2014 - Körlevelek: Kapisztrán Szent János áldozópap, Szent Imre herceg, Advent, Karácsony

A KATONAI ORDINARIÁTUS KÖRLEVELEI - 2014

 

KAPISZTRÁN SZENT JÁNOS ÜNNEPE

„A bátorság nem a félelem hiánya, hanem annak fölismerése,

hogy van fontosabb dolog is a félelemnél.” (Zsaruvér c. film”)

Az Egyház ízlése és belső logikája szerint nem kedveli a forradalmakat. Az Újszövetségben Jézus szavai alapozzák meg azt a meggyőződést, hogy nincsen hatalom itt a földön, csak Isten tudtával és akaratával, ami a hívő embernek lehet áldás és kereszt, éppen ezért engedelmesen elfogad. A „szellemi szabadságharcosoknak” ez nem szimpatikus álláspont, hiszen számukra sem a földi, sem a mennyei hatalomnak való engedelmesség nem elfogadható, mégis ez a mai ünnep, a „forradalom és szabadságharc”, illetve Kapisztrán Szent János mennyei születésnapjának ünnepe, jó kiindulópont lehet mindennek megértéséhez és belátásához.

Az Újszövetség meggyőződése szerint „Nincs hatalom, csak Istentől; amelyek pedig vannak, azokat Isten rendelte” (Rómaiaknak írt levél13,1), Jézus szavain alapulnak, Aki azt mondta: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” (Máté evangéliuma22,21). Éppen ezért az Egyház mindig is tiltotta a „zsarnokgyilkosságot” (pedig milyen kézenfekvő megoldásnak tűnne), ugyanakkor, ha már kész egy helyzet, a „forradalom”, vagy fölkelés az igazságtalansággal, és így az istentelenséggel szemben, akkor a hívőnek állást kell foglalnia. Pilinszky János fogalmazza meg ezt frappánsan a Címerem című versében: „Nekünk magunknak muszáj végül is / a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk / a mondatot.” A „cselekvő hit” (vö.:Tesszalonikaiaknak írt I. levél1,3).

Kapisztrán Szent János, a tábori lelkészek védőszentjének alakja, roppant ellentmondásos, és munkássága nem felelne meg a „politikai korrektség” jelen normáinak, mégis fontos része a mai ünnep keresztény értelmezésének. 1956-ban idealista és tiszta emberek lelkesedése teremtette és éltette a forradalmat. A „józanok” akkor is látták, hogy nincs realitása az „egérnek az elefánttal” szemben, és inkább menekültek, vagy passzívak maradtak. A hívő emberek azonban Istenből merítik bátorságukat, a Szentlélek ajándékát, az „erősség lelkét”, amivel helyt tudnak állni nem csak a saját ügyeikben, hanem egyetemesebb, a közösséget érintő válságokban is. Kapisztrán Szent János – egy innen egyértelműnek és egységesnek látszó korban, és társadalomban – élére állt egy olyan keresztes háborúnak, mely a „józan megítélés” szerint eleve vesztésre volt ítélve, amiben még maga a hadvezér, Hunyadi János sem hitt, és ő mégis győzelemre vitte. A „növekedést Isten adja” (Korintusiaknak írt I. levél3,7), a „siker” nem szakrális kategória, Isten Országának szempontjából nézve, nem jelent semmit. A szabadságharc elbukása, a nándorfehérvári-diadal utáni 150 éves török megszállás – Szent Bernát szavaival élve: „quid hoc est in aeternitatem” – mi is az Örökkévalósághoz képest.

A hívő ember mindent Istenre vonatkoztatva szemlél, így más következtetésre jut, mint a „politikai ész” (bár nem hagyja azt figyelmen kívül), ezért tud lelkesedni. Kapisztrán Szent János és az 1956-os forradalom és szabadságharc ünnepe egymást világítja meg. A lelkileg szabad, és akarata ellenére le nem igázható ember, a lelkiismeretét (és nem az érdekeit) követve képes hősies – vallásos nyelven fogalmazva, érdemszerző tetteket – végrehajtani. Ezt ünnepeljük ma.

Kapisztrán Szent János minden tábori lelkész védőszentje. Ha olvasunk hadinaplókat, háborús visszaemlékezéseket, akkor látjuk, hogy milyen elképesztő tere van a halál közelében a lelkiismeretnek, a bűnbocsánatnak, az Isten Irgalmába vetett reménynek. A tábori lelkészek ezt képviselték Kapisztrán Szent János idejében, és az óta is. Nem leszólva és még csak nem is méricskélve bárkit, de mégis árulkodó, hogy néhány éve, amikor a Magyar Honvédségen fölmérték az egyes szolgálati ágak elfogadottságát, akkor a Tábori Lelkészi Szolgálat az utolsó előtti helyen végzett: az emberek nehezen készülnek föl a „határhelyzetekre”, pedig a „présbe” mindenkinek bele kell kényszerülnie. Kívülről nem ítélkezhetünk, Isten sem ítélkezik, mindenkit a saját lelkiismerete ítél meg. 56-ban a barikád mindkét oldalán voltak áldozatok, s ha a meggyőződésüket követték, akkor – keresztény szempontból – hősök, mártírok voltak. Kapisztrán seregében sokféle ember, sokféle szándékkal harcolt, csak úgy, mint 56-ban. Voltak, akiknek az áldozatát elfogadta az Isten, voltak, akiknek időt adott, vagy, mert még dolguk volt, vagy, mert időt kaptak, hogy „rendezzék a számlájukat”.

A Szentírás szerint „mindegyikünk magáról ad majd számot Istennek” (Rómaiaknak írt levél14,12), így senki sem bújhat el a „parancsra tettem”, vagy a „korszellem” mentegetőzése mögé. Állást kell foglalnunk korunk dolgaiban, a „nyolc boldogság” (Máté evangéliuma 5,3-12) és a „szeretethimnusz” (Korintusiaknak írt I. levél13,4-8) szellemében, az evangéliumi normák szerint, és „befejeznünk a mondatot”.

Jézus azt mondja tanítványainak, így nekünk is: „Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek” (Lukács evangéliuma9,55). A történelem, ami már megtörtént, és az, amit most élünk, önismeretre vezet. A spanyol polgárháború után járta a mondás: „Franco ellen könnyebb volt”. Valóban, a látható ellenség ellen (törökök, szovjetek) könnyebb volt harcolni, összefogni, mint ma, amikor a gonoszságnak – úgy tűnik – nincs arca, pedig most is nyomul, terjeszkedik, öl és a szabadságunkra tör, és megbabonázza a lelkiismeretünket. Ezért kell a történelem tanulságait levonni, a hősökre tekinteni, és kérni a szentek közbenjárását.

A krízis helyzetekben még az ostoba ember is beláthatja, hogy a segítség egyedül Istentől jöhet, még akkor is, ha belehalunk, mint Kapisztrán Szent János a győzelembe, a forradalom mártírjai a vereségbe, de áldozatuk nem volt hiábavaló. Nekünk is meg kell hozni a magunk áldozatait nem csak önmagunkért, hanem egyetemesebb eszményekért, a lelkiismeretünk szerint, és kérni Isten irgalmát!

 

SZENT IMRE HERCEG - a katonai tanintézetek védőszentje - ünnepe

„Szívvel- lélekkel jó szerettem volna lenni;

de fiatalember voltam, szenvedélyeim voltak,

és teljesen egyedül éltem, amikor a jót kerestem.

(Lev Tolsztoj: Gyónás)

Hogy a „jóra való törekvésben” ne maradjunk magunkra, ezért van szükség példaképekre és eszményekre, ideákra, amiket meg tudunk testesíteni, amik felé folyton úton vagyunk, és csak a halálunkban érkezünk meg, hiszen a halálunk – a keresztény remény szerint – beteljesedés lehet. Ma ünnepeljük Szent Imrének a „katonai intézetek hallgatóinak” védőszentjének „mennyei születésnapját”, azaz halálának 983. évfordulóját (ténylegesen szeptember 2.)

A Katolikus Tábori Lelkészi Szolgálattól elvárható, vagy ha tetszik, el kell nézni neki, hogy mindenről ugyan az jusson eszébe: a rábízottak szolgálata, és valódi „java”, az, ami javunkra és – evilági, és túlvilági – üdvösségünkre szolgál.

Szent Imre történeti, hagiográfiai (a szentek életének elbeszélése, legendái) és művészettörténeti alakja is a klasszikus lovagi kultúrát hirdeti, ami a testi, lelki, szellemi fejődést, az edzettséget és a fegyelmezettséget jelentette a magyar kultúrtörténet során, és hirdeti ma is. Ezt jelenti az „erényre” való törekvés. Az „erény”, a begyakorolt, a készség szintjén megvalósított „jót” jelenti a keresztény kultúrában, s az „erényességet” minden katonának tanulnia kell, hiszen akinek fegyver van a kezében, annak morális lénynek kell lennie, aki nem bizonytalankodhat a „jó” kérdésében, és nem tétovázhat a lelkiismeretével szemben.

Ha csak az érzéseinkre, vagy az ösztöneinkre hagyatkozunk, akkor nem a „jót”, hanem az önzést, a puszta élvezetet, és így a káoszt, a rombolást és a halált választjuk. A keresztény világnézet szerint az emberi természet és jellem, nevelésre és korlátozásra szorul, hiszen a bűn mindegyikünket megsebzett, így az „értelmünk elhomályosult, és az akaratunk rosszra hajlik”. Ha nem neveljük magunkat, az érzéseink és az ösztöneink önmagunk ellen fordulnak. Az „entrópia” természettudományos modellje szerint, a „rend” mesterségesen létrehozott állapot, amit csak energia-befektetéssel lehet fönntartani. Egyszerűben szólva: amit nem tartanak fönn, az leesik. Az emberi jellem is ilyen, nevelni, növelni kell, különösen, ha az illető tárgyi hatalom birtokában, fegyverrel a kézben van.

Szent Imre nem alapított dinasztiát, nem nyert háborúkat és nem hozott létre birodalmat, emléke és tisztelete mégis máig él, mert fiatal kora ellenére, a katonai erények megtestesítője volt. A 20. század elején, a „keresztény Európa” nevében, a „keresztény hadsereg” példapékeket keresett az egyes szolgálati ágak számára, akik megtestesítették a „katonai erények” valamelyikét. Ennek a törekvésnek a jegyében lett Szent Imre, a fiatalon meghalt herceg (ábrázolásai szerint: apród, hadapród), a katona ifjúság védőszentje. Vészterhes időkben a katonák korán halnak, életük virágjában reményeik beteljesülése előtt. Bár ma elvileg nem ilyen időket élünk, és a „katonai életpálya modellről” beszélnek körülöttünk, mégis érdemes számba venni, hogy egy húszas éveiben meghalt trónörökös, lovag-katona mit is taníthat azok számára, akik a honvédelemre készülve, növendékek, tanítványok egy Nemzet védelmére. Tanítványnak lenni elsősorban engedelmességet jelent olyan parancsnak, aminek az értelmét még nem tapasztaltuk nem, nem láttuk be; bizalmat a „tekintélynek”, amit nem kérdőjelezünk meg (még ha látjuk is annak korlátait).

A Szent Imréről fönnmaradt minden történeti forrás szerint engedelmes „tanítványként” áll előttünk, aki készül a rábízott feladatra, és figyelme az apján, a szent királyon, és nevelőjén, Szent Gellérten van. Tanul testileg, lelkileg és szellemileg. Ez az, ami a mai katonai növendékektől is elvárható: növekedni, fejlődni emberségben, lelkiismeretben és engedelmességben, testi és lelki erőben.

Szent Imre fiatalon halt meg, ami a mai emberek számára „kudarcnak” tűnhet, de a Szentírás pontosan válaszol:

Úgy látszott a balgák szemében, hogy meghaltak,

távozásukat balsorsnak vélték,

és végső romlásnak, hogy elmentek tőlünk,

ők azonban békességben vannak,

ha kínt szenvedtek is az emberek szemében,

reményük halhatatlansággal teljes,

kevés fenyítés után nagy javakban van részük,

mert Isten próbára tette,

és magához méltóknak találta őket. (Bölcsesség könyve 3,2-5)

Mivel minden katonaiskolás arra készül, hogy letegye az esküjét, „usque ad mortem”, „egészen a halálig”, így Szent Imre történeti alakja nem csak a hívő katonák számára adhat bátorságot, hanem mindenkinek, aki arra készül, hogy a Hazáját és a rábízottakat az „élete árán is megvédi”.

Csak egy nap az élet fiúk,

Csak egy nap és nincsen tovább!

De azért a napért megszületni,

Érdemes volt cimborák.

(Magyar katonanóta)

Szent Imre herceg pártfogoljon minden növendéket, aki katonai intézményekben készül a hivatására, hogy a Hazáját élete árán is megvédje. 

 

ADVENT

Maranatha (Jöjj el Urunk! Az Úr már eljött.) (1Kolosszei Levél)

Szeretettel köszöntünk minden hívő és jóakaratú embert, aki Karácsonyra készül.

Az emberek nagy többsége, ha megkérdeznénk tőlük, hogy mire készülünk Advent idején, azt válaszolnák, hogy Jézus születésére, holott nem.

Jézus már megszületett, Ő nem egy „mitológiai lény, aki „permanensen”, újra meg újra megszületik, hanem egy valóságos történelmi személy, Aki a tér és idő meghatározott, és meghatározható pontján, már valóságosan megszületett. Mi most az Ő születésnapjának megünneplésére készülünk, ami több szempontból is egyetemes jelentéssel rendelkezik:

Egyrészt a szeretet keresi és teremti az ünnepeket, s ezek között is az egyik legnagyobb a szeretett személy születésnapja, s számunkra a legszeretettebb, és legfontosabb személy a mi Urunk Jézus Krisztus, ezért akarjuk Őt nagy fénnyel és örömmel megünnepelni születésnapján.

Másrészt az Ő születése az Ószövetség népének több ezer éves, egyre fokozódó várakozásának beteljesedése, amiről a bibliai jövendölések hol egyértelműbben, hol pedig homályosabban szólnak. Isten megígérte a Messiás elérkezését, Aki Dávid-házából születik, és meg is valósította. Ő nem úgy jött el, ahogyan azt a Jézus-korabeli zsidóság „nacionalizmusa” képzelte, akik egy „politikai megváltót” vártak, hogy elnyomottakból elnyomók lehessenek, legyőzöttekből uralkodók, hanem Isten mindenkit üdvözíteni akaró, irgalmas szeretetének megvalósítójaként. Amikor Jézus megszületett, e világba lépett, tanúsította Isten hűségét, szavahihetőségét.

Harmadrészt az „első advent”, várakozás volt az Úr első eljövetelére, az Ő születésének várása, és annak megünneplése, ez előkészület Krisztus második eljövetelére, hiszen mi keresztények a „második adventet” éljük: várjuk, hogy Krisztus újra eljön.

Isten hűséges, szavahihető, betartja, amit ígért, hiszen elküldte az Üdvözítőt, Jézus Krisztust, a zsidók által várt „Messiást”, Aki „ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké” (Zsid13,8), így Isten minden más ígéretét is betartja.

Az „advent” egyszerre jelenti Krisztus első eljövetelét, ami már valóságosan megtörtént, és az Ő második eljövetelét is, ami biztosan meg fog valósulni. Ezt fejezi ki az Újszövetség arám-nyelvű, Jézus anyanyelvén megőrzött fordulata – Maranatha – ami egyszerre fejezi ki –annak megfelelően, hogy hogyan tördeljük a kifejezést – „az Úr már eljött”, és „még nem jött el”.

Jézus már eljött, ezt ünnepeljük Karácsonykor, és ez a tény ad erőt a „virrasztáshoz”, hogy várjuk az Ő második eljövetelét. A Karácsony a reménység forrása, mert Krisztus biztosan újra eljön.

Ha mesét, hangulatot, „karácsonyi érzést” csinálunk Karácsonyból, nagy veszélynek tesszük ki a valódi Istenbe vetett hitet, hiszen a „karácsonyi nosztalgia oltárán” föláldozzuk a Megváltás alapvető titkait, pl. a Megtestesülést és a Föltámadást.

Vegyük komolyan ezt az Adventet, hiszen az Úr már eljött, megszületett, így biztosan eljön újra, ha máskor nem, akkor halálunk pillanatában. Ez adja meg az ünnep komolyságát, súlyát, és nem a kellemességét, mint ahogyan azt a média é a kereskedelem próbálja elhitetni velünk.

A keresztény erkölcs szerint nem az üdvözül, aki nem vétkezik, hiszen ekkor katatón állapotban kéne lennünk, hanem az, aki a jóra törekszik, éppen ezért készüljünk az Úr első eljövetelére, az Ő születésnapjára, és második eljövetelére, a „világ végére”, a mi világunk végére – halálunkra, jó tettekkel. Legyen adventi készületünk vezérfonala a „Szeretet himnusz”:

„Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. (Első Korintusi Levél)

Ha ebből naponta csak egyetlen apró „szalmaszálat” tudatosan megvalósítunk, reménykedve és nagy örömmel várhatjuk Kriszus eljövetelét, és ünnepelhetjük az Ő születésnapját.

Jótettekben és türelemben bővelkedő Adventet kívánunk minden jóakaratú embernek!

 

KARÁCSONY

Látom Őt, de nincs még itt,

nézem Őt, de nincs még közel.

(Számok Könyve 24,15)

Isten hozott és tartott meg mindnyájunkat erre a Karácsonyra, és ezt az örömöt szeretnénk megosztani mindenkivel, aki ezt a körlevelet olvassa.

Isten időt adott nekünk, hogy szemléljük Őt, és megismerhessük az Ő „benső életét”, és hogy éljünk, szeressünk, hogy ajándékozhassunk, és elfogadhassuk az Ő és az emberek szeretetét és ajándékait.

A mottó, a Tórából, Mózes „öt könyvéből” való, ami a zsidók és a keresztények számára is a legszentebb írásnak számít, hiszen Jézus ezeknek, az „Írásoknak” beteljesítésére jött. Isten ígért valamit, és hűségesnek bizonyult: betartotta a szavát. Jézus a Föltámadása előtt és utána is mindig az „Írásokra”, az ószövetségi szövegekre hivatkozott, amelyeknek az értelme Benne tárult föl, és melyek értelmetlenek, sőt botrányosak Nélküle.

Az evangélisták úgy szemlélték az Ő életét, mint amiben Isten minden ígérete beteljesült, és Akiben minden félelmünk és szorongásunk megsemmisült. Ugyanakkor, akikor most megünnepeljük Isten Fiának valóságos születésnapját, ami – csakúgy, mint a mi születésünk – azonosítható térben és időben történt, ebből a valóságos születésből erőt meríthetünk arra, hogy a Benne kapott ígéretekre rendületlenül várakozzunk, ne csüggedjünk, és ne féljünk.

A Számok Könyve, a Tóra részlete alátámasztja a keresztény örömet, hogy mi már látjuk Őt, ahogyan Isten megígérte,  a mi Urunkat, hogy nézhetjük Őt a jászolban, gyermekként, kiszolgáltatottként, de még nincs itt a Maga teljes, lenyűgöző és lefegyverző hatalmában, de még nincs itt, „Ítélni, eleveneket és holtakat” (Apostoli hitvallás.

A mi Karácsonyunk öröme, az afölött való tudatból (érzésből) fakad, hogyha Isten megbízhatónak, szavahihetőnek bizonyult Jézus születésében, az Üdvözítő elküldésében, akkor a Krisztusban adott ígéreteket is beteljesíti. Jézus azt mondta: „Aki eszi az Én Testemet, és issza az Én Véremet, az Bennem marad, Én meg benne" (Jn6,56), próbáljuk ki, mint ahogyan azt is, amit szintén Ő mondott: „Én vagyok a Föltámadás és az Élet. Aki hisz Bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz Bennem, nem hal meg örökre." (Jn11,25-26). Ez az ember és Isten végső, nagy ígéreteinek próbája, de vannak Jézusnak, a Valóságos Istennek, egészen hétköznapi ígéretei is: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (Lk6,37-38). Most Karácsonykor megtapasztalhatjuk, hogy Isten szavahihető, mert beteljesítette a választott nép évezredes várakozásait, és ugyanígy fogja teljesíteni mind azt, amit nekünk, az „új választott népnek” ígért Jézus Krisztus által.

Az egész Advent, a karácsonyi ünnepkör végső soron azért van, hogy fönntartsa bennünk a szüntelen várakozást az Istennel való végső és végleges találkozásra. Krisztus megszületett, emberré lett egyszer és véglegesen, visszavonhatatlanul, ehhez a „tényhez” szeretnénk igazodni. Mivel Benne Isten valóságosan nekünk adta Önmagát, ezért válunk szabaddá a nagylelkű ajándékozásra. Ne „valamit” adjunk. Az ajándékozás nem „anyagcsere”, amikor adunk valamit, hogy hasonló értékben – inkább árban – ugyan azt visszakapjuk, hanem két személy közötti találkozás, amikor kifejezzük a tárgyak, az ajándék által, hogy a másik fontos nekünk, mint ahogyan mi is fontosak és nélkülözhetetlenek vagyunk a mi Istenünknek. „Mentsük meg a Karácsonyt”, ne anyagiasítsuk el! Karácsonykor, amikor Isten „nagylelkűségét” szemléljük, váljunk mi is nagylelkűvé, és mondjunk ellent a kicsinyességnek és számítgatásnak.

És még egy karácsonyi gondolatot szeretnénk megosztani mindazokkal, akik olvasnak minket: a Karácsony nem mese, nem hangulat, vagy érzés. Ne csapjuk be a gyerekeinket! Az ajándékokat nem a „jézuska” hozza, és nem is az „angyalkák”, hanem Isten legnagyobb és végső Ajándékára való tekintettel ajándékozzuk meg egymást. Ha Istennel kapcsolatban egyszer hazudunk, hogyan hihetnék el az utánunk jövő generációk, amit a Föltámadásról mondunk. Ha szép mesét csinálunk Jézus születéséből a pillanatnyi hangulat kedvéért, ki fogja elhinni, amikor az Ő értünk vállalt szenvedéséről és Föltámadásáról beszélünk.

„A szép érzések rossz irodalmat szülnek” (André Gide), és még rosszabb igehirdetést. Ne érzelegjünk! Karácsony ünneplése fegyelmezettséget követel tőlünk, hiszen a szentimentalizmus a személyiség betegsége, és a valódi érzelmek gyilkosa. Figyeljünk a mi Istenünkre, arra, hogy Ő mit tett értünk, s igazodjunk Hozzá, Aki értünk adta Önmagát.

Azt kívánjuk valamennyi katonának, a Magyar Honvédség polgári alkalmazottjának és családtagjaiknak, hogy ne kellemes, hanem „jó” és szép, emberhez és Istenhez illő és méltó Karácsonya lehessen. Ehhez önkorlátozás, fegyelem kell, ami az ünnep föltétele. A fegyelem figyelem, a figyelem pedig szeretet és nem föltétlenül érzelem.

Jézus születésnapja fölszabadít bennünket, hogy ne rettegve, hanem örömmel várjuk az Ő második eljövetelét, aminek az időpontját nem tudjuk, de a saját halálunkkal biztosan megvalósul. Egy Gyermek születése örömöt és reménységet hozott az egész világnak, osszuk meg ezt egymással és főleg fogadjuk be mi magunk a szívünkbe, és akkor a többi ember is utat talál a szívünkhöz.

 

 

Típus: 
Körlevél
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2014, október 27