A bűnbánat szentsége

A bűnbánat szentsége, bűnbocsánat szentsége

Jézus Krisztus által rendelt szentség a keresztség után elkövetett bűnök eltörlésére. Krisztus ugyanis a megváltásban kinyilvánította Isten atyai irgalmát, s egyben engedelmességével, áldozatával engesztelést nyújtott a világ bűneiért, azért joga volt megbocsátani a bűnöket, s meg is határozhatta az ember számára a megbocsátás föltételeit. A megváltás kegyelmeinek hordozójává az Egyházat tette, s így a bűnbocsánatnak is az Egyház az eszközlője. Az ember az Egyház révén először akkor kapja meg a bűnök bocsánatát, amikor a keresztségben megigazul. Későbbi bűneitől a bűnbánat szentségében szabadulhat meg.

A bűnbánat szentségének jogosultságához és hatásához tudnunk kell, hogy a bűn a jelen üdvrendben Isten üdvözítő szeretetének visszautasítása is, az üdvösség kegyelmeit az Egyház hordozza, azért amint a bűnben lényegében benne van a vétség a megváltott emberi közösség, az Egyház ellen, úgy a kiengesztelődés is az Egyházon keresztül megy végbe. Akik nem tagjai az Egyháznak, és a bűnbánat által igazulnak meg, azok is Krisztus kegyelmét kapják, s a szeretettől vezetett bánatukban burkoltan benne van a szentség vágya is (votum sacramenti).

A bűnbánat szentsége teológiai bizonyításánál nem elég, ha idézzük Jézus alapító szavait a Szentírásból (Jn 20,23; Mt 16,19; 18,18).

A bűn már az Ószövetségben sem egyszerűen az ember és Isten között lejátszódó tett, hiszen a törvény sem az egyes ember magatartását akarja csupán szabályozni, hanem a népnek Istennel kötött szövetségét juttatja kifejezésre. A törvény a szövetség biztosítéka, ezért ha az egész nép zúgolódik Isten végzése ellen, vagy ha az egyes ember szegi meg a törvényt, az mindig megterheli az egész szövetséget. Ezért a gonosz tett elkövetőjét ki kellett zárni a népből (MTörv 13,6), hogy a nép közössége szent maradjon. Régebben a kizárást halálbüntetéssel végezték, később a közösség bevezette az időleges kizárást és a visszafogadást. A kizárt személynek vezekelnie kellett, a közösség megintette és imádkozott érte. Az eljárásról a rabbik írásai és a kumráni iratok egyaránt megemlékeznek.

Az Újszövetség még jobban kiemeli és igyekszik láthatóvá tenni a hívők kegyelmi közösségét. Itt a tagokat a Krisztusba vetett hit kapcsolja egybe, de amikor ennek a hitnek kifejezést adnak, akkor kegyelmi síkon beöltöznek Krisztusba (Gal 3,27), testének tagjaivá válnak (1Kor 12,13) és részesülnek az ő szentségében. A hívőnek ebben a közösségben kell a világ előtt tanúságot tenni Krisztusról, ill. tanúskodása része az Egyház mindenkori tanúskodásának. Amennyiben a keresztség Krisztus halálában és föltámadásában részesítette, azt is tudnia kell, hogy meghalt a bűnnek és Istennek él (Róm 6,4). Ennek ellenére a bűn lehetősége megmarad a hívő életében, s ezt Krisztus is föltételezte, amikor úgy rendelkezett, hogy imádkozzunk bűneink bocsánatáért, s mi magunk is bocsássunk meg az ellenünk vétőknek (Mt 6,17). Amennyiben az egyházi közösség a főnek és a tagoknak ilyen kegyelmi egysége, ebben az üdvrendi helyzetben a bűn annak az Istennek a megsértése, aki Fiának közösségét Fiának vérében tisztára mosta és megszentelte. Az egyes tagok magánbűne is ellentmond a kegyelmi közösségnek. Így érthető, hogy Krisztus a saját bűnbocsátó hatalmát miért adta át az Egyháznak, illetve miért az Egyház által gyakorolja.

Az Egyház szerepénél figyelembe kell venni rendeltetését: olyan törvényes közösség, amelyben a Krisztusban teljessé vált kinyilatkoztatás mint valóság és igazság jelen van a világban a hit által. Más szóval az Egyház Isten végleges szavának jelenléte a világban; annak a szónak jelenléte, amelyet a világhoz intézett és amelyben meghatározta az ember üdvösségét. De ha Isten végérvényesen szólt, azt az embereknek meg is kell hallaniuk. Isten a lelkiismeret szaván keresztül is beszél az emberhez, s amikor az ember lelkiismerete ellen tesz, az isteni szót veszi semmibe. Továbbá: ha Isten a szavát a történelemben Krisztuson és az Egyházon keresztül intézményesítette, akkor a bűn (elsősorban a megkereszteltek bűne) Krisztus és az Egyház ellen is irányul. Mivel minden ember kap kegyelmi segítséget, azért gyökerében minden bűnben ott van ez az irányulás.

Az apostoli egyház bűnbánati fegyelme azt a hitbeli meggyőződést juttatta kifejezésre, hogy a bűnbánati eljárásban benne van az Egyház kegyelmi jellegének megvallása is. Aki szándékosan vétkezik, elfordul Istentől, és kizárja magát abból a kegyelmi kapcsolatból is, amellyel Krisztus a megváltott embert magához vonzza. Ennek külső jele a közösségből való kizárás, de azzal a célzattal, hogy a bűnös tartson bűnbánatot, és mutatkozzék méltónak a visszavételre. Itt tehát nem valami külső fegyelemnek v. jogrendnek az érvényesítéséről volt szó. Az Egyház nem utánozta azokat a fanatikus szektákat (pl. bogumilok, katarok) sem, amelyek vélt belső tisztaságukat és rendjüket a bűnösök eltávolításával akarták megőrizni. Az Egyháznak állandóan nyitva kell lennie az igazságot és szentséget kereső, gyarló emberek előtt, s állandó föladata, hogy a bűnösöket megtérésre vezesse.

Az apostoli egyház meg volt győződve arról, hogy Krisztustól hatalmat kapott a bűnösök figyelmeztetésére és kizárására (Mt 18,17; 1Kor 5,4), s arra is, hogy a bűnös fölött ítéletet mondjon (1Kor 5,12), de arra nem volt sem hatalma, sem megbízatása, hogy a bűnöst végleges kárhozatba döntse. Amikor figyelmeztetésül megszakította a kapcsolatot a bűnössel, megtérése érdekében tette (1Tim 1,20). Az isteni megbocsátás és a kiengesztelődés lehetősége mindig megmaradt. Ilyen esetekben helyet kapott a bűnök bevallása is, mint ahogy ez megtalálható a zsidóknál és János keresztségénél is. Az Egyház közbenjárása és a megbocsátás a bevalláshoz kapcsolódott (ApCsel 19,18; Jak 5,16).

Az Egyház bűnbocsátó hatalmát Tertullianus óta a Krisztustól kapott oldó és kötő hatalomhoz vezette vissza (Mt 16,19; 18,18). Az oldás és kötés mint szóhasználat megtalálható a rabbik írásaiban, s jelentette az engedély vagy a tilalom tekintélyi kinyilvánítását. Azon kívül az egész keleten megvolt az a meggyőződés, hogy Isten és az őt képviselő személyek a gonosz hatalmakat is megköthetik és föloldhatják. Ha ezt figyelembe vesszük, azt kell mondanunk, hogy az oldó és kötő hatalom szélesebb körű, mint a kimondott bűnbocsátó hatalom. Jelenteni akarja azt, hogy Krisztus az Egyházat mint Isten országának kifejezőjét és hordozóját fölvértezheti minden erővel, hogy a gonoszság akár kívülről, akár belülről érkező támadásaival szembeszálljon. A kimondott bűnbocsátó hatalmat a trienti zsinat alapján a teológia elsősorban Jn 20,23-ban látja megalapozva: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek megtartjátok, az bűnben marad.” A szöveget megelőzi az illetékesség megnevezése: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Hogy ez a bűnbocsátás kegyelmi tény és a megváltás gyümölcse, azt a Szentlélekre való hivatkozás mutatja. Nem kétséges, hogy az ap-ok Isten erejével bocsátották meg a bűnöket, és az Egyház is ezt az erőt kapta.

Történetileg az Egyházban változott a bűnbánati fegyelem, s ilyen változásokon keresztül alakult ki a fülgyónás. A teológusok rámutatnak arra, hogy a régi és a mai kor közötti különbség nem a nyilvános és a magánbűnbánat, hanem az, hogy az atyák korában inkább csak az egyszeri föloldozást tartották jogosnak, míg ma ezt bármikor meg lehet tenni. A 2-3. századi emlékek világosan utalnak arra, hogy a keresztség után elkövetett súlyos bűnök alól csak egyszer akartak föloldozást adni, s ezt egyesek Krisztus közeli eljövetelével indokolták meg (Hermász); a szigorúság egyúttal orvosság akart lenni a közömbösség és lanyhaság ellen. A vezeklést kitolták az öregkorig vagy halálveszélyig.

Az 1. század végéről Római Szent Kelemen, a 2. század közepéről Hermász őrizte meg a bűnbánatra való fölhívást, a vezeklés lefolyását és a visszafogadást. A 3. század elején Hippolütosz úgy nyilatkozott, hogy a megbocsátó hatalom a püspöknél van, a legtöbb helyen azonban az egész közösséget bevonták a kizárásba és a visszafogadásba. A kegyelmi közösségből való kizárás valódi lelki büntetés volt, a visszafogadás kegyelmi tény, vagyis mai nyelven szentségi jellege volt. Tertullianus úgy fejezte ki magát, hogy az Egyházzal való kibékülés adja a megbocsátást. A bűnbánó a visszafogadásban kapja meg újra a kegyelmet. Szent Ciprián karthágói püspök nyelvezetében az Egyházzal való kibékülés a Szentlélek adományát, vagyis a kegyelmet jelenti. Az Egyháznak joga van a főbenjáró bűnöket (hitehagyás, bálványimádás, gyilkosság, házasságtörés) is megbocsátani. Az ilyen bűnök alól azonban általában csak egyszer adtak föloldozást. A visszaesőket Isten ítéletére bízták, s csak a halálos ágyon oldozták föl. Még 589-ben a toledói tartományi zsinat is így intézkedett. A 3. század első feléből Keletről is vannak emlékek a kizárásra és a visszafogadásra. A visszafogadást kézrátétellel jelezték. Nyugaton az atyák egyre gyakrabban adnak ekkleziológiai megokolást a bűnbocsánatra. A bűn megrontja a hívőnek mint tagnak a kapcsolatát a fővel, azért csak úgy részesülhet újra a kegyelemben, ha az Egyház visszafogadja.

Az egyszeri föloldozás szigorát először a britanniai és az ír Egyházban kezdték enyhíteni: már nemcsak a püspök, hanem a papok is adtak föloldozást. A gyakori gyónás először a szerzetesek közt terjedt el, a 7-8. században a hívők között is. Végül a IV. lateráni zsinat előírta, hogy a  hívők a serdülő kor után évenként húsvét táján gyónjanak meg minden bűnt (D 417).

A bűnbocsánat szentségének részletes teológiáját a skolasztika dolgozta ki. 1120-ban Lüttichi Algerius már kifejezetten szentségnek mondta. Az nem volt kétséges, hogy a súlyos bűnök meggyónása beletartozik a bűnbocsánat szentségébe, legföljebb arról vitáztak, hogy a pap által adott föloldozás oka-e a bűn eltörlésének, vagy csak kinyilvánítja az Istentől adott megbocsátást. Az előbbi nézeten voltak: Canterbury Szent Anzelm, Petrus Lombardus, Alexander Halensis, Nagy Szent Albert. Az oksági összefüggést először úgy értelmezték, hogy a föloldozás az örök büntetést törli el, a bűnt Isten közvetlenül bocsátja meg. A skolasztika tanítása véglegesen Szent Bonaventuránál és Szent Tamásnál alakult ki: a föloldozás hatása az, hogy a bűn Isten előtt is bocsánatot nyer, de természetesen csak akkor, ha megvannak a szükséges előföltételek, a bűnbánat és a pap fölhatalmazása. A skolasztika soha nem vonta kétségbe a hagyományos tanítást, hogy a föloldozó hatalom a papszentelésben gyökerezik.

A teológia a bűnbocsánat szentségének magyarázatánál alkalmazta az arisztotelészi kategóriákat, és beszélt anyagáról és formájáról. Az egész jel a bűnbánó és a föloldozást végző pap tettéből áll. A bűnbánó tettei a bánat, a bűnvallomás és az elégtétel, a papé a föloldozás. A szentség anyagát a bűnbánó szolgáltatja, nem a pap, azért mondták azt kvázi-matériának. A bűnbocsánat szentségének Egyházhoz kötöttsége abban a korban még egészen világos volt. Csak az újkori individualizmus látta úgy, hogy a gyónó a papnak mint Isten helyettesének vallja meg bűneit, s a föloldozás az Egyház megkerülésével, közvetlenül Istennel engeszteli ki őt.

A trienti zsinat elvetette Luther nézeteit, aki azt hirdette, hogy az egyéni gyónás nem isteni rendelés alapján került bele az egyházi gyakorlatba, hanem a IV. lateráni zsinat vezette be. Azt is vallotta, hogy a pap legföljebb csak értelmezi az Istentől kapott megbocsátást, de nem igazi hatalommal oldoz föl. A zsinat ezzel szemben igazi szentségről beszélt, amelyet Krisztus rendelt és amelyben a megkeresztelt ember elnyerheti bűnei bocsánatát. Tanította azt is, hogy a bánat vagy a töredelem (attricionizmus) nem képmutatás, hanem lehet őszinte, és kifejezheti az erős elhatározást a bűn kerülésére még akkor is, ha megmarad a gyarlóság tudata. A bűnvallomás is abban az értelemben kötelező, hogy vele isteni rendelkezésnek engedelmeskedünk. Ha ugyanis Jézus bírákká is tette az apostolokat a bűn föloldozásában vagy megkötésében, akkor ismerniük kell a bűnbánó lelkületét és magatartását. Ez pedig csak a bűnvallomás alapján történhet meg. A halálos bűnök mind beletartoznak a bűnvallomásba, olyan körülményeikkel együtt, amelyek sajátságukat meghatározzák. A föloldozó hatalom a papnál a fölszentelés és az egyházi küldetés alapján van meg, ezért az általa adott föloldozás (absolutio) akkor is érvényes, ha ő maga bűnben volna. A pap nemcsak föloldozást adhat, hanem meg is tagadhatja azt olyanoktól, akik nem akarnak szakítani a bűnnel vagy nem akarják az okozott kárt jóvátenni.

A bűnbocsánat szentsége tehát jel, amely a belső kegyelmet jelképezi és közli. Mondhatjuk emlékeztető jelnek, mert Krisztus szenvedésére mutat, amellyel elvette a világ bűneit; bizonyító jelnek, mert a lelki gyógyulást hozta; a jövendő dicsőség jelének, mert Isten atyai irgalmát állítja szembe az ember gyarlóságával. A bűnbocsánat szentsége a megtérés jele is, sőt a bűnbánat része az Egyház állandó engesztelésének. Az Egyház nem úgy határolja el magát a bűnöstől, mintha idegen lett volna számára, hanem úgy vesz részt a bűnbocsánat szentségében, mint tagjainak kiengesztelődésében. A bűnbocsánat szentsége egyúttal Krisztus üdvszerző tetteinek is jele, s a hit és a bűnbánat által vele azonosítjuk magunkat. Vele együtt vesszük magunkra az ítéletet és a fölmentést, amely őseredetien az ő halálában és föltámadásában valósult meg.

A fölvevő részéről a bűnbocsánat szentségének legfontosabb része a bűnbánat. Ezt semmi mással nem lehet pótolni, mert benne jut kifejezésre a kiengesztelődés vágya. A bánatban benne van a lélek fájdalma és a bűntől való elfordulás is. Akkor teljes és tökéletes, ha motívuma az Isten iránt való szeretet. Kevésbé tökéletes akkor, ha más, de erkölcsileg helyes motívum váltja ki (pl. a büntetéstől való félelem). A szentség fölvételéhez ez is elég. A bánatban lévő szeretet akkor válik teljessé, ha a kiengesztelődés egész útját végigjártuk, vagyis elvégeztük a gyónást és az elégtételt. A tökéletes bánat már önmagában, a gyónás előtt megigazulttá tesz, de csak azért, mert benne van mindennek a vállalása, amit Krisztus követelt, tehát a gyónás és az elégtétel szándéka is.

A bűnbocsánat szentségének másik fő része a bűnvallomás, a gyónás. Az ember akkor határolja el magát igazán bűnös tetteitől, ha bevallja őket. A bűnvallomás címzettje az Egyház mint ahogy a bűn is az Egyházat sérti azzal, hogy a vétkező gátolja a kegyelem tagokba áradását. A súlyos bűnök bevallása mellett helye van a bocsánatos bűnök bevallásának is. Ezekre is lehet föloldozást adni, s így a bűnbocsánat szentsége ebben az esetben is kifejti hatását. Megfelelő ok fölmenthet a bűnvallomás alól, de a bánatnak akkor is jelét kell adni.

Az elégtétel célja az, hogy mi magunk is vállaljunk valamit a bűnért járó büntetésből. Az áldozat vállalása kifejezi Isten uralmának elismerését és azt a törekvést, hogy lelki emberek akarunk lenni, s készek vagyunk ellenállni a világ csábításának. Az elégtételnek arányosnak kell lennie a megvallott bűnökkel, továbbá összhangban kell állni a bűnbánó lelkületével, állapotával és lehetőségeivel.

A föloldozás szavai az Egyház hatalmát juttatják eszünkbe. Nyugaton a kijelentő forma terjedt el: Én föloldozlak téged bűneidtől az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Keleten inkább a kérő formát használják. A jelenlegi Nyugati föloldozás szavait is kérő ima vezeti be. A II. vatikáni zsinattal megindult pasztorális megújulás arra törekszik, hogy az Egyház bűnbánati fegyelme kifejezze Isten irgalmát, vagyis legyen része az üdvösség örömhírének, s amellett a világi érdekekben szétszóródott embert figyelmeztesse kötelességeire. A bűnbocsánat szentsége Krisztus keresztáldozatából fakad, azért a bűn elleni küzdelmet komolyan kell venni.

A hatályos egyházjog szerint a bűnbocsánat szentsége kiszolgáltatásának egyetlen rendes módja az egyéni gyónás, kötelezettsége alól csak fizikai vagy erkölcsi lehetetlenség ment föl; ilyenkor a kiengesztelődést más módokon is el lehet nyerni (960.k.); rendkívüli módja az általános feloldozás.  

A gyóntató kizárólag fölszentelt pap. A bűnök érvényes föloldozásához a rendi hatalmon kívül gyóntatói felhatalmazással kell rendelkeznie azokra a hívőkre nézve, akiknek a föloldozást adja. Ha a gyóntató a gyónó fölkészültségében (bánat, erős fogadás stb.) nem kételkedik, a feloldozást nem szabad megtagadnia vagy elhalasztani.

 

 

 

 

Típus: 
Gyónás
Tartalom dátuma: 
kedd, 2014, július 1