Borovi József: A Magyar Tábori Lelkészet története - 1. rész

BOROVI JÓZSEF: A MAGYAR TÁBORI LELKÉSZET TÖRTÉNETE
 

A VALLÁS, AZ EGYHÁZ ÉS A KATONASÁG

Az egyház misszionáló küldetése ebben az isteni parancsban gyökerezik: "Elmenvén az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Márk Evangéliuma 16,15). A katonák között végzett lelkipásztori tevékenység az egyház misszionáló küldetésének egyik területe. Az egyház lelkipásztori feladatainak köréből nem hagyhatja ki azt az intézményes közösséget, amely a keresztény hívek egy részét a katonai testületbe tömöríti.

Az egyház kétezer éves történetében mindig akadtak olyan egyházi és világi hívek, akik a katonák lelki ügyeinek nehéz szolgálatát minden körülmények között vállalták. Mindig akadtak olyan papok, akik a szükségnek megfelelően, a katonák lelki gondozásának adták át magukat.

Az állandó hadseregek szervezésének időszakától kezdve - ahol és amikor az egyház és állam kapcsolata azt lehetővé tette - az államok az egyházi hatalommal együttműködve, a hadseregek keretein belül egész szervezetet állítottak fel avégett, hogy az a katonaság lelki gondozását az egyén és a haza szolgálatára lelkiismeretesen elvégezze.

A katonák vallásosságára minden állam - egyes időszakoktól eltekintve - nagy gondot fordított. A katonaság a kereszténység erkölcsi értékeit, erkölcsi erőit mindig is igényelte a maga honvédő feladatainak az ellátásához. A katonák vallásos nevelése, vallásérzelmi ápolása, az állandó hadseregek szervezésének idejétől kezdve tehát mint állami feladat jelentkezett, és a katonák vallási szükségleteinek kellő módon való kielégítéséről a hadügyi kormányzatok gondoskodtak.

Az egyház mindig igényelte, hogy a katonai szolgálatot teljesítő hívei között előbb önkéntes, majd magán- és végül intézményes formában végezhesse Istentől rendelt missziós tevékenységét, küldetését. Ez a sajátos lelkipásztori szolgálat a maga egyéni igényeivel, egyedi lehetőségeivel, sajátos eszközeivel beletartozik az egyetemes egyház üdvözítő tevékenységébe, és nem is jelentéktelen része annak.

Az egyház a katona lelkiismeretét nem megosztani akarja, hanem morális egységbe foglalni, hogy hivatásának tekintse hazája szolgálatát. Nem írni-olvasni tanítja a katonákat, a katonalelkészek nem fegyvergyakorlatra és technikai kiképzésre vannak a hadseregek kötelékében, hanem hogy olyan szemléletmódot adjanak, amely meggyőz arról, hogy a katonai szolgálat Isten rendelése.

A keresztény embernek - akár katona, akár nem - keresztényi kötelessége van népe, hazája, nemzete iránt. "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené" (Máté Evangéliuma 22,21.). A katonaságban ezt a kötelességtudatot képviselte és képviseli az egyház. Ez az, ami meghatározza az ott végzett lelkipásztori munka alaphangját. a katonalelkészek tevékenységének mindenkori célját.

 

1. rész - A KATONAI LELKIPÁSZTORI SZOLGÁLAT TÖRTÉNETE 1773-ig

A papi szolgálat az ókorban, a pogány népek hadaiban

A harcoló katonák lelki szolgálata, a papok működése a seregekben nem egy kor találmánya, hanem az emberiség őstörténetének homályba vesző, de kimutatható örök emberi igénye. A katonák között végzett lelkészi szolgálattal azóta találkozunk különböző alakban és mértékben, amióta a népek és nemzetek háborúkat viselnek. Részletesen szól erről mind a mondavilág, mind az egyetemes, mind pedig a vallástörténet.

A naiv hősi eposzok név szerint őrzik meg emléküket, s nemegyszer döntő szerepet tulajdonítanak nekik. Kalchas szerepe a trójai háború megindulásában (Iphigenia feláldozása) és befejezésének dűlőre vitelében (közreműködése a trójai faló becsempészésében) éppoly ismeretes, akár a trójai Laokoón és fiainak a tragédiája, vagy a druidák, skaldok, a kelta bárdok és a hun-magyar sámánoknak a szerepe. Mielőtt az athéni népgyűlés háborút üzent volna, először Delphibe, a jósokhoz fordult. A római szenátus előbb haruspexeitől, az ősmagyar pedig táltosaitól kért jóslatot. Az életre-halálra menő háborúkat, ha más néven is, de mindig "pro aris et focis" - a "hazáért és vallásért" vívták a törzsek, népek és nemzetek.

Ezekben az ősi megnyilatkozásokban - ha véres kegyetlenséggel, vagy kicsinyesnek látszó babonákkal keveredtek is - az élet-halál mezsgyéjén járó, a történelem titokzatosságát közvetlenül látó és tapasztaló ember kereste a kapcsolatot az örök és feltétlen hatalommal, amelynek döntő befolyását érezte, a jóindulatát ezért biztosítani akarta.

A vallástörténet kutatóinak munkássága eredményeképpen nyilvánvaló, hogy a hadba vonulásokat már a legrégibb korban is minden nép különös pompával ünnepelte meg, és az ősvallások vezetői különféle szertartásokkal adtak kifejezést vallásos érzelmeiknek, isteneikben bizakodó reményeiknek. A Krisztus előtt élt népek szintén vallási motívumokat szőttek a harcossá avatás, a hadba vonulás, a vereség fájdalmába és a győzelem fölött érzett örvendezésbe. Az ősnépek úgy érezték és tudták, hogy az egymás ellen folytatott harcaikban isteneik is részt vesznek, akiket szükség esetén kérni vagy kiengesztelni kell. Győzelem esetén pedig nem maradhattak el a hálaadó áldozatok sem.

A rómaiaknál a légiókat jövendőmondók (haruspexek) kísérték, akik az áldozati állatok beleiből, a madarak repüléséből törekedtek az ütközetek kimenetelét megjósolni, és a győzelmet az istenektől kieszközölni. A győzelmes háború után pedig a győzelem istenének, istennőjének hálaáldozatot mutattak be. A római hadvezérek a légiók előtt vitették bálványaikat, hogy katonáikban ébren tartsák a vallásos érzületet. A germánoknál a hadsereget, a „Kriegsopfert" bemutató papok kísérték a harcokban.

Pogány magyar őseinknek is volt vallása, az aránylag tiszta monoteizmus (egyistenhit); a sámánizmus. Ennek papjai a táltosok, javasok, bűbájosok voltak, akik a magyarok hadi vállalkozásai előtt áldozatot mutattak be istenüknek. A hadra kelt seregben különböző óvintézkedésekkel védekeztek a járványok ellen. A sámánok a betegségeket a "rossz szellem" művének tartották, és úgy gondolták, hogy az egészséget csak úgy lehet visszanyerni, ha a betegség okozóját, azaz a rossz szellemet kiűzik a testből. A magyaroknál az orvoslás tudományával elsősorban a szellemekkel "érintkező" papok, táltosok foglalkoztak. Hiedelmeik szerint egyedül ők voltak képesek uralkodni a rossz szellemek fölött. és egyedül ők űzhették ki a szellemet a beteg testéből.

A sámánok varázserejében való hit mellett a magyarok vallásos életében szerepet kapott az ősök szellemének a tisztelete is. Az ősök varázshatalmában való hit az őskor totemisztikus világszemléletére vezethető vissza, amely szerint az őscsalád életébe egykor égi rendelésre beavatkozott állatős - turulmadár - teremtette meg azt. E monda szerint Emesét álmában az isteni rendelésre megjelenő turulmadár ejti teherbe, és így lesz anyjává Álmosnak. akit az új haza elfoglalása előtt feláldoznak, hogy örökölt varázsereje és uralkodói képességei teljes egészükben szálljanak át fiára Árpádra. Áldozattal fordultak tehát istenükhöz és az ősök szelleméhez, hogy Álmos fejedelemnek varázsereje és bölcsessége, bátorsága a földi béklyóktól megszabadulva, fia, Árpád lelkébe költözzék, és az ifjú fejedelmet képessé tegye elkövetkezendő nagy feladatainak megoldására, a harcok győzelmes megvívására.

Ismeretes a patriarchális teokráciát - az egy személyben gyakorolt világi és egyházi hatalmat - követő népek és nemzetek életében a vallás és a hadviselés szerves kapcsolata, ahol az államfő, a hadúr egyszersmind népének a főpapja, ott a papok lelkészi szolgálata olyan természetesen van beleágyazva a hadi életbe, hogy mindkettő nagyon sokszor vezető szerepet is cserél.

 

A katonaság lelki gondozása a kereszténység kezdetekor

Az ókori népek között volt egy, amelyik abban különbözött a többitől, hogy kiválasztottságában előkészítette a kereszténységet. Ez a kiválasztott nép Izrael volt. Ennek a népnek éppen úgy voltak katonái, mint a többi népeknek, és katonái között lelki szolgálat is létezett. Mindez azonban egészen más tartalommal bírt, mint a pogány népek katonasága és katonai szolgálata.

Nem túlzás azt mondani, hogy a Genezis könyvében a zsidó katonai lelkipásztori szolgálat nyomait fedezzük fel. Amikor Ábrám megtudta, hogy testvére, Lót az elamiták és szövetségeseik fogságába esett, kiszabadította őt rabszolgáival, asszonyaival, vagyonával és népével együtt. Ábrám már visszafelé tartott a győzelmes csatából, amikor Melkizedek, Salem (valószínűleg Jeruzsálem) királya, a fölséges Isten papja elé ment, „megáldá őt és mondá: áldja meg Ábrámot a fölséges Isten, ki az eget és a földet teremtette és áldott legyen a fölséges Isten, kinek segítségével kezedben vannak ellenségeid" (Teremtés Könyve 14., 19-20.). Az idézet, ha csak távolról és közvetve is, de arra enged következtetni, hogy a katonákat a csata után a papok megáldották. A következő idézet már határozottabb ebben a tekintetben. Mózes a pusztai vándorlás végén - Kr. e. 1200 körül - a választott nép elé tárja a Sínai-hegyen kötött szövetség történetét, és annak minden vallási és polgári törvényét. "Ha hadba mégy ellenségeid ellen, s látod a lovasokat, a harci szekereket s az ellenséges had sokaságát, mely nagyobb mint a tiéd: ne félj tőlük, mert veled van az Úr, a te Istened, aki kihozott téged Egyiptom földjéről. Mikor pedig közeledik már az ütközet, álljon a pap a sereg elé és így szóljon a néphez: Halljad Izrael! Ti ma megütköztök ellenségeitekkel: meg ne ijedjen szívetek, ne féljetek, ne csüggedjetek, ne rettegjetek tőlük, mert az Úr, a ti Istenetek közöttetek vagyon, és harcol érettetek az ellenség ellen, hogy megmentsen titeket a veszedelemből." (Második törvénykönyv 20,1-4.) Izrael fiai zászlókkal és háborús jelvényekkel vették körül a frigyszekrényt. Csatáik alkalmával pedig a seregek előtt vitték azt, hogy így biztosítsák győzelmüket.

Ami a pogány népeknél szokás volt, az a kiválasztott zsidó népnél már törvény lett. A kereszténység a pogány szokásokat megszentelte, a zsidó törvényeket az Újszövetség krisztusi törvényeivel egészítette ki. A kereszténységnek gondja volt a római császári hadsereg kötelékében élő keresztény katonák lelki megerősítésére is. Az egyház és a katonaság kapcsolatának Konstantin császár előtti korszakát a mártíraktákból ismerhetjük meg elsősorban. Azonkívül bőséges ismereteket nyújtanak a keresztény írók is, mint például Tertullian: Apologeticum című műve.

A keresztényüldözések korában a keresztény katonák lelkületére jellemző történet Szent Sebestyéné, aki Dioklecián császár alatt (284-305) a testőrség parancsnoka lett. Amikor a császár megtudta, hogy testőrségének parancsnoka is keresztény, nyílt hitvallása miatt átadta a katonáknak. akik egy fához állítva lenyilazták őt. A katonák azt hitték, hogy meghalt, de tévedtek. Amikor sebeiből kigyógyult, visszament, és szolgálatra jelentkezett a császárnál, aki dühében egy cirkuszba hurcoltatta és botokkal agyonverette 288-ban. Sebestyén élettörténetében egy Polikárp nevű pap játszott szerepet, talán ő volt a császári seregek katonáinak a papja.

A keresztény császári katonák lelkiismereti problémái megoldódtak akkor, amikor a Római Birodalomban a kereszténység államvallássá lett, és a keresztény lelkiség hivatalosan is már teret kapott a katonák életében. Döntő szerepe volt ebben Konstantin császár 313-ban kiadott császári parancsának. Őt ugyan reformtörekvéseiben, a kereszténységet támogató cselekedeteiben császári hatalma növelésének célja vezette, mégis nagy szolgálatot tett azzal, hogy a hadseregben lehetővé tette a keresztény lelki szolgálatot, a papok működését. Előbb Eusebius a Vita Constantini című munkájában említi, hogy Konstantin császár a római hadseregben a pogány papokat keresztény diakónusokkal, papokkal váltotta fel, a lelkészi szolgálatot megszervezte úgy, hogy minden légió számára egy tábori sátorkápolnát állíttatott és papot rendelt. Később Sozomenus történetíró (439-450 körül) De visione Constantini M. című művében megerősíti Eusebius állítását.

S bár Eusebiuson és Sozomenuson kívül mások nem tesznek említést erről és dokumentumokkal sem bizonyítható, a gyakorlat mégis igazolni látszik ezt.1

Az azonban bizonyos, hogy I. Pelagius pápa a VI. század közepén Lőrinc civittavechiai püspökhöz írott levelében arról számol be, hogy ha elszigetelten is, de előfordul különleges és önálló katonalelkészi szolgálat a római hadseregben.2

Mindenesetre Konstantin császár rendelkezései megadták a lehetőségét annak, hogy az egyház a katonák között, azok lelki üdvéért tevékenykedhessen. Később pedig - mint azt I. Pelagius leveléből tudjuk - a katonák között végzett lelkipásztori tevékenységet egy önálló intézményben fejthette ki. Az önálló katonalelkészi szolgálat intézményesítése tulajdonképpen csak akkor sikerült, amikor a Római Birodalom központi irányítású hatalmi szerkezete megbomlott, és annak a súlypontja az Alpokon túl élő germán népekhez tevődött át.

Mindenesetre Konstantin császár rendelkezései megadták a lehetőségét annak, hogy az egyház a katonák között, azok lelki üdvéért tevékenykedhessen. Később pedig - mint azt I. Pelagius leveléből tudjuk - a katonák között végzett lelkipásztori tevékenységet egy önálló intézményben fejthette ki. Az önálló katonalelkészi szolgálat intézményesítése tulajdonképpen csak akkor sikerült, amikor a Római Birodalom központi irányítású hatalmi szerkezete megbomlott, és annak a súlypontja az Alpokon túl élő germán népekhez tevődött át.

 

A rendszeres katonalelkészi szolgálat kezdetei a középkorban

A középkor első felének katonai lelkészetéről alig tudunk valamit. A IV. század közepén megindult népvándorlás szökőárként zúgott végig a világon. Négy évszázadon keresztül egymást űzték a skandináv népek, a kelták, gallok, germánok számos néptörzse, majd a gót, szarmata, finnugor, mongol, arab, iráni csoportok. Kínától az Ibériai-félszigetig, Indiától az Atlanti-óceánig elpusztult, amit a görög-római kultúra államformában és életvitelben évezredeken át alkotott. Sokszor úgy látszott, hogy e pusztulás nyomán miazmássá lett légkörben maga az élet is elpusztul.

A kereszt tövéből világgá szóródó hithirdetők elkeveredtek a vonuló és kavargó néptömegek között. Az evangélium hirdetőinek vértanúvére, szívós fáradozásuk verítéke is hozzájárult, hogy végül is lecsendesedett az évszázados vihar, és lehetővé vált egy új élet ébredése.

Hogy kik és hol voltak ennek a világmentő békés hadjáratnak a közkatonái, és kik voltak a vezérei, azt az elpusztult emlékekből csak szórványosan ismerjük.

Európa sohasem felejti el a rheimsi Déneseket, a szombathelyi Mártonokat, a noricumi Severineket, a Fekete-tenger vidékén dolgozó Ulfilast, a Germániát térítő Bonifácot, Britannia Ágostonát, Írország Patrikját, Magyarország Adalbertjét, a Balkán Cyrill és Methódját.

A kereszténnyé lett pogány népek állami berendezkedésükben példaképnek tartották a Római Birodalom felépítését. A népek vezetői utánozták Konstantin példáját az egyház és állam kapcsolatainak megteremtésében. Minthogy a pogány népek államiságát a kereszténység teremtette meg, és szervezeti felépítésében az egyháziak működtek közre, érthető, hogy a szervezeti felépítés kisebb-nagyobb sejtjeiben is érezhető volt az egyházi befolyás. A katonaság szervezetében a katonák lelki igényeinek a kielégítését is az egyház „szervezte" meg, de még nem intézményesen.

A VIII. századtól kezdve, amikor Nagy Károly a Frank Birodalom felállításával egységbe foglalta a régi Róma Itálián kívül fekvő területeit, békés átalakulásnak indult az állam belső élete is. Már nem volt mindenki katona, mint a vándorlási idők harcai között. A római berendezkedést felváltotta a hűbérrendszer, a korlátlan hatalmú uralkodót a „primus inter pares" - első az egyenlők között -, majd a választófejedelmek által választott császár. Fegyverben csak annyi ember maradt, amennyi a belső rend fenntartására és az esetleges külső támadások kivédésére szükséges volt. Csak a keleten emelt váraknak volt állandó őrségük.

De éppen ez a tagozódás teremtette meg a mai értelemben vett katonalelkészetet. A pap, mint a várőrségnek vagy a hadra kelt zászlóaljnak kísérője jelenik meg, és a vezér törzsében találjuk őt. A zászlósúr magával hozza, vagy pedig mint önkéntes követi hadba vonult híveit.

741-ben meghalt Martell Károly, akinek uralkodása alatt Bonifác érsek befejezte a német egyház hierarchiájának megszervezését. Martell Károly egyik utódjának, Karlmannak segítségével az érsek, mint a római pápa képviselője, megtartotta az első német nemzeti zsinatot.

A rendszeres katonai lelkipásztori szolgálatot ez a zsinat, a „Concilium germanicum" rendelte el 742. április 21-én. A zsinaton 7 kánont hoztak. Második kánonjában a következő határozatot olvashatjuk: "Szigorúan megtiltjuk a papoknak, hogy fegyvert hordozzanak és háborúba vonuljanak, kivéve azokat, akik szentmise végzésére és az ereklyék gondozása céljából vannak kirendelve a hadsereg kíséretére. Így jogában áll a fejedelemnek a püspökök közül egyet vagy kettőt káplánjaikkal és papjaikkal maga mellé rendelni. Minden seregparancsnok rendelkezzék egy áldozópappal, aki jogosult a bűnbánó bűneit megítélni, és azokra megfelelő vezeklést kiróni.”3

Ez a szabályozás azonban csak a háborús időkre, a hadviselés körülményei között volt érvényben. Karlmann a zsinati kánonokat királyi törvények rangjára emelte, és végrehajtását királyi hatalmával biztosította.4

Nagy Károly frank király, később római császár, első kapitularéjában (törvényében) 769-ben, mindjárt annak első pontjában szóról szóra megismételte az első német zsinat már ismertetett határozatát. Itt tehát a háború idejére szóló szervezett katonai lelkipásztorkodással és annak olyan törvényes szabályozásával találkozunk, amely alapvetően az egész kora és késő középkor folyamán érvényben volt.

Úgy tűnik, hogy Bonifác érsek, mint kezdeményezője ennek az egész középkorra kiható törvénynek, nemcsak a németek apostola, hanem a szervezett katonalelkészetnek is a megszervezője.

A katonaság a német-frank és a tőlük függő államszerkezetű országokban nem jelentett rendszeresített, jogokon és törvényeken alapuló, önálló és független társadalmi osztályt. A perc, a pillanat szükségessége, a fejedelmi közösségi érdekek megvédése, a határok megoltalmazása hozta őket össze egy táborba. Ha megszűnt a fejedelem, a közösség veszélyeztetettsége, a szükség, a harcra összegyűlt sereg szétoszlott és újra bekapcsolódott a mindennapi életrendbe. A háborúk ideje alatt a katonák lelki ügyeit gondozó püspökök, papok is elfoglalták azt az állást, amelyet békeidőben betöltöttek. A püspök, a pap nem mint kiváltságolt, hivatalos katonalelkész vonult a táborba, hanem mint lelkipásztor kísérte el híveit oda - keresztes háborúk, városháborúk -, ahol jó és balsorsban össze volt velük kötve. Amint a katonaság egyes egyénekből álló, különféle jogviszonyok alapján kialakult időleges közösség volt, úgy a katonai lelkészi szolgálatot teljesítő papok sem képeztek önálló, külön katonai lelkészi joghatósággal rendelkező, független testületet, jogintézményt. A katonai táborokba vonult papok mindig megmaradtak saját megyéspüspökeiknek, szerzetesfőnökeiknek a joghatósága alatt.

A Nagy Konstantin és Nagy Károly császárok idejében megjelenő, csak harctéri katonai lelkészi szolgálatból fokozatosan nőtt ki az igény az állandó jellegű katonalelkészi hierarchia iránt. Akkor jelentkezett ez az igény, amikor a banderiális hadviselési módszert felváltotta a zsoldos hadsereg, a hűbéri viszonyokból kifejlődött katonaállítási kötelezettséget felváltotta a közösség pénzéből felfogadott zsoldos katonatartás. Eleinte a Német-római Császárság zsoldos seregeinél minden zászlóaljnak volt papja, de erről a parancsnoknak kellett gondoskodnia, aki a papot éppúgy felfogadta, mint a katonát. Azt lehet mondani, hogy zsoldos katonalelkészek voltak. Ezt a havi-évi zsoldból élő felfogadott katonaságot felváltotta az állandó - békében és háborúban egyaránt helytálló - hadsereg. Ez fokozatosan megváltoztatta a katonalelkészek jogi helyzetét. Állandóvá vált, önálló egyházi és katonai intézménnyé lett a katonai lelkészi szolgálat is.

 

Papok a középkori magyar hadseregekben

A honfoglalás után a nyugati országokba kalandozó magyarok nem öltek meg hitükért keresztény papokat. A honfoglalás alkalmával megszerzett területeken vértanúságot kereső hittérítők közül is csak Szent Gellért csanádi püspök volt az, aki nálunk a vértanúság pálmáját elnyerte. Mindez azt mutatja, hogy a magyarok már a VII-VIII. században találkoztak a kereszténység nyugati-római formájával, csakúgy, mint annak keleti-bizánci formájával.

Az államalapítást követően azután Szent István király és utódai többször fogtak fegyvert a keresztény vallásért, belső ellenfeleikkel szemben, harcoltak az országra törő külső ellenséggel, vagy újabb területek megszerzéséért.

Első királyunk a magyar egyházi és állami szervezetek kialakításánál Nagy Károly Frank Birodalmának szerkezeti felépítését és a Nagy Károly-i törvényeket vette alapul. Ha az országos jelentőségű kezdeményezésekben fellelhetők a frank-germán hatások, akkor bizonyára nem kerülte el figyelmét a harcoló katonaság lelki ellátásáról szóló - és a gyakorlatba Európa-szerte átültetett - 769. évi kapituláré sem. Közvetett bizonyítékok alapján, egyes elszórt adatokból arra lehet következtetni, hogy a magyar királyok éppúgy gondoskodtak a harcoló katonák lelki ügyeinek ellátásáról, mint a nyugati keresztény fejedelmek.

Kezdetben, amíg „minden" a király tulajdona volt, természetesen a király, illetve a királyi udvartartás gondoskodott a katonákról, csakúgy, mint a katonaság vezetőiről. Amikor azonban világiak és egyháziak különféle - adományozás, foglalás révén - földek, falvak, várak és velük együtt jobbágyok birtokába jutottak, természetesen már nemcsak a királyok kötelessége volt az ország, a javadalmak és a lakosok védelme, hanem a tulajdonosoké, akár világiak, akár egyháziak is voltak azok.

A hon, az ország védelme az egész középkoron át a föld védelmével, biztonságával kapcsolódott össze. A földet a tulajdonos tartozott megvédeni. A pécsváradi apátság alapítólevele 1015-ben az apátság védelmére szolgáló 700 katonáról, a veszprémi zárda alapítólevele (1002 előtt) pedig 60 lovas szolgáról tesz említést.5 Főpapjaink a XI-XII. század fordulójától nemcsak egyházfők, hanem tekintélyes földtulajdonnal rendelkező főurak is voltak. Így tehát ők az általuk birtokolt területek védelmére harcoló jobbágyokat voltak kötelesek alkalmazni. A harcos várjobbágyok az egyházi birtokokból többek között telkeket kaptak fizetségül. A főpapok és főurak az ország védelmére vagy gyarapítására javadalmaiknak nagysága arányában meghatározott számú katonacsapatot voltak kötelesek kiállítani, és ezeket saját költségükön a király rendelkezésére bocsátani. Az ilyen katonai egységeket nevezték bandériumoknak, magát a rendszert pedig banderiális honvédelemnek. A főúri és főpapi javadalmak tehát nem a családok vagy egyháziak magáncéljait szolgálták, hanem országos honvédelmi kötelezettségekkel is jártak, amelyekről később a törvények is megemlékeznek.

Első honvédelmi törvényünknek a II. András király által 1222-ben kiállított Aranybulla 7. cikkelye tekinthető, amely a papságot is magába foglaló nemességet - írásban is - kötelezte az országot ért támadás esetén az ellenséget visszaverni és megtorlás végett üldözni. Az Aranybulla védelmébe vette a várjobbágyokat és a katonaként szolgáló szervienseket, amikor úgy határozott, hogy a szerviensek külföldi katonai szolgálatra csak fizetség ellenében kötelezhetők. Az 1222-es Aranybulla megújítása az 1231-i dekrétum, amely részben meghagyja, részben kiegészíti az Aranybulla pontjait, de a 7. pontot változatlanul átveszi.

A Kun László király idejében, 1279-ben tartott Budai zsinat a papok számára tilalmazta a háborúban való részvételt, kivéve, ha védelemről van szó. Ilyenkor kötelességük volt a védekezésben részt venni, de nem fegyverrel, hanem a katonák buzdításával. A zsinat a papoknak megtiltotta a fegyvertartást is.

Ettől, a kizárólag egyházi rendelkezésű törvénytől eltekintve, és ezt nem számítva, több mint 200 évig a magyar törvényhozás nem foglalkozott katonai jellegű döntésekkel. Zsigmond királynak 1435. évi II. törvénycikke szerint minden főnemes 33 jobbágytelek után egy-egy jól felfegyverzett lovast kellett hogy hadba küldjön, természetesen az eddigi banderiális kötelezettségen kívül.

Már a XIII. század végére elégtelennek bizonyultak az egyházi földbirtokok harcoló jobbágyai is, nemcsak a világi főuraké. A bandériumok létszáma kevés, ereje pedig gyenge volt. A főurak és főnemesek zsoldosokat fogadtak fel, hogy ütőképes hadsereggel vonulhassanak fel az ország védelmére. Egy 1433-ból fennmaradt jegyzék szerint a katolikus főpapságnak 6550 lovas katonát kellett a bandériumok mellett háború esetére kiállítani.6

Az 1435. évi dekrétum első cikkelye egyértelműen megköveteli a főpapságtól, hogy bandériumaikkal és katonáikkal a király segítségére siessenek háború esetén. A főpapok (püspökök, apátok és prépostok) tehát egyrészt személyes hivataluk révén, másrészt birtokaik után csapataikkal, bandériumukkal honvédelmi kötelezettséget tatoznak teljesíteni.

Számos adattal rendelkezünk arra vonatkozólag, hogy az egyháziak maguk vezették hadba saját bandériumukat. A főpapoknak és más egyháziaknak a harcokban való jelenléte azonban nemcsak fegyveres részvételt jelentett, hanem lelkipásztorit is. A tatárjárás idején Uros pannonhalmi apát megerősített apátságát szerzeteseivel védte meg a tatárok ostromával szemben. A tragikus végű muhi csatában (1241. április 11-én) pedig Mátyás esztergomi érsekkel az élen ott maradt majdnem az egész főpapi kar.

A harcba szálló főpapok mellett külön említést érdemelnek a lovagrendek. Ezekben a harcoló lovagokon kívül ott voltak a lovagrend papjai is. Az ő feladatuk volt a katonák lelki ellátása mellett a sebesültek ápolása, vigasztalása és az elesettek eltemetése. A lovagrendek rendszeres lelkészi szolgálatot végeztek a katonai táborokban. Hazánkban mind a három lovagrend letelepedett. A templomos lovagokat III. István király telepítette le. Ők a muhi csatában szinte mind elestek. II. Géza királytól az ispotályosok katonáskodó és betegápoló rendje, a Johanniták kaptak birtokokat, akik aztán fiókegyházaikkal behálózták az országot. II. András király a német lovagrendet hívta be a Barcaságba. A XII. század végén megjelentek a Szent Lázár rendjének bélpoklosokat ápoló szerzetesei is, akik a keresztes hadjáratok nyomán terjedő betegség áldozatait gondozták.

A lovagrendek mellett a hadra kelt seregek lelki gondozói a szerzetesek voltak, mint a főpapok segítőtársai. Kun László - e korból fennmaradt okirat szerint - megerősítette az Ágoston-rend összes privilégiumát, mert az Ottokár cseh király elleni morvamezei csatában (1278. augusztus 26.) a rend tagjai beszédekkel és a katonák buzgó pasztorálásával nagyban hozzájárultak a győzelemhez. Különösen kitűnt e téren Éliás perjel.

A hűbéri kötelezettségből hadba vonult, vagy ugyanezen okból zsoldosként felfogadott katonák lelki gondozásában és ellátásában a szerzetesek vettek részt nagyobb számban. Ők többen is voltak, és könnyebben voltak nélkülözhetők, mint a viszonylag helyhez kötött, földesúri hatalom alatt álló világi papok.

A Hunyadiak korában főképpen a ferencesek tűntek ki a katonai lelkipásztorkodásban. Hunyadi János idejében a ferences rendben két irányzat birkózott egymással: a szigorúbb életre törekvő obszervánsok és az enyhébb életszabályokat követni akaró spirituálisok. Hunyadi János a renden belüli mozgalmaknak a szigorúbb szárnyát támogatta, azt a mozgalmat, melyhez Kapisztrán János is tartozott. Ők is szívvel-lélekkel támogatták Hunyadi Jánost a török ellen folytatott harcaiban. 1444-ben a várnai csatában nagyon sok obszervens ferences mint a katonák lelkipásztora esett el.

Hunyadi Jánosnak, mint hadvezérnek, is méltó társa volt Kapisztrán János. Ferences testvérei között mégsem hadvezéri képességeivel, hanem a lelkészi szolgálatban való helytállásával tűnt ki és volt példakép. Kapisztrán János nemcsak pénzt szerzett a hadjáratokhoz a Szentszéktől, nemcsak hadi tanácsokat adott, hanem beszédeivel hathatósan toborozta a katonákat, harcra lelkesítette őket, és a győzelembe vetett hittel ajándékozta meg a sereget. Ott volt Hunyadi János halottas ágyánál, ő látta el utolsó útravalóval, valamint a betegek kenetével haldokló harcostársát. A táborban pusztító pestist - amely később őt is elragadta - valószínűleg a katonák között végzett lelkipásztori munkája során kapta meg.

A középkor folyamán a bandériumok katonáinak lelki gondozásáról - ha szükség volt rá - a főpapok személyesen vagy udvari papjaik által, a világi főurak pedig vagy a saját kegyuraságuk alatt álló, vagy udvari papjaik által gondoskodtak. Egy 1476-ban kelt háborús naplóban a következőket olvashatjuk: "A tábori káplán jámbor és tanult ember legyen, aki a kapitány sátra előtt, ahol a katonák dobszóra gyülekeznek, a tiszteknek és közlegényeknek hirdesse az istenfélelmet, a jámborságot és minden igazságot. Bűneiket a szemükre vetve, őket erkölcsös életmódra serkentse és épületes beszédmódra szoktassa. A pap zsoldja egyenlő legyen a közemberével, és menetelések alkalmával lovat kell biztosítani számára."7

Már a XV. században általánossá vált az a vélemény a katonai körökben, hogy a középkori hadviselés módszere - a hűbéri rendszer bandériumokra épülő katonai szervezete - alkalmatlan az eredményes hadviselésre. Egyes esetekben felismerték ezt már az előző századokban is, mert II. István király már a XII. század első felében az állami kincstár terhére alkalmazott zsoldosokat, és divatba hozta őket Magyarországon is. A hűbéri kötelezettségből származó földesúri hadsereg - bandérium - mellett fokozatosan helyet kapott tehát a királyi haszonbérből és adókból fenntartott zsoldos sereg is. Annál is inkább, mert az európai hadviselés fejlődése az időleges zsoldosseregek felhasználásától az állandó zsoldosseregek felállítása felé haladt. A franciák első állandó zsoldosserege a XV. században alakult meg. Amint a franciáknak, úgy Mátyás király „fekete seregének" Magyarországon, és az I. Miksa német császár által felállított zsoldosseregnek is megvolt a maga külön katonalelkésze.

A zsoldosvezéreknek maguknak kellett a katonák lelkipásztori ellátásáról gondoskodni. A saját költségvetésük terhére fogadták fel a papokat, ugyanúgy mint a katonákat, és alkalmazták őket mindaddig, amíg együtt voltak. Ezért mondhatta Fronberger kapitány, hogy „a pap zsoldja egyenlő legyen a közemberével".

A változás bemutatására nagyon alkalmas Szerémi György - II. Lajos és János királyok házi káplánjának - katonalelkészi szolgálata. "Amikor Báthory András seregével útban volt Nándorfehérvár felmentése érdekében (1521) és Bátán táborozott, a nagyságos András úr meglátott engem, ahogy bámészkodva álldogáltam és odaszólt: Mi dolgod itt? Én még ma száz szál gyalogos élére századossá teszlek és pénzt kapsz. Ezt én végighallgattam és azt mondtam: Szívesen, nagyságos uram, kész vagyok veled tartani halálomig. Hozzál az útra miseruhákat és oltáriszentséget, mivel én meg nem lehetek mise nélkül. Én így felszereltem magamat és vidáman ellovagoltam vele."8

Ugyancsak Szeréminél olvasható, hogy 1526 augusztusában a mohácsi csatába induló Lajos király Budáról való elindulásának másnapján tábort ütött Báta mezővároska alatt, s itt „Nagyboldogasszony ünnepén szentbeszédet és misét hallgatott, valamint meggyónt és megáldozott". Népszerű prédikátora, "Antal doktor rögtönzött beszédében a próféta hangján szólalt meg. Beszéde elején bátorította a katonákat, és mind a két hadsereget a pogányok ellen", majd hangot változtatott és megerősítette a vitézeket, hogy a csatában diadalt aratnak.9

A mohácsi vész utáni időszak másik jelentős változást is hozott: a katonaság lelki gondozásába immár bekapcsolódtak a protestáns lelkészek is.

A protestáns vallást követő magyar főurak, főnemesek által kiállított bandériumok katonái ugyanis - uraik vallása után - szintén protestánsok voltak. Itt nem volt szerződésileg biztosított protestáns vallásgyakorlat, itt a protestáns lelkészek főúri jogon végezték lelkipásztori feladataikat. Együtt jártak a sereggel, együtt táboroztak velük mindaddig, amíg a hadi szolgálatuk a harcokban tartott. Ennek befejeztével visszatértek a várakba és udvarházakba a katonasággal együtt.

A magyarországi végvárakban és őrházakban pedig már katolikus és protestáns vallású katonák voltak együtt, akiknek lelki gondozását ezekben katolikus és protestáns lelkészek látták el, nem kiváltság alapján, mint a zsoldosoknál, hanem a gyakorlati élet, a várparancsnok döntése alapján.

Lilkó András 1564 körül az ozalyi határőrség tábori lelkésze volt. Consul István az 1567-es őszi hadgyakorlaton a horvátoknak prédikált. Grüneberger evangélikus tábori lelkészt 1595-ben városi lelkésznek hívták Sopronba. Hosius János a komáromi várpapság betöltése után Kanizsán lett evangélikus tábori lelkész. Fokthüi Máté a hajdúk kedvelt tábori prédikátora volt. Papa Flórián György valószínűleg Pápán volt tábori lelkész. Tolnay Dali Jánost Rákóczi Zsigmond 1644-ben vette maga mellé tábori lelkésznek.

A táborokban harcoló katonák számára készített imakönyvet Szőllősy Mihály református lelkész: Bujdosó magyarok füstölgő csepűje címmel. A mű Kolozsváron jelent meg 1676-ban, "vitézek számára, hősök lelki táplálására". A könyvecskében többek között ilyen könyörgések vannak: Magyar nép árvaságán való fohászkodás. Tábori reggeli könyörgés. Tábori estvéli áldozat. Tanácskozásra gyűlők imádsága. Generalis magános könyörgése. Tábor elindulásakorra való imádság. Tábor megszállásakorra való imádság. Strázsáramenő vitézek esedezése. Harcra induláskor mondandó lelki készület... stb. A tábori élet minden körülményére van tehát benne megfelelő ima.

Magyari István mint tábori lelkész került Nádasdy Ferenchez. Ott volt urával az 1594-i esztergomi ostromnál is. Magyari István reánk maradt munkájában a tábori katonaságnak érdekes jellemzését adja: „Háborog az magyar; az spanyol latorkodik; eszik, iszik, tobzódik a német; az cseh hortyog jóllakásában; ásít puhasága miatt az kevélységtől megrészegült lengyel; az olasz bujálkodik; az vallon paráználkodik; fertelmeskedik az francus; az gallus virágéneket fú; tobzódik az anglus; az scotus torkoskodik; enyeleg az tót; árulkodik az horvát, és csak keveset találsz, aki magát keresztyénül viseli.”10

Ilyen tarka népsokaságban kellett a katolikus és protestáns lelkészeknek az istenes életre szoktatni katonáikat. Ha minden ezer emberre jutott is egy katonalelkész, akkor sem tudott hivatásához méltóan és eredményesen működni.

 

A német-római császárok törekvései az egységes katonalelkészi hierarchia kialakítására

A különálló, önálló, egységes katonalelkészi hierarchia kiépülésének kezdetei a XVI. század elejéig vezethetők vissza. A Németrómai Birodalom élén akkor I. Miksa császár, az európai történelem "utolsó lovagja" állt, aki ezt a díszítő jelzőt elsősorban azért kapta, mert a zsoldosokból szabályozott rendben élő katonaságot, a rabló lovagokból keresztény vezéreket akart nevelni. Minden törekvése arra irányult, hogy a hűbérurak ne csatlósaikat küldjék zsoldosaik élén a birodalmat, otthont védő háborúkba, hanem saját személyükben, saját katonáikkal szolgálják azt. Arra akarta a hűbérurakat rávenni, hogy maguk becsületes harcosokként viselkedjenek, és alattvalóik fegyelmezettségéről, kiképzéséről gondoskodjanak.

E célból egységes szabályzatot adott ki, amelyben nemcsak a katonai szervezet normáit fektette le, nemcsak a tisztek és a legénység szolgálatát, valamint illetményüket szabályozta, hanem a csapat szellemének erkölcsi tartalmára is súlyt helyezett.

Hadi cikkelyei vasszigorral igyekeztek gátat vetni a századok alatt lezüllött felfogásnak és a belőle fakadó bűnözésnek. Istenkáromlásra nyelvkitépés, hamis esküre az esküujjak levágása volt a büntetés. Babonaságot és varázslásűzést halállal büntetett. Ugyanez a büntetés várt azokra is, akik a nőkkel erőszakoskodtak, vagy a fajtalanság bűnébe estek. Ugyanakkor és ugyanott hangsúlyozta azt is, hogy á legszigorúbb büntetésnek sincs elég elriasztó ereje, ha azt a jóra való nevelés nem támogatja. E célból elrendelte, hogy mind az egyházi, mind a világi hűbérurak, valamint az általuk toborzási joggal felruházott vezérek, minden ezred, illetve zászlóalj részére katonalelkészekről gondoskodjanak.

A rendelkezés szerint a katonalelkész tehát már nem önkéntes kísérője a hadra kelt seregnek - mint eddig volt -, hanem esküt tett, a hadibíráskodás és fegyelem alá rendelt katona. A zsoldlista első oldalán szerepelt, vagyis a törzshöz tartozott, amiért tiszti bánásmód járt neki, de mert nem teljes felszerelésű, azért a tisztikaron kívül külön sorolt.

Ami e rendelkezésből hiányzott, az a lelkész kiválogatásának, egységes irányításának és az ezzel kapcsolatos ellenőrzésének a kérdése. A "tábori káplán" felett az rendelkezett, aki beszervezte. Ennek következtében már az alkalmasok kiválasztásánál előfordultak hibák.

I. Ferdinánd 1543-ban kísérletet tett arra, hogy Miksa szép tervét végrehajtsa. Udvari káplánja Brus Antal, a későbbi bécsi püspök, majd prágai érsek személyében a harcoló hadserege számára külön Generalis Vicariust állított. Ennek az élére előbb egy püspököt akart kinevezni, aki pápai felhatalmazással irányította volna a seregnél működő tábori papokat. Mivel a pápai jóváhagyás nem történt meg, a császári intézkedés nem volt tartós. Az állást később legtöbbször be sem töltötték. A harcoló seregnél szolgálatot teljesítő tábori ezredlelkészek összefogó főhatóság nélkül maradtak és továbbra is az ezredparancsnok joghatósága alatt állottak mint katonai alkalmazottak. (Lelki joghatóságukat felszentelésük révén - ha világi papok voltak - a püspököktől kapták, ha pedig szerzetesek, akkor a szerzetesfőnöküktől.)

A katolikus ezredlelkészek szentmiséket tartottak a táborokban külön e célra felállított kápolnasátrakban, aztán minden reggel és este közös imát egy órával napkelte előtt és egy órával napnyugta után. Minden katolikus katonának el kellett végeznie a húsvéti szentgyónást és szentáldozást. Aki ezt elmulasztotta, pénzbírságot fizetett (a legénység egyheti, a tisztek egyhavi zsoldot - a befolyt összeget a tábori kápolnaalap kapta). Az egyházi ünnepeket is mindig megtartották a táborokban. A nagyhét utolsó három napján - miképpen a temetéseknél is - a dobokat fekete posztóval vonták be, hogy tompább hangot adjanak, a fegyvereket pedig csövükkel lefelé hordták a katonák. A betegekhez és a sebesültekhez az Oltáriszentséget mindig egy díszszakasz kísérte.

1618 és 1648 között zajló harmincéves háború alatt felállított császári ezredeknél minden ezred rendelkezett egy-egy lelkésszel. Így volt ez a francia hadseregnél és a bajor választófejedelem seregeinél is. Sőt, az utóbbinál a főhadiszálláson még volt egy katonai főpap is beosztva, akinek az egyes ezredeknél működő tábori lelkészek alá voltak rendelve.11

A korabeli hadszervezet szerint ugyanis a sereg ezredekből állt össze. Az ezredek nemcsak nagy önállósággal, de jelentős kiváltságokkal is rendelkeztek. E kiváltságok között nem utolsó volt az az előjog, hogy minden ezred önmagában egy-egy plébániát képezett. Az ezredplébános, a tábori lelkész felvétele, alkalmazása az ezred parancsnokának a joga volt. Az ezred katonáinak a lelkipásztori ellátását az ezredek saját tábori lelkészei végezték el.12 Minthogy a zsoldos ezredek nagy része protestánsokból állott, meg kellett engedni azt is, hogy az ezredek protestáns lelkészeket alkalmazhassanak. Amíg a katolikus istentiszteletet a táboron belül lehetett megtartani, addig a protestáns lelkészek tevékenységüket csak a táboron kívül folytathatták.

Félsikert jelentett II. Ferdinándnak az a kísérlete, hogy az elődje által létesített Generalis Vicariátust a pápával is megerősíttette 1623-ban. A harmincéves háború nem kedvezett a szervezeti kiépítésnek. A külső keretek megteremtése helyett csak a katonai lelkészi munka lett belterjesebb.

A harcoló csapatoknál alkalmazott tábori lelkészek - a polgári egyházi elöljárón, a püspökön kívül a csapatoknál külön, tábori egyházi elöljárók alatt is álltak a hadi cselekmények idején. A hadra kelt seregnél ezek mint az Apostoli Szentszék külön megbízottai (delegátusai) gyakorolták a legfőbb egyházi joghatóságot. Amikor a béke helyreállt, a seregeknél alkalmazott világi vagy szerzetesi papok, protestáns lelkészek visszatértek eredeti állomáshelyeikre, zárdáikba. Az Apostoli Szentszék külön megbízottjának a joghatósága pedig megszűnt. A katonák, akár leszereltek, akár nem, annak a püspöknek a joghatósága alá kerültek, akinek a területén állomásoztak vagy laktak.

A harmincéves háború időszakából több ilyen delegátust, apostoli tábori helynököt ismerünk. 1623. augusztus 22-én történt Fastroyd Henrik arbei püspök kinevezése. (Arbe egy sziget Isztria partjánál.) Őt követte Hammer György magdeburgi segédpüspök 1634 elején. Azután 1639. június 6-án Marenzi Antal pedenai püspök (szintén Isztriából) következett. Levelezéseiből megismerhetjük az apostoli tábori helynök gondjait, nehézségeit és a tábori lelkészi munka eredményesebbé tételének az eszközeit. 1641-ben egy emlékiratot készített Lipót főherceg, fővezérhez, amelyben leírta, hogy milyen rettenetes mélyre süllyedt le a katonák vallásos élete. Marenzi nem elégszik meg a súlyos tények megállapításával, hanem megoldást is ajánl. 1641. április 22-én közzétette A tábori lelkészek szervezeti szabályzatát és "Az ezredes urak kötelességeiről" szóló javaslatát. Marenzi nem sokáig maradt meg ebben a tisztségében, mert 1643. április 14-én ismét Fastroyd Henrik lett az apostoli tábori helynök. Ugyanakkor megjelent egy császári utasítás, amely elrendelte az alkalmatlan tábori lelkészek elbocsátását és meghagyta az ezred parancsnokainak, hogy a tábori lelkészt ne tekintsék házi lelkészüknek, hanem az egész ezred lelkészének. A Fastroyd által elindított katonalelkészi reformot saját maga nem tudta tovább folytatni, mert testi egészségi állapota arra kényszerítette. hogy megváljon a katonaságtól. Csak 3 hónapig volt a császári hadsereg lelkészeinek az élén. III. Ferdinánd már nem nevezett ki újabb tábori helynököt, hanem egy jobb megoldást keresett.

 

A katonalelkészet a jezsuiták kezében

III. Ferdinánd Wallenstein halála után, mikor a hadsereg feletti hatalom a kezébe került, a katonai lelkészet megszervezésének a kérdésében VIII. Orbán pápához fordult, hogy egyházjogilag is rendezett megoldás szülessék. Kézenfekvőnek látta, hogy a császári hadsereg lelkipásztori ellátásának teljes súlyát a jezsuita rend tagjainak vállára tegye. Ilyen értelmű előterjesztését a pápa támogatta, és 1643. szeptember 18-án kelt leiratával (Breve) a császári gyóntatót, P. Ganns János jezsuitát püspöki joghatósággal ruházta fel és megbízta, hogy háború esetén mindazok felett, akik a táborban élnek, vagy azt követik, ezt a joghatóságot gyakorolja. Ettől az időtől kezdve a "Capellanus Castrensis Maior", azaz a tábori főkáplán tisztséget a rend feloszlatásáig, 1773-ig, mindig a jezsuita rendhez tartozó császári gyóntatók viselték. Ez a pápai döntés és határozat ugyan még mindig csak a háború idejére érvényes rendelkezést hozott, de már a tábori főkáplán joghatóságát kiterjesztette azokra a személyekre is, akik civilként - feleség, gyermek, árusok, szolgák stb. - a táborban éltek és követték a tábor vonulását.13

A tábori főkáplánok Bécsben éltek, fizetésüket az udvartól kapták, és állomáshelyüket el nem hagyhatták. Feladatuk így a szervezés és irányítás maradt. A hadra kelt seregnél a végrehajtás, az ügyintézés érdekében a tábori főkáplán segítséget kapott egy vezérkari káplán (Generalstabs-Kaplan) személyében, aki szintén a jezsuita rend tagjaiból került ki. Ő a rend támogatását biztosította a tábori főkáplánnak, de szükség volt az ügyvitelben való segítségére is. Így lett a tábori főkáplán általános helyettese Schrader Henrik pirawarthi esperes és Rosai Mátyás világi pap. A két világi pap évi javadalma 3000 tallér, 7 szolga, 14 ló és 2 kocsi biztosítása volt.

A szerencsétlen kimenetelű csatákat III. Ferdinánd az Isten büntetésének tekintette, mert az istenfélelem kiveszett a hadseregből.14 A császár a jezsuita tábori főkáplánt - illetve a mellette felállított kollégiumot - bízta meg azzal, hogy a hadsereg katonái között lelkeket nemesítő missziókat tartsanak. A jezsuita provinciális e feladatok megvalósítására négy pátert jelölt ki: Puschmann Pétert, Küntoff Lőrincet, Maurum Györgyöt és Jázkay Mátyást. A kollégium vezetője Puschmann Péter lett. A tábori misszió tevékenységére vonatkozó rendelkezéseket III. Ferdinánd 1644. április 12-én adta ki,15 és ennek alapján nagy sikerrel járták a táborokat az atyák.

A pápai rendelkezés végrehajtása során több rend elöljárója és püspöke tiltakozott az ellen, hogy katonalelkész rendtagjaik, papjaik fölött jezsuita rendtagok gyakoroljanak joghatóságot. Így szükségessé vált, hogy helyettesi minőségben az apostoli tábori helynök egy világi papot is kinevezzen. De a joghatóság kérdésében kiéleződött az egyházjogi vita a világi papsággal is. Amikor a csapatok téli szállásra vonultak, akkor három hónapi egy helyben lakás után már a helyi plébánosok formáltak igényt a katonákra, és tiltakoztak a katonalelkészek túlkapásai ellen. Ez a joghatósági vita majdnem másfélszáz évig újra-újra visszatért, míg végre elrendeződött.

Az 1648. október 24-én aláírt westfáliai béke után elcsendesedtek a fegyverek egészen 1657-ig. A bekövetkezett békeidőben mindenki letette hivatalát. Megszűnt Ganns János tábori főkáplán tevékenysége csakúgy, mint a többi jezsuitáé, természetesen a missziós tevékenység is. A jezsuiták rendházaikba, a világi papok a plébániákra vonultak vissza. A püspökök visszavonták a tábori lelkészeknek nyújtott joghatóságot, mondván, hogy az csak a háború idejére terjedt ki. A katonák így visszakerültek a püspökök joghatósága alá.

Minden nézeteltérés ellenére is a katonalelkészi munka elmélyült és eredményes volt. Főleg az időnként megtartott missziós utak teremtek jó gyümölcsöt. (A katonalelkészek munkájáról részletesen megemlékezik Montecuccoli tábornok a török háborúkról írt munkájában.)

Alig tízéves béke után, I. Lipót trónra lépésével, 1657-ben hosszan tartó háborúk kezdődtek Lengyelországban, Magyarországon, Erdélyben, a franciák és a törökök ellen. Később pedig kirobbant a spanyol örökösödési háború. Így tehát ismét életbe lépett az 1643-as pápai rendelkezés, amely a háborúba vonult seregekben a lelki joghatóságot a császár gyóntatójára ruházta. Ekkor Müller Fülöp jezsuita atya volt a császár gyóntatója. Ugyancsak feléledt a missziós tevékenységet folytató kollégium is, amelynek legfőbb vezetője P. Tremel György S. J. lett. I. Lipót is, mint egykor III. Ferdinánd, egy utasítást adott 1659. szeptember 6-án Tremelnek.

Az újra katonai lelkészi szolgálatra behívott világi papok miatt, ezenfelül a püspök joghatóságának a katonai területen való korlátozása miatt, súrlódás keletkezett a megyés püspökök és a katonai lelkipásztorság vezetője között. Az egyházjogi határvillongások kiküszöbölése végett olyan római okmányra volt szükség, amely a katonai lelkészetet függetleníti a területileg illetékes megyés püspököktől.

Bécs felmentése 1683-ban, I. Lipót fegyverszünete XIV. Lajossal 1684-ben, Buda visszavétele a töröktől 1686-ban csak epizódok voltak a hosszú háborúskodásban. A Szent Ligában tömörült Ausztria, Lengyelország, Velence és később Oroszország a török ellen szövetkezett 1684-ben, ami azt jelentette, hogy I. Lipót továbbra is hadiállapotban tartotta hadseregét.

A megyés püspökök és a tábori főkáplán joghatósági háborúskodása tehát csak folytatódott. Róma a - "lex haeret torritoria" - területi elvből nem akart engedni. Az elhúzódó háború és az ebből fakadó szükség azonban végre is engedékenységre bírta Rómát. XI. Ince pápa 1689-ben a császári hadseregben gyakorolt püspöki joghatóságot - nemcsak a háború időszakára, hanem mind a téli szállások, vagy bármiféle okból származó harci szünetek idejére is - teljhatalommal a bécsi nunciusára ruházta át, aki állandó jelleggel a császári udvarban tartózkodott. A pápai rendelkezésben azonban az is benne volt, hogy ő - mármint a nuncius - ezt a joghatóságot szükség szerint a mindenkori császári gyóntatóra átruházhatja, akinek a címe a régi maradt: Capellanus Castrensis Maior.

VIII. Orbán pápa 1643-ban kelt brévéjében a háborús időszakra a mindenkori császári gyóntatóra bízta a tábori lelkészek legfőbb irányítását, és ezt nem kellett sohasem újból és újból kérni, hanem ahogyan változtak a gyóntatók, úgy változtak a tábori lelkészek élén álló vezetők is. Így volt ez 1657-től egészen 1689-ig.

XI. Ince 1689. évi rendelkezésével tulajdonképpen önmagának tartotta fönn a császári seregekben a katonalelkészek feletti lelki hatalmat, mert a nuncius az ő képviselője volt. A nuncius közbejötte csak kiküszöbölni akarta azokat a torzsalkodásokat, amelyek a megyés püspökök és a tábori főkáplán között voltak. A tábori főkáplán hátvédet kapott a nunciusban. De az is megerősítette a helyzetét, hogy már nemcsak a háborús időkre szólt a meghatalmazás, hanem békeidőre is, és csak a teljes leszerelés esetén szállt vissza a nunciusra.

A hosszú háborús időszak alatt megkezdődött - legalábbis csírájában - az állandó császári hadsereg kialakulása is, és ez is szükségessé tette a pápa ilyen irányú intézkedését.

A pápai és a császári rendeletek gyakorlati végrehajtására, valamint a lelkészeknek tábori kápolnákkal való felszerelésére a hadi kincstár biztosított fedezetet, sőt rendszeresítette és támogatásban részesítette a katonai lelkészeket kisegítő egyházmegyés papokat is.

Az átszervezésnek meg is volt az eredménye. A jogvitáktól megszabadult, és a saját egyházi és katonai főhatóságaiktól felszerelt katonalelkészek a legnehezebb feladatok megoldására is vállalkoztak. Egyik részük a harcokat megelőző toborzásból vette ki részét, másik a külföldi szövetségesek keresésében és biztosításában. Voltak, akik a tábori lelkészekre való nevelő hatásban tűntek ki, és végül olyanok is akadtak - nem kis számban -, akik valóságos katonák és hadvezérekként vettek részt a háborús cselekményekben.

Közöttük is kiemelkedik Ábrahám a Santa Clara (1642-1710), aki kifejezetten katonaszónok volt. Átfogó történelmi tudás, tüzes hazaszeretet, sziporkázó szellem és páratlan szónoki készség jellemezte. Értett ahhoz, hogy a tunyát felébressze, a lassút ösztökélje, a kishitűt biztassa, a gyávát megszégyenítse, a bűnöst bűnbánatra indítsa. A bécsiek haragudtak rá szókimondása miatt, de mégse tudták megállani, hogy el ne menjenek meghallgatni.

A külföldi segítség szerzője és a tábori lelkészek nagy nevelője volt Aviánói Márk (1631-1699) velencei kapucinus szerzetes, akinek szónoki ereje és karizmatikus képességének híre egész Európát bejárta. A bajor választófejedelem 1680-ban Münchenbe hívta, de 1683-ban I. Lipót kérésére Bécsbe sietett, ahol a császár házi papja, barátja, politikai és hadi tanácsadója lett. Bécs felmentése után a törököket űző császári sereget egészen Belgrádig elkísérte.

A harcos kisegítő papok közül említésre méltó a lilienfeldi cisztercita kolostor két apátja. Az első: Strauch Kornél (1611-1652) a svéd hadak betörésekor Ausztria megmentője: a másik: Kohlweisz Mátyás (1660-1696), aki a Bécset ostromló törökök rablásait fékezte meg, és a már láncra fűzött lakosok ezreit mentette meg a török rabságtól.

A kor hivatásos katonalelkészeiről nem maradt annyi forrás, mint a vezetőkről, akik közéleti szereplésük miatt a hivatalos történetírók érdeklődési körébe kerültek.

A harmincéves háborúban kimagasló katonalelkész volt Dominicus, a Jezu Maria Russola karmelita atya, aki a fehér-hegyi csatában (1620. november 8.) tüntette ki magát. A pápa követeként megfordult az európai udvarokban. 1630-ban Bécsben halt meg.

1632-ben Lützennél Schenk János fuldai apátot akkor érte az ellenség golyója, amikor csata előtt a csapatokat megáldotta.

Budavár bevétele alkalmából 1686-ban P. Zenerolla Pál és Kolich Lukács jezsuiták a török gyerekeket vették pártfogásukba. Metzger János pedig a katonákkal együtt mászott fel a vár falára. Hasonlóan a harcoló katonákkal együtt küzdött Darasoczy Márton jezsuita atya is, aki súlyosan megsebesült Zalánkeménynél. Zirkelbach Lucidus Klein atya pedig 1702-ben golyózáporban végezte lelkészi teendőit, és ott halt meg.

A pápai rendelkezés idején a bécsi nuncius közvetítésével az akkori császári gyóntató P. Stettinger Kristóf lett a tábori főkáplán 1689-ben, helyettese pedig P. Gerstl Balázs jezsuita.

Stettinger halála után I. Lipót mellett a gyóntatói tisztet, és ezzel a tábori főkápláni méltóságot is P. Wolf vette át, aki nagyon erős befolyást tudott gyakorolni a császárra. Wolf utóda, és egyben I. Lipót utolsó gyóntatója 1697-től 1705-ig P. Menegatti Ferenc volt.

Ebben az időszakban a császári hadseregben szolgálatot teljesítő zsoldoscsapatokkal megkötött szerződések biztosították a protestáns katonáknak a vallásszabadságot és a lelkészek tartását, de azzal a kikötéssel, hogy a római katolikus vallás rendezvényein is kötelesek részt venni. Amikor III. Ferdinánd a jezsuiták gondjaira bízta a katonalelkészetet, nyolc pontból álló utasítást küldött a tábori főkáplán számára. Ebben hangoztatta, hogy a katolikus vallásgyakorlatot a hadsereg minden ezredében biztosítani kell, kivéve azt az öt szász ezredet, amelyekben császári engedéllyel evangélikus vallású prédikátorokat tarthatnak. Az utasítás pontokba szedi az evangélikus prédikátorok tartásának feltételeit, így többek között:

- az evangélikus prédikátorok katolikus templomban nyilvános igehirdetést nem tarthatnak, hanem csak privát házakban vagy a szabad ég alatt;

- a helység elöljárósága ellenőrizze, hogy a császár katolikus alattvalói ne vegyenek részt az istentiszteleteiken.

Amikor a császár és a szász választófejedelem megegyezett abban, 1695. május 6-án, hogy a császári hadsereget 8000 fős szász segédcsapat fogja támogatni, akkor a protestáns katonaság részére - akár a harctereken, akár a szállásokon - a szabad vallásgyakorlat, így a nyilvános istentisztelet, a betegellátás és temetés biztosítva lett.16

 

A katonai lelkészet az állandó hadsereg első időszakában

Ámbár III. Ferdinánd a wesztfáliai békekötés után úgy rendelkezett, hogy 9 gyalog- és 10 lovasezred "talpon maradjon", a hadtörténelem mégsem ettől az időtől kezdve számítja az állandó hadsereg bevezetésének korfordulóját, hanem csak III. Károly uralkodásának kezdetétől. Ekkor kapott az állandó hadsereg teljesebb és állandóbb szervezetet. 1711-1741 között 26 új gyalogezredet és 8 új lovasezredet állítottak fel. A bécsi hadvezetőség ugyancsak ebben az időközben alakította meg a tüzérséget, valamint a hidász- és hadtápalakulatokat, a várak új őrségeit, a hadi kórházak és nevelőintézetek első intézményeit.

A katonalelkészi állomány 1750-ben a tábori főkáplán és a rendelkezésére álló központi hivatal tisztviselőin, valamint a birodalom különböző országaiba kihelyezett 5 általános helynökön kívül 110 főt számlált.

Jutott belőlük minden gyalog- és lovasezrednek, minden magasabb parancsnokságnak, egészségügyi és nevelőintézetnek, a tüzérségnek, a hadtáp (vonat-) csapatoknak, sőt még a hidász- és dunai hajózási csoportoknak is.

Az 1717-ben felállított bécsi hadimérnök-hadiakadémia, az 1761-ben felállított nemes ifjak hadapródhadteste, a következő évben hozzácsatolt hadapródház és a katonai növendékiskola egy-egy "házi káplánt" kapott. A többieknek a beosztásuk szerint "ezred-", "kórházlelkész" stb. volt a nevük.

A katonalelkészek illetménye állomás és beosztás, béke és háború ideje szerint változott, de sohasem volt arányban rendfokozati besorolásukkal. Az őrnagy után soroló lelkész illetménye még az altiszti jellegű tiszthelyettesek illetményét sem érte el. Adataink vannak reá, hogy egyes parancsnokok vagy parancsnokságok maguk is restellték ezeket az állapotokat, és vagy saját zsebükből, vagy különböző címeken a közpénztár terhére iparkodtak a lelkészek anyagi helyzetén javítani. Valószínűleg, hogy e címen előbb engedélyezték, később rendszeresítették a katonalelkészeknél a stólajövedelmeket is.

A katonalelkészek szolgálati szabályzata, amely a tennivalóikat tartalmazta, az egyes ezredek rendtartásának volt szerves része. Amilyen eltérés mutatkozik a katonai szabályokban, olyan különböző volt a lelkészek szolgálati szabályzata is. Volt ennek hátránya és előnye is. Hátránya volt az egység, az egyöntetű eljárás hiánya. Nem lehet tagadni, hogy ennek a sokszínű eljárásnak előnyös oldala is volt. Azok a sajátos követelmények, amelyeket a csapat jellege, szelleme, történelme támasztott, szorosabb kapcsolatot teremtettek a lelkész és csapata között, és előnyösen befolyásolták az egészséges és mindenre kiterjedő lelki gondozás munkáját. A katonalelkész szó szerint "lelki atyja" lehetett csapata minden egyes hozzátartozójának. Egész szolgálati ideje alatt együtt élt, együtt örült és szenvedett velük.

A Daun-ezred 1733. évből származó szabályzata a lelkész kötelezettségeiről egyebek között így ír: "Mivel a katonalelkész azért van, hogy életmódjában mindenkinek tiszteletreméltó előképe legyen, azért minden fő és alantas tisztnek, nemkülönben közembernek kötelessége őt tiszteletben tartani, mint lelki atyját respektálni, jelenlétében pedig minden mosdatlan beszédmodortól és neveletlen viselkedéstől tartózkodni, aki ez ellen vét, az a kápolnaalap javára bírságot fizet." Azután folytatólagosan részletezi a lelkészi szolgálat rendjét: az alá- és mellérendelést; a függelemkérdést; az istentiszteleti rendet; a hitoktatást; a betegek látogatását; a húsvéti gyónást; a stólaszedést; a temetést; az esketést. Megtiltja bármely idegen lelkésznek az ezredkörletbe való belépést, és ott egyházi szolgálat végzését. Ha valamelyik tiszt idegen lelkész előtt kötne házasságot, a stóladíj az ezredlelkészt illeti meg. A szolgálati rend megóvása végett a lelkész tartozik az egyházi hatóságával lefolytatott, s a szolgálatot érintő ügyekről az ezredparancsnokot is értesíteni. A lelkész kötelessége volt az ezred anyakönyveinek pontos vezetése, a kápolna gondozása és az erkölcsi élet szemmel tartása.

A háború esetére a szabályzat külön intézkedik. Megszabja a lelkész ruháját, a tartózkodási helyét a harc előtt, a harc alatt és a harctéri események elcsendesedése után. A tábori közös esti imára vonatkozólag előírta, hogy az ezred körben fogja körül a papját, s az feszülettel a kezében mondja elő a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, a Hiszekegyet, és azután adjon áldást.

Személyére nézve a lelkész az ezred hadbírósága alá tartozik. Az ezredparancsnok fogadja fel és bocsátja el, illetve büntetheti - az egyházi feletteseivel egyetértésben.

Ebből és más hasonló szabályzatokból az tűnik ki, hogy az ezredlelkész csapatának ,proprius parochusa" saját plébánosa az ezrednek, a plébános minden jogával és kötelezettségével. A szabályzatokból az is világosan kiderül, hogy a katonalelkészek jogi helyzete kétértelmű volt: valóban katonai kötelékben szolgáltak, de mégsem voltak egészen katonák; felszentelt papok voltak, de kiváltságaik alapján mégsem voltak egészen egyháziak, hiszen kettős: egyházi és katonai joghatóság alatt állottak. Más kiváltságolt egyháziak - missziós papok vagy szerzetesek - viszont csak egyházi joghatóság - püspökök, szerzetes főnökök - joghatósága alá tartoztak.

Amíg a katonalelkészi szolgálat szinte a szerzetesi élet egyik tevékenységének a területe volt, és a szerzetesi közösség a katonalelkészeknek megfelelő lelki, szellemi és anyagi hátteret biztosított, addig a szerzetes tábori főkáplánok önállóságuk kiharcolása és megalapozása érdekében nem tettek különösebb erőfeszítéseket. Amíg a katonai hadvezetés és szervezettség bandériumokra és zsoldosokra, idényszerűségekre és szerződésekre épült, addig nem is látszott értelme annak, hogy a katonalelkészség intézményjelleget nyerjen az egyházi és katonai közigazgatásban.

Jelentősen megváltozott a helyzet az állandó hadsereg kialakulásával és a katonalelkészi szolgálatnak a szerzetesi élettől, a jezsuita rend vezető szerepétől való elszakadásával. A katonai és az egyházi szemléletváltozás fordulópontja időrendileg nem esett egybe. Az állandó "császári-királyi" hadsereget az 1715. VIII. tc. hozta létre, az önálló Apostoli Tábori Helynökséget pedig az 1773. december 22-én kelt pápai leirat szentesítette. A két időpont (1715 és 1773) között történtek ugyan kísérletek a nagyobb egyházi-katonai önállóság kieszközlésére és megvalósítására, de ezek nem tudtak állandósulni.

 

Kútfők, irodalom

Bjelik Emerich: Geschichte der k. u. k. Militárseelsorge und des apostolischen Feld-Vicariats. Wien, 1901.

Dr. Dezső László: Bevezetés a katonai lelkigondozásba I. könyv, Pápa, 1941.

Güsgen, Joannes: Die katholische Militkseelsorge i n Deutschland zwischen 1920-1945. Köln-Wien, 1989.

Hefele K. J.: Konziliengeschichte. 9. Bd. Freiburg, 1855-1890.

Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete 970-1900. Bp.,1958.

Dr Melichar Kálmán: A katonai lelkészet. Bp., 1899.

Szerémy György emlékiratai Magyarország romlásáról 1484-1543. Magyar. Tört. Emlékek, Írók. Pest, 1857.

Wenczel Gusztáv: De morte Ludovici regis. Tört. Emlékek, Írók. II. Pest, 1857.

 

Jegyzetek

1 Güsgen: 16.

2 Güsgen: 16.

3 Hefele:111. Bd. 497.

4 Güsgen: 17.

5 Karácsonyi: Magyarország egyháztörténete 970-1900. 80.

6 Karácsonyi: Magyarország egyháztörténete 970-1900. 87.

7Liebe, Georg: Der Soldat in deutscher Vergangenheit. Leipzig.

8 Wenczel Gusztáv: Szerémi György emlékiratai Magyarország romlásáról 1484-1543. Magyar Tört. Emlékek, Írók. IV. 1. Pest, 1857. 96.

9 Wenczel Gusztáv: De morte Ludovici regis. 404.

10 Dezső: 42-44.

11 Melichar: 24.

12 Melichar: 39.

13 Melichar: 25. és Bjelik: 21.

14 Bjelik: 22.

15Bjelik: 24.

16 Melichar: 49.

 

A fejezetben található fontosabb személyek életrajzi adatai

Kalchas

Híres jós a hőskori görögöknél. Némelyek szerint Mikeneből eredt, mások szerint Megarából. Ő volt Auliszban és Trója falai alatt az istenek akaratának magyarázója.

Emese

A magyar mitológiában az Árpád-házi uralkodócsalád ősanyja. Nevének eredeti jelentése: anyácska, mely szó a magyar nyelv legősibb rétegéből származik. Az álmában megjelenő turul (törökül toghrul) madár, az Árpád nemzetség totem-madara volt.

Álmos

895 körül halt meg. A honfoglalás előtti magyarok egyik vezetője, Árpád fejedelem apja, a hét honfoglaló vezér egyike. A krónikás hagyomány egy része szerint apja Előd, más része szerint Ügyek volt.

Árpád

845 körül született. A honfoglalás idején a magyar törzsszövetség nagyfejedelme volt, tőle származnak az Árpád-ház uralkodói. 907. július elején halt meg.

Ábrám

Pátriárka, több szemita nép, elsősorban az izraeliták ősatyja. Az Ábrám név valószínűleg az Abirám, 'az atya fölséges' szóval függ össze. Az Ábrahűm név Isten ígéretéből ered: „Ábrahám legyen a neved, mivel népek sokaságának atyjává teszlek”. (Ter 17,1-8). Ábrahám azon félnomádok közül való volt, akik Kr. e. 2000-1700 vándoroltak a Szír-arab-sivatagból és Mezopotámiából Szíriába és Kánaánba. Az egyik hagyomány szerint Háránból származott, a másik szerint a káldeai Urból; ez utóbbiban Terah fia. A Teremtés Könyve 14,13 hébernek mondja, azaz Héber utódjának (11,16), de nagyobb a történeti valószínűsége annak, hogy a habiru népcsoporthoz tartozott, bár nemzetsége csak részben esik egybe e népcsoport tagjaival.

Melkizedek

Az Ószövetségben Sálem királya és El-Eljon (a magasságbeli Isten) papja. Miután Ábrahám legyőzte a szövetségbe tömörült királyokat, Melkizedek eléje ment, kenyeret és sót vitt neki, és Istenéhez kiáltva megáldotta. A Zsidókhoz írt levél 7,2-ben Melkizedek nevének jelentése, 'az igazságosság királya', más értelmezés szerint 'Sálem isten király' vagy 'Melek isten igazságos'.

Mózes

A név a héber moseh, 'vízből kimentett' szóból származik. Egyiptomban született a Kr. e. 13. században. Izrael legnagyobb prófétája, aki által Isten megszabadította népét Egyiptomból, kinyilatkoztatta a Törvényt (Tízparancsolat) és megkötötte a szövetséget.

Nagy Konstantin

Flavius Valerius Aurelius Claudius Naissusban (Dacia) született 280 után. Nikomédia mellett halt meg 337. május 22-én. Ő volt az első keresztény császár 306-337 között. Constantinus Chlorus caesar és Helena (Szent Ilona) fia.

Tertullianus

Tertullianus Quintus Septimius Florens Karthágóban született 160 körül, ott is hunyt el 220 után. Laikus teológus, aki jogi tanulmányai befejezése után ügyvéd volt Rómában, ahol 195 körül megkeresztelkedett. Temperamentumára vall, hogy a római jog ellentmondásairól már megkeresztelkedése előtt pamfletet írt. Minden tehetségét az Egyház szolgálatába akarta állítani, túlzott szigora, merevsége azonban válságba sodorta. Úgy látta, hogy az Egyházban meglazult a fegyelem, ezért 207 körül szakított vele és egy kis csoport, a tertullianusok vezetője, majd a montanizmus híve lett. Szent Ágostonig ő a latin egyház legeredetibb teológusa, művei a 2-3. század fordulóján színvonalas teológiát nyújtanak.   A Scorpiacae c. munkájában a skorpió mérgéhez hasonlítja a gnózist. A koszorúról (De corona) című írását 211-ben tette közzé arról, hogy keresztényeknek lehetetlen a római hadseregben szolgálni, hiszen megkövetelik tőlük az áldozatbemutatást a császár géniusza előtt, ami hitükkel összeegyeztethetetlen.

Diocletianus

Caius Aurelius Valerius Diocletianus, elterjedt néven Diocletianus császár 244. december 22. született és 311. december 3-án halt meg. 284. november 20. és 305. május 1. között volt római császár. Létrehozta az autokratikus kormányzatot a birodalomban és megteremtette az alapjait a Római Birodalom második nagy korszaka számára, amit szokás dominátusként, tetrarchiaként vagy egyszerűen késő római birodalomként is említeni. Reformjai segítettek abban, hogy a Nyugatrómai Birodalom még további kétszáz éven át fennálljon, és megteremtették az alapokat a Bizánci Birodalom létrejöttéhez.

Eusebius

Caesareai Euszébiosz püspök, történetíró. 265 körül született a  Caesarea-i Maritima-ban, Palesztina. 339. májusában hunyt el. Pamphilosz pap valószínűleg felszabadított rabszolgája, majd tanítványa volt . A Diocletianus-féle keresztényüldözés idején közösen készítettek apológiát Órigenész védelmére. Ezután Türoszba, majd Thébaiszba húzódott vissza. 313 e. Caesarea Maritima püspöke. 324-től állt kapcsolatban Nagy Konstantinnal, akire nagy hatással volt. 325-ben az antiochiai zsinat elítélte szentháromságtani tételeit, a niceai zsinaton mégis fontos közvetítő szerepe volt. Történetírói érdemei vitathatatlanok, a császárral szembeni magatartása miatt azonban az udvari püspökök mintaképének tekintik, egyes méltatói egyenesen kétszínűnek tartják.

I. Pelagius

Vigilius pápa utódaként 556. április 16-tól 561. március 4-ig róma püspöke.  536-ban elkísérte I. Agapitus pápát Konstantinápolyba, s később mint Vigilius pápa követe maradt ott. Az ő hatására ítélte el I. Jusztinianosz császár Órigenész tanítását. Kezdetben Pelagius a háromfejezet vitában a nyugati álláspontot képviselte, azaz védte. Míg Vigilius pápa fogságban volt Konstantinápolyban, Rómában nagy befolyása lett, mert a városért harcoló bizánciakkal és Totila gót királlyal szemben felkarolta a népet. 551-től ismét Konstantinápolyban volt és támogatta Vigiliust a három fejezet védelmében. Vigilius Constitutum című műve lényegében Pelagius alkotása. Külön is kifejtette álláspontját a Pelagii in defensorium trium capitulorum libri sex című írásában és kárhoztatta Vigilius engedékenységét, de ennek halála után hirtelen a császár oldalára állt és elítélte a három fejezetet. Jusztinianosz ekkor Rómába küldte Pelagiust, és megparancsolta a helytartójának, Narzesznak, hogy ültesse Szent Péter székébe. A klérus és a nép tiltakozott e kinevezés ellen. Az ellenkezés föloldására Pelagius hitvallást tett a kalkedoni zsinat szerint, és megesküdött rá, hogy semmi része nem volt Vigilius halálában. Ennek ellenére kormányozni csak a császár támogatásával tudott. A római népet végül jótékonyságával megnyerte magának, de Afrika és Gallia mindvégig tiltakozott. Rómában hunyt el 561. március 4-én.

Márton

Tours-i Szent Márton Savariaban (Pannonia) született 316/317-ben. Az első szentként tisztelt hitvalló. Atyja katonatiszt volt. Néhány év múlva a család Ticiniumba (ma Pavia) költözött. 331-32-ben Mártont besorozták, s mint lovas testőrtisztet Galliába vezényelték. 334-ben Amiens kapujánál egy koldus személyében megjelent előtte Krisztus, s Márton neki ajándékozta a köpenye felét. Hamarosan megkeresztelkedett, leszerelt és Poitiers püspökéhez, Szent Hilariushoz csatlakozott, majd Milánó, később Genova mellett remeteéletet kezdett. 359-ben áttelepedett Poitiers mellé. 371: Tours püspökévé választották. Candesban (Gallia) hunyt el 397. november 8-án. Sírja Tours-ban zarándokhely. Liturgikus ünnepe november 11-én van. Franciaország egyik védőszentje.

Severin

Noricumi Szent Szeverin 410 körül született szerzetes. - A tanítványától, Eugippiustól (†533 u.) származó egyetlen életrajza (Vita Sancti Severini) nem közli sem származását, sem korát. Vsz. előkelő származású római volt, aki remeteként a Közel-Keleten élt, s a 460-as évek elején Noricumba ment, melynek térítése ekkorra már lezárult. Asturisban (Klosterneuburg) telepedett le, de tevékenységi körzete csakhamar átnyúlt Ny-Noricumon át egészen Raetiáig (Graubünden), D-en a Dráva vidékéig. Favianis városka mellett kolostort alapított, innen támogatta a határvidéki embereket minden gondjukban-bajukban. Ébren tartotta a hitet, kolostorokat alapított, regulát adott. A beteggyógyítás mellett különös gondja volt a foglyokra és a szegényekre. Politikai villongások és háborúk idején gyakran volt békeszerző. -Favianisban (ma Mautern, Ausztria) hunyt el 482. január 8-án.

Ulfila

Wulfila a nyugati gótok püspöke, bibliafordító, Kappadóciában született 311 körül, Konstantinápolyban halt meg 383-ban. Nikomédiai Eusebius szentelte püspökké.  341-348. az ariánus gótok között működött, kikkel Athanarik üldözése elől 355-ben a keletrómai császár védőszárnyai alá menekült s a Duna és Haemus között telepedett le. Bibliafordítása a gót és így a germán nyelv legrégibb emléke. Csak három töredék maradt fönn belőle kéziratban: 1. Codex argenteus (négy evangélium), 2. Codes Carolinus, 3. Milanói kódex (Pál leveleinek egyes részei, Esdrás és Nehemiás könyvei).

Ágoston

Canterbury Szent Ágoston Anglia apostola, 604. vagy 605. május 26-án hunyt el. 596-ban Szent Gergely pápa 40 szerzetessel Angliába küldte az angolszászok megtérítésére. Megnyerte Kent királyát Ethelbertet, akinek a felesége, a frank Berta már katolikus volt. 597-ben a király sokadmagával megkeresztelkedett. Ágostont közben Arles-ban püspökké szentelték. 597 karácsonyán több mint 10 ezer angolszász keresztelkedett meg. 601-ben a pápa újabb misszionáriusokat küldött, s velük az érseki palliumot, valamint a felhatalmazást, hogy Ágoston alapítson két érsekséget 12-12 püspökséggel. Haláláig ő lett az ország prímás érseke.

Patrik

Szent Patrik püspök, Írország apostola (Magonus Sucatus Patritius) Britanniában született 385 körül. Írországban hunyt el 461 vagy 492-ben. 432-től térített Írországban. Az írek hagyományát, mely szerint hatvan évig térített az országban, a történészek egy része kétségbe vonja, s működési idejét részben Palladiusnak tulajdonítja. A kérdés ma is eldöntetlen.  Liturgikus napját Magyarországon egyedül a győri székesegyházban ünneplik meg. Ekkor van ugyanis a Vérrel könnyező Szűzanya kegykép búcsúnapja. Történetéhez hozzátartozik, hogy egy Írországból menekült püspök Lynch Valter székvárosából hozta magával a képet Győrbe. A festményt a székesegyházra hagyta: a hagyomány szerint 1697. március 17-én Szent Patrik ünnepén vérrel verejtékezett.

Adalbert

Prágai Szent Adalbert püspök, vértanú Prágában született 956 körül. Nemes cseh családból származott. 981-ben szentelték pappá, majd két év múlva prágai püspök lett. Hat évig küszködött, hogy vallásosságra vezesse a félig pogány népet, majd XV. János pápa engedélyével Rómában az Aventinuson lévő Szent Bonifác és Alexius-kolostorba vonult, ahol öt évet töltött imádságban és vezeklésben. Prágában a helyzet egyre romlott, ezért a mainzi érsek kérte a pápát, hogy küldje vissza Adalbertet, melyet ő meg is tett. 993-ban újra elhagyta Prágát, és Magyarországon keresztül Róma felé indult. Esztergomban megkeresztelte Gézát és fiát, Vajkot (vagyis Szent István királyt). Három év római tartózkodás után 996-ban V. Gergely pápa ismét visszaküldte Prágába, de ott oly ellenségesen fogadták, rokonságát megölték és kifosztották. Ekkor Chrobry Boleszláv lengyel herceghez menekült. Adalbert elhatározta, hogy a lengyelek között fogja hirdetni az evangéliumot. El is indult a Visztula mentén a testvérével, Gaudentiusszal, és egy Benedek nevű pappal néhány fegyveres kíséretében. Danckáig (Gdansk) jutottak el, ahol elbocsátotta a fegyvereseket és a poroszok közé indult. Azok azonban ellenségnek tekintették és megölték 997. április 23.-án. Holttestét előbb Gnieznóban, majd 1039-ben Prágában temették el. Szent István király Adalbertet választotta az esztergomi főegyházmegye patrónusává, s 1010-ben a székesegyházat szentelt neki Esztergomban.

Cyrill

Szent Cirill bizánci filozófus, hittérítő, nyelvtudós, a szláv írás megalkotója, Szent Metód testvére Thesszalonikében született 827-ben. 851-ben részt vett az arab fővárosban zajló keresztény-muzulmán hitvitákban. 858-ban rövid időre kolostorba vonult, követve bátyját Metódot. 860-ban a testvérek császári utasításra a kazárok földjére mentek, ahol a keresztény tanokat terjesztették.  860 körül, Mihály bizánci császár parancsára, Cirill elkezdett dolgozni a szláv írásbeliség megalkotásán. Rasztiszláv morva fejedelem szláv nyelvet beszélő szerzeteseket kért Bizánctól. A küldetéssel Konstantint és Metódot bízták meg, akik társaikkal 863-ban érkeztek meg Rasztiszláv udvarába, ahol a szláv nyelvű liturgia bevezetése mellett, iskolát alapítottak, lerakva a szláv nyelvű papképzés alapjait. A szláv írás, a glagolita ábécé megalkotása és elterjesztése, valamint egyházi könyvek szláv nyelvű fordítása szintén Konstantin érdeme volt. 867-ben Rómába mentek, ahol Konstantin sikeresen megvédte a népnyelv liturgikus használatát azokkal szemben, kik csupán a latin, héber és a görög nyelvű liturgiát fogadták el, így II. Adorján pápa engedélyezte a szláv nyelvű liturgiát. Rómában Konstantin szerzetes lett, s felvette a Cirill nevet. 869. február 14-én halt meg. II. János Pál pápa 1980. december 31-én Szent Cirillt és Szent Metódot Európa társ-védőszentjévé nyilvánította.

Methód

Szent Metód Tesszalonikában született 815 körül, nemes görög családban. Szent Cirill bátyja. Fiatalon egy szlávok lakta terület elöljárója, majd a kis-ázsiai Olümposz kolostorába vonult. 860-ban öccsével Krimiába, a kazárok (kabarok) közé ment misszióba. Korabeli hiteles történelmi forrás (A bajorok és a karantánok megtérése) szerint Alsó-Pannónia kereszténnyé tételét Cirillnek neki tulajdonítja. 863-ban Kocel morva fejedelem (ur. 861-76) udvarának vendégei voltak, s 40 hónapig szláv nyelven terjesztették a kereszténységet Blatngradba. Egy év alatt ötven szerzetest tanítottak meg a szláv liturgiára és abc-re. Az eretnekség vádjának tisztázására Cirillel Rómába ment, majd pápai legátusként visszatért Pannóniába, 870-ben a sirmiumi püspökség püspöke lett. A salzburgi püspök ösztönzésére egy bajor zsinat elfogatta, elítélte, két és fél évig Ellwangen kolostor börtönében tartotta. 873-ban kiszabadult, s mint érsek Moraviában élt, majd 882-84-ben Bizáncban, végül visszatért Moraviába. Szláv nyelvre fordította a Szentírás nagy részét.

Nagy Károly

748. április 2-án született, 768-814 között frank király, 800-814 között nyugatrómai császár. Apja Kis Pipin halála után testvérével, Karlmannal társuralkodó, annak halála után egyeduralkodó lett. 777-778-ban a Pireneusoktól délre hódított, ahol 795-ben megalakította a spanyol őrgrófságot. 772-800 között elfoglalta a pogány szászok földjét. 791-796 között az avarok elleni hadjáratban megsemmisítette birodalmukat. Dél-keleti határai mentén őrgrófságokat szervezett (ezek egyike volt a morva grófság, melyet a pánszlávok Nagymorva Birodalomnak neveznek). 800 karácsonyán III. Leó pápa császárrá koronázta. Vallásos meggyőződésből és politikai okokból térítette meg erőszakkal a szászokat (a verdeni vérfürdő kb. 4500 áldozatot követelt) és szervezett új püspökségeket (Münster, Minden, Verden, Bremen, Paderborn, Osnabrück, Hildesheim, Halberstadt), érsekségeket (Mainz, Köln, Trier, Salzburg). Folytatta a Szent Bonifác által megkezdett egyházi reformot, beleszólt az Egyház belső életébe is. Aacheni udvartartása Európa politika és szellemi központja lett. A 795-800 között építtetett aacheni dóm a nyugati keresztény birodalom jelképévé vált, ahol 936-1530 között 30 császárt koronáztak meg. Az udvari akadémiában kiváló tudósok tanítottak (pl. az angolszász Alkuin). Az antik műveltség kincseinek másolása közben alakult ki az ún. karoling írás, azaz a kis- és nagybetűk alkalmazása, a mai írás alapja. 814. január 28-án hunyt el.

Martell Károly

686. augusztus 23-án született. Quierzyben (Aisne) halt meg 741. október 21./22.-én  A Frank Királyság teljhatalmú majordomusa, a Karoling-ház névadója volt. Nevéhez fűződik az arabok nyugat-európai előretörésének megállítása a 732-es poitiers-i csatában. Ragadványneve, melyet számos sikeres hadjáratával érdemelt ki, a latin martellus (kalapács/pöröly) szóból ered.

Bonifác

Szent Bonifác püspök, vértanú, Germánia apostola Crediodunumban (Wessex, Britannia) született 673 körül. Dokkumban (Friesland) hunyt el 754. június 5-én. Családi neve Winfrid volt. Az exeteri és a nhutschellei kolostorokban nevelkedett, majd három társával 716-ban elindult ősei, a szászok misszionálására, de a frízek és a frankok háborúja ezt lehetetlenné tette. 718-ban előbb Rómába ment, hogy missziójához pápai felhatalmazást nyerjen, II. Gergely pápától, aki több hónapig maga mellett tartotta, majd 719. május 15-én elbocsátotta. Winfrid az előző nap szentje, Bonifác vértanú nevét vette fel, s ettől kezdve ezt a nevet használta. 721-ben már sok ezer pogány megtéréséről küldhetett jelentést a pápának. II. Gergely ekkor magához kérette és 722-ben püspökké szentelte egész Germánia számára. 723-ban Martell Károlytól menlevelet kapott, s most már pápai és királyi támogatással végezhette missziós munkáját. Hessenben különös jelentőségű tette volt, hogy kivágta Geismar mellett a pogányok szent tölgyfáját, és anyagából Szent Péter tiszteletére kápolnát épített. Türingiai missziójának legnagyobb eredménye a Gotha melletti Szent Mihály-kolostor megalapítása, amely a kereszténység fellegvára lett. Leghíresebb kolostora a fuldai alapítás 744-ben. III. Gergely pápa 732-ben felhatalmazást küldött neki, hogy püspökségeket alapítson. 741 után a frank királyok Karloman és Pipin támogatták őt a frank egyházi reform ügyében. 745-ben az általános frank zsinaton megválasztották kölni érseknek. 747-ben átment a mainzi püspöki székre, amelyből ekkor lett érsekség. 751-ben megkoronázta Pipint.  Ezután végighajózott a Rajnán, és nagy sikerrel prédikált. 754/55 telét Utrechtben töltötte, de tavasszal újra elindult. Dokkum közelében fanatikus pogányok megtámadták a szállásán, és 52 társával együtt megölték. Először az utrechti székesegyházban, majd a fuldai kolostorban temették el.

Karlmann

Valószínűleg 706 és 716 között született. 754 augusztus 17-én halt meg. Martell Károly frank herceg, majordomus és első felesége, Chrotrud legidősebb fia. Károly 741-ben bekövetkezett halálát követően Karlmann és öccse, Kis Pipin örökölték apjuk címeit és pozícióját: Karlmann Austrasia ,míg Pipin Neustria, majordomusa lett. Karlmann egyike volt a Karolingok dinasztiájának és nagy szerepet játszott abban, hogy családja megszilárdította hatalmát és végleg kiszorította a királyi címet névleg birtokló Merovingokat. Mélyen vallásos ember volt, aki 747-ben lemondott címeiről és visszavonult a Monte Cassino bencés kolostorába.

Gellért

Szent Gellért Itáliában, Velencében született 977 után, a Morosini családban. 1018-ban a velencei belviszályoktól is ösztönözve megvált apáti hivatalától, előbb Póla vidékén remetéskedett, majd Szent Jeromos példájára tudományos céllal Jeruzsálembe kívánt zarándokolni. Hazánkban István király föltartóztatta és fia, Imre herceg nevelőjévé tette. Nem lehetetlen, hogy e minőségében ő volt az Intelmek egyik forrása. 1024-ben Bakonybélbe vonult vissza. Itt számos teológiai értekezést és homíliát írt, amelyek elkallódtak. 1030-ban a király, miután leverte Ajtony vezért, elfoglalt területén megalapította a marosi (később csanádi) egyházmegyét, melynek élére Gellértet állította. Gellért megszervezte az egyházmegyét, templomokat építtetett, iskolákat és monostorokat alapított.  1042-ben Aba Sámuellel szembefordulva húsvéti koronázását megtagadta, s bukását is megjövendölte. 1044-ben ben Péter király restaurációját követően az ellenzék meghívta a trónra Vazul fiait (Levente és I.Béla). 1046-ban a hívásra megérkező hercegek táborában – a Gellért által korábban megjósolt - pogánylázadás robbant ki. A fölkelők Gellértet, aki előzőleg Szent Szabina diósdi templomában ünnepi misét mondott és megjövendölte vértanúságukat is, kíséretével együtt augusztus 29-én megtámadták és legyilkolták. Őt magát a Kelen-hegyre (ma Gellért-hegy) hurcolva, a meredeken kocsistól letaszították, majd lándzsával átdöfve agyonkövezték. A rév pesti oldalán a Nagyboldogasszony templomban temették el. 1053-ban hamvait Marosvárra vitték. 1083-ban Szent László király kérésére VII. Gergely pápa hivatalosan is szentté avatta. Liturgikus ünnepe szeptember 24-én van. Önálló ábrázolásai között a legismertebb a vértanúságának helyén, a Gellérthegyen álló szobor.

Báthory András

Ecsedi Báthori András tárnokmester (1527–1534), szatmári és szabolcsi főispán, a mohácsi csatában a nyírségi csapatok parancsnoka volt. Az 1495-ben elhunyt ecsedi Báthori András (?–1495) fiaként született, aki a várnai csatában 1444-ben elhunyt ecsedi Báthori István országbíró fia volt. 1521-ben a Nándorfehérvár felmentésére küldött naszádflotta kapitánya.

Rákóczi Zsigmond

Sárospatakon született 1622. július 14-én. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem és Lorántffy Zsuzsanna fia. Sárospatakon, majd Gyulafehérváron tanult. Tehetséges és érdeklődő diák volt, elsősorban a filozófia érdekelte.  1643-tól a székelyek generálisa. Az 1644. évi Habsburg-ellenes hadjáratban az egyik hadtest parancsnoka. 1647-től az Erdélyhez csatolt hét vármegye kormányzója. Nagy műveltségű ember volt, bőkezű pártfogója a tudományoknak és az iskoláknak. Pártolta és védte a puritánokat. Feleségül kérte a Wittelsbach-ház Pfalz-Simmern ágából származó Henrietta Mária pfalzi hercegnőt, V. Frigyes választófejedelem és Stuart Erzsébet angol királyi hercegnő leányát. I. Jakab angol király unokáját. Ezzel csatlakozott a Poroszország körül kialakult szövetségi rendszerhez. Fogarason halt meg 1652. február 4-én.

Nádasdy Ferenc

Báró Nádasdy Ferenc 1555-ben született.  Apja Tamás nádor, anyja Kanizsai Orsolya. Felesége Báthori Erzsébet, leánya Zrínyi Miklósné. Részt vett a török elleni harcokban, a várháborúkban és portyázásokban. Vas vármegyei főispánsága mellett megkapta a királyi főlovászmesteri tisztet, majd Dunán inneni főkapitány, a zsitvatoroki békével (1606) befejezett 15 éves török háború ismert hadvezére. Batthyány Boldizsárral és Zrínyi Györggyel 1587-ben Kanizsánál aratott győzelmet a törökön. Kortársai „Fekete bég”-nek nevezték. Sárváron halt meg 1604. január 4-én.

I. Miksa

Bécsújhelyen született 1459. március 22-én. 1493-1519 között német-római császár 1477-es házassága Máriával, Merész Károly burgundi herceg leányával biztosította számára a burgundi örökséget. 1490-ben Mátyás magyar király halála után visszafoglalta Alsó-Ausztriát és Bécset. 1495-ben csatlakozott a Velencei Ligához, bekapcsolódott az itáliai háborúba, de az állandóan változó szövetségesek miatt nem tudta jogait érvényesíteni Itáliában. A háború kezdetén a pápa mellé állt, de 1511-ben szembefordult vele. Uralkodása sem Németország belső, sem nemzetközi helyzetében nem hozott lényeges változást. Családi politikájával a Habsburgok későbbi hatalmát vetette meg (saját házassága mellett fiának, Szép Fülöpnek megszerezte a spanyol trón örökösnőjének kezét, 1515-ben a Habsburg-Jagelló házassági szerződés biztosította az örökösödési jogot Magyarországra és Csehországra.) Képzett, művelt egyéniség, művészek és tudósok támogatója. Welsben halt meg 1519. január 12-én.

I. Ferdinánd

Alcalá de Henares-ben született 1503. március 10-én. Német-római császár, magyar és cseh király, I. Miksa császár unokája. 1555-ben bátyja V. Károly képviseletében megkötötte az augsburgi vallásbékét. 1556-tól lett császár.  Magyar királyként váltakozó sikerrel harcolt Szapolyai János és többnyire eredménytelenül a török támadások ellen. 1537-ben serege Eszéknél megsemmisítő vereséget szenvedett a töröktől. 1538-ban a váradi békében megosztozott Magyarországon I. János királlyal. Bécsben halt meg 1564. július 25-én.

II. Ferdinánd

Német-római császár, magyar és cseh király 1619-1637 között. Grácban született 1578. július 9-én. Jezsuiták nevelték, az ellenreformáció föltétlen híve, tartományait rekatolizálta. Vallási türelmetlensége váltotta ki 1618-ban a cseh fölkelést, amely a harmincéves háborúba torkollott. 1621-ben Nikolsburgban különbékét kötött Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel, aki 1620-1621-ben Magyarország választott királya. 1629-ben a Wallenstein és Tilly által elért katonai sikereket a restitúciós ediktum kibocsátása követte (a császár visszakövetelte az augsburgi vallásbéke óta protestáns kézbe került katolikus egyházi birtokokat). Következménye a protestáns párt megerősödése, a svédek, majd a franciák belépése a háborúba. Magyarországon uralkodása egybeesett Pázmány Péter esztergomi érsekségével, s a rendekkel folytatott váltakozó eredményességű háborúskodásban telt el. Bécsben halt meg 1637. február 15-én.

III. Ferdinánd

III. Ferdinánd 1637-1657 között német-római császár, magyar és cseh király. Grácban született, 1608. július 13-án. Uralkodása a harmincéves háború utolsó szakaszára esik. A német fejedelmekkel való megegyezéssel a császári hatalom megőrzésére és a birodalmi egység megtartására törekedett, kevés sikerrel. 1645: Linzben különbékét kötött I. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel. 1648-ban a vesztfáliai békében kénytelen volt belenyugodni a birodalom széthullásába. A béke a vallásgyakorlatot az augsburgi vallásbékének megfelelően, de a reformátusokra kiterjedő érvénnyel szabályozta. Bécsben halt meg 1657. április 2-án.

Wallenstein

Albrecht Wenzel Eusebius von Wallenstein Hermanitz an der Elbe-ben született 1583. szeptember 24-én. Cseh katona, majd német-római császári hadvezér a harmincéves háború idején. Friedland és Mecklenburg hercege. 1634. február 25-én halt meg.

I. Lipót

A Habsburg-házból származó osztrák főherceg Bécsben született 1640. június 9-én. III. Ferdinánd császárnak és Mária Anna spanyol infánsnőnek volt a harmadik gyermeke, 1655–1705 között magyar-, 1656–1705 között cseh király, 1657–1705 között (VI. Lipót néven) Ausztria uralkodó főhercege, 1657–1705 között I. Lipót néven német király, 1657–1705 között német-római császár. Bécsben halt meg 1705. május 5-én.

XIV. Lajos

Louis XIV Roi de France et de Navarre, Saint-Germain-en-Laye-ben született 1638. szeptember 5-én. XIII. Lajos király fia, 1643-tól haláláig Franciaország és Navarra királya. A leghosszabb ideig - 72 évig - uralkodó európai monarcha. Ismert melléknevei: „a Napkirály” és „Nagy Lajos”. Az abszolutizmus klasszikus képviselője volt, aki szilárd egyeduralmat valósított meg a főnemesi ellenzék leverésével és a központosított államigazgatás bevezetésével. Versailles-ban halt meg 1715. szeptember 1-én.

Típus: 
Történet
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2015, március 16