módon megünnepelhessék. Ahogy az a szabályzatból és a történelmi példákból kiderült, az alakulatnál szolgáló lelkésznek volt a legfontosabb szerepe ebben. Ő volt az, aki parancsnokával egyeztetve ezeken az ünnepeken biztosította a lehetőséget arra, hogy a katonák lelkileg felkészülve ünnepeljenek, ha a harci helyzet és a beosztásuk megengedte. A korban az állami ünnepekre való emlékezés is vallásos keretek között történt. Ezeken a megemlékezéseken is fontos volt a tábori misék megtartása. Ezeknek az ünnepi miséknek és az itt elhangzó prédikációknak elsősorban a közösségépítésben és a hazaszeretet növelésében volt fontos szerepük. Ennek az elsődleges célja a katonák harci kedvének szinten tartása illetve növelése volt.

Összegezve: a katonák lelkiéletének elsődleges felelőse és segítője a tábori lelkész volt, aki szolgálatával nagymértékben hozzájárult a katonák harcértékének növeléséhez.

Sebesültek ápolása

Harcz alatt a hadosztály lelkészek hadosztályuk kötözőhelyén tartózkodnak. Mihelyt a kötözőhely felállíttatik, kötelesek további parancs bevárása nélkül odamenni és mindaddig ott maradni, míg az összes sebesültek ellátása felhagyatik.”117- határozza meg a honvédlelkészek harcok alatti helyét és feladatát a szolgálati utasítás. Ez nem volt újkeletű dolog. Dr. Kacziány Géza, akinek „Az 1866-iki hadjárat naplója” címmel közölte visszaemlékezését a „Magyarország” című napilap többször említi hogy a kötözőhelyet hoz létre,118 illetve beszámol az ott végzett szolgálatáról: „Mindjárt az első házak udvarai tele voltak minden rendű és rangú sebesülttel. […] Csak imitt amott lehetett gyönge fohászokat hallani. Az orvosok kötözgettek sorban, ki amint jött, én meg sorba jártam a sebesülteket, sokan meggyóntak, mások csak a szemeiket emelhették az ég felé. Borzasztó látvány az ilyen hely.”119

Az I. világháborúban kötözőhelyeket nappal két zászló – egy vörös kereszt fehér alapon és egy fekete-sárga − jelezte, éjjel pedig egy vörös keresztes jelző lámpa tette felismerhetővé. Az itt tartózkodó és szolgáló lelkész fő feladata „vallás vigaszaiban valamennyi sebesültet részesíteni, tekintet nélkül arra, hogy mely csapathoz tartozik.”120 Nem tehettek különbséget, ha beteg katonáról volt szó, hogy a Monarchia illetve az ellenség haderejéhez tartozik-e. Kivétel nélkül mindenkit el kellett látni a lelki vigasszal. A segélyhelyek között nagy különbségek lehettek. Dr. Bing Maxim, a budapesti 1. honvéd gyalogezred orvosa, így emlékszik egykori szolgálati helyére: „mikor egy san martinói elhagyott viskón kibontottam a vöröskeresztes lobogót, ami által az a magyar királyi tűzvonalbeli segélyhellyé lépett elő.”121

A Szolgálati Utasítás passzusának megfelelően a zászlóalj-kötözőhelyen tartózkodott Zelényi Menyhért is, mint ahogy erről beszámol visszaemlékezésében. A többi segélyhellyel pedig állandó telefon-összeköttetésben volt, így ha súlyos sebesült érkezett oda, azonnal értesítették a lelkészt. Előfordult azonban olyan helyzet is, amikor a sebesült nem jutott el a kötözőhelyre: „…ha a sebesülés nagyon veszedelmes volt, akkor a lövészárokból telefonáltak ilyenkor oda siettem.”122 A visszaemlékezés alapján, természetesen, nem lehet általánosítani, egyedi esetről van szó. A kutatásaim során gyakorlatilag nem találkoztam még egy olyan leírással, amely arról szól, hogy a lelkész az első vonalban teljesített volna szolgálatot. Ha olyan volt a harci helyzet, főleg az állóháború időszakában, előfordult, hogy egyházi személy tartózkodott az első vonalban, de az idézetben leírtak nyilván nem ilyen helyzet volt, mivel súlyos sebesülésről ír.

Itt fizikailag is, lelkileg is kimerítő szolgálat várt a honvédlelkészekre. A betegek közül kiemelt figyelmet kellett a súlyos sebesültekre fordítani, akik esetleg nem élhették túl sebesülésüket vagy a kórházba szállítást. A nehéz és emberpróbáló munkát így idézi fel a szemtanú hitelességével József főherceg: „Mikoli-n az egészségügyi intézet kavernájába akarok menni, de a bejárattól nem messze látom a papot, - egy vitéz fiatal pap, kit én különösen nagyra becsülök, mert ő a haldoklókat a legvadabb pergőtűzben is mint egy angyal látja el az utolsó szentséggel. Ott áll a három hordágy között, a stóla rajta van és imádkozik. Három haldokló –életerős, virágzó ifjú -, kik áhítattal várják a legszentebb viaticiumot. Szegények nagy áhítattal megáldoznak és veszik fel az utolsó kenetet és csendesen átszenderülnek, mint a mártírok a jobb létre, és én egyedül állok itt a pappal.”123

A lelkészek szolgálata a kötözőhelyeken rendkívül sokrétű volt, és nem csak a lelki gondozásra terjedt ki, hanem nagyon gyakran kellett a sebesültek ellátásában segédkezni az egészségügyi személyzetnek. „Már 8 óra után megkezdődött a szegény sebesültek beszállítása vagy a saját lábaikon jöttek be a faluba. Kezdetben a 9. hadosztály orvosai voltak berendelve a mi egészségügyi intézményünkbe, a mind nagyobb számban özönlő sebesültek bekötözésére. Állandóan segédkeztem nekik. Szörnyű arc és ajaklövéseket láttam, cafatokká tépett karok és lábak, mind több bizonyítéka a vágott golyók szörnyű roncsolásának.”124

Mozgó- illetve állóháborúban a segélyhelyek helyzete változó volt. A mozgóháború időszakában nehezebb volt a lelkész munkája. Zelényi Menyhért beszámol róla, hogy csapatának előrenyomulásával, neki mennyivel nehezebb lett a dolga. Az állandó mobilitás miatt neki is mozgékonynak kellett lennie és gyakran bizony keresnie kellett a kötözőhelyet, amely az előrenyomulást követve változott.125

A sebesülteket, ha lehetőség volt rá, innen az első vonalak mögött található tábori kórházakba szállították, ahol tovább folyt a gyógykezelésük: „ez az igazi szamaritánusi munka, amelyhez hasonló sehol sem adatott. Ha valaki otthon a falujában, városában tud dolgozni, úgy itt, ilyen kórházban kimerült és sebesült katonák között igazán tudhatott dolgozni”126- vélekedett erről egy atya. A kialakított katonai kórházak felszereltsége és lehetőségeik teljesen különböztek egymástól: „Nagyon csalódik az, aki azt hiszi, hogy Oroszország már Ázsia. Sok nagyobb magyar városban nincs olyan kórházépület, mint ebben a rongyos faluban…16  magas világos nagy szoba nyílik egymásba, külön épület a gondnok részére,modern magas ablakok és mindenütt remek orosz kályhák, melyek pompásan fűtenek.”127 –számol be, az oroszoktól elfoglalt tábori kórház állapotáról Mándoki József. Természetesen nem minden egészségügyi intézmény volt ennyire jól felszerelt, sőt inkább azt mondhatjuk, hogy a visszaemlékező által bemutatott számított ritkaságnak, mint ahogy a visszaemlékezés hangvételéből is kiderül.

A frontvonalak közelében található tábori kórházakban rendkívül szerteágazó munkát végeztek az ott szolgáló lelkészek. Az ő feladatuk volt az anyakönyvek vezetése, de természetesen a legfőbb feladat az ápoltak lelki ápolása és a szentségek kiszolgáltatása volt. Ha lehetőség volt rá, a kórház saját lelkésszel rendelkezett, de a közelben állomásozó csapatoknál szolgáló lelkészek is gyakran meglátogatták az egészségügyi intézményt, hogy kollégáiknak segítsenek, vagy egykori honvédjüket meglátogassák. Ha megteltek ezek az épületek, akkor innen a lábadozó sebesültek a hátországba kerültek katonai vagy polgári kórházakba. Az ezekben az egészségügyi intézményekben szolgáló lelkészek munkájáról az értekezés más fejezetében bővebben lesz szó.

Az elsősegélyhelyeken, kórházakban szolgáló lelkészek, csak úgy mint az egészségügyi alkalmazottak, sajátos jogállásban voltak, amelyről a szolgálati utasítás így ír: „Ha a saját csapataink visszavonulnak, úgy a kötözőhelyeken foglalatoskodó és az egészségügyi személyzettel visszamaradó lelkészek kötelességeik nyugodt és meggondolt teljesítése érdekében tartsák szem előtt, hogy ők ez esetben a nemzetközi szerződés (genfi egyesség)128 szerint semleges személyek gyanánt szerepelnek.”129

Nagy gondot jelentett a járványok terjedése, ezen belül is a kolera pusztítása. A hadvezetés mindent megtett ennek leküzdésére, de nem mindig járt sikerrel. A szenvedőknek, halálra váró betegeknek nagy segítségükre voltak a tábori lelkészek: „Megállítottam egy kocsit és egyenesen a katonákhoz mentem. Elbeszélgettem velük, sőt néhányat a sárban állva meggyóntattam. Örömmel hallgatták vigasztaló szavaimat, különösen, amikor észrevették, hogy pap vagyok. Isteni lélekbe oltott sajátosság, hogy a nehéz betegek örülnek és megnyugszanak, ha a közelükben lelkész van.[…] Legjobb barátja, legnagyobb jótevője akkor a betegnek az Isten szolgája, a pap, aki utolsó pillanatban megadja lelkének legnagyobb jótéteményét: a megnyugvást és hitben gyökeredző reményt az örök boldogságra a túlvilágon”130

Összefoglalva: arra a következtetésre juthatunk, hogy a tábori lelkészek a betegápolásban is nagymértékben részt vettek. Ha szükség volt rá, tevőlegesen is kivették részüket a sebesültek ellátásából, de a fő feladatuk a sebesült betegek lelki gondozása volt. Nem tettek különbséget az ápoltak között felekezeti hovatartozásuk vagy saját, vagy ellenséges mivoltuk szerint. Sajnálatosan a kórházakban munkájuknak nagy részét az utolsó szentségek kiszolgáltatása és a végső búcsúra való felkészítés jelentette.

Temetkezés a frontvonalban

„Ha a csatatér birtokunkban marad és a halottak temetése rendeltetik el, úgy a hadosztály lelkészeknek az elesetteket be kell szentelniök; egyáltalán minden honvéd lelkész gondoljon minden esetben a halottak beszentelésére.”131- rendelkezik a szolgálati utasítás vonatkozó passzusa az áldozatok végső nyughelyére helyezéséről.

A háború kitörésekor senki nem számított elhúzódó harcokra, és ahogy az idő haladt, folyamatosan nőtt a hősi halált halt katonák száma is.132 Ezzel egyenes arányban nőtt a probléma az elhunytak végső nyugalomra való helyezésével kapcsolatban. A Monarchia hadvezetését kettős cél vezette, amikor a temetkezésekről rendelkezett, egészségügyi szempontból a temetetlen halottak járványveszélyesek voltak. A sok halott bajtárs látványa lélektanilag rossz hatással volt a harcolókra.

A hősi halottakat nem mindig tudták végső nyugalomra helyezni és ez embertelen körülményeket okozhatott: „Irtóztató fülledt hullaszag […] borzasztó e sok rothadó hús s fekete aludt vér, ami mindenütt hever és tapad; oly szörnyűséges, hogy a rémülettől jéggé dermed lelkem […] a rothadó bajtársak között mozdulatlanul feküdni a nehéz kábító hullaszaggal tüdejükben, ettől meg kell, hogy őrüljenek”133- emlékezett a hadtestparancsnok honvédei helyzetére 1915 nyarán. Az elesett bajtársak látványa nyomasztóan hatottak a még harcolókra és a fertőzésveszély is hatalmas volt a mediterrán forró nyárban. A sziklás talajon pedig nagy nehézséget jelentett az áldozatok végső nyugalomra helyezése, amelyet azonban meg kellett oldani. De nem csak az Isonzo-fronton okozott ez nagy problémát, hanem más frontvonalakon is, ahol a Monarchia csapatai harcoltak.

A hősi halottak végső nyugalomra helyezéséről is gondoskodni kellett. Az egyik legfontosabb feladat a személyazonosságuk meghatározása volt. A Monarchia hadseregében szabványosították a tiszteknek a réz, közlegényeknek a vasból készült azonosítási jegytokot, amely tartalmazta az elhunyt azonosítási céduláját. Ezen feltüntették az elhunyt nevét, alakulatát, rendfokozatát, vallását, születési helyét és idejét, címét, a védőoltások, amiket kapott, sőt még halál esetén a tájékoztatni kívánt személyt és annak címét is.

Ha az azonosító cédula sérült vagy eltűnt, gyakran a társai azonosították az elhunytat. Abban az esetben, ha ez nem vezetett eredményre, névtelen sírba helyezték a földi maradványokat. Ez esetben „előfordult, az a szomorú eset, hogy az otthon levők hozzátartozójukról semmi biztosat nem tudhattak meg.”134 A lelkészek, különböző vallási felekezetek képviselőivel együttműködve, pontos nyilvántartást vezettek. Az anyakönyvi űrlapot eljuttatták a vezetőlelkészüknek, aki a beérkezett adatokat összegezte az anyakönyvi íven.

A harcok kezdetétől minden arra alkalmas helyet felhasználtak a sírok ásására. Nagyon gyakran előfordult, hogy nem csak saját halottat kellett örök nyugalomra helyezni: „Közvetlen a híd mellett, baloldalt láttam két orosz halottat, egy előretolt harcjárőr két vitézét, kik a szeptember 3-i harcokban estek el. Az egyikük gödörben, homlokán két géppuskagolyótól ütött kicsiny lyuk, a halovány arcon aludt vérpatakok feketéllettek. A másik már a gödör szélén feküdt, úgy látszik felugrott akkor érte a lövés, mely kioltotta az életét. Eltemettük szegényeket.”135 A naplórészlet jól mutatja a kezdeti viszonyokat. A harcok áldozatait igyekeztek minél közelebb haláluk helyszínéhez eltemetni. Ahogy azonban nőttek a veszteségek, úgy egyre több helyre volt szükség a temetésekhez.

Amennyiben lehetséges volt, igénybe vették a frontvonal közelében található települések köztemetőit is. A helyiek sírhelyeitől elkülönülve alakították ki a katonák végső nyughelyét. Külön helyre temették a tiszteket és elkülönítve a legénység sorai közül kikerült hősöket. Az egykori harcok helyszíneit kutatva ma is sok polgári temetőben vannak síremlékek az I. világháború időszakából az Isonzo mentén. Még a háború alatt, az 1917-es caporettói áttörés után a fafejfákat időtálló betonra cserélték sok helyen; ezek maradványai ma is láthatók számos olasz illetve szlovén település sírkertjében.

A harcok elhúzódása és az elhunytak nagy száma miatt létrehoztak külön katonatemetőket is minden frontvonalon. Békeidőben külön rendelkezések szóltak a katonatemetők rendjéről: „katonai temetőbe való temetésre illetőleg a következők hozatnak tudomásra: 1, a, közös hadseregbeli és honvédségbeli tényleges és rokkantállományban tartozó elhalt tisztek és katonai hivatalnokok, továbbá a rangosztályba nem sorolt havidíjasok és ezek hozzátartozói, b, a tényleges állományba sorolt legénység és hozzátartozói136 c, azon tartalékos és szolgálaton kívüli viszonybeli elhalt tisztek, kik vagy hivatásszerű tisztek vagy valamely havi vállalatban részt vettek.”137 Természetesen a harcok során a frontvonalban kialakított katonatemetőkre a fenti jogszabály nem volt érvényes és miden esetben a harcokban hősi halált halt honvédeket temették el.

A Monarchia haderejének legvéresebb harcait az Isonzo mentén vívták. A frontvonal déli részén található a hírhedt Doberdo-fennsík, amelyet nyolc magyar ezred védelmezett tizennégy hónapon át. Az áldozatok nagy száma miatt két katonatemetőt alakítottak ki a közeli Vallone-völgyben. A 17-es közös gyaloghadosztály katonáinak Visintiniben, míg a 20. honvédhadosztály honvédeinek Devetakiban létesítettek végső nyughelyet. A sírkertet ezredenként parcellákra osztották, amelyeket az alakulatok katonái gondoztak példamutató buzgalommal. A temetőkben „Hosszú mereven szinte haptákban igazodott új fakeresztek sorai, egymás mögött is tizenöt-tizennyolc sorban. A Doberdó halottjait jelölik. Arrébb üres sírhelyek, ezek a tartaléksírok. Mindig készen van öt-hat, de néhol bizony húsz is kell előre. Másnap biztos kap lakót valamennyi…”138- emlékezik a devetaki temetőben tett látogatására Szabó István, aki már a háború alatt megírta riportkönyvét az itt folyó harcokról.

Ezek voltak a legnagyobb sírkertek a Monte San Michele és a frontvonal közelében, de ezek mellett számos kisebb temető létesült a környéken és a közeli Vallone-völgyben. Ilyen volt többek között a tartalékoknak menedéket nyújtó crnci barlang közelében a székesfehérvári 17- es honvéd gyalogezred katonáinak kialakított sírkert, ahol mintegy 50 elesett katonát helyeztek végső nyugalomra. Ez azonban kevesebb sírhelyet jelentett, mivel a kimutatások szerint itt is gyakoriak voltak a rátemetések. A ma is lakott Coticiben szinte minden szabad helyet felhasználtak a temetésre. Először a polgári temető egy részében helyezték végső nyugalomra az elhunytakat, majd fokozatosan a faluban található dolinákat is felhasználták erre a célra.

A háború után készített kimutatásokból, korabeli térképeken, fényképeken jól látszik, hogy azokba a dolinákba is gyakran temettek, amiket a mindennapok során használtak. A sírkertekben a hősi halottak nagy száma miatt kialakítottak tömegsírokat is. Ezeket folyamatosan használták. A sorokban fekvő holttesteket földdel választották el egymástól és a sírt csak akkor temették be és szentelték meg, ha az megtelt.

A végső útra a lelkész nem minden esetben tudta elkísérni az elhunytat. Akadályoztatása esetén utólag szentelte meg a sírt. A tisztek sírhelyei külön részben, a legénységtől elkülönítve voltak a temetőkben. Őket minden esetben fakoporsóban helyezték végső nyugalomra, míg a honvédeket sátorlapba csavarva helyezték a sírba. Mivel az alakulatok fában, deszkában mindig hiányt szenvedtek, és amennyiben faanyaguk volt, arra szükség volt a fedezékek, állások kiépítésénél. Az áldozatok nagy száma miatt pedig koporsókészítésre nem volt elegendő idő sem.

Érdekes, a temetkezéssel kapcsolatos adalékkal szolgál Zelényi Menyhért visszaemlékezése: „Az otthoniak talán meg fognak egy kicsit ütközni azon, ha tudomásukra hozom, hogy halottaikról a felső ruhát, ha jó volt, akkor levettük. Most azonban ők is belátják, hogy a hadvezetőség ezen intézkedése helyes volt, hisz a halottaknak úgy sincs szükségük ruhára; nekik nyugalom s örök béke kell139

A temetőket, csak úgy, mint békeidőben, folyamatosan gondozták az erre kirendelt honvédek. A háború kitörése előtt is a településen állomásozó alakulat feladata volt a sírkertekben található honvédsírok gondozása. Az elhunyt tábornokok, törzs- és főtisztek valamint a honvéd tisztviselők elhanyagolt sírjainak rendbetételére minden év októberében került sor. A Magyar Királyi Honvéd Állomásparancsnokság Budapesten 1909. szeptember 18-án kiadott 261. számú parancsa értelmében a helyőrségi 1. honvéd gyalogezred honvédeiből tíz fős különítményeket hoztak létre. Feladatuk a farkasréti és kőbányai temetőkben található honvédsírok rendbetétele volt. A munkák elvégzését minden nap ellenőrizték.140

A frontvonal közelében levő sírokat gyakran látogatták a bajtársak év közben is, de a halottak napja idején különösen. A sírokra mezei virágokat szedtek, ha erre lehetőségük volt illetve az évszakok lehetővé tették, és gyakran készítettek kis emléktárgyakat töltény és gránáthüvelyekből is. 1916-tól hadtestenként hadsírgondozó osztályokat állítottak fel, ahol tervező, festő, fényképész, szobrász, földmérő, kertész- és építőcsoport is volt a temetők ápolására.

Rendkívül pontos nyilvántartást vezettek a sírkertekről, amelyről így ír Szabó István megjelent munkájában: „…a sírok különben az egész kert tervrajzában számozva vannak, a szám melletti rubrikában el van könyvelve minden halott neve, születési éve, csapatteste illetékessége és a halál helye, valamint az is, hogy mikor temették el. Annyira rendezve van a katonatemetők ügye, bármikor az eső már lemosta a fakeresztre írt nevet, megtalálnának bárkit a mértanilag rendezett, szépen számozott kertben”141

A tábori lelkész vagy az alakulat írnokának feladata volt a hivatalos értesítő kiküldése az elhunyt családja számára. Előfordultak egyedi esetek is: „…a hős fiú nekem jó barátom, az ezrednek szeretett tagja, kiválóan teljesítette mindvégig kötelességét. Katonái rajongva szerették. Nagyon fáj a csapás, ami Önöket érte, így hát el tudjuk képzelni az Önök nagy fájdalmát. De reméljük, hogy a Mindenható Isten, ki ezt a keresztet vállunkra helyezte, erőt fog adni annak elviselésére. Ő adta, ő vette el”142 - írta Hoitsy L. Pál, a székesfehérvári 17-es gyalogezred tábori lelkésze Csokonay Emilnek fia, László, hősi halálakor a hivatalos értesítés helyett. Az értesítés mellett előfordultak külön feladatok is: „Heslinger Mátyás géppuskás tizedesnek, aki haslövés következtében éppen a kapuban halt meg, feladtam az utolsó kenetet. A marcona hősök és a sebesült vitéz, levett sapkával, térden állva rebegték el velem a halotti könyörgést. A zsebében talált tárgyakat postán küldtük el.”143

A korabeli helyi napilapok folyamatosan közölték az adott településhez tartozó alakulat veszteségeit, és családok is sok esetben jelentettek meg rövid értesítést rokonuk elvesztéséről. Azoknak a családoknak, akik anyagilag megengedhették maguknak, lehetőségük volt arra, hogy hazahozassák családtagjuk holttestét. Erre külön temetkezési vállalkozások alakultak, amik az újságokban hirdették magukat. Történtek olyan esetek is, amikor az állam gondoskodott a hazaszállításról: például Pour Gyulát, a 17-es székesfehérvári gyalogezred századosát először San Danielben az ottani katonai temetőben temették el. Majd Székesfehérvár városvezetése úgy döntött, hogy érdemeinek elismeréseként hazahozatja a hamvakat és az alakulat székhelyén ravatalozták fel, és helyezik végső nyugalomra.

Az ország szinte minden településén megemlékeztek a hősi halottakról halottak napján. A hozzátartozók kimentek a temetőkbe, de rendeztek városi ünnepségeket is, ahol a városvezetés is megjelent és a temetők kivilágításáról, feldíszítéséről a település gondoskodott. A temetői megemlékezéseket a helyi templomban az elhunytak lelki üdvéért elmondott mise zárta.

1916 októbere végén egy kis híradás jelent meg az újságokban: „Jankovich Béla dr. vallás és közoktatásügyi miniszter leiratban arra kérte az egyházi főméltóságokat, hogy az arra alkalmas eszközök felhasználásával hassanak oda, hogy a sírok kivilágítása a gyertyahiányra való tekintettel, ezidén lehetőleg mellőztessék és a templomokban is takarékoskodjanak a gyertyákkal. Az egyházi főhatóságok, most leiratban figyelmeztetik a papságot, nemcsak a katolikusoknál, hanem a protestáns vallásúaknál is.”144 1916 novemberétől gyertyafény nélkül maradtak a temetők. A korabeli újságok híradásaiból kiderül, hogy ebben az esztendőben nagyon drágák voltak a virágok, így nagyon sok helyen csak zöld gallyakkal, füzérekkel díszítették fel a sírkereszteket.

Az özvegyen maradt hitvesekről és az árván maradt gyermekekről igyekeztek gondoskodni. Mindennaposak voltak a gyűjtések, jótékonysági rendezvények a hátországban és az első vonalakban egyaránt. Frontvonalon a tartalékban tartózkodó csapatok gyakran rendeztek jótékonysági színi előadásokat, amelyek szervezésében a tábori lelkészeknek is nagy szerepük volt.

A hátországban gyűjtőládákat helyeztek el a települések különböző pontjain, ahová bárki bedobhatta adományát. Gyakori volt, hogy a temetésekre szánt koszorúk árát is felajánlották a nemes célra, és csak egy szál virágot helyeztek a sírra. Azt, hogy mekkora megrendülést okozott az elvesztett hősök hiánya, jól kifejezi a korabeli Nagyvárad című újságban megjelent rövid írás részlete: „Higgyük, hogy ők velünk vannak. Hogy tovább is velünk küzdenek. Szellemük szárnyaival lengetik, viszik előre a győzelmes lobogóinkat. Diadalunk kivívását, országunk felvirágzását jobb jövőnk hajnali hasadásán velünk örvendeznek. Nem éltek hiába…”145

A hősi halottak számának növekedésével nagy szükség volt minden területre a végső nyugalomra helyezéshez. Kutató csoportunk − Rózsafi János, Pintér Tamás és Stencinger Norbert − munkája során számos olyan temető helyét sikerült beazonosítani, amely az Isonzo folyó mentén található Doberdo-fennsík közelében van. Az itt lezajlott 1-6-ig Isonzo-csata számtalan magyar áldozatot követelt, akiket a harcok közelében helyeztek végső nyugalomra. A Doberdo-fennsík 1916 augusztusában történt kiürítése után a bevonuló olasz csapatok tiszteletben tartották az elhunytak emlékét és nem bolygatták végső nyughelyüket, sőt maguk is gondozták illetve tovább használták a temetőket. A háború befejezése után, a visszatelepült lakosságnak szüksége volt a termőterületre, ezért a temetők nagy részét felszámolták. A halottak földi maradványait fölszedték és nagy központi gyűjtőtemetőket alakítottak ki. Ezek a temetők ma is látogathatók Redipugliában és Gorjanskoban.

A terepbejárások során nem csak a két nagy hadosztálytemető − a 20. honvédhadosztály temetője Devetakiban és a 17. közös hadosztály temetője Visintinben− helyszínét sikerült azonosítani, hanem számos kis sírkertét is. Ezekről a helyszínekről, még a helyi lakosok sem tudták sok esetben, hogy milyen események zajlottak itt le az I. világháború alatt. A harci leírásokból, jelentésekből, vázlatokból és térképekből, amelyeket a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum Levéltárának iratanyagában vizsgáltunk, már találtunk utalásokat, amelyekből a temetők helyszínére következtetni lehetett. Ezt követően a kutatást a bécsi Kriegsarchivban folytattuk. Itt a helységnevek alapján megtaláltuk a temetők vázlatait és az ide eltemetett katonák névsorát. A megtalált pontos vázlatok alapján a terepbejáráson sikerült azonosítani az egykori temetők helyszíneit Cotičiben, Crnčben és a Doberdo-fennsík számos dolinájában.

Összefoglalva: levonhatjuk a történelmi példák alapján azt a következtetést, hogy az első vonalban szolgáló tábori lelkészek szolgálatában az egyik leggyakoribb feladatot a temetés és a végső nyughelyre való helyezéssel járó feladatok tették ki. Nem minden esetben tudtak a végső búcsún részt venni, ilyenkor a rangidős tiszt búcsúzott a hősi halottól, de amint lehetőség nyílt rá, beszentelték a sírt. A temetésen kívül az anyakönyvezetés és az elhunyt családjának értesítése is a lelkész feladata volt. Gyakran szerveztek karitatív eseményeket, s az ebből származó bevételeket az elhunytak hozzátartozóihoz juttatták el.

Honvéd tábori lelkészek napi feladatai

Hadosztálylelkész

A frontvonalban szolgáló honvéd tábori lelkészek napirendje és az ehhez kapcsolódó napi feladatok nagyon sok dologtól függtek. Elsősorban attól, hogy milyen alakulatnál, milyen beosztásban szolgált a lelkész. Értelemszerűen más volt a feladata egy hadosztálynál szolgáló lelkésznek, mint egy ezredlelkésznek vagy egy káplánnak. Másodsorban az alakulat harcászati feladatai és helyzete is befolyásolta a honvéd-lelkészek szolgálatát. Nyilvánvaló, hogy egy nagyobb hadműveletre való felkészülés vagy végrehajtása közben a katonai feladatok elsőbbséget élveztek és a honvéd- lelkészeknek a saját napi feladataikat ennek alá kellett rendelni A hadosztálylelkészként szolgáló Mándoki József naplójából kiderül, hogy szolgálatának nagy részét az adminisztráció tette ki: „az egész délután anyakönyv- vezetéssel telt. Minden tétel egy derék magyar honvéd halálát jelenti és fájdalom, nagyon sokan esnek el.”146

Az adminisztrációhoz szorosan kapcsolódó munka volt a hagyatékok rendezése. A hadosztálynál harcoló ezredek hősi halottainak személyes tárgyait, ha lehetőség volt rá, hazaküldték a hozzátartozóknak. Sokszor ez a feladat is Mándoki Józsefre hárult, mint ahogy erről naplójában 1915. szeptember 13-án beszámol: „Egész sereg hagyatékot küldtem el.”147 Ha az ideje engedte, a naplóból kiderül, hogy általában a délutáni órákban látogatást tett a hadosztályparancsnokság közelében működő katonai kórházban, ahol a betegek és az ott szolgálatot adó személyzet lelki életét gondozta. Gyakran tett látogatásokat az ezredeknél. Ezeken az utakon nem csak a honvédekkel találkozott, hanem a beosztott lelkészeivel is. Velük személyes kapcsolatban is volt, de a legtöbb alkalommal ők látogatták meg a hadosztály-parancsnokságon: „Erdődy Gyula és Czabai Ferenc segédlelkészek voltak nálam az anyakönyveket aláírni, el is küldtem a feldsuperiorhoz.”148 Ezen látogatások alkalmával megbeszélték a problémákat, amelyek a szolgálat során felmerültek és ez a hadosztálylelkész hatáskörébe tartozott: „Erdődy panaszt tett Czabay botrányos viselkedése miatt, akit fel is kell váltanunk. Miután ő maga is haza akar menni, lehet, hogy könnyen túl adok rajta. Ludwig ezredessel közöltem a dolgot, ő is amellett van, hogy simán küldjük el a hadosztálytól.”149 Szolgálatának ez a két része általános volt, minden hadosztálylelkész ezeket a feladatokat, a Szolgálati Utasítás 27. §-a értelmében elvégezte: „Az ellenség előtt elesetteknek vagy a hadosztály-egészségügyi intézetben elhaltaknak az anyakönyvbe való bevezetése a hadosztály lelkészet által azonnal keresztül viendő, mihelyt lehetséges, mégpedig valláskülönbségre való tekintet nélkül.” 150

Ezredlelkész

Az ezrednél szolgáló tábori lelkész napi feladatai sokkal inkább gyakorlati tevékenységből áll, szemben a hadosztálynál szolgáló felettesével. A pasztorizáció nagy része a honvédek napi gyakorlatához alkalmazkodik, és elsősorban gyóntatásra korlátozódik. Természetesen nehéz a napirendet meghatározni, mert a harci tevékenységek illetve hadműveletek nagyon befolyásolják a napirendet, amely akár alakulaton belül is különböző lehet, illetve változhat.

A szolgálati beosztást igyekeztek az első vonalban úgy kialakítani, hogy az egész ezred nem ment egyszerre állásba, így mindig voltak pihenőjüket töltő illetve tartalékban lévő katonák.151 A napot a lehetőség szerint szentmisével kezdik, amelyen az előző délután meggyónt legénységnek van lehetősége a szentáldozásra. A rövid szentmisét ismét gyóntatás követi: „1/2 8-tól ½ 11 gyóntatás és ½ 11-kor szentmise”152. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy az ezrednél szolgáló tábori lelkészek napi tevékenységéhez hozzátartozik, hogy a legénységgel beszélgessenek. Ezeknek a „cerlce”-eknek vagy értekezéseknek a témája teljesen változó volt és a legénység problémái, érdeklődési köre határozta meg. Berta Lajos tábori lelkész visszaemlékezésében így ír: „…»cerlce« vagyis értekezés az otthoni dolgokról, politikáról, magas diplomáciai kérdésekről; legtöbbször a béke lehetőségéről és gazdasági okokról. Mindenki elmondja, ami a szívén fekszik, mesél a hazaiakról, teljesen úgy tekintenek, mintha született székely lennék.”153 Délután folyamán, ha lehetősége volt rá, gyóntatott is a tábori lelkész. A honvédeket félszázadonként osztották be, és így biztosítottak időt és lehetőséget a gyónáson való részvételre. Az ezrednél szolgáló lelkészek azonban nem csak a tartalékban, vonalak mögött pihenő katonák között pasztorizáltak: „Újra gyóntatás, utána a tisztekkel megjárom az állást, benézek a szakaszparancsnok urakhoz és néhány legénységi férőhelyre.”154 A frontvonalban lévő honvédekkel természetesen nem volt alkalom olyan kötetlenül beszélgetni, mint a vonalak mögött pihenőben, de a szolgálat során felmerülhettek olyan lelki problémák, amelyekben segítséget nyújthatott az egyházi személy.

Előfordulhatott, hogy hosszabb időt töltöttek a frontvonalban az atyák és lelkészek, akik ekkor vagy a parancsnokságokon vagy a századoknál laktak. Ez a leírtak alapján, a honvédek lelki életének ápolásában nagyon hasznos volt, mivel hosszabb ideig közvetlen kapcsolatban lehetettek a legénységgel. Akkoriban nagyon magas volt az analfabéták aránya a legénység sorai között. Ez az otthoniakkal való kapcsolattartásban nehézséget okozott, amelynek megoldásában a tábori lelkészeknek nagy szerepük volt. Mint írni és olvasni tudó emberek, nagyon gyakran, ők olvasták fel a levelet a címzettnek és gyakran ők voltak azok, akik a választ megírták. Zelényi Menyhért így emlékezik erre: „E levelekre én feleltem s körülményekhez155 képest minden kérdésre válaszoltam. Az otthon lévők egyszerű értesítéssel azonban nem érték be. Ők sok mindent akartak tudni hozzátartozóikról156 A kis szabadidőt, ami este folyamán a rendelkezésükre állt, az atyák, lelkészek a tiszttársaikkal együtt töltötték. Általában beszélgettek, dominóztak, sakkoztak vagy a korban népszerű Hindenburg játékot játszották. Ez nem minden esetben jelentette azt, hogy az atyák is részt tudtak venni a játékban, mert előfordult, hogy egy-egy tiszttársuk lelki problémái megoldásában segédkeztek.

Összefoglalva: levonható az a következtetés, hogy a hadra kelt seregekben szolgáló tábori lelkészek napi feladatai különböztek egymástól, amely különbség több tényezőtől függött. Elsősorban a szolgálati helytől, más alapfeladatokkal rendelkezett egy hadosztálylelkész és mással egy ezredlelkész. Mindkettőjük munkájáról elmondható, hogy fő szolgálatnak tekintették a honvédek gyóntatását. Ez háborús körülmények között érthető is volt. A korban élő emberek életét sokkal jobban áthatotta a vallás, mint napjainkban. Éppen ezért, a harcok során elkövetett bűnök sokkal nagyobb lelki problémákat okoztak. Ezek feloldásában segített a katolikus hívőknek a szentgyónás elvégzése. Fontos volt a honvédeknek, akik nap mint nap szembenéztek a halállal, hogy megtisztulva, bűnök nélkül tegyék ezt. A hadosztálylelkésznek fontos feladata volt beosztott lelkészeinek az ellenőrzése és a személyükkel kapcsolatos ügyek megoldása. Az ő kezében futott össze az alakulat adminisztrációja is, ami idejének nagy részét kitöltötte. Az ezredlelkész alapfeladatának kisebb részét tette ki az adminisztráció, tevékenységének nagy része gyakorlati jellegű volt.

Nem mindennapi feladatok

„A halálra ítélt egyént az ítélet kihirdetése után utolsó útjára előkészítse, őt a vesztőhelyre elkísérje és bekövetkező haláláig lelki vigasztalásban részesítse.”157 - szól a Szolgálati Utasítás arról az esetről, ha különösen súlyos vétségért valakit kivégeznek. Békeidőben szolgáló honvédlelkészek esetén a Ludovika Akadémián pasztoráló lelkésznek volt a feladata, hogy a kerületi fogházban is végezzen lelkészi tevékenységet. Így neki volt esélye arra, hogy elítélt rabot kísérjen a vesztőhelyre.

A mozgósított haderőnél azonban, főleg a háború kitörése után, a csapatoknál szolgálatot teljesítő lelkészeknek számolni kellett azzal az esettel, hogy maguk is végső útjára készítenek fel, illetve kísérnek elítéltet. A frontvonal közelében az ítéleteket gyorsan meghozták és megváltozott a bűncselekmény fogalma is a háborús viszonyok között. Olyan esetek váltak büntethetővé, amik békeidőben nem számítottak vétségnek, de az is lehetséges volt, hogy az elkövetett bűnök sokkal keményebb elbírálás alá estek.

Wojchisek harcfi urasági családnak a Smordwa község határában levő vadászházban levő lakásán a zsandárok telefon berendezést találtak, melyen így Smord házzal, minthol még oroszok tanyáztak lehetett diskurálni. Miután a kis gnóm alakú öreg galíciai rutén volt a hazaárulás vádjával fogatott perbe. Az ítélet egy órával a kihirdetés után hajtatott végre. Miután az öreg római katolikus volt és papot kért, én részesítettem a vallás utolsó vigaszában és csókoltattam meg a nyomorult bűnbánóval a keresztet, mielőtt a kötelet vékony nyakára hurkolták volna. A kivégzést egy távíró altiszt hajtotta végre, ki nyugodt hangon jelentette nekem, hogy csak a kötelességét teljesítette és az akasztásért járó 25 koronát a katonai öregek és árvák alapjára adományozta. Összeütöttem a bokáimat és tisztelegve fogadtam kijelentését és csakhamar elhagytam a szomorú helyet, hol egy hazaárulót érte jól megérdemelt büntetése.”158

A visszaemlékezésben is utalás van rá, hogy egy kivégzés alkalmával nemcsak kivégzett rabot kellett vallási vigaszban részesíteni, hanem az ítéletvégrehajtó honvédet is. S őt szükség esetén meg kellett gyóntatni a kivégzés után, és feloldozni az elkövetett bűn alól, amennyiben ez lehetséges volt. Egy másik következtetést is levonhatunk a fenti esetből. A hadvezetőség lehetővé tette, hogy civilek kivégzésénél is teljesítse kötelességét a tábori lelkész, és az elítéltnek is lehetőséget biztosítottak rá, hogy papi segítséggel készüljön fel az utolsó útra. „A hadparancs megbízása folytán, én vettem át a tiszti étkező szellemi vezetését és a mai ebéd az én ízlésem és utasításaim alapján készült és általános tetszést aratott.”159- írta Mándoki József naplójában 1915. augusztus 30-án.

Gyakran előfordult, hogy a tábori lelkészek a Szolgálati Utasításban és a Szervi Határozványban foglaltakon kívül egyéb feladatokat is elláttak. Ezek az egyéb megbízások általában a pasztorizációhoz kapcsolódtak, de előfordultak különleges esetek is, mint a fenti idézetből kiderült.

A 40. honvédhadosztály lelkészének új beosztásában számos érdekes feladatot kellett ellátnia. Talán a legkülönlegesebb a trónörökös160 látogatásának megszervezése volt. Az előkészületek már napokkal korábban megkezdődtek. Az elsődleges feladat az ünnepi ebéd megszervezése volt:„…Károly Ferenc József főherceg, trónörökös 26-án, kedden érkezik Matevankára és nálunk fog ebédelni. Holnap tárgyalok a gruppéval, miután a mi kamránk nem bír meg egy főhercegi ebédet. Kanizsay főhadnagy pompás téglakályhát épített az ebédlőben. A 6 lángjárattal bíró kolosszus csak úgy ontja a meleget, amire bizony nagy szükségünk van, mert már esteli 6 órától -5 fok volt a hőmérséklet.” 161 Az étkezéshez valók beszerzése után a közvetlen felkészülést az ebédnek otthont adó étkezőhelyiség feldíszítése jelentette: „…Korán keltem. Az iskolaépületet három sor gyönyörű fenyővel vettük körül. A termet pedig fenyőfüzérekkel és a vmordwai kastélyból elhozott déli növényekkel díszítettük föl. Délután folytattuk a díszítést, a cukrászok pedig elkezdték a tortasütést. Holnap meg kell mutatnunk, hogy mit tudunk. Clanner százados átjött a gruppétól és magával hozta a megállapított ülésrendet a holnapi ebédre. Az étkező mind szebb és szebb lesz, a két oszlop között fenyőlombokból az Indiviesbiliker at inveparabilitet, a deszka másik oldalán Viribus unitis kirakva. A bal oldalfalon a magyar címer, szintén fenyőlomból. A két ablak között balról magyar és német, jobbról az osztrák, a bolgár, török színek szövetei és I:F:J díszítik a falat. Az egész kis imaház, így ebédlőnek berendezve és déli növényekkel, fenyőgallyal díszítve nagyon kedvesen néz ki. […] Reggel magát az épület külsejét díszítettük. A bejárat fölött a török, a német, a bolgár zászló, előtte oszlopokon a magyar és osztrák színek. A fehér homokkal felhintett utcát, ezüstös nyárfából ízlésesen felállított diadalkapu fogja át, melynek közepén hatalmas selyem nemzeti zászló »Fel a biztos győzelemre« felirattal.162

A látogatásra 1915. október 26-án került sor. A rendkívüli aprólékossággal megszervezett ebédre előre elkészítették az ülésrendet és a felszolgált menü listáját is.163

Összefoglalva: levonhatjuk azt a következtetést, hogy a Magyar Királyi Honvédségnél békeidőben szolgáló lelkészek közül a Ludovika Akadémián pasztorálónak volt meg az esélye arra, hogy halálra ítélt rabot az utolsó vigaszban részesítsen. A mozgósított haderőben viszont minden, alakulatnál szolgáló, lelkész kerülhetett ilyen helyzetbe. Ezen kívül a trónörökös látogatásával kapcsolatban láthattuk, hogy a tábori lelkésznek, bár ez egyáltalán nem volt jellemző, különleges feladatokat is meg kellett oldania.

„A századparancsnokok közül Illés László elesik, Ember főhadnagy súlyosan megsebesül (haslövés). A tiszt nélkül maradt kétszázadnyi legénység fölött Kun Lajos tábori lelkész veszi át a parancsnokságot, s még három rohamot visszaverve, csak 21h-kor vonul vissza. Egész éjjel menetelve, augusztus 31-én délelőtt 10 h-kor érkezik az ezredhez 218 emberrel”164 - számol be a székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezred két világháború közötti megjelent emlékalbuma az 1915 nyarán lezajlott eseményekről. Mivel az ezredlelkészek a frontvonalban, a harcok közelében tartózkodtak, óhatatlanul is előfordultak hasonló események, amely során a tiltások ellenére, be kellett avatkozniuk a fegyveres küzdelmekbe. Ez elsősorban azt jelentette, hogy mint tiszti ranggal rendelkezők a csapatok irányításában vettek részt, mint ebben az esetben is. Kun páter testvér tevékenységére a hadvezetés is felfigyelt és kitüntetésben részesítette a cselekményéért a tábori lelkészt, amelyről így számolt be a korabeli napilap: „Kitüntetett tábori lelkész. A király Kun Lajos 17-ik honvédgyalogezredbeli tábori lelkészt, aki a harcztéren nem csak vigaszban részesíti a katonákat, hanem egy ízben századát rohamra is vezette, Signum –laudissal tüntette ki.”165

Honvédek lelki ápolása hadifogságban

Az I. világháború egyik nem várt újdonsága a hadifoglyok nagy száma volt. Az ezt megelőző harcokban nem volt jellemző az ellenség ilyen mértékű fogságba ejtése és hadifogolytáborban tartása. A szemben álló felek törekedtek arra, hogy az ellenséget mindinkább meggyengítsék azzal, hogy sokukat elfogják és fogságban tartsák. Előfordultak azonban olyan helyzetek is, amikor a hadvezetés kifejezetten tiltotta, hogy csapataik az ellenséget élve elfogják. Ilyen eset volt, amikor Cadorna166 a Monarchia csapatai által végrehajtott gáztámadás167 után parancsba adta, hogy minden elfogott katonát ki kell végezni. Ennek ellentmond, hogy az olaszok számos nagyobb hadművelet előtt úgy igyekeztek a Monarchia csapatainak harci kedvét csökkenteni, hogy fogságba esett társaikról készült fényképeket szórtak a repülőgépről a magyar lövészárkokba. Ezeken a felvételeken olyan helyzetben ábrázolták a már fogságba esetteket, mintha a tengerparton nyaralnának.

Ösztönözve ezzel megadásra a még harcolókat. Ezek a felvételek propaganda céllal készültek, és nem a valós helyzetet ábrázolták. Még akkor sem, ha elmondhatjuk a visszaemlékezések alapján, hogy az olasz hadifogolytáborok jobbnak bizonyultak, mint az orosz, de főleg a szerb és román táborok. A fogságba került katonák lelkiállapota természetesen rossz volt. Ezt a hangulatot a fogságba esés ténye mellett fokozta a bizonytalanság is. Ebben a helyzetben talán még nagyobb lelki támaszt nyújtott a vallás és a tábori lelkészek segítsége. Az elfogott tiszteket és legénységet minden esetben külön táborban őrizték. Ez megnehezítette a fogságba került tábori lelkész dolgát, aki pasztorizálni szeretett volna, hisz ő tiszti beosztása miatt egykori elöljáróival került egy táborba. A különböző táborokban szigorú napirend szerint éltek a foglyok, és az sem volt mindegy, hogy melyik nemzet foglya lett a honvéd.

A szerb hadifogolytáborokat tartották a legkeményebbnek. Elsősorban az alacsony színvonalú higiénia miatt. Nagyon sokan kaptak el különböző fertőző betegségeket és az orvoshiány miatt áldozattá váltak. Egészségügyi dolgozókból nagy hiány mutatkozott a szerb lakosság és a hadsereg körében, ezért az elfogott szakembereket ide irányították. A szerb hadifogolytáborokról megjegyzik, hogy a fogságba került katonáknak nem engedtek misét hallgatni, még akkor sem, ha tábori lelkész is tartózkodott közöttük.168

Sokkal humánusabbak voltak az olasz táborok. Az olasz állam és a Vatikán tudatában volt annak, hogy ezt a fontos kérdést meg kell oldani. Ebben közrejátszott az is, hogy az ország nagy része katolikus volt és hívőként gyakorolta a vallását. Illetve az is, hogy XV. Benedek169 nyomatékosan felhívta a püspökök figyelmét arra, hogy foglakozzanak a területükhöz tartozó hadifogolytáborok lelki életével. 1917 húsvétjára a pápa szeretetcsomagot, fél liter bort, három doboz cigarettát és egy doboz cukros süteményt adott minden avezzanói táborlakónak és ugyanilyen küldemény érkezett a paduai táborlakóknak is. Majdnem minden tábornak megvolt a maga tábori lelkésze, aki minden vasárnap és ünnepnapokon szentmisét mondott. Az istentiszteleteken nem csak a római katolikus foglyok vettek részt, de más vallásúak, protestánsok és zsidók egyaránt, mint azt az egyik összefoglaló jelentésben olvashatjuk. A szentmisét rendszerint a tábor egyik helyiségében tartották, amit erre a célra átalakíttatott a parancsnokság. De tudunk olyan esetről is, amikor a szabadban tartottak misét a foglyoknak. A tiszti táborokban, amelyeket gyakran helyeztek el egykori kolostorokban, már adott volt a kápolnaépület. Előfordult, hogy a környező templomokba vitték ki a hadifoglyokat, de meg volt határozva, hogy a szentbeszéd csak hitéleti dolgokról szólhat. Nagy gondot jelentett a paphiány, valamint az, hogy a foglyok nem beszéltek jól olaszul, az olasz püspöki kar azonban összegyűjtött 20 olyan lelkészt, aki beszélte a Monarchia valamilyen nyelvét. A Szentszék megbízásából járta a táborokat Luigi Dall’Olio szervita atya, aki hosszú időt töltött el Egerben és kiválóan beszélte a magyar nyelvet. A szertartások ünnepi jellegét a foglyok igyekeztek erősíteni: énekkarokat szerveztek a szertartásokhoz. Azokat a foglyokat, akiket kiadtak munkára, misére is elvitték. Különösen nehéz volt az ünnepek feldolgozása.170 Az otthontól, a családtól való távolság nehezítette a „…Január 17-én este vacsora után Schamschula tábornok köszönte meg az összes urak nevében, hogy körükben időzve fogságuk szomorú napjaiban lelküket fölemeltem és vigasztaltam: különösen kiemelve a vasárnaponként és karácsonyi ünnepeken mondott szent miséket és prédikációimat, melyeken katolikus és nem katolikus vallású illusztris urak teljes számban, minden alkalommal megjelentek.” 171

Előfordult az is, hogy a legénységi táborokban sem akadályozták a hadifogoly papok működését. Ekkor a tiszti táborból engedélyezték a fogoly lelkészek számára a látogatást, amely során meglátogathatták a betegeket, és ha kellett, a halottakat eltemethették. Az északi fronton hadifogságba esett és az oroszok által fogva tartott katonák sorsa változatos volt. Gyakran előfordult az is, hogy kiadták őket különböző munkákra és ekkor a parasztok között szabadon élhettek. Ebben az esetben könnyebben járhattak misére és gyakorolhatták vallásukat. A dolgot nehezítette, hogy a pravoszlávok lakta vidékeken nehezen, vagy egyáltalán nem találtak katolikus templomokat. Illetve a táborokból kikerülve kicsi volt a valószínűsége, hogy tábori lelkésszel találkozhatnak.

Összefoglalva levonhatjuk azt a következtést, hogy a Magyar Királyi Honvédség tábori lelkészetének, mint felépítés, mint a lelkészi szolgálat alapvetően megváltozott az I. világháború kitörésével. Az atyák a frontvonalban rendkívüli körülmények közé kerületek katonáikkal együtt, de ebben a sokrétű munkában sikerült helytállniuk. „Az élet meleg lüktetése a halál árkaiban-békesziget a hároméves viaskodás árjában, egy-két boldog óra, virágvasárnapos lelkület tükrözik a jobb napokat látott népfölkelő szemekben és a korán megbarnult, ideje előtt megférfiasodott, sebhelyes gyerekhonvédarcokon. Ilyen a mi nagyböjtünk és egyben húsvétunk. Annyi tiszta papi öröme egy papnak sincs, mint a tábori lelkésznek”172- írta Berta Lajos tábori lelkész a frontvonalban eltöltött szolgálatáról.

 

Irodalomjegyzék

Felhasznált irodalom

1. Berkó István (szerk.): A magyar királyi honvédség története: 1868-1918. írta Suhay Imre vezetése alatt a Hadtörténelmi Levéltár részéről kirendelt bizottság. Budapest: Hadtörténeti Levéltár, 1928.

2. Borovi József: A magyar tábori lelkészet története. Budapest: Zrínyi Kiadó, 1992.

3. Harai Dénes Dr. Katonadolog? Masszi Kiadó 2003,

4. Horváth László: A tábori lelkészet intézményes megjelenése. In: Hadmérnök, 4. évf., 2009. 3. sz.

5. Horváth Zita: Lelkészek a katonák között. In: Hadmérnök, 4. évf., 2009. 2. sz.

6. Katholikus Szemle. 29.-34. évf. (1915-1920)

7. Melichár Kálmán: A katonai lelkészet az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregében (haditengerészeténél) és a magyar királyi honvédségnél. Budapest:Pallas, 1899.

8. Ravasz István és Szijj Jolán (szerk): Magyarország az első világháborúban. Lexikon A-Zs-ig. Petit Real Kiadó, Budapest, 2000.

9. Schrotti Pál: A tábori papság. In: Katholikus Szemle, 1915. (29. évf.) 6. sz. 561-581.p.

10. Varga A. József: Soltész Elemér, Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2000

11. Varga A. József: A katonai lelki gondozás, In: Hazánk dicsősége. 160 éves a Magyar Honvédség, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2008.

12. Varga A. József: Katonák - lelkészek: tábori lelkészek. Budapest: Zrínyi, 2010.

Felhasznált források

1. A-19. Szolgálati utasítás a m. kir. honvéd lelkészek számára. Budapest: Pallas, 1913.

2. A-2. o. Szervi Határozványok magyar királyi honvéd lelkészek számára. 1899.

3. A-20. Utasítás a lelkészi anyakönyvek vezetésére.

4. Az Est. 5.-8. évf.

5. Bjelik Imre Húsvéti körlevele. HL.VI. Fondfőcsoport, Intézmények, testületek, egyesületek. 34., Cs. kir., ill. cs. és kir. katonai egyházi szervezetek: a. k. k. Ungarische Armee Feldsuperiorat zu Ofen, 1775-1915., b. k. k., resp. k. u. k. SubsidiarMilitärseelsorge zu Stuhlweissenburg, 1864-1916, c. k. u. k. griechisch-orientalische Militärseelsorge, 1910-1919.

6. Bring Maxim, Dr.: Impressziók egy doberdói segélyhelyről. In: Rózsahegyi Dereáno Ödön: A m. kir. IV. Károly király volt 1. honvéd gyalogezred története és háborús emlékalbuma. Budapest: Volt 1. honvéd gyalogezred története és háborús emlékalbuma kiadóhivatal, 1939. 273.-275. p.

7. Dr. Prohászka Ottokár Háborús körlevele. Székesfehérvár, 1915.

8. HL. II. Fondfőcsoport, Területi hatóságok, alakulatok. C 381, Az Osztrák - Magyar Monarchia hadereje 1867 – 1918. Dandárszintű parancsnokságok. M. kir. 16. honvéd, majd népfölkelő hegyidandár, 1915-1917.

9. HL. V. Fondfőcsoport, Ludovika Akadémia 6.

10. HL. I. Fondfőcsoport, HFP 75.a

11. HL. I. Fondfőcsoport 28. HM. 26. osztály

12. HL. Császári és királyi 26. közös gyalogezred iratanyaga, II. Fondfőcsoport 474.

13. HL TGY 756. Mándoki József naplója

14. József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam II. köt. Olasz háború, Doberdo. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1928.

15. Kacziány Géza Dr.: Az 1866-iki hadjárat naplója. In: Magyarország című napilap

1914. július 14-től 1914. augusztus 2-ig.

16. Kapuvári Vargyas Tivadar, Dr.: Tábori lelkészi működésem a felvidéki kassai honvéd

hadosztálynál In: Caesar, De Spardelli (szerk.): A Felvidék és Kárpátalja hadtörténete, 1914-1918. Budapest: Athenaeum, 1940. 158.-162. p.

17. Kirner A. Bertalan: Betegápoló lelkész munkája a világháborúban. Budapest: Kókai, 1915.

18.Magyar István (szerk.): Hangok hazulról: a pécsi szeminárium katona-kispapjainak. Pécs, 1917. 2. sz.

19.Márkosfalvi Sipos Gyula (szerk.): 17-esek a világháborúban: A magyar királyi székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelő ezredek története. Székesfehérvár: Csitáry ny., 1937.

20. Öltözeti és fölszerelési szabályzat a magyar királyi honvédség részére, Budapest, 1876, 1887, 1892, 1911.

21. Papp Géza: Egy tábori lelkész harctéri naplója. Debrecen: Hegedűs és Sándor, 1916.

22. Rendeleti Közlöny a Magyar Királyi Honvédség számára. 1874. december 15. 23.szám 1898. 25. évf., 49. sz.

23. Szabó István: Doberdó, egy honvédhadnagy könyve az Isonzó frontról. Budapest:Rovó Aladár nyomdája, 1917.

24. Székesfehérvári Friss Újság. Székesfehérvár: Székesfehérvári Friss Újság Ny., 1945-1946.

25. Várady Géza, vitéz: Lobogó lángok: különféle alkalmakkor tartott egyházi beszédek s egyéb közlemények. Budapest: May J. Ny., 1938.

26. Várady Géza: A közös hadseregtől a nemzeti hadseregig: egy tábori pap visszaemlékezései. Budapest: Szerző, 1933.

27. Várady Géza: Feljegyzések a világháború vérzivataros napjaiból: 1914-1918. Budapest: Apostol Ny., 1925.

28. Vitéz Imre (összegyűjt.): A dobredói pokol: katona történetek. Budapest: Szabad Szó, 1916.

 

JEGYZETEK

1 Szervi Határozvány magyar királyi honvéd lelkészek számára In: Rendeleti Közlöny Magyar Királyi Honvédség számára 1874. december 15. 23. szám.

2 A-2, Szervi Határozványok magyar királyi honvédlelkészek számára. In: Rendeleti Közlöny Magyar Királyi Honvédség számára 1898. október 1. 49. szám

3 HL HFP 1539/eln. 1898. 357. doboz

4 HL HFP 1539/eln. 1898. 357. doboz

5 Szolgálati Utasítás 20. §.

6 Uo. 20. §.

7 Uo. 21. §.

8 Uo. 21. §.

9 Uo. 21. §.

10 Uo. 21, §.

11 Uo. 21. §.

12 Uo. 21. §.

13 Uo. 21. §.

14 A Magyar Királyi Honvédség szolgálati szabályzata rendelkezik róla.

15 Szolgálati Utasítás 21. §.

16 Uo. 21. §.

17 Uo. 21. §.

18 HL. Ludovika Akadémia 104. számú könyv, Magyar királyi honvéd állomásparancsnokság Budapest Melléklet a 1909/296. számú honvéd parancs 2. pontjához.

19 Uo.

20 Uo.

21 Uo. 23. §.

22 Szolgálati Utasítás 22. §.

23 Tanterv, Osztályozási szabályzat, stb.

24 D-4. jelzetű szolgálati könyv 38. §.

25 RK. Szabályrendeletek, 1902. február 21. 6. szám 93620/XX. számú körrendelet

26 Szolgálati Utasítás 24. §.

27 Szervi Határozvány 3. pont

28 Uo. 6. pont

29 Uo. 7. pont

30 Borovi, 1992. 94. o. - 95. o.

31 Szervi Határozvány 8. pont

Melichár, 1899. 127. o.

33 Feldsuperiort

34 Várady Géza: Emlékeim Boszniából, Budapest, 1914. 30. o.

35 Borovi, 1992. 99. o.

36 Dr. Varga, 2010. 77.o.

37 A-16 –c jelzetű szolgálati könyv, 28. §.

38 Szolgálati Utasítás 27. §.

39 Uo. 27. §.

40 Uo. 27. §.

41 Uo. 27. §.

42 Az Oszmán Birodalom részét képező kettős balkáni tartomány megszállására az 1878. június 13-tól július 13-ig tartó berlini kongresszuson adtak felhatalmazást a részt vevő nagyhatalmak az Osztrák−Magyar Monarchiának. Később, 1908. október 5-7-én megtörtént a terület annektálása, a birodalomba integrálása.

43 Bjelik Imre: Beszédek, Budapest, 1915.

44 Zelényi Menyhért „Harctéri tapasztalataim a huszonhatosknál” címmel írta meg visszaemlékezését, amely a HL cs. és kir. 26. iratanyagában az 5. dobozban található. Az atya 1915. október 2-ától 1916. augusztus 24-éig szolgálta a 26-os gyalogezred katonáit a frontvonalban.

45 In: HL. cs. és kir. 26. gyalogezred iratanyaga, 5. doboz. Továbbiakban lásd: HL-Zemlényi

46 Uo.

47 Uo.

48 Uo.

49 A témával bővebben foglalkozik Harai Dénes Katonadolog? Masszi Kiadó 2003, című könyvében.

50 HL.- Ludovika Akadémia iratanyaga, Magyar Királyi Honvéd állomásparancsnokság 1917.40663-8. sz.

51 Uo.

52 RK Szabályrendeletek, 1914. 8. szám 53. o. 16188/3. számú körrendelet.

53 Uo. 53. o.

54 HL.- HM 1914, elnöki iratok, 26. osztály. 123-709.

55 Uo.

56 Uo.

57 1912. évi XXX. törvénycikk 29.§

58 HL.- HM. 1918. elnöki iratok 26. osztály 18741.

59 HL.- HM. 1918. elnöki iratok 26. osztály 4758/1918.

60 Öltözeti és fölszerelési szabályzat a magyar királyi honvédség részére, Budapest, 1876. Később 1887-ben illetve 1892-ben is kiadták; VII. rész. További hivatkozások az 1892-ben megjelent szabályzatra vonatkoznak, a továbbiakban lásd: Öltözeti és fölszerelési szabályzat, 1892. Tartalmazza, a honvéd tábori lelkészek öltözetét részletesen. A háború kitörésekor az A-26. Öltözeti és fölszerelési szabályzat a M. Kir. Honvédség számára, Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. 1911 volt érvényben, de ez csak kiegészítéseket tartalmaz.

61 Uo. 364. o.

62 Uo. 364. o.

63 Uo. 364. o.

64 Uo. 365. o.

65 RK Szabályrendeletek, 1911. május 13. 20. szám, 3910/eln. sz. körrendelet

66 RK. Szabályrendeltek, 1915. október 30. 84. szám, 244921/7. sz. körrendelet

67 Uo. 452.o.

68 Szolgálati Utasítás 26. §

69 Szolgálati Utasítás 27. §.

70 Szolgálati Utasítás 19. §

71 HL-Zelényi Menyhért

72 Uo.

73 HL. A 16. hegyi dandár iratanyaga

74 HL TGY 756. Mándoki József naplója. Továbbiakban lásd: HL-Mándoki József

75 HL-Mándoki József 1915. szeptember 26. 39. füzet

76 Bővebben In: HL-Zelényi Menyhért

77 József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam, Budapest, MTA, 1928. Továbbiakban lásd: József főherceg, 1928. 1916. április 4. III. kötet 90.o

78 A köznyelvben úgy terjedt el, hogy József főherceg, s a köznyelvben ma is úgy emlegetik, ám helyesen a Magyar Királyságban József királyi herceg formában helyes.

79 HL 81. honvéd gyalogdandár II. 335 4. doboz

80 HL-Mándoki József, 1915. október 10. 39. füzet

81 A Doberdói Pokol összegyűjtötte Vitéz Imre honvéd „Szabad szó” Budapest 16. o.

82 A kiadványokról, imakönyvekről az értekezés más fejezeteiben bővebben lesz szó.

83 Damó Elemér százados, a székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezred tisztje, 1915 tavaszától a III. zászlóalj parancsnoka. Több száz oldalas kéziratát a család Rózsafi János kutatótársam rendelkezésére bocsájtotta, aki megosztotta velem is, amit ezúton is köszönök neki. A kézirat egy része feldolgozásra került, és nyomtatásban megjelent.

84 Damó Elemér visszaemlékezése, a kézirat a család hagyatéka. A kézirat nyomtatásban megjelent része a fenti idézetet nem tartalmazza.

85 Uo.

86 Ilyen rendelet olvasható például a 1917. évi Rendeleti Közlöny 76799/3. számú körrendelet.

87 HL-Ludovika Akadémia iratanyaga Magyar Királyi Honvéd Állomásparancsnokság 72. parancsa 1917.

88 Szolgálati Utasítás 19. §.

89 HL-Ludovika Akadémia 104. számú könyv, Magyar Királyi Honvéd Állomásparancsnokság, Budapest

66. sz. parancs, 441. szám

90 HL-Ludovika Akadémia 104. számú könyv, Magyar Királyi Honvéd Állomásparancsnokság, 98. számú parancs

91 Uo.

92 HL-Ludovika Akadémia iratanyag, Magyar Királyi Honvéd Állomásparancsnokság, 94.számú parancs

1914.

93 Uo.

94 HL-Ludovika Akadémia 104.számú könyv, Magyar Királyi Honvéd Állomásparancsnokság, 69. számú parancs.

95 HL-Ludovika Akadémia iratanyaga, Magyar Királyi Honvéd Állomásparancsnokság, 103.számú parancs 1914.

96 József főherceg, 1928. IV. kötet 210. o.

97 József főherceg, 1928. I. kötet 110. o.

98 Az Est, 1916. december 27. VII. évfolyam. 362. szám

99 Az Est, 1916. december 27. VII. évfolyam 362. szám

100 HL-Zelényi Menyhért

101 Az Est, 1916. december 28. VII. évfolyam 363.szám

102 Az Est, 1916. december 28. VII. évfolyam 363. szám

103 József főherceg, 1928. III. kötet 124. o.

104 Bjelik Imre körlevele HL-VI. fond főcsoport, Tábori lelkészet iratanyaga 34. o.

105 József főherceg, 1928. III. kötet 268. o.

106 HL-Ludovika Akadémia 104. kötet, Magyar Királyi Honvéd Állomásparancsnokság 222. parancs

107 Uo.

108 Uo.

109 Mándoki József, 1915. augusztus 20.

110 Nagyboldogasszony napja, Szűz Mária mennybemenetelének ünnepe. A magyar legendák szerint Szent István király halála előtt e napon Szűz Máriának ajánlotta fel az országot.

111 Mándoki József, 1915. augusztus 15.

112 József főherceg, 1928. II. kötet 436. o.

113 Mándoki József, 1915. augusztus 18. 40. füzet.

114 József főherceg, 1928. 1916. augusztus 18. III. kötet. 504. o.

115 A háború alatt a Monarchia hadvezetése elrendelte, hogy minden gyalogezred válasszon egy napot, amelyhez a dicsőséges harcok emléke kötődik. Ezt már a háború során megünnepelték és a harcokat követően, a két világégés között, is megemlékeztek e napon az ezred harcairól, hőseiről.

116 A m. kir. székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelőezredek története, Székesfehérvár, 1937. 109.o.

117 Szolgálati Utasítás, 27. §.

118 Magyarország, 1914. július 26. 41. o.

119 Magyarország, 1914. július 28. 19. o.

120 Szolgálati Utasítás, 27. §

121 Magyar Királyi IV. Károly királyról elnevezett 1. honvéd gyalogezred története és háborús emlékalbuma, Budapest, 1939. 273. o. - 275. o.

122 HL-Zelényi Menyhért

123 József főherceg, 1928. 1916. május 24. III. kötet 217. o.

124 Mándoki József, 1915. szeptember 14. 39. füzet

125 HL- Zelényi Menyhért

126 Kirner Bertalan: Betegápoló lelkész munkája a világháborúban, Budapest, 1915. 4. o. Továbbiakban lásd: Kirner, 1915.

127 Mándoki József, 1915. augusztus 14.

128 Genfi egyezség: lásd genfi egyezmények, a háború áldozatainak védelmét kodifikáló nemzetközi szerződések. Az 1864-ben illetve az 1906-ban rendezett genfi konferenciákon fogadták el őket.

129 Szolgálati Utasítás 27. §.

130 vitéz Várady, 1925. 36. o.

131 Szolgálati Utasítás 27.§.

132 A pontos számokról folynak a viták napjainkban is.

133 József főherceg, 1928. II. kötet. 314. o.

134 HL- Zelényi Menyhért

135 Mándoki József, 1915. szeptember 9. XXXVIII. könyv

136 Hozzátartozó alatt a feleségeket és gyermekeket értették.

137 HL HFP 4296/fp.-1893, 290. doboz.

138 Szabó István, 1917. 25. o.

139 HL- Zelényi Menyhért

140 HL-Ludovika Akadémia 104. számú könyv, Magyar Királyi Honvéd Állomásparancsnokság, Budapest 261-es számú parancs.

141 Szabó, 1917. 26. o.

142 Székesfehérvári Friss újság, 1916. október 15. XVIII. évfolyam, 250. szám

143 Mándoki József, 1915. szeptember 14. XXXVIII. könyv

144 Az Est, 1915. október 28. VIII. évfolyam.

145 Nagyvárad, 1915. október 31. XLV. évfolyam

146 Mándoki, 1915. augusztus 15.

147 Mándoki, 1915. szeptember 13.

148 Mándoki, 1915. október 23.

149 Mándoki József, 1915. október 23.

150 Szolgálati Utasítás 27. §.

151 Természetesen ez nem mindig volt tartható. Ha a harci helyzet úgy alakult, gyakran előfordult, hogy az egész ezred a frontvonalban szolgált.

152 Hangok hazulról, 1917. május 4. 2. szám. Továbbiakban Hangok hazulról

153 Uo.

154 Uo.

155 Itt kell megjegyeznem, hogy természetesen ezeket a leveleket cenzúrázták, amely ellenőrzéseket a honvédek igyekeztek kijátszani. Jó példa erre Sárközi Zoltán tulajdonában levő hagyaték, amely nagyapja titkosírással történt levelezése és naplója. Minden levelet, amelyet a feleségével váltott megszámoztak, így pontosan tudták, hogy melyik jutott el a címzetthez, vagy melyik akadt fenn a cenzúrán. B. Sárközi Gergely visszaemlékezése a http://nagyhaboru.blog.hu olvasható.

156 HL- Zelényi Menyhért

157 Szolgálati Utasítás 19. §.

158 Mándoki József, 1915. szeptember 25.

159 Mándoki József, 1915. augusztus 30.

160 IV. Károly, osztrák császár és magyar király. Ottó főherceg és Mária Jozefa gyermeke 1887. augusztus 17-én született, 1916. november 21-én lépett a trónra és december 30-án koronázzák meg Budapesten. 1918. november 13-án visszavonul a magyar kormányzati ügyek intézésétől.

161 Mándoki József, 1915. október 22.

162 Mándoki József, 1915. október 25-26.

163 Az étrend a következő volt: barna leves rántott borsóval, hideg sonka, tojás tormával, bélszín vegyes körettel, zöldborsó, spenót, rizs. Kirántott kelkáposzta, sárgarépa, makaróni, tarhonya. Dobos- és mogyorótorta, alma, sajt, feketekávé. Italok: vörös és fehér egri borok, Liftke pezsgő és likőrök.

164 A magyar királyi székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelőezredek története. Székesfehérvár 1937. 29. o.

165 Székesfehérvári Friss Újság, 1915. július 15. XVII. évfolyam, 167. szám

166 Luigi Cadorna (1850. IX. 4.−1928. XII. 23) olasz marsall, vezérkar főnök. A caporettói áttörésig irányítja az olasz csapatokat az Isonzo-fronton.

167 Az 1916. június 29- én végrehajtott gáztámadásnak 6000 olasz áldozata volt.

168 Bővebben lásd: Hadifogoly magyarok története Athenaeum Iroda és Nyomdai RT. kiadása. Szerkesztette: Baja Benedek, Pilch Jenő, Dr. Lukinich Imre és Zilahy Lajos. Továbbiakban lásd: Hadifogoly magyarok

169 XV. Benedek pápa 1914. szeptember 3-tól 1922. január 22-ig vezette a katolikus egyházat.

170 Bővebben lásd: Hadifogoly magyarok I. kötet az olasz hadifogságról szól

171 A Felvidék és Kárpátalja hadtörténete, 1914−1918. Szerk.: De Sgardelli Caesar. 161. o.

172 Hangok hazulról, Pécs, 1917.

Típus: 
Írás
Tartalom dátuma: 
kedd, 2015, február 17