2014 - Szolnoki Március 15-e Kálinger Roland atyával

Március 15.-e megünneplése Szolnokon

A szentmisén elhangzott prédikáció - Elmondta: Kálinger Roland százados, tábori lelkész

Most jöttünk a Damjanich emlékműtől, melyet megkoszorúzva tisztelegtünk, nem csak a hős tábornok személyének, hanem minden régmúlt élt, szabadságharcos katona emléke és tettei előtt akik életüket, fiatalságukat és jövőjüket adták a szabadságért. Engedjék meg, hogy egy apró történetet idézzek fel Damjanich tábornokról. A tábornok nem vetette meg sem a jó pálinkát sem a jó bort. Amikor a váci ütközet után a főtéren felsorakoztak a III. hadtest alakulatai, az ünneplők között a klérus is megjelent, akik gratuláltak a tábornok úrnak. Damjanichnak az volt a legelső megjegyzése, hogy „remélem, valami jófajta pálinkájuk van a tisztelendő uraméknak…”. Én ugyan pálinkát nem hoztam, de akik rendszeresen járnak a vár templomba azok tudják, hogy mindig szoktam valamit hozni, hogy könnyebb legyen figyelni a prédikációra. Én ma kardot hoztam…

Hajdan, midőn a hazát veszély fenyegette, hős apáink véres kardot hordoztak körül az országban, s ennek láttára, mint sasok repültek a harcmezőre a vitéz magyarok.” – Kossuth Lajos beszéde Szeged népéhez (1848. október 4.)

Az én kardom nem véres az én kardom nem harcra, hanem békére hív. Nehéz lehet elhinni, de higgyék el a katonaember a leg békeszeretőbb ember a világon, mert tudja, ha háború lesz, saját bőrét viszi a vásárra.

A kardon keresztül szeretném bemutatni a magyar nép életét, jellemét.

A kard a vasércből lesz. Messze mélyen a föld alatt lapul az érc míg rá nem találnak és felszínre nem hozzák, hogy forró kohóban elválasszák az értékes nyersanyagot a salaktól. Messziről érkeztünk és hazát, hont foglaltunk. A történelem olvasztótégelyében jól vizsgáztunk és értékesnek bizonyultunk. A sok harc megedzett bennünket. Néha, rettegett tőlünk Európa, néha félt tőlünk a „kelet”, sokszor akarták zászlónkat félholdas zászlóra cserélni, sokszor a zászlón a félhold sarlóvá változott, sokszor hordtunk láncot és kellett elviselni lánctalpakat, de ez a nép, a Magyar nemzet mindig kiállt a szabadság mellett, és ha kellett, vérével vívta ki azt.

De a kard nem vasból van, hanem acélból mely értékesebb és nemesebb anyag s melyet nem adnak olcsón. Újra és újra tűzben hevítik, ütik, verik, míg el nem nyeri tökéletes formáját. Hazánk oly sokszor állt lángokban, annyi pofont, ütleget kellett elszenvednie már e népnek, hogy megedződtünk és erősebbek lettünk. Nem szabad azonban megfeledkezni a kovácsokról, aki a vasat acéllá nemesíti. Szent István királyról, aki államot alapított és kereszténnyé tette az országot. Hunyadiakról, akik védték a hazát és Európát, a törökkel szemben. Petőfiről, Kossuthról, az Aradi 13-ról, akik a szabadság harcosai voltak. Mindszenty József hercegprímásról és ha már ebben a templomban vagyunk Boldog Sándor Istvánról sem, akik bátran szót emeltek az igazságtalansággal és elnyomással szemben. És emlékezzünk meg a sok ismeretlen hősről is nagyapáinkról dédanyáinkról akik életükkel munkájukkal néma hősei voltak ennek a hazának.

Magyarország sorsa jó kezekben van. Mielőtt azt hinnék, hogy politizálok, megmagyarázom, mire gondolok. Szent István felajánlotta az országát a Boldogságos Szűz Máriának és amíg ez a nép nem bújik ki Mária palástja alól, amíg ez a nép nem tér le a Krisztusi útról addig nem kell félnünk, addig jó kezekben vagyunk.

Nekünk ma élő nemzedéknek is van egy nagyszerű feladatunk. Be kell teljesítenünk Izajás próféta jövendölését: „Õk meg ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést.” Iz 2,4 Becsüljük meg a szabadságot melyért apáink annyi vért ontottak és őrizzük az áldott békét az utókor számára, hogy reánk is büszkén emlékezhessenek. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt hazánkért, teljesítsük állapotbeli kötelességeinket, hogy a földi boldogulás után eljuthassunk az örök boldogságra is.

Végezetül álljon itt egy hősies példa, milyen lelkesedéssel, milyen tenni akarással kell egy keresztény embernek munkálkodnia Isten ügyében.

Földváry Károly alezredes, a III. hadtest hadosztályparancsnoka lovával, kezében a 3. zászlóalj zászlajával a váci hídra vágtatott. A katonák hitetlenkedve nézték parancsnokukat, aki alól az ellenséges gyalogosok egy másodperc alatt kilőtték a lovat. Földváry valahogy visszakeveredett a csapataihoz, újabb lovat vezettetett elő, ismét a hídra ugratott, ám ezúttal is kilőtték alóla a lovat, de a kis, fél szemére vak emberke sértetlen maradt. Ekkora merészségen az ellenséges gyalogságot vezénylő Brandenstein százados is megdöbbent, s elfelejtett tüzet vezényelni. Ebben a pillanatban érkezett a hídhoz a 9. honvédzászlóalj, amely szinte lesöpörte a hídról az ellenséges gyalogságot.

A győztes ütközet után Görgei felajánlotta Földvárynak, válasszon az ő lovai közül a sajátja helyett. Mire Damjanich tábornok nagy hangján megjegyezte:
-"Minek ennek telivér? Fuvaros lovat kell adni alá, a következő csatában úgyis kilövik alóla".
-"Legyen akármilyen,- válaszolta Földváry -csak tűzbe vigyen!"

Kívánok ilyen lelkesedést, Isten és haza szolgálatában. Ámen

Típus: 
Beszéd
Tartalom dátuma: 
szerda, 2014, január 1