2013 - Emlékbeszéd Voronyezsben

Emlékbeszéd Voronyezsben 

2013. január 26.

 

Tisztelt Emlékezők!

 Együtt vagyunk, hogy emlékezzünk a 70 évvel ezelőtt történt tragédiára. Egyszerű emberek katonai esküjüknek engedelmeskedve, elindultak a messzi távolba, hogy teljesítsék katonai szolgálatukat. A parancs mögött, mely hadba szólította őket, zavaros ideológiák álltak. Az egyszerű katona úgy tudta: védi családját, védi hazáját. Az nem is tűnt föl neki, hogy idegenföldön családok békéjét háborítja. Áldozatkész lélekkel harcolt és ontotta vérét. Sok tízezer halottra emlékezünk. Ugyanakkor Orosz földről is katonák százezrei indultak el, s lettek több mint 200.000-en áldozatai egy embertelen háborúnak. Mind két oldalon egyszerű emberek, idegen földön küzdöttek és érte őket a halál. Sokan közülük itt is, ott is, jeltelen sírokban fekszenek. Rájuk emlékezünk, akik a gigantikus háború áldozatai, akik sose mentek volna a maguk szántából, hogy megtámadják a másik nemzet falvait, földúlják embertársaik otthonát. Voltak közöttük ártatlan szenvedők, de voltak közöttük olyanok is, akik kiéhezve, küszködve a faggyal emberi méltóságukból kivetkőztek és méltatlanul bántak embertársaikkal. Isten irgalmába ajánljuk őket.

 Együtt vagyunk, hogy közösen gyászoljunk. Hosszú évtizedek küzdelmének, tárgyalásának gyümölcse, hogy mind Orosz, mind Magyar földön újulnak a hadisírok, szépülnek az emlékhelyek, megjelennek az emlékkeresztek. Üzenetüket megértve vagyunk most itt. Mi is igaz cselekedeteink számát akarjuk gyarapítani, amikor feléjük és nemzeteink felé is rendezni akarjuk adósságunkat. Méltó módon megörökítjük emléküket, amely része a történelemnek. De nem csak ők részei a múltunknak, hanem amint a hősi sírokból kihajtanak a virágok, úgy vagyunk mi is az ő helytállásukból kihajtott jövő. Ehhez méltóvá kell válnunk. Emberként. A béke diadala a háború fölött, hogy együtt emlékezhetünk, együtt gyászolhatunk, együtt imádkozhatunk. Köszönet mindazoknak az állami és társadalmi szerveknek, amelyek segítették ezt a megbékélést, kiengesztelődést.

 Együttlétünk legyen a hála kifejezése, azoknak az egyszerű orosz családoknak, akik a visszavonuló magyar katonában nem csak az otthonára támadót ismerte föl, hanem meglátta benne az emberi méltóságot, ahogy hitünk fogalmaz: „Isten képmását” , s megosztotta vele utolsó darab kenyerét, megoltalmazta a fagyhaláltól, bekötözte vérző sebeit, vagy méltósággal eltemette a háború áldozatát. A sok-sok önzetlen szeretetért, amelyet a magyar katona megtapasztalhatott, legyen az Úr örök jutalmuk.

 Sok-sok embertelen jelenetet is felidézhetünk, de nem szabad, hogy a szélsőséges magatartások eltakarják előlünk azokat a történéseket, amikor emberek, emberek maradtak az embertelenségben. Amikor a bajbajutott ember, megszűnt ellenségnek lenni, felebaráttá szelídült.

 Mélyítse ez a mai közös találkozónk, közös imádságunk a nemzetek közötti megbékélést. Ahogy sokszor a győző és legyőzött egymással megbékélve egy sírrá vált lövészárokban nyugszik, mi a későbbi nemzedék élői legyünk a megbékélés cselekvői. XVI. Benedek pápa, idei békeüzenetében Jézus szavát idézi: „Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni”. (Mt 5,9) Jézus ezen szava egyszerre ígéret és bátorítás: a béke lehetséges, a béke Isten és ember közös műve. Békeszerzők vagyunk, ha védjük az életet a fogantatás pillanatától a természetes halálig, ha vigyázzuk a házasságon alapuló családot, ha törvényeink nem válnak le az erkölcsről, ha békére neveljük az elkövetkezendő nemzedéket, ha minden ember és az egész ember javán munkálkodunk. „A béke nem álom, és nem utópia: meg lehet valósítani. A szemeinknek mélyebbre kell látniuk, a látszat és a jelenségek felszíne alá, hogy felfedezzék a szívekben rejlő pozitív valóságot, hiszen minden ember Isten képére van teremtve, és arra kapott meghívást, hogy növekedjen lélekben és hozzájáruljon egy új világ építéséhez. Isten ugyanis Fiának megtestesülése és az általa végbevitt megváltás révén belépett a történelembe, és így új teremtést és új szövetséget hozott létre (vö.: Jer 31, 31-34.), lehetőséget adva a számunkra, hogy „új szívünk” és „új lelkünk” legyen (vö.: EZ 36, 26).”

 Befejezésül Albert Schweitzer, a XX. szd. kiváló tudósművészének gondolatát idézem: „Minden katona fejfája a béke nagykövete. Mert semmi sem érvelhet jobban a béke mellett, mint katonáink sírjai.”

 Hordozzuk imádságunkban őket, és vigyázzuk sírjaikat, mint a béke követeit, mind orosz, mind magyar földön.

 

Típus: 
Tábori püspöki beszéd
Tartalom dátuma: 
szerda, 2014, július 9