2014 - Ünnepi beszéd az MH Altiszti Akadémián Szent István ünnepén - Horváth Kornél

Ünnepi beszéd az MH Altiszti Akadémián Szent István ünnepén

Szentendre, 2014. augusztus - Elmondta: Horváth Kornél hadnagy, tábori lelkész

 

Részlet Szent Máté Evangéliumából : „Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált.”

Ma, nemzeti ünnepünkön tisztelgünk Szent István előtt. Emlékezünk az államalapító királyra, akire ezer esztendő múltán is hálával és büszkén tekinthet a magyarság, hiszen a nemzeti létünknek olyan alapjait rakta le, amelyek a századok viharait is kiállták. Tisztelgünk az ember előtt, aki a történelem egy pontján megértette és betöltötte hivatását, és emberségből, emberi helytállásból nemzedékeknek adott példát. Ünnepeljük a szentet, aki életének értelmét a kereszténységben találta meg, Krisztus igaz követője lett és Isten szolgálatában is irányt mutatott a magyarság számára.

Egy nemzet önbecsülésének fontos része, hogy emlékezetében tartja a múltját, és felidézi hősei példáját. Hála Istennek, mi magyarok nem szűkölködünk ilyen nagy emberekben. István király köztük is a legnagyobbak egyike. Ezért rá emlékezni örömünk és büszkeségünk. Ez az örömteli emlékezés azonban akkor lesz méltó a nagy királyhoz, ha tanulni tudunk és akarunk életpéldájából. Az ünnepségeknek a célja nem a múltba menekülő nosztalgia kell, hogy legyen, hanem jelenbe hozó emlékezés. István király egyéniségét, életpéldáját, országot építő bátorságát állítjuk magunk elé, hogy mindezek fényében mostani és jövőbeli feladatainkat fogalmazhassuk meg.

Szent István életműve elképzelhetetlen a kereszténység nélkül. Nagysága éppen abban ragadható meg leginkább, ahogyan a keresztény meggyőződését és a magyar nemzetért érzett és vállalt felelősségét eggyé tudta kovácsolni. Ne feledjük, a Kárpát-medencében ötezer év óta laktak más, a história által is feljegyzett népek: illírek, trákok, kelták, rómaiak, hunok, germán törzsek, avarok és frankok, akik vagy beolvadtak a többi nép közé, vagy eltűntek. Csak a magyarság tudott megmaradni.

Ezeréves államot alapítani, amely az életére törő nagy birodalmakat is túlélte: mindez azért volt lehetséges, mert Szent István királyunk a hallgatott az evangélium tanítására és tettekre váltotta azt: a Hazát sziklára építette. Az eltelt évszázadok alatt szakadthatott itt a zápor, ömölhetett az ár, süvíthetett a szél, hiába zúdult neki édes Hazánknak, az nem dőlt össze. A magyarság megmaradt, mert meg akart maradni. A magyarság megmaradt, mert keresztény tudott maradni. A kárpát-medencei kereszténység megmaradt, mert magyar tudott maradni.

Mit kezdhetünk mi most, itt, 2014-ben ezzel az ünneppel? Sajnos a XX. századba lépve többször is újra kellett alapítanunk államunkat. Trianon és a II. világháború csapásai után. És akkor is, amikor azt láttuk, hogy akik felszabadítóként érkeztek, megszállóinkká lettek. 1956. októberében ismét megpróbáltuk. Világraszóló erővel újra megfogalmaztuk a szabad és önálló, magyar és európai állam igényét és vágyát. Ez a közös teljesítményünk tette lehetővé, hogy 1990-ben ismét újraalkothassuk országunkat. Ám a történetnek itt még nincs vége. Államalkotó nemzetünk tagjaiként ma is úgy érdemes magunkra tekintenünk, mint valódi alkotóira, újraalapítóira Magyarországnak. Rajtunk múlik, hogy a magyar állam XI. századi építménye milyen otthonunk lesz. Katonákon, családanyákon és családapákon, mindannyiunkon. Ezért nem elég büszkének lennünk elődeinkre. Nem elég fejet hajtani az ő teljesítményük előtt.

Tudnunk kell, hogy maga az államalapítás nem az ünnepről, hanem munkáról, sok és kemény munkáról szólt. Tudnunk kell azt is, hogy nagy királyunk elgondolásait, döntéseit sok tényező nehezítette. Sokan reménykedtek mind a király, mind az ország bukásában, zsákmányra éhesen várták, hogy rávethessék magukat egy kedvező pillanatban. Nem lehetett könnyű így alkotni. Vajon mit érezhetett István, amikor tulajdon vére, nagybátyja támadta hátba a hatalomért éhesen, mondván: én vagyok a jövő. Megfordult-e a fejében, hogy feladja művét és elkullogjon Koppány fenyegetőző hada elől? Nem. Nem hátrált meg s a történelem fényesen igazolta ezt a bátorságot. Szinte valamennyien kerülhettünk már ilyen helyzetbe. S ahogy Szent István királyunk erős hittel és erős akarattal állt Koppány előtt, úgy kell nekünk is kitartanunk életünk megpróbáltatásaival szemben.

Sok évszázaddal később, nemzetünk sorsának egy nagy fordulópontján így fogalmazta ezt meg a legnagyobb magyar: Széchenyi István: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen.” És erre a szemléletmódra van talán legnagyobb szükség a mai Magyarországon. Csakis így lehet hatékonyan, tiszta szívvel dolgozni családért, hazáért, a honvédségért, s csakis így lehet tiszta szívvel, őszintén együtt ünnepelni, méltón az elődökhöz, méltón Szent István királyunkhoz.

De hogyan készíthetjük lelkünket méltó módon mai, gyökeresen megváltozott, nyugtalan világunkban az ünneplésre? Nemzeti emléknapjaink hosszú sorában a legtöbb alkalommal évfordulókat, történelmi eseményeket emelünk a figyelem középpontjába példaként. Egy történelemkönyvet kézbe véve nemzeti ünnepek hosszú sora tekint ránk. Talán nincs is olyan napja az évnek, amelyen 1000 évet meghaladó történelmünk során ne történt volna valami meghatározó, sorsunkat döntően befolyásoló esemény. Ezért ma ne nagy történelmi eseményekben gondolkodjunk.

Ünnepeljük a rögös magyar földön ezredéve szántó, vető, arató parasztembert. Ünnepeljük a vérét értünk, a XXI. századi magyarokért kiontó katonákat és ünnepeljük a magyar anyát is, aki nevelt földművest, katonát, orvost, tanárt és megannyi munkás kezet. Gondoljunk azokra az emberekre, akiknek köszönhetően egy újabb építőelemmel gyarapodott és gyarapodik közös hazánk. Gondoljunk azokra, akik Szent István óta verejtékkel teli, küzdelmes harcokban tették a dolgukat a családjukért, az országért. Itt vannak velünk, itt vannak mindannyiunkban. Lelkünkben, gondolatainkban, mint egy édesapa vagy édesanya vagy akár nagy- és dédszülők. István király művét folytatnunk kell: Önöknek, édesanyáknak, édesapáknak, leendő szülőknek, honvédeknek és minden jövendő nemzedéknek, amíg ez az ország áll.

Ünneplésünk hamarosan elmúlik, de maradandó hatású lehet, ha megszívleljük Szent István Intelmeinek figyelmeztetését, hogy rendszeresen imádkozzunk. Az imádságból hitet, a hitből reményt, a reményből szeretetet merítünk. Olyan szeretetet, amely erősíti a szolidaritást, az ország határain belüli és kívüli magyarok között. Összefogás nélkül széthullunk, a közös szolidaritásban azonban megújulhat kereszténységünk, megújulhat magyarságunk, és akkor remélhetjük, hogy nemcsak múltja, hanem jövője is lesz nemzetünknek. Ünnepeljünk tehát felszabadulva, bizakodva, jóérzéssel tekintve önmagunkra!

 

 

Típus: 
Beszéd
Tartalom dátuma: 
szombat, 2015, január 10