Borovi József: A Magyar Tábori Lelkészet története - 2. rész

BOROVI JÓZSEF: A MAGYAR TÁBORI LELKÉSZET TÖRTÉNETE

 

2. rész - AZ APOSTOLI TÁBORI HELYNÖKSÉG MŰKÖDÉSE A HABSBURG-MONARCHIÁBAN 1773-1918 KÖZÖTT

Az Apostoli Tábori Helynökség alapítása

A XVIII. század utolsó "tábori főkáplánja" dr. Kampmüller Ignác jezsuita atya volt. Származása szerint osztrák. 1693-ban született Bécsben. Tizenhat éves korában lépett a jezsuita rendbe, és 43 éves korában, 1736-ban, részben mint nevelőt, részben mint Mária Terézia gyóntatóját, a császári udvarba rendelték. A gyóntatói megbízatás természetesen azt is jelentette, hogy ő lett a császári hadsereg katonalelkészeinek legfőbb elöljárója és a lelkészségi hivatal vezetője. Annak a Tönnemann György jezsuitának, császári gyóntatónak, tábori főkáplánnak lett az utóda, aki az udvarban azt a tisztséget 1711 óta viselte. Kampmüller Ignác egészen 1773-ig a jezsuita rend pápai feloszlatásáig maradt meg ebben a tisztségében, és így ő lett a császári hadsereg utolsó tábori főkáplánja.

A jezsuita rend feloszlatása és eltörlése annak a korszellemnek volt a következménye, amely az egyetemes egyházat nemzeti, dinasztikus államegyházakká készült feldarabolni. Ennek a törekvésnek állt útjában a jezsuita rend, amely az alapításától kezdve óriási befolyással rendelkezett mind az egyházban, mind az állami életben. 1750-ben az egész világon 39 rendtartománya, 649 kollégiuma, 176 szemináriuma és konviktusa, 335 rezidenciája és 273 missziós körzete volt. A tagok létszáma pedig 22 600 fő, akiknek majdnem a fele felszentelt pap volt. A társadalmi, szellemi, politikai, gazdasági életnek nem volt olyan területe, ahol ne működtek volna. A királyi, császári udvarokban ők voltak az udvari szónokok, gyóntatók, beavatott bizalmasok, lelki tanácsadók. A nemesség és polgárság számára az ő tanintézeteik, alapiskoláik és egyetemeik jelentették a közoktatási szervezetet, a műveltség megszerzésének műhelyeit. A társadalom többi része számára - a katonaságra is - az ő prédikációik, missziós útjaik, lelkigyakorlataik jelentették a vallási megújulást.

A jezsuita rend feloszlatása tehát fordulópontot jelentett nemcsak a katonai lelkipásztorkodás szervezeti felépítésében, hanem a lelkipásztori munka minőségében is. A jezsuita rend feloszlatása az egyházi és állami intézmények egyéb területein is változást jelentett. Így jött létre az új oktatási rend és módszer, a feloszlatott rend javainak felhasználásával átszerveződött az egyházi hierarchia, új püspökségek alakultak a birodalom egész területén, tehát Magyarországon is. A rend feloszlatása megemelte az egyházmegyei papság szellemi és lelki színvonalát. Tudós, harcos, belső igénnyel és tevékenységgel megáldott jezsuiták kerültek a világi papság soraiba. A régi és új egyházmegyék irányításában fontos szerepeket kaptak a világi papokká lett jezsuiták mint püspökök, kanonokok, teológiai tanárok a szemináriumokban.

Páter Kampmüller tábori főkáplán látván a rendje elleni támadásokat, az elveszőfélben lévő rendi hátteret, leköszönt megbízatásáról, és így megüresedett a tábori főkápláni tisztség. Belefáradt azokba a harcokba, amelyek a tábori lelkészet joghatósága körül az ő idejében indultak. Előrehaladott korára való hivatkozással felmentését kérte és visszavonult. Mikor pedig néhány hónap múlva, 1773. július 21-ével a jezsuita rendet is feloszlatták, a rendnek a privilégiuma is megszűnt. Nemcsak más utódról, hanem más szervezetről is gondoskodni kellett.

Az a sok súrlódás, amely a XVII-XVIII. században a területi joghatóságot védelmező püspöki hatalom és a személyi joghatóság alapján szerveződő új, önálló katonai lelkészség között mindennapos volt, egy új, távlati természetű megoldást igényelt.

Sem XIII. Ince 1722. szeptember 22-én kelt, sem XIV. Benedek 1741. március 10-én kelt brévéjének nem volt meg a kívánt sikere. Az általánosságban mozgó okmányok - amelyeknek a részletes végrehajtása a mindenkori bécsi nunciusra volt bízva - csak újabb és újabb vitás kérdések felvetésére adtak alkalmat. A megyés püspökök és plébánosaik ragaszkodtak az egyetemes egyházjogi előírásokhoz, és kitartottak követeléseik mellet, hogy a laktanyahiány miatt téli beszállásolásra került csapatok felett háromhavi helybenlakás után őket illeti meg a katonák feletti joghatóság.

Még keményebb viták dúltak az "állandó hadsereg" és a "mozgó hadsereg" fogalma és tartalma körül (militia stabilis és militia vaga). Senki sem tudta biztosan, ki, meddig, melyik csoportba tartozik, és ennek következtében a katonalelkész-e az illetékes papja. A vita annyira elmérgesedett - főleg a házasságok érvényessége tekintetében -, hogy a nuncius, illetve Mária Terézia közbelépését kellett kérni. A nuncius békéltető eljárása nem tudott megnyugvást szerezni. Mária Terézia 1752-ben részletes jegyzéket adott ki a mozgó hadsereg (militia vaga) kötelékébe számító, és így a katonalelkészek joghatósága alá eső alakulatokról, majd az állandó hadsereg (militia stabilis) alakulatairól, amelyek a területi ordináriusok, megyés püspökök és a plébánosok joghatósága alá tartoztak.

Mária Terézia rendelkezése ellen felterjesztéssel éltek a birodalom megyés püspökei. Csatlakozott hozzájuk az egri püspök, a kassai katonalelkészek tevékenysége miatt. Az erdélyi püspök egy kolozsvári katonalelkészt interdiktummal sújtott, mert egy pék katonát el mert temetni.

Az állandó háborúskodásnak 1770-ben végre úgy vetettek véget, hogy Olmützbe jogászokból, világi és katonalelkészekből bizottságot hívtak egybe. Valóságosan szinte bezárták őket, hogy addig el nem távozhatnak, amíg meg nem egyeznek. Kéthavi vitatkozás után végre maradtak a régi meghatározásoknál: a mozgó hadsereg a tábori, az állandó hadsereg a megyés püspökök, világi papok joghatósága alá tartozik, de a jelleg megállapítására csak a legfelsőbb hadúr illetékes.

Mária Terézia a Kampmüller lemondásával megüresedett tábori lelkészi hivatal vezetésével és a lelkészek ellenőrzésével a bécsi Szent István-dóm kanonokját, dr. Dwertitsch Ádámot bízta meg, ideiglenes minőségben. Az Udvari Haditanácsot ugyanakkor felhatalmazta, hogy készítsen egy javaslatot, illetve szóljon hozzá a tábori lelkészség vezetésére kidolgozott tervéhez. Mária Terézia ugyanis az Udvari Haditanácsnak feltette a kérdést, hogy a legfőbb tábori lelkészi méltóságot nem lehetne-e egy megyés püspöknek adományozni, pl. a bécsújhelyinek, és a tábori lelkészi hivatalt hozzácsatolva, a püspökséggel egyesíteni?

Az Udvari Haditanács már akkor foglalkozott Mária Terézia tervével, 1773. március 13-án, amikor még a jezsuita rend feloszlatásának a bullája meg sem jelent. Mindez azt mutatta, hogy a jezsuita rend feloszlatásának jogi, anyagi természetű következményeire az udvar már felkészült. Az udvari katonai tanács válasza a legfelsőbb előterjesztésre a következő volt:

Az a kérdés, hogy a hadsereg lelkészeinek az élére püspök kerüljön-e vagy sem, ez annál kevésbé okoz nehézséget, hiszen a múltban már volt erre példa, és különben is a tábori főpap ez ideig is püspöki joghatósággal egyenértékű megbízottként gyakorolta a lelki joghatóságot. A haditanács tehát a püspöki jelleg mellett döntött.

A kérdésre pedig, hogy a tábori főpap önálló püspök legyen-e, vagy egy már működő megyés püspökre háramoljon ez a méltóság, a haditanácstól a következő választ kapta:

"Tekintettel arra, hogy a katonaság lelki ügyeinek intézésére nagyobb hivatali ügyvitel kell, és a csapatoknál gyakori ellenőrzés, szükséges volna egy önálló püspök kinevezése ennek a hivatalnak az élére. Azonban egy új püspökség felállítása - az egyházi törvények szerint - nagyon sok beruházást igényelne." Az anyagi alapok megteremtése, a hivatali szervezet kiépítése tetemes összeget igényelt volna mind az egyházi, mind a világi hatóságoktól. Valószínű, hogy nem ez volt a legnagyobb probléma, hanem az, hogy "rendezni kellene az egyházmegyés püspök és a tábori lelkészek püspökének a joghatósági viszonyát. Erre egy külön pápai rendelkezést kellene kérni". A haditanács a kérdés legnehezebb pontjára: a joghatósági kérdésre tapintott rá.

A haditanács - tovább folytatva a véleményezést - azt mondta, hogy az egyesítési célra a legalkalmasabb a bécsújhelyi püspökség. Maga a város nincs messze Bécstől, a polgári és katonai központtól, azonkívül nem volna túl nagy megterhelés az egyházmegyei ügyvitel számára a tábori lelkészség ügyvitelének az átvétele.

A haditanács jelentésében kitért a katonalelkészek, a tábori főpap javadalmazásának a kérdésére is, amely a katonaság keretében és pénztárának a terhére történt volna.

A jelentés utolsó pontjában a közigazgatási beosztásról, a területek elhatárolásáról volt szó. A birodalmat szerintük - katonalelkészi szolgálat szempontjából - öt kerületre kell felosztani, és mindegyik élére a Bécsújhelyen székelő tábori főpap joghatósága alá tartozó egy-egy általános helynököt kell állítani.

A kerületek beosztása a tervezet szerint a következőképp alakult:

I. kerület: Magyarország, Horvátország, Erdély és Bánát (Temesvár) népeiből;

II. kerület: Csehország, Morvaország, Szilézia népeiből;

III. kerület: Alsó-, Közép-, Felső-Ausztria, Karintia, Krajna és a Tengermellék népeiből;

IV. kerület: Francia- és Olaszország népeiből;

V. kerület: Németalföld népeiből tevődött volna össze.

A haditanács egész javaslata és elgondolása termékeny talajra talált Mária Terézia lelkében, és legfelfőbb rendeletével a hadsereg számára 1773. december 1-jével felállítottá a Tábori Helynökséget (Feld-Vicariat). Az új intézményt egyesítette az 1469-ben, III. Frigyes uralkodása alatt megalakult bécsújhelyi püspökséggel, amelyet akkor adminisztrátorként dr. Kerens Henrik - ruremondei címzetes püspök - kormányzott. Kerens lett tehát Kampmüller Ignác tábori főkáplán, illetve az ideiglenesen megbízott Dwertitsch Ádám utóda, mint Feld-Vicar, azaz tábori helynök. Illetménye évi 6000 forint lett és teljes ellátás, lakás Bécsben.

A Mária Terézia által történt kinevezés beletartozott abba a jogfelfogásba, amelyet ő és környezete a főkegyúri jogaiból vezetett le. Így vált rendszeressé, hogy a mindenkori tábori helynököt az uralkodó nevezte ki, akit azután uralkodói előterjesztésre a Szentszék megerősített.

A királynő tehát előterjesztette megerősítésre XIV. Kelemen pápának Kerens Henrik címzetes püspök kinevezését tábori helynökké. A pápa 1773. december 22-én jóváhagyta az uralkodói kinevezést. A pápai bréve ugyanakkor felhatalmazta a bécsi pronunciust, hogy Kerens Henrik címzetes püspöknek, tábori helynöknek adja meg a császári hadsereg katonái feletti joghatóságot a háború és a béke idejére.

XIV. Kelemen pápa ezen rendelkezésével még mindig fenntartotta azt az 1689. évi pápai rendelkezést - amelyet XIII. Ince pápa 1722-ben, XIV. Benedek pápa pedig 1741-ben megerősített -, hogy béke idejére a császári hadsereg feletti egyházi joghatósággal a bécsi udvarnál működő mindenkori pápai nuncius bízatott meg, azzal a felhatalmazással, hogy ezen joghatóságot a császár gyóntatójára subdelegálhatja. Kerens esetében is ez történt, amikor a katonák feletti egyházi joghatóságot a bécsi nuncius adta meg az új tábori főpapnak, aki így lett tábori apostoli helynök.

A múltbeli függőségi viszonynak ez az átmentése úgy tűnik, nem elégítette ki sem Kerens apostoli tábori helynököt, sem Mária Teréziát. A császárnő ezért újólag kérte a pápát, hogy a tábori apostoli helynök részére terjedelmesebb egyházi, és közvetlenül a pápától nyert joghatóságot biztosítson. A kérelem annál is indokoltabbnak látszott, mert Kerens a kinevezésig már felszentelt püspök, egyházmegyei ordináriusként szerepelt. Mint bécsújhelyi püspök, önálló joghatósággal rendelkezett, de mint tábori apostoli helynök, a bécsi nuncius megbízottja volt, korlátozott joghatósággal. A tábori apostoli helynök joghatósága alá tartozó katonák felett a tábori apostoli lelkész nem "püspöki" joghatósággal rendelkezett, hanem csak megbízott. delegált jogkörrel.

A katonai lelkészet különállása - kivétele a rendes egyházmegyei kormányzat alól, egyedül a pápa intézkedése által történhetett meg.

Az egyház igazában véve személyi alakulat, hiszen területe az egész világ, és felülemelkedik minden jog és fizikai határon. A kormányzati fejlődés és a hívek rendezett vezetése mégis a hatalmi körök pontos elhatárolását követelte meg. Az egyes pásztorok hatalmi körét területileg pontosan körülírt körzet állapítja meg, tehát a joghatóság gyakorlása területi alapon történik. Az egyházkormányzat tagozódása alapvetően területi, a személyek szerinti tagozódás (szerzetesség, misszió, katonaság) kivétel.

Mária Terézia - feltételezhetően Kerens befolyására is - ebből a függetlenségi, önállósági törekvésből kifolyólag is - kérte tehát a pápát, hogy tábori apostoli helynöke részére terjedelmesebb körű egyházi joghatóságot adjon, és a pápai felhatalmazások körét is bővítse ki.

E kérés alapján adta ki VI. Pius pápa 1778. október 12-én kelt, és a bécsújhelyi püspökhöz, mint kinevezett tábori apostoli helynökhöz, intézett brévéjét. A pápai rendelet szóról szóra megismételte XIII. Ince pápa 1722-ben kiadott kiváltságlevelét, és olyan részletesen szabályozta a tábori apostoli helynökök joghatósági körét és kiváltságait, hogy az lényeges változtatás nélkül fennmaradt egészen 1826-ig az előbb császári, majd császári-királyi és végül a császári és királyi hadseregben.1

1785-ben, amikor az egész birodalomban az egyházmegyék területeinek az átrendeződése zajlott, a bécsújhelyi püspökség a bécsi érsekség területének egy része lett. Ekkor Kerens káptalanjával együtt - a tábori apostoli helynöki címmel és jogokkal - az újonnan alapított St. Pölten-i püspökség első püspöke lett. A bécsújhelyi püspökség megszüntetése és az új St. Pölten-i püspökség alapításának pápai jóváhagyása 1785. január 28-án történt meg. Kerens Henrik püspök és káptalanja 1785. április 21-én költözött új helyére.2

Az Apostoli Tábori Helynökség természetesen, mint hivatal, továbbra is Bécsben maradt. Kerens Henrik és még három utóda a St. Pölten-i püspöki székben 1826-ig, ennek a püspökségnek a rangjával adtak nagyobb tekintélyt az Apostoli Tábori Helynökségnek. Talán ebből a bécsújhelyi és St. Pölten-i kapcsolatból származott az az egyházjogilag még meg nem alapozott cím: tábori püspök.

Az apostoli tábori helynöki cím és hivatal - a jezsuita rend feloszlatása után - tizenkét évig a bécsújhelyi püspökséggel és azután negyven évig a St. Pölten-i püspökséggel maradt összekapcsolva.

1826-tól kezdve az első világháború végéig, 1918-ig, az Apostoli Tábori Helynökség az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregében önálló egyházi-katonai hivatallá vált. A legfőbb hadúr az általa alkalmasnak talált lelkészt - mint uralkodó - kinevezte a tábori lelkészet vezetőjévé, a Szentszék pedig kinevezte és felszentelte címzetes püspökké. Ebben az időszakban az Apostoli Tábori Helynökség élén - egy-két kivételtől eltekintve - külön ezen állásra kinevezett főpapok állottak, akik címzetes felszentelt püspökök lettek. Megszűnt tehát az a gyakorlat, hogy az apostoli tábori helynökök mindig egy egyházmegyének a püspökei voltak főállásban, mellékállásban pedig irányították a császári hadsereg katonalelkészeinek lelkipásztori munkáját, mint a nuncius által delegált meghatalmazottak. Az apostoli tábori helynökök katonai illetményekben részesültek, csakúgy, mint a katonalelkészek. Igaz ugyan, hogy a helynökök - bár nem voltak magyarok - a főkegyúri jog alapján, gyakran egyházi javadalmakat is élveztek a magyar katolikus egyház terhére.

 

A tábori egyháztanács és a tábori főpapi intézmény bevezetése

Az Apostoli Tábori Helynökség megalapítását előkészítő tárgyalásokon (1772-1773-ban) a tárgyaló egyháziak és világiak számára természetes példakép volt a megyés püspöki hatalom megjelenési formája és szervezeti kiépítettsége. A birodalom püspökei tiltakozásuk kifejezése után - végül is tudomásul vették, hogy a császári hadseregben megszervezik a külön egyházi főfelügyeletet, hiszen annak már voltak történelmi előzményei. Az apostoli tábori helynök joghatóságát és hivatalfelépítését illetően azonban már megoszlottak a vélemények. Az nyilvánvaló volt, hogy káptalant nem lehet az apostoli tábori helynök köré csoportosítani, azonban valami tanácsadó testületre mégiscsak szükség volt. Így azután a császárnői kegy az Apostoli Tábori Helynökség létesítésével egyidejűleg egy Tábori Egyháztanácsot létesített Kerens püspök köré, az ő vezetésével. Ez az egyháztanács lett egyúttal a katonai tábori egyházi bíróság is, amely a katonák házassági peres ügyeivel foglalkozott. Az alapításkor a püspökök talán még ügyet sem nagyon vetettek erre a hatalomkiterjesztésre, amikor azonban Kerens kiépítette és működésbe hozta a szervezetet, az egyházmegyés püspökök közül ismét sokan tiltakoztak. (A magyar püspökök nevében legerélyesebben gr. Batthyány József magyar hercegprímás.) Az Apostoli Tábori Helynökség tevékenysége azonban beindult.

Mária Terézia tehát az apostoli tábori helynök tevékenységének támogatására egy consistoriumot - egyháztanácsot - hozott létre, amelynek igazgatója - az apostoli tábori helynököt akadályoztatása esetén - képviselte, helyettesítette. Az első nekilendülés és szervezés tüzét Kerensben II. József házassági pátense 1785-ben lelohasztotta, és az egyháztanács - elsődleges szerepét betöltve - a helynökség ügyeit intéző iroda lett, amelynek vezetői tisztét az Apostoli Tábori Helynökség irodaigazgatója töltötte be.

A XVIII. század első felében, amikor még Tönnemann, majd Kampmüller voltak a katonai lelkészet vezetői, az egyes csapatoknál, kórházaknál működő káplánok és főkáplánok között a joghatósági viszony nehezen alakult ki. A lelkészek nagy része szerzetes volt, és nagyobbrészt a szerzetesfőnökök joghatósága alatt állottak. Tönnemann és Kampmüller nem tudtak olyan széles körű joghatóságra szert tenni, mint amilyent később Kerens megkapott.

Kerens mindjárt kinevezése után végigjárta az egész császári hadsereget, és 1774-ben egy javaslatot terjesztett Mária Terézia elé. Az Apostoli Tábori Helynökség központi működésének kidolgozásával egyidejűleg azt indítványozta ebben a javaslatban a császárnőnek,hogy a birodalom minden tartományában, ahol hadtestparancsnokságok működnek, fel kell állítani az Apostoli Tábori Helynökség általános, alsóbb fokú helynöki intézményét, amelynek vezetői gyakorolnák azután a felügyeletet a tartományban működő katonai lelkipásztorok, a tábori káplánok felett. Itt is, mint az egész Kerensi elgondolásban, az egyházmegyei szemléletmód, igazgatási rendszer katonai keretek közé való átültetéséről volt szó. (Kerens a hadtestparancsnokságok központjában "főesperességeket" akart, esperesek, plébánosok nélkül, illetve az ezredek lelkészei csak plébánosok lettek volna a hadtesteken belül.) A Mária Teréziának tett javaslatot már a következő évben el is fogadták. Így az apostoli tábori helynök felügyeleti teendőinek ellátására a császári birodalom minden tartományában egy-egy Tábori Főpapi Hivatal létesült, amelynek élén a tábori főpap állt.

Kerens püspök, mint apostoli tábori helynök, az osztrák birodalom tartományaiba az alábbi tábori főpapi kinevezéseket eszközölte:

Hüttner Lipót                       Belső-Ausztria

Pettauer Antal                     Felső- és Alsó-Ausztria

Revitzky Antal                     Magyarország

Malinsky József                  Csehország

Gr. Hartmann Vilmos          Morvaország

Prilesky János                     Galícia

Lehmenn József                 Erdély

Petke Egyed                        Itália

Gerkens Ferenc                  Németalföld.

Horvátország külön Tábori Főpapi Hivatalt és főpapot nyert Horacsek Antal személyében, de csak 1850-ben.

A kinevezett tábori főpap feladata a következő volt:

Az illetékes hadtestparancsnokság területén az apostoli tábori helynök helyetteseként működni, és mint ilyen, a hadtestparancsnokság területén szolgáló katonalelkészek erkölcsi viselkedését, lelkészi magatartását, tevékenységét figyelni - és ha szükséges volt -, irányítani.

A hadtestparancsnokság azon csapattestei és katonái, akiknek nem volt saját katonai lelkészük (ezredkáplánjuk), a tábori főpap lelki gondozása alá kerültek.

A tábori főpapot a hadtestparancsnokság tisztán katonai közigazgatási feladatokra is igénybe vette, amikor úgy katonai, mint lelkészi véleményező és javaslattevő tevékenységre felkérte.

A tábori főpap kötelessége volt a kerületében működő helyőrségi, kórházi, ezredlelkészi állomásokat megszemlélni, szemlekörutakat tartani, és a katonalelkészek lelkipásztori tevékenységét ellenőrizni. Mindezt a katonai szabályzatok figyelembevételével kellett teljesíteniük.

A tábori főpap felügyeleti kötelessége volt továbbá, hogy a tábori szolgálatra jelentkező lelkészeket lelki, szellemi, testi, katonai szempontok szerint megvizsgálni, és ennek megtörténte után előterjesztést tenni az apostoli tábori helynöknek, hogy az megindíthassa a tábori lelkész kinevezését és a lelkészi joghatóság megadását.

A tábori főpap további feladata volt még a kinevezett és kerületébe beosztott lelkészek szolgálatra való felkészítése. Neki kellett megismertetni az új lelkészt katonai, lelkipásztori kötelességeivel, feladataival, a helyőrségi, kórházi, ezredbeli szokásokkal. Meg kellett az új lelkészeket ismertetni azokkal a lelki joghatósági határokkal is, amelyek súrlódásmentessé tudták tenni a katonalelkészek és a világi papok egymás közti tevékenységét.

A tábori főpap lelkészi joghatósága a hadtestparancsnokság központi katonai állományára terjedt ki. Ilyenek voltak: a katonai hadparancsnokság, a műszaki főhivatal, a tüzérségi főszertári hivatal, az elszállásolási törzs, élelmezési és ruházati szakok, hadipénztár, aknász-, árkász-, utászcsapatok, vadászzászlóaljak, katonai utánpótlási (hadtáp-) csapatok, tábori törzsorvosok és a tényleges szolgálatban álló tábornokok.

Bármilyen sokféle joghatósággal volt is felruházva egy-egy tábori főpap, mégsem lehet azt mondani, hogy az apostoli tábori helynöknek,vagy ahogyan nem hivatalosan nevezték: a "tábori püspöknek" kilenc helyettese lett volna. Bár ők a tábori főpapokról mint helynökeikről beszéltek, ezzel szemben a gyakorlatban úgy alakult, hogy az egész birodalom egyetlen tábori püspökséget képezett, kilenc főesperesi, illetve esperesi kerülettel.

A jezsuita rend feloszlatása után a haditanács azt a javaslatot tette, hogy a monarchiát katonalelkészeti ellátás szempontjából öt kerületre kell osztani, és mindegyik élére egy-egy általános helynököt (tábori főpapot) állítani. Az 1773. március 13-án kelt, és előterjesztett haditanácsi javaslat azonban a végrehajtás időpontjáig megváltozott, ugyanis Kerens átvéve az Apostoli Tábori Helynökség vezetését, 1774-ben más, új javaslatot tett Mária Teréziának. Mária Terézia az apostoli tábori helynök javaslatát fogadta el, amely szerint önálló tábori főlelkészi kerületet alkotott még: Itália, Erdély, Belső-Ausztria és Morvaország is, az öt kerületen kívül.

Az apostoli tábori helynököt és a kilenc tábori főpapot az uralkodó nevezte ki. Amíg az apostoli tábori helynök kinevezésére az Udvari Haditanács tett javaslatot az uralkodónak, addig a tábori főpapok kiválasztása és felterjesztése az apostoli tábori helynök hatáskörébe tartozott. Az ő javaslatára tett előterjesztést a kinevezésre az Udvari Haditanács az uralkodó számára. Ezután történt meg a katonai szabályzatok és az egyházi rendelkezések előírásai szerint a főlelkészi hivatalok átadása, illetve átvétele.

A katonalelkészi szervezet kiépítésekor azonban nemcsak kinevezésekkel kellett számolni, hanem a nyugállományba vonulásokkal is. Már az 1771-ben kiadott katonai nyugdíjszabályzat rendelkezett a katonalelkészek nyugdíjáról. Az 1789. áprilisi rendelkezés szerint a tábori főpapoknak - becsülettel végzett munka után - joguk volt az őket kiküldő egyházmegyéjükben címzetes kanonokságot kérni. Az említett rendelkezésben ugyanis ígéretet kaptak a nyugállományba kerülő tábori főpapok, hogy visszatérve egyházmegyéjükbe, a megüresedő kanonoki stallumok betöltésénél előnyben részesülnek. A címzetes kanonokság kérése csak lehetőség volt, csakúgy mint egy kanonoki stallum elnyerése, ugyanis a megyés főpásztorok ritkán jutalmazták az egyházmegyén kívül töltött lelkészi szolgálatot címekkel, javadalmakkal. A világi papokból lett katonalelkészek nyugdíjazás esetén általában csak a nyugdíjaikra támaszkodhattak. A szerzetesek ebből a szempontból jobb helyzetben voltak, mert ők minden további nélkül visszatérhettek valamelyik rendházukba, és ott élhették le nyugdíjas éveiket.

 

A katonalelkészek utánpótlási és bemutatási rendszerének fejlődése

Amíg a katonai lelkészet ügye és ellátása a jezsuita rend vezetése alatt állott, addig a katonalelkészek túlnyomórészt ebből a rendből kerültek ki.

Kerens apostoli tábori helynök, püspök, amikor átvette a katonai lelkészet irányítását a császári közös hadseregben, nem kisebb célt tűzött ki maga elé, és lelkészei elé, mint hogy szolgálatukat magas lelki, szellemi, erkölcsi értékek birtokában végezzék. Kerens minden eszközt felhasznált arra, hogy ezeket a célokat elérhesse és lelkészeivel megvalósíthassa.

Kerens nemcsak arra törekedett, hogy a lelkészek az istentiszteleteket szabályszerűen, méltósággal végezzék, hanem azt is számon kérte, hogy oktatják-e a katonákat a vallási igazságokra, részesítik-e őket hitoktatásban. Számon kérte tőlük azt is, hogy szóval, cselekedetekkel, példás magatartásukkal hozzájárulnak-e a katonák valláserkölcsi épüléséhez, hazaszeretetük megerősödéséhez és elöljáróik tiszteletéhez.

Az új apostoli tábori helynök tudta jól, hogy ezeknek a kötelességeknek a teljesítéséhez teológiai képzettség, gazdag tapasztalat, erkölcsi szilárdság, buzgóság, türelem szükséges.

A jezsuita rend feloszlatása előtt ez a magas követelmény nem volt elérhetetlen, hiszen a lelkészek legtöbbje abból a rendből került ki, amely sokoldalú képzésével az akkori szellemi világ élvonalában állott. Kerens nem akart a színvonalból engedni, sőt, ha lehet, emelni akarta azt.

A jezsuita rend feloszlatása után más módot kellett találnia Kerensnek ahhoz, hogy a katonalelkészek utánpótlását, szellemi színvonalát biztosítani tudja. Az Apostoli Tábori Helynökség létrehozásával egy időben a katonalelkészi kiképzésről is kieszközölt egy császárnői intézkedést. Az 1773. december 4-én kelt rendelkezésben a cseh-osztrák Udvari Kancellária Mária Terézia rendelkezése alapján úgy intézkedett, hogy a hadsereg részére szükséges katonalelkészek - úgy mint régen: önkéntes jelentkezés alapján - külön neveltessenek. Erre a célra a bécsi-prágai és olmützi szemináriumokat jelölte ki, ahol 10-10 növendéket terveztek katonalelkésszé kiképezni. Ugyanezekben az egyházmegyékben 6-6 helyet kellett fenntartani a szolgálatból kiöregedett, vagy munkaképtelenné vált katonalelkészek részére. Ez a legfelsőbb rendelkezésből született intézkedés azonban nem valósult meg.

Kerens, apostoli tábori helynök, 1774-ben előterjesztést tett Mária Teréziának arra, hogy a császári birodalom minden tartományában létesítsenek 1-1 katonai iskolát, ahol fiatal lelkészeket képeznének a hadsereg számára. E javaslat megkerülni látszik azt az egyházjogi nehézséget, hogy papnevelő intézetet felállítani csak egyházmegyével, meghatározott területtel rendelkező ordinárius tud. Kerens pedig nem rendelkezett ilyennel, még ha az egész birodalomra kiterjedt is a katonalelkészek feletti joghatósága. Ezért kérte, hogy maga a katonaság gondoskodjék saját lelkészeinek képzéséről.

E javaslattal ellentétben Mária Terézia 1775. augusztus 25-én kelt rendelete úgy intézkedett, hogy elsősorban a szerzetesrendek bocsássanak megfelelő lelkészeket az Apostoli Tábori Helynökség számára, amíg elegendő számban nem képeznek ki világi papokat. Ez azt jelentette, hogy folytatódott a "jezsuita" időszak, amikor a katonalelkészi állomány főként a szerzetesekből került ki.3 E rendelkezés a katonalelkészek számára megfelelő képzettséget biztosított ugyan, de az utánpótlás kérdését hosszú távra nem oldotta meg. Amint tudjuk, Mária Terézia utóda, II. József 1781. október 30-án a legtöbb rendházat bezáratta, a szerzetesrendek java részének működését az egész birodalomban megszüntette. A megmaradt szerzetesrendek és kolostoraik nem tudtak annak a feladatnak megfelelni, hogy a katonalelkészek utánpótlását biztosítsák. A világi papi hivatás felé fordulók száma is megcsappant ebben az időben, és így ők sem tudtak elegendő lelkészt az Apostoli Tábori Helynökség rendelkezésére bocsátani. Amíg Mária Terézia a szerzetesekre akart támaszkodni a katonalelkészek utánpótlásában, addig II. József hamarosan éppen ellentétes rendelkezést adott ki. Ő megtiltotta a szerzetesek alkalmazását a katonai lelkipásztori munkában, és 1789. április 4-én a következő rendelkezést adta ki: "Szerzetest többé nem lehet katonai lelkészi szolgálatra alkalmazni. Minden évben 4-4 német és magyar növendéket kell a papi pályára jelentkezők közül a katonai lelkészi szolgálatra kiválasztani." A kiválasztott növendékek a központi szemináriumokban végezték tanulmányaikat. A négyéves általános teológiai papképzés után a St. Pölten-i szemináriumban egy féléves különleges oktatásban részesültek, hogy a katonai lelkipásztori szolgálatra felkészüljenek. II. József rendelete a katonalelkészi szolgálatra készülők létszámát 40 főben állapította meg, akik évi 200 Ft ösztöndíjat kaptak. Az elképzelés szerint a St. Pölten-i féléves - inkább katonai mint lelki - képzés után a kiválasztottak a hadsereg különböző alakulataihoz kerülve, megkezdték volna katonalelkészi szolgálatukat. lI. Józsefnek ez a rendelkezése sem valósult meg, mert a következő évben meghalt. Utóda, II. Lipót a központi szemináriumokat megszüntette, és ezzel új helyzet teremtődött. 1790. március 29-én kelt rendelkezése a régi nyomokon haladt ugyan, azonban mégis található benne új elem is. A rendelkezés szerint minden évben 10-10 növendéket kellett katonai lelkészi szolgálatra felvenni. Az elgondolás itt az volt, hogy 5 növendéket a német nyelvterület, 5 növendéket a magyar nyelvterület ad. Tekintettel a katonai lelkészi szolgálatban megkívánt nyelvismeretre, a magyar, cseh, galíciai, steieri és alsó-ausztriai katonai kerületek tábori tőpapjai 2-2 jelöltet hoztak javaslatba. Amikor ezek a jelöltek teológiai tanulmányaikat befejezték, azok a püspökök, akiknek a szemináriumaiban végeztek, pappá szentelték őket. Mindeddig a rendelet nem sok újat tartalmazott. Ami azonban ezután következett, az Kerens régóta dédelgetett vágya volt, nevezetesen az, hogy ezeket a papjelölteket a megyés püspök "ad titulum missionis castrensis- (tábori lelkészi szolgálatra) címre szentelje fel.

A szentelési cím a felszentelendő megélhetési életlehetőségére vonatkozik. Az egyházi törvénykönyv már akkor is felsorolta a pap megélhetési, eltartási forrásait. Szentelési címek voltak: világi papok számára: egyházmegye, javadalom, magánvagyon, magánosok-közösségek eltartási vállalása stb. A szerzeteseket "titulus paupertatis" a "szegénység", "titulus mensae communis "közös asztal" címekre szentelték fel. Az előző esetben az egyházmegye, a javadalom, magánvagyon, közösségek, a másodiknál a szerzetesközösség kötelezte magát a felszentelendő eltartására. Ez az úgynevezett felszentelési cím, a hovátartozandóság kérdése is történelmileg alakult és formálódott. A XVIII. század végén még az egyházmegye és a szerzetesrend volt az az intézmény, ahová egy felszentelt pap tartozhatott.

A "tábori lelkészi szolgálat" címére való felszentelés azt jelentette. hogy ők nem az egyházmegye, nem egy szerzetesrend alattvalói, hanem a katonaságé, és neveltetésükről, ellátásukról, öregkori ellátásukról nem a püspök és nem egy szerzetesrend gondoskodik, hanem az álIam, illetve a katonai pénztár. A katonai joghatóság szempontjából ez rendben is lett volna, de egyházjogilag nem volt rendezett. Kerens apostoli tábori helynök volt, és nem rendelkezett teljes püspöki joghatósággal a katonalelkészek felett. Ez volt az az ütközőpont, amely hosszú évtizedeken, de mondhatjuk évszázadokon keresztül állandó ellentétet szült a megyés püspökök és az apostoli tábori helynök között.

II. Lipót rendelkezése szerint, hogyha a felszenteléskor nem volna üres katonalelkészi állás, akkor mindaddig, amíg nincs rá szükség a katonaságnál, addig az ilyen fiatal papok a szentelő püspök egyházmegyéjében teljesítettek szolgálatot. Ez az időszak amolyan gyakorlati lelkipásztori időszaknak is megfelelt.

Az így elrendelt utánpótlási képzés minden buzdítás és sokféle előny biztosítása mellett sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A katonalelkészek gyenge fizetése, a ritka előlépési lehetőség, a gyakori helyváltoztatás okozta bizonytalanság nem vonzotta a katonalelkészi pályára a fiatalokat. Az utánpótlás kérdése tehát nem oldódott meg 1790-1805 között, még ha az ösztöndíjasok számarányában történtek is változások.

Az 1791 óta érvényben lévő, illetőleg elgondolt katonalelkész-képzés gyakorlatilag nem vált be. Tizenöt év után ezt be is látta az udvari vezetés, az Udvari Haditanács, és visszatért az egyházmegyei keretekhez tartozó, és a püspököktől felajánlott katonalelkészek elfogadására.

Crüts Gottfried 1778-ban a világi papok sorából került 29 évesen a katonalelkészek közé mint a Kerens püspök mellé rendelt egyháztanács igazgatója. Igaz ugyan, hogy közvetlen elődje, Schumacher Péter is világi pap volt, kanonok, de úgy látszik, nem tudott gyökeret verni a katonai lelkészi szolgálatban. Ötévi bécsi szolgálat után, St. Pölten-i általános helynök lett. Crüts Kerens mellett tanúja volt azoknak a törekvéseknek, amelyeket az apostoli tábori helynökök és az Udvari Haditanács a katonalelkészi utánpótlás kérdésében kifejtett. De tanúja volt annak is, hogy a többféle elgondolás egyike sem járt sikerrel. Kerens mellé kerülve már 1791-ben ajánlotta az apostoli tábori helynöknek, hogy szüntessék meg az ezredesek ajánlási jogát, és ezt a jogot adják át a püspöknek. Ami azt jelentette volna, hogy az ezredektől beérkezett igényeket az apostoli tábori helynök előterjeszti a katonaterületileg illetékes püspöknek, és az papjai közül megfelelő személyeket jelöl ki kinevezésre. Crüts ezen javaslata ellentétben állott Kerens elgondolásával, és a gondolat először nem is talált általános tetszésre. A sorozatos utánpótlási kudarcok mégis rávették a német örökös tartományok püspökeit, hogy elfogadják azt. Kikötésük volt többek között, hogy akár az apostoli tábori helynök, akár a tartományok tábori főpapjai évenként jelentést tegyenek a megyés püspököknek katonapapjaik tevékenységéről.

Crüts már apostoli tábori helynök volt, amikor gondolata mégis megvalósult. Károly főherceg javaslatára I. Ferenc császár és király 1805. március 26-án kelt rendeletével úgy határozott, hogy a megüresedett katonalelkészi állásra a bemutatási kötelezettséget és jogot azok a megyés püspökök gyakorolják, akiknek területén az illető ezred katonái toboroznak.

Ennek a rendelkezésnek az volt az előnye, hogy a megyés püspök keze nem volt megkötve az ösztöndíjas katonalelkészek személyéhez és számához, hanem a saját egyházmegyéjének összpapságából tudott kiválasztani és ajánlani katonai lelkipásztornak alkalmas személyeket. Az ilyen katonalelkészeknek az egyházmegyéhez való tartozását és kötődését jelentette az is, hogy szinte a saját híveiket gondozták a katonaság ideje alatt. De volt még egy másik előnye is ennek a megoldásnak, éspedig az, hogy a katonalelkésszé lett papoknak biztosabb kilátásuk volt arra, hogy a katonai szolgálat után egy-egy plébániát könnyebben elnyerhettek, mert megmaradtak egyházmegyés papoknak.

Az 1805. március 26-án kelt legfelsőbb rendelkezést, az ajánlási és a kijelölési jog alapelveit az 1805. április 30-án kelt udvari rendelet rögzítette le. Minthogy egy-egy ezred katonáit két egyházmegye területéről is toborozta, egy újabb rendelkezés 1808. június 1-jén ezt a kérdést is megoldotta. A szóban forgó udvari rendelet - megismételve az alaprendelkezést - úgy határozott, hogy minden püspök köteles annak az ezrednek lelkészt adni az apostoli tábori helynök kérésére, amely ezred katonáit az ő egyházmegyéjének a területéről sorozzák. Ha az ezred két egyházmegyéből kapta a legénységet, akkor a két püspök felváltva kellett hogy lelkészeket adjon. Ez azonban nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy önként jelentkező világi vagy szerzetes papok ne lehessenek katonalelkészek. Az ilyen jelentkezőknek csatolniuk kellett az apostoli tábori helynökhöz benyújtott kérelmükhöz főpásztoruk vagy rendi elöljárójuk engedélyét. Az Apostoli Tábori Helynökség várakozólistát állított fel róluk, és szükség esetén behívta őket.

Amíg a birodalom tartományai elfogadták ezeket a rendelkezéseket, a magyar püspöki kar évekig nem volt hajlandó a császári-királyi rendelkezésnek eleget tenni. Az időközben dúló francia háborúskodás nyomán beállott pénzdevalválódás miatt a magyar püspöki kar a katonalelkészek illetményét nem tartotta kielégítőnek, megfelelőnek. Többszöri memorandumváltás után végül is I. Ferenc császár és király 1811. március 11 -én kelt rendeletével beleegyezett a katonalelkészek fizetésének rendezésébe. Ez pedig az volt, hogy minden katonalelkész az alapfizetésén kívül, a vallásalapból 50 szentmise elmondása fejében évi 150 forint fizetési pótlékot kap. A magyar püspökök e rendelet megjelenése után már éltek a bemutatás kötelezettségével és jogával.

A XIX. század elején tehát kielégítően szabályozták a katonalelkészek fizetését és nyugdíját. Az utánpótlás kérdésében viszont még mindig sok félreértés volt a püspökök között, ezért az Udvari Haditanács 1812. július 17-i leiratában a következő táblázatot küldte meg minden egyházmegyének.4 (A kimutatásban ki lettek jelölve azok az egyházmegyék, amelyek az egyes gyalog-, vadász-, lovas- és tüzérezredek részére a katonalelkészek bemutatására kötelezve voltak. Az egész birodalomra kiterjedő táblázatból csak a magyarországi és az erdélyi egyházmegyék kerültek felsorolásra.)

Tartomány                             szám      Ezred neve                                             Egyházmegye

Magyarország

                                              2           Sándor orosz cár gy.ezr.                           Esztergom

                                             19          Hessen-Hamburg gy.ezr.                          Székesfehérvár

                                             32          Eszterházy gy.ezr.                                     Vác

                                             33          Colloredo-Mannsfeld gy.ezr.                     Besztercebánya

                                             34          Wied-Runkel gy.ezr.                                  Kassa

                                             37          Báró Máriássy gy.ezr.                                Nagyvárad

                                            39           Duka gy.ezr.                                              Szatmár

                                            48       Radivejevich gy.ezr.                                      Szombathely

                                            52       Károly-Ferenc fhg. gy.ezr.                             Kalocsa

                                           53       Báró Hiller gy.ezr.                                           Diakovár

                                           60       Gyulay Ignác gy.ezr.                                       Szepes

                                           61       Saint Julien gy.ezr.                                         Csanád

                                           62       ... gy.ezr.                                                        Nagyvárad

                                           1         Császár huszárok                                           Győr

                                           3         Ferdinánd fhg. huszárok                                 Esztergom

                                           4         Hessen-Hamburg tart. gr. huszárok                Veszprém

                                           5         Angol királyi huszárok                                     Veszprém

                                           6         Württemberg kir. huszárok                              Eger

                                           7         Liechtenstein huszárok                                   Pécs

                                          8         Kienmayer huszárok                                        Nyitra

                                          9         Frimont huszárok                                             Zágráb

                                         10       Porosz királyi huszárok                                    Rozsnyó

                                         12       Nádor huszárok                                               Eger

Erdély

                                         31       Bajor Miksa király gy.ezr.                            Nagyszeben, Gyulafehérvár

                                         51       Splényi gy.ezr.                                            Nagyszeben

                                         2         József fhg. huszárok                                 Nagyszeben

                                         11       Székely huszárok                                       Nagyszeben

 

Ez a rendelkezés 1812-ben az apostoli tábori helynök joghatósága alatt egy bizonyos katonalelkészi létszámot talált. Az elrendelt megyés püspöki bemutatási kötelezettség csak abban az esetben került végrehajtásra. amikor az apostoli tábori helynök egyes csapatok lelkészi igényét átszervezéssel nem tudta megoldani. Tehát erre abban az esetben volt szükség, amikor egy csapattestnél egészen új kinevezés vált időszerűvé. Amennyiben a megyés püspök lelkészei közül valakit egyszer az apostoli tábori helynök joghatósága alá engedett - kölcsön adott katonalelkésznek -, attól kezdve a megyés püspök lelki joghatósága ideiglenesen megszűnt az illető pap felett. A katonalelkészi szolgálatra felajánlott lelkész nem kapott a püspöktől elbocsátó levelet, és az apostoli tábori helynöktől befogadó nyilatkozatot, más szóval nem exkardináltatott az egyházmegyéjéből, és nem inkardináltatott „katonai egyházmegyéjébe", mert az utóbbi jogilag nem létezett. A katonalelkészeket saját egyházmegyéjükben: „katonai lelkészi szolgálatra átengedve" cím alatt vették nyilvántartásba. Az 1805. évi rendelettől kezdve az apostoli tábori helynökök nem rendelkeztek tábori lelkészi szolgálatra felszentelt papokkal, hanem csak katonai szolgálatra átengedett egyházmegyés vagy szerzetes papokkal. Az apostoli tábori helynök készítette el az átengedett lelkészek kihelyezési vagy áthelyezési javaslatait. A javaslat alapján katonalelkészi állományon belüli személyekre vonatkozó intézkedéseket előbb az Udvari Haditanács, majd később a hadügyminiszter foganatosította.

Az Udvari Haditanács 1831. április 14-én kelt rendeletével szabályozta, és mindjobban a katonai szabályozás alá vonta a katonalelkészi állások betöltését. Az apostoli tábori helynök tájékoztatta a hadtestparancsnokságokat, ha valamely katonai szervezetnél új tábori lelkészt kellett alkalmazni nyugdíjazás, betegség, személyi alkalmatlanság, visszahívás, elhalálozás stb. esetén. Miután a hadtestparancsnokság meggyőződött egy új katonalelkész alkalmazásának a szükségességéről, utasította az illetékes hadtestparancsnokságnál működő tábori főpapot, hogy keresse meg a területileg illetékes megyés püspököt, és kérje, hogy jelöljön ki és terjesszen elő megfelelő lelkészt a katonai szolgálatra. A hadtesthez kirendelt tábori főpapnak hivatalbeli kötelességéhez tartozott, hogy a püspök által ajánlott jelöltnek a katonai lelkészi szolgálatra való alkalmasságáról meggyőződjön, vagy az alkalmatlanok visszahívásáról, eltávolításáról gondoskodjon.

Ha a tábori főpap a megyés püspök által jelölt papot a katonai lelkészi szolgálatra minden tekintetben alkalmasnak találta, akkor a püspöki bemutatásról jelentést tett a hadtestparancsnokságnak, hogy az, a lelkészt az illetékes katonai szervezetnél vegye állományába, és számára a katonai illetményeket folyósítsa. A püspöki bemutató és kijelölő okmányt, a lelkész jellemzését és származási lapját a tábori főpap az Apostoli Tábori Helynöki Hivatalhoz terjesztette fel. Az apostoli tábori helynök az okmányok alapján a lelkész kinevezési javaslatát az Udvari Haditanácshoz, illetve később a Hadügyminisztériumhoz terjesztette fel. Az Udvari Haditanács által kinevezett lelkész számára az apostoli tábori helynök kiállította a joghatósági igazolást, amelynek alapján a katonalelkész hivatalosan megkezdhette a katonák között lelkipásztori tevékenységét.

Ez a rend megmaradt egészen a Monarchia felbomlásáig, 1918-ig. Csupán a bemutatási kötelezettség terén történtek változások, részben új ezredek felállítása, részben pedig a görög katolikus és görögkeleti valláshoz tartozó katonák létszámának a növekedése miatt.

 

A lelkészek jogi, erkölcsi és anyagi helyzete a hadseregben

Az ősi jogszokás alapján az ezredhez felvett katonapap 1799-ig minden tekintetben az ezredparancsnokság alárendeltsége alatt állott, mint a többi katona. A katonalelkészeket csak a gr. Hochenwarth Zsigmond apostoli tábori helynök által kieszközölt, 1799. július 25-én kelt udvari haditanácsi leirat vette ki az ezredparancsnokság joghatósága alól. Ettől kezdve a katonalelkészek bármiféle vétsége és törvényáthágása - természetesen a bűncselekménye nem - az apostoli tábori helynök egyházi törvényszéke elé tartozott. Ez a bíróság határozta meg a katonalelkész büntetését is. Az előbbi általános rendelkezés határozott formát öltött 1811-ben, amikor a megyés püspökök jelölési jogáról volt szó. A „privilégium fori", azaz a katonapapoknak a világi bíráskodás alól való mentesítése kérdésében nem tudtak a tárgyaló felek megegyezni. Végül is az 1811. március 16-án kelt legfelsőbb rendelkezés úgy döntött, hogy a katonalelkészek egyházfegyelmi ügyeiben az apostoli tábori helynök bírósága dönt, bűnügyekben és világi jogügyletekben, valamint becsületbeli és szolgálati ügyekben a katonai törvényszéknek vannak alávetve.

A katonalelkésznek mindig együtt kellett dolgozni a parancsnoksággal, és annak előzetes tudomása nélkül nem intézkedhetett lelkipásztori tevékenységében sem. A parancsnoknak jelentést kellett írni lelkészéről és a tevékenységéről, be kellett számolnia az elöljáró parancsnoknak. A katonalelkész minden hivatalos iratát a parancsnokkal láttamoztatni kellett. Ha a parancsnok nem volt megelégedve a parancsnoksága alá tartozó lelkész működésével, akkor azt a szolgálati út betartásával leválthatta. A katonalelkészetre alkalmatlanná vagy méltatlanná vált lelkész elbocsátásának indokairól az apostoli tábori helynök értesítette a megyés püspököt vagy rendfőnököt is. A katonalelkészt adó megyés püspökök, rendfőnökök évenként, sőt ha szükséges volt, gyakrabban is, jelentést kaptak az apostoli tábori helynöktől a katonaság keretében lelkipásztorkodó papok tevékenységéről, magatartásáról, viselkedéséről, hiszen azok mindig megmaradtak az egyházmegye, a rend jogi kötelékében.

Amíg a katonalelkészi szolgálat a tulajdon védelme vagy a tulajdonból fakadó kötelezettség volt, addig a szolgálatból származó hőstett jutalma a jól végzett kötelességteljesítés érzése volt csupán. Amikor pedig évi-havi zsoldért harcoltak a katonák, lelkipásztorkodtak a papok, a hősiesség, a helytállás jutalma nagyobb zsold, birtokadományozás lehetett.

A katonalelkészek között is nagy számban találunk papokat, akik a katonákkal együtt a harctereken hősiesen teljesítették kötelességeiket. Az 1773-1866 közötti időben vitézségével kitűnt a napóleoni háborúk alatt Nagy József, a besztercebányai egyházmegye papja, a Colloredo-Mannsfeld gyalogezred lelkésze, aki az olasz, orosz és a nyugati harctereken teljesített szolgálatot. 1809. október 6-án az olaszországi Pordedone és Sacile térségében szétszórt ezredét ismét összegyűjtötte. Ugyanebben a háborúban a csanád egyházmegyebeli Richly Mihály, a 29. gyalogezred lelkésze is példásan látta el feladatát a harctereken. Richly a sebesülteket saját vállán vitte a harcvonalból a kötözőhelyre. Az erdélyi egyházmegye papja volt Aranyasi János, a Splényi gyalogezred lelkésze, aki kereszttel a kezében vezette harcra a legénységet. Cserveny Dénes, mint a kalocsai egyházmegye papja, a 33. gyalogezrednél teljesített szolgálatot. Az 1866. évi porosz-osztrák háborúban a legénységgel együtt volt a legnagyobb hevességű ütközetben is. Maga is megsebesült, és eszméletlenül került porosz fogságba.

A magyar katonalelkészek mellett a közös hadsereg más nemzetiségű katonalelkészei is kitűntek hősies magatartásukkal. Ilyenek voltak: Haspinger Joachim kapucinus páter, aki majd húszéves katonalelkészi és tábori szolgálata alatt számos csatában vett részt, de különösen kitűnt a tiroli szabadságharcban, 1809-ben. 1858-ban bekövetkezett halála után Hofer András mellé temették. Wuichich János 1813-ban Piavénál a megáradt folyóból két katonát kimentett, és addig állt a rohanó folyóban, amíg az egész ezred át nem kelt. Így lehetne tovább kiragadni a nevek sokaságából: Grohmann Károlyt, Schuller Mártont, Schmaltzl Józsefet, Turinszky Gusztávot, Cserkés Rudolfot, Laurencsics Ferencet, Diobelli Domenicot, Kirchner Vencelt stb.

A katonalelkészek békeidőben természetesen hivatásuk pontos és lelkiismeretes elvégzésével vívták ki feletteseik elismerését. A hosszan szolgáló (10-15 év) vagy kiváló érdemeket szerzett katonalelkészek pénzbeli jutalmazására a jezsuita korban missziós tábori alap létesült, amelyet a tábori főkáplán kezelt. A jezsuita rend feloszlatásával ez az alap az 1775. január 25-én kelt legfelsőbb elhatározás alapján az Udvari Haditanács kezelésébe került. Az alapnak például 1842-ben 40 000 forintnyi tőkéje volt.

Ennek az alapnak a felhasználását egy 1836. évi szeptember 27-én kelt legfelsőbb határozat azt a végzést hozta, hogy annak kamataiból kellett a lelkészeket segélyezni, jutalmazni vagy díjazni. Az alapból kaphatott segélyt a lelkész véletlen baleset következtében beállott rászorultság esetén. Ugyancsak innen kaphatott a lelkész különösen megerőltető és eredményes szolgálatokért jutalmat. Arra is alkalmas volt ez az alap, hogy a hosszas és eredményes katonalelkészi szolgálat fejében állandó jellegű pótlást kapjanak belőle a lelkészek.

Az 1887. évi szolgálati szabályzat 20. §-ának, e pontja az egész alap kezelését az apostoli tábori helynök kezébe juttatta.

A katonalelkészeknek a szolgálatban eltöltött évei minden körülmények között különös érdemet jelentettek. Az udvari rendeletek sorában az 1789. évi április 23-i, az 1791. évi március 29-i és az 1801. évi december 11 -i úgy rendelkezett, hogy 10-15 évi lelkiismeretes katonalelkészi szolgálat után a fejedelmi adományozástól függő javadalmak elnyerésére ők jogigényt formálhattak. A főpásztoroknak a javaslatba hozásnál különösen figyelembe kellett venniük, hogyha a katonalelkészeket már előbb érdemkereszttel, vagy érdemrenddel tüntették ki. Egy 1805. február 5-én kelt udvari rendelet pedig felhívta a püspökök figyelmét arra, hogy a katonalelkészek szolgálati éveit a katonaságnál ugyanolyan éveknek számítsák, mintha azt az egyházmegyei szolgálatban teljesítették volna. Ezeket a rendelkezéseket a katonai hatóságok újra és újra megismételték, ami azt jelentette, hogy a megyés főpásztorok e tekintetben nem voltak hajlandók a katonalelkészeknek előnyt biztosítani egy-egy javadalom betöltésénél.

A hadtesteknél szolgáló tábori főpapok számára egy 1817. december 28-án kelt legfelsőbb elhatározás megengedte, hogy a szolgálatukat becsülettel ellátó és hűséges tábori főpapok valamelyik káptalannál tiszteletbeli kanonokság adományozását kérhessék a püspöküktől a katonai szolgálati út betartásával.

A katonai vezetés ilyen módon akarta elősegíteni a békeidőben kiváló szolgálatot teljesítő katonalelkészek egyházi jutalmazását. Ezt azonban az egyházi hatóságok nem vették szívesen, és legtöbbször figyelmen kívül is hagyták. Ami a háborús időket illette, arra nézve az 1901. évi december 11-én megjelent udvari rendelet intézkedett.

E rendelet szerint mindazok a katonalelkészek, akik a háborúban a bátorságban, önfeláldozásban, bajtársiasságban jó példát adtak a legénységnek és az ütközetekre hathatósan buzdították őket, arany vagy ezüst érdemkereszt „pro piis meritis" elnyerését remélhették. Az 1887. évben kiadott szolgálati szabályzat 19. §-a is átvette ezt a kitüntetésformát, és a jogigényt a következőkben határozta meg: A „piis meritis" arany vagy ezüst érdemkereszt rendeltetése az, hogy a magukat a katonai lelkészet terén háborúban veszéllyel egybekötött kötelességteljesítésben vagy ellenséges veszélyben helytálló katonalelkészeket megjutalmazza.

A katonalelkészek hosszú évszázadokon keresztül elsősorban papok voltak és nem katonák, ezért részükre külön katonai rang nem volt sem előírva, sem meghatározva. A katonaság működési és magatartásbeli szabályai csak általánosságban írták elő, hogy a katonák a katonalelkészeknek a hivatásukat megillető tiszteletet tartoznak megadni. Katonai szemlék alkalmával közvetlenül a törzstisztek után sorolták őket, a valóságban azonban a katonai ellátószolgálat körébe - orvosok, patikusok, hadbírók -, tehát a hadsereg, ezred „civil" tagjai közé tartoztak.

Az egyházi törvények mindenkor megkövetelték, hogy az egyházi hivatalokat viselő lelkészeknek olyan jövedelmük legyen, amelyből papi küldetésükhöz méltó fenntartásukat biztosítani tudják, és ne kényszerüljenek hivatásuktól eltérő jövedelemforrást keresni. Az egyházi törvények előírták, hogy minden új egyházi hivatal felállításánál megfelelő módon gondoskodni kell az ellátást nyújtó jövedelem biztosításáról. Ezt a jövedelmet nem lehetett egyszer s mindenkorra törvényben meghatározni, mert a lelkész fizetése függött az egyházi állás rangjától, a szolgálati helytől, a szolgálati időtől, a hivatalt betöltő korától stb.

A katonalelkészi állások is szintén ilyen egyházi hivatalok voltak. A középkorban a katonalelkészek jövedelmei szabad egyezkedés tárgyai voltak a zsoldosvezérek és a szolgálatukba álló egyháziak között. Ebben az időben a katonalelkészek is csak a legénység részére megállapított zsoldban részesültek, ezért a lelkészek - hogy jövedelmüket gyarapítsák - az ezreden belül még más szolgálatokat is elláttak. Így esetleg mint élelembeszerzők, vagy kórházi kisegítők, külön javadalmazásban is részesültek. De még ilyen körülmények között is csak az alhadnagy és az őrmester illetménye között mozgott a katonalelkészek jövedelme.

Az állandó hadsereg létrejötte idején az 1640-es évekből származó ellátási szabályzat csak a tisztekről beszél. Az 1677. évi a természetbeni juttatást is átértékelte pénzre. Ez a szabályzat már külön szól a vezértörzsnél beosztott tábori főpap illetményéről - évi 152 forintról -, a törzskáplán évi 44 forintjáról és a tüzérségi törzsnél beosztott katonalelkész évi 42 forintnyi jövedelméről. A természetbeni járandóság átszámításának módozata átment a XVIII. századba is. A katonalelkészek illetménye a fegyvernemtől függően is változott. Az is befolyásolta az illetmények nagyságát, hogy az osztrák örökös tartományok melyikében szolgált a lelkész. Magyarországon mintegy 10%-kal alacsonyabbak voltak az illetmények, mint az örökös tartományokban.

Az 1739-1740-ben megállapított, és a fegyvernemenként változó ezredkápláni illetmény havi számításban a következő volt:

A gyalogságnál szolgáló lelkész 23 forintot kapott, ami kb. a hadnagyok és zászlósok illetményének felel meg.

Lovasságnál 14 forint volt az illetmény, ami a lovas hadnagyok illetményének a fele volt.

A tüzérségnél a havi illetmény 36 forint volt, ami magasabb volt a hadnagyok 30 forintos fizetésénél.

1809-ben I. Ferenc császár és király rendezte és felemelte a katonalelkészek illetményét. E szerint:

A tábori főpapok a hadtestparancsnokságoknál évi 800 forint fizetésben és 60 forint kápolnafenntartási összegben részesültek. Mozgósítás esetén ez évi 1800 forintra emelkedett, amihez még ügyködési napidíj is járult.

A haditengerészet főkáplánja évi 800 forintnyi fizetést, a többi kihelyezett káplán évi 480 forintnyi illetményt kapott. Ez utóbbiak azonban behajózás esetén napi 1 forint „kenyérpénzt" is kaptak.

A gyalog- és tüzérezredeknél alkalmazott katonalelkészek havi 34 forint, 25 4/8-ad krajcár, azaz évi 412 forint jövedelmet élveztek. Mozgósítás esetén ez kiegészült 44 krajcár havi tábori pótlékkal és napidíjjal.

A lovasezredeknél alkalmazott katonalelkészek havi 24 forint, és 2/8-ad krajcár illetményben részesültek, ami évi 290 forintnyi jövedelemnek felel meg. Ehhez még hozzájött nekik a napidíj. Mozgósítás esetén ők is annyi havidíjban részesültek, mint a gyalog- és a tüzérezred-lelkészek.

A helyőrségi kórházak, katonai rokkantházak és más katonai intézmények katonalelkészeinek illetménye évi 600-500-400 forint között váltakozott, a szolgálat nehézségétől függően. A testőrségnél szolgálatot teljesítő katonalelkészek havi 54 forint 40 krajcár illetményben részesültek, ami évi 650 forintnak felett meg. Ők napidíjat nem kaptak.

Valamennyi katonalelkész mellé még egy kápolnaszolgát is rendelt a legfelsőbb vezetés az 1801. évi szabályozás szerint, amely kimondotta, hogy az összes tisztek, katonalelkészek, hadkiírók, számvevők és katonai orvosok egy tisztiszolgát igényelhettek. Ez a tisztiszolga volt egyben a katonalelkész kápolnaszolgája, sekrestyése.

A katonalelkészek éppen úgy, mint a világi lelkészek, az állandó jellegű törzsjövedelmen (congrua) kívül még mellékjövedelmekre is szert tehettek az ún. stólailletékből.

A stólailleték egy jogi alapon nyugvó adózás, és nem a lelkészi szolgálat anyagi ellentételezése. A stólailleték jogi alapja a híveknek az a kötelezettsége, amelynél fogva az egyház anyagi szükségleteinek fedezéséhez minden egyháztag hozzájárulni köteles. Maguk az egyházi hivatalos ténykedések - keresztelő, esküvő, temetés, gyóntatás, áldoztatás, betegek szentségének a kiszolgáltatása, misézés, áldások (ház, lakás, temető stb.) - csak külső alkalmak ahhoz, amikor a kötelező egyházi adózások leróhatók.

A stólaköteles egyházi ténykedések köre soha nem volt egyöntetűen és egységesen egyházi törvényekkel szabályozva. Ennek megfelelően a stólailletékek mértékére sincs általánosan kötelező egyházjogi szabály. A stólailletékek az egyházi jogszokás alapján alakultak ki. (Az 1215. évi IV. lateráni egyetemes zsinat „dicséretes szokásra" vezette vissza ennek az illetménynek a keletkezését.)

Az egyházi tevékenységek közül azok, amelyek a plébániai hivatallal járó cselekményekhez vannak kapcsolva, stóladíjkötelesek:

- a házassági hirdetés;

- az esketés;

- a temetés.

Csak díjköteles: az anyakönyvi kivonat kiállítása, házasultak elbocsátó levele más plébánoshoz és szentmise mondatása. Minden más egyházi szolgáltatás: keresztelés, bérmálás, gyóntatás, áldoztatás, betegek szentségének a kiszolgáltatása stb. ingyenes.

A stólailletékek nagyságának a megállapítására vonatkozólag egészen a XVI. századig sem egyházi, sem világi döntés nem történt.

A kötelező stóladíjakat az egyházmegye számára a XVII. századtól az egyházi törvények szerint a püspök állapította meg, az illetékes plébánosok és a helyi szokások figyelembevételével. A hívek tetszés szerinti adományairól természetesen nem lehetett határozni. A világi hatóságok akkor szóltak bele a stóladíjak kérdésébe, ha azokat az egyházi hatalom behajtani kérte. Az állami hatalom általában nem engedte meg a hívek túlterhelését, kiuzsorázását.

A katonalelkészek is végeztek olyan egyházi tevékenységet, amely a világi lelkészek esetében stólaköteles volt. A katonalelkészek stóladíját a katonai szabályzatok állapították meg. A szabályzat alapelvként mondta ki, hogy a legénység minden stóladíjfizetés alól fel van mentve. Ha azonban a legénységi állományba tartozó katonák önként valamit felajánlottak a katonalelkésznek, az elfogadhatta az adományt.

Az Udvari Haditanács a Kancelláriával egyetértően 1808. október 5-én kiadott rendeletével megerősítette a régi gyakorlatot. Eszerint a katonai személyek őrmestertől lefelé semmiféle stóladíj fizetésére nem kötelezhetők. Ha katonalelkész áldotta meg egy katonának polgári egyénnel kötött házasságát, akkor a polgári jegyesre való tekintettel a stóladíj felét kérhette.

A tisztek által fizetendő stóladíjakra vonatkozólag az első intézkedés 1754. január 19-én kelt. Az Udvari Haditanács ezen intézkedését megújította 1783. január 28-án és október 24-én kelt, valamint az 1793. augusztus 7-én kelt és az 1808. október 8-án kiadott rendeletével.

Az 1754. évi stóladíjszabás a keresztelésekért, a fő és alantas tiszteknél 1 forint stóladíjat állapított meg. A törzstiszteknél és tábornokoknál azok belátására bízta a stólát. Meg kell említeni, hogy egy 1783. évi rendelkezés mentesítette az összes katonát a stólafizetés alól, így a keresztelésért stólát kérni visszaélés volt. (A keresztelés kiszolgáltatásáért pénzt kérni nem volt szabad, az ősegyház fegyelme szerint sem, de tiltotta azt a 306. évi elvirai zsinattól kezdve az egyházi törvénykezés is.)

A tisztek saját maguk és a hozzátartozók után az 1808. évi rendelet szerint stóladíjat tartoztak fizetni. Törzstisztek (őrnagytól felfelé) és tábornokok tetszés szerinti díjat fizettek. A századosok esketésért 2 aranyat, temetésért (saját maguk, feleségük, nagykorú gyermekeik után) 12 forintot tartoztak fizetni. Főhadnagytól lefelé az esketés stóladíja 1 arany, a temetés pedig 8 forintban volt megállapítva. Ha a tiszt az ellenség előtt esett el - ahol nem kaphat rendes temetést -, akkor a katonalelkész stóladíjra egyáltalán nem tarthatott igényt.

Egy 1882. évi november 18-án kiadott udvari katonai tanácsi körrendelet arról intézkedett, hogy miképpen kell eljárni a stóladíjmegosztásban akkor, ha a katonalelkészi szolgálatot valamilyen okból külső katonalelkész, vagy netán polgári lelkész végezte.

A katonalelkészek alapfizetésüket tehát az Udvari Haditanács által kiadott rendeletekben biztosított stóladíjból egészíthették ki.

A feudális kor és a zsoldos kor katonalelkészei nem számíthattak arra, hogy a nyugdíjaskorukat valahonnan biztosítják számukra. A katonalelkészi szolgálat időszaki volt a lelkészek számára, akár világi papok voltak, akár szerzetesek. Még az állandó hadseregek mellett megszervezett katonalelkészi állások sem voltak nyugdíjas állások. A jezsuita időszak megszűnése, a szerzetesrendek feloszlatása után elkövetkezett világi papi időszak azonban már nem feledkezhetett meg erről a kötelességéről sem.

Az 1775. augusztus 25-én kelt udvari haditanácsi rendelet értelmében a katonai lelkészi szolgálatra munkaképtelenné váló lelkészek 15 évi szolgálat után jelentkezhettek nyugdíjigényükkel. De ha bebizonyosodott, hogy a munkaképtelenség a katonai szolgálat következménye volt, akkor már hamarább is kérhették nyugdíjaztatásukat. Mindkét esetben a katonai kincstártól kapták nyugellátásukat. Ennek az összege aszerint különbözött, hogy az illető világi pap volt-e vagy szerzetes.

A világi papok - minthogy katonai szolgálatuk előtt már egy egyházmegyéhez tartoztak, és így onnan is egy meghatározott nyugdíjösszeget kaptak, a katonai kincstártól évi 150 forint nyugdíjpótlékot élveztek.

A szerzetes katonalelkészek nyugdíjba vonulásukkor a saját rendjükbe tartoztak visszatérni, ahol lakásban, ellátásban és ápolásban részesültek. Saját személyük jobb ápolása céljából ők a katonai kincstártól évi 100 forintnyi jutalmat kaptak, amelyet a rendfőnöknek nem volt szabad tőlük elvenni, és a közös pénztárba helyezni.

Egy 1814. június 18-án kelt legfelsőbb elhatározás szerint azok a katonalelkészek, akik nyugállományba vonulásuk után olyan jövedelemre tettek szert, amely a nyugdíjuk összegét elérte, azok elveszítették nyugdíjukat. De nyitva maradt egy kiskapu: azok a lelkészek, akik különös katonai érdemeket szereztek, külön engedéllyel megtarthatták a nyugdíjukat.

 

Katonai lelkészek a csapatoknál

A Habsburg-monarchiában élő népek katonáinak a törvények nem biztosították azt a jogot, amely a saját országaikban való elhelyezést szavatolta volna számukra, mivel a császári seregek a monarchiában bárhol állomásoztathatók voltak. A hadvezetés arra törekedett, hogy egy-egy nép fiai - magyarok, csehek, horvátok, románok stb. - ne legyenek nagyobb tömegben együtt. A császári hadsereg vezetése legfeljebb arra törekedett - így az Apostoli Tábori Helynökség is -, hogy minden csapatnál lehetőleg az ott állomásozó katonák nyelvét is beszélő parancsnoki állomány, ezen belül tehát többnyelvű lelkész is működjön. De ez az előrelátó gondoskodás nem volt mindig keresztülvihető a kinevezéseknél.

Amilyen könnyű nyomon követni az apostoli tábori helvnökök, az egyháztanács vezetőinek vagy az egyes katonai kerületek vezető főpapjainak a névsorát, olyan nehéz a katonalelkészek nevét, létszámát, helyváltoztatásait. A katonai lelkészet súlypontja pedig igazában a tábori lelkészeken, vagy káplánokon nyugodott, hiszen ők voltak a csapatoknak tulajdonképpeni lelkipásztorai, lelkiségének meghatározói. A tábori lelkészek elnevezése aszerint változott, hogy milyen csapat-, illetve fegyvernemnél voltak alkalmazva. Így:

- a gyalog- és lovasezredeknek ezredkáplánjai, vagy tábori lelkészei, a tüzérségnek, hidászoknak tábori káplánjai, a hadtáposoknak egyszerűen káplánjai voltak. Ezeken a szorosan vett tábori lelkészeken kívül a katonalelkészeknek még a következő csoportjait különböztethetjük meg, amelyek az állandó hadsereg és az Apostoli Tábori Helynökség alapításának az időszakában alakultak ki:

- haditengerészeti lelkészek;

- testőrségi lelkészek;

- katonai akadémiai lelkészek, vagy hitoktatók; - vár- vagy helyőrségi lelkészek;

- katonai kórházi lelkészek;

- katonai rokkantházi lelkészek;

- katonai ruharaktári lelkészek.

A közös hadsereg kötelékébe tartozó lelkészeket tehát tábori lelkészeknek, katonai lelkészeknek, katonapapoknak, káplánoknak. sőt olykor hadi papoknak is nevezték.5

A katonalelkészek az ezred tisztikarához tartoztak a hadbíróval, szállásmesterrel, orvossal stb. együtt. Ők együttesen képezték az ezred „világi (civil)" részlegét, beosztásuk az ezredtörzsnél volt.

A fáradhatatlanul tevékenykedő Kerens, az első apostoli tábori helynök és püspök, amikor átvette a katonai lelkészek feletti egyházi joghatóságot és megindíthatta a központi irányítású katonai lelkészi szolgálatot, 9 főpappal és 94 lelkésszel rendelkezett a császári hadseregben. 1782-ben pedig a 9 főpappal együtt már 153 katonai lelkészi állás volt rendszeresítve a hadseregben.

Az 1782. évi 153 katonalelkész egyházállományilag a következőképpen oszlott meg:

44 világi pap, 8 domonkos, 28 ferences, 1 máltai lvg., 1 szervita, 18 kapucinus, 1 német lvg., 2 karmelita, 7 piarista, 6 premontrei, 1 irgalmas rendi, 12 minorita, 1 bencés, 3 ciszter, 10 Ágoston-rendi, 10 pálos.

A katonai lelkészek száma aszerint változott, emelkedett vagy csökkent, amint az Udvari Haditanács új ezredeket állított fel vagy vont össze, új kórházat vagy helyőrséget létesített. Kétségtelen, hogy a katonalelkészek száma állandóan inkább emelkedett, mint csökkent, így 1868-ban, az átszervezés előtt az egyháztanácson és a főpapokon kívül mintegy 200 lelkész tevékenykedett a hadseregben.6

A legfelsőbb császári rendelet 1779. január 24-én elrendelte, hogy a Galíciából származó katonák lelki szolgálatára két görög katolikus tábori lelkészt kell alkalmazni.

A görög katolikusok a római katolikusokkal egyazon hitelveket vallanak, csak két különböző szertartással élnek. Ennek megfelelően a római és görög katolikus katonai lelkészek egy állományt képeztek az apostoli tábori helynök joghatósága alatt. A katonai kormányzat szervezeti előírásokkal kötelezte az apostoli tábori helynököt, hogy azokban a helyőrségekben, amelyekben nagyobb számban vannak görög katolikus szertartású katonák, ott az istentiszteleteket a görög szertartásnak megfelelően tartsák meg és a szentségeket is az ő szertartásaik szerint szolgáltassák ki.

A központi katonai kormányzat a XIX. század 30-40-es éveiben tapasztalta - de maga is oka volt annak -, hogy a monarchia népeinek keveredése, a katonák származáshelyükről máshová való irányítása megszüntette az egységes nyelvi, vallási tömböket. A különböző vallású katonák a hadseregben nagyon szét voltak szórva, úgyhogy nem mindenki tudta saját csapata katonai lelkészénél lelki igényét kielégíteni. Ennek következtében az 1834. december 31-én kelt udvari haditanácsi leirat már úgy intézkedett, hogy mindazokon a helyeken, ahol az állomány görög katolikus vallású, és ahol saját szertartású görög katolikus papok voltak a helyőrségben, a legénységet - a katonai szolgálat figyelembevételével - a saját templomaikba kell vezetni. A kiadott rendeletet néhány nappal előzte meg hasonló rendelkezés, előbb a protestáns, majd a görögkeleti vallású katonák számára.

Az idézett rendelkezés egyúttal azt is kimondotta, hogy az egyes ezredek görög katolikus szertartású legénysége részére - ahol az állandóan nem történhetett meg - évenként egyszer, erre alkalmas időben, saját szertartású papjaik tartsanak istentiszteletet, és szolgáltassák ki nekik saját szertartásuk szerint az Oltáriszentséget.

Ha pedig abban az országrészben, ahol az ezred állomásozott, görög szertartású papok nem voltak, akkor a monarchia bármely tartományából hívathatott papot a katonai parancsnokság, a tábori főpap, a tábori plébános, illetve az apostoli tábori helynök közreműködésével.

Az önállósulás útjának további állomása volt, hogy az 1846. évi július 21-én kelt legfelsőbb elhatározás a nyolc galíciai ezred számára nyolc görög katolikus szertartású katonai lelkészi állást szervezett. Ebből 4 katonalelkészt a lembergi görög katolikus érseknek, másik négyet pedig a przemysli görög katolikus püspöknek kellett ajánlani.

A görög katolikus katonai lelkészi állások betöltésénél az általános kívánalmakon kívül még az is feltétel volt, hogy a lelkészek nőtlenek, vagy olyan özvegyek legyenek, akiknek gyermekeik neveltetéséről már nem kell gondoskodniuk. Ez nem csak azt jelentette, hogy vagy nagyon fiatalok, vagy az idősebb korúak jöhettek számításba, hanem azt is, hogy nehezen találtak megfelelő jelölteket.7

A katonai vezetés a görögkeleti vallású katonák vallási igényeinek kiszolgálására nem tervezett keretet. Lotharingiai Károly herceg már 1787. október 31-én elrendelte, hogy a határőrseregnél görögkeleti lelkészt kell alkalmazni havi díj ellenében, Nenadovich Pál érsek-metropolita kérésére pedig Mária Terézia 1756. december 10-én elrendelte, hogy minden határőrsereghez egy görögkeleti lelkészt kell kinevezni. Az 1834. november 30-án kelt udvari haditanácsi leirat mégis csak arról intézkedett, hogy a görögkeleti vallású katonák vasár- és ünnepnapokon saját templomaikba mehessenek, ha ezt a katonai szabályok és az elfoglaltság lehetővé teszi.

Az ugyanezen évi legfelsőbb elhatározás már azt tartalmazta, hogy minden ezredben - tehát nemcsak a határőrvidékeken -. amelynek a legénysége túlnyomórészt görögkeleti vallású, a római katolikus katonai lelkész mellett egy görögkeleti lelkészt is kell alkalmazni, és részére külön katonai kápolnát kell biztosítani.

A lassú fejlődés nyomán 3 évvel később már arról döntött az Udvari Haditanács, hogy miképpen kell a görögkeleti katonalelkészi utánpótlást biztosítani. Az 1837. évi rendelkezés a megoldást a magyar és az erdélyi katonai főpapi hivatal kezébe tette le, amikor arra utasította őket, hogy keressék meg azokat a görögkeleti püspököket, akiknek a területéről az illető ezred kiegészítést nyer, és kérjék fel őket, jelöljenek, mutassanak be katonalelkészeknek megfelelő papokat. Itt is az volt a kívánság, hogy a kijelöltek vagy nőtlen, vagy olyan özvegyek legyenek, akiknek még, vagy már családi kötelezettségeik nincsenek.

A császári közös hadsereg protestáns vallású katonáinak lelki gondozása intézményesen és gyakorlatilag a római katolikus apostoli tábori helynök joghatósága alá tartozott. A protestáns vallású katonák a katolikus katonákkal együtt jártak istentiszteletre.8

A felvilágosodás eszméi a XVIII. század folyamán megváltoztatták a politikai, a gazdasági és a szellemi életet. E befolyás alól nem tudta kivonni magát a katonai vezetés sem. A felvilágosult és liberális gondolkodás a császári hadseregben is megteremtette azt a toleranciát, türelmességet, amely a magyar gondolkodástól különben sohasem volt idegen. Gondoljunk csak az udvarházak és a végvárak katonáira. Ezt a humanista magyar gondolkodásmódot a XVI-XVII. században elnyomni igyekezett a Habsburg-ház intoleráns - a más vallásúakhoz türelmetlen - magatartása. Ennek ellenére a vallási türelmesség lassan mégis jellemzője lett a katonai lelkipásztorkodás mindennapi gyakorlatának. Az új irányzat térhódítása hosszú folyamat volt. Amíg a csapatoknál ez természetissé vált, ennek központi törvényesítése több évtizedet igényelt.

1773-tól már nem egyénektől - várparancsnokoktól, ezredesektől, tábornokoktól - függött a lelkészek alkalmazása a katonáiknál, hanem a központi kormányzattól. A központi kormányzat pedig katolikus irányultságánál fogva nem volt tekintettel a császári hadsereg protestáns vallású tagjaira. A bécsi udvar és a Szentszék államilag rendezett lelkipásztor-szolgálati törvényei és rendelkezései nem szabályozták a protestáns vallású katonák lelki ellátását. II. József 1781. október 25-én kelt türelmi rendeletének következményeképpen a protestáns vallású katonaságról is történt gondoskodás, éspedig a polgári lelkészek útján. A polgári lelkészek számon tartották ebbeli kötelességüket és ahol lehetett, felszólaltak az engedéllyel való élés érdekében. Felvetődött egy javaslat nyomán 4 evangélikus és 4 református hitvallású katonalelkész alkalmazása, de a terv akkor nem valósult meg.

Az evangélikus és református hitvallásnak szabad gyakorlatáról szóló 1791. évi XXVI. tc. 1-12. §-ában biztosított vallásszabadság alapján már 1793-ban a két protestáns egyház sérelmei közé vette, hogy a protestáns katonákat a katolikus istentiszteletre kényszerítik még ott is, ahol pedig mehetnének a polgári lelkészek által tartott istentiszteletekre. Kérték tehát, hogy mind a békeidőben, mind a háborúban a protestáns vallású katonák saját lelkészeikre bízassanak. Kérésük nem talált meghallgatásra.

Hausknecht Justusz bécsi református szuperintendens az 1820-as években kifogásolta az Udvari Haditanácsnál, hogy a bécsi helyőrség magyar protestáns katonái hiányoztak a húsvéti istentiszteletről, és az úrvacsoraosztásról, mert az istentiszteleteket nem anyanyelvükön tartják. Ezek után Patay János, a bécsi egyetem evangélikus teológiai tanára vállalkozott arra, hogy a magyar protestáns katonáknak istentiszteletet fog tartani.

A napóleoni háborúk nemesi felkeléseiben részt vevő katonák lelki ellátása nem a központi kormánytól és az Udvari Haditanácstól függött, hanem a megyéktől és a helyi főuraktól. Ez ok miatt a nemesi felkelés önkéntes zászlóaljaiban találunk protestáns lelkészeket is.9

Szabolcs megye 1797. április 26-án református lelkipásztort kért a felkelésben részt vevő katonái számára az egyházkerülettől. Hasonló kérelemmel fordult az egyházkerülethez 1797. június 20-án Bihar megye is. Az alulról jött hadi és lelki igényeknek megfelelően, az egyházkerület a bihariaknak Gál Sámuel érszentkirályi, a beregieknek Kömlei János munkácsi, a szabolcsiaknak Szatmári Dániel újvárosi lelkészt rendelte tábori papnak. A megyék a hadba vonult lelkészek számára hadnagyi fizetést ígértek. A tiszántúli kerület három tábori lelkésze közül az egyházkerület Szatmári Dánielt bízta meg, hogy társaira vigyázzon és működésükről időnként jelentést tegyen a püspöknek. Megbízták a három lelkészt, hogy dolgozzanak ki tervezetet a katonák lelki gondozásáról, és készítsenek tábori imádságokat, könyörgéseket. A tiszáninneni tábori lelkészeknek a kerület meghagyta, hogy ne csak megyéik, hanem minden más református vallású katonáról gondoskodjanak. A budai zsinatuk 51. kánonja szerint pedig az evangélikusok felé is teljesítsenek szolgálatot, de csak akkor, ha ezt kérik.

A nemesi felkelés seregeiben nemcsak a tiszántúli és a tiszáninneni kerületek gondoskodtak tábori papokról, hanem a dunántúliak is. A veszprémi vármegye is elrendelte református prédikátor vagy káplán alkalmazását. A szuperintendens Vásárhelyi Sámuel füredi prédikátort rendelte ki. Őt Seregély István takácsi prédikátor váltotta fel. Elődje négy hetet, ő négy hónapot töltött a nemesi felkelők táborában.

A nemesi felkelésnél működő protestáns lelkészek tevékenysége nem tartozott a hivatalos, császári kormányzat által szervezett katonai lelkipásztorkodáshoz, mert hiányzott az erre vonatkozó rendelet. Néhány évtizeddel a nemesi felkelés után a két protestáns egyháznak már nemcsak panaszkodnia lehetett a hiányzó protestáns katonai lelkészet miatt, hanem követelhette is azt.

 

A protestáns katonák lelki gondozása

A központi császári hadseregben a protestáns katonai lelkészek működésének kérdése állandóan a felszínen volt. A két protestáns egyház szinte állandóan kérte 1830 körül a bécsi kormányt, hogy a protestáns katonák lelki gondozásáról szervezetileg gondoskodjék. Ebben az ügyben a változást mégsem az egyházak kérése, mégsem az udvar belátása és a kormány jóindulata teremtette meg, hanem a magyarországi rendek kérése.

Az történt ugyanis, hogy a XIX. század húszas évei után szerte Itáliában olyan titkos társulatok alakultak, amelyek az egységes Itáliát akarták megteremteni. A titkos társulatok törekvése azonban sértette a Habsburg Birodalom egységét, és veszélyeztette az uralom biztonságát.

Ebben az időben az itáliai osztrák hadsereg vezénylő tábornoka és a lombard velencei főparancsnok gr. Radetzky József volt. 1832-től Európában először ő vezette be a csapatok kiképzésében a korszerű reformokat. Az olasz tartományokba abban az időben a hadvezetés nemcsak osztrák katonaságot küldött, hanem főképpen alföldi magyar fiúkat, akiket 12-13 évre soroztak be. Itt szolgált Mészáros Lázár, az 1848-as szabadságharc későbbi hadügyminisztere is.

A magyarországi rendek kéréssel fordultak az uralkodóhoz, hogy a lombard-velencei királyságban elhelyezett magyar ezredek részére - ott-tartózkodásuk időtartamára - egy evangélikus és egy református lelkész működését engedélyezze. Az uralkodó 1832. március 5-én kiadott udvari haditanácsi leiratával úgy rendelkezett, hogy a kérésnek eleget tesz, és engedélyezte, hogy az ott elhelyezett protestáns vallású katonák évente legalább egyszer saját hitvallású istentiszteleten vehessenek részt, és ha igénylik, a vallás vigaszaiban is részesülhetnek. 10

Az Udvari Haditanács az 1832. március 5-én kelt uralkodói engedély után, március 23-án azt is elrendelte, hogy a két protestáns katonalelkész fizetése évi 600-600 forint legyen, megfelelő lakás, egyenruha és egy tisztiszolga. A lelkészek kötelessége volt a nyári időben a hadtestparancsnokság székhelyén lakni, és csak kivételes esetekben mehettek az ezredekhez. A téli időben azonban katonai kocsin kellett utazniuk az egyik helyről a másikra, őrségtől őrségig, és ott magyar nyelven istentiszteleteket tartani. Ügyelniük kellett arra, hogy beszédeikben a katonákat a trón és a haza megmentésére buzdítsák, azonkívül igyekezzenek úgy hatni rájuk érzelmileg, hogy ne a szabadságukat hangoztató olaszokkal érezzenek együtt, és tartsák vissza őket a forradalmároktól.

Megvolt az engedély, ismerték a fizetést és a kötelezettséget, ennek ellenére kezdetben nem akadt vállalkozó a magyar lelkészek között. A békés polgári lelkészetet, a családot nem szívesen cserélték fel az olaszországi katonai lelkészet bizonytalanságával. A feladat is elriaszthatta őket. Két ember nem végezhetett eredményes munkát olyan nagy területen, mint Lombardia, Velence, Toscana, Modena, Parma stb.

Az eredménytelen keresés után az udvar a bécsi egyetem egy magyar származású tanárát kereste meg azzal a kérdéssel, hogy miképpen lehetne két magyar protestáns lelkészt találni az olaszországi szolgálatra. Az udvar dr. Patay János professzor tanácsára a budai helytartótanács útján a püspökökhöz, azok a teológiákhoz fordultak azzal, hogy javasoljanak vállalkozó szellemű, fiatal, végzett lelkészeket. Az elgondolás helyes volt. A 3-3 jelölt közül dr. Patay János 1834. szeptember 25-én a református Harsányi Sámuelt és az evangélikus Boukva Lajost ajánlotta. A két lelkész fél évig csak nyelvet tanult, Harsányi németet, Boukva pedig az olaszt.

A Magyar Királyi Helytartótanács Budáról 1834. október 16-án 35.326 szám alatt kelt ügyiratában értesítette a tiszáninneni református egyházkerületet, hogy a magyar hadvezetőség - a mellékelt tiszti levéllel - a Lombardia-Velencében táborozó magyar légiók részére, az azokban szolgáló helvét hitvallású katonák szolgálatára Harsányi Sámuelt kinevezte.

Ezek után a bécsi Udvari Haditanács 1834. november 15-én értesítette Harsányi Sámuelt, hogy az elutazás napjával a 600 forint évi járulék élvezetébe lép. Tábori lelkészi alkalmaztatása következtében Harsányi a lombard-velencei főhadparancsnokságnak és a tábori főpapnak, valamint a császári-királyi sereg apostoli tábori helynökének a fennhatósága alá lett rendelve. A kinevezési okiratok hosszú, viszontagságos út után csak az 1835. év januárjában jutottak a kezükhöz, és így ez év tavaszán elindulhattak állomáshelyeikre: Veronába, illetve Milánóba.

Harsányi Sámuel 1848-ig szolgált az itáliai hadtestnél. Boukva Lajos csak 1843-ig maradt itt. Őt ekkor dr. Taubner Károly váltotta fel. A fiatal, nőtlen lelkészek - hiába kértek - nem kaptak nősülési engedélyt a parancsnokságtól, mert katonai szempontból a lombard-velencei főhadparancsnokságnak voltak alávetve. Lelkészi minősítésüket a veronai római katolikus tábori főpap, Fischer János küldte meg Bécsbe. A személyi táblázat és a minősítés csak a legnagyobb elismerés hangján szól Harsányi lelkipásztori tevékenységéről.11

A lelkészek az istentiszteleteket a milánói huszárlaktanya egyik nagyobb termében tartották magyar-olasz-német nyelven, és így nemcsak a katonák között voltak népszerűek, hanem a civilek között is. A két közös hadseregbeli katonalelkész munkaterülete az idők folyamán nemhogy csökkent volna, még bővült is, mert 1846-tól hozzájuk tartozott Tirol, Voralberg, Istria, Görz, Gradiska, Trieszt, Dalmácia. Harsányi tréfásan meg is jegyezte: „14 ország papjai voltunk".12

Harsányi Sámuelt később azzal vádolták, hogy őt is meghódította a szabadság eszméje, és olaszra fordította a pesti „forradalom" kiáltványát, természetesen nemcsak magánhasználatra, hanem a katonák között való terjesztésre is. Emiatt a közös hadsereg lelkészi állományából nyugdíj nélkül elbocsátották, és 1848 júniusában családjához, Magyarországra internálták, ahol évekig küzdött az igaztalan vád ellen. Így maradt egyedül a lombard-velencei hadseregnél, a “14 országnál" Boukva utóda, Taubner Károly evangélikus lelkész.

Gr. Zay Károly evangélikus főfelügyelő ugyanis 1843. április 13-án értesítette Czieglert, a magyar katolikus tábori főpapot, hogy a lemondott Boukva Lajos helyére Suhajda Lajost küldik ki. Mielőtt azonban a szükséges intézkedéseket Cziegler megtehette volna, május 8-án Zay egy újabb levélben arról küldött értesítést, hogy Suhajda leköszönt, és az április 23-án tartott közgyűlésen Taubner Károlyt választották meg, aki azt el is fogadta. Erről értesítették a Kancelláriát és gr. Radetzky urat. Kérte, hogy az útiköltséget utalja ki neki.13

A Boukvát 1843-tól felváltó Taubner Károly a szabadságharc alatt is a közös hadsereg protestáns vallású katonáinak a szolgálatában maradt. 1852-ben a Morvaországban és Sziléziában állomásozó katonai parancsnokság Lumnitzer brünni szuperintendensnél aziránt érdeklődött, hogy a náluk állomásozó magyar protestáns vallású katonák számára volna-e lelkész. A szuperintendens nemleges választ adott, és a lelkészi munkára a Lombard-Velence területén lelkipásztorkodó Taubner Károlyt hozta javaslatba. Így ez a terület is az ő nyakába szakadt. Taubner kb. 30 000 katonahívőt gondozott Sziléziától Dalmáciáig, Bécstől Bregensig. Két székhelye volt: Bécs és Milánó.

Az 1848-ban forradalmi lázítás vádjával eltávolított Harsányi Sámuel helyére hivatalosan csak 1860-ban került utód Gonda Lajos személyében. Addig a lombardiai ezredeknél a lelkészi feladatot Taubner Károly egyedül látta el.

 

A magyar szabadságharc tábori lelkészete

Amint az előzőekben láttuk, a Habsburg-monarchia előbb császári, majd császári és királyi hadseregének lelkipásztori gondozását egy központi intézmény, a Mária Terézia által felállított és XIV. Kelemen pápa által megerősített Apostoli Tábori Helynökség irányította és vezette.

Ez az Apostoli Tábori Helynökség az alapításkor öt kerületre oszlott. A kerületek száma a szabadságharc idején már kilenc volt. Többek között azért is, mert Erdélyből erre az időre már önálló kerület lett. Minden kerület, így Magyarország is, egy-egy tábori főlelkész alá tartozott, aki katonai lelkipásztori feladatának végrehajtására beosztott tábori lelkészekkel rendelkezett. A Habsburg-monarchiában tevékenykedő Apostoli Tábori Helynökség nem származás szerint osztályozta a lelkészeket, hanem területek szerint. A magyar származású tábori lelkészek nem alkottak külön testületet, hanem a birodalomban szétszóródva végezték lelkipásztori munkájukat. A kerületeknél működő tábori főlelkészek kettős szolgálati viszonyban álltak: egyházi vonatkozásban az apostoli tábori helynökkel, a katonai beosztásukból eredően a Hadügyminisztériummal.

A szabadságharc kitörését követően a magyar honvédségbe igen sok katolikus világi pap és szerzetes, valamint protestáns lelkipásztor ajánlotta fel szolgálatát, mint tábori lelkész. De talán még többen jelentkeztek - főként teológusok - a nemzetőrségbe fegyveres szolgálatra.

A nemzetőrséget az 1848-as törvények közül a XXII. tc. hozta létre, az ország belső nyugalma, az állampolgárok vagyonbiztonsága feletti őrködés céljából.

A nemzetőrség zászlai alá vonuláshoz Pesten az első lökést a márciusi ifjúság adta meg, amelyhez már vidéken is tömegesen csatlakoztak. Április közepére létszáma mintegy 70 ezer főre nőtt. Ez az intézmény nem is a Hadügyminisztérium, hanem a Belügyminisztérium hatáskörébe került.

A nemzetőrség önkéntes tagjai között is működtek tábori lelkészek, azonban nekik nem volt semmiféle joghatósági kapcsolatuk a hivatalos tábori lelkészettel, annak vezetőségével. Jól példázza ezt Rónay Jácint esete, aki győri bencés tanár volt, amikor egy gyűlésen a felizgatott tömeget lecsillapította. Szónoklatának jutalmául - írja naplójában - „a nemzetőrök tábori papul engem választottak meg". Az ilyen „választás" érvényességéhez csak az illetékes főpásztor vagy rendfőnök engedélyére volt szükség, sőt nagyon sokszor a vezetők csak tudomásul vették, hogy beosztottuk valamelyik nemzetőrcsapat papja lett. Természetesen akár nemzetőrségi lelkész volt az illető, akár hivatásos tábori lelkész, a szabadságharc leverése után tevékenységük elbírálása és büntetése egyforma volt: lázításáért, bujtogatásáért - halál, várfogság, száműzetés. A nemzetőrség lelkészei mögött nem állott egységesen szervezett egyházi közösség és támogatás, sem a Hadügyminisztérium hivatalos háttere, hanem csak a Belügyminisztérium. Ezt bizonyítja  Rónay Jácint életének néhány sorsfordulója. A győri nemzetőri század papja ő, és ahol azok megjelennek, ott van ő maga is. Komáromban, a perendorfi síkon, Schwechatnál és megint Győrben. 1848. december 25-én Pestre őt küldték futárként Kossuthhoz. Amikor futárszolgálata lejárt, negyven-egynéhány forinttal a zsebében ott állt minden anyagi háttér nélkül. Amikor a kormány székhelyét áthelyezte Debrecenbe, Rónay Pannonhalmára tért vissza, ahonnan - már büntetésként - Bakonybélbe került. Itt alig töltött egy hónapot száműzetésben, ismételten fölfelé ívelt pályája. Visszatérhetett Győrbe, ahová kormányzata kinevezte a győri egyházmegye papi biztosává. A nemzetőr lelkész Rónay és a magyar honvédhadsereg tábori főlelkésze Mednyánszky, Buda visszavételénél találkozott 1849. május 20-án, de nem mint alá- és fölérendelt tábori lelkész, hanem mint vendég és vendéglátó. Az történt, hogy Rónay Jácint, mint győri küldött, hivatalos küldetésben Buda ostrománál találkozott Görgeyvel. Este lett, és mivel a táborból nem volt hová mennie, báró Mednyánszky Cézár tábori főpap szállásán helyezték el. Másnap már átköltözött Czuczor Gergelyhez, egy másik nemzetőr paphoz, akinek sorsa Világos után Kufstein lett, Rónayé száműzetés.

A nemzetőrség a XXII. tc. alapján a nép vállalkozása volt, papjai lelkipásztori szorgalomból szolgáltak a nemzetőrségben, ahol az előírások szerint szállásban, élelmezésben, zsoldban részesültek. Más volt a nemzeti honvédsereg, annak szervezése és felépítése.

Az 1848. április 7-én megalakult, és április 11-én elismert magyar kormány miniszterei arra törekedtek, hogy saját minisztériumaik szervezetét kiépítsék.

A miniszterelnök mellett a kormánynak összesen nyolc minisztere volt. A magyar kormány hadügyminisztere - az eddig politikával nem foglalkozó - Mészáros Lázár huszárezredes lett, aki Veronában a Pesti Hírlapból tudta meg kinevezését. Batthyány miniszterelnök - miután Mészáros Lázár végleges válaszában április 24-én elfogadta a miniszterséget - csak személyesen tudta kikényszeríteni a május 7-i királyi kéziratot, amely a magyar kormány hadügyminiszterét tárcája átvételére utasította. Mészáros Lázár május 17-én hagyta el állomáshelyét, és 29-én érkezett Pestre. A Hadügyminisztériumot addig az ideig Batthyány Lajos miniszterelnök vezette.

Az első felelős magyar kormány legnehezebben szerveződő minisztériuma a Hadügyminisztérium volt.

A magyar kormány Minisztertanácsa mindjárt megalakulása után, előbb április 12-én, majd április 20-án ismételten sürgette Bécset, hogy vezényeljék vissza Magyarországra a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar csapatokat. Amikor Bécs a magyar kormány ez irányú kéréseit nem hallgatta meg, úgy határozott, hogy a császári közös hadsereg állományától független - formailag a nemzetőrség kötelékébe tartozó önálló magyar - gyalogzászlóaljakat fog felállítani. A kormány által szervezett honvédségi zászlóaljakból júliusra már tíz készen állott a szabadságharc folytatására. Ezek a zászlóaljak lettek később a honvédség magvai.

A magyar Hadügyminisztériumról azonban csak július 2-tól beszélhetünk, amikor a hivatalos kinevezések megtörténtek. Igaz ugyan, hogy minden működés csak formális volt, magán viselte a kezdetlegesség állapotát. A radikális végrehajtás elmaradt.

A minisztérium adminisztratív szervezettségétől és tevékenységétől függetlenül, a hadműveletek tovább folytak az országban. A Hadügyminisztérium működése - elfogulatlan szakértő és szemtanú véleménye szerint - olyan volt, hogy még egy jól szervezett főparancsnokság szükségleteit sem elégítette ki. A minisztérium osztálybeosztása, a szervezés, még a december 2-án kelt hadügyminiszteri rendelkezés szerint is hiányos, befejezetlen volt.

A magyar kormány Hadügyminisztériuma még mielőtt teljes szervezettsége és osztályokra tagozódása kialakult volna, már foglalkozott egyházi jellegű ügyekkel, rendelkezett katonalelkészek felett. A határőrvidéki Duna alsó partja: Pétervárad, Pancsova környéke 1848-ig a bécsi kormány hatáskörébe tartozott. Az 1848. évi június 10-i királyi manifesztum a határőrvidéket a nádor és a Hadügyminisztérium alá rendelte. Ennek alapján a magyar kormány töltötte be a határőrvidéki plébániákat is. E ténykedést inkább lehetett a VKM-hez tartozó katolikus ügyosztály intézkedésének tekinteni, mint hadügyinek.

Mindez még akkor történt, amikor nem volt rendezve a magyar kormány Hadügyminisztériumának az egyházakhoz való viszonya. A Hadügyminisztérium lelkészi osztálya az önálló magyar honvédsereg szervezeti felépítésében még nem találta meg a helyét. Mindennek az alapja az 1848. III. tc. 6. §-a volt, amely szerint ugyanis a katolikus egyházi ügyeket a minisztérium (kormány) irányítja a király nevében. „Mindazon tárgyakban, amelyek eddig a m. kir. Udvari Kancelláriának, a királyi Helytartótanácsnak s a királyi Kincstárnak - ide értve a bányászatot is - köréhez tartoztak, vagy azokhoz tartozniuk kellett volna, s általában minden polgári, egyházi, kincstári, katonai és általában minden honvédelmi tárgyakban Őfelsége a végrehajtó hatalmat ezentúl kizárólag csak a magyar minisztérium (kormány) által fogja gyakorolni."

Azonkívül az 1848. évi XX. tc. a vallás dolgában kimondja: „5. §. A minisztérium rendelkezni fog, hogy a bevett vallásokat követő katonák saját vallású tábori lelkészekkel láttassanak el."

A rendezetlen joghatósági viszonyok okozta bizonytalanságot és zavart még növelte az is, hogy a magyar hadseregbe tábori lelkészi szolgálatra jelentkezők nem tudták, hogy hová és kihez forduljanak.

A jelentkezők tanácstalanságukban kérelmeiket a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium katolikus egyházi osztályához nyújtották be. A minisztérium illetékesség címén átküldte azokat a Hadügyminisztériumba, ahol azonban még nem volt meg ennek a megfelelő ügyosztálya. Hogy a zűrzavar még nagyobb legyen, a nemzetőrség parancsnokainak a példája láttán, a honvédségi alakulatok parancsnokai is - a hadügyminiszter tudta és hozzájárulása nélkül - lelkészeket alkalmaztak, neveztek ki. A fejetlenség bizonyára abból fakadt, hogy a népfelkelés, a hirtelen felállított sorkatonaság szükségletei, a változó politikai, katonai, lelkiismeretbeli elgondolások határozatlanságot szültek a magyar hadsereg szervezeti tevékenységében.

A kinevezett magyar hadügyminiszter, Mészáros Lázár, átvéve minisztériumának vezetését, azon volt, hogy azt működőképes állapotba helyezze. 1848. június 1-jén az egész helyőrség felett, amely Pest-Budán tartózkodott - beleértve a nemzetőrséget is -, a Vérmezőn csapatszemlét tartott, amelyet ünnepélyes tábori mise és a csapatok eskütétele követett.

Ezt követően azonnal felvetődött a függő kérdések megoldásának a szükségessége is. Ilyen volt többek között a katonai bíróság és a katonalelkészek, a tábori lelkészet jogállásának a kérdése is. Az önállóvá lett magyar hadszervezetben természetesen felvetődött a bécsi Apostoli Tábori Helynökségtől - a General Feldvicariatól - való elszakadás kérdése, és egy önálló, magyar Apostoli Tábori Helynökség (püspökség) létrehozásának a lehetősége. Egy új magyar tábori püspökség felállításának nemcsak államjogi, hanem egyházjogi vetületei is voltak. Az Apostoli Tábori Helynökség tagjai - vezető és beosztottak - nemcsak katonai rangsorolással rendelkeztek, hanem egyházi joghatósággal is. Ez utóbbit még nehezítette az is, hogy az apostoli tábori helynök egyházi joghatósága elé tartoztak nemcsak római katolikus, hanem minden egyéb, más vallású felekezet lelkészei is.

Mészáros Lázár hadügyminiszter június elején, a vérmezői események után felszólította a már 32 éves tábori szolgálattal és gyakorlattal rendelkező Cziegler Ignácot, a magyar, horvát, szlovén és bánáti kerület közös hadseregbeli tábori főlelkészét, hogy készítse el egy leendő magyar Apostoli Tábori Helvnökség - Magyar Tábori Püspökség - megszervezésének a tervezetét.

Cziegler tervezetének a mintaképe a bécsi Udvari Haditanács mellett működő Apostoli Tábori Helnökség felépítése volt. Természetesen figyelembe kellett vennie az idevonatkozó egyházhatósági, szentszéki rendelkezéseket is, de nem vette figyelembe az egyes felekezetek önálló vezetésre való törekvését.

Cziegler egy magyar apostoli helynök - tábori püspök - kinevezését javasolta, aki a tábori lelkészség vezetését, a tábori papság ügyeit, kinevezésre való előterjesztését, egyházi joghatósággal való felruházását és ellenőrzését végezné.

A magyar püspökök közül a bécsi Apostoli Tábori Helynökség ügyvitelébe senkinek nem volt beleszólása, mert ez a bécsi Udvari Haditanács felügyelete alá tartozott, ezek szerint pedig osztrák egyházi kérdésekben egy magyar püspök nem lehetett járatos. Cziegler ennek a felfogásnak megfelelően úgy érvelt az önálló magyar Apostoli Tábori Helynökség mellett, hogy akkor egy osztrák püspök sem lehet járatos a magyar egyházi kérdésekben. Ennek következtében a magyar honvédsereg kötelékében működő lelkészek felett Leonard János Mihály tábori püspöknek sem lehet semmiféle egyházi joghatósága, mint ahogyan a magyar honvédség ügyeibe sem szólhat bele a bécsi Haditanács.

Cziegler szerint a magyar tábori püspököt - a főkegyúri jog alapján -, mint a többi püspököt is, a király nevezné ki. Véleménye szerint a magyar apostoli tábori helynöknek egy címzetes püspöki cím is elég lenne, amelyre azután felszentelhető lenne. Természetesen az egyházjogi hatósággal a pápa ruházná fel. A tervezetben a már meglévő szervezeti állapot maradt volna fenn, azzal a burkolt kiegészítéssel, hogy a szervezet önálló vezetőjéhez új magyar tábori püspök legyen. Bár az utóbbi ilyen kifejezetten nem szerepelt a tervezetben, de ez kézenfekvőnek látszott.

A Hadügyminisztérium számára elkészített tervezetet - Mészáros Lázár saját javaslatával együtt - először István tőherceghez - az ország nádorához - terjesztette fel, aki július 12-én pártolóan továbbította Bécsbe. István főherceg megtoldotta azt a Cziegler Ignác személyére vonatkozó tábori püspöki ajánlással is. A tervezet herceg Esterházy Pál elé került, aki akkor a magyar ügyeket intézte mint a “király személye mellé rendelt felelős magyar minister”. Ő, illetve a hivatala volt az, amely elbírálta a hivatalokra való kinevezéseket és ellenjegyezte azokat. Az előterjesztés azonban nem került a király elé, mert Esterházy azt véleményezésre a vallás- és közoktatásügyi, illetve a pénzügyminiszterhez küldte vissza. Kétségtelen, hogy Mészáros Lázár nem tárgyalt velük, mielőtt tervezetét elküldte, holott a tervezet végrehajtása mindkét minisztériumot érintette. A vallásügyi miniszter azért volt érdekelt, mert püspöki kinevezésről volt szó, a pénzügyminiszter pedig azért, mert a végrehajtás anyagi következményekkel járt. Esterházy hivatalának a kérdései is e körül csoportosultak. A vallás- és közoktatásügyi minisztertől azt kérdezte, egyáltalán szükséges-e apostoli tábori helynök kinevezése? Ha igen, az Róma hozzájárulása nélkül lehetséges-e? Köztudott volt ugyanis, hogy a magyar kormány nem tartott fenn diplomáciai kapcsolatot önállóan Rómával, hanem csak a császári házhoz, a birodalomhoz küldött bécsi nunciuson keresztül. Ez pedig ismét egy központi hatóság - a Külügyminisztérium - közbejöttét igényelte volna. A pénzügyminisztertől pedig azt kérdezte Esterházy, hogy az államkasszában e hivatal működtetéséhez szükséges közel 8000 pengőforint rendelkezésre áll-e?

Báró Eötvös, mint kultuszminiszter, válaszában 1848. augusztus 11-én üdvözölte a tervet. Ismertette az 1848. évi III. törvénycikket, amely kizárja a bécsi tábori püspök intézkedését, joghatóságának gyakorlását a magyar kormány alá tartozó katonák fölött és azok lelki ügyeiben. A miniszter azzal indokolta az önálló magyar tábori püspökség felállításának a szükségét, hogy a tábori lelkészekre vonatkozó osztrák polgári törvények eltérőek a magyar polgári törvényektől, azonkívül pedig a német nyelvnek a magyarral való felcserélése és vezénylési nyelvvé való előírása is megköveteli azt. Eötvös szerint a kinevezendő apostoli tábori helynöknek püspöknek kell lennie, csakúgy, mint a bécsinek, hogy a feladatokban is azonos, főpapi rangban is azonos legyen. Az új magyar tábori püspöknek ugyanis végeznie kell felszenteléseket, elöljárójának és bírájának kell lennie lelkészeinek, és mint bírának el kell járnia a hadsereg tagjainak házassági ügyeiben is. A miniszter arra is figyelmeztetett, hogy római engedély mindenképpen szükséges az új Apostoli Tábori Helynökség felállításához, mert a katonai hivatal papi joghatósággal és apostoli helyettességgel kapcsolódik össze. Javasolta továbbá ő is, hogy a jelenlegi magyar tábori főlelkész, Cziegler Ignác apát, a tinnini címzetes püspöki címet kapja meg.

A kultuszminiszter az Apostoli Tábori Helynökség fenntartásának költségfedezetét a hadügyi tárca költségvetései keretében gondolta biztosítottnak. Véleménye szerint a hadügyi költségvetés keretéből kellene kiegészíteni a lelkészi apátság és a tinnini püspökség jövedelmét annyira, hogy az biztosítson a tábori püspöknek méltó megélhetést.

További javaslata volt báró Eötvösnek az 1848. évi III. tc. 16. §.-a alapján, hogy - amíg a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium és a Honvédelmi Minisztérium közösen elfogadott, felterjesztett, királyilag jóváhagyott döntés meg nem születik - ideiglenes intézkedéseket kellene hozni a magyar tábori lelkészet működésének a megindításáról.

Kossuth Lajos pénzügyminiszter hozzászólása a leírtakhoz és válasza a feltett kérdésre sokkal rövidebb volt. A maga részéről ő is üdvözölte a tervet, de azt is közölte, hogy erre a célra pénzt nem tud biztosítani.

Mint nagyon sokszor a nemzet életében, most is a pénzügyi szempontok döntöttek. István nádor a két miniszter válaszának a birtokában ad acta, irattárba helyezte az egész ügyet.

Ezek után Mészáros Lázárnak nem maradt más választása, mint az, hogy saját hatáskörében szervezze meg, ahogyan tudja, a nélkülözhetetlen tábori lelkészetet, bécsi-római jóváhagyások nélkül. Mindez persze azzal a következménnyel járt, hogy a magyar honvédség lelkipásztori ellátása csak a magyar katonai igazgatás problémája lett, és nem épült bele az egyetemes egyház szervezeti életébe. Igaz ugyan, hogy ebben a külső, politikai és hadműveleti események is közrejátszottak.

Cziegler Ignác - a nagyszabású elgondolásnak zátonyra futása után - egy egyszerűbb, a Hadügyminisztérium adminisztrációjában elhelyezhető személyzeti javaslatot készített Mészáros hadügyminiszter számára. Amíg a javaslat készült, már kiformálódott a minisztérium új szervezeti felépítése. A javaslat azonban későn készült el ahhoz, hogy a nyomtatásban is megjelent tervezetbe belekerüljön, ezért történt az, hogy a képviselőknek kiküldött példányokra utólag vezették rá a tábori lelkészeti igazgatóság megszervezéséről szóló részeket. A Közlönyben azonban már nyomtatásban is ott volt: „A Hadügyminisztériumhoz tartozik... a tábori lelkészeti igazgatóság. Igazgatója - tábori főpap: Cziegler Ignác apát." Ez akkor - 1848. december elején - azt jelentette, hogy az átszervezett minisztérium 12 osztályra tagozódott, és benne a 10. volt a lelkészeti osztály. Az egyes osztályok munkakörét egy december 15-én megjelent miniszteri rendelet szabályozta.

A hadügyminiszter által előterjesztett átalakítási tervezet, amely az eddigi két osztályt tizenkettőre akarta emelni, és a minisztérium hatékonyságát növelni, ellenállást váltott ki a képviselőkből. Török István határozottan aggályait fejezte ki a tervezettel kapcsolatban, és ellenezte annak életbe léptetését. Mindez december 9-én történt. Mészáros hadügyminiszter december 10-én kinevezte az új osztályvezetőket, a tisztviselőket és személyzetet. Ez alkalommal “ideiglenes megbízatással" a magyar honvédsereg tábori lelkészi ügyeinek intézésével és vezetésével bízta meg a nyár óta „előterjesztésben lévő" Cziegler Ignác lelkészi apátot, 1849. január 1-jétől évi 2000 pengőforint fizetéssel. A hadügyminiszter hangsúlyozta, hogy a végleges kinevezéssel várni kell ugyan, de a független magyar honvédséghez, a független magyar Hadügyminisztériumhoz kell igazítani - ha ideiglenesen is - a tábori lelkészet ügyét. A magyar kormány minisztere tehát a békeállományú, közös hadseregbeli tábori főlelkészt nevezte ki a honvédség főlelkészévé. A december 10-i kinevezés alapján Cziegler Ignác kénytelen volt beérni és megelégedni az egyszerű osztályigazgatói ranggal, az ennek megfelelő javadalmazással és személyzettel. Egyelőre szó sem lehetett arról, hogy a bécsi tábori püspökhöz hasonló egyházi ranggal és hatalommal ruházza fel őt Pesten a kormány, és Rómából a Szentszék.

A december 15-én megjelent munkaköri leírás szerint az új tábori főpapnak minden személyi, valamint egyházpolitikai ügyét a hadügyminiszterhez kellett benyújtania. A lelkészi osztály személyzetének a kinevezését is magának tartotta fenn a miniszter. Így került Cziegler mellé titkárnak Újhelyi Imre, fogalmazónak pedig Menyhardt Lajos. Természetesen mindketten lelkészek voltak.

A december elején hozott törvény és a 15-én kiadott végrehajtási utasítás gyakorlatba való átültetése késett. Mészáros a kassai hadszíntérre ment. Itt maradt helyettese, Wetter tábornok, aki hozzálátott a hozott határozatok végrehajtásához. Az események azonban felgyorsultak, és minden rendelet csak papíron maradt. Windischgrätz, mint a császári hadsereg főparancsnoka, december 13-án átlépte a magyar határt, és ettől az időtől kezdve a magyar kormánynak minden pillanatban készen kellett állnia arra, hogy székhelyét más, biztonságosabb városba tegye át.

A szerveződő honvédség tagjai között végzendő önálló lelkészi munkáról az országgyűlésen akkor került először szó, amikor Mészáros Lázár hadügyminiszter 1848. november 22-én előterjesztette a Magyar Ludoviceum ügyét. A “magyar katonai főtanoda" tárgyában benyújtott terv többek között a tisztképző intézetekben az egyházi szolgálatról is említést tesz. A Magyar Ludoviceumnál szervezendő lelkészi szolgálatot a tervezet így gondolta el: Alkalmazandó:

- egy római katolikus lelkész, 800 pengőforint fizetéssel, lakással, fűtéssel, világítással és egy szolgával;

- egy-egy református, luteránus és görögkeleti lelkész évi 200-200 pengőforint jutalommal;

- egy sekrestyés, aki egyúttal könyvtárszolga is, évi 150 pengőforint fizetéssel. Egyéb járandósága lett volna: közös lakás, fűtés, világítás és ruha. Szó esett még a kántorról is.

A kápolnára 1200 pengőforintot irányzott elő a tervezet.

A hadügyminiszter által előterjesztett tervezet felett másnap indult meg az országgyűlésen a vita, amely szemléletesen tükrözte a képviselők liberális gondolkodását és a valláshoz, egyházhoz való viszonyát. Előbb az egyenlő elbánás elvét hangsúlyozták, azután a fizetéseket sokallták, és végül az egész vallásos nevelést feleslegesnek tartották a katonai nevelésben. Török István és Palóczy László azt tették szóvá, hogy hiányzik a zsidó vallású lelkész a tervezetből, mintha a Ludoviceumba nem is akarnának zsidó vallású egyént felvenni. Papp Zsigmond és Vermes Illés egyenlő fizetést kívántak megállapítani. Hetyei István képviselő az egyenlő fizetés mellett úgy vélte, hogy az egyik lelkésznek az sok a több munkája miatt, míg a másiknak esetleg kevés munkája lesz a hallgatók vallási arányszáma tekintetében, éppen ezért a munkájukhoz mérten díjazzák majd őket. A felszólalások során végezetül Palóczy László felvetette a kérdést: bár becsüli a vallásos katonákat, de minek a „haditanodába" pap? Nem teológusokat nevelnek ott. Egy 14 éves fiatalember tud már annyit a vallásról, hogy az elég neki. Elég, ha vasár- és ünnepnap templomban kapnak oktatást a növendékek.

Mészáros hadügyminiszter erélyesen szembeszállt ezekkel a üzenetekkel és külföldi példákkal is igazolni igyekezett a lelkészek működésének a szükségességét, mégis az alsóház Szavazata miatt kimaradt a tanrendből a vallásoktatás.

A felsőház 1848. december 23-27. között tárgyalta a tervezetet, és az alsóház döntését. Véleményük az volt, hogy hittan nélkül nem volna tanácsos a nevelést megvalósítani. Az erkölcsi nevelés hittan nélkül nem állhat meg, aztán pedig az alapítók szándéka ellenére is volna. Végül is úgy döntöttek, hogy az intézetben a helybeli lelkészek oktassanak, és 800 pengőforintot osszanak szét közöttük. Az intézetben a katolikus lelkészi szolgálatot a józsefvárosi plébánia lássa el.

Mindezt keresztülhúzta, hogy Windischgrätz csapatai bevonultak Pestre. A Ludoviceum bár 1849. január 7-én megnyílt, de nem tudta elkezdeni működését, mert Windischgrätz kórházzá alakította át.

A Ludoviceum ügye arra világít rá, hogy milyen volt a korszellem felfogása a katonák, a tiszti pályára készülők között végzett lelkészi szolgálatról.

A hivatalos vezetés inkább fegyverforgatókként látta szívesen az egyháziak tevékenységét a nemzetőrségben és a honvédcsapatoknál. A lelkipásztori tevékenységet, a csendes, a lelket és szellemet formáló működésüket önkéntes buzgóságnak tekintette. Így szervezeti kiépítésük elől nem is törekedett az akadályokat elhárítani. Igaz, Mészáros Lázár hadügyminiszter és helyettese, Wetter tábornok nem tartoztak ezek közé. Ők mindent megtettek a szabadságharc katonái lelki és szellemi értékeiknek növeléséért.

Pesten még folytak a képviselőházi csatározások, többek között a Hadügyminisztérium átszervezéséről és benne a lelkészi osztály felállításáról, valamint a Honvédség tisztikara utánpótlásának a neveléséről a Ludoviceum ügyében, amikor a monarchia egységének a helyreállítására kinevezett Windischgrätz herceg december 29-én második kiáltványát kiadta. Ebben törvényen kívül állóknak mondotta ki Kossuthot és a Honvédelmi Bizottmány tagjait, a kormánybiztosokat, akiknek a parancsait, ha továbbra is teljesítik, rögtönítélő eljárást és halálbüntetést von maga után.

1848. december 31-én az országgyűlés és a kormány úgy döntött, hogy székhelyét Debrecenbe teszi át. Mészáros ekkor már nem volt Pesten, és csak január közepén tért vissza Debrecenbe. A Hadügyminisztérium áttelepítését Wetter intézte.

A sikertelen bicskei találkozás - amely az országgyűlés küldöttsége és Windischgrätz között zajlott le 1849. január 3-án - arra késztette Wettert is, hogy elhagyja Pestet. 1849. január 4-én indult Szolnokon keresztül Debrecenbe. Amikor megérkezése után számba vette a Debrecenbe áttelepülőket, láthatta, hogy a minisztériumnak csak mintegy fele jött az új kormányszékhelyre. Az osztályvezetők legtöbbje Pesten maradt és bevárta a császári sereget. Pesten maradt Czigler is, a tábori lelkészi osztály vezetője.

Debrecenben tehát Czigler nélkül történt a Hadügyminisztérium újraszervezése. Mivel Mészáros még január elején nem volt ott, Kossuth vette át a Hadügyminisztériumot. Egy kis tábori irodát létesített, ahol a szükséges adminisztrációt végezték. Itt dolgozott Wetter tábornok is.

A Hadügyminisztérium 1849. január 10-én kelt közleményében - amely a Közlönyben csak 16-án jelent meg - tudatta a hadsereggel és a lakossággal, hogy új székhelyén megkezdte a működését. Mészáros Lázár 1849. Január 15-én érkezett Debrecenbe, és már másnap aláírt több olyan kinevezést, amelyet Wetter már előkészített. Így történt az új katonalelkészi osztályfőnök kinevezése is, aminek egyházhatósági előzménye alig volt. Semmi nyoma nincs annak, hogy akár a debreceni kormány, akár maga a hadügyminiszter az új magyar tábori lelkészi osztály megszervezésében a magyar püspöki karral, vagy annak bármely tagjával tárgyalt volna. A Szentszékkel folytatott tárgyalás lehetősége pedig teljesen kizárt.

Amíg a kormány, illetve a hadügyminiszter Cziglerrel tárgyalt, személyét kapcsolatba hozta egy esetleges apostoli tábori helynöki állásra és püspökségre, volt valami jogfolytonosság-látszata a tárgyalásnak. A Bécsben székelő, az egész monarchiára kiterjedő joghatósággal rendelkező Leonhard apostoli tábori helynöktől kapta a joghatóságot Czigler, mint a császári hadsereg magyarországi főlelkésze. A bizonytalan, a kellően nem rendezett egyházjogi helyzet is oka volt annak, hogy Czigler nem követte a kormányt Debrecenbe. Mindenesetre egyházjogilag Czigler a szabadságharc alatt az apostoli tábori helynökhöz tartozónak tudhatta magát, és Világos után nem volt szükség semmiféle egyházjogi helyesbítésre.

Őt követően a magyar szabadságharcban megalakult magyar honvédseregnek két olyan tábori főlelkésze volt, akik kinevezésüket a világi hatalomtól, a magyar hadügyminisztertől kapták, és egyházi joghatóságuk gyakorlására nem léptek kapcsolatba sem Leonhard apostoli tábori helynökkel, sem valamelyik magyar püspökkel, sem Rómával.

Az egyik tábori főlelkész, akinek főlelkészi tevékenységéről hivatalos írások fennmaradtak, Vidasics Ede jászóvári premontrei kanonok volt. Vidasics 1810. november 28-án Egerben született. Pappá szentelése után Rozsnyó, Kassa, Nagyvárad voltak az állomáshelyei, ahol a rendi gimnáziumokban tanított. A szabadságharc kitörése nagyváradon érte a fiatal tanárt. Hogy Wetter tábornokkal hogyan ismerkedett meg, nem lehet tudni. Saját kezűleg írt leveléből tudjuk, hogy a tábornok ígéretet tett arra, hogy illetékes helyen támogatni fogja a folyamodványát, amennyiben megpályázza a Ludoviceumnál szervezendő lelkészi állást. Vidasics 1848. december 9-én Nagyváradon kelt levelében Richter Alajos jászóvári prépostnak jelentette, hogy a jövő évi január 7-én Pesten megnyíló Ludoviceum lelkészi állását meg fogja pályázni. A prépost nem állta útját annak, hogy Vidasics Pestre menjen, mert arra hivatkozott, hogy Wetter tábornok támogatja. Valóban - amint láttuk - a Ludoviceum oktatási tervezetébe bele volt véve egy katolikus lelkészi állás. Az előzőekben azt is láttuk, hogy az önálló állásból semmi sem lett. Neve azonban, mint lehetséges katonalelkészé, forgalomban maradt. Így történt meg, hogy amikor Wetter Debrecenben körülnézett, és számba vette a Hadügyminisztérium osztályvezetőit, a Pesten maradt Czigler helyébe Vidasics Edét javasolta a hadügyminiszternek. A nagyváradi premontrei tanár esélyeit még növelte az a körülmény is, hogy egyházi felettesének az engedélyével rendelkezett.

Amikor Kassa környékéről Mészáros Lázár hadügyminiszter Debrecenbe érkezett, azonnal megkereste a még mindig Nagyváradon tartózkodó Vidasicsot, hogy hajlandó-e elvállalni a megüresedett tábori főlelkészi hivatalt. A váratlan és meglepő fordulatra úgy látszik, Vidasics nem volt felkészülve. Mészáros Lázár 1849. január 16-án kelt levelében a következőket írja: „miután a magyarországi tábori főpap a legújabb körülmények fordulatával a magyar kormánytól elmaradt anélkül, hogy elmaradását mind ez ideig igazolta volna - a közigazgatás pedig hű és ernyedetlen közremunkálkodó karokat igényel -, a már előbb szóval nyilvánított szándéka szerint, nyilatkozzék írásban is, vagy jelenjen meg személyesen Debrecenben, hogy hajlandó-e ezt az állást elvállalni?" 14

Vidasics hosszabb töprengés után, január 22-én személyesen megjelent Mészáros Lázárnál és elvállalta a felkínált állást. A hadügyminiszter másnap kinevezte Vidasicsot ideiglenes főhadi lelkésszé, és a hadlelkészeti osztály főnökévé, évi 2500 pengőforint fizetéssel és január 16-tól számított ranggal.15 Vidasics Richter Alajos prépostot nem tudta azonnal értesíteni, mert Jászó a császári csapatok kezén volt. Csak március 23-án közölte a préposttal, hogy „magammal előbb számot vetve, sőt társaimmal is e tárgyban értekezve abban állapodtam meg, hogy ügyemet az isteni Gondviselésre bízva, a hadügyminiszter úr felhívásának engedni fogok".16

Vidasics mielőbb tájékozódni akart a Hadügyminisztérium lelkészi allományáról, és ezért január 29-én körrendeletet bocsátott ki, amelyben kötelezte a tábori lelkészeket, hogy ezentúl e körhöz tartozó iratokat neki küldjék be. Egyúttal felszólított minden tábori lelkészt, hogy hivatalos tevékenységéről mielőbb jelentést tegyen.17 Néhány nappal később felszólította az ezredparancsnokokat, hogy tegyenek jelentést: vajon az ezredeiknél a tábori lelkészi állás be van-e töltve, vagy betöltendő lenne-e? Továbbá felszólította őket arra is, hogy terjesszék fel hozzá a jelenleg is működő lelkészek neveit, és jellemezzék tevékenységüket. Ismerni akarta a vezénylete alatt harcoló csapat létszámát, és vallások szerint való megosztottságát. 18

Vidasicsnak a jelentésekből és a saját megfigyeléseiből is arinar tapasztalnia kellett, hogy milyen nagy a rendetlenség.

A seregparancsnokok önhatalmúlag - előzetes megkérdezés vagy utólagos bejelentés nélkül - címeket osztogattak a seregükben szolgálatot teljesítő lelkészeknek. Damjanich János például seregénél fő- és allelkészeket nevezett ki.

A beérkezett jelentések és saját tapasztalatai alapján Vidasics február 3-an a hadügyminiszterrel rendeletet adatott ki, hogy ő már január 16. óta mint kinevezett főtábori lelkész és hadlelkészeti osztályfőnök működik. Fölösleges és zavart keltő tehát ilyen címek adományozása, minthogy a kinevezett fő- és allelkészek között egyházi hivatalos foglalatosságaikat tekintve semmi különbség sem létezik.19

1849. február 11-én az összes „hadmegyék parancsnokaihoz" az a miniszteri parancs ment, hogy terjesszék fel lelkipásztori ellátásra vonatkozó igényeiket, mert az osztály működését nagyon megnehezítik azok a körülmények, hogy a táborok vezérei, sőt egyes parancsnokai is az osztály megkérdezése nélkül neveznek ki lelkészeket. Sőt, az is megtörtént - hangoztatja a miniszteri parancs -, hogy a parancsnokok egymástól eltérően, több lelkészt neveztek ki, mint amennyire ott szükség lenne. Ezentúl csak az tarthat tábori lelkészi állásra igényt, akit a hadügyminiszter kinevez, és akinek a kinevezése a Közlönyben megjelenik.20

Úgy tűnik, hogy ezek az energikus fellépések és rendelkezések sem használtak, mert 1849. március 19-én a hadügyminiszter még mindig kénytelen sürgetni, hogy a parancsnokok terjesszék fel a hadlelkészek névsorát.21 Sőt még május vége felé sem volt rend és egységes gyakorlat a kinevezések, alkalmazások területén. Az erdélyi őrparancsnokságnak május 24-én küldött tájékoztatás azt közölte, hogy tábori lelkészeket csak táborokhoz, hadtestekhez, teljes számú ezredekhez és kórházakhoz neveznek ki. Egyes zászlóaljakhoz nem lehetett kinevezni lelkészeket, mert ezek a kinevezések anyagilag az állam költségvetését nagyon megterhelnék. Ha pedig a zászlóaljakat ezreddé vonnák össze, a tábori lelkészek nagy része feleslegessé válnék.22

1849. március közepén a Hadügyminisztérium lelkészi osztályának alkalmazottai voltak a már többször említett Vidasics Edén kívül káró Mednyánszky Cézár igazgató, Lukács Dániel református lelkész fogalmazó és Bucsánszka József segédfogalmazó.

A Hadügyminisztérium lelkészi osztályának hatáskörébe tartozott minden lelkész, bármelyik egyházhoz tartozott is. Az osztálynak kellett a szolgálati áthelyezéseket foganatosítani, az illetményeiket számon tartani és szorgalmazni, jelentéseket bekérni, ellenőrizni. Az osztály tevékenysége a hadsereg lelkészei fölött sikertelen volt. Például az aradi kórháznál alkalmazott református és evangélikus lelkészekről azt sem sikerült megtudniuk, hogy főfoglalkozású lelkészek-e, vagy csak mellékesen látják el a lelki szolgálatot, ki alkalmazta őket, mennyi a fizetésük és milyen pénztárból kapják azt?23

Az adminisztrációs tevékenység csak egyik részét képezte a Hadügyminisztérium lelkészi osztálya feladatainak. Vidasics meg akarta teremteni a gyakorlati és szellemi kereteket, amelyben dolgozni lehetett volna. Nem rajta múlott, hogy a keretek kiépítése nem ment simán. A tábori főlelkész pedig szép bizonyítékát adta a tábori lelkészi hivatásról vallott nézeteinek, amikor Mednyánszky Cézárhoz, mint új tábori lelkészhez, a következőket írta:

„A tábori lelkészek pontos és lelkiismeretes működése nem csekély tényezője és előmozdítója győzelmeinknek. Noha rendületlen bizalommal viseltetem az önök buzgósága iránt, mindazontáltal szükségesnek tartom figyelmükbe ajánlani a következőket:

I. Igyekezzenek minden fölött a vezérek, és minden felsőbbség iránti engedelmesség és katonai fegyelem szigorú megtartását ide vonatkozó győző okokkal támogatott szónoklatok által a katonaság szívébe oltani.

II.Ügyünk igazságáról és szentségéről, valamint szabadságharcunk szelleméről őket minden alkalommal felvilágosítani és meggyőzni el ne mulasszák.

III. A tábori lelkész valódi atyja legyen híveinek, kinek minden szavát szívesen és bizalommal hallgassák. Ezt maguknak könnyen kivívhatják, ha egyházi jellegüket soha és sehol le nem vetkezik, hanem azt tisztán megőrzik, életmódjukat minden körülmények közt az evangélium szabályai szerint intézik és szent hivatásukról soha megfeledkezni nem fognak.

IV. A harc után lelki vigasztalással jelenjenek meg a sebesültek közt, és gondos ápolásuk meg elhelyezésük iránt az orvosokkal értekezzenek, és velük együtt emberbaráti szeretettel közreműködjenek.

V. A harcban elesetteket - minden századparancsnoktól hitelesen megtudván a hiányzókat - és a betegségben kimúltakat lelkiismeretes pontossággal följegyezzék, és minden hó 14-ig egyéb jelentéseikkel együtt a hadlelkészeti osztályba küldjék." 24

Vidasics Ede tábori főlelkésznek nem ez volt az egyetlen megnyilatkozása a katonák lelki ellátása érdekében. Tudta jól, hogy a katonalelkészek nem lehetnek ott minden kis egységnél, azért felhívást intézett minden felekezet papságához, hogy kis egységeknél „a haza szent nevében" a katonáknak lelki vigaszt vagy ha szükséges, egyházi végszolgálatot nyújtsanak.25

A tábori lelkészi szolgálatnak külső megszervezése és belső lelkiséggel való megtöltése mellett még egy feladat várt a tábori főlelkészre: a lelkészi szolgálat anyagi elismerésének a rendezése. A tábori lelkészek illetményei nagyon alacsonyan lettek megállapítva. Például egy gyalogsági alhadnagynak az illetménye 69 pengőforint és 60 pf. szálláspénz volt, ugyanakkor a lelkésznek 50 pf. és 8 pf. 20 krajcár járt. Természetes volt, hogy a tábori lelkészek a lelkészeti osztályt, a parancsnokságok a Hadügyminisztériumot sürgették a méltánytalan lelkészi illetmények rendezéséért.26Vidasics 1849. április 13-án beadvánnyal fordult a hadügyminiszterhez és kérte az illetmények felemelését, mert - mint írta - az eddigi fizetésből nem tudnak a lelkészek megélni.27

Az ismételt sürgető lelkészi levelekre csak azt tudta válaszolni, hogy kérelmük rendezés alatt van. Mészáros Lázár április 15-én lemondott miniszterségéről, mivel a kimondott trónfosztással nem tudta magát azonosítani. Vidasics elvesztette benne elgondolásainak erős támaszát. 1849. április 19-én a kormányzóvá választott Kossuth is elismerte a fizetésemelés szükségességét, és azt meg is ígérte.

A Mészáros Lázár április 15-én kelt lemondásával megüresedett Hadügyminisztérium vezetésére Kossuth Görgeyt kérte fel. A hivatalos átadás azonban késett, és Mészáros még május 6-án sem tudta átadni a minisztériumot Görgeynek, hanem csak helyettesének, Klapkának. Ezért történhetett meg, hogy Vidasics május 11-én Klapkánál tett lépéseket, hogy a Kossuth-féle ígéreteket végre már váltsák valóra.28 Buda visszavétele után - amely május 21-én, 17 napos ostrom után következett be - Görgey Debrecenbe, a kormány székhelyére ment, hogy Klapkától átvegye a Hadügyminisztérium vezetését. Kossuth azt hitte, hogy ha Görgeyt íróasztalhoz ülteti, adminisztrációval bízza meg, akkor felszabadul a honvédsereg főparancsnoki tiszte. Damjanich személyében Kossuthnak már meg is volt a maga jelöltje. A tábornok szerencsétlen komáromi balesete azonban keresztülhúzta Kossuth számítását. Görgey nemcsak hadügyminiszter lett, hanem maradt főparancsnok is. Alig négynapos debreceni tartózkodás után - hiszen csak május 31-én érkezett oda -, június 5-én Görgey a kormánnyal együtt Pestre költözött, illetve visszatért a seregéhez. Vidasics, ha sejtette is, hogy az új hadügyminiszter véleménye és felfogása a minisztérium munkájáról egészen más, mint elődjének, és ez következményekkel járhat állását illetően is, tovább végezte munkáját. Beadványaiban újra és újra harcolt a katonalelkészek életkörülményeinek a javításáért. A tábori lelkészek sürgető leveleire még június 14-én is azt írja: “amíg nincs az új tervezet jóváhagyva, minden marad a régiben".29 A Görgeyt helyettesítő Klapka pedig a főlelkészi osztálytól jött sürgetésre így válaszolt június 25-én: „A Hadügyminisztérium elnöki osztálya a sürgetést áttette a minisztérium gazdasági osztályához, és az intézkedés a Közlönyben fog megjelenni."

Úgy tűnik, hogy Mészáros Lázár és Vidasics Ede a minisztériumi munkát illetően hasonló gondolkodásúak voltak. Görgey ellentéte volt Mészárosnak. Görgey lobbanékonyságához nem illett Vidasics tanártípusa. Őhozzá más munkatársak kellettek a lelki szolgálatban is.

Így is történt, hogy Görgey a Hadügyminisztériumot, annak Pestre költöztetése után (június 5.), teljesen átszervezte. Ez az átszervezés elsősorban az osztályfőnököket érintette, de történtek változások a beosztottak között is. Görgey minden ügyosztály élére a saját, bizalmas embereit helyezte. E cserékkel a kormány és Kossuth befolyását akarta csökkenteni. Azokat részesítette előnyben, akik „a sereg között tartózkodva, szaktudományukat a gyakorlati téren merített tapasztalással bővítették".

Ebbe a gyakorlati tapasztalatokra felépülő átszervezésbe természetesen belekerült a Hadügyminisztérium lelkészi osztálya is. Görgey Vidasicsot felmentette, és helyébe báró Mednyánszky Cézár esztergomi egyházmegyés papot, saját seregének tábori papját nevezte ki 1849. június 24-én. Arról nem maradt feljegyzés, hogy az osztály hivatalos átadása mikor történt, de arról igen, hogy Vidasics az 1849. július 8-án Szegedre átköltöző kormánnyal még együtt tartott. Az események érdekessége, hogy a katonalelkészi osztály tényleges átadásakor az intézkedést hozó Görgey már nem is volt hadügyminiszter, mert július 3-án erről lemondott.

Az új tábori főlelkész, báró Mednyánszky Cézár naplójában maga írta le katonalelkészi pályafutását is. Ősi nemesi családból származott, 1824. június 9-én született a Trencsén megyei Beckón. Iskolai tanulmányainak befejezése után nem saját akaratából, hanem szülei - főleg francia származású édesanyja befolyására lépett a papi pályára. Sok belső küzdelem, külső megoldáskeresés után, önismeret hiányában, és nem utolsósorban belső erejét túlbecsülve, 1847. június 20-án pappá szenteltette magát. Mint fiatal főnemes és fiatal pap vett részt az 1847-48-as pozsonyi országgyűlésen. Amikor az országgyűlés Pestre tette át a tanácskozások színhelyét, ő is Pestre költözött. Nem sokáig maradt azonban Pesten, mert 1848 őszén előbb Dévényben volt káplán, majd még ugyanazon az őszön átvette a kis Zohora plébániájának a vezetését. A pozsonyi, majd a pesti politikai küzdelmekhez, a városi társadalmi élethez hozzászokott fiatalembernek ez nem volt megfelelő légkör. Látnia kellett, hogy a bécsi udvar már fegyveres erővel is meg akarja akadályozni Magyarország függetlenségét, és a már kiharcolt eredmények megsemmisítésére törekszik.

Nem tudott megmaradni a falusi élet csendjében. 1849. január 5-én báró Jeszenák János felvidéki kormánybiztosnál jelentkezett Udvardon, hogy a nemzeti ügy mellett személyes szolgálatot vállaljon. Jeszenáknak mindjárt ki is fejtette azokat a terveket, amelyeket a magyar honvéd lelkészség egységes megszervezéséről elgondolt. Erről való tervezgetése akkor nem ütközött még semmiféle országgyűlési határozatba vagy törvénybe, mert az az idő tájt Debrecenbe érkező kormány is csak akkor kezdett hozzá munkájához.

Jeszenák, miután meghallgatta a főnemes ifjú papot, megfelelő utasításokkal ellátva már másnap - január 6-án - a Felső-Magyarországra vonuló fel-dunai hadsereg főhadiszállására küldte. Görgey Artúr nemcsak mint főnemest, hazafias fiatal papot, hanem mint barátot is szívesen fogadta. A fiatal tábornok és a fiatal pap bátyja együtt jártak a katonaiskolába, együtt szolgáltak, mint magyar királyi testőrök, együtt is laktak Bécsben.

Mednyánszky Cézár, mint tábori lelkész, Görgey seregébe lépett. Lelkészi szolgálatba lépését előírás szerint mind a parancsnokságnak, mind magának a lelkésznek jelentenie kellett a Debrecenben működő Hadügyminisztérium tábori lelkészi osztálya vezetőjének, Vidasicsnak.

“Görgey egyetértett a kapott utasításokkal, de élénk figyelemmel hallgatta mondanivalómat a hadi lelkészekről - írta naplójában Mednyánszky. - Hangsúlyozta, hogy a friss katonai csapatok éltető ereje a harci lelkesség. Mennyire növelné elszántságukat, ha a csapatparancsnok mellett fegyvertelen pap is vezeti őket rohamra! Milyen felemelő hatást tenne rájuk, ha egyik vezetőjük csak kereszttel a kezében dacol a mindnyájunkat fenyegető halállal! Hadd tekintse a nép keresztes háborúnak küzdelmünket."

Görgey praktikus ember volt és helyeselte Mednyánszky eszméit, ezért rábízta a fel-dunai hadseregben a honvédlelkészi szolgálat megszervezését.

„Sok pap jelentkezett. A haldoklók ellátására és a sebesültek vigasztalására késznek nyilatkozott mindegyik. De nekem elszánt, rendkívüli férfiakra volt szükségem. Dacolniuk kellett a szuronyokkal és szembeszállniuk a golyókkal, viszont ne gerjedjenek föl bennük azok a vad indulatok, amelyeket a vér látása ébreszt a katonákban."

Mednyánszkynak a tábori lelkészekről alkotott elgondolása a katonalelkészt inkább katonának, mint papnak tartotta. Ez valóban tetszhetett Görgeynek is, főleg ha látta, hogy törzslelkésze szakállt és bajuszt növesztett, katonai öltözékben járt és tábori főpapi talárját csak hivatalos és ünnepi alkalmakkor hordta. Ezek az ünnepi alkalmak a csaták voltak. „Mint tenni szoktam - írta naplójában -, Kápolnánál is vörös talárban és kereszttel a kezemben lovagoltam csapataink között. Lelkesítettem a honvédeket, bátorítottam az újoncokat." Mindez 1849. február 26-27. között történt. Így volt ez Tápióbicskénél, Isaszegnél, Budaváránál és mindenütt, ahol Görgey csapatai megütköztek az osztrákokkal.

„Egy szép napon - időpontot nem írt naplójában Mednyánszky - megkaptam a parancsot, hogy mint a lelkészeti osztály főnöke, a Hadügyminisztériumba vonuljanak. Munkánk nehéz volt (a budavári Sándor-palotában mint az egész hadsereg főpapja), reggeltől késő éjszakáig tárgyaltam, számoltam, írtam, fejem tele volt ezer és ezer adattal, rendelkezéssel. Nagyon hiányzott a szabad levegő."

E naplófeljegyzést a következőkkel lehet kiegészíteni. A Közlöny 1849. június 27-i száma erről a következőképpen számolt be: „A tárcámhoz tartozó hadlelkészi osztályba Mednyánszky Cézárt igazgató tanácsosul f. hó 1-jétől kezdve kineveztem." Ezek szerint Vidasics Ede és Mednyánszky Cézár Pesten még együtt voltak. Gelich Richárd amikor felsorolja a Hadügyminisztérium lelkészeti osztályának 1849. évi személyzetét, akkor így ír: Főnök: Vidasics Ede premontrei kanonok; igazgató: Mednyánszky Cézár; fogalmazó: Lukács Dániel református káplán. Mindez bizonyára megfelelt az 1849. június eleji állapotoknak, de amikor Vidasicsot felmentette Görgey, akkor már a lelkészi osztály személyzete a következőképpen oszlott meg: Mednyánszky mellett tanácsos volt: Munkátai József címzetes kanonok; titkár: Charusz László; fogalmazó: Lukács Dániel református lelkész és Zimár Imre. Az osztályhoz tartozott még egy segédfogalmazó és egy szolga.

A kormánynak és vele a különböző hadügyminisztériumi osztályoknak a pesti működése június 5-től július 8-ig tartott, mert akkor Szegedre költözött, onnan pedig augusztus 1-jén Aradra. Mednyánszky a pesti egy hónapos tartózkodás idejéről számolt be a naplójában. A sok munkáról és lázas tevékenységről okmányok nem maradtak fenn. Mindenesetre Mednyánszky szabadelvűsége és személyes bátorsága tetszett valamennyi felekezet beosztott papjának és persze a tiszteknek, katonáknak is. Terveket készítő tevékenységét itt sem tagadta meg. A tábori lelkészet rendezésére készített ideiglenes tervében felvázolta a tábori kórházi lelkészet szervezetét, kötelességeit, ruházatát, fizetését és kitüntetéseit.30 A végrehajtásra már nem kerülhetett sor.

A magyar honvédhadseregnek tehát három főpapja volt: Czigler, Vidasics és Mednyánszky. Mindhárom más-más egyéniség. Mindhárman a Honvédelmi Minisztérium keretében akarták kiépíteni a tábori lelkészetet. Czigler 55 évesen magával hozta a több évtizedes gyakorlatot. Vidasics 38 évesen a tanáros pontosságot, Mednyánszky 24 évesen a kötetlen fiatalságot. Czigler nagyvonalúan a legmegfelelőbb egyházi hierarchiába akarta beépíteni a tábori lelkészi szolgálatot. Vidasics nemzeti, kormányzati szervezetbe akarta azt beépíteni, Mednyánszky Görgey-párti, személyi intézménnyé akarta tenni azt. Nem lehet tagadni, hogy Mednyánszkynak is voltak elgondolásai valamiféle közösségi szervezetről, de túlságosan sok volt benne az egyéniségekre épített várakozás. Mészáros Lázár hadügyminiszter és környezete egyetemes szempontokat vett figyelembe, Görgey Artúr pillanatnyi hangulatot, Aulich Lajos pedig már csak a szabadságharc agóniájánál tudott a Hadügyminisztérium ügyeivel foglalkozni.

A Hadügyminisztériummal együtt Szegedre került a tábori lelkészi osztály Vidasiccsal együtt. A későbbi vezetője Mednyánszky Cézár - naplója szerint - itt gyakran találkozott Kossuthtal, de arról nem ír, hogy milyen gyakorlati tevékenységet fejtett ki a szabadságharc utolsó időszakában. Arad, majd Világos után a magyar honvédség tábori főlelkésze, a magyar Hadügyminisztérium lelkészi osztályának a vezetője, aki bujdosni kényszerült előbb Magyarországon, majd külföldön. Véget ért nemcsak a szabadságharc, hanem az önállóságra törekvés is, és Magyarország visszakerült a monarchia állami gépezetébe. A honvédség korábbi főpapja, a Pesten maradt Czigler, nem teljesítette a kormány kiürítési intézkedését. Az osztrákok 1849 elején letartóztatták. Fogsága nem tarthatott sokáig, mert végül is nem engedelmeskedett a kitelepítést elrendelő parancsnak. Különben is Czigler azonkívül, hogy elkészítette első tervezetét és második javaslatát a tábori püspökség megszervezésére, illetve a tábori lelkészi osztály kialakítására a Honvédelmi Minisztériumon belül, nem vett részt tevékenyen a szabadságharcban. Az 1848. december 10-i kinevezésének az elfogadásán, vagy inkább tudomásulvételén kívül egyéb „bűne" nem lehetett a császáriak előtt. Czigler Pesten maradt akkor is, amikor onnan az osztrákok kivonultak. Főlelkészi tevékenységének nyoma maradt abból az időből, amikor Haynau katonai diktatúrája s rémuralma nyomán súlyos megpróbáltatások érték azokat, akik a szabadságharcban valamilyen formában részt vettek. A pozsonyi haditörvényszéknél hozott halálos ítéletek végrehajtásánál nem találkozunk a nevével, a pesti ténykedésében azonban neve kapcsolatba került a törvénykezéssel.

Érdemes még néhány szót szólni a protestáns és a zsidó tábori lelkészet helyzetéről a szabadságharc időszakában.

A közös hadseregbeli protestáns lelkészi ellátás a szabadságharc alatt is az 1843-as alapokon maradt. Az 1848-as forradalom által létrehozott magyar honvédségnél az 1848. XX. tc. 5. §-a megteremtette az önálló protestáns katonai lelkészetet. Ez ugyanis kimondotta: „A bevett vallásokat követő katonák a saját vallású tábori lelkészekkel láttassanak el." A törvény megnyugvást keltett, és a végrehajtása protestáns vonatkozásban meg sem kezdődhetett.

Nagyon sok zsidó vallású magyar is részt vett a szabadságharcban, különösen a nemzetőrség keretén belül. Bár az országgyűlés a vallásegyenlőségről szóló törvényjavaslatot csak 1848. március 31-én tárgyalta, mégis már előtte is sokan jelentkeztek a nemzetőrségbe. Kossuth akkor nem támogatta a zsidóság emancipációját, így az el is odázódott, és csak 1849. július 28-án került sor annak tárgyalására és elfogadására. A közbeeső időben a rabbik önkéntes szolgálatvállalással vettek részt a harcokban. A magyar kormány nem gondoskodott tábori papok kinevezéséről. 1849 júniusában egy Vajda nevű százados útján elkérette Görgey azt a beszédet, amelyet Löw Lipót pápai rabbi mondott a függetlenség ünnepén. Görgeynek az volt a célja - amit meg is tett -, hogy Löw Lipótot tábori rabbivá nevezi ki. Klapka pedig 1849 augusztusában, amikor Szegedről Komáromba menekült, ott Einhorn (Horn) Ignácot nevezte ki tábori lelkésszé. Horn E. Ignác Budapesten működött még 1900-ben is, Löw Lipót pedig Szegeden.31

 

A katonai lelkészet átszervezése a kiegyezés után

Az 1859. április 28-án kirobbant háborús feszültség Piemont-Franciaország és Ausztria között következményeiben egy válságsorozatnak lett az elindítója. Az 1859-es háborús vereség Ausztria számára hatásában sokkal jelentősebbnek bizonyult egy csatavesztésnél. A Habsburg Birodalomban az 1850-es években kialakított központosító-önkényuralmi kormányzati rendszer csődbe jutott, és kiélezte a gazdasági, politikai válságot. Mindez napirendre tűzte a soknemeztiségű birodalom államkormányzati rendszerének a felülvizsgálatát, eredményesebb megalapozását, tehát átalakítását. Az osztrák-magyar közös hadsereg königgrätzi összeomlása után az 1866. augusztus 23-án a prágai, majd 1866. október 3-án a bécsi béke Ausztria itáliai és németországi hatalmi állásainak a feladását hozta magával. A háborús vereség egyre nyilvánvalóbb és egyre súlyosabb belpolitikai következményekkel járt. A régi állapotok tarthatatlanságát a kormány alapos átalakítása is jelezte, és ez felbátorította azokat a társadalompolitikai erőket, amelyek eddig némaságra és tétlenségre voltak kárhoztatva. Bár a válság az egész birodalmat áthatotta, mégis a legszembetűnőbben Magyarországon mutatkozott meg.

Az 1867-es kiegyezés, amely megvetette az Osztrák-Magyar Monarchia alapját, Ausztriában és Magyarországon egyaránt a felelős minisztériumokat, a polgári parlamentarizmust vezette be. A kiegyezés a közös külügy-hadügy és e kettő fedezetét szolgáló közös pénzügyekre vonatkozó döntésével biztosítani akarta a Monarchia egységét, és benne az uralkodó jogait is. A jelentős politikai változások természetesen igényelték a közös minisztériumok megfelelő átszervezését is.

A kiegyezés utáni Osztrák-Magyar Monarchia hadserege egyrészt a közös hadseregből, másrészt a Magyar Királyi Honvédségből és az Osztrák Császári Honvédségből állott. Háború esetén a két önálló nemzeti hadsereg a közös hadsereg támogatására volt hivatva.

A Monarchia hadseregének katonai lelkészete is új szervezetet kapott - a kiegyezés nyomán szükségképpen bekövetkező átszervezésével kapcsolatban - az 1868. július 30-án, illetve augusztus 22-én kelt birodalmi hadügyminisztériumi javaslat alapján. Ennek következtében jelent meg a legfelsőbb rendelet 1869. január 3-án. A rendelet végrehajtásának, illetve életbe lépésének napja 1869. február 1-je volt.

Az 1868-ban elindított hadsereg-átszervezés letért a társországok szerinti beosztásról, és megszűnt a Magyar-Cseh-Morva-Szilézia-Galícia-Erdély-Alsó-Ausztria elnevezés a hadseregben. A Monarchiát - béke idejére - katonai kerületekre osztották. Minden egyes katonai kerület egy-egy hadtest, egy-egy katonai lelkészi kerületet képezett. Egy kerület egy plébániát jelentett, amelynek élére katonai plébánosnak nevezett lelkipásztor került. Megszűntek tehát a tábori főpapi és az ezredlelkészi állások és helyüket katonaplébános és katonakáplánok foglalták el, ez utóbbiak I. vagy II. osztályú katonalelkészállásokat töltöttek be a katonai plébános mellett.

Az 1869. évi katonai átszervezés szerint 17 katonai kerület volt a Monarchiában. Akkor még fennállott Felső-Ausztria részére a Linzben és a bánsági határőrvidék részére Péterváradon szervezett kerületi hadtestparancsnokság is. E két kerületben a hadtestparancsnokság idővel megszűnt, és maradt 15 katonai kerület.

Az 1883-as és 1892-es katonai szervezés már csak 15 katonai kerületről szól, és ennek megfelelően 15 katonalelkészi kerületet kell számítanunk. A 15 kerülethez jött még egy külön katonai és így lelkészi kerület is: Bosznia-Hercegovina megszállott területe.

Ezek szerint a Monarchia közös hadseregének 1 apostoli tábori helynöke és 15, illetve 16 katonai plébánosa volt, akikhez csatlakoztak a helyőrségben működő lelkészek. A 15, illetve 16 kerületből 5 kerület a Magyar Királyság területén feküdt: Pozsony, Budapest, Temesvár, Kassa, Nagyszeben központtal.

A katonai plébánosok egyedül nem tudták ellátni nagy kiterjedésű egyházkerületeikben a lelkipásztori feladatokat, és ezért a külső helyőrségi állomásokon elhelyezett csapatok vallási igényeinek a kielégítésére a plébánosi állások mellé segítségül katonai segédlelkészi - kápláni - állásokat szerveztek. A plébánosok a kerületi központokban tevékenykedtek, a káplánok a nagyobb helyőrségekben, illetve a plébánosok mellett.

Az újonnan átszervezett katonai lelkészet már figyelembe vette az 1868. LIII. tc. 21. §-át, amely kimondja: „A hadseregnél és állami közintézetekben (katonaiskola), úgyszintén a polgári és katonai kórházakban minden vallásfelekezet tagjai saját egyházuk lelkészei által részesítendők a vallásos tanításban, és minden lelkészi szolgálatban."32

E törvény nyomán kiadott szervi határozmányok:

a) a római katolikus;

b) a görög katolikus;

c) a görögkeleti,

d) az evangélikus;

e) a református;

f) az izraelita hitvallású lelkészek megfelelő hivatalainak a megszervezéséről gondoskodtak.

g) Bosznia és Hercegovina tartományok megszállása után (1878) az ottani bosnyák-hercegovinai csapatok felállításakor még mohamedán lelkészi állások szervezéséről is történt gondoskodás.33

A katonai szervezés a fő súlyt arra fektette, hogy a csapatoknál a nagyobb létszámban levő azonos vallásúak igényei nyerjenek kielégítést. Ennek következménye az volt, hogy a kis lélekszámmal rendelkező, más hitvallású katonáknak nem volt önálló lelkészük, részükre a parancsnokságok kisegítő lelkészeket vettek igénybe.

Így az Osztrák-Magyar Monarchia gondoskodott ugyan a katonák lelki szükségleteinek a kielégítéséről, de csak egyetlen vallási irányító szervezetet ismert, az Apostoli Tábori Helynökséget. Először ennek szervezetében alkalmaztak görög katolikus, görögkeleti, evangélikus, református, zsidó, mohamedán lelkészeket, akik így - más hitvallásuk dacára - a római katolikus apostoli tábori helynöknek voltak alárendelve. Ez az alárendeltség nem vallási, hanem csakis katonai jellegű volt. Az apostoli tábori helynök és a katonai plébános joghatósági gyakorlata mindig tekintettel volt a vallások különbözőségeire, és a hivatal inkább az egységes katonai vezetést, a szolgálati alá-, fölérendeltségi viszonyt, s nem az egyházi joggyakorlat érvényesítését szolgálta. 1869 után ilyen körülmények között - melyeket a törvények biztosítottak - lehet csak külön-külön katolikus, görögkeleti, evangélikus, református, zsidó katonai lelkészetről beszélni. A különböző hitvallású lelkészek az idők folyamán önálló egyházi vezetőket kaptak, és önálló szervezeteket alakítottak ki.

 

A görög katolikus, a görög keleti, a protestáns és az izraelita katonai lelkészet a közös hadseregben

Az egyház és állam kapcsolata a birodalomban és annak a törvényhozásában az 1855-ös konkordátumon nyugodott. A kiegyezés nyomán beállott változások következményeivel minden területen - így az egyház és állam területén is - számolni kellett.

Az osztrák parlamentben meghozott. és az uralkodó által Ausztria számára szentesített 1868. május 25-i törvények a magyar parlamentben is követésre találtak. Eötvös József báró 1868. szeptember 19-én a ház elé terjesztette a vallásfelekezeti törvényjavaslatot. A tervezet tulajdonképpen az 1848. XX. tc.-nek megismételt elismerését jelentette, valamint továbbfejlesztését a bevett vallások teljes egyenjogúságáról és viszonosságáról. A magyar kormány tehát nem elégedett meg a zsidók emancipációját kimondó 1867. évi XVII. tc. és a görögkeleti egyház autonómiáját biztosító 1868. évi IX. tc. törvényi beiktatásával, hanem egy részletes, általánosabb vallásügyi törvény meghozatalát is előkészítette.

Az osztrák és magyar törvényhozásnak az egyházakra, vallásokra vonatkozó határozatai, kapcsolódva a Monarchia katonai vezetésében beállott változásokhoz, természetesen érintették mind a közös, mind pedig az önálló osztrák és magyar katonalelkészet működését is.

A galíciai ezredekhez beosztott görög katolikus lelkészek eredményes működése indíthatta arra Gaganetz József eperjesi görög katolikus püspököt, hogy beadvánnyal forduljon Haynau főparancsnokhoz. Levelében arra hivatkozott, hogy amíg a latin rítusú római katolikus és minden más vallású katona megtalálja a saját papját a Magyarországon állomásozó közös hadsereg csapatainál, addig a görög katolikusoknak nincs saját papja. Ezért kérte, hogy Pesten egy görög katolikus helyőrségi kápláni állást létesítsenek. Az ügy tárgyalásába belekapcsolódott Czigler Ignác, a magyarországi tábori főpap is. A végső választ a Hadügyminisztérium adta meg, de az csak a galíciai nyolcra hivatkozik. Idővel azonban Kassa és Nagyszeben is kapott görög katolikus tábori káplánt. A nem Galíciában, hanem másutt települt hadtestekhez Fogaras, Szamosújvár és Munkács püspökei adtak katonalelkészeket.

Az 1896. évi legfelsőbb elhatározás a görög katolikus szertartású katonalelkészek egyikének részére egy VIII. fizetési osztályú besorolást biztosított, ami megfelelt a római katolikus katonai plébánosok fizetési besorolásának, és katonai rangként a Militär-Erzpriester, katonai főpap címet jelentette. Ezáltal a görög katolikus katonalelkészeknek vezetőlelkésze lett, aki az apostoli tábori helynök egyházi joghatósága alá tartozott, ugyanúgy mint a 15 katonai plébános. Amíg a római katolikus, latin szertartású katonai plébánosoknak területi joghatóságuk volt, és csak a területükön működő katonakáplánok, intézeti lelkészek felett gyakoroltak felügyeletet, addig a görög katolikus szertartású katonai főpapnak személyi joghatósága volt a Monarchia hadseregénél bármelyik kerületben működő görög katolikus katonalelkész fölött. Az első ilyen görög katolikus katonai főpap Kuniewicz Mihály volt, bécsi székhellyel. Rajta kívül még 11 görög katolikus lelkész teljesített szolgálatot a Monarchia közös hadseregében.

Amint már a görög katolikusoknál láttuk, az 1896. évi legfelsőbb elhatározás a görögkeleti lelkészek részére is rendszeresített egy VIII. fizetési osztályú lelkészi helyet, és katonai rangban szintén a katonai főpap címet viselhették. Az első görögkeleti katonai főpap Dimitriewicz Miklós lett, aki mellett még 9 görögkeleti (imám) lelkész látta el a Monarchiában a görögkeleti vallású katonák lelki gondozását. Központjuk a budapesti tabáni görögkeleti templom volt.

A római katolikus Apostoli Tábori Helynökség, illetve a katonai plébánosok közreműködtek ugyan a görögkeleti lelkészek kijelölésében, de azok az egyházi joghatóságukat a saját püspökeitől kapták, és a továbbiakban az illetékes katonai hadtestparancsnokságnak voltak alávetve, mint katonák, viszont katonapapi tevékenységükről és minősítésükről a római katolikus katonaplébánosok adtak jelentést az apostoli tábori helynöknek, ugyanúgy, mint a görög katolikusokról.

A protestáns egyházak a Bach-korszakban követeléseikkel elcsendesedtek. Egyedül a bécsi udvari evangélikus főegyháztanács szorgalmazta állandóan ez idő alatt is a protestáns vallású katonák lelki gondozásának a megoldását. Az ő törekvéseiket és szorgalmazásukat nem tekinthették a szabadságharc következményeinek, hiszen ők az udvarhoz tartoztak.

1860-ban az osztrák-olasz háború után kedvező fordulat állott be ebben a kérdésben is. Úgy mondják, hogy III. Napóleon a villafrancai béketárgyalások alkalmával, 1859 júliusában hívta fel Ferenc József figyelmét arra, hogy az osztrák-magyar közös hadsereg protestáns katonái - lelkészek hiányában - a francia protestáns tábori lelkészekhez fordultak lelkipásztori szolgálatokért. Ez azután elindított egy új folyamatot, melynek voltak ellenzői is, támogatói is.

Ferenc József császár és király 1860. április 26-án rendeleti úton intézkedett, hogy Bécs, Verona, Buda, Lemberg, Prága és Nagyszeben székhelyű hadtesteknél két-két protestáns katonai lelkészt kell alkalmazni. Az így rendszeresített 12 katonai lelkészi állásból, amely hat református és hat evangélikus lelkészi állomást jelentett, négy református és egy evangélikus állás betöltetlen maradt. Az 1861/62-es katonai névkönyvben öt evangélikus és csak két református lelkész neve szerepel.

Evangélikus lelkészek voltak:

Szeberényi János Bécs

Bolvánszky Ádám Prága

Ruszják Boldizsár Verona

Jeszenszky Imre Nagyszeben

Martinek Károly Lemberg.34

Református lelkészek voltak:

Miskolczy Károly Velence-Verona

Gonán Lajos Buda.

Amint már korábban is - 1834-ben -, úgy most sem nagyon jelentkeztek katonalelkésznek az evangélikus-református lelkipásztorok. Ismeretes egy helytartótanácsi leirat 1861-ből, 15 825 szám alatt, amelyben a Helytartótanács felszólította a dunántúli református egyházkerületet, hogy terjessze fel a katonalelkésznek jelentkezők neveit. A felszólítást 1862-ben megismételte a hivatal. A katonalelkészi állás nem volt csábító. Nagy volt a fáradság és kevés volt a lelki haszon. Azonkívül pedig a római katolikus apostoli tábori helynöktől való viszonylagos függésük (nem vezettek anyakönyvet, lelkészi működésükről a jelentést a katolikus főlelkészi hivatalhoz kellett küldeniük, szervezetileg nem képeztek egységet stb.) riasztólag hatott az esetleges jelentkezőkre.

A közös Hadügyminisztérium belátva a helyzet fonákságát, igyekezett rendeleti úton segíteni, természetesen a maga módján. A rendezés alapja ugyanaz az 1868. évi LIII. tc. 21. §-ának a végrehajtása volt, amely a katolikus katonalelkészetet is átszervezte. Az említett törvénycikk 21. §-a kimondotta: „A hadseregnél és állami közintézetekben (katonanövendék-iskolákban), úgyszintén polgári és katonai kórházakban, minden vallásfelekezet tagjai saját egyházuk lelkészei által részesítendők vallásos tanításban, és minden lelkészi szolgálatban."

A közös Hadügyminisztérium által kidolgozott Szervezeti Szabálytat úgy tervezte meg a protestáns katonalelkészetet, hogy a lelkészek számát négy református és négy evangélikus lelkészben állapította meg. A szervezet élére dr. Szeberényi Jánost ajánlotta.

Szeberényi tudós evangélikus lelkész volt. Forradalmi irányú fiatal évek után Bécsbe költözött, és 1860-ban első bécsi protestáns katonalelkész lett. Szolgálata alatt tovább képezve magát a bécsi protestáns teológiai fakultás tanára, dékánja lett. Mint bécsi tábori lelkész, háromnyelvű – német, magyar, szlovák -, két hitvallású gyülekezetet irányított, 14 különböző alakulatnál.35

A király 1869. április 28-án megengedte, hogy Szeberényi János katonalelkészt evangélikus egyházi ügyekben a közös hadügyminisztériumi tanácsadójául alkalmazzák, s részére a katonai szuperintendensi címet adományozta. A hazai református és evangélikus egyházak a kinevezést nem fogadták el. Indokolásul a következőket hozták fel:

„A protestáns egyház alkotmányos alapelvei szerint a püspöki vagy szuperintendensi hivatal világi hatalom kinevezésének tárgya nem lehet, mivel a püspök-, vagy szuperintendens-választás joga az egyházak egyetemének fenntartott joga." Azt óhajtják a protestáns egyházak, hogy a katonalelkészek „továbbra is azon püspökök, vagy szuperintendensi hatóság alatt maradjanak, kiknek kerületéből a katonai lelkészségre kibocsáttattak".

A király hajlandó lett volna külön református és külön evangélikus szuperintendenst kinevezni, de ezt sem fogadták el. Hiszen az is világi hatalom által történt kinevezés, és nem választás lett volna. A három évig elhúzódó tárgyalások végén a császár-király kénytelen volt az egyházak álláspontját méltányolni, és az első közös protestáns szuperintendentiát 1871-ben megszüntetni. Az udvarhű Szeberényi Jánosnak a császári kegy a szuperintendensi cím használatát élete végéig engedélyezte.

Szeberényi rövid ideig tartó tevékenysége alatt kivívta a protestáns lelkészeknek azt a jogot, hogy ők is vezethettek anyakönyveket. Ha azonban ilyen hivatásos katonalelkészek nem voltak, és őket polgári lelkészek helyettesítették, akkor az anyakönyveket a polgári lelkészeknek kellett vezetni.

Az 1883. évi Szervezeti Szabályzat már nem „evangélikus katonai hitszónokot" emleget, hanem evangélikus katonai lelkészt". Ezt a megnevezést azután az 1892. évi szervezés is megtartotta. Ekkor azonban már csak 4-4 főben állapította meg a református, illetve evangélikus lelkészek számát. Bécsben, Budapesten és Nagyszebenben mindkét hitvallásnak voltak lelkészei, Zágrábban csak református, Krakkóban pedig csak evangélikus katonai lelkész működött. Így természetesen egy-egy lelkész munkaterülete több hadtest területére kiterjedt.

Az 1896. évi legfelsőbb elhatározás az evangélikusok számára rendszeresített egy VIII. fizetési osztálynak megfelelő helyet, mint a görög katolikus és a görögkeleti vezető lelkészeknek. Az ide kinevezett katonalelkész a katonai esperes - Militär Senior - címet viselte.

Talán ez is közrejátszott abban, hogy a református egyetemes konvent 1897-ben feliratot intézett a magyar VKM-hez, hogy a kormány kérje a közös hadseregnél egy önálló református katonai lelkészet megszervezését, különválasztva azt az evangélikus szervezettől. A kormány eleget is tett a kérelemnek, azonban a közös Hadügyminisztérium a különválasztást nem tartotta sem előnyösnek, sem kivitelezhetőnek, mivel a Szolgálati Szabályzat erre nem adott lehetőséget.

A közös hadügyminiszter nem is válaszolhatott másképpen, mert akkor már készen volt a katonalelkészekre vonatkozó újabb Szabályzat. Az „új" szabályzat 1898-ban is, amikor katonai lelkészetről szól, az mindig csak a római katolikus lelkészetet jelenti. A császári és királyi közös hadseregben alkalmazott protestáns lelkészek továbbra is az apostoli tábori helynökség bizonyos fokú joghatósága alatt maradtak. Osztályba sorolásuknak megfelelő javadalmazásuk azonban azonos volt a régivel. Kétségtelen, hogy szervezet hiányában kisebbségi érzésük, „alárendeltségi" érzésük maradt a református és evangélikus lelkészeknek. Amíg a katolikus egyház megtalálta a katonai és lelkészi joghatóságok kiegyenlítődésének a módját, addig a protestáns egyházak alkotmányos felépítése és a katonai jogszabályozás hosszú ideig nem talált egymásra.

Szeberényi János - a kinevezett, de el nem ismert szuperintendens - már 1869-ben nyílt levélben fordult a református és evangélikus szuperintendenciákhoz. Ebben nem hallgatta el, hogy a különleges katonai helyzettel járó lelkigondozói szükségleteket és megoldásokat „a főtiszteletű szuperintendensek nem értik és nem is érthetik -- minden tisztelet és becsület mellett kitűnő személyiségök iránt". Levelében hangsúlyozta, hogy evangéliumi szempontból az ő hivatala - a szuperintendencia - csupán adminisztratív méltóság, amellyel az egyház képviseletében a szuperintendens elér a katonai hatóságok olyan zárt ajtajaihoz is, ahová a „civil egyház" el nem ér semmiképpen. A tábori papok jogi helyzetét illetőleg hangsúlyozta, hogy a katonai vezetés sohasem fog abba beleegyezni, hogy az ő katonapapjai bármilyen civil egyház rendelkező főhatósága alatt álljanak. Ha a katolikus egyház nem tudta azt kiharcolni, hogy a katolikus katonai lelkészet egyházmegyei, „civil" kormányzat alá tartozzék, sokkal kevésbé fog ez sikerülni a protestáns egyházaknak.36 (Ugyanez a vita felmerült 1920 után is, de akkor győzött a realitás, a kölcsönös engedményekkel járó megegyezés.)

Az 1898. évi Szervezeti Szabályzat felsorolta a római katolikus Apostoli Tábori Helynökség beosztását és személyi állományát, majd azt mondta: ,,...végül az egyes kerületekben evangélikus lelkipásztorok is vannak." Ezek a lelkészek a katonai kerületek székhelyein állomásoztak: Bécsben, Budapesten, Krakkóban, Zágrábban és Nagyszebenben. Az előző évek gyakorlatával (jogával) szemben az anyakönyvvezetés jogát ismét a katolikus katonalelkészek kapták meg.

A protestáns egyházak, mivel a katonai szabályzat és az egyházi törvények közötti ellentmondást nem tudták feloldani, más megoldást nem találtak, mint hogy szorgalmazzák a protestáns katonai lelkészek számának növelését és sérelmi esetekben feliratokat intéztek a magyar kormányon keresztül a központi hadügyi kormányzathoz. 1900-ban - az 1848. XX. tc.-re hivatkozással kérték a katonai lelkészek számának arányos emelését.

A két protestáns egyház közös bizottsága 1902-ben 13 pontba foglalta össze az idézett törvénycikk viszonossági kívánalmait:

1. Katolikus körmenetekre portestáns katonát ne vezényeljenek.

2. A protestáns katonák eskütétele protestáns istentisztelet keretében történjék.

3. A lelkészek számát lélekszám szerinti arányban állapítsák meg, az örökös tartományok létszámától függetlenül.

4. Protestáns lelkészek számára biztosítsák a római katolikus lelkészekkel egyenlő rangot és illetményt.

5. Magyar csapatok körében szolgáló református és evangélikus lelkészektől kívánják meg a magyar nyelv tudását.

6. Katonai intézetekben, hadapródiskolákban rendszeresítsenek protestáns lelkésztanítókat (hittantanárokat).

7. Szervezzenek kórházi, fogdai lelkészi állásokat.

8. A katonai lelkész esküjét a rangidős protestáns lelkész előtt tegye le a hadtestparancsnokságon.

9. Évente tartsanak protestáns tábori lelkészi értekezletet.

10. A katonák külszolgálatuk alatt is kapjanak protestáns lelki gondozást.

11. Polgári lelkészt tényleges katonai lelkészi szolgálatra a Konvent püspök-elnökének ajánlására vegyenek át.

12. A lelkészek fegyelmi ügyeiben - ha azok egyházi természetűek - saját egyházuk illetékes szervei intézkedjenek, ítélkezzenek.

13. Református és evangélikus katonalelkészek kölcsönösen gondozni tartoznak mindkét egyház tagjait.37

A protestáns felterjesztés változatlanul a sérelmi politikára alapozott egyház-állam kapcsolatából indult ki, és ezúttal sem tudta meghozni a kívánt eredményt. Annyi történt csak 1904-ben a katonai lelkészi szolgálati szabályzat bevezetésével, hogy az eddigi 4-4 létszámot ismét 6-6-ra emelték, és 2 intézeti vallástanárt alkalmaztak.

Így a reformátusok Nagyszeben, Temesvár, Bécs, Szarajevó, Budapest és Kassa, az evangélikusok Budapest, Nagyszeben, Bécs, Kassa, Pozsony székhellyel katonalelkészt; intézeti vallástanárt a reformátusok Temesváron, az evangélikusok pedig Kőszegen kaptak. Ezzel a katonai lelkészi szervezettel és ilyen létszám mellett működött a protestáns katonai lelkészet a békeidőben, egészen 1914-ig.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában az izraelita vallású katonák létszáma a XVIII. század végéig igen elenyésző volt. Így az izraelita vallású katonák részére sem békeidőben, sem háború esetén nem volt külön katonai lelkészet szervezve.

Először az 1866. évi hadjárat tette szükségessé izraelita katonai lelkész beállítását is. I. Ferenc József külön döntése alapján került mind a déli, mind az északi hadsereg főhadiszállására egy-egy izraelita tábori hitszónok (rabbi), akit a hadügyminiszter nevezett ki.

Az izraeliták egyenjogúságáról szóló 1867. XVII. tc. következményeképpen az 1869., 1883., 1892., 1898. és 1904. évi szervezés sem rendszeresített béke idejére külön izraelita lelkészi szervezetet, lelkészi állományt. Minden maradt a régi, megszokott mederben, azaz a lelki szolgálatot a helyi izraelita rabbik látták el. Mozgósítás esetén azonban külön katonai rabbiállások lettek szervezve. A felduzzadt létszámú igényt a védköteles korban álló tartalékos rabbilelkészek sorából vették. Ha a tartalékosok között nem volt elegendő rabbi, akkor a katonai parancsnokságok a helyileg illetékes hitközséghez fordultak a létszám biztosítására.

 

A magyar királyi honvédlelkészet

A magyar nép vezetői és a császár közötti 1867 tavaszán létrejött kiegyezés a Habsburg Birodalmat dualisztikus alapokon szervezte újjá. Ez azt jelentette, hogy a birodalom két - belügyeiben független - parlamentáris szerkezetű országból: Ausztriából és Magyarországból áll. A két államot a közös uralkodó személyén kívül az úgynevezett közös ügyek: a külügy, a hadügy és a két előbbi fedezésére szolgáló pénzügy kapcsolta össze.

A hadügy vonatkozásában a kiegyezés törvénye külön szólt a „magyar hadseregről" is, mint a közös hadsereg kiegészítő részéről, leszögezve, hogy a magyar sereg kiegészítése, elhelyezése és fenntartása a magyar törvényhozás, illetve a kormányzat kezében marad.

Az 1868. évi XL. tc. szabályozta az általános hadkötelezettségről szóló véderőrendszert, a XLI. tc. a honvédség felállítását, és a XLII. tc. a népfölkelést. A fegyveres erő legfelsőbb vezetése az uralkodó kezében összpontosult.

A legmagasabb központi katonai hatóságok:

- a közös hadsereg számára a közös Hadügyminisztérium;

- a Magyar Királyi Honvédség számára a magyar Honvédelmi Minisztérium:

- az Osztrák Császári Honvédség számára az osztrák honvédelmi minisztérium voltak.

Amikor az Osztrák-Magyar Monarchia keretében 1869-ben megalakult a Magyar Királyi Honvédség, annak 82 gyalogzászlóalja, 32 lovasszázada volt és 5 - a zágrábi horvát kerülettel 6 - honvéd kerületi parancsnokságra tagolódott. Ezek a csapatok békében állandóan egy helyen állomásozó csapatok fogalmi körébe estek. Ezekre nem vonatkozott a VI. Pius pápa-féle bréve, amely az álló- és a mozgóhadsereg feletti egyházi joghatóságot szabályozta. A Magyar Királyi Honvédség összes katolikus tagjai a bréve szerint, a helyi plébánosok útján, a megyés püspökök rendes egyházi joghatósága alá tartoztak.

Ennek a jogviszonynak feleltek meg az idevonatkozó törvények és rendeletek is. Az 1868. évi XL. tc. 25. §-ában a következőket rendelte: „Minden törvényesen bevett egyház és vallásfelekezet papjelöltjei és növendékei ha a hadseregbe (haditengerészetbe) vagy a honvédség közé besoroztattak, hittudományi tanulmányaik folytatása végett szabadságra bocsáttatnak. - Pappá szentelésük, illetőleg lelkésszé vagy segédlelkésszé lett alkalmazásuk vagy kineveztetésük után az illetők a hadsereg lelkészi lajstromába iktattatnak, és háború esetén védkötelezettségükhöz képest vagy a hadseregnél (haditengerészetnél) vagy a honvédségnél mint szintén tábori, vagy állandó kórházaknál is, mint lelkészek alkalmazhatók."

A törvény végrehajtásával kapcsolatosan a honvédelmi miniszter 1869. október 17-én a következő rendeletet adta ki: „A honvédségbe besorozott papok, papjelöltek vagy papnövendékek besoroztatásuk után, béke idejére szabadságoltatandók és nyilvántartandók azon célra, hogy háború idején behívattathassanak, és a honvédségnél mint tábori papok, vagy a kórházakban mint lelkészek alkalmaztathassanak."

Ugyanezen évnek miniszteri utasításaként „a papjelöltek, illetőleg papnövendékek az illető kiegészítési kerületi ezredbe osztassanak be".38

A király 1864. november 14-én szentesítette a december 15-én közzétett rendeletet: Szervi határozmányok a magyar királyi honvédlelkészet számára címmel. A rendelkezés abból az elvi álláspontból indult ki, hogy csak mozgósítás esetén szerveződik honvédlelkészet. Az 1. § kijelenti: „A Magyar Királyi Honvédségnél lelkészek béke idején tényleges szolgálatra nem alkalmaztatnak. A honvédegyének számára szükséges lelkészi szolgálat az illető állomáshelyén lévő, s a honvédegyén hitvallásának megfelelő lelkész által végeztetik." Az 5. § pedig még hozzáteszi: „Amennyiben a fent nevezett lelkészeknek (ti. a mozgósítás esetén szükséges honvédlelkészeknek) béke idején a honvédségnél tényleges alkalmaztatásuk nincsen, úgy tulajdonképpeni honvédhatóság rájuk nézve békében nem is létezik." Ezért a honvédség kötelékében ekkor sem tényleges, sem tartalékos állományú katonai lelkész nem volt. Az első tartalékos lelkészi kinevezés 1876-ban történt...

Ugyancsak az 5. § azon általános alapelv alól - hogy az esetleges fejlődést ne gátolja a rendelkezés - a kivételt is számításba veszi és a következőket mondja: “Ha mindazonáltal rendkívüli - előre nem látott - körülmények a honvédségnél béke idejére lelkészek alkalmaztatását követelnék meg, ebben az esetben a Vallás és a Közoktatásügyi Minisztérium a Honvédelmi Minisztériummal egyetértően fogja a szükséges lépéseket megtenni.”

A M. Kir. Honvédség tényleges állományában először 1883-ban történt lelkészi kinevezés a M. Kir. Honv. Ludovika Akadémiának újjászervezésekor, a növendékek vallásoktatásának vezetésére és az istentiszteletek végzésére. Az első honvédlelkész lelkésztanárként működött az akadémia tényleges tisztképző tanfolyamánál.

A budapesti helyőrségi kórház 1896-ban kapott állandó honvédlelkészt. Az 1897. évi XXIII. tc. alapján felállított honvéd nevelő- és képzőintézetek szervezetében három honvédlelkész volt alkalmazásban.

Így a béke idejében kinevezett honvédlelkészek száma 5-re nőtt, akikre az a feladat hárult, hogy a növendékeket az istenfélelem alapján jellemes, erkölcsös és kötelességét híven teljesítő, bátor katonákká neveljék, illetve a kórházakban szenvedő, gyógyuló honvédeket a vallás vigaszaiban részesítsék.

A honvédségi intézmények további fejlődése újabb szabályozást igényelt. Ez be is következett 1896-ban. Az új szabályozás a régi alapelvet erősítette meg, mely szerint a honvédségnél nincsen katonalelkészi szervezet, viszont nem elégedett meg azzal, hogy általánosságban beszélt az „esetleges" kivételekről, hanem a kivételeket már felsorolta:

„A római katolikus vallásúakra vonatkozólag e tekintetben kivételt képeznek:

a) a budapesti honvédállomás, ahol az ottani honvéd helyőrségi kórházhoz beosztott lelkész; és

b) a honvéd nevelő- és képzőintézetek, amelyekben az ezen intézeteknél egyúttal tanári szakmára is alkalmazott, tehát egyházi tanárok gyanánt szereplő honvédlelkészek látják el a lelkészi szolgálatot."

Az 1898-as szervi határozmányok 4. pontja szerint a békeidőben így alkalmazott honvédlelkészek továbbra is megmaradtak „eredeti egyházmegyéjük kötelékében". Lelkészi teendőik végzésére pedig azoktól a megyés püspököktől kaptak felhatalmazást, akiknek a megyéjében az illető kórházlelkész, nevelő- és képzőintézeti lelkész állomáshelye volt. Ezek az ilyen minőségben működő honvédlelkészek a helyileg illetékes megyés püspököktől csak hittanári megbízatást, misézési, gyóntatási joghatóságot kaptak az egyházjog előírásai szerint. Minden más lelkészi szolgálat: keresztelés, esketés, temetés, vallásváltoztatásra való előkészítés stb. továbbra is a helyileg illetékes plébános hatáskörében maradt. Az anyakönyvezéssel járó egyházi cselekmények végzésére esetről esetre engedélyt kellett kérniük a helyi plébánostól, ahogyan azt az egyházi jogszabályok előírták.

A békeidőben szolgálatot teljesítő lelkészek illetményéről a Honvédelmi Minisztérium gondoskodott. Az 1898-as rendelkezés szerint egy közülük a VIII., négy pedig a IX. fizetési osztályba volt besorolva. A M. Kir. Honvédség katonalelkészi „szervezete" így is maradt egészen az első világháború kitöréséig.

 

A katonai lelkészet szervezete az I. világháborúban

Az Osztrák-Magyar Monarchiában a közös hadseregnek az apostoli tábori helynök vezetése alatt 1773-tól szervezett katonalelkészi szolgálata volt. Amikor a kiegyezés 1867-ben megteremtette a közös Császári és Királyi Honvédség mellett a Magyar Királyi Honvédséget és az Osztrák Császári Honvédséget, a két új nemzeti katonai szervezet nem kapott önálló katonalelkészi intézményt. A magyar és osztrák honvédseregek kötelékében mint kórházi és intézeti lelkészek kivételképpen előfordultak, de lelkészi joghatóságuk tekintetében nem tartoztak a közös hadsereg apostoli tábori helynökéhez, hanem a saját püspökeikhez.

Mozgósítás, háború esetén azonban mind a Magyar Királyi Honvédség, mind az Osztrák Császári Honvédség katonailag a közös hadsereggel együtt képezett egy egységet, és a közös hadsereggel együttes működésre volt hivatva. Ez azt jelentette, hogy a közös hadsereg katonai lelkészetének szervezete, az Apostoli Tábori Helynökség joghatósága mindkét állam nemzeti honvédségére is kiterjedt, de úgy, hogy mozgósítás és háború esetén a központi Apostoli Tábori Helynökség külön magyar királyi honvédlelkészetet és külön osztrák császári lelkészetet (Landwehr Geistlichkeit) tartozott megszervezni.

A mozgósítás időszakára megszervezett, és a mozgósítás végéig működő honvédlelkészeteket kivonták a rendes püspöki joghatóság alól, és a hadsereg-parancsnokságok mellé beosztott tábori főlelkészek útján az apostoli tábori helynök joghatósága alatt állottak.

A mozgósítás időszakára alkalmazott honvédlelkészetek tehát ugyanúgy az apostoli tábori helynöktől kapták egyházjoghatósági megbízatásukat, mint a közös hadseregbeli lelkészek. A honvédlelkészek felett a mozgósítás, háború befejeztével az apostoli tábori helynök joghatósága megszűnt, és a lelkészek ismét visszakerültek a megyés püspök joghatósága alá.

Ennek a rendelkezésnek egyházjogi alapja VI. Pius pápa 1778. évi határozata volt, amely az apostoli tábori helynöknek egyházi joghatóságát háború esetén nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregének katonáira vonatkoztatta le, hanem kiterjesztette azt a nemzeti segédcsapatokra is.

A magyar közjogi alapot tekintve, az 1889. évi véderőtörvény 4. és 57. §-ai és az 1890. évi Honvédségi Törvény 21. és 23. §-ai kimondják, hogy a Magyar Királyi Honvédség a háborúban a közös hadsereg utánpótlása, tehát segédcsapata és katonai tekintetben a közös hadvezérnek volt alárendelve. A mozgósítás minden költségét, a benne részt vevők ellátását a közös Hadügyminisztérium fedezte.

Amint a mozgósítás, a katonai szervezet teljes átalakítását kívánta meg, ugyanúgy a katonalelkészet felépítése is megváltozott. A legfelsőbb vezetés megmaradt, de a kerületi beosztás megszűnt.

Mozgósítás esetén minden hadsereg-, hadosztály-parancsnokságon, a főhadiszálláson, a tábori és tartalék kórházakban és erődökben külön katonai lelkészetet kellett szervezni, amely az illető parancsnokság mellett működött. A katonai lelkészet a hadsereg-parancsnokságnál egy katolikus tábori főpapból, egy protestáns katonai lelkészből, egy tábori rabbiból állott. A hadosztály-parancsnokságokon kettő, a többi felsorolt szervezetnél pedig egy-egy katonalelkész volt.

Az apostoli tábori helynök a hadsereg-parancsnoksághoz rendszerint valamelyik katonai plébánost nevezte ki tábori főpappá. A tábori főpap a mozgósított hadseregnél ugyanazt a hatáskört töltötte be, mint béke idején a katonai plébános a hadtestparancsnokságoknál.

Protestáns katonai lelkésszé valamelyik tényleges állományú katonalelkész lett a mozgósított hadseregbe kinevezve, akinek az illető hadseregbe beosztott protestáns vallású katonák és lelkészek felett ugyanolyan joghatósága volt, mint a katolikus tábori főpapnak. Neki is, mint a katolikus tábori főpapnak, gondoskodnia kellett a hadseregparancsnokságon keresztül a lelkészi utánpótlásról.

A hadsereghez beosztott tábori rabbinak a feladata volt, hogy az illető hadsereghez tartozó parancsnokságoknál, csapatoknál és intézeteknél beosztott izraelita vallású egyének részére a szükséges vallási szertartásokat elvégezze. Ő is, mint a protestáns tábori lelkész, a hadsereg-parancsnokságnak, illetve a főparancsnokságnak volt alárendelve.

 

A katonalelkészek létszámának alakulása1868-1918 között

Mielőtt az 1869-es nagy katonalelkészeti átszervezés megtörtént volna, a katonalelkészek létszáma 1773-hoz képest (103 fő) megduplázódott.

1868-ban az apostoli tábori helynökön kívül a lelkészi karhoz tartozott 3 egyháztanácstag (irodai személyzet), 10 tábori főpap (később plébános), I. osztályú, 80 II. osztályú és 86 III. osztályú tábori káplán és katonai nevelőintézeti lelkész. Ezenkívül volt még 14 lelkésztanár, akik katonai akadémiákon, katonai iskolákban tanítottak. Ha ezeket összeszámoljuk, akkor az apostoli tábori helynökkel együtt ez 214 főt tett ki.

Ha még ezekhez hozzávesszük a XIX. században létesített görögkeleti és protestáns lelkészi állások számát, akkor azt kell mondanunk, hogy a hadseregen belül a katonalelkészet számbelileg aránylag tekintélyes helyet foglalt el.

1868-ban a kiegyezés után bekövetkezett politikai változások az Osztrák-Magyar Monarchia hadrendszerét is átalakították. A hadsereg átszervezésével kapcsolatban a katonai lelkészség is új szervezetet kapott. A katonai lelkészet csak a közös hadseregben maradt meg. Béke idejére a monarchiát katonailag és lelkészileg 15 kerületre osztották. A beosztott lelkészek számát a hadtest területéhez és a helyőrségek számához mérték. A római katolikus lelkészek számát 96 fővel csökkentették. A lecsökkentett létszámú lelkészek munkáját missziós utakkal, külszolgálatokkal, kiegészítőkkel próbálták segíteni. Az ezredlelkészi állások megszüntetésével sajnos megszűnt az a közvetlen kapcsolat, amely a katonai lelkészeket 1773-tól 1869-ig az ezred katonáihoz fűzte. A katonák csak olykor-olykor látták maguk között a hadtesttől jött lelkészeket.

Az 1869. január l-jén életbe léptetett új katonalelkészi beosztás a következő képet mutatta a római katolikus és a görög katolikus vallás vonatkozásában:

1 katonai egyháztanácsi igazgató;

2 titkár;

15 katonai plébános;

1 görög katolikus katonai főpap (rendszeresítve 1896-tól);

32 katonalelkész;

39 római katolikus katonakáplán;

11 görög katolikus katonakáplán;

28 lelkésztanár, kórházi lelkész.

Az összállomány tehát 129 római és görög katolikus személyből állott, kivéve magát az apostoli tábori helynököt.

A Monarchia területéhez tartozott még Bosznia-Hercegovina megszállt területe, amely szintén egy katonai és lelkészi kerületet alkotott:

1 katonaplébánossal;

2 katonalelkésszel és

6 katonakáplánnal.

Az apostoli tábori helynök joghatósága alatt 1869-ben tehát összesen 138 lelkész állott. Közülük 135 világi pap, 2 franciskánus és 1 vörös csillagos keresztes lovagrendi tag volt.39

Az 1900. december 1-jén felvett adatok szerint a Monarchia lelkipásztori szervezete a következő képet nyújtotta:

A római és görög katolikus lelkészek összlétszáma, az apostoli tábori helynökön kívül: 137 tényleges állományú katonapap volt. Megoszlásuk a következő volt:

1 katonai egyháztanácsi igazgató;

2 titkár;

16 plébános (a megszállt Bosznia-Hercegovinával együtt);

1 görög katolikus katonai főpap;

32 katonalelkész

47 római katolikus katonakáplán;

11 görög katolikus katonakáplán;

27 lelkésztanár, kórházi lelkész.

A 16 katonai plébános közül 1900-ban 5 volt Magyarország területén: Budapesten Ványa Ferenc, Temesváron Hemits József, Pozsonyban Berschnik Ferenc, Kassán Szeghény József, Nagyszebenben Várady Viktor.

A római és görög katolikus katonalelkészeknek majdnem egynegyede, 23%-a (31 fő) szolgált a közös hadsereg magyarországi csapatainál. Elosztásuk a következő volt: Budapesten nyolcan, Pozsonyban négyen, Temesváron öten, Kassán hatan, Nagyszebenben hatan, Nagyszombatban és Komáromban egy-egy fő.

A görögkeleti vallású katonáknak egy katonai főpapjuk és kilenc káplánjuk volt.

Az evangélikusok és reformátusok egy tábori szuperintendenssel és négy-négy evangélikus, illetve református lelkésszel rendelkeztek. 1900. december 1-jén egy evangélikus lelkészi állás nem volt betöltve.40

A közös hadsereg katonai lelkészetére vonatkozó legutolsó átszervezés 1904-ben történt. Ez a római katolikus katonalelkészek számában nem hozott alapvető változást, viszont az evangélikus és református közös hadseregbeli lelkészek számát 6-6 főre emelte fel.41

A közös hadseregbeli katonalelkészek létszáma és állomáshelye azért fontos a későbbi fejlődés szempontjából, mert befolyással voltak az 1919-ben megalakult Magyar Királyi Honvédség lelkipásztori szervezetének a kialakulására.

Magyarország területén öt katonai plébános működött 1914-ben, a háború kitörésekor. Budapest székhellyel Várady Viktor pécsi egyházmegyei, Kassa székhellyel Vágás András szepesi egyházmegyei, Temesvár székhellyel Kemény Edward szepesi egyházmegyei, Nagyszeben székhellyel Ucsnay István nyitrai egyházmegyei és végül Pozsony székhellyel Baross Miklós esztergomi egyházmegyei lelkész.

Velük együtt 1914. május 1-jén összesen 44 fő katonalelkész volt, akik a magyarországi egyházmegyékhez tartoztak. Ebből a 44 katonalelkészből Magyarország területén 5 katonai plébános, 20 tanár, kórházi lelkész, katonai menhelyi lelkész volt. 19 pedig szerte a Monarchia területén Bécstől Raguzáig és Przemysltől Grazig.

A görög katolikus katonai főpaphoz - aki akkor Kassán székelt - három lelkész tartozott, akik közül kettő Nagyszebenben működött.

A görögkeleti vallást képviselő Boskovic German Igumen mellett két lelkész volt. Ők mindhárman Budapesten ténykedtek.

Az evangélikus katonai lelkészek száma hat fő maradt, akik közül egy nem szolgált Magyarország területén.

A református katonalelkészek hatfőnyi közösségéből négy működött Magyarországon, a másik kettő a Monarchia más területén.

A bosznia-hercegovinai csapatoknál a katolikus, evangélikus és református lelkészeken kívül a mohamedán vallásúak számára két tábori imám állást rendszeresített a hadvezetőség.

1914-ben, a háború kitörésekor, az Osztrák-Magyar Monarchia katonai lelkészeti szervezetében összesen 158 különböző vallású lelkész működött rendszeresített állásban. A háború következtében mindez felborult. Életbe lépett a háborús katonai szervezet, a háborús egyházi szolgálat, amely felduzzasztotta nemcsak a harcoló katonák létszámát, hanem vele együtt a szolgálatot tevő és mellettük tevékenykedő katonalelkészek számát is.

Az első világháború utolsó évében, 1918-ban a közös hadsereg katonalelkészi szervezetében Magyarország öt katonai plébániájának és katonai intézményeinek állandó állományú lelkészei a következők voltak:

A budapesti katonai plébánián: Várady Viktor, Machovich József, Biza Lajos, Klimkovics József, Varga János, Mattyasovszky János és dr. Ploskál Rudolf.

A temesvári katonai plébánián: Kemény Edward, dr. Dobrozemszky Henrik, Folba János, Anischich Jenő és Gaál Lajos.

A pozsonyi katonai plébánián: dr. Baross Miklós, dr. Majtényi Viktor és Platzner Jenő.

A kassai katonai plébánián: Vágás András, Kvacsák Gyula és Leiteragh Károly.

A nagyszebeni katonai plébánián: Ucsnay István, Varga Péter és Szabari Mihály.

Nagyszombatban: Terényi Ferenc.

Kőszegen: dr. Ratzenböck Károly.

Marosvásárhelyen: dr. Árvay Nagy Bálint.

Komáromban: Haydyn Henrik.

Ugyanebben az évben, tehát a háború utolsó évében, az Osztrák-Magyar Monarchia területén még a következő helyeken működtek magyar katonalelkészek.

Bécsben Babuschek Antal, Krepler Gusztáv, Pallay Miklós, dr. Moser Sándor, Péter György, Brogyán András; Kismartonban Vörösváry Ernő; Szarajevóban Vojtassák Gyula; Mostarban Ballon Lajos; Przemyslben Guta Márton; Grazban Mintsek Antal, Pozsgay Gyula; Mödlingben dr. Takács Severin; Ragusában Árvay János, Egri Dániel, Alsólukavecz Péter; Zágrábban Gulas Miklós, Binder István.

Ennek a katonalelkészi létszámnak a felsorolása azért fontos, mert a háború utáni katonalelkészet szervezésénél ezek voltak azok a személyek, akikkel számolni lehetett.

 

Kútfők, irodalom

Hadtörténelmi Levéltár (HL)

Országos Levéltár, Hadügyminisztérium (OLH)

Tokody Ödön: Egyházügyekre vonatkozó magyar törvények, királyi és kormányrendeletek tára 1741-1881. Temesvár, 1882.

Ambrus József: Paphonvédek Albuma. Nagykikinda, 1892.

Bánlaky S.: A magyar nemzet hadtörténelme. XXIV. rész. Bp., 1941.

Bárczay Oszkár: A hadügy fejlődése. Bp., 1895.

Berkó István: A Magyar Királyi Honvédség története 1868-1918., Bp. 1928.

Berkó István: A magyarság a régi hadseregben. Bp., 1926.

Berstein Béla: A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidóság. Bp., 1939.

Bjelik Emerich: Geschichte der k. u. k. Militárseelsorge und des apostolischen Feld-Vicariats. Wien, 1901.

Chobot Ferenc: Jézus Krisztus Egyházának története I-III. Bp., 1907,

Dr. Dezső László: Bevezetés a katonai lelkigondozásba I. könyv, Pápa, 1941.

Hargittai Emil: Katonai egyházi szervezetek iratanyaga a Hadtörténelmi Levéltárban. Levéltári Szemle, 1989/4.

Harsányi Gusztáv: Töredékek egy magyar református lelkész hányatott életéből. Debrecen, 1926.

Hefele K. J.: Konziliengeschichte. 9. Bd. Freiburg, 1855-1890.

Dr Herrmann Egyed: A magyar katolikus papság az osztrák katonai diktatúra és az abszolutizmus idejében. Gödöllő, 1932.

Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete 970-1900. Bp.,1958.

F. Kiss Erzsébet: Az 1848-49-es magyar minisztériumok Bp., 1987.

Klostermann,Ferdinand: Kirche in Österreich 1918-1965. Wien, 1966.

Legler, Joannes: Militkseelsorger in der Österreich und Ungarn Armee. Wien, 1979.

Lipusch,V.: Osterreich-Ungarns katholische Militárseelsorge im Weltkriege. Wien, 1938.

Listl-Müller-Schmitz: Handbuch des katholischen Kirchenrechts. Regensburg, 1983.

Dr Melichar Kálmán: A katonai lelkészet. Bp., 1899.

Dr. Meszlényi Antal: A magyar katolikus egyház és az állam 1848/49-ben. Bp., 1927.

Dr Óvári-Arany Károly (kiad.): Báró Mednyánszky Cézár az1848-49. évi magyar hadsereg főpapjának pályája és műve. Protestáns Szemle, 1927.

Rónay Jácint: Hetven év reményei és csalódásai. Bp., 1884.

Taubinger Rezső: A protestáns tábori lelkészet története. Protestáns Szemle, 1930.

Újhelyi Péter: Az állandó hadsereg története I. Lipót korától Mária Terézia haláláig. 1918.

Urbán Aladár: Az 1848-as Magyar Hadügyminisztérium megszervezése 1848. április-december. HK, 1976.

Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. HK, 1973.

 

Jegyzetek

1 Bjelik: 88., Melichar: 20.

2 Hrg. Ferdinand Klostermann: Kirche in Österreich 1918-1965. I. Bd. Wien, 1966. 412.

3 Leonhard: I. 48.

4Bjelik: 151.

5 Melichar: 40.

6Bjelik: 138-139.

7 Bjelik: 163.

8Dezső: 46.

9 Dezső: 48-49.

10 Bjelik: 293.

11Harsányi: 36-37.

12 Dezső: 51-52.

13 HL VI. 34. 4/1.

14 Hermann: Katolikus Szemle, 1931., Hadügy 1849. 610. sz. 15.

15Jászóvári Évkönyv 111.

16 Hermann: I. m. 1931. A jászói titkos It-t idézi: fasc. 144. 32. sz.

17 Hadügy 1849. 1589. sz.

18 Hadügy 1849. 1851. sz.

19 Hadügy 1849. 2149. sz.

20 Hadügy 2929. sz.

21Hadügy 68.20. sz.

22Hadügy 16. 401. sz.

23Hadügy 14. 704. sz.

24 Óváry: 419-425., Hadügy 1849. 7997. sz.

25 Hadügy 1849. 3489. sz.

26Hadügy 10. 226, 1497.

27 Hadügy 11 012. sz.

28 Hadügy 16 795. sz.

29 Hadügy 20 096. sz.

30 Hadügy (fogalmazvány)

31Berstein: 223.

32 Tokody: 12.

33 Melichar: 43.

34 Taubinger: 571.

35 Dezső: 53.

36Dezső: 60.

37 Dezső: 68.

38 Tokody: 38-39.

39 Bjelik: 207.

40 Bjelik: 20., 296.

41Dezső: 69.

 

A fejezetben található fontosabb személyek rövid életrajzi adatai

Mária Terézia

Mária Terézia német-római császárné és magyar királynő (ur. 1740-80) Bécsben született 1717. május 13.-án. Szülei a Pragmatica Sanctióval biztosították trónját. Tanárai jezsuiták voltak. 1736-ban feleségül ment Lotharingiai Ferenc István toszkán nagyherceghezhez, házasságukból 16 gyermekük született. Uralkodási formája abszolút monarchia volt. Császárnőként 1740-48 között az osztrák örökösödési háborúban, 1756-63-ban a hétéves háborúban kellett védenie a monarchiát, s helyre kellett állítania egységét. 1773 végrehajtotta birodalmában a jezsuita rend föloszlatását, annak vagyonából létesítette a Tanulmányi Alapot. 1741-ben országgyűlést hívott össze Pozsonyba, ahol biztosította a magyar rendeket szabadságjogaik tiszteletben tartásáról. Eleinte különösen kedvelte a magyarokat, foglalkozott a gondolattal, hogy Budára teszi át székhelyét. 1777-ben a Ratio Educationis nagy mértékben hozzájárult az iskolák színvonalának emeléséhez. Az orvosi karral kiegészített Pázmány Egyetemet 1777-ben Nagyszombatból a budai várba helyezte át. 1765-ben alapította a bécsi Theresianumot, eredetileg kizárólag magyar ifjak nevelésére. A Szent Jobbot Raguzából Budára hozatta, és elrendelte az VIII. 20-i körmenetet. Uralkodása második felében felvilágosult és febroniánus érzületű tanácsosainak  hatására intézkedései olykor az Egyház ügyeibe való önkényes beavatkozás és a fölötte való gyámkodás bélyegét viselték magukon és sok tekintetben a jozefinizmus útját egyengették. Érdeklődésének és tevékenységének sokoldalúságával, erkölcseinek tisztaságával és családi életének bensőségességével messze föléje emelkedett kora valamennyi királyasszonyának. Bécsben halt meg 1780. november 29.-én.

XIII. Ince

XIII. Ince pápa, családi nevén  Michelangelo dei Conti az itáliai Poliban született 1655. május 3.-án. 1721-től 1724-ig  pápa. 1690-től szolgált a pápai diplomáciában. A beteges és aránylag rövid ideig uralkodó Ince több, régóta húzódó ügyet oldott meg, mert elődeinél jobban tudott alkalmazkodni korához. A jezsuita rendet figyelmeztette, hogy kínai és indiai misszióikban tartózkodjanak a helyi rítusoktól, és tartsák tiszteletben a korábbi pápa döntéseket. Rómában hunyt el 1724. március 7-én.

XIV. Benedek

XIV. Benedek pápa, családi nevén Prosper Lambertini Bolognában született, 1675. március 31.-én. 1740.-től 1758-ig  volt pápa. 1701-től dolgozott a pápai kúriában, kiváló egyházjogász volt. A rítusvitában a jezsuiták ellen foglalt állást. A kúriai hivatalok ügymenetét megújította, új Indexet is adatott ki; 1751-ben elítélte a szabadkőművességet; a vegyesházasságok kérdésében fontos az ún. Benedictina constitutio; szívén viselte az egyházi állam lakóinak minden gondját; elkészíttette a Vatikáni Könyvtár katalógusát; régészeti, egyháztörténeti és jogi társaságokat alapított. Rómában hunyt el  1758. május 3.-án.

VI. Pius pápa

VI. Piusz pápa, családi nevén Giovanni Angelo Braschi Cesenaban született, Emilia-Romagna tartományban 1717. december 27.-én. Ő volt  250. római pápa. 1775. február 15-én választották pápává. Amikor II. József 1781-ben zárolta a Habsburg Birodalom Rómának küldött egyházi jövedelmeit, és ellenőrzése alá vonta a pápai bullákat, VI. Pius határozottan fellépett a jozefinizmus ellen. 1782-ben személyesen utazott Bécsbe, hogy meggyőzze II. Józsefet rendeleteinek eltörlésére de próbálkozása sikertelen maradt. A nagy francia forradalom idején, 1797-ben elvesztette a franciaországi pápai birtokokat, és a Direktórium idején megfosztották az egyházi államtól, majd 1798-ban Bonaparte Napóleon utasítására a franciák elfogták és a franciaországi Valence-be hurcolták. Itt halt meg fogságban, 1799. augusztus 29-én.

II. Lipót

II. Lipót a Habsburg–Lotaringiai-házból származó osztrák főherceg, magyar és cseh királyi herceg, Bécsben született 1747. május 5.-én, anyja Mária Terézia magyar királynő.  Amikor trónra lépett, Dél-Németalföld nyílt harcban állt a Birodalommal, a Magyar Királyság pedig az elszakadás szélén volt. Az elődje felvilágosult abszolutista reformjaival és beolvasztó politikájával kiváltott nemesi ellenállást mérsékelt engedményekkel és ügyes politikával leszerelte. 1792. március 1-jén Bécsben halt meg.

I. Ferenc

Ferenc József Károly osztrák főherceg  Firenzében született 1768. február 12.-én. József nádor testvérbátyja. A magyar királyi trónt 1792. március 1-jén foglalta el, 1792. június 6-án koronázták meg Budán. Trónra lépése után megkezdte a forradalmi Franciaország elleni fegyveres intervenciót. Erős rendőri uralmat és besúgórendszert épített ki, 1795-ben felszámolta a magyar jakobinus mozgalmat és a vezetőket kivégeztette. A Franciaország ellen viselt háborúban elszenvedett több vereség és jelentős területek elvesztése után 1806. augusztus 6-án kénytelen volt lemondani a német-római császári címről. Metternich politikáját követve 1812-ben segédcsapatokat bocsátott Napóleon rendelkezésére az oroszországi hadjárathoz. 1815. szeptemberben I. Sándor orosz cárral és III. Frigyes Vilmos porosz királlyal létrehozta a Szent Szövetséget a forradalmi megmozdulások leverésére, a reakciós feudális rendszer megszilárdítására. Bécsben halt meg 1835. március 2-án.

Radetzky József

Gróf Johann Joseph Wenzel Anton Franz Karl Radetzky osztrák császári-királyi tábornagy Trebnitzben született Csehországban 1766. november 2.-án. A brünni Mária Terézia Lovagi Akadémián, majd a bécsi Theresianumban tanult. 1788–89 között részt vett az Oszmán Birodalom ellen indított háborúban, 1792–1795 között a Németalföld elleni és a rajnai hadjáratokban, 1809-ben Bajorországban és Felső-Ausztriában harcolt Napóleon ellen.1813-ban főszállásmester és a haditanács tagja lett, megkapta a Mária Terézia-rend parancsnoki fokozatát és az 5. huszárezredet (Radetzky-huszárok). Schwarzenberg vezérkari főnökeként nagy szerepe volt Napóleon legyőzésében. 1831-ben Itáliába küldték, ahol leverte a pápai állam felkelőit, majd 1834-ben az itáliai osztrák haderő főparancsnoka lett, 1836-ban megkapta a tábornagyi rangot. 1848 márciusában véres utcai harcok után kiszorult Milánóból, s egész Veronáig hátrált, de aztán diadalok sorát aratva hamarosan újra elfoglalta Milánót, majd sorra bevette a Közép-Itália kulcsát jelentő erődrendszer négy várát és március 23-án Novara mellett döntő győzelmet aratott a szárd-piemonti erők fölött. Érdemeiért megkapta az Aranygyapjas Rendet, az orosz cár marsallá, a császár pedig a Lombard-velencei királyság kormányzójává nevezte ki. 1857. február 28-án vonult nyugdíjba, élete utolsó éveit Milánóban töltötte. 1858. január 5-én, végelgyengülés következtében halt meg. Nevét idősebb Johann Strauss tette halhatatlanná, aki 1848-ban neki ajánlotta indulóját, a Radetzky Marsch-ot. 

Mészáros Lázár

Mészáros Lázár honvéd altábornagy, hadügyminiszter, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik katonai vezetője Baján született 1796. február 20.-án. Császári ezredes volt az 5. Radetzky huszárezrednél. Hét nyelven beszélt, és elmélyült ismeretei voltak a katonai tudományok mellett a társadalommal és a gazdasággal kapcsolatos tudományágakban. 1837-től levelezett Széchenyi Istvánnal. 1844. december 21-én a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává választották, székfoglalójában a modern polgári társadalmak hadseregét választotta témául. 1848. május 23-tól a Batthyány-kormány hadügyminisztere, 1848. június 8-án tábornokká nevezték ki. Az országgyűlésben Baja képviselője. Sokáig a Habsburgok iránti lojalitás megőrzése mellett foglalt állást; támogatta azt a javaslatot, hogy az olasz szabadságküzdelem leverésére magyar csapatokat vigyenek Itáliába. 1848. október 1-től a Honvédelmi Bizottmány tagja, 1849. április 15-től altábornagy. Július 2. és 24. között a honvédseregek fővezére, majd vezérkari főnök Dembinszky mellett. Világos után Törökországba emigrált, néhány évig az Egyesült Államokban élt, majd Angliában telepedett le. Távollétében halálra ítélték. Angliában, Eywoodban hunyt el  1858. november 16.-án. Hamvait 1991. március 15-én helyezték végső nyugalomra a bajai Szent Rókus-kápolnában.

Rónay Jácint

Rónay Jácint József nagyprépost, választott püspök, Székesfehérváron született 1814. május 13.-án. 1831-ben lépett a bencés rendbe, 1839-ben szentelték  pappá. 1840-től tanár volt a rend győri gimnáziumában, 1848-ban a győri nemzetőrség tagja, 1849-től a nemzeti kormány Győr vármegyei papi biztosa, majd a honvédhadsereg tábori papja. A szabharc leveretése után menekülni kényszerült, 1850-ben Londonban telepedett le, tanításból élt, oktatta Kossuth Lajos gyermekeit is. 1861-ben távollétében Székesfehérvár országgyúlési képviselőnek, Győr városi képviselőtestületi tagnak választotta. 1866-ban tért haza, 1867-től az egyik győri választókerület országgyűlési képviselője. 1867-ben részt vett a Magyar Történeti Társulat megszervezésében, 1867-71-ig szerkesztője a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos lapjának az Akadémiai Értesítőnek. 1871-72 között Rudolf trónörököst a magyar történelemre tanította, 1872-től esztergomi főegyházmegyés pap. 1875-83 között Mária Valéria főhercegnő nevelője. 1872-től pozsonyi nagyprépost,  1873-tól skutari választott püspök 1883-tól Pozsonyban élt visszavonulva. Sokoldalú, az új gondolatokra igen fogékony tudós. Győri tanár korában írta a hazai lélektani irodalomban új irányt jelző pszichológiai műveit. Ebben az időben számos romantikus színművet is írt, később színházi témájú könyveket jelentetett meg. 1862-66 között az emigrációból hazaküldött cikkeit hazai lapok közölték, ezekben elsőként a hazai tudományos szakirodalomban Charles Darwin tanait ismertette. Pozsonyban halt meg  1889. április 17-én.

Kossuth

Udvardi és kossuti Kossuth Lajos politikus, miniszter, kormányzó elnök Monokon született, 1802. szeptember 19.-én birtoktalan köznemesi családban. Tanulmányait Sátoraljaújhelyen, Eperjesen és a Sárospatakon végezte, 1823-ban ügyvédi vizsgát tett Pesten. 1824–32 között ügyvéd volt Zemplén Vármegyében. 1832 végén került a pozsonyi országgyűlésre, ahol szerkesztette az Országgyűlési Tudósításokat. Hasonló szellemben szerkesztette a Törvényhatósági Tudósításokat 1836–37-ben, melyet hamarosan betiltottak, őt magát 1837-ben letartóztatták és négy évi fogságra ítélték, melyből 1840. májusban szabadult. 1841. januárban megindította a Pesti Hírlapot, melynek vezércikkeiben fellépett a feudális kiváltságok ellen, a polgári szabadságjogok és az ország alkotmányos függetlenségének követelésével. Nem vette azonban figyelembe a nemzetiségek követeléseit, e kérdésben összeütközésbe is került Széchenyivel. Legfőbb eszköznek céljai elérésére a nemesek és a nép politikai összefogását tekintette, a nemesség vezetése alatt. A gazdasági önállóság előmozdítására 1842-ben megszervezte az első hazai Iparműkiállítást, kezdeményezője lett a Magyar Kereskedelmi Társaság, majd a Gyáralapító Társaság megalakításának és a Védegyletnek. Az Ellenzéki Párt hivatalos programjául fogadta el az általa 1847-ben szerkesztett Ellenzéki Nyilatkozatot. Az 1847 őszén megnyíló országgyűlésre Pest Vármegye követévé választotta, és az országgyűlésen az ellenzék vezéreként lépett fel. Az 1848. március 3-án az ellenzék programjának sürgős törvénybe iktatását követelte. Döntő szerepe volt abban, hogy az országgyűlés megszavazta a forradalmi átalakulás eredményeit rögzítő törvényeket és a forradalom erőire támaszkodva kikényszerítette Bécs hozzájárulását. A Batthyány-kormányban pénzügyminiszter lett. 1848 tavaszán és nyarán a forradalom továbbfejlesztésének elkerülésére törekvő kormány álláspontját képviselte ugyan, de mind szorosabb kapcsolatba lépett a forradalmi tömegek követeléseinek leginkább hangot adó radikálisokkal. Július 11-i beszédével elérte a haza védelmére szükségesnek tartott kettőszázezer újonc és 42 millió forint megajánlását. Szept. 6-án elrendelte az első m. bankjegyek kibocsátását a nemzet védelmi szükségleteinek fedezésére. Szept. 15-én javaslatára választotta meg az ogy. a védelem megszervezésére az Országos Honvédelmi Bizottmányt. Szept. végén nagy sikerű toborzó körúton szólította fel az Alföld népét a haza és a jobbágy felszabadító forradalom védelmére. A Batthyány-kormány lemondásával a végrehajtó hatalom gyakorlása a Honvédelmi Bizottmányra szállt, amely őt választotta elnökévé. A szabadságharc további menetében óriási feladatokat oldott meg mind a hadsereg megszervezése, mind a nemzeti ellenállás és forradalmi helytállás gazdasági, társadalmi és politikai feltételeinek megteremtésében. Kezdeményezésére mondta ki Debrecenben az országgyűlés 1849. április 14-én a Függetlenségi Nyilatkozatban a Habsburg-ház trónfosztását, valamint ekkor választották meg ideiglenes államfővé, kormányzó-elnökké. 1849. augusztus 11-én kénytelen volt átadni a hatalmat Görgeynek, és több ezer társával török földre menekült. Néhány hónapot a mai Bulgária területén Viddinben és Sumlában töltött, majd szűkebb környezetével együtt a kisázsiai Kiutahiába internálták. 1851-ben Angliába utazott, ahol a tömegek nagy ünneplésben részesítették, akárcsak 1851–52-i amerikai útján is. 1852 nyarán visszatért Angliába és családostul Londonban telepedett le. A következő években Teleki Lászlóval és Klapka Györggyel megalapította a Magyar Nemzeti Igazgatóságot és megindította a Magyar Légió szervezését. Olaszországból – ahová 1861-ben költözött – küldött üzeneteiben, leveleiben, a Deákhoz intézett 1867-es híres nyílt levelében (Cassandra-levél) óvta a nemzetet attól, hogy osztozzék a Habsburg-hatalommal az elnyomott népek feletti uralom felelősségében. 1865 után néhány éves megszakítással Turinban (Torino) élt. Irataim az emigrációból címmel közrebocsátott három kötete az emigráció 1859–62 közötti tevékenységéről számolt be. 1889-ben a magyar kormány által életbe léptetett intézkedés folytán elvesztette magyar állampolgárságát, ami a nép széles körében felháborodást váltott ki; a városok és községek hosszú sora díszpolgárrá választotta. Turinban hunyt el 1894. március 20.-án. Budapesti temetésén hatalmas részvét nyilatkozott meg.

Görgey

Görgői és toporci Görgei Artúr honvédtábornok, hadügyminiszter, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején több alkalommal a honvédsereg fővezére. Toporcon született 1818. január 30.-án. Elszegényedett középnemesi családból származott. 1832-ben a tullni utászkari iskolában kezdte katonai tanulmányait, 1837-ben hadnagy a magyar nemesi testőrségnél, 1842-ben főhadnagy a Nádor-huszároknál, 1845 nyarán leszerelt és a prágai egyetemen en vegyészetet tanult. Ő fedezte fel a laurilsavat. Az 1848. márciusi események után felajánlotta szolgálatait a kormánynak. 1848. június 13-án századossá, majd őrnaggyá nevezték ki az 5. honvédzászlóaljhoz. 1848. szeptemberben elfogatta és a rögtönítélő haditörvényszék ítélete alapján felakasztatta Zichy Ödön grófot, Jelačić kémjét. Része volt az ozorai győzelemben. Határozott magatartása miatt az Országgyűlés Honvédelmi Bizottmány Kossuth javaslatára tábornokká léptette elő és november elején a felsődunai honvédsereg vezérévé nevezte ki. 1848 őszén és telén kitűnt kiemelkedő katonai képességeivel, a gyors manőverezésre, a tüzérség koncentrált felhasználására való készségével, rendkívüli személyes bátorságával és hidegvérével. Kossuth határozott követelése ellenére sem bocsátkozott nyílt ütközetbe, majd Pest kiürítése után az 1849. januári váci nyilatkozatban kinyilvánította megegyezési készségét az 1848-as alapon és elhatárolta magát a Honvédelmi Bizottmánytól. Téli hadjáratával, melynek kiemelkedő eseménye volt a branyiszkói ütközet, kivonta seregét a forradalmi kormány hatásköréből, tavasszal azonban csatlakozott a felső-tiszai sereghez. A kápolnai vereség után a tiszafüred haditanácson maga mellé állítva a katonai vezetők többségét, közrejátszott Dembinszky lemondatásában; a tavaszi hadjárat jelentős sikerére támaszkodva a békepárttal szövetségben nyíltan Kossuth és a radikálisok ellen fordult. 1849. május 7-től július 14-ig hadügyminiszter. Az orosz intervenció bekövetkeztével jó ideig vonakodott Kossuth rendelkezésére délre vonulni Komárom alól, ahol július 2-án az ácsi csatában sebet kapott. Utóbb nagy kerülővel a Tisza–Maros-szögletbe vonult, de közben tárgyalásokat folytatott, a kormány tudomásával, a cári hadvezetéssel. A temesvári vereség után lemondatta Kossuthot és a kormányt, majd a teljhatalom birtokában Világosnál, augusztus 13-án feltétel nélkül letette a fegyvert a cári csapatok előtt. Az ezután bekövetkezett súlyos megtorlás, a sorozatos kivégzések idején kegyelmet kapott. Klagenfurtba internálták, 1867-ben hazatért és Visegrádon élt. Budapesten Lipótvárosban hunyt el, 1916. május 21.-én. Temetésén a kémikusok is elkísérték utolsó útjára, amely a Nemzeti Múzeum csarnokából a Kerepesi Temető árkád-sírjába vezetett.

báró Mednyánszky Cézár

Mednyei és medgyesi, báró Mednyánszky Cézár Sándor a szabadságharc tábori főpapja a Trencsén vármegyei Beckón született 1824. június 9.-én. 9 Győrött, Nagyszombatban és Esztergomban tanult, ahol 1847-ben szentelték. Mint főrend 1847-48-ban részt vett az utolsó pozsonyi országgyűlésen. 1848-ban zohori plébános, Windischgrätz betörése, november 20.-a után a felső-dunai sereg törzslelkésze. 1849. február 26-án a kápolnai, április 4-én a tápióbicskei, április 6-án az isaszegi, április 19-én a nagysallói ütközetben teljes papi díszben rohamosztagokat vezetett. 1849. június-augusztus között a Honvédelmi Minisztérium hadlelkészi osztályának vezetője. Világos után Franciaországba menekült, a császári hadbíróság távollétében kötélhalálra ítélte. Kossuth megbízottjaként rendszeres kapcsolatot tartott a londoni emigránsokkal. 1851-ben kilépett a papi rendbőlből, egy londoni vállalkozó megbízottjaként Ausztráliában járt, ahonnan Franciaországba visszatérve öngyilkos let Hyèresben1857. április 20-án.

Czuczor Gergely

Czuczor Gergely István bencés szerzetes, tanár, költő, nyelvész  Andódon  Nyitra Vármegyében született 1800. szeptember 17.-én. – 1817-ben lépett be a bencés rendbe, 1824-ben szentelték pappá, mely után tanár Győrött, 1830-tól Komáromban. 1837-től könyvtáros Pannonhalmán, 1839-45-ig ismét tanár Győrött. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak. Mint tanár küzdött a középiskolai oktatás magyarnyelvűségéért. 1844-ben elkészítette Vörösmarty Mihállyal az első magyar nyelvű nyelvtankönyvet a gimnáziumok számára. Költészetében a klasszikus-deákos irányzat utolsó képviselőinek, s a népies verselés első hazai művelőinek egyike. Az 1830-as években - a nép nevelésének alig leplezett szándékával - hatásos nemzeti balladákat és népdalokat írt; az utóbbiak közül sok átkerült a nép ajkára. A reformkor törekvései hatják át életképeit, a polgári erényeket, az ipari munkát magasztaló verseit, antifeudális szatíráit. 1848. decemberében írt Riadó című verséért és a szabádságharcban való részvételéért hat év várfogságra ítélték. 1851-ben szabadult a kufsteini börtönből, s ezután megtört egészséggel dolgozott. Pesten halt meg  1866. szeptember 9-én. Temetése a magyar nemzeti függetlenség melletti tömegtüntetéssé vált.

Batthyány

Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök Pozsonyban született 1806. február 14.-én. Fiatalon katonai pályára lépett, majd 1827-ben kilépett a hadseregből és átvette birtokainak irányítását, jogi tanulmányaiból pedig vizsgát tett a Zágrábban. Nyugat-Európában megismerkedett a fejlett polgári államok viszonyaival.1830-tól mint felsőtáblai tag részt vett a reformországgyűléseken, 1832-36-ban a főrendi ellenzéki csoport jelentős tagja, 1839-40-ben és 1843-44-ben pedig már az ellenzék vezetői között tartják számon. 1843-ban a Magyar Cukorgyáregylet elnöke lett. 1845 végén elnökletével alakult meg az ellenzék központi választmánya; 1847-ben az ellenzéki párt elnöke lett. Az év őszén keresztülvitte, hogy Pest Vármegye Kossuthot válassza követül a közelgő országgyűlésre. 1848. március 15-én tagja volt annak a küldöttségnek, amely az országgyűlés reformköveteléseit tartalmazó feliratot Bécsbe vitte. Március 17-én V. Ferdinánd miniszterelnökké nevezte ki, mire 23-án felterjesztette kormánya névsorát. Első teendői közé tartozott a honvédelem megszervezése és az állami élet anyagi alapjainak biztosítása. Miniszterelnöksége alatt történt a nemzetőrség és az első tíz honvédzászlóalj felállítása, valamint Kossuth bankjegykibocsátása. 1848 október 2-án, miután ellenjegyezte báró Vay Miklósnak utódául történő kinevezését, hivatalosan is visszaadta megbízatását. Bécsből Vas vármegyei birtokaira vonult vissza, ahol Vidoss József seregében harcolt Teodorović csapatai ellen. Október 11-én lováról lebukott és karját törte. Felépülése után Pestre ment, hogy ismét részt vegyen az országgyűlés munkájában. December végén ellenezte az országgyűlés Debrecenbe költözését és javaslatot tett, hogy menesszenek küldöttséget Windischgraetzhez egyezség létrehozása céljából. A küldöttséget 1849. január 3-án Bicskén fogadta Windischgraetz, Batthyányt azonban nem, sőt néhány nappal utóbb, január 8-án Pesten elfogatta. Előbb Budán, majd Pozsonyban, Laibachban, végül Olmützben raboskodott. Az ellene indított felségárulási perben a bíróság, amelynek illetékességét hiába vonta kétségbe, előbb néhány évi börtönre, utóbb Schwarzenberg nyomására halálra ítélte és kegyelemre ajánlotta. Haynau magát a formaságokon túltéve, október 5-én kihirdette előtte a kötél általi halálról szóló ítéletet. Utolsó éjjel titkon szerzett tőrrel sikertelenül kísérelte meg, hogy maga vessen véget életének. Súlyos sebei miatt azonban október 6-án golyóval végezték ki az Újépületben. A pesti ferences templom kriptájában helyezték el holttestét, majd a kiegyezés után, 1870. június 9-én országos gyászban szállították át a Kerepesi temetőben emelt mauzóleumba. Halála helyén a örökmécses hirdeti emlékét.

Esterházy Pál

Herceg Esterházy Pál Antal diplomata, politikus, miniszter 1786. márc. 10.-én született. Tanulmányai befejezése után diplomáciai pályára lépett. 1806-ban követségi titkár Londonban, majd Metternich oldalán Párizsban. 1810-ben drezdai, 1815-ben londoni nagykövet. 1842-ben lemondott nagyköveti állásáról és bekapcsolódott a magyar politikai életbe. 1848-ban a Batthyány-kormány tagja, a külügyi teendőket is ellátó, a király személye körüli miniszter. Bécs és a magyar kormány ellentéteinek kiéleződésekor lemondott. Rövid ideig londoni emigrációban tevékenykedett, szemben állt Kossuthtal. Regensburgban hunyt el  1866. május 21-én.

Eötvös

Báró Eötvös József író, költő, reformpolitikus, államférfi Budán született 1813. szeptember  3.-án. Gyermekkorában nagy hatással volt rá nevelője Pruzsinszky József, Martinovics egykori hive. 1833-ban Pozsonyban ügyvédi oklevelet szerzett, közben zenei tanulmányokat is folytatott. 1836–37-ben beutazta Svájcot; Németországot, Hollandiát, Angliát, Franciaországot. 1837-ben az eperjesi királyi tábla bírája. 1833-tól lépett fel irodalmi munkákkal: versekkel, drámai alkotásokkal, drámafordítással. Az Árvízkönyvben jelent meg első regénye, A karthausi (1839–41). Politikai fellépése az 1832–36-i országgyűléshez fűződik. A főrendi tábla liberális ellenzékéhez tartozott. Kossuth és Széchenyi vitájában Kossuthot védte, bár sohasem volt vele azonos állásponton. Az 1843–44–i országgyűlésen mint a centralista ellenzék vezetője harcolt a feudális intézmények ellen. Politikai gondolatait 1844-től a Pesti Hírlapba írt cikkeiben fejtette ki. Ezeknek a gondolatoknak a jegyében születtek meg regényei: A falu jegyzője (1845); Magyarország 1519-ben (1847). 1848-ban az első felelős kormányban ban ő kapta a vallás- és nevelésügyi tárcát. 1848 őszén családjával együtt Münchenbe menekült. 1853-ban hazatért Budára. 1855-től mint alelnök és elnök tevékenyen részt vett az Magyar Tudományos Akadémia valamint a Kisfaludy Társaság életében. 1861-ben országgyűlési képviselő. 1865-ben megalapította a Politikai Hetilapot, 1867-ben Deákhoz csatlakozott; újból vallás- és közoktatásügyi miniszter lett 1867-től 1871-ig. Megalkotta az általános és kötelező népoktatásról és a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt. Szépirodalmi munkássága szorosan kapcsolódik politikai eszméihez. Az író társadalmi hivatását hirdette. Elsőként ábrázolta hitelesen egy korszak társadalmi ellentéteit. Utolsó korszakának eszméiről a Gondolatok (1864) és Loránd fiának írott levelei tanúskodnak. Pesten hunyt el 1871. február 2-án.

Wetter

Vetter Antal honvéd altábornagy Velencében született 1803. július 3.-án. Osztrák származású császári tiszt volt, 1848-ban alezredes Nagyváradon, októberben ezredes, novemerben tábornok, a honvédvezérkar főnöke, Mészáros Lázár hadügyminiszter helyettese. 1849. március 8-án altábornagy és Dembinszky Henrik után a honvédsereg fővezére, de betegsége miatt lemondásra kényszerült. Felgyógyulása után a mérnökkar főnöke, Bácska visszahódításának szervezője. Világos után emigrált, Angliában volt tanár egy katonai intézetben. A kiegyezés után, 1867-ben hazatért és Pozsonyban telepedett le.  Budapesten halt meg  1882. július 26-án.

Windisch-Grätz

Windisch-Grätz Alfréd Kandid Ferdinánd herceg, oszták altábornagy Brüsszelben született 1787 május 11-én. 1804-ben lépett be az osztrák hadseregbe. 1833-ban altábornagy és hadosztályparancsnok. 1848-ban jelen volt a bécsi márciusi napok alatt és átvette Bécs felett a főparancsnokságot. A közvélemény azonban annyira ellene fordult, hogy vissza kellett Prágába menni. Itt június 11. elfojtott egy lázadást, majd október 31.-én Bécsbe nyomult, mint az összes birodalmi hadak főparancsnoka. Decemberben 150 000 emberével megkezdte Magyarország elleni támadását. Elfoglalta Pozsonyt, Győrt, majd 1849 januárban Budát is. 1849 április 12.-én hivatalából felmentették. 1859-ben Mainz kormányzójává nevezték ki. 1862 március 21-én halt meg.

Palóczy László

Miskolcon született 1783. október 14.-én-. Liberális reformpolitikus, Borsod vármegye országgyűlési követe. 1807-től állt a vármegye szolgálatában, 1832-ben a pozsonyi országgyűlésre küldték követként. A liberális ellenzékhez tartozott; Szemere Bertalannal, a megye másik képviselőjével együtt az ellenzék egyik legjelentősebb tagja az 1843-44-es és az 1847-48-as reformországgyűlésen. A reformkor országgyűlésein különösen a vallásszabadság kérdésével foglalkozott, de ő javasolta azt is, hogy magyar nyelven vezessék az országgyűlés jegyzőkönyveit. 1839-től Borsod vármegye másodalispánja. Az 1848-as országgyűlésen Miskolc képviselője és a képviselőház korelnöke július elejéig, majd a kegyelmi szék elnöke. Mivel a detronizáció után is megtartotta mandátumát, a világosi fegyverletétel után előbb halálra ítélték, majd ezt kegyelemből börtönbüntetésre enyhítették. Szabadulása után Miskolcra ment, ahol visszavonultan élt, de 1861-ben, nem sokkal halála előtt ismét képviselte szülővárosát az országgyűlésben, ahol ő volt a képviselőház korelnöke. Pesten hunyt el  1861. április 27.-én. A holttestét Pestről Miskolcra szállító vonatot több helyütt ünnepélyesen fogadták. A Vasárnapi Ujság beszámolója szerint Debrecenben az indóházban több ezer fős tömeg várta a vonatot, amely harangzúgás közepette futott be a városba. Koporsóját babérkoszorúval díszítették fel és a Szózatot is elénekelték. Az avasi templom temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Vidasics Ede

Vidasics Ede premontrei szerzetes, tábori főlelkész, plébános Egerben született 1810. november 28.-án. 1829-ben lépett be premontrei rendbe, 1834-ben szentelték pappá Rozsnyón. 1838tól Kassán, 1842-től  Nagyváradon gimnáziumi tanár. Vetter Antal tábornok támogatásával a Pesten az 1849. január elején megnyitandó Ludovíceum lelkészi állását szerette volna elfoglalni. A császári hadsereg előrenyomulása meghiusította ebbéli szándékát, de Mészáros Lázár hadügyminiszter fölszólítására elfogadta a Honvédelmi Minisztérium tábori lelkészi osztályának főnökségét, egyúttal 1849. január 23-tól tábori főlelkész is lett. 1849. június 19-én fölmentették állásából. A szabadságharc leveretése után 1850. november 22-én betegen tért vissza a jászói premontrei rendházba. A misézésen kívül egy időre minden más papi szolgálattól eltiltották. 1853-ban konventi hitszónok, 1856-tól Debrődön volt plébános, ahol 1858. szeptember 20-án hunyt el. 

Damjanich János

A Temes megyei Stazán született 1804-ben, szerb katonacsaládból. 1820-tól katona Temesváron, már százados, amikor 1848 áprilisában szóváltásba keveredik a magyarokat és Kossuthot szidalmazó Haynau altábornaggyal. Ezért Olaszországba vezénylik, de sikerül visszakérnie magát Magyarországra, és a honvédsereg szervezésekor már őrnagyi rangban részt vesz a főként erdélyi ifjakból álló szegedi 3. honvédzászlóalj kiképzésében. Katonái rajonganak érte, zászlóalja - a "veressipkások" - a szabadságharc egyik legkitűnőbb alakulata. Kiemelkedő tulajdonságainak köszönhetően Damjanich gyorsan halad a katonai ranglétrán, már 1848 decemberében tábornok, 1849 márciusától a 3. hadtestet vezeti. Harcol a szerbekkel, első nagyobb győzelmét a császári csapatok ellen Szolnoknál vívja ki, de diadalt arat Hatvannál, Isaszegnél, Vácnál, Nagysallónál is. 1849 áprilisában, Komáromban, kocsija kipróbálása közben lábát töri, ezért a további harcokban nem vehet részt. Júliusban az aradi vár parancsnokává nevezik ki. A szabadságharc bukásakor a várat az oroszoknak adja át, akik - annak ellenére, hogy Buturlin tábornok becsületszavával garantálja az őrség szabad elvonulását - kiszolgáltatják az osztrákoknak. 1849. október 6-án nyolcadikként halt - törött lába és magas termete miatt - rettenetes kínhalált az akasztófán. Teteme 125 évig felesége rokona, Csernovics Péter temesi főispán mácsai kastélyának parkjában pihent, 1974 óta az emlékoszlop kriptájában nyugszik.

Klapka György

Klapka György honvéd tábornok Temesváron született 1820. április 7-én, cseh-morva származású, német anyanyelvű családban. Tanulmányait a temesvári piaristáknál, majd Kecskeméten, később a szegedi piaristáknál végezte.1842-ben Temes Vármegye ajánlatára felvették a bécsi magyar testőrséghez. Bécsben ismerkedett meg Görgey Artúrral, akivel szoros barátságot kötött. 1847-ben a 12. határőrezredben főhadnagy, de 1848 elején kilépett a katonaságból. A szabadságharc kitörése után 1848. júniustól százados a 6. honvédzászlóaljban; októbertől őrnagy, novembertől a bánsági sereg főnöke, decembertől a hadügyminisztérium osztályfőnöke lett. 1849. januártól ezredes az 1. hadtestparancsnokságon, áprilistól tábornok, május 5-től 28-ig hadügyminiszter-helyettes, május 28-tól október 2-ig Komárom várának parancsnoka. A várat csak a szabad elvonulás biztosítása után, több héttel a világosi fegyverletétel után adta fel. Törökországba emigrált, majd Olaszországban és Svájcban élt. A krími háború idején Kossuth megkerülésével tárgyalt az emigráció részvételéről, de Ausztria semlegessége miatt a beavatkozásra nem került sor. Az 1859-i osztrák–olasz–francia háború idején a Magyar Nemzeti Igazgatóság tagja, részt vett az Olaszországi Magyar Légió megszervezésében, 1864-ben támogatta Garibaldi Ausztria elleni fegyveres akciójának előkészületeit. Az 1866-i osztrák–német háború idején Bismarck támogatásával felállította a Klapka Légiót. A kiegyezés után hazatért, az illavai kerület országgyűlési képviselője lett.  Budapesten halt meg 1892. május 17-én.

Aulich Lajos

Pozsonyban született 1793-ban, német polgári családban. 1812-ben lépett be a császári és királyi hadseregbe, részt vett a napóleoni háborúban. 1848-ban, mikor átlép a honvédségbe, és esküt tesz a magyar alkotmányra, alezredesi rangban szolgál. Először a délvidéken, a Magyarország ellen fellázadt szerbekkel küzd, majd ezredesi rangban a feldunai hadtest egy hadosztályát vezeti. Rendkívüli haditettet hajt végre, amikor fenyegetett csapatait Körmöcbányáról Besztercebánya felé vezetve, egy elhagyott és beomlott bányaalagutat járhatóvá tesz, és így menekíti ki hadosztályát az ellenség szorításából. A kápolnai csata előtt lesz tábornok, a 2. hadtest parancsnoka. Az isaszegi győzelem csapatai eredményes közbelépésének köszönhető. Windisch-Grätz elvonulását követően bevonul Pestre, és kitünteti magát Buda ostromában is. Betegszabadság után, 1849. július 14-től a kormány tagja, ő az utolsó hadügyminiszter. Világosnál esik fogságba, 1849. október 6-án hetediknek hal hősi halált a bitón. Maradványait az 1932 májusi aradi árvíz idején találták meg, hamvai 1974 óta a vértanúk emlékoszlopa alatti kriptában nyugszanak. A szabadságharc e kitűnően képzett, rendkívül vonzó személyiségű katonája, akit még Ernst törzshadbíró is "kiváló embernek" nevezett, nyugalmát a kivégzése előtti éjszakán sem vesztette el. Horatius verseit olvasgatva várta a halált.

III. Napóleon

Charles-Louis Napoléon Bonaparte francia katonatiszt, politikus, 1848–1852 között a Francia Köztársaság elnöke, 1852. december 2. és 1870. szeptember 4. között a franciák császára. Párizsban született 1808. április 20.-án. Édesapja Louis Bonaparte volt, Napoléon Bonaparte öccse. Több sikertelen kísérlete is volt a hatalom átvételére, először  1836. október 30-án majd  1840. augusztus 6-án. 1848 februárjában a forradalom hírére Párizsba sietett, de a köztársaság vezetői távozásra szólították fel. A szeptemberi pótválasztások idejére tért vissza és öt helyen győzött. A decemberi köztársaságielnök-választáson a szavazatok 3/4-ét elnyerte,  20-án letette a hivatali esküt, és beköltözött az Élysée-palotába. A herceg-elnök 1849 októberében saját híveiből alakított kormányt. A vidéki körútjai révén egyre népszerűbb elnök adósságokat halmozott fel. A nemzetgyűlés is vizsgálatokkal fenyegette, így felmerült az eshetőség, hogy élete is veszélyben forog. Csak egyetlen lehetősége maradt, melyet meg is ragadott: az államcsíny. Az austerlitzi csata évfordulóján, 1851. december 2-án a hadsereg megszállta Párizst, feloszlatták a nemzetgyűlést, aktívabb tagjait pedig le is tartóztatták. A franciák többsége mindennek ellenére támogatta a köztársasági elnöki mandátum tíz évvel való meghosszabbítását december 21-én, sőt 1852 novemberében a császárság restaurációját is. Az új rendszert, a Második Császárságot szintén december 2-án hirdették ki, az új császár pedig III. Napóleon néven került trónra. A koronázásról lemondott, és dinasztikus kapcsolatok kiépítésére sem törekedett. III. Napóleon hadat üzent 1870. július 19-én hadat üzent Németországnak. Augusztus 2-án francia támadással kezdődött a háború, de a sorozatos vereségek hatására augusztus 12-én a császár lemondott a főparancsnokságról. Hadseregét Sedan mellett bekerítették, és szeptember 2-án III. Napóleon megadta magát. Párizsban szeptember 4-én számolták fel a császárságot. A volt uralkodó porosz fogságba esett, majd 1871 márciusában az angliai Chislehurstben telepedett le. 1873. január 9-én halt meg Londonban egy vesekőműtét következtében.

Ferenc József

I. Ferenc József osztrák császár és magyar király Bécsben született 1830. augusztus 18.-án. 1848. december 2.-án lépett trónra Alamócban. December  7.-én  a magyar országgyűlés kijelentette, hogy nem ismeri el uralkodónak, hanem továbbra is Ferdinándot tekinti királynak. 1849. május 5.-én udvarával együtt visszatért Bécsbe, s kérésére I. Miklós cár segítséget ígért a magyar szabadságharc leverésében. Az általa adott 1849. március 4-i alkotmány liberális és központosító volt, de nem lépett életbe. 1851 végén forma szerint is fölszámolta, és abszolitisztikus uralmat vezetett be, mely a polgári forradalom számos vívmányát megtartotta ugyan, de nem volt tekintettel a birodalom soknemzetiségű összetételére. 1854-ben feleségül vette Erzsébet bajor hercegnőt, aki később nagy szerepet játszott a kiegyezés létrehozásában. 1860-ban az Októberi Diploma föderatív alkotmányos berendezkedést hirdetett meg. 1865-ben megkezdte tárgyalásait a magyar vezetőkkel, majd 1867-ben megkötötték az oszták-magyar kiegyezést, s Ferenc József magyra királlyá koronáztatta magát. A gazdasági föllendülésben az Osztrák-Magyar Monarchia minden nemzetisége részesült, de a társadalmi és politikai hatalmi viszonyok érintetlenül maradtak. 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a délszláv lakosság elkeseredését és ellenséges érzületét váltotta ki. 1914-ben a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni szarajevói merénylet után Ferenc József hadat üzent Szerbiának, ezzel kirobbantotta az I. világháborút. Bécsben hunyt el 1916. november 21.-én.

 

Típus: 
Történet
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2015, március 16