A betegek szentsége

A betegek kenete

 

Betegek kenete

(latinul unctio infirmorum):

A betegek szentsége, a hetedik a hét szentség közül.

Általa a beteg a Szentlélek kegyelmét kapja, amely az egész embert segíti és tökéletesíti: megerősíti az Istenbe vetett bizalomban, erőt ad a kísértések ellen, s alkalmassá teszi arra, hogy betegségét erős lélekkel viselje, sőt, küzdjön egészségéért, ha az szolgál üdvösségére, ill. kérje és elfogadja a jó halál kegyelmét, ha Istennek ez az akarata. Az élők szentsége és a holtak szentsége egyszerre.

Isten a földi embert fogadta gyermekévé és tette a megváltás kegyelmeinek hordozójává. A kegyelmi elhivatottság azonban nem szüntette meg az élet természetes adottságait, terheit és veszélyeit, így a kísértés, a bűn és a betegség állandó fenyegetését sem. Jézus messiási küldetésének egyik nagy jele a betegek gyógyítása, s apostolaitól is elvárta, hogy gondjuk legyen a betegekre (Mt 10,8). Márk leírja (6,13), hogy a betegeket olajjal kenték meg. Az olajat általánosan használták a fájdalom enyhítésére, de itt a megkenés a karizmatikus gyógyítás eszköze. Természetes, hogy a betegek az Egyház kegyelmeinek szétosztásában is sajátos helyet kapnak.

A Szentírásban az apostoli Egyház gyakorlatáról Jakab levele tudósít: a beteg „hívassa el az Egyház elöljáróit, azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, s ha bűnei vannak, azok bocsánatot nyernek” (5,13-16). Jakab a betegséget úgy említi, mint a keresztény élet nehéz helyzetét, amelyben az egyéni élményen túl a közösség is szerepet kap. Az Egyház intézményes imáját kíséri a jelképes cselekmény, az olajjal való megkenés. Az ima kiemelése jelzi, hogy a hatás az Isten erejéből jön, s ez kizár minden varázslatot. A hívő Egyház fordul Isten felé, benne reménykedik mint az élet urában. A szövegben a preszbüterosz nem egyszerűen 'idős ember', hanem 'elöljáró'. Jakab az ima tartalmáról nem mond semmit, de az összefüggésből kiolvasható, hogy a beteget Isten irgalmába ajánlják, az ő segítségét kérik számára. Az olajjal való megkenést is az elöljárók végzik, mégpedig „az Úr nevében”. Az Úr a megdicsőült Krisztus, aki győzött a bűn és a halál fölött, ezért lehet bízni erejében. A kifejezés egyúttal célzás az ő rendelkezésére is. Ez az utóbbi értelmezés magába foglalja a szentség krisztusi alapítására való utalást. A cselekmény hatását a megszabadítja (szozein) és talpra állítja, fölegyenesíti (egeirein) szavak jelzik. Jakab nem csodálatos gyógyulásra gondol, hanem Isten irgalmas segítségére, amelyben benne van a bűn bocsánata is. A betegek kenetének értelme tehát ez: az Úr olyan segítséget ad a betegnek, amilyenre jelen helyzetében üdvössége szempontjából szüksége van. A bűnök bocsánatát külön hatásként említi. Az imádság és a kenet tehát eltörli a bűnt is, természetesen föltételezve a személyes bánatot. A tudatos bánatra utal az összefoglaló figyelmeztetés is: „Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Az összefüggés csak úgy érthető, ha a beteg vallja meg bűneit és ő tart bánatot. - Jakab levele tehát kegyelemközlő szertartásról beszél, amely hozzátartozik az Egyház életéhez, és amelyet a szerző magától értetődő természetességgel említett. A betegek ezt úgy foghatták föl, mint vigaszt és erősítést.

Az első századok gyakorlatából aránylag kevés emlékünk van a betegek kenetéről. Hippolütosz 220 körül említi a betegek olaját megszentelő imát, amit a püspök végzett. I. Ince pápa 416-ban írásában utal Jakab levelének erre e helyére. Beda Venerabilis már tanította a betegek kenete szentség voltát. A teológia a 11. századtól a 7 szentség közé sorolta, beszélt anyagáról, formájáról, a közölt kegyelemről és krisztusi rendeléséről. A karoling korból való szertartáskönyvek elsősorban a súlyos betegeknek és a haldoklóknak ajánlják, ezért terjedt el az utolsó kenet elnevezés. Később a protestánsok kétségbe vonták a szentségi jelleget, de ők is alkalmazzák a beteg megkenését és a fölötte elmondott imát mint a hit kifejezését. A trienti zsinat csak tekintélyi kijelentést tett a szentségre vonatkozólag, a teológiai bizonyításra nem tért ki. A lelkipásztori gyakorlat egészen korunkig alkalmazkodott a zsinat előírásaihoz. A II. Vatikáni Zsinat igyekezett kiemelni a szentséget abból az ijesztőnek látszó háttérből, amely századok alatt körülvette: a kiszolgáltató papot úgy tekintették, mint a halál hírnökét, aki az utolsó útra készíti elő a beteget; féltek is kérni a szentséget, mert úgy gondolták, hogy ezzel föladják a gyógyulás reményét, s belenyugszanak a halálba. A zsinat a liturgikus konstitúcióban foglalkozott e szentséggel, s következetesen mint a betegek kenetétemlegette.

A gyakorlati lelkipásztori utasításokat VI. Pál pápa 1972. december 7én Ordo Unctionis Infirmorum c. rendelkezése adta meg. Hangoztatja, hogy a betegek szentségéről van szó, nem a haldoklókéról, s a szentség Krisztusnak a betegek iránt való szeretetét akarja megjeleníteni. Ezért fölveheti mindenki, akinek egészségét a betegség jelentősen megtámadta. Az sem szükséges, hogy ágyban fekvő legyen. Olyan öregek is részesülhetnek benne, akik érzik testi erejük hanyatlását. Föl lehet adni gyermeknek is, ha az már annyira érett, hogy hitéből kiindulva megélheti a szentség által adott lelki megerősítést. A sorrend a következő: a bűnbánat szentsége, a szent kenet és az Oltáriszentség vétele. Kiszolgáltató a pap, tehát nem diákonus vagy világi hívő. A szentség anyaga olívaolaj, de szükség esetén más növényi olaj is lehet. Megkenni csak a homlokot és a kezet kell, v. adott esetben csak a homlokot v. más testrészt. Ugyanabban a betegségben is újra föl lehet venni, ha a beteg valamennyire megerősödött, de ismét visszaesett, vagy ha a hosszú betegségben rosszabbodás állt be.

A szentség krisztusi rendelését ma a teológia itt is, mint minden szentségnél, az Egyház alapításával és létével hozza kapcsolatba. A Szentírásból nem mutatható ki a közvetlen krisztusi rendelés, de Krisztus Egyházat alapított és arra bízta a megváltás kegyelmeit az egész emberi élet megszentelésére. Neki gondja volt a betegekre. A tőle való alapítás biztosítva van akkor is, ha az apostolok a Szentlélektől vezettetve ismerték föl az Egyház kegyelemközlő szerepét és Krisztus akaratát, amelyet ő a betegek iránti szeretetében előre jelzett.

A hatályos törvények szerint a betegek kenetéhez használt olajat megáldhatják: a püspökök, illetve azok, akik a jogban a megyéspüspökkel egyenlő elbírálás alá esnek (vö. 381.k. 2.§, 368.k.); szükség esetén bármely pap, de csak magának a szentségnek a kiszolgáltatása során (999.k.).

A betegek kenete kiszolgáltatása során a kenések sorrendje, módja és a közben elmondandó szavak tekintetében a liturgikus könyvek előírásait kell követni. Szükség esetén azonban elég az érvényességhez egyetlen megkenés a homlokon vagy akár a test más részén a teljes formula elmondásával (1000.k. 1.§). A kiszolgáltatónak a kenéseket a saját kezével kell végeznie, hacsak valamilyen eszköz használata súlyos okból nem indokolt (1000.k. 2.§).

A lelkipásztoroknak és a betegek hozzátartozóinak figyelniük kell arra, hogy a betegek e szentséget kellő időben elnyerjék (1001.k.) A Codex nem említi, hogy a betegek maguk is kötelesek a szentséget idejében kérni. Ez azonban amúgy is magától értetődő: a keresztény ember alapállásából következik, hogy a gyógyulásnak és a megengesztelődésnek az Istentől felkínált eszközeit kérni, azokkal élni köteles, hiszen az üdvösségre hivatott.

Egyszerre több betegnek is feladható liturgikus keretben, a megyéspüspök előírásai szerint. A betegek számára szükséges, hogy kellően felkészültek legyenek (1002.k.). A betegek kenete érvényes kiszolgáltatója a fölszentelt pap (1003.k. 1.§). Halálveszélyben a büntetés alatt álló pap is nem csupán érvényesen, hanem megengedetten szolgáltatja ki (1335.k.). Az utóbbi időkben a betegek kenete kiszolgáltatásának diákonusra vagy világira bízása teológiai vizsgálódás tárgyát képezte. Jogilag azonban erre nincs lehetőség, s teológiailag is méltán hivatkoznak egyesek arra, hogy a szentségek érvényes kiszolgáltatásával kapcsolatban nem alkalmazható a probabilizmus elve, amely szerint a kétes törvény nem kötelez (vö. 14.k.). Illetékesek, azaz kiszolgáltatására kötelesek és jogosultak a lelkipásztori. gondozással megbízott összes papok a hivatalukra bízott hívők vonatkozásában. Ezeknek a papoknak legalább vélelmezett hozzájárulásával és ésszerű okból bármely más pap is kiszolgáltathatja (1003.k. 2.§). Ezért minden pap magával hordhatja a megáldott olajat, hogy szükség esetén a betegek kenetét ki tudja szolgáltatni (1003.k. 3.§).

A betegek kenetét annak a hívőnek lehet (érvényesen) kiszolgáltatni, aki az értelem használatának (aetas discretionis) elérése után betegség vagy öregség miatt veszélybe kerül (1004.k. 1.§). Értelme használatára eljutott hívőnek számít az is, aki pillanatnyilag nincs értelme használatának birtokában, de valamikor rendelkezett ezzel a képességgel. A veszély értelemszerűen halálveszélyre utal, bár ezt a kánon - ellentétben a CIC 1917:940.k. 1.§-ával - nem említi kifejezetten. Az új Codex szavai: in periculo incipit versari, 'veszélybe kerül' azonban - noha burkoltan halálveszélyre vonatkoznak - nem kívánják a veszély közeli és súlyos meglétét. Mindez világossá teszi, hogy a mai egyházfegyelem nem csupán a haldoklók ellátására korlátozza a betegek kenete kiszolgáltatását. Ami a gyengélkedés súlyos voltának megítélését illeti, elég a józan valószínűség. Nem kell aggályoskodni; az orvos véleményét kikérni azonban jó, ha van rá mód. Sebészeti beavatkozás (műtét) előtt a betegek kenete feladható, valahányszor veszélyes betegség miatt operálják a beteget. Öregek is fölvehetik, ha erejük fogytán van; még ha nincs is különösebben veszélyes betegségük.

A betegek kenete megismételhető, ha a beteg felépülése után újra súlyos betegségbe esik, vagy ha ugyanannak a betegségnek a folyamán a veszély súlyosabbá válik (1004.k. 2.§).

Ha kétség merül fel a kiszolgáltatás érvényességi feltételeit illetően, vagyis abban a tekintetben, hogy a beteg eljutott-e értelme használatára (kisgyermekek, gyengeelméjűek), illetve hogy veszélyesen beteg vagy halott-e, a szentséget ki kell szolgáltatni (1005.k.). Ilyenkor tehát a mai egyházjog szerint a szentség kiszolgáltatása nem csupán lehetséges és megengedett, hanem kötelező is. Ezekben az esetekben a szentség kiszolgáltatása nem feltételes (ad cautelam), hiszen nem karaktert adó szentségről van szó. A halál beálltáról való kétely az általános gyakorlat szerint úgy értendő, hogy a „hivatalos” halál után még 2 órán belül kiszolgáltatják a szentkenetet. Ez a szokásszerű magyarázat nem látszik ellenkezni a hatályos szertartáskönyv 15. pontjával, amely szerint halottnak nem adjuk fel a kenetet.

A felvevő szándékának van jogi jelentősége (DS 2382): ki kell szolgáltatni a szentséget azoknak a betegeknek, akik ezt kérik, vagy legalább burkoltan kérték, amikor még beszámítható állapotban voltak (1006.k.). A burkolt kérés lehet egyszerűen egy normális ker. élet is. Gyakran maga a család ennek a kérésnek a tanúja, amikor a beteg számára a szentséget kéri. De a beteg szavakban meg nem formált, bennfoglalt kérése akkor is elégséges, ha kifejezett kérés nem hangzik el a család részéről. Megalapozottnak tűnik az a vélemény, hogy e burkolt szándékot - hacsak az ellenkezője nem nyilvánvaló - minden katolikus esetében vélelmezni kell.

A szentség megtagadása olyankor kötelező, amikor az érintett személy „nyilvánvaló súlyos bűnben” makacsul kitart (1007.k.). Ez a rendelkezés nem büntetés, hanem inkább az illető szabadságának lelkipásztori tiszteletben tartása. A betegek kenetének fölvétele ugyanis elvben a kegyelem állapotát kívánja, s ezért kell azt megelőznie - hacsak lehet - a szentségi gyónásnak és a szentáldozásnak. Ez nem csupán a jelenlegi liturgikus előírásokban, hanem az ősi egyházi hagyományban is megtalálható (vö. DS 620). Úgy tűnik, a kiközösítettek és az egyházi tilalom alatt állók szintén nem vehetik föl ezt a szentséget (1331.k. 1.§ 2. szerint), ha csak halálveszély esetén (!) ez a tilalom föl nem függesztődik (1352.k. 1.§).

A keleti egyházak egy részében megismételhetetlen, másutt többször is feladják; néhol gyermekeknek is kiszolgáltatják. Az ortodox egyházakban a súlyos testi és lelki betegek szentsége, de nagyhéten egészségeseknek is föladják. Szertartása: előkészületül egy asztalra búzaszemeket hintenek (vö. Jn 12,24), középre egy edényben borral vegyített olívaolajat (vö. Lk 10,34), köréje 7 gyertyát, melléjük 7 vattás végű pálcikát, feszületet és evangéliumos könyvet helyeznek. Rövidített matutinum után megáldják az olajat az ún. „olajimádsággal”. Ezután 7 pap 7 x megkeni a betegek kenetének fölvevőjét, kinek a záró áldás közben fejére teszik a Jak 5-nél kinyitott evangéliumos könyvet. A megkent hármas térdhajtással fejezi ki háláját. Halálveszély esetén a szertartás rövidebb.

 

Típus: 
Beteglátogatás
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2014, június 2