2015 - Körlevelek: Húsvét, Pünkösd, Advent, Karácsony

A KATONAI ORDINARIÁTUS KÖRLEVELEI - 2015.

 

HÚSVÉT

Ha van Isten, honnan a rossz?

Ha nincs Isten, honnan a jó

(Anicius Manlius Torquatus Severinus)

Húsvét gyönyörű ünnepe mögött elsősorban nem szép érzések és a közeledő tavasz fölötti öröm áll, hanem egy nagyon mély hitvallás Jézus Föltámadásának valóságáról és az ember végső reményéről, ami túlnyúlik a szenvedésen és a halálon.

Jézus azért jött, és mindent azért tett és mondott, hogy Isten benső életét kinyilatkoztassa: „Ő Maga a Szeretet” (János Apostol Első Levele 4,16). Azonban a világban tapasztalható elképesztő szenvedés, a természeti és emberi „rossz”, illetve kortársainak ellenállása Isten egyetemes üdvözítő Akaratával szemben oda vezetett, hogy elutasították az Evangéliumot, ezért Jézus „önként átadta Magát a szenvedésre” és így megölték Őt. Krisztus halálával úgy tűnt, hogy Isten mégsem olyan, mint amilyennek Jézus meghirdette Őt, hanem olyan, aki a „győzteseket” szereti és segíti. De Jézus föltámadása kinyilatkoztató művének beteljesítése lett: Isten Életet tud adni a halálból, és a szegények és a szenvedők oldalán áll.

Aki hajlandó szembesülni a világ ellentmondásaival és a mérhetetlen szenvedéssel, -ami, innen Európából nem is nagyon látszik -, annak keresnie kell a választ arra, hogy van -e „végső Igazság”, ami megalapozott vigasztalást jelenthet a fájdalmak között. Amikor néhány hónapja láttuk a megrendítő felvételt a kopt keresztények kivégzéséről, ott méltóságteljes, nyugodt emberek Jézus Nevével az ajkukon haltak meg. Jézus számukra akkor és ott, nem az evilági boldogulás esélyét jelentette, hanem az Örök Élet reményét, amit Húsvét hozott el nekik és nekünk is. Ők nem életben akartak maradni, amikor imádkoztak, hanem „túlélni az életet”, mert az első Húsvét miatt hittek a test föltámadásában és az Örök Életben. A keresztény vértanúk sora, és Húsvét ünnepe mutatja, amit a Szentírás úgy fogalmaz: „ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden teremtménynél nyomorultabbak vagyunk” (Első Korintusi levél 15,19).

A Föltámadás ünnepe – azon túl, hogy Jézus Kinyilatkoztatásának és kilétének igazolása – az ember végső sorsának föltárása. Jézus élete, fogantatásától kezdve egészen halála pillanatáig a tér-idő meghatározott pontján zajlott – akár csak a miénk – ezért került „Pilátus a Krédóba” (és nem azért, mint a magyar mondás tartja: oda nem illően, fölöslegesen), hogy jelezze a Hitvallás, Jézus mikor és hol élt és halt meg. Krisztus Föltámadása azonban már nem az emberi élet, a mi világunk dimenziója, hiszen nem erre a világra támadt föl az Ő emberi Teste, hanem az Örökkévalóságra. Így Jézus Föltámadásának időpontját nem tudjuk rögzíteni úgy, mint Haláláét, csak Megjelenésének idejét: Húsvét Vasárnap hajnalban. Ekkor találkozik Vele Mária Magdolna, az apostolok, vagy az emmauszi tanítványok. Az ő, „és még több mint ötszáz testvér” (Első Korintusi Levél 15,6) tanúságtételén nyugszik a keresztények hite, hiszen Jézus születését, életét, halálát értelmes embereknek lehet „tárgyilag bizonyítani”, de Föltámadásában „csak” bízni lehet. Azt, hogy ez a hit milyen erős, mutatja, hogy majdnem az összes szemtanú életét adta érte, s napjaink vértanúi is – pl. akiket a tévében látunk – ebből merítik bátorságukat.

Az emberi életben a legfontosabb dolgokra nincs „bizonyíték” – a bizonyíték a tárgyi világhoz tartozik –, minél életbevágóbb valami, annál inkább előtérbe kerül a bizalom, a hit és a döntés kérdése. Az emberi élet értelmét bebizonyítani nem lehet, mint ahogy az Örök Életet, a Föltámadást sem.

Húsvét szent és mélységes ünnepe, Urunk Jézus testi Föltámadása segítsen bennünket saját döntéseinkben és bízó hitünkben, hogy az Örök Élet reménye erőt adjon nekünk a hétköznapok helytállásában, a kikerülhetetlen szenvedések elviselésében, mert van Végső Vigasztalás: az Isten Atyai Háza.

Ezekkel a gondolatokkal kívánunk Áldott Húsvéti Ünnepet!

 

PÜNKÖSD

„A Lelket ki ne oltsátok!” (Első Tesszaloniki Levél 5,19)

Most Pünkösdkor, Jézus Föltámadása után ötven nappal (innen az ünnep elnevezése is: pentekoszté, ötvenedik), különösen aktuális a Katolikus Tábori Püspökség jelmondata, amit 1994-ben, a Szolgálat újra fölállításakor, a Püspökség címerébe választottunkk: „Spiritus renovat”, „A Lélek megújít”. Ez a mondat már magában hordozza a Szentlélek titokzatos működésének sajátosságát, amely itt és most, és majd a jövőben is hat, és érvényes az intézményre, és az egyénre is.

A „renovat” szó egyszerre jelenti az „újjáteremtést” (valami, ami már végleg elveszni látszott, most Isten Gondviselése által mégis, újjáteremtődik), és a „megújítást” (a már létező valóság újjá alkotását, fölújítását). Ez a Szentlélek hatása a mi világunkban: holt dolgokat életre tud támasztani – mint ahogyan ezt a Tábori Püspökség elmúlt évtizedei mutatják – és a meglevő struktúrákat, szokásokat, a meglevő életet, meg tudja újítani, életre kelteni, amiben viszont nekünk is döntő szerepünk van. A Tábori Püspökséget – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, nem emberi, vagy politikai akarat, vagy szükségszerűség teremtette újjá – Isten Szentlelke élesztette föl, és az Ő erejéből él.

Ez a megújító kegyelem hiábavaló, ha az egyén „itt és most”, tehát konkrétan, nem működik együtt Vele, ha nem újul meg, ha nem újítja meg magában az elkötelezettséget, a hűséget, a jóra való törekvést, az Istennel, a lelkiismeretével és az Egyházzal kapcsolatban.

A Szentlélek „új törvényt” parancsol nekünk: megújulni, és megújítani. (A zsidó vallásban Pünkösd, a Tóra – Törvény-adás ünnepe) A kereszténységben az „új törvény”, már nem szabályok és paragrafusok betartását jelenti, hanem igazodást Isten benső világához, amit Ő a Lelke által oltott belénk. Az „új törvény” letéteményese a Szentlélek, az „Igazság Lelke” (János Evangélium 15,26), arra kötelez minket, hogy átadjuk magunkat Isten törvényeinek.

Amikor az első Pünkösdkor kiáradt a Szentlélek a tanítványokra, valami olyant tapasztaltak meg, ami tejesen ellenkezett az addigi élményeikkel: Isten sietett a segítségükre: féltek, rettegtek, és a Lélek bátorrá tette őket. Az „apostoli egyház”, és az ahhoz hűséges tagjai, a Szentlélek által egy teljesen más logikai irányt vettek föl, mint, amit az emberi értelem diktál. Isten, az Ő Szent Lelke által, új modellt teremt, új mintát adott. (És ehhez kell igazodnunk most is.) Mi szerintünk az igazságosság az: neked kell magadért valamit tenned, és akkor én is teszek érted valamit. Ezzel szemben a pünkösdi lelkület azt mutatja, hogy – Én az Isten – teszek érted valamit, hogy te tudjál magadért cselekedni. Amit a klasszikus katolikus hitoktatás tanít a Szentlélek hét ajándékáról (ami egyébként Isten bennünk lakozásának gyümölcse), az éppen ezt jelenti. Isten megajándékoz minket Önmagával, és ezt a halandó ember úgy tapasztalja meg, mint: Bölcsességet, igaz Értelmet, a Jó Tanácsot, az igaz Tudományt – ami nem öncélú – a lelki Erősséget, a Jámborságot (ami lejáratott szó, pedig a vallásos élményhez kötődik), és az Isten-félelmet. Isten tesz értünk valamit, hogy mi önmagunkért cselekedhessünk.

Így a mottó: a „Lelket ne oltsátok ki”, nagyon is érvényes minden katonára, honvédségi dolgozóra, mindegyikünkre. Isten az Ő Lelke által él bennünk. Az Ő szava a lelkiismeretünk működése: tedd a jót (konkrétan), és kerüld a rosszat (ami nyomakszik, szivárog). Ami a lelkiismeret ellen van, az bűn, így felelősek vagyunk a lelkiismeretünk nevelésért. Isten Lelke bennünk lakik a keresztség és a bérmálás által, újítsuk meg ezt a közös életet, hiszen „Spiritus renovat”, „a Lélek megújít”, és kérjük Őt, hogy teremje bennünk a hit gyümölcseit, a Szentlélek „hét ajándéka” által.

 

ADVENT

„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.

Senki sem juthat el az Atyához, csak Általam.” (Evangélium János szerint 14,6)

Furcsa helyzetben talál bennünket az idei Advent, az új egyházi év kezdete. Emberek ölnek az „igazság” nevében, és állnak bosszút szintén az „igazság” nevében. Az ember soha nem lehet annyira szegény, hogy igaza ne lehessen, de ennek semmi köze sincs az Igazsághoz. Az Igazság a keresztény hit szerint egy konkrét személy, Jézus Krisztus, Akinek születésnapjára készülünk. Ő mondta Magáról: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet; senki sem mehet az Atyához, csak Általam” (Evangélium János szerint 14,6). Ebből következően az Igazságot csak személyes módon lehet megismerni, mint a „szerelmünket”: együtt kell járnunk Vele. Nagy kísértés, hogy a „nagybetűs” Igazságot, „kisbetűssé” változtatjuk, elméletté, vagy ideológiává degradáljuk, ami türelmetlenséghez, zaklatottsághoz, erőszakhoz vezet. Ennek vagyunk látszólag tehetetlen tanúi és elszenvedői az Advent kezdetén.

Az adventi idő igazi lehetőséget nyújt arra, hogy fölszítsuk magunkban az „első szeretetet” (vö. János jelenési 2,4-5), amivel bele szerettünk az Istenbe. Ő nem puszta „abszolútum”, „mozdulatlan mozgató”, az „ismeretlen isten”, hanem valódi Személy, Akinek Arca van, ezért mondja Jézus: „Aki engem lát, látja az Atyát is.” (Evangélium János szerint 14,9). Mi a keresett, és vágyott Istent Jézus Krisztusban, a Fiú által ismerhetjük meg, mert Ő az Atyának a fia. A kereszténység radikálisan vallja a személyes Istent, Aki szabaddá tesz minket. Jézus azt mondja Önmagáról: „Megismeritek majd az Igazságot, és az Igazság szabaddá tesz titeket.” (Evangélium János szerint 8,32). Az, aki szabad, az tud és mer döntéseket hozni, és az Igazságot tettekre váltja, tehát semmiképpen sem tehetetlen báb. Nem globális tetteket kell végrehajtani, hanem ahogyan a szlogenné vált, és így észre nem vett mondás tartja: Gondolkozz globálisan, és cselekedj lokálisan. Itt és most kell a jót fölismerni és megcselekedni. Ferenc pápa az Irgalmasság évévé nyilvánította az új egyházi évet. Ha elgondolkodunk - keresztény terminológiával élve - elelmélkedünk az irgalmasság mibenlétén, akkor azt láthatjuk, nem is lehetne jobb választ adni az erőszakra, a részvéttelenségre, a türelmetlenségre, mint az „Irgalmasság éve”, amikor Istenhez akarunk hasonlóvá lenni. Az irgalom ugyanis nem választható el az igazságtól. Az Igazság irgalmas, az Irgalom pedig igazságos. Egymást értelmezik és világítják meg.

Lokálisan kell cselekednünk, hiszen Jézus konkrét, lokális, történeti létezést vállalt. Nem általában testesült meg, hanem egy konkrét népet, nemzetséget, családot választott. Az egyes ember, az én ügyem az, amivel én találkozom, ott kell hűségesnek lennem az Igazághoz, amit Jézus Krisztusban megismertem, és szabaddá tett engem. Isten nem azt várja tőlünk, hogy problémákat oldjunk meg. Jézus sem oldotta meg a szegénység problémáját, és józan emberséggel Ő maga mondja: „Szegények mindig lesznek köztetek.” (Evangélium Máté szerint 26,11), éppen ezért szegénnyé lett értünk, osztozott a szegének sorsában, de a gazdagokéban nem. Róla mondja a Szentírás: „Ismeritek Urunk Jézus Krisztus jótékonyságát. Ő, Aki gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok” (Második levél a korintusiaknak 8,9). Amikor beletörődünk a nyomorúság látványába anélkül, hogy az megérintene, fájna és tenni akarnánk ellene, akkor elveszett az, az emberség, amit Jézus arra méltatott, hogy Magára vette azt.

Mi most egy valódi ember születésnapjára készülődünk, Aki az Isten Fia, Aki maga az Igazság, és Aki maga az Irgalom. Hozzá szeretnénk hasonlóvá válni az igazságban és az irgalmasságban. Nem lehet családi ünnepre készülni úgy, hogy közben ne lennénk tekintettel másokra, mások elesettségére, nyomorúságára. Jézus világosan fogalmaz: „Amit eggyel tesztek a legkisebbek közül, azt Nekem teszitek”. (Evangélium Máté szerint 25,40). Ez tehát a hívő ember bátorságának, a világ életéért történő felelősség vállalásában biztos erőt és reménységet nyújthat, hiszen az, Aki eljött az idők teljességében (vö. Levél a Galatáknak 4,4), és megszületett Karácsonykor, az el fog jönni az idők végén és megfizet mindenkinek a tettei szerint: „Akik jót cselekedtek, feltámadnak és üdvözülnek; akik rosszat tettek, feltámadnak és elkárhoznak.”(Evangélium János szerint 5,29).

Legyen ez az Advent benső fordulat, megtérés mindegyikünk számára, hogy a részigazságoktól oda forduljunk az Igazsághoz, és megnyissuk szívünket az Irgalom előtt, és felé.

 

KARÁCSONY

„Mialatt mély csend borult mindenre,

s az éjszaka sietős útja közepén tartott,

Mindenható Igéd az égből, királyi trónodról,

mint hős harcos,

ott termett a pusztulásra szánt föld közepén.”

(A bölcsesség könyve 18,14-15)

Karácsony az Isten igazmondásának ünnepe: Isten megígérte az Üdvözítőt, és amit megígért, azt be is teljesítette Jézus Krisztus eljövetelében. Így okkal és joggal reméljük, hogy a Jézusban adott ígéreteit is beteljesíti ugyan az, az Isten.

Egész adventben olyan ószövetségi szakaszok szerepeltek az Egyház olvasmányrendjében, amelyek beteljesülését Jézusban látták az apostolok és más szemtanúk. Ezért írja a Szentírás, hogy „Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, ismét az Írás szerint.” (Első levél a korintusiaknak 15,1-11). Minden, ami Jézussal történt, az, az Írások (azaz az Ószövetség) szerint történt, így a születése is: „Te, efratai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júdea nemzetségei között, mégis belőled születik majd Nekem, Aki uralkodni fog Izrael felett. Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza” (Mikeás jövendölése 5,1). Tehát Jézus Isten ígéreteinek beteljesedése, sőt „túlcsordulása”. Ezért írja azt Lukács evangélista, hogy Jézus az emmauszi tanítványoknak „Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagyarázta, ami az Írásokban Róla szól.” (Evangélium Lukács szerint 24,27).

Advent teljes elnevezése: „adventus Domini”, az Úr eljövetele, az Úr érkezése. Ez Krisztus kettős eljövetelére vonatkozik: az első, amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, ezt ünnepeljük Karácsonykor. A második, Jézus dicsőséges eljövetele a világ végén lesz, ez az Ő második adventje, és erre készülünk életünk egész folyamán, hiszen a halálunkban történik meg számunkra a világ vége, az Istennel való végső találkozás.

A hívő ember egész élete adventi várakozás kell, hogy legyen, amikor „gyakorolja magát” (ezt jelenti az aszkézis szó) a „jóban”. Jézus születése eligazítást ad nekünk, hogy miben kell „gyakorlatokat végeznünk”. Ő egy barlang-istállóban született. Az emberek bezárták előtte az otthonukat és a szívüket is. Jézus szegényen kiszolgáltatottan akart megszületni, hogy osztozzon a sorsunkban, és így a testvérünk legyen. Azoknak a testvére, akiknek a reménye telve van halhatatlansággal (vö. A bölcsesség könyve 3,4), akik tudják, hogy „itt a földön nincs maradandó lakásunk” (Második levél a korintusiaknak 5,1). S, hogy reményeink nem csalnak meg bennünket, arra garancia Jézus test szerinti születése. Isten szavahihető, és Ő megígérte nekünk Jézusban, hogy akik itt a földön gyötrődnek, azok „odaát”, az örök életben vigasztalódni fognak (vö. Evangélium Lukács szerint 16,25). Így leginkább a felebaráti szeretetben kell gyakorolnunk magunkat, a szegények és kiszolgáltatottak segítésében, a védtelenek oltalmazásában, hiszen Jézus mondta: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek” (Mt25,40).

A mottóban szereplő idézet a katolikus liturgiában is szerepel, hiszen jól összefoglalja a Karácsony másik aspektusát: Jézus a megmentésünkre jött, és az óta is Ő a menedékünk. A világ a pusztulása felé halad, de Krisztus „ott termett”, és az óta is „itt terem”, hogy megmentsen minket, elsősorban nem testileg, hanem az Örök Élet szempontjából. Ő az Élet Kenyere, Aki Betlehemben, a Kenyér-házában született meg „a világ Életéért” (vö. Evangélium János szerint 6,51). Az Eukarisztia (Oltáriszentség) a „hitünk szent titka”. Istennek értünk adott ajándéka, a Megtestesült Ige ment meg minket.

Karácsony ünnepe adjon nekünk erőt a reményteljes várakozáshoz az Úr Krisztus második Adventjéhez, eljöveteléhez, hiszen Isten megtartja az adott szavát.

Isten kegyelmében bízva kívánjuk mindenkinek, hogy Jézus Krisztus testi születésének napja ne csak „konyhakészen”, hanem a szeretetben is készen találjon minket Isten ajándékára, amikor Önmagát adja nekünk.

Reményik Sándor: János evangéliuma

Ravasz Lászlónak

Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,

És összedugják tündöklő fejük

Bölcső körül, mint a háromkirályok,

Rájok a Gyermek glóriája süt.

A gyermeké, ki rejtelmesen bár

S természetfölöttire fogantatott:

De fogantatott mégis, született

S emberi lényként, tehetetlenül,

Babusgatásra várón ott piheg.

A gyermek, a nő örök anya-álma,

Szív-alatti sötétből kicsírázott

 

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa

Sugárkörébe. Bús állati pára

Lebeg körötte: a föld gőz-köre.

A dicsfény e bús köddel küszködik.

Angyal-ének, csillagfény, pásztorok

S induló végtelen karácsonyok,

Vad világban végtelen örömök

Lobognak, zengnek -- mégis köd a köd.

S mindez olyan nyomorún emberi

S még az angyalok Jóakarata,

Még az is emberi és mostoha.

 

De János messze áll és egyedül.

Nem tud gyermekről és nem tud anyáról,

Nem születésről, nem fogantatásról,

Csillag, csecsemő, angyalok kara,

Jászol, jászol-szag, - József, Mária,

Rongy és pólya, királyok, pásztorok,

Induló végtelen karácsonyok:

Nem érdeklik - vagy mint rostán a szem

Kihull az ő külön történetéből,

Kihull mindez, és mindez idegen,

Apró, földízű, emberi dolog.

Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

 

János, evangelista, negyedik

Külön áll, világvégén valahol,

Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben

S a fénytelen őrvény fölé hajol.

És megfeszül a lénye, mint az íj,

Feszül némán a mélységek fölé,

Míg lényéből a szikla-szó kipattan

S körülrobajlik a zord katlanokban

Visszhangosan, eget-földet-verőn,

Hogy megrendül a Mindenség szíve:

 

Kezdetben vala az Ige.

S az Ige testté lőn.

 

 

 

Típus: 
Körlevél
Tartalom dátuma: 
kedd, 2015, április 7