Bátorság, Állhatatosság

Bátorság

Latinul fortitudo

Erény, mellyel az ember nehéz helyzetekben, a fenyegető rosszal vagy veszéllyel szemben is helyt tud állni.

Fogalma a görögöktől Cicero és Macrobius közvetítésével került a nyugati gondolkodásba, szentírási megfelelője a lelki erősség. Mint természetfölötti erény szoros kapcsolatban áll a reménnyel. Sajátos tettei a félelem csillapítása és a merészség fékezése. Legnagyobb tette a vértanúság. Kísérői: a nagylelkűség, a türelem, és az állhatatosság.  Ellentétes víciumai a félénkség és a vakmerőség.

 

Állhatatosság  

Latinul perseverantia és constantia

A bátorság részerénye, mellyel az ember kitart az erények gyakorlásában.

Fajtái:

a mindvégig való, tökéletes (perseverantia finalis perfecta): ha valaki egész életén át kitart;

ideigtartó, tökéletlen (perseverantia temporalis imperfecta): ha csak hosszabb ideig tart ki.

passzív: ha a halál a kegyelem állapotában éri az embert (ez egyedül Isten végzésétől függ);

aktív: a bűn elleni harc és az erények gyakorlásának tudatosságával.

Az egyházi nyilatkozatok csak a mindvégig való állhatatosságról beszélnek. A trienti zsinat a reformátorokkal szemben azt tanítja, hogy a megigazult ember sem tud külön kegyelmi segítség nélkül a jóban kitartani, de kegyelmi segítséggel megteheti (H.Denzinger-P.Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai 832). Rendes körülmények között nincs abszolút bizonyosságunk az üdvösségről (H.Denzinger-P.Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai 826), de kötelességünk, hogy bízzunk Isten hatékony segítségében (H.Denzinger-P.Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai  806). Hasonló módon beszélt már az orange-i zsinat is (H.Denzinger- P.Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai  183, 192). A Szentírás igazolja, hogy segítő kegyelemre minden üdvös cselekedethez szükségünk van („nélkülem semmit sem tehettek”; Evangélium János szerint 15,5). Mivel kísértések kívülről és belülről állandóan érik az embert, állandó segítségre szorulunk, de ez nem azonos a megigazulás kegyelmével, hanem külön segítő kegyelem (Evangélium Máté szerint 6,13; Evangélium Lukács szerint 21,36; Levél a filippieknek 1,6).

Az állhatatosság kegyelméről először Szent Ágoston beszélt (De dono perseverantiae).

Szent Tamás megkülönbözteti a halálig való állhatatosság lehetőségét és tényét. Az első benne van a megigazulás kegyelmében, de erkölcsi gyengeségünk miatt a megvalósításhoz külön segítségre szorulunk (Summa Theologiae I-II. 109,9). Az emberi akarat nem tudja magát a jóban megszilárdítani. A mindvégig való állhatatosság kegyelméért csak imádkozhatunk, de azt nem tudjuk kiérdemelni (Summa Theologiae 114,9 ad 1).

A Tridenti Zsinat utáni teológia megkísérelte megmagyarázni a „különleges segítség” lényegét: a kegyelmek sorozatából és a gondviselés védelméből áll. A mindvégig való állhatatosság „nagy ajándék” (H. Denzinger-P. Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai 826), és Isten független szabadsággal ajándékozza választottainak. Csak attól kaphatjuk, aki „meg tudja erősíteni azt, aki áll” (A rómaiaknak írt levél 14,4), s aki elesik, azt talpra állíthatja. Ahogy nem lehet teljes bizonyosságunk a predesztinációról, így a végig való állhatatosságról sem, de kötelességünk, hogy mindkettőt reméljük. Formálisan ez az ajándék abban a kegyelemben valósul meg, amely a halál óráján velünk van, és biztosítja Istennel való kapcsolatunkat. Az egész életen át való mentesség a bűntől olyan kiváltság, melyet az Egyház csak Mária esetében ismer el.

Ószövetségi példaképei Ábrahám, Izsák, Noé, Dávid, Jób, a makkabeus vértanúk.  Az Újszövetségben Krisztus követőinek a hit és a szeretet mellett egyik alaperénye.

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
kedd, 2014, június 17