Berta Tibor: KARÁCSONY FELÉ... 

Altiszti Folyóirat 2016. évi 6. szám

 

Karácsony felé közeledve panaszkodó és sok-sok megsebzettséggel teli világunkban mindazok közül, akik valamiképpen ezt az „eseményt” piros betűs napként tartják számon, sokan panaszkodnak - hívők és nem vallásosak egyaránt -, hogy az utóbbi években alig vagy egyáltalán nem tudja meglepni őket a „szeretet ünnepe”. Nagyon őszintén írom ide, hogy a magam részéről ezen, - szintén évek óta - nem nagyon csodálkozom, s valahol meg is értem.

Egyrészt azért, mert nagyon nehéz meglepetést remélni úgy, hogy karácsony előtt majd’ három hónappal (kicsit túloztam, csak kettő és fél) szinte minden település és bevásárló hely a karácsony díszeivel van tele, illat és szín kavalkád, árubőség, zene csábít bennünket, de nem az ünnepre, hanem arra, hogy bevásároljunk….

Másrészt azért, mert a „szeretet”, úgy önmagában még senkit sem lepett meg, mert a szeretet önmagában nem tud is létezni. A szeretet csak, mint az emberi SZEMÉLYEK közötti kapcsolat legszebb kifejeződése létezik, egészen magyarul mondva létre kell (lehet) hozni. (Itt bele lehetne bonyolódni a „kit imádunk, kiket szeretünk és mit kedvelünk” kérdésébe, de erről, majd egy legközelebbi alkalommal, ha szerkesztők megengedik.)

A Római Katolikus Egyház liturgiája az egyházi naptárhoz igazítja az életét, így a polgári esztendő vége felé kezdődik el az egyházi év az advent-tel (amelynek eredeti alapgondolatában nemhogy karácsonyi, de – magán véleményem szerint - semmilyen hangulat sincs, ha csak nem a bűnbánaté - az pedig nem hangulat kérése -, hiszen ez az idő erről szól) mely, előkészülete a karácsonynak, ami Jézus Krisztus test szerint való megszületésének az ünnepe. De az ünnepet nem a naptár hozza el, az bennünk születik.1

Hitünk szerint az embert (a SZEMÉLYT) megváltó Jézus Krisztus a történelem középpontja: szívünk és lelkünk feléje fordul ebben az időszakban is, mely fölelevenítheti bennünk azt az elsődleges igazságot, melyen hitünk alapszik: Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ.2

Isten belépett az emberiség történelmébe, és be szeretne lépni az egyes ember életébe, a mi katonai életünkbe is, most is 2016 karácsonyán.

Isten, Jézus Krisztus testi születése (megtestesülése) által újból megadta az emberiségnek azt a reményekkel teli távlatot, melyet a teremtéskor nekünk szánt: A magad képmására teremtetted az embert,  és gondjára bíztad az egész világot, hogy csak neked, a Teremtőnek szolgálva  uralkodjék minden teremtményen.3 Jézus életének tanítása, igazságot és irgalmat hirdető példabeszédei a párbeszéd jelei felénk, mert azt szeretné, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére.4

De mi következik ebből, mi következhet ebből a mi mostani életünkre, katonai szolgálatunkra, mit kell tennünk? Hogyan fordulhatunk Istenhez, aki Jézus Krisztusban már odafordult hozzánk? Ebben vezetőnk lehet az Egyház, mely állandóan újra és újra olvassa Jézus életének legapróbb részleteit a Szentírásban, hiszen abban beszél hozzánk emberségével, igazság iránti hűséges tiszteletével és mindenkit szeretni akaró irgalmával.

Beszél hozzánk Getszemáni-kertbeli kínzó magányával, megkorbácsolásával, kigúnyolásával, majd keresztre való fölfeszítésével és a nyomorúságos kereszthalállal a Golgota dombján.5 Az Egyház mindezekről állandóan megemlékezik - még a karácsonyi éjszakai (éjféli) szentmisében is föleleveníti Jézus utolsó vacsoráját és kereszthalálát: „ az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: »Ez az én testem, amely értetek van. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!« A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!« Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.6 – mert éppen ez a megemlékezés jelenti hitünk  lényegét. Krisztus értünk való erőfeszítése, szenvedő kereszthalála a lényeg, mert csak ebből juthatunk el a teremtés rendjének békéjéhez, mely Jézus föltámadásának örömében újra megmutatkozott. Ezért ünnepli az Egyház állandóan szentmisével, Eucharisztiával (hálaadással) Krisztus Testét és Vérét, melyet oda akar adni az embernek, hogy ebből merítsen erőt életének napi küzdelmeihez, boldogulásához, örömben (pl. keresztség, házasságkötés) és bánatban (szenvedés, halál, temetés) egyaránt. Jézus életében mutatkozott meg a teremtés alapvető igazsága: „Látta Isten, hogy jó.” A világ az emberért lett teremtve,8 de a bűn engedetlenségével megjelent a mulandóság és a békétlenség. A bűn miatt az ember-Ádám elszakította a köteléket, mely Istenhez kapcsolt bennünket. Ezt a felbomlott köteléket az ember-Krisztus kötötte össze újra, megmutatva az utat az Istenhez, úgy, hogy életének fegyelmezett hűségével és engedelmes odafigyelésével az Atyaisten akaratát tartotta mindig szem előtt.9 Megmutatta, hogy az ember az ő példája nyomán, hogyan veheti föl a kapcsolatot az Istennel. Engedelmes életével megengesztelte Isten atyaságát, melyet az ember visszautasított. A teremtő Isten Jézusban megváltó Istenként mutatkozik meg, olyan Istenként, aki hűséges az ember és a világ iránti szeretetéhez, melyet már a teremtéskor nyilvánvalóvá tett. Ez a szeretet nem riad vissza semmitől, ezért nagyobb és erősebb még a halálnál is és mindig kész arra, hogy fölemeljen bennünket, mert ez a szeretet az irgalmas jóság, maga Jézus Krisztus. Mi emberek képtelenek vagyunk szeretet nélkül élni, hiszen nélküle magunkra maradunk, nem értjük önmagunkat, életünk értelmét veszti. De Jézus Krisztusban, az ő életében megtalálhatjuk emberségünk méltóságát, a SZEMÉLY nagyságát és értékét. Ha érteni szeretnénk saját magunkat, oda kell fordulnunk Krisztushoz, sőt hozzá kell mérnünk az életünket, még akkor is, ha félelmeink, kétségeink, gyöngeségeink, bűneink vannak, nem beszélve a haláltól való rettegéstől. Az Egyház azt mondja erről: mindenestől be kell öltöznünk Krisztusba, mert csak így találjuk meg önmagunkat. Ha ez a nem könnyű belső folyamat lejátszódik valakiben, akkor tudatosul benne emberségének méltósága és értéke, mely számos nagy feladatot és felelősséget ró ránk: egymásért, családunkért, szüleinkért, gyermekeinkért, házastársunkért, katonatársainkért, alegységünkért, alakulatunkért, lakóhelyünkért, országunkért. Feladat és felelősség a mindennapi katonai munkában, a különböző laktanyai tevékenységekben, a kiképzések napjaiban, a határ melletti szolgálatban, a külszolgálati missziókban.

Első olvasatra nagy szavaknak tűnhetnek mindezek, különösen, ha tisztában vagyunk emberi életünk valóságával, amelyben sok ellentmondás van együtt. Sokszoros korlátaink vannak, ugyanakkor vágyaink azt mutatják, hogy magasabb rendű életre vagyunk megalkotva. Korunkra - mely szinte hihetetlen fejlődéssel dicsekedhet - veszélyesen igaz, hogy az ember uralma alá hajtotta a világot, de ezzel együtt, vagy ez miatt, mintha feledésbe merült volna, hogy az etikai-erkölcsi rend magasabb rendű a technikánál, az emberi SZEMÉLY fontosabb a dolgoknál, a lélek értékesebb az anyagnál. Fontos megállapítás lehet, hogy az embernek ne csak „többje legyen”, hanem sokkal fontosabb az, hogy ő maga „több legyen”.

Ez a „több” mutatkozik meg karácsonykor mindazokban, akiknek az a feladat jut, -hogy a katonai eskühöz híven fegyelmezetten, becsületesen, pontosan és lelkiismeretesen, bátran, határozott fellépéssel, bajtársias gondolkodásmóddal, a Haza iránti hűséges áldozatkészséggel10- szolgálatot kell teljesíteni.

 

 


1 Sőtér István: Ünepek. In: Vigília, 1987. 12. szám.

2 Evangélium János szerint 3,16-17

3 Római misekönyv IV. Eukarisztikus ima

4 Timóteushoz írt első levél 2,4

5 Akit Jeruzsálemen, a városon kívül feszítettek keresztre, az Betlehemen kívül egy barlangistállóban született meg. Vö: XVI. Benedek pápa: A Názáreti Jézus, Budapest, Szent István Társulat, 2013.

6  Első levél a korintusiaknak 11,23-27

7  vö: Teremtés könyve 1. fejezet

8 vö: Teremtés könyve 1,26-30

9 vö: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem (Evangélium János szerint 4, 34)

10  vö: Magyar Honvédség Szolgálati Szabályzata, I. fejezet 6.

 

Katonai Ordinariátus © Minden jog fenntartva