Béke

Béke

Latinul pax, görögül eiréné

A közfelfogásban a nyugodt, tartalmas élet; társadalmi, politikai értelemben a háborútól mentes élet.

Az Ószövetség a békét a salommal fejezi ki, melyben egyszerre benne van az ember egészsége, jóléte, szorongattatástól való mentessége. Ezért vált köszöntéssé, illetve a jókívánat kifejezővé. Az ószövetségi nép a békét Istentől várta mint adományt (Számok könyve 25,12; Izajás könyve 54,10). Izajás, Jeremiás és Ezekiel prófétánál a messiási remény központi fogalma lett, s úgy is jellemzik, mint a paradicsomi állapot visszatérését (Izajás könyve 11,6-9; Ózeás jövendölése 2,20). Az eljövendő Messiás a béke fejedelme lesz (Izajás könyve 9,6).

 

Az Újszövetségben a béke a Messiás által hozott üdvösség szavának egyik szinonimája, azért „a béke evangéliumáról” is beszélnek (Levél az efezusiaknak 6,15; Apostolok Cselekedetei 10,36). A béke szerzője Isten (A rómaiaknak írt levél 15,33; Első levél a tesszalonikieknek 5,23; Levél a zsidóknak 13,20), közvetítője Jézus (A rómaiaknak írt levél 5,1; Levél a kolosszeiekhez 1,20; Levél az efezusiaknak 2,14), őrzője egyedül a Jézussal való közösség (Evangélium János szerint 16,33; Levél a filippieknek 4,7; Péter apostol első levele 5,13). A keresztény lélek a földi életben is megtapasztalhatja Krisztus békéjét, amely nem a világ békéje (Evangélium János szerint 13,33; Levél a kolosszeieknek 3,15; Levél a filippieknek 4,7). A földön azonban minden béke - még a legnagyobb szentek esetében is - csak részesedés Isten békéjéből, s csak a mennyországban, a javak teljességének birtoklásában válik tökéletessé (Péter második levele 3,14). Mindig veszélyeztetik belülről a test kívánságai (vö. Levél a galatáknak 5,22), kívülről a világ, mely nem ismeri a keresztény élet végső célját, azért a hívőnek számolnia kell azzal, hogy ha Krisztust gyűlölték, őt is gyűlölni és üldözni fogják (Evangélium Lukács szerint 12,51).

 

Az egyházatyák csak a szentírási szövegek összefüggésében értelmezték a békét, vagyis mint kegyelmi adományt, mint a lélek békéjét és a kölcsönös szeretet gyümölcsét. Szent Ágostonnál azonban a hellén fölfogás mintájára megjelent a világot átfogó béke látomása is. Nála a béke a rend nyugalma. Az aszketikában és a misztikában is úgy értékelik a békét, mint kegyelmi adományt és mint az Istennel való életközösség elővételezését (Nagy Szent Gergely, Maximus Confessor).

Szent Tamás számára a béke az, az általános cél, amelyet az igazságosság alapján a közösségnek követnie kell. A középkor emlegette Krisztus béke országának megvalósítását is a földön.

Ennek különböző árnyalati megfogalmazásával találkozunk Nicolaus Cusanusnál, Erazmusnál, Hugo Grotiusnál, Leibniznél.

A legújabb korban a két világháború pusztításai hívták föl a figyelmet a béke munkálásának fontosságára, s ezt a politikai és ideológiai irányzatok a maguk módján képviselik.

Az Egyház a szentmisében kezdettől fogva imádkozik a békéért, s a jelenlevők a Béke veled! köszöntéssel is jelzik a megbocsátásra és a békére való készségüket, mely a áldozás kegyelmében részesedésük alapfeltétele (békecsók). Az Egyház a benső lelki béke hangoztatása mellett tudatában van annak, hogy a világban is képviselnie kell a béke Fejedelmének üzenetét, főleg a totális háború veszélyeivel szemben. Ezt az állásfoglalást kifejezte a II. Vatikáni zsinat, s még részletesebben XXIII. János Pacem in terris, ill. VI. Pál Populorum progressio enciklikája.

VI. Pál újév napját a béke napjának nyilvánította, alkalmat teremtve ezzel az Egyház ilyen irányú imájára és megnyilatkozásaira.

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2014, június 23