2013. évi körlevelek: Újév, Nagyböjt, Húsvét, Pünkösd, Honvédelem Napja, Magyar Hősök Emléknapja, Kapisztrán Szent János, Mindenszentek, Advent

A KATONAI ORDINARIÁTUS KÖRLEVELEI - 2013.

 

ÚJÉV

Jaj, meg ne mondd!

Mi ez a csönd, ez a

hirtelen kővé dermedt lárma?

Csak az isten csikorgatja fogát. 

(Zelk Zoltán: Haikuk)

Túl vagyunk szilveszter „pogány” lármáján, ami abból az ősi meggyőződésből ered, hogy oly módon lehet a dolgokat megújítani, hogy visszatérünk a kezdetekhez, a „káoszhoz”, amelyből a rendezett világ, a „kozmosz” jött létre. A kereszténység eltűrte ezeket a szokásokat, de mindig életben tartotta és hirdette azt a meggyőződést, hogy számunkra az abszolút „kezdet” Jézus Krisztus, az Ő születése, világba lépése.

 Újév napja a nyolcadik nap Jézus születése után. Nyolc napon át a liturgikus szövegek azt hirdették, hogy „ma született az Üdvözítő”. Ebből is előtűnik az Egyház emberi arca, „ízlése”, az, ahogyan az ünnep perceit szeretjük elnyújtani, ízlelgetni és annak örülni.

 Az Egyház a polgári év kezdetén Szűz Máriát, az Istenszülőt ünnepli, s mivel a Gyermek, Akit a világra szült, a „Béke Fejedelme” (Iz9,5), így az emberiség – felekezetre való tekintet nélkül – ezen a napon ünnepli a „Béke világnapját”, még akkor is, ha nem tudja, mi az ünnep oka.

 Minden új kezdet a béke ígéretével kecsegtet. A Szentírás és az Egyház hite azonban állandóan figyelmeztet minket arra, hogy a „Béke” mindig reménybeli, Isten „eszkatológikus” (végső) ígérete, és mindenestül az Ő tette lesz, csak Őrajta múlik. A mi tettünk, ami rajtunk múlik, az legtöbbször a békétlenség, a háborúság, ami nem valami elkerülhetlen végzet, de megannyiszor a szívünkben fogan, ott lapul és növekszik, s azután egyszer csak testet ölt, „megtestesül”.

 Karácsony „nyolcadának”, de az egész keresztény hitnek is a legfőbb és legfontosabb üzenete: „Az Ige testté lett” (Jn1,14), amit így is lehet fogalmazni: „a szó tetté vált”. Isten Igéje és Szava Testté lett, de a mienk is. Nem mindegy tehát, hogy mit gondolunk, mit beszélünk.

 A mi népünk már temetett eleget. S bár nem lehet megbűnhődni „múltat, s jövendőt”, hiába a Himnusz magasztos szavai, mégis föl lehet fedezni, mi az, ami rajtunk múlik, ami a mi illetékességi körünk: ez pedig nem más, mint megfékezni a gyűlölet gondolatait, hogy gyilkos szavakká ne váljanak, s testet ne öltsenek. A béke Isten tette, de a háborút mi készítjük, dédelgetjük és vívjuk. (Példa erre, hogy az I. Világháború kitörésekor elözönlötték Budapest utcáit a tüntetők „Éljen a háború” feliratú tábláikkal).

 Az újév kezdetén, amikor mindegyikünk tele van lelkesedéssel, reménnyel, tettrekészséggel, amikor mindnyájan, mint ahogy Babits fogalmaz a Jónás könyve című költeményében „könnyelmű áldozatokat fogadunk”, azt kellene megfogadnunk, hogy megtesszük, ami rajtunk múlik: féket vetünk a bennünk támadó irigységnek, előítéletnek, haragnak és gyűlöletnek. A magunk környezetében törekszünk a „békére”. A háború utáni időszak nagy hazugsága volt a „béke-harc”, s ezzel tönkretettek egy nagyon fontos kifejezést, mert a „békéért” igenis harcolni kell, elsősorban önmagunkkal, ahol a békétlenség forrása lakik.

 Akik fegyvert viselnek, még nagyobb belső fegyelemre vannak kötelezve, mint az átlagpolgár. A rendezett, megregulázott erő féken tudja tartani a gonoszságot, de „Békét” soha nem tud teremteni, mert a Béke nem a fegyverek hallgatása, hanem a lélek uralma a test, az ösztönök és az indulatok fölött. A hívő ember ezért is imádkozik a „Béke Fejedelméhez”, s ahhoz, aki a világra szülte Őt, hogy túl tudjunk lépni a sérelmeinken, a „tapasztalatnak” nevezett előítéleteinken, s „hic et nunc”, azaz „itt és most” lehessünk a „béke eszközeivé”.

 A szó, a gondolatok, az ember szívének vágya mindig testet ölt. Bergmannak van egy filmje: „Kígyótojás”, ahol ott növekszik, még csak burokban a halálos mérgű kígyó, ami elpusztít minket. A szívünk is lehet „kígyótojás”, de lehet Isten irgalmának lakóhelye is.

Szent Ferenc szavaival szeretnénk programot adni minden magyar katonának, családtagjának és a valóban „Isten-keresőnek”:

Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy

Ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,

Ahol sérelem van, oda megbocsátást,

Ahol széthúzás, oda egyetértést,

Ahol tévedés, oda igazságot,

Ahol kétség, oda hitet,

Ahol kétségbeesés, oda reményt,

Ahol sötétség, oda világosságot,

Ahol szomorúság, oda örömet.

Hogy ne vigaszt keressek, hanem vigasztaljak,

Hogy ne megértést keressek, hanem másokat értsek meg,

Hogy ne engem szeressenek, hanem szeretetet nyújtsak.

Mert amikor adunk, akkor kapunk,

Mikor megbocsátunk, nyerünk bocsánatot,

Mikor meghalunk, születünk meg az örök életre.

Ámen.

 

NAGYBÖJT

A keresztény hagyományban a Nagyböjt az „aszkézis” ideje. A szót a Szentírás is használja (Apostolok Cselekedetei 24,16), ugyanakkor manapság elég rossz csengése van, pedig pusztán annyit jelent: „gyakorlom magam”. Az Egyház történetében voltak „nem jóízű” időszakok, amikor az „aszkézis” nevében sok ízléstelenséget követtek el. Éppen ezért kell visszatérnünk az eredeti szentírási jelentéshez: „gyakorolnunk kell” magunkat a „jóban”. A világ jelen állapotában nincs megbocsájthatatlanabb „luxus”, mint az önmagáért való „aszkézis”. Nekünk abban a „jóban” kell gyakorolnunk magunkat, amit Jézus Krisztustól tanultunk, ez pedig a felebaráti szeretet, amiről mindenkinek van véleménye és azt is tudni véljük, mi az. Ez a szeretet azonban sokkal egyszerűbb, mint sokan gondolják. Isten nem tesz ránk elviselhetetlen terheket, hiszen Isten nem embertelen, csak mi emberek tudunk embertelenek lenni. A keresztény aszkézis hitből fakadó életmód: módszeres és fokozatosan növekvő erőfeszítés az erények megszerzéséért Krisztus követésében. Kemény és következetes küzdelem, célja a tökéletes és bensőséges hasonlóság Krisztussal.

Ha a „krisztusi” jóban akarjuk gyakorolni magunkat, akkor olyan kis dogokra is kellene gondolnunk, mint például az, hogy akivel beszélünk, vagy kezet fogunk, arra ránézünk. Mi, emberek számtalan módon tudjuk egymást „büntetni”: nem nézünk rá valakire, nem szólunk valakihez, kimegyünk mások előtt az ajtón, mert úgy gondoljuk, hogy „igazunk” van. Annyira pedig egyikünk sem lehet szegény, hogy „igaza ne legyen”.

A Nagyböjt nem csak a nagy lemondásokról szól, amelyek egyébként is sokszor gőgössé, de legalábbis büszkévé tehetik az embert. Sokan próbáltunk már „igazi Nagyböjtöt” csinálni, nagy lemondásokkal. Amíg a Gondviselés révén nem történik az ember életében tragédia, addig nem a „nagy” dolgokat kell keresnünk, hanem a „kis utat” (Lisieux-i Kis Szent Teréz) járni, vagyis a szeretet „hétköznapi” tetteit kell gyakorolni. A gyűlölet, a bosszú, az irigység, vagy egyszerűen csak a rosszindulat annyira be tudja enni magát a pórusainkba, hogy észre sem vesszük. Pedig ezek „sátáni bűnök”, amikkel küzdenünk kell.

Minden lemondásunk és fogadalmunk értékét az a „motiváció” adja, amiért vállaljuk. Isten és a felebarát szeretetén kívül nincs hiteles szándék. Ezért kezdjük az idei Nagyböjtünket a „jézusi főparancs” szellemében: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és minden erődből, felebarátodat, pedig mint önmagadat. (Máté evangélium 22,39)

Gyakoroljuk magunkat a „jóban” és felejtsük el azt a középkori böjti szokásrendszert, amibe bele nőttünk, vagy amiről olvastunk. Térjünk vissza az „evangéliumi” modellhez, Jézus személyéhez, aki szüntelenül az Atya akaratát kereste, mert ez volt az igazi eledele (János Evangélium 4,34). Ez legyen a nagyböjti készületünk: keressük szüntelen az Isten arcát és az ő akaratát, gyakorolva a felebarát iránti szeretet mindennapi kifejeződéseit gondolatainkban, szavainkban és tetteinkkel.

 

HÚSVÉT

Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél. (1Kor15,19)

Az egyetlen foglalkozás, de leginkább hivatás a katonáé, aki esküt tesz arra, hogy a Hazáját élete árán is megvédi. Ez a perspektíva különösen is aktuálissá teszi Húsvét üzenetét, mely nem más, mint a halál fölött aratott végső győzelem.

Amikor menekülünk valami elől, az előbb utóbb utolér bennünket, a halál elől való menekülés pedig teljesen értelmetlen. A kereszténység nem „harmonikus” életet hirdet, hiszen az történelmi, gazdasági vagy politikai okokból csak az emberiség elenyészően kisebb része számára elérhető. A kereszténység Krisztus győzelmét hirdeti a halál fölött, azt hogy nem a halálé az utolsó szó, mert van föltámadás. Nem véletlen, hogy az Egyház nem a világ „jóllakott” részében terjed rohamosan, hanem azokon a területeken, ahol az emberek nem pusztán életben akarnak maradni, hanem „túl élni”, akarnak, de úgy is fogalmazhatnánk, hogy föltámadni az Örök Életre.

Egy katona - akinek életében elméletben mindig ott van a halál lehetősége és veszélye (a „civilében” is, csak nála odázhatónak vagy távolinak tűnik) - a Föltámadás hite és reménye nélkül könnyen cinikussá és kegyetlenné válhat. József Attila „igazsága”: Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis. (Két hexameter) pont a halálveszélyben kérdőjeleződik meg. Ezért is „igazabb” körlevelünk bibliai mottója: nem csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, hanem a halálon túl is, az Örök Életben is.

Sokszor a trivialitások hordozzák a legtöbb igazságot. A tavaszi újjáéledésről beszélni közhely, és mégis Húsvét egyik legigazibb illusztrációja. Jézus több helyen maga is a természet szemléléséhez utasít bennünket (pl. Máté Evangélium 6,16), vagyis arra, hogy gondolkodjunk el a minket körülvevő világ sajátosságain, amelyek a fizikán túli világ felé segíthetnek bennünket. Ha így közeledünk a természethez, megsejthetünk valamit a Föltámadás titkából. A sarjadó vetés, a rügyet fakasztó, majd lombosodó fák „prédikálnak” nekünk, de mint minden kép, vagy hasonlat csak egy pontig vezethet, mert utána magunkra hagynak bennünket. A tavasz, az elkezdődő sarjadás tanít a Föltámadásról, de nem a természet körforgása. Az emberi élet ugyanis egyszeri és megismételhetetlen és ez adja különleges értékét és félelmetes súlyát. Sokan áltatják magukat azzal, hogy majd egy másik testben, egy másik életben visszatérnek, és újra kezdenek mindent. Újrakezdés azonban csak a bűnbánatban és Isten bocsánatában van. „Egyszer élünk és ez már az.”, ezért kell azt komolyan venni. Föltámadásunk nem erre a világra, hanem az Örökkévalóságra történik, ami már nincs alávetve a tér-idő kényszerének, a mulandóságnak vagy szenvedésnek.

Jézus föltámadása ott történik, ahol a kereszthalála. Mind ez figyelmeztetés számunkra, hogy Húsvét öröme csak Nagypéntek szenvedéséből fakad, így meddő és lehetetlen dolog a szenvedés elől futni. A nem vallásos embereknek is érdemes elgondolkodni Jézus talán egyik legmegrendítőbb mondatán: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (János Evangélium 12,23k) Nem filozofálni kell e fölött, hanem szemlélni a képet, az elvetett búzamagot és azt, hogy a türelem nyomán szárba szökken a növény. A képek sokkal jobban rögzülnek, mint a szavak. Így a húsvéti ünnepekben, akinek van hite hozzá, imádkozzék és menjen el a templomi szertartásokra, s akinek nincs, az menjen ki a természetbe és nézze, hogyan születik élet a halálból, még ebben a télies tavaszban is.

A keresztény világ legnagyobb ünnepe Húsvét, hiszen ez „igazolja”, hogy az, Aki Karácsonykor megszületett, Nagycsütörtökön megmosta tanítványai lábát és Nagypénteken meghalt a keresztnek a fáján, az nem pusztán egy „szerencsétlen sorsú” ember, hanem Isten Fia, a mi Üdvözítőnk.

A keleti keresztények ikonjain a keresztre feszítés ábrázolásánál mindig ott áll egy katona, akinek még a nevét is megőrizte a hagyomány: Longinus. Ő Krisztus halálában ismerte föl Jézus kilétét. Az ő hite legyen példa minden magyar katona előtt, hogy fölismerje a világ Üdvözítőjét. Higgyünk Benne és merítsünk reményt a saját elkerülhetetlen halálunkhoz, hiszen mi nem csak ebben az életben bízunk Krisztusban.

Ezekkel a gondolatokkal kívánunk minden magyar katonának, a Magyar Honvédelem ügyében és szolgálatában tevékenykedő minden felebarátunknak Áldott Húsvéti Ünnepet!

 

PÜNKÖSD

Az a legboldogabb ember, aki életének végét össze tudja kapcsolnia kezdetével. (Goethe) 

Kedves Testvérek! 

Pünkösd a „kezdet” és a „vég” összekapcsolódása. A „kezdet” (a bábeli nyelvzavar vö. Teremtés Könyve 11,9), az emberiség összezavarodása, amikor a népek elveszítették egymással a közös nyelvet, az alapvető kommunikáció lehetőségét. A „vég, a végső idő” a Lélek korszaka, amely Pünkösddel kezdődik, amikor helyre áll az eredendő rend, a Teremtés rendje, s mindenki a saját nyelvén érti ugyan azt az Evangéliumot.

 „Ekkortájt az ég alatt található mindenféle nemzetből való istenfélő zsidók tartózkodtak Jeruzsálemben. A zaj hallatára tömeg verődött össze, és teljesen elképedtek, mivel mindenki a tulajdon nyelvén hallotta beszélni őket. Mindnyájan álmélkodtak és csodálkoztak: »Íme, ezek, akik beszélnek, ugye mindnyájan galileaiak? Hogyan halljuk hát mégis mindannyian a saját nyelvünket, amelyben születtünk? Mi, pártusok, médek, elamiták, Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak és a Cirene körüli Líbia részeinek lakói, a Rómából való jövevények, zsidók, prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.«. Mindnyájan álmélkodtak, és csodálkozva mondták egymásnak: »Vajon mi ez?«. (Apostolok Cselekedetei 2,5-12)

Ez a Lélek működése, ami immár több mint kétezer éve tart, s ami rajtunk keresztül valósul meg, hiszen Isten nem determinálja a világot, a Gondviselés nem fölfüggeszti az ember szabadságát, hanem együttműködve vele kiteljesíti azt. A Szentlélek műve az, hogy képesek vagyunk – és az Egyház ezt teszi a kezdetektől fogva – mindig ugyan azt állítani, de mindig másként, igazodva azokhoz, akikhez beszélünk. Nem az elveinket kell koronként és helyenként átalakítani vagy változtatgatni, hanem „alkalmazni” kell azoknak az embertársainknak a körülményeihez, kultúrájához és adottságaihot, akikkel kapcsolatba kerülünk. Nagy feladat ez, amire magunktól nem lennénk képesek, csak a Szentlélek erejével. Ez a Lélek ott működik azokban is, akik nem tudnak Róla, de őszintén törekszenek az igazságra és az emberségre.

Az Egyház az Evangéliumot mindig „akkomodálni”, „alkalmazni” akarta azok nyelvére és kultúrájára, ahová az Evangélium eljutott. A történelem mutatja, hogy ebben a folyamatban milyen hibákat és bűnöket lehet elkövetni. Mindig a szándékot kell egyeztetni az eszközökkel. Ha erőszakkal, tapintatlanul, érdekből cselekszünk, tekintet nélkül azokra, akikkel beszélünk, csak magunkra figyelve, akkor nem „Örömhírt” viszünk, hanem erőszakot, terrort. Ahogy a latin mondás tartja: „Corruptio optimi pessima”, „a legnagyobb jó megromlása eredményezi a legnagyobb rosszat”, amikor erőszakkal. „mindenáron” akarunk valamit, azt tönkre tesszük. A Szentlélek működése pont abban érhető tetten, hogy képesek vagyunk megtalálni egymással a közös nyelvet, ragaszkodva az igazsághoz, mindig ugyan azt az Evangéliumot hirdetve, de mindig „másként”, azoknak a nyelvén, akikkel beszélünk.

Ami a Szentírással kapcsolatban nyilvánvaló, az érvényes a „világ dolgaival” kapcsolatban is. Az, amit „európai gondolatnak”, „demokráciának” nevezünk, csak úgy „exportálható”, ha „emberséggel” és nem minden áron akarjuk, ha tiszteletet adunk egymásnak. Ez Pünkösd fényében semmiképpen sem puszta diplomáciát jelent, ami előbb utóbb elvtelenséghez, korrupcióhoz és erőszakhoz vezet. Az „első Pünkösd” fényében a Szentlélek működése tud csak elvezetni a valódi egységre, a közös nyelv megtalálásához. Ha „bedeszkázzuk az Eget” és csak a saját erőnkre hagyatkozunk, akkor sokszorosan ismételjük és fokozzuk a múlt gyötrelmeit és bűneit.

Pünkösd ünnepe legyen nyitás számunkra a Szentlélek jelenlétére, Aki bennünk a Bölcsesség, az Értelem, a Jó tanács, a Tudomány, a Lelki erősség, a Jámborság és az Istenfélelem Lelke, s így meg tudja adni nekünk mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy helyre álljon a Teremtés harmóniája, a közös nyelv ember és ember, nemzet és nemzet, Isten és ember között.

 

MAGYAR HONVÉDELEM NAPJA

„Historia est magistra vitae.”

(A történelem az élet tanítómestere.)

Az ünnepek nem „bulik”, nem a felhőtlen ellazulás pillanatai, hanem a létezésünk, az önazonosságunk tudatosítását jelentik, a feladatainkra és kilétünkre figyelmeztetnek.

A Magyar Honvédelem Napját 1992-ben helyezték erre az időpontra - a független Horvátország érzékenységére tekintettel - hiszen addig szeptember 29-én, a „Pákozdi csata” napján ünnepelték, Jellasics bán (a név magyaros formája, amit Petőfi terjesztett el az itthoni közérthetőség miatt) csapatai fölött aratott győzelemre emlékezve, aki viszont a horvátok nemzeti hőse. Az ünnep története már jelzi a magyar honvédelem önmeghatározását, ami a tiszteleten, más nemzetek megbecsülésén alapul és nem az ellenségképen. A Budai Vár visszavétele lett az új időpont, ami - elsősorban - nem az esemény hadászati jelentőségének megítélését jelenti, hanem a nemzeti szuverenitás gondolatának kifejezését és megtestesítését.

A Lourdes-i Nemzetközi Katonai Zarándoklat során, ahol talán a világ legtöbb nemzetének katonája van együtt, azt tapasztaltuk meg évről évre, hogy minden nemzet büszke a katonáira, nagy tisztelet, megbecsülés és bizalom övezi őket, mert a saját hazájuk függetlenségének zálogát látják bennük.

Keresztény szempontból az egyetlen létjogosultsága a katonaságnak – legalább is manapság – éppen a „honvédelem”. A Haza védelme – nem feltétlenül fegyveresen – viszont mindenkinek lelkiismereti kötelezettsége. A mai ünnep tehát elvileg jóval tágabb jelentésű, mint pusztán a Magyar Honvédség ünnepe, amit az emléknap elnevezésének változása is mutat: a Minisztertanács 1951. szeptember 29-én határozott a „Néphadsereg napja” megemlékezés bevezetéséről, ezt változtatta meg a Parlament 1992-ben a „Magyar Honvédelem Napjára”.

A Haza, a Hon-védelme olyan kötelezettség, amely nagy bölcsességet igényel, hiszen nehéz az érdekeket, vagy a félelmet megkülönböztetni a jogos önvédelemtől: Ezért kell alaposan és józan megfontoltsággal tanulmányoznunk a történelmet, hogy ezt az alapvető különbséget pontosan fölismerjük. A Hazát Istentől kapjuk az életünkkel együtt, ezért az a Gondviselés része. Amikor igent mondunk erre a „Gondviselésre”, akkor végső soron Isten Akaratára mondunk igent. S mivel Isten soha nem embertelen,így semmi, ami igazán emberi az nem lehet idegen Tőle, nem ítéli el. Mindenkinek joga van tehát megvédeni azt, ami az övé, és természetesen le is mondhat a védelemről, de mások, az egyetemes értékek védelméről soha sem. Ezért tekinti a kereszténység lelkiismereti kötelezettségnek a Haza védelmét.

Magyarországon vagy túl sok hollywoodi filmet nézünk – ahol a haza védelme minden érték előtt és fölött áll – vagy túl keveset, de az nyilvánvaló, hogy nálunk ez a fajta megközelítése a világban betöltött helyünkről és a Haza szerepéről az egyén és a közösség életében még meglehetősen kétértelmű. A „hazaszeretet” még mindig könnyen lehet a gúny, de legalábbis az irónia tárgya. (Amikor túljátszanak valamit, mint az amerikai filmekben, az, az ellenkező hatást érheti el.) A Magyar Honvédelem Napja a felelős hazaszeretetre tanít bennünket, ahol nem szabad „hőzöngeni”, és nem lehet az érzelmek uralma alá kerülni, hiszen a harag az egyik legveszélyesebb dolog, ami ránk leselkedhet – főleg ha fegyver van az illető kezében, s a mások tisztelete nélküli „hazaszeretet” puszta nacionalizmussá, sovinizmussá válik, amiből aztán ok nélküli háborúság támadhat.

A Budai Vár visszavételének emléknapja – annak „hasznosságának” megítélése nélkül – jogos önbecsüléssel tölthet el bennünket, hiszen ez az esemény egyszerre testesíti meg az egyéni és a közösségi bátorságot és cselekvőkészséget, a katonai és a civil hazaszeretet erejét, hősiességét és leleményességét. A nemzeti függetlenség soha föl nem adható törekvés, ami minden korban és történelmi helyzetben mást és mást követel tőlünk annak megfelelően ki milyen élethelyzetben és  életállapotban van.

A történelem példái legyenek okulásunkra és motivációnkra, hogy az Istentől kapott kötelezettségünket, a Hazánk szeretetét és sokrétű védelmét mindegyikünk a maga módján teljesíteni tudja.

 

MAGYAR HŐSÖK EMLÉKÜNNEPE

Itt fekszünk, vándor,

vidd hírül a spártaiaknak:

megcselekedtük, amit

megkövetelt a Haza. 

(Leonidász és társai sírfelirata a thermopülai szorosban) 

A Magyar Hősök Emlékünnepét az 1917. évi VIII. törvény alapozta meg: „Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel”.

A szocializmusban megszüntették ezt az emléknapot. A Magyar Köztársaság Országgyűlése „a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élő és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére” a 2001. évi LXIII. törvény alapján minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánította. A törvény megjelöli azok körét, akikről ma különösképpen is megemlékezünk: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a Hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam.”.

A magyar nyelv finomságai közé tartozik, hogy egy „képzővel” ugyan annak a valóságnak az ellentétét is ki tudja fejezni (fontos – fontoskodik, alázatos – alázatoskodik stb.). Így van ez a hősiességgel is: „hős – hősködő”. A hős az, aki önfeláldozó, ill. kész az önfeláldozásra másokért, nálánál nagyobb és magasztosabb célokért. A hősködő olyan ingatag személyiség, aki bizonyítási kényszerből fölöslegesen veszélyezteti önmagát és másokat.

A mai ünnep szellemiségéből adódóan a neves és névtelen hősökre akar emlékezni a Nemzet értékítélete alapján, amit jól kifejez Garay János reformkori verse:

Istennél a bocsánat!

S bűnért irgalmazás;

Csak egy, mit nem bocsát meg...

A hazaárulás!

(Garay János: A zarándok)

Ez természetesen nem egy teológiai, vagy „abszolút” igazság, de egyértelmű állásfoglalás a megbocsáthatóról és a megbocsáthatatlanról, melynek fényében a Hazáért vállalt áldozat, az önfeláldozás fölmagasztosul, és az egyik legnagyobb és levágyottabb értékké válik. Ahogyan mondani szokták, „mindenki meghal, de nem mindenki él igazán”. Az, aki másokért adja az életét teljes életet élt, hiszen nem csak az életének, hanem a halálának is értelme volt. A jézusi mondás erre is érvényes: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.”. (János Evangélium15,13)

Ez az ünnep nem puszta kegyelet, ami minden halottnak kijár, hanem elismerés, a nagyrabecsülés jele, ami nem őket, a hősöket teszi naggyá, hanem minket, akik megadjuk nekik a tiszteletet. Azt szokták mondani: „Amikor méltónak adsz, te kapsz jótéteményt”, s ki más lenne méltóbb a hálára, mint azok, akik életüket adták a Hazájukért, így értünk is.

Még egy Garay idézettel szeretnénk méltó megemlékezést kérni és kívánni Hazánk hőseinek, így teljesítve az Isten és emberek előtti kötelességünket:

Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,

Csak elfajult kor hős elődöket;

A lelkes eljár ősei sírlakához,

S gyújt régi fénynél új szövetneket.

S ha a jelennek halványúl sugára:

A régi fény ragyogjon fel honára! 

(Garay János: Az Árpádok - Vezérhang) 

 

KAPISZTRÁN SZENT JÁNOS áldozópap, a katolikus tábori lelkészek védőszentjének ünnepe

Szentlélek nélkül távoli az Isten, 

Krisztus a múlté, 

az Evangélium holt betű, 

az Egyház egyszerű szervezet, 

a tekintély uralkodás, 

a misszió propaganda, 

az istentisztelet emlékek fölidézése, 

és a keresztény cselekvés rabszolgamorál. 

(Lattaquié Ignatiosz metropolita: Szentlélek)

Ha Isten, a Szentlélek nélkül nézzük Kapisztrán Szent János alakját, akkor csak egy erőszakos inkvizítort látunk, aki „sok ezer” ember haláláért felelős (bármikor találhatunk ilyen bejegyzéseket a világhálón). Így meglehetősen ellenszenves „figurának” tűnhet, korszerűtlen és idejét múlt „alaknak”. Ha azonban Kapisztrán Szent János történelmi szerepét vizsgáljuk, akkor annak nagyszerűségét a nándorfehérvári diadalban senki sem vonhatja kétségbe, s így talán van számára „mentség” ma, „mennyei születésnapján”. Lássuk be, hogy „politikailag nem korrekt” mai viszonyaink, elveink, értékítéletünk és elvárásaink visszavetítése több száz évvel (627 évvel ezelőtt született és 557 évvel ezelőtt halt meg) ezelőttre.

Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy Kapisztrán Szent János nem „modern” szent, hiszen nem fér bele az ún. „közéleti és politikai korrektség” kategóriájába, mégis figyelemre és tiszteletre méltó személyiség, aki minden lelki és fizikai erejét a kereszténység, és így Magyarország szellemi és fizikai önvédelmére fordította. Áldozatát Isten el is fogadta, hisz a Nándorfehérvári diadallal több évtizedre föltartóztatták a török előrenyomulást, s közben Kapisztrán is elnyerte személyes sorsának beteljesülését: Istenért és övéiért, a keresztényekért halhatott meg néhány hónappal a Nándorfehérvári-győzelem után, a haditáborban szerzett betegségében.

Kapisztrán Szent János az egyéni és közösségi „önvédelem” kiemelkedő alakja. Manapság az önvédelem erkölcsi kategóriája ismét a középkori szintre „süllyed”, vagy ha tetszik, „emelkedik”, hiszen a „megtorlás” politikailag elfogadhatóvá vált. Mindezt azonban az Egyház ma már nem tartja megengedhetőnek, csak a nyílt életveszély elhárítását fogadja el. De ahogyan ma a közhangulat, úgy Kapisztrán Szent János idején a közmeggyőződés is sokkal tágabb körét engedte, sőt követelte meg az önvédelemnek.

 Kapisztrán János „keresztes-háborút” hirdetett és vezetett a törökökkel, a muszlim előnyomulással szemben. Ez a háború közelről nézve - és ehhez még nagyító sem kell - rengeteg szörnyűséggel, hitványsággal és fájdalommal járt, mint minden háború. S bár a cél nem szentesíti az eszközt, Isten mégis mindig csak annyit kér számon rajtunk, amennyi az adott történelmi, kulturális és világszemléleti pillanatban az adott ember rendelkezésére áll az illető lelkiismeretében és meggyőződésében.

A szenteket, eszményképeket mindig valamiképpen örökségbe kapjuk az őseinktől, még akkor is, ha ma már nem biztos, hogy őket választanánk valamely eszmény képviseletére. A szentté avatások mögött azonban mindig az adott korok változó ízlése, s az Egyház aktuális pedagógiai céljai állnak - ez nem érinti az életszentség valóságát, hiszen abban, hogy valaki biztosan Üdvözült, az Egyház nem tévedhet. Azonban az elvek, az eszmények, melyeket az egyes emberek - ha korhoz kötötten is - megtestesítenek, mindig változhatatlanok és egyetemesek, azaz „katolikusak”.

Ha a Szentlélek szemével nézzük a katolikus tábori lelkészek védőszentjét, Kapisztrán Szent Jánost, akkor az elvek emberét látjuk benne, aki még az életét sem tartotta elég drágának az igaznak megismert ügyért, és még azt sem sajnálta, hogy megvédje azokat, akiket veszélyben látott. Dönteni „hic et nunc”, „itt és most” kell, a jövő ismerete nélkül, de a Gondviselésbe vetett bizalommal. S bár ma nem avatnának szentté egy ilyen „habitusú” embert, ő mégis szent, és egyben példakép lehet számunkra abban, hogy vállaljuk lelkiismeretünk parancsát a jóra, a rossz ellen, bízva Istenben, Aki majd a kellő időben „igazol” bennünket és igaz ügyünket.

A katonai hivatás „usque ad mortem” (egészen a halálig) szól, a papi hivatás pedig „usque ad aeternum” egészen az örökkévalóságig. Kapisztrán Szent János mind két hivatást betöltötte: katona és pap volt, és Isten elismerte őt az „örökkévalóságig” is: „Ora pro nobis!”.

 

MINDENSZENTEK

Vázlatok vagyunk valaki kezén,

A sok torz vázlat szemétre kerül,

De hátha egyszer teljesül a mű,

Hátha az Ember végre sikerül!

(Tóth Árpád: A test csodája)

Mindenszentek ünnepe a körülöttünk levő világban mára egyfajta „halottkultusz” részévé vált, rengeteg ízléstelen és a mi kultúránktól idegen részlettel, amiket a pogány „halloween” hagyományokból „honosítottak”, pedig ezen a napon egészen másról van szó. A hangsúlyosan keresztény Mindenszentek ünnepe annak a reménynek kifejezése, hogy az ember végül – mint ahogyan Tóth Árpád is írta – a halálában „végre sikerül”, Célba ér, amit Üdvösségnek nevezünk, azaz eljut az Istennel való boldogító közösségre, és Benne találkozik a szeretteivel is.

A halál kérdése kikerülhetetlen, és mindegyikőnknek - így vagy úgy - választ kell rá adni, vagy találni. Akit nem érint meg a halál kényszere, az soha nem lesz „hívő”, s aki állandóan retteg a haláltól, az „csak” vallásos lesz. A Biblia szerint „Bármit teszel, gondolj halálodra, akkor sohasem fogsz bűnt elkövetni.”(Sir7,36). Ez nem szorongás, hanem az életünkért vállalt felelősség belátása.

Mindegyikünkben, aki tud arról, hogy az ember egyszeri, megismételhetetlen létező, és valamiképpen halhatatlan, fölmerül a nyugtalanító, vagy csak kíváncsi kérdés, amit Jézusnak is föltettek: „Uram! Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” (Lk13,23). A mai ünnep, a „névtelen szentek” napja, reményteli választ ad erre a kérdésre, hiszen azt tanítja nekünk, hogy nem csak a hivatalosan szenté avatottak érték el létezésük teljességét, az Istennel való boldogító egységet, hanem mindazok is, akik Krisztusért és a krisztusi-értékrendért haltak meg – akár tudtak róla, akár nem. A „múlhatatlanság” minden ember közös sorsa, de az már a mi beleegyezésünk kérdése is, hogy ez örök Élet, vagy örök halál lesz-e. Ezért válaszolja Jézus a föltett kérdésre: „Igyekezzetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.” (Lk13,24). Az Üdvösség keresztény értelemben az Istennel való egységet – és nem „azonosságot” – jelenti, amelyre minden ember meg van hívva, ez Istennek egyetlen „predestinációja”, ugyanakkor az is igaz, amit Szent Ágoston mondott: „Isten, aki megteremtett téged beleegyezésed nélkül, nem üdvözít téged a beleegyezésed nélkül.”.

Az emberi jóság nem veszhet kárba, mint ahogyan az emberi gonoszság sem következmény nélkül, így bizton állíthatjuk, hogy Szentek serege vesz körül bennünket, ezt jelenti az Apostoli hitvallás tétele is: „(hiszem) a szentek közösségét”. Az „életszentségnek” van egy általánosabb értelme is, mint a szorosan vett teológiai jelentés, s így nem csalóka remény, amikor ma azokat ünnepeljük, akik „névtelenül” de Isten szentjei, mert Üdvözültek.

Remélhetően mindegyikünknek vannak olyan rokonai és ismerősei, akiknek üdvösségében „biztosak” vagyunk, s így „házi szentekként” kérhetjük közbenjárásukat, hogy a saját utunk is Célba jusson, hiszen ők a mi „nagy testvéreink”. A halottak nem az „égben” vannak, és nem is az űrben, hanem vagy az Istennel élnek boldogító, örök közösségben, vagy visszavonhatatlan „magányban”, amit kárhozatnak nevezünk. A halállal kilépünk a „tér-idő” kötöttségeiből, így már lehetetlen változni. Ugyanakkor a halottak nem „szellemek”, hiszen életükben sem azok voltak, hanem „emberek”: tehát a test és lélek szétválaszthatatlan egysége. A halottaktól nem félni kell, hanem imádkoznunk értük – ezt teszi az Egyház minden nap – és kérni az Üdvözültek közbenjárását.

Mindenszentek ünnepe az emberi közösségé is, hiszen itt a földön minden egység csak töredékes, de Istenben azokkal is egyé lehetünk, akiket életünkben szeretünk és összetartoztunk: „amikor eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni.” (1Kor13,10). Éppen ezért ezen a napon Istené minden dicsőség és tisztelet az Ő minden Szentjének, hiszen az Üdvösség mindenestül Isten tette, amit a szentek elfogadtak és a maguk módján válaszoltak rá.

 

ADVENT

Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lukács Evangéliuma 18,8)

Az advent elsősorban „Úr-jövetelt” jelent, így ebből akarunk kiindulni, amikor a Magyar Honvédelemben szolgálatot teljesítőkhöz szeretnénk szólni. Egyrészt arra figyelünk, hogy az Úr Jézus már eljött, másrészt arra, hogy „még nem jött el”, de várjuk második eljövetelét. Minden advent ennek a „már igen” és a „még nem” feszültségében zajlik.

Amikor az Újszövetség a „hit” szót használja, annak eredeti jelentése nem egyezik meg azzal, amit ma értünk alatta vagy érzünk mögötte. A hit szónak sokkal személyesebb jelentése van. Ma a „hit” legtöbbször inkább „fantáziát” jelent: azt, hogy valaki el tud-e képzelni valamit, avagy sem. A Szentírás nyelvén a hit elsősorban „bizalmat” jelent, ami mindig két személy bensőséges kapcsolatát tételezi föl.

Jézus első eljövetele, Megtestesülése, ami az „első advent”, az első „Úr-jövetel”, lehetővé tette számunkra a bizalmat Istenben, hogy ne kelljen félnünk Tőle, hanem rábízhassuk magunkat és legsúlyosabb ügyeinket. „Már van” bizalmunk Istenben, de ezt újra és újra meg kell és lehet újítani, mert „még nem” bízunk eléggé, hiszen a hétköznapok szétzilálják ezt a bizalmat. Pilinszky János sorai: „az istenek, / a por, meg az idő / mégis oly súlyos buckákat emel / közéd-közém” (Azt hiszem), érvényes az Istennel való kapcsolatunkra is: állandóan „le kell porolnunk”. Erre nyújt számunkra lehetőséget minden advent, így a most kezdődő is.

Manapság különösen is fontos, hogy „tisztába kerüljünk” azzal, hogy mit jelent és mit nem jelent az Istenbe vetett hit, a bizalom, hiszen a hit ellen lehet véteni vakmerően, mondván, hogy „könyörüljön, hisz az a dolga” (Faludy György), másrészt a „modern ember” állandóan vét a remény ellen, mert nem bízik, nem hisz eléggé az irgalmas és mindenható Istenben. Az adventi idő a „már meglévő” bizalom megújítását szolgálja a teljesebb, élőbb hit reményében, ami „még nem” a miénk. Az adventet valami „köztes időnek” szokták tekinteni, ami kötelezően megelőzi a karácsonyi ünnepeket, holott ez a „megújulás”, a megújítás ideje.

Az isteni és emberi világ szoros kapcsolatban, mondhatnánk „párhuzamban” áll egymással. Ezért buzdít a Szentírás: „Közeledjetek Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok.” (Jakab apostol levele 4,8). A most kezdődő Advent az Istenhez való közeledés ideje, amikor érte, és rá való tekintettel teszünk, vagy éppen nem teszünk dolgokat. Ez a böjt, a készület és a másokért való áldozathozatal ideje, aminek alapelve az ősi mondás lehet „cum grano salis”, amit talán úgy lehetne magyarul vissza adni: „egy csipetnyi sóval”, azaz mértékkel, „izléssel”. Egyházunk egyik legfontosabb fölhívása minden készületi időre,- legyen az advent, vagy nagyböjt - hogy tehetünk bármit, de azt tegyük az Istenért, a szeretteikért, a rászorulókért, és így önmagunkért. Mi mindig valami „nagyra” várunk, vágyunk, s így lemaradunk az életről, az „itt és most-ról”. Az egyházi év kezdetén az istenkereső emberek lemondást, és áldozatokat vállalnak magukra, amit böjtnek szoktunk nevezni. Nagyon fontos azonban megérteni az igazi böjt lényegét, hogy meg tudjuk azt különböztetni az önzéstől, a puszta önérdektől. Ennek a különbségtételnek szép és megfontolandó megfogalmazása Szent Ágoston idézete: „Akik úgy tartózkodnak a húsételtől, hogy nehezebben elkészíthető és nagyobb értékű ételeket hajhásznak, tévednek az ilyenek, az ilyen böjt nem a megtartóztatás vállalása, hanem csupán a fényűzés megváltoztatása.”. A világ jelen állapotában csak a szeretetből vállalt lemondás és önkorlátozás lehet hiteles készület karácsonyra és Krisztus második eljövetelére. Minden más dolog puszta önzés, vagy megbocsáthatatlan luxus.

Ne felejtsük el, hogy az advent, a karácsonyi készülődés minden külsősége mire, illetve kire vonatkozik: minden mögött Krisztus és az ő első eljövetele, az ő földi születése, és az ő eljövendő második eljövetele áll. Készülődünk az ünnepekre, de ahhoz, hogy, karácsonykor „ki tudjunk kapcsolódni”, most „be kell kapcsolódnunk” a készületbe, nem csupán fizikailag, ajándékokat „vadászva”, sütve-főzve, hanem lelkileg, spirituálisan is. Mivel Jézus születésében Isten nekünk ajándékozta önmagát, ez minket is nagylelkűvé kell, hogy tegyen: tanuljunk Istentől nagylelkűséget, s osszuk meg időnket, energiánkat, tehetségünket és anyagi javainkat ne csak szeretteinkkel, hanem, más rászorulókkal is. Ez az igazi hit megnyilvánulása, hogy amikor az Emberfia eljön, találjon hitet a földön.

Minden katonát és katonacsaládot köszöntünk az egyházi „újév”, azaz az advent kezdetén, hogy lelkileg megújulva és fölkészülve kezdhessük majd a polgári újévet, és hogy karácsonyunk igazi ünnep lehessen.

Típus: 
Írás
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2016, december 19