2014 - A Vigília beszélgetése Bíró László püspökkel

A Vigília beszélgetése Bíró László püspökkel

2014. május

 

Püspök atya két évtizede a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) családreferense. Mennyit változott a házasság és a család intézménye, illetve megítélése az eltelt húsz esztendő alatt?

Alapvetően megváltozott. Az 1960-as évektől kezdődően három szexuális forradalomról szokás beszélni. Az első arra törekedett, hogy leválassza a szexualitásról a házasságot, a szeretetet és az életet. A második a megtermékenyítés körüli manipulációk világa. Napjainkban az élet előállítása ipari termékké vált. A lombikbébi­program mögött még nincsenek kiforrott etikai elvek, például művelői nem csinálnak gondot abból, hogy ki a gyermek anyja és apja. Az egyik ismerősöm kislánya néhány éve Amerikában nyaralt, és amikor felhívta a szüleit, elmesélte, hogy egy különös család elvitte őt kirándulni. Két nő, a „közös" gyermekükkel. Egyikükből levették a petesejtet, lombikban idegen spermával megtermékenyítették, majd beültették a másikba, aki megszülte „közös" gyermeküket. A lombikbébi-programmal nem csupán az a baj, hogy a fölöslegessé vált megtermékenyített petesejtet lefagyasztják, majd később megsemmisítik, az egyház azért küzd, hogy az élet továbbra is egy férfi és egy nő személyes, természetes öleléséből fakadjon. Valamikor az élet kezdete és vége a szeretet ölelésében zajlott. A harmadik szexuális forradalom pedig a gender-ideológia, amelynek kezdete a 90-es évekre tehető Ez az ideológia már belenyúl az ember személyébe, megtagadva annak antropológiai lényegét. Az egyház határozottan tanítja, hogy nemiségünk az emberi személyhez tartozik, amely a magatartásformák megváltoztatásával nem cserélhető le. A gender­ideológia lényegében egy egzakt emberképet hirdet, amely igazából tagadja a testet. Követői mindent elkövetnek, hogy ideológiájukat a jog eszközeivel is megerősítsék, világszerte követelik a homoszexu­álisok törvényes házasságát, azt, hogy gyermeket fogadhassanak örökbe, s törekvéseiket több helyen siker koronázza. A helyzet ha­sonlít egy ostromhoz, a hagyományos házasság és család falakkal körülvett várát folyamatos invázió fenyegeti, sok épület már leomlott, mások megroggyantak, de vannak még falak, melyek állnak. Kétségtelen, hogy a személy és a szentségi házasság-család lerombolásának vagyunk tanúi. A mai európai társadalom olyan, mintha egy ház összedőlne, találnánk benne elemeket, melyeknek felismerjük még a hajdani funkcióit, de a lényeg, az egész, súlyosan sérült. Az azonos neműek vagy az élettársi, párkapcsolatban élők esetében felismerhető a házasság néhány eleme, de ezek csak torz képződmények a házasság teljességéhez képest. Egyre kevesebben kötnek házasságot, egyre több az élettársi viszony, sőt, gyakran össze sem költöznek a párok. Ám az is tény, hogy sokan vágyódnak a házasság után, de egyszerűen nem mernek belevágni, annyi rossz házasságot látnak maguk körül.

Mivel magyarázza, hogy a hagyományos házassággal, családdal szemben megjelenő alternatívák mára sokak szemében szinte teljesen egyenrangú intézménnyé váltak?

II. János Pál mondta egyszer: nem a házasság van válságban, hanem az ember. XVI. Benedek pápa pedig 2012 decemberében a genderről úgy fogalmazott, hogy az a testnek a tagadása. A gender egy olyan embert hirdet, aki nem létezik. Alapjában az emberkép válságáról van szó, annak tagadásáról, hogy az ember férfi és nő. A  gender hirdetői ezt tagadják, és ebből fakad minden más. Miközben el­felejtkeznek arról, hogy mindegyikünk léte ajándék. Senki nem jelentkezett azért, hogy élni szeretne. Az életet kaptuk, Isten férfinek és nőnek teremtett bennünket, ez biológiai adottság. Az ajándékként kapott lét pedig egymás kölcsönös megajándékozásában tud kiteljesedni.

Egyesek azzal érvelnek, hogy az emberi jogok gyakorlásához hozzátartozik az is, hogy az azonos neműek is köthessenek házasságot, fogadhassanak örökbe gyermeket.

A történelem során mindig voltak a saját nemükhöz vonzódó emberek. Mi nem őket bántjuk, szeretjük az embert, tiszteljük méltóságát, legyen bármilyen szexuális beállítottságú is. Az, hogy ellenezzük az azonos neműek házasságának törvényesítését, nem diszkrimináció, hanem ragaszkodás az Istentől eredő antropológiához. Nem tudjuk sem házasságként, sem családként elfogadni. Ne keverjük össze, ne mossuk össze a klasszikus fogalmakat. A rózsa legyen rózsa, a szegfű pedig szegfű.

Egy közelmúltban közölt statisztika szerint 1990-2001 között 66 ezerről 35 ezerre csökkent a házasságok száma, s a megkötött frigyek majdnem fele válással végződik. Miben látja ennek okát?

A jelenség mögött egy téves gazdaságfilozófia is meghúzódik. Egyre többen teszik fel a kérdést, mi lesz a jelenlegi gazdasági világválság kimenetele? Ha egyszer megsemmisül, lesz-e megfelelő alternatívája? Ebben a gazdasági rendszerben alapvető a teljesítmény, a profit fokozása. Létrehozói és működtetői szerint, ha fokozzák a termelést, növekszik a boldogság, a szegénység lassan eltűnik, nekik is több lesz. Valójában két dolgot kevertek össze: a hasznot és a boldogságot. A haszonnál az ember úgy viselkedik, mint egy termelési eszköz, ami létrehoz egy produktumot. A tárgy egy tárgyat. A boldogságban viszont a személy áll szemben a személlyel. A boldogság igazi alapja mindig a kapcsolat, és ennek a kapcsolatnak a mintája a középkori szerzetesség, ami létrehozta Európát. Minden kolostor gazdasági egység volt. A legelső, amire mindig figyeltek, az a kapcsolat volt. Vertikálisan és horizontálisan, Isten felé és egymás felé is. Jelszavuk volt, hogy Isten tisztelete elé semmit ne tegyenek. A kolostorok szerzetesei alapvetően fontosnak tartották a közjó megteremtését. Ha elhatározták, hogy ispotályt vagy iskolát építenek, akkor minden energiájukat, pénzüket arra fordították. Közben a szerzetes, az egyes személy, megkapta mindazt, ami szükséges volt a létezéséhez, élelmet, ruházatot, ha beteg volt, gondozták. A jelenlegi gazdasági világrendszert működtető téves gazdaságfilozófia teljesen elhanyagolja a személyes kapcsolatot, nem vesz róla tudomást. Pedig a társadalom mindig a családi kapcsolatokból él. A család szocializálja az embert, hordozza a jövőt. Ha a kapcsolatokra nem vigyázunk, akkor a jövőt áldozzuk fel. Egy társadalom annyira életképes, ahány egészséges házasság, család van benne. Hadd idézzem fel a gyermekkoromat: a Rákosi-rendszerben voltam kisgyermek, a padláslesöprés időszakában. Megboldogult apám megtermelte a gabonát, bőséggel elég lett volna a családunknak, de elvették, és akkor meg kellett vásárolnunk a szükségleteinkre. Nagy nyomorúságban éltünk, mégis, a szüleimet és a rokonságomat is boldog emberként idézem vissza, valahol kimondatlanul is ott volt, hogy amíg nekem lesz, neked is lesz. Sehol nem volt ez leírva, mégis mindegyikünk tudta, hogy számíthat a másikra. Az emberek közötti kapcsolat erőssége volt az, ami gyógyította a gazdasági nehézségeket, melyeket akkor is mesterségesen hoztak létre. A jövő az mindig a kapcsolatot jelenti. Ha szilárdak a kapcsolataink, házastársi, szülő—gyermek, testvér—testvér közötti kapcsolat, ápoljuk a rokoni kapcsolatainkat, akkor lelkileg biztonságban érezhetjük magunkat. Mivel azonban az elmúlt évtizedekben ezek a kapcsolatok súlyosan sérültek, személytelenekké váltak, a házasság alapja veszett el. Pedig a társadalom alapvetően a házasságból, a családból épül fel, ezek biztosítják egy rendszer humán tőkéjét.

Az, hogy a pár-, illetve élettársi kapcsolatok ilyen mértékben megnövekedtek, lehet annak is a következménye, hogy hiányzik az igazi, mély elköteleződés egymás iránt a fiatalok többségéből?

Igen, emellett pedig az elhatalmasodó individualizmus is gond, ami átcsap egoizmusba és nárcisztikumba. Sokan úgy gondolkoznak, nem köteleződnek el, mert önmagukban akarnak boldogok lenni, kiteljesedni. És abban a tévhitben élnek, hogy a valaki melletti elköteleződés nem engedi a kiteljesedést. Pedig éppen hogy a másik melletti elköteleződés által valósul meg az ember kiteljesedése. Önmagában az ember nem lehet boldog, nem teljesedhet ki. Társas lények vagyunk, és ha erről lemondunk, magányos, megkeseredett emberekké válunk. Az is igaz azonban, hogy a fiatalok rengeteg rossz házasságot látnak maguk körül, és emiatt el sem merik hinni, hogy az övék esetleg szép lehetne, ezért inkább meg sem házasodnak.

Mindez azonban súlyos hatással van a demográfiai folyamatokra is.

Ez magától értetődő, a házasságokban sem születik meg a reprodukcióhoz szükséges gyermek, az élettársi kapcsolatokban csak a fele jön világra, az alkalmi kapcsolatokból pedig alig lesz utód. Másrészt negatív hatással van a felnövekvő generációra, hogy a szüleik instabil kapcsolata miatt rengeteg álapukájuk és álanyukájuk volt, de egyikhez sem tudtak igazán kötődni. Ez is egyik oka, hogy a házasságkötések száma oly nagymértékben lecsökkent. Az a felnőtt, aki gyermekként ingatag vagy érzelmileg sivár kapcsolatokban élt, nem nagyon tudja átélni, hogy mit jelent elköteleződni valaki mellett egy életre.

Ön vallja, hogy a családegyház az Evangélium szíve.

Igen. A családegyház elnevezés Aranyszájú Szent János nevéhez kötődik. A hagyomány szerint ő mondta először a keresztényeknek, hogy legyenek családegyházzá, s a hívek olyan örömben törtek ki, hogy alig tudta folytatni a prédikációját. A II. Vatikáni zsinat tanítása nyomán II. János Pál pápa ismételten hangsúlyozta, hogy a szentségi házasságon alapuló családnak egyházias természete van. Aktívan részt vesz az egyház küldetésében, együtt az egész család, a szülők, a gyermekek. Az elsődleges közösség a házasság, az egyházban és a társadalomban is. Az ugyanis, hogy egy család mennyire egészséges, mindig a házastársak egymás közötti viszonyától függ. Ha a szentségi házasság jól működik a hétköznapokban, akkor ezzel evangelizál, II. János Pál úgy fogalmaz, hogy hozzájárul Isten országának az építéséhez. Ugyancsak ő mondta, hogy az imádság által formálódunk lelki emberré, de ha nem válunk lelki emberré, nem leszünk képesek a házasságra sem. Az együtt imádkozó család együtt marad. Jó lenne, ha legalább a keresztény családok megértenék és megtapasztalnák ennek a kijelentésnek az igazságát. Az evangéliumi szeretet a házastársi és családi szeretetben valósul meg. Ha egy házasságban nincs meg a nyitottság az egymás iránti szeretetre, akkor a házastársak nem tudják továbbadni a hitet, mert Istentől zárkóznak el, aki a szeretet. A mai világban a keresztény házasságoknak kreatív kisebbségnek kell lenniük, meg kell teremteniük a pozitív deviancia szigeteit. Mindez egyházi közösségben valósulhat meg igazán, egymásba kell kapaszkodnunk, különben elveszünk.

Ön megkülönbözteti az én-, illetve a te- központú szeretetet.

Korunkban a szeretet egyre inkább én-központúvá válik, a lényeg, hogy engem szeressenek, tegyenek boldoggá, a többi nem számít. A keresztény embernél viszont a szeretet te-központú. Jézus Urunk fogalmazta meg: nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja barátaiért. A te-központú szeretetfogalom a keresztény házasság legerősebb kötőanyaga. Benedek pápa világított rá, hogy a szeretet és az igazságosság szorosan összefüggnek. A szeretet felülmúlja az igazságosságot, mert a felek olyasmit adnak a másiknak, ami nem jár automatikusan, önmagukat, teljes egészében, feltétel nélkül. A valódi szeretet időtálló és teherbíró. Az is nagyon lényeges, hogy a házastársak legyenek ajándék egymás számára. Napjaink társadalmából kiveszőben van az ajándékozás kultúrája. Régebben, ha egy bádogos készített egy csatornát, a sarkát cizellálta, és azt nem számolta fel. A mester minden munkájához hozzátartozott az ajándékozás. Ma ez már eltűnt. Egyetlen helyen maradt meg az ajándékozás kultúrája, a családban, az édesanyák hordozzák azt, a gyerekeiknek átadott szeretet révén. Alapvetően fontos feladatuk a családoknak, hogy tovább hagyományozzák az ajándékozás kultúráját. Fontos, hogy a gyereknevelésben is vigyázzunk arra, hogy az ajándékozás kultúráját tovább plántáljuk. Fontos, hogy a gyermeknek legyen zsebpénze, és megtanuljon bánni a pénzzel, de zsebpénze ne abból keletkezzék, hogy valamit megtett, mert így kiöljük belőle az ingyenes örömszerzés képességét. Ha a családon belül is eltűnne az ajándékozás, dermesztően hideggé válna a társadalom. Az ember élete ugyanis az ajándékozásban teljesedik ki. Az, hogy valaki házasként, papként vagy szerzetesként éli le az életét, elhivatottság kérdése, ki mit ismer fel hivatásának. Az viszont biztos, hogy mindhárom hivatásban az a boldog ember, aki elég bátor ahhoz, hogy maradéktalanul elajándékozza magát másoknak. Az élet arra való, hogy szétajándékozzuk. Az igazi boldogság mindig a te-központú szeretetből fakad, abból az örömből, ami a másik arcán visszatükröződik.

A korszellem mennyire befolyásolja az egyháznak a házasságról és a családról vallott nézeteit?

Az egyház gondolkodását alapvetően meghatározza, hogy mit tanít a Szentírás és Jézus Krisztus a családról. Ezek alapvető axiómák, melyeket nem befolyásolhat a korszellem. Az, hogy a házasság kizárólag egy férfi és egy nő kapcsolata, szent és felbonthatatlan, olyan alap, amelyen az egyház nem tud változtatni.

Melyek azok a kezdeményezések a magyar egyházban, amelyek előremutatóak és a jövőt hordozzák?

Sok ilyen van. Szervezünk konferenciákat, melyek a családokat érintik. Tartottunk rendezvényt a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel közösen a Családjogi Chartáról, a Boldogabb családokért megjelenésének jubileuma alkalmából, vagy amikor megjelent a családokról szóló lexikon. Ezek előremutatók események, és nem szabad lemondanunk arról, hogy tudományosan is foglalkozzunk a családdal. A másik lényeges pont, hogy igyekszünk kitörni a hagyományos jegyesoktatás köréből. Figyelnünk kell arra, amit még Benedek pápánk fogalmazott meg, hogy nem az esküvőre, hanem a házasságra, még inkább a házasság szentségére kell felkészítenünk a fiatalokat. Sokfelé van ma már igényes jegyeskurzus, s ezeken egyre többen vesznek részt, orvosok, lelkipásztorok, pszichológusok, hiteles házasságban élők. Ám az egyház akkor találkozik itt a fiatal párokkal, amikor már eljegyezték egymást, és kitűzték az esküvő időpontját is. Szilárd véleményük is van a dolgokról, így aztán papolhat nekik az egyház, nem veszik figyelembe. Amin változtatnunk kéne, hogy a jegyesoktatás ne az esküvőre készítsen fel, hanem a házasságra és a házasság szentségére. Utóbbival kapcsolatban rendkívül fontos lenne, hogy a katekumenális rendszer legyen az irányadó, vagyis az ősegyháznak a bevált módszere. Az őskeresztények diaszpóra helyzetben voltak, és mi is abban vagyunk. Amire tehát szükség van: egy nagyon szilárd tanítás, párosulva tanúságtétellel, mögötte pedig közösségépítés. Nagyon lényeges lenne az is, hogy legalább az eljegyzést ünnepeljük meg rituálisan. A rituális, liturgikus nevelés fontos eleme lenne a jegyesoktatást megelőző időszaknak, egyben felkészítés a jövőre, hiszen később, az esküvő után a liturgián keresztül találkozhat a fiatal házaspár az egyházzal és a közösséggel. Ez a két elem a sokszor egyébként rendkívül színvonalas jegyesoktatási kurzusokból kimarad. Ezért a jegyeskurzust katekumenális kurzussá kellene átalakítani.

Püspök atya több mint tíz éve tart fiatal szerelmeseknek hittant. Milyen tapasztalatai vannak?

A szerelem időszakában a fiatalok nagyon magukra hagyottak. Tapasztalataim szerint az egyházban sokan úgy gondolkoznak: a gyereket megkeresztelték, később megbérmálkozott, előbb-utóbb szerelmes lesz, aztán majd jön az esküvőre. S ami eközben zajlik a kamasz, a fiatal lelkében, a szerelmespárok között, az az Isten háta mögé való. Pedig világos tanítás van erről a teológiában, hogy ami a jegyesek között történik, az nem Isten háta mögé való, hanem két megkeresztelkedett ember istentiszteleti cselekedete. Az ember akkor kezd el először aggódni valakiért, amikor szerelmes lesz, addig csak őérte aggódtak. Most viszont másvalakiért aggódik, és ez istentapasztalathoz is vezethet. Ekkor készül a házasság szentségének a humusza, épül a házasság szentsége. Ennek megfelelően kellene nevelni a közösséget is. Egy görögkatolikus paptestvérem mesélte el, hogy gimnazista korától kezdve udvarolt a későbbi feleségének, és iskolásként vették végre a bátorságot, hogy hazafelé menet megfogták egymás kezét. Egyszer csak felbukkant a fiú anyukája, velük szemben biciklizett. Szegény fiú legszívesebben elbújt volna szégyenében a föld alá. Alig mert hazamenni. A mama már otthon várta, s azt mondta neki: édes fiam, olyan szépek voltatok, úgy örültem nektek. Sajnos az egyház nem mondja ki a párok, a jegyesek felé ezt a fontos mondatot, és a szülők sem nagyon. A szülőkben a félelem él, vigyázzatok, nehogy elhibázzátok. Először jelenik meg a mutatóujj, az öröm viszont vagy megjelenik, vagy nem, inkább nem. Pedig a szülő valahol örül annak, hogy gyermeke a felnőttség olyan fokára jutott már, hogy szeret valakit, aggódik valakiért. Sajnos nem viselkedünk természetes módon, keresztényként ebben a helyzetben, és nagyfokú tudatformálásra van szükség e tekintetben.

Ön szerint a fiatalokat meg kell tanítani arra, hogy egyformán fontosnak tartsák a szellemi, lelki és testi síkot.

Szegény fiatalok azért sodródnak bele a testi síkba, mert senki nem magyarázza el nekik, hogy rengeteg dolgot meg kellene beszélniük egymással, míg eljutnak a házasságig. Pedig egy randevún mindent meg kellene beszélni, ennek alapelvnek kellene lennie. Mi történt velük a múlt héten, mi lesz a jövő héten? A hozzám fordulóknak mindig azt sulykolom: a párodat nem az érdekli, amit mindenki lát belőled, hanem az, amit senki sem. Tanuljanak meg tehát az érzések szintjén kommunikálni, lelki értékeket megosztani. Ebben segítem őket a szerelmi hittanokon. A válással végződött házasságok már eleve halva születtek, kilencvenkilenc százalékukban kihagyják ezt a szakaszt, nem tanulnak meg kommunikálni, konfliktust kezelni, nem rendezik az anyagi kérdéseket. Nagyon rossz minták vannak az anyagiakat illetően a fiatalok előtt. Kiemelkedő itt a felnőttek sze­repe, ha odafigyelnének erre, rengeteget tudnának segíteni.

Püspök atya fontosnak tartja a házasságkísérést is. Mit jelent ez?

Ebben is vannak nagyon szép kezdeményezések. Talán mi papok sem tudatosítjuk magunkban eléggé, hogy miért kísérjük ki az ifjú házaspárt a templomajtóig. Ez egyáltalán nem nyárspolgári szokás, fontos jelképe, értelme van: a házasság szentsége veletek tart. Utána mégis szélnek eresztjük az ifjú párokat, nem törődünk velük. A házasságkísérés nagy felelőssége az egyháznak, a szentségi mivolt gyönyörű gesztusa. Ennek a gondolatnak folytatása lehetne a családcsoportok létrehozása a plébánián, annak figyelembevételével, hogy a korosztályok vonzódnak egymáshoz. Nem elég, ha csak egy családcsoport van, benne különböző korosztályokkal, mert az egymástól eltérő generációk nem értik meg egymást. Korosztályoknak megfelelő csoportokat kellene létrehozni. Kis településen nehéz ezt megoldani, de ott meg az újdonsült házaspárokat kellene összehozni, lelkinapra. Ha három házaspárt, akkor hármat. Csak ne hagyjuk magukra a házaspárokat, ne engedjük szélnek a fiataljainkat. Ismertessük meg velük a különféle lelkiségi mozgalmakat, melyek kifejezetten a családokat akarják segíteni. A házasságkísérésnek megvan a plébániai szintje, de nagyon hiányzik az esperesi keret, egy régió öszszefogása, ez már a házasságra való fölkészülésnél is gond. Roppant fontos lenne, hogy az adott régió fölkarolja a fiatalokat. Szép példa erre a Tápió környéki összefogás. Itt a fiatalok folyamatosan össze­járnak, élvezik az egyház segítségét. Fontos szerepe van a plébániáknak a nagyszülők szerepének tudatosításában is. A nagyszülő rendkívül sokrétű segítséget nyújthat a fiatalnak, még ha különböző településen laknak is. Ennek egyik legszebb példája, amikor a nagyszülő átvállalja az unokát, csak azért, hogy a házaspár együtt maradhasson. Már II. János Pál világtalálkozót kezdeményezett a három generáció együttlétére, a 2000-iki, jubileumi római családtalálkozón is meghirdette, hogy három generáció zarándokoljon Rómába. Most pedig Ferenc pápa jelentette ki, hogy a család a nemzedékek együttélésének színtere, ígéret és emlékezet, egyszerre nevezi jövőnek nemcsak a gyermeket és a fiatalt, hanem az öreget is, aki az emlékezetet őrzi. Nagyon fontos mondat ez! A nagyszülők generációjának egyrészt az emlékezet, a családi és egyházi emlékezet felszínen tartása a feladata, másrészt pedig a tényleges segítség, hogy a szülők kettesben lehessenek. Ennek a kultúráját meg kell teremteni. Vannak fiatalok, akik csak úgy tudnak elmenni a házascsoportba, ha közben képesek megoldani a gyermekmegőrzés kérdését. Van olyan fiatal, aki tudja ezt finanszírozni, de többségben vannak azok, akik képtelenek erre. Ezen a téren óriási összefogásra van szükség, Létezik ugyan a Noé kezdeményezés, egyébként azonban rengeteg a tennivaló.

Egyre több helyen vannak családreferatúrák.

Nem szeretnék senkit kiemelni, van, ahol szép és működő struktúra alakult ki, tehát hatékonyan működő családsegítő központok jöttek létre, van, ahol formálisan, másutt valóságosan szervezik a tanácsadást, a jegyesoktatást. Máshol a családokért felelős paptestvér elindul, s érdeklődik a lelkészkollégáktól, mondjanak kontakt házaspárokat az egyházmegyében. Nagyon szép kezdeményezések ezek, hogy a keresztény élethez affinitást érző fiatal házasok segítséget kapjanak. A legtöbb egyházmegyében működik az évi tábor, a lelkinapok, akár a házasságra készülők, akár a már házasságban élők számára, és nagyon szép a családok zarándoklata is.

Az életvédelem területén milyen kezdeményezések vannak az egyházban?

Ez is nagyon fontos terület. Gyakran előfordul, még hívő házaspároknál is, hogy amikor megtudják: gyermeket várnak, megijednek, s bizony nekik is jólesik a bátorítás. Az sem ritka, hogy megpróbálják lebeszélni a várandós anyukát a gyermekvállalásról, azzal az indokkal, hogy nem megfelelő az időpont. A Jézus Szíve Társaságnak van egy gyönyörű kezdeményezése: akár személyes tanácsadás formájában, akár a tahitótfalusi lelkigyakorlatos házban, azok az édesanyák, akiket életellenes erők vesznek körül, visszavonulhatnak, és lelkükben elmélyedve végiggondolhatják, hogy mi legyen a magzatukkal. Megkapják a lehetőséget arra, hogy távol a világtól, senkitől sem befolyásolva meghozhassák a felelős döntést. Ez nagyon komoly, bátorító segítség az élet vállalásához. Ugyancsak nagy segítség sokak számára az „Én sem ítéllek el" lel­kigyakorlatos forma, amely a posztabortusz-szindrómától szenvedő házaspárokat, édesanyákat hívja lelkigyakorlatra, és tapintatos, türelmes módszerekkel — az elítélés szándéka nélkül — próbálja elérni, hogy az élet ellen vétők lerakhassák végre magukról súlyos terhüket, s megtalált belső lelki békéjükkel újra elindulhassanak az élet szolgálatára.

Sok helyen működnek baba-mamaklubok is.

Igen, és ez is nagyon fontos, de hadd tegyek szóvá valamit Több helyen is működnek a nyugdíjasklubok, melyeket a lelkipásztor púpként visel a hátán, melyekkel nem tud mit kezdeni. Ez hatalmas felelősség. Nem lenne szabad lemondanunk az idősek tudatformálásáról, nem lenne szabad program nélküli embereknek tekintenünk őket. Sőt, tudatosan kellene segítenünk őket a nagyszülői szerep felvállalásában. Sajnos ennek még nagyon kevés helyen van csak nyoma. Nem szabad az idős korosztályt lenézni, hiszen ők még nagyon sokáig húzóerők lesznek az egyházmegyében, és időtálló erkölcsi értékeket is fel tudnak mutatni. Ha igénylik, felnőtt hitbeli tanításban is részesíteni kell őket, hiszen ez a korosztály az, amely a tomboló szocializmus idején nevelődött, kimosták belőle a hitet. Most azonban meglepődve látják, hogy a gyermekeik vallásos nevelésben akarnak élni, de mivel nekik semmiféle hitbeli alapjuk nincsen, nem tudnak segíteni a gyermekeiknek. Az unokáik érdekében azonban hajlandók lennének hitbeli ismereteket tanulni. Nagyon szép dolog az is, hogy kialakult az egyházközségben a jubiláns házaspárok megáldása is. Ugyanilyen fontos lenne azonban a háromgenerációs családok összehívása és megáldása. Az ilyen események alkalmával mindig megható látni, hogy mekkora élmény a nagyszülőnek, a fiatalnak is: együtt van a három generáció, sőt, az is előfordul, hogy a dédszülők is jelen vannak, tehát négy korosztály áll az áldó pap előtt. A Rákosi- és Kádár-rendszerben nevelkedett ateista nagyszülők meghatottan állnak, látva, hogy a gyermekeik és utódjaik más úton mennek tovább, és ez sokkal gazdagabb világ, mint az övék volt, annak idején, a tudatos félrevezetés következtében. Nagy felelőssége van a magyar egyháznak a nagyszülők látszólag mereven elzárkózó generációja iránt, akikben megvan az akarat, csak nem tudják, hogyan közeledjenek az egyházhoz. Segítenünk kell őket abban, hogy legyőzve előítéleteiket, szégyenüket, lépjenek az egyház, a hit felé. S ez felkészítés is egyúttal a nagyszülői feladatra.

Működik az egyházban az irgalmasság evangelizációja is a családokkal kapcsolatban...

Benedek pápa sugallatára Antonelli bíboros, a Családok Tanácsának korábbi elnöke kezdte el hangoztatni ezt. Amennyire lehetséges, azok, akik nem tudják teljesen visszatükrözni Istennek a szeretetét a házasságban, mert zátonyra futott a kapcsolatuk, elváltak, és második házasságban élnek, nem járulhatnak szentséghez, ezek az emberek se érezzék magukat másodrendű tagnak az egyházban. Ők továbbra is megkeresztelkedett emberek, akik iránt nagy szeretettel vagyunk. Magyarországon is vannak kezdeményezések, plébániák, ahol rendszeresen, havonta mutatnak be szentmisét az elváltaknak. Vannak foglalkozások a gyermekeiket egyedül nevelő szülőknek. Gyakran ötletszerűek, nem nagy sikertörténetek ezek a kezdeményezések, de akik ebbe bekapcsolódnak, azok mégis ajándékot kapnak, és az egyház tagjaként élhetik meg önmagukat. Az irgalmasság másik vonulata pedig az, amikor valaki nem tud mintakeresztényként élni, de attól ő még Krisztushoz, az egyház­hoz tartozik. Hiszen tudjuk, hogy Krisztus nem az egészségesekért, hanem a bűnösökért jött.

 Mit szeretne még elérni a családpasztorációban? 

Elsősorban azt, hogy az egészséges házasságok minél nagyobb számban találkozzanak össze, vigyázzák és erősítsék a többi házasságot. Bízom abban, hogy egyre inkább jelentkezik ennek belső igénye. Annyi jövőnk van, amennyi az egészséges házasság és család. Csak ennyi marad meg a társadalomból. A családnak nincs alter­natívája. Nem győzöm hangsúlyozni: „Vigyázni a családot, mindenekfölött vigyázni!"

BODNÁR DÁNIEL

 

Típus: 
Nyilatkozat
Tartalom dátuma: 
szerda, 2015, december 30