Eduardo Baura: Il cammino giuridico degli ordinariati militari.

Eduardo Baura: Il cammino giuridico degli ordinariati militari.

A venticinque anni dalla Costituzione Apostolica Spirituali militum curae

 

Ringrazio il Cardinale Prefetto della Congregazione per i Vescovi per la fiducia che ha dimostrato nei miei confronti invitandomi a tenere questa relazione in occasione del venticinquesimo anniversario della promulgazione della Costituzione Apostolica Spirituali militum curae, che mi offre l'opportunitá di riflettere, assieme ai responsabili della pastorale castrense provenienti da tutto il mondo, su alcuni profili giuridici della figura creata un quarto di secolo fa per favorire una specifica azione pastorale in favore dei fedeli appartenenti alle Forze Armate.

Da quando é stata promulgata la Costituzione Apostolica, la Santa Sede ha eretto ben sei nuovi ordinariati e sono stati predisposti i rispettivi statuti. Ció ha comportato sovente un lavoro diplomatico per accordarsi con le autoritá civili su diversi punti concreti. Tuttavia, non spetta a me fare un resoconto dell'attivitá della Sede Apostolica, ma il mio contributo deve concentrarsi piuttosto sul mettere in rilievo gli aspetti salienti della normativa emanata venticinque anrii or sono. E ho ritenuto che per sviluppare queste riflessioni in occasione del presente anniversario, il cammino migliore sia proprio quello di seguire la traccia del Proemio della stessa cost. ap. Spirituali militum curae.

 

1. Pastorale specializzata

La Spirituali militum curae esordisce affermando che «la Chiesa ha sempre voluto provvedere con lodevole sollecitudine e in modo proporzionato alle varie esigenze, aha cura spirituale dei militari». L'affermazione non é meramente retorica, bensi trova riscontro in precisi dati storici.

 

a) Cenni storici

Consta, infatti, la presenza di sacerdoti e diaconi che celebravano cerimonieliturgiche negli accampamenti fin dai tempi dell'imperatore Costantino[1], e si hanno numerose notizie di sacerdoti cappellani che durante il medioevo assistevano le spedizioni militari, muniti delle facoltá rilasciate dai rispettivi vescovi[2]. Con la nascita degli eserciti permanenti ne l secolo XVI appare una specifica giurisdizione ecclesiastica castrense[3].Lo stesso Proemio della Costituzione apostolica afferma che «nel corso dei tempi, la sacra Gerarchia, e in particolare i Romani Pontefici, per il loro dovere di servizio ovverosia di "diaconia" (cfr. Concilio Vaticano II, Cost. dogm. Lumen gentium, n. 24), hanno provveduto nei singoli casi nel modo migliore con una giurisdizione piú rispondente alle persone e alle circostanze», e ricorda che «furono costituite man mano delle strutture ecclesiastiche nelle singole Nazioni, alle quali veniva preposto un prelato munito delle necessarie facoltá», e in calce richiama il Breve Cum sicut maiestatis, del 26 settembre 1645, di Innocenzo X (che é considerato comunemente la norma che pone le basi per la creazione delle giurisdizioni castrensi), il quale affermava che questi prelati venivano talvolta costituiti «quasi (fossero) i veri Presuli e pastori nei confronti dei loro chierici secolari»[4].

Occorre precisare, peró, che fino al secolo XIX l'attivitá dei Romani Pontefici si era limitata a provvedimenti che conferivano ad casum una giurisdizione speciale a un prelato per lo svolgimento di compiti specifici, ma senza costituire un ufficio stabile. Nel secolo XX, invece, sono state costituite delle apposite strutture ecclesiastiche, ovvero degli uffici ecclesiastici stabili per l'assistenza pastorale dei militari. In effetti, nel 1910, mediante il m. pr. In hac Beatissimi Petri Cathedra, del 3 maggio, S. Pio X eresse il vicariato castrense cileno, aha stregua del quale ne furono creati altri: Polonia (1919), Italia (1925), Germania (1935), Perú (1943), Colombia (1949), Spagna (1950), Brasile (1950), Filippine (1950), Canada (1951).[5]

Il Proemio cita espressamente l'Istruzione della S. Congregazione Concistoriale Sollemne semper, del 23 aprile 1951[6], quale momento importante nella storia della giurisdizione ecclesiastica castrense. Infatti, si tratta della prima norma generale che regola in modo astratto l'esistenza degli allora chiamati "vicariati castrensi"[7]. Sulla base della normativa comune stabilita da questa Istruzione verranno eretti altri vicariati in quattordici Paesi[8]. Tuttavia, l'esistenza dei vicariati castrensi costituiva in realtá un'anomalia rispetto all'assetto organizzativo della Chiesa allora in vigore, ancorato fortemente al principio di territorialitá. Prova del fatto che questi enti erano considerati in qualche modo un'eccezione é il fatto che essi trovavano la loro giustificazione nella potestá del Papa, al punto che a capo di queste strutture c'erano dei prelati aventi una potestá vicaria del Papa.

L'integrazione degli ordinariati militari nella struttura "ordinaria" dell'organizzazione ecclesiastica é avvenuta con la Costituzione Apostolica della cui promulgazione ora commemoriamo il 25° anniversario. Come afferma il Proemio della Spirituali militum curae, le norme del 1951 sono state riviste affinché potessero avere maggiore forza ed efficacia. A ció ha portato innanzitutto, in parole del Proemio, «il Concilio Vaticano II, che apri la strada a realizzare nel modo piú consono peculiari iniziative pastorali», e per spiegare tale affermazione, la Costituzione Apostolica rimanda in nota al Decreto Presbyterorum ordinis, n. 10, il quale tra l'altro auspicava che «lí dove ció sia reso necessario da motivi apostolici, si faciliti non solo una funzionale distribuzione dei presbiteri, ma anche l'attuazione di peculiari iniziative pastorali in favore di diversi gruppi sociali in certe regioni o nazioni o addirittura in tutto il mondo. A questo scopo — continuava il Decreto conciliare— potrá essere utile la creazione di seminari internazionali, peculiari diocesi o prelature personali, e altre istituzioni del genere, cui potranno essere iscritti o incardinati dei presbiteri per il bene di tutta la Chiesa, secondo norme da stabilirsi per ognuna di queste istituzioni, e rispettando sempre i diritti degli Ordinari del luogo».

Rispetto alla configurazione giuridica degli ordinariati militari, essi sono da comprendersi, dunque, nel contesto dell'idea conciliare della necessitá di rinnovare l'organizzazione ecclesiastica (ammettendo anche il criterio personale come elemento di configurazione delle circoscrizioni ecclesiastiche) allo scopo di permettere una migliore distribuzione del clero che consenta l'attuazione di peculiari iniziative pastorali in favore dei fedeli. E' qui, a mio parere, dove si trova il punto nodale che permette di capire l'esistenza di speciali strutture ecclesiastiche per i militari: la necessitá di realizzare con loro una speciale attivitá pastorale.

In effetti, il Proemio insiste sul fatto che i membri delle forze armate «costituiscono un determinato ceto sociale e, "per le peculiari condizioni della loro vita" (Concilio Vaticano II, Decr. Christus Dominus, n. 43), sia che volontariamente facciano parte in modo stabile delle forze armate, sia che per legge vi siano chiamati per un tempo determinato, hanno bisogno di una concreta e specifica forma di assistenza pastorale», aggiungendo alcune considerazioni che possono servire da chiave di lettura per capire quali siano le speciali necessitá spirituali dei militari e quale tipo di attivitá debba svolgere oggi la Chiesa. Afferma, infatti, il testo commentato che la pastorale castrense risponde tra l'altro all'«intervento della Chiesa nel mondo contemporaneo, anche in ció che riguarda l'edificazione e la promozione della pace in tutto il mondo». E ricorda che «in questa linea quelli che prestano servizio militare devono considerarsi "come ministri della sicurezza e della libertá dei popoli", infatti "se adempiono il loro dovere rettamente, concorrono anch'essi veramente alla stabilitá della pace" (Concilio Vaticano II, Cost. past. Gaudium et spes, n. 79)». La Costituzione Apostolica dichiara altresi che l'aggiornamento delta normativa del 1951 «é consigliato anche dai grandi cambiamenti che si sono prodotti non solo per quanto concerne la professione militare e le sue circostanze di vita, ma anche nel senso comune attribuito dalla societá del nostro tempo alla natura e ai compiti delle forze armate nella realtá della vita umana».

 

b) Le speciali necessitá pastorali

Nella storia lo specifico servizio pastorale castrense é stato richiesto dalla necessitá di contare su cappellani pronti ad accompagnare gli eserciti nelle imprese militari. Sorgeva cosi il bisogno di creare una giurisdizione personale capace di munire questi cappellani delle dovute facoltá ministeriali da esercitare a favore dei militari indipendentemente da quale fosse il territorio diocesano in cui si trovassero. Non che attualmente non esistano piú queste necessitá. Anzi, l'esperienza storica ha largamente dimostrato purtroppo che in questo quarto di secolo non sono mancate le occasioni in cui i cappellani hanno dovuto accompagnare le truppe in posti di guerra. Tuttavia, penso che dalle ultime parole citate della Spirituali militum curae si possa scorgere una ragion d'essere della presenza degli ordinariati militari piú profonda, che non si riduce soltanto all'eventuale necessitá di assistere pastoralmente i militari in momenti di guerra, ma che si deve all'azione della Chiesa in favore dei militari anche in tempi di pace.

In effetti, con l'istituzione degli ordinariati militari la Chiesa non cerca solo la mera assistenza religiosa dei cattolici membri delle Forze Armate intesa in senso minimalista, ma é chiaro che mira a realizzare un'azione evangelizzatrice volta a promuovere la pienezza della vita cristiana in un ambiente che áveste delle necessitá peculiari e che ha una missione particolarmente rilevante per l'umanitá. Come ebbe a dire il Beato Giovanni Paolo II nell'udienza concessa ai partecipanti al III Convegno Internazionale degli Ordinari Militari, nel 1994, «evangelizzare il mondo delle Forze Armate significa (...) far prendere coscienza ai militari del nuovo modo di concepire il proprio ruolo (...) I cristiani che operano in tale ambito, come singoli fedeli laici e come facenti parte di comunitá ecclesiali, possono dare un grande impulso a questa nuova concezione della funzione militare, sia attraverso la formazione delle coscienze, sia mediante una piú incisiva diffusione dei valori della giustizia, della solidarietá e della pace (...) Il ministerium pacis inter arma puó cosi diventare nuovo annuncio del Vangelo nel mondo militare, di cui i militari cristiani e le loro comunitá non possono non essere i primi araldi»[9].

L'azione che la Chiesa é chiamata a compiere in favore di una concezionecristiana del ministerium pacis inter arma deve essere svolta soprattutto dagli stessi cattolici militari, i quali, senza abbandonare l'ambiente castrense, anzi dall'interno de l loro mondo, a modo di fermento, dovranno impregnare di spirito evangelico la vita della milizia, facendo si che la professione militare sia effettivamente un servizio a tutti gli uomini[10]. Questo significa che la Chiesa compierá la sua missione nella misura in cui i fedeli laici, in questo caso i militari, non rimangano come spettatori passivi davanti alle sfide che l'annuncio del Vangelo trova nel mondo, ma, al contrario, prendano consapevolezza della loro responsabilitá come soggetti attivi e membri vivi del Popolo di Dio. Un tale impegno dei laici é possibile solo se essi prendono sul serio la chiamata che anche loro hanno ricevuto a vivere con pienezza la vita cristiana. Ne segue che, affinché i cattolici membri delle Forze Armate possano essere protagonisti della missione della Chiesa ne l mondo militare, hanno bisogno della dovuta istruzione sulla dottrina cristiana e del sostegno spirituale necessario per la fedeltá alla loro vocazione.

Giunti a questo punto, da un punto di vista prettamente giuridico, si potrebbe considerare il disposto del can. 213, che costituisce in realtá il fulcro del diritto ecclesiale in ció che concerne il rapporto tra la Gerarchia e i fedeli. Stabilisce questo canone che «i fedeli hanno il diritto di ricevere dai sacri Pastori gli aiuti derivanti dai beni spirituali della Chiesa, soprattutto dalla parola di Dio e dai sacramenti». Ii citato canone proviene pressoché letteralmente dal n. 37 della Lumen Gentium. Ii tema va visto, a mio parere, alla luce della chiamata universale aha santitá, proclamata al capitolo V dello stesso documento conciliare: se i fedeli, come afferma il can. 210, devono sforzarsi di condurre una vita santa, é giocoforza che i Pastori dovranno fornire loro i sussidi spirituali necessari a tale scopo. E' stata lamentata dalla dottrina canonica l'omissione, da parte del Codice di Diritto Canonico, dell'avverbio «abundanter», presente invece nel testo conciliare a proposito di come devono essere amministrati i beni salvifici. Ad ogni modo, proprio perché il termine ha una carica contenutistica importante, il testo conciliare conserva un chiaro valore interpretativo, volendo essere il Codice «come un grande sforzo di tradurre in linguaggio canonistico [.. .] l'ecclesiologia conciliare»[11]. In realtá, al di lá dell'indicazione positiva espressa dall'ultimo Concilio ecumenico, é da considerare il fatto che, se tutti i fedeli sono chiamati aha santitá, essi dovranno attingere ai mezzi salvifici amministrati dai sacri Pastori, non solo in ordine aha "salvezza", nel senso minimale dell'espressione, ma in vista del raggiungimento della perfezione della caritá, il che implica da parte dei Pastori il dovere di amministrare abundanter i beni spirituali e di impostare l'organizzazione del ministero pastorale in modo da fornire abbondantemente, nella misura del possibile, gli opportuni ausili a tutti i fedeli, adattando le strutture pastorali alle necessitá spirituali dei fedeli e aha loro missione apostolica.

Ecco, dunque, la ragione per cui esistono gli ordinariati militari: la Chiesa, con lodevole sollecitudine, ha voluto dare ai fedeli militari tutti i mezzi salvifici per facilitare loro, non solo l'ordinaria cura pastorale, ma lo specifico aiuto di cui essi hanno bisogno per trovare la santita nel loro ambiente e per svolgere pienamente la loro missione nel mondo e nella Chiesa.

In effetti, affinché i fedeli militari possano esercitare il loro sacerdozio comune, occorre l'aiuto del sacerdozio ministeriale, in modo che sacerdoti e laici, in una mutua ed organica cooperazione, compiano la missione della Chiesa nel mondo castrense, partecipando, ognuno a suo proprio modo, all'unico sacerdozio di Cristo[12]. L'art. IX della Costituzione Apostolica ricorda esplicitamente il protagonismo dei laici nell'evangelizzazione del mondo militare e il dovere dei Pastori di promuovere tale ruolo attivo: «dovendo tutti i fedeli cooperare all'edificazione del Corpo di Cristo (cfr. C.I.C., can. 208), l'Ordinario e il suo presbiterio facciano in modo che i fedeli laici dell'Ordinariato, tanto a livello personale che in modo associato, svolgano la loro parte come fermento apostolico, ma anche missionario fra gli altri militari con cui vivono».

E' peraltro evidente che i sacerdoti impegnati in questo ministero dovranno essere muniti di certe caratteristiche specifiche: avere una profonda e diretta conoscenza della vita castrense, essere in grado di adeguarsi aha mentalitá dei militari, conoscere i problemi di tipo morale che piú interessano l'ambiente delle Forze Armate, avere una disponibilitá tale da trovarsi sempre vicino ai fedeli, soprattutto nei momenti piú difficili, ecc. Un'azione ministeriale di questo tipo richiede un'unitá di direzione, che permetta di formare specificamente i sacerdoti impegnati in questa pastorale e di affidargli l'incarico preciso, vale a dire non pare possibile realizzare in modo ottimale una pastorale cosi specializzata lasciandola aha guida dei singoli vescovi delle diocesi, ma, al contrario, serve un unico governo. Insomma, si richiede un presbiterio, sotto l'autoritá di un prelato, capace di svolgere questa pastorale specializzata, in modo che sacerdoti e laici, ognuno secondo la condizione che gli é propria, compiano la missione della Chiesa nel mondo militare, il ministerium pacis inter arma.

Come si puó osservare, l'attuale assetto della pastorale castrense poggia sull'ecclesiologia del Vaticano II non solo per quanto riguarda gli aspetti organizzativi, ma anche relativamente a quelli fondanti, quali sono, appunto, la chiamata universale alla santitá, la missione dei laici nella Chiesa e nel mondo, la cooperazione mutua ed organica tra il sacerdozio comune dei fedeli e il sacerdozio ministeriale dei presbiteri e il dovere della Gerarchia di organizzarsi in modo da aiutare i fedeli a raggiungere la loro vocazione alla pienezza della vita cristiana.

 

2. La configurazione giuridica degli ordinariati militari

E' giá stato ricordato che il Proemio della Spirituali militum curae affermó che il Concilio Vaticano II «apri la strada a realizzare nel modo piú consono peculiari iniziative pastorali», facendo riferimento all'augurio conciliare di rendere piú flessibile l'organizzazione pastorale, al punto di permettere la creazione di «seminari internazionali, peculiari diocesi o prelature personali, e altre istituzioni del genere». E' giunto ora il momento di chiedersi quali siano le caratteristiche esatte della configurazione giuridica degli ordinariati militari e in che cosa consista la differenza tra questa figura e quella dei vicariati castrensi esistenti prima del Vaticano II.

I vicariati castrensi erano visti soprattutto dal punto di vista del vicario che ne era a capo. Si trattava dunque di una struttura di servizio pastorale resa possibile in virtű della potestá universale del Papa, il quale nominava un suo vicario affinché facesse le sue veci nel dirigere l'attivitá ministeriale dei cappellani militari.

La Costituzione Apostolica Spirituali Militum Curae definisce gli ordinariati militari quali peculiari circoscrizioni ecclesiastiche (art. I. § 1). E' vero che il primo significato del termine «circoscrizione» é quello di delimitazione della giurisdizione di qualcuno. Tuttavia la stessa Costituzione Apostolica Spirituali Militum Curae, accanto a questa nozione, offre un'immagine dell'ordinariato come comunitá ecclesiale, composta dai fedeli determinati a norma dell'art. X, a capo della quale c'é un Pastore che la regge con potestá propria, aiutato dai sacerdoti che formano il suo presbiterio (art. VI). L'ordinariato castrense non é, insomma, una mera organizzazione ecclesiastica che elargisce dei servizi pastorali specializzati a certi fedeli, bensi costituisce una comunitá convocata nello Spirito Santo, mediante il Vangelo e l'Eucaristia, presieduta dall'Ordinario militare, con la cooperazione del suo presbitero. Allo stesso tempo, non va dimenticato il fatto che i fedeli che appartengono all'ordinariato castrense non cessano di essere anche membri delle diocesi rispettive.

Dalla considerazione degli ordinariati come porzioni del Popolo di Dio composte da fedeli guidati da un Pastore, coadiuvato dal suo presbiterio, da un canto, e dalla constatazione che tali fedeli non cessano di appartenere alle diocesi, dall'altro, emergono le due note che, a mio avviso, caratterizzano la specificitá degli enti configurati dalla Spirituali militum curae: la loro assimilazione giuridica alle diocesi e la natura cumulativa della potestá dell'Ordinario. Trattandosi dei due pilastri sui quali poggia il nuovo impianto della pastorale castrense, mi sembra che convenga ricordare alcuni aspetti relativi ad essi, sia pure brevemente, giacché sul tema mi sono soffermato piú diffusamente in un'occasione simile a questa[13].

 

a) Significato dell'assimilazione giuridica alle diocesi

L'assimilazione giuridica di una realtá ad un'altra implica che ci siano elementi comuni ad entrambe che permettono di riservargli lo stesso trattamento giuridico senza commettere ingiustizia, ma allo stesso tempo presuppone anche che le due realtá non siano uguali, altrimenti non ci sarebbe assimilazione, ma identitá[14].

Considerando che gli ordinariati sono porzioni del Popolo di Dio in cui si trova la medesima struttura societaria della diocesi (ordinario con funzione episcopale, presbiterio e popolo), non desta meraviglia il fatto che la Costituzione Apostolica Spirituali Militum Curae abbia assimilato queste circoscrizioni alle diocesi. Allo stesso tempo, gli ordinariati militari non solo si rivolgono a un ceto particolare, anziché a tutti quelli che si trovano in una circoscrizione, per svolgere una pastorale specializzata, ma hanno anche la peculiaritá che il loro popolo é costituito da fedeli che appartengono necessariamente ad una diocesi. Si tratta, insomma, come segnalava la Lettera della Congregazione per la Dottrina della Fede, del 28 maggio 1992, Communionis notio[15], di uno di quei tipi di comunitá stabilite dall'Autoritá Apostolica per peculiari compiti pastorali con carattere sovradiocesano[16]. Ne segue che gli ordinariati militari non sono assimilati alle diocesi per ragioni congiunturali o perché non si sono ancora sviluppati a sufficienza, cioé non sono "solo" assimilati e non uguali alle diocesi perché appartengano ad un grado inferiore o perché attendano un ulteriore sviluppo istituzionale, ma perché la loro ragion d'essere e la loro costituzione ecclesiologica non sono esattamente quelle delle diocesi.

L'assimilazione giuridica costituisce in realtá uno strumento giuridico che consente di applicare il principio di economia legislativa, vale a dire, di attribuire lo stesso trattamento giuridico a due realtá simili, senza dover raddoppiare le disposizioni normative. Tuttavia, non sarebbe giusto che laddove ci sia qualche differenza si applichi inevitabilmente la stessa norma; ció non sarebbe economia, ma pigrizia legislativa e, in ultima analisi, ingiustizia. Perció le assimilazioni giuridiche legalmente stabilite riportano solitamente delle clausole che garantiscono le dovute eccezioni. Cosi anche il disposto della Spirituali militum curae: agli ordinariati militari si applica quanto stabilito per le diocesi, a meno che consti altrimenti dalla natura delle cose o dagli statuti[17].

L'analogia giuridica consente, dunque, di non dover ripetere tante norme canoniche che sono di applicazione agli ordinariati militari, ma allo stesso tempo gli ordinariati conservano alcune peculiaritá che devono essere oggetto di previsione normativa. A questo proposito, il Proemio della Costituzione Apostolica dichiara che le norme regolatrici della pastorale castrense «non possono essere identiche per tutti i Paesi, non essendo uguale, né in assoluto, né relativamente, il numero dei cattolici impegnati nel servizio militare, essendo molto diverse le circostanze dei singoli luoghi. E' quindi opportuno che vengano qui stabilite certe norme generali, valide per tutti gli Ordinariati militari —chiamati finora Vicariati Castrensi—, che vartno poi completate, nel quadro della predetta legge generale, con gli statuti emanati dalla Sede Apostolica per ciascun Ordinariato».

Emerge cosi un altro elemento caratterizzante degli ordinariati militari, e cioé la presenza degli statuti che regolano alcuni aspetti del singolo ordinariato. L'assimilazione giuridica aha diocesi e la normativa universale della Spirituali militum curae permettono la brevitá delle norme statutarie, le quali non devono riportare la normativa universale applicabile, ma solo le regole specifiche dell'ordinariato del Paese di cui si tratti, che possono, se cos i sembra opportuno, discostarsi dal modello diocesano. In questo senso, va osservata una certa tendenza degli statuti a mimetizzare le disposizioni codiciali sulle diocesi che puó irrigidire inutilmente la vita degli ordinariati militari. Basti pensare, ad esempio, aha descrizione dell'organizzazione interna del governo dell'ordinariato militare, la quale dovrebbe rispondere aha situazione concreta dell'ordinariato, senza bisogno di rispecchiare in tutto quella delle diocesi.

 

b) Principi e conseguenze della natura cumulativa della potestá dell'Ordinario castrense

Come giá rilevato, assieme all'analogia giuridica con le diocesi, la natura cumulativa della potestá dell'Ordinario costituisce una caratteristica essenziale della configurazione giuridica della pastorale in favore dei militari. L'art. IV della Spirituali militum curae contiene indirettamente una definizione del significato della giurisdizione cumulativa, nello spiegare che essa viene qualificata in questo modo poiché («nam») le persone che fanno parte dell'ordinariato sono anche fedeli della diocesi dove hanno il domicilio o alla quale appartengono in ragione del rito.

In realtá, la natura cumulativa della potestá non é una novitá della Spirituali militum curae: il termine "cumulativa" era giá stato utilizzato nel 1940 al momento di erigere il vicariato italiano[18], ed era stato poi ripreso dall'Istruzione Sollemne Sem per del 1951[19] con carattere generale per tutti i vicariati castrensi. Tuttavia, pur non costituendo una novitá, questa caratteristica puó essere meglio capita alla luce dell'ecclesiologia del Vaticano II[20].

E' significativa a questi effetti la struttura del documento conciliare che allude esplicitamente aha pastorale castrense, il Decreto Christus Dominus. Esso si articola in tre capitoli. Ii primo é dedicato alla posizione dei vescovi riguardo aha Chiesa universale. Nel secondo capitolo si tratta invece del ruolo dei vescovi nelle chiese particolari. Ii terzo, infine, parla dei vescovi che cooperano al bene di piú chiese particolari. Questa divisione, palesa tra l'altro come i vescovi, vicari di Cristo e successori degli Apostoli, formano un Collegio o corpo, in modo tale che tutti coloro che ne fanno parte hanno il diritto e il dovere di preoccuparsi per il bene di tutta la Chiesa; a loro spetta, insomma, la sollicitudo omnium ecclesiarum. In questo contesto, all'interno del terzo capitolo, intitolato «De Episcopis in commune plurium Ecclesiarum bonum cooperantibus», nella sezione III, sotto la rubrica «Episcopi munere interdioecesano fungentes», il Decreto mette in rilievo come le necessitá pastorali esigano sempre piú che alcuni incarichi pastorali - che possono servire a tutte o a piú diocesi di una determinata regione o nazione - abbiano unitá di indirizzo e di governo, ragione per la quale é opportuno che siano costituiti alcuni uffici, che possono essere affidati anche a vescovi, come é il caso, appunto, degli, allora cosi chiamati, vicariati castrensi.

In sintesi, nell'ottica dell'ecclesiologia conciliare, l'ordinario militare, svolge un incarico episcopale - concretizzazione della missione dell'intero Collegio dei vescovi, consistente nel pascere un gruppo di fedeli, aiutato da un presbiterio - in favore di piú chiese particolari, giacché i fedeli cui si rivolge non cessano di fare parte di esse. Ció non é un'ingerenza indebita nella «diocesi di un vescovo», ma é la concretizzazione della potestá (exousia) del collegio dei vescovi (con a capo il Papa) nei confronti di tutte le chiese che serve (diakonia) al bene di piú diocesi.

 

3. Considerazioni conclusive

Quanto osservato ora circa la natura cumulativa della giurisdizione dell'Ordinario castrense offre lo spunto per proporre alcune considerazioni sull'attivitá degli ordinariati ormai in sede conclusiva.

La giurisdizione dell'Ordinario, infatti, é cumulativa rispetto a quella dei vescovi diocesani ma non "concorrente", nel senso usuale (non tecnico giuridico) dell'espressione, proprio perché la rnissione dell'Ordinario non é quella di sostituire il vescovo diocesano ma quella di svolgere una pastorale speciale che le diocesi non sono abitualmente in grado di compiere. Naturalmente i beni salvifici da amministrare sono sempre gli stessi; la parola di Dio e i sacramenti sono i medesimi e nell'ordinariato e nella diocesi. Tuttavia sono speciali non solo le circostanze esterne in cui si svolge l'attivitá dell'ordinariato, ma anche il modo in cui questi mezzi salvifici vengono presentati ai fedeli da parte dei cappellani. Ritengo perció che sia essenziale per salvaguardare l'identitá degli ordinariati che essi non perdano la specializzazione della loro azione pastorale, la quale deve mirare non aha mera amministrazione dei servizi pastorali visti in senso minimalista, ma a preparare i fedeli militari a svolgere la loro missione nel loro mondo castrense.

Il modo concreto di realizzare questa attivitá pastorale specializzata dipenderá dalle diverse circostanze del momento e del Paese, ma in ogni caso, é chiaro che essa richiederá sempre una preparazione specifica dei cappellani. Oltre aha formazione speciale per lo svolgimento di determinate azioni pastorali (per esempio, per tenere una lezione o per predicare in circostanze straordinarie, ecc.), il clero castrense dovrá essere appositamente preparato per affrontare le sfide che l'evangelizzazione del mondo militare presenta oggi. Ne segnalo alcune.

Anzitutto esiste ancora la questione di come armonizzare il necessario inserimento del servizio pastorale nel mondo militare, affinché l'azione evangelizzatrice sia piú presente e incisiva, senza per ció compromettere l'indipendenza della Chiesa rispetto alle autoritá militari, né far si che i ministri sacri si vedano identificati con un modo determinato di concepire la politica né cadano nella trappola di avere delle facilitazioni che peró a lungo termine andrebbero a scapito della loro vocazione sacerdotale.

L'azione pastorale nell'ambito castrense richiede sovente un equilibrio di diverse esigenze, che possono apparire a prima vista contrastanti, ma che in realtá sono distinte manifestazioni dell'amore verso la persona umana che porta ad annunciarle il Vangelo rispettando al contempo con la massima delicatezza la sua coscienza. Infatti, l'Ordinario e i cappellani militari, specie se fanno parte della struttura militare, dovranno manifestare uno squisito riguardo verso la libertá religiosa, senza timore peró di annunciare il Vangelo né di promuovere la manifestazione pubblica della fede. Allo stesso modo, in molti Paesi i cappellani si vedono coinvolti, in misura assai maggiore che i parroci, in ambienti in cui occorre promuovere il dialogo e le azioni ecumeniche, senza peró cadere in un confusionismo che recherebbe un grande danno alle anime.

Un'altra esigenza peculiare del clero castrense proviene dalla giurisdizione cumulativa, la quale comporta la necessitá di curare in modo speciale i rapporti di comunione con le giurisdizioni locali. Non va dimenticato, infatti, che i cappellani castrensi, anche quelli incardinati nell'ordinariato, svolgono un servizio per il bene della diocesi in cui si trovano, giacché la loro azione pastorale si svolge in favore di fedeli appartenenti anche alle diocesi. Ne segue la necessitá che il clero castrense sia specialmente sensibile per contribuire ad allacciare rapporti di comunione con il clero della diocesi, senza rimanere isolati nel mondo castrense.

Queste ed altre esigenze che chi é impegnato nella pastorale castrense potrebbe individuare manifestano quanto sia gravoso e specializzato il compito pastorale castrense e quanto sia stata opportuna la creazione di un apposita giurisdizione che dia unitá di indirizzo al programma evangelizzatore del mondo militare. Come afferma il Proemio della Costituzione Apostolica ora commemorata, il Concilio Vaticano II apri le strade per una nuova stagione della pastorale castrense, non solo perché permise di creare nuove figure canoniche basate sul criterio personale, ma soprattutto perché mise in luce la chiamata universale alla perfezione cristiana e la missione dei laici, la cooperazione orgartica tra il sacerdozio comune dei fedeli e il sacerdozio ministeriale dei presbiteri, la potestá ecclesiastica come servizio e il dovere della Gerarchia di organizzarsi in modo da aiutare i fedeli a raggiungere Ja loro vocazione aha santitá, la concezione della Chiesa universale come communio ecclesiarum che impedisce di vedere le diocesi come insieme di compartimenti stagni. L'alveo istituzionale non piú provvisorio né straordinario é stato creato venticinque anni fa con la promulgazione della Costituzione Apostolica Spirituali militum curae; adesso é il momento di proseguire il cammino iniziato per svolgere davvero la missione di evangelizzare il mondo militare, per la quale esprimo i miei migliori auguri.

 

 


[1] Cfr. A. PUGLIESE, La cura castrense, Torino 1943, pp. 5 e 6.

[2] Cfr. A. VIANA, Terrítorialídad y personalidad en la organización eclesiástica. El caso de los ordinaríatos militares, Pamplona 1992, pp. 23-30 e la bibliografia ivi citata.

[3] Cfr. J. TOVAR, Los primeros súbditos de la jurisclicción castrense espafiola, Bilbao 1964, pp. 109-123.

[4] Cfr. Bullarium  Romanum, t. XV, Torino 1868, p. 410.

[5] Si possono trovare alcuni dati in piú in E. BAURA, Legíslazione sugli ordinariati castrensi, Milano 1992, pp. 3-5.

[6] In AAS, 43 (1951), pp. 562-565.

[7] E' significativo H fatto che questa Istruzione sia stata emanata durante H pontificato di Pio XII, Pontefice molto sensibile ai fenomeni pastorali di carattere personale, come lo dimostra la promulgazione della cost. ap. Exsul Familia, del 1° agosto 1952 (AAS, 44 [1952], pp. 649-704), considerata la Magna Charta della pastorale in favore dei fedeli sottoposti a mobilitá.

[8] Argentína, Australia, Austria, Belgio, Bolivia, Ecuador, El Salvador, Paesi Bassi, Paraguay, Portogallo, Repubblica Dominicana, Stati Uniti d'America, Sud Africa, Uganda.

[9] GIOVANNI PAOLO II, Discorso ai partecipanti al Terzo Convegno Internazionale degli Ordinariati Militari, del 11 marzo 1994, in La nuova evangelizzazione nel mondo militare. III° Convegno Internazionale degli Ordinariati Militari. 7-11 marzo, Cittá del Vaticano 1994, pp. 16-17.

[10] Cfr. CONCILIO VATICANO II, Lumen Gentium, 31.

[11] GIOVANNI PAOLO II, cost. ap. Sacrae disciplinae leges, del 25 gennaio 1983.

[12] Cfr. Lumen Gentium, 10.

[13] Cfr. E. BAURA, Gli ordínaríati militari dalla prospettiva della «communío ecclesiarum», in Dieci anni dopo la promulgazione della Costituzione Apostolíca "Spirituali Militum Curae". Atti del Simposio Internazionale deglí Ordínariati Militarí, Buenos Aires 4-8 settembre 1996, a cura della Congregazione per i Vescovi. Ufficio Centrale di Coordinamento Pastorale degli Ordinariati Militari, pp. 55-136.

[14] Cfr. C.J. E RRÁZURIZ M., Circa l'equiparazione quale uso dell'analogia in diritto canonico, in «Ius Ecclesiae», 4 (1992), pp. 215-224.

[15] CONGREGAZIONE DELLA DOTTRINA DELLA FEDE, Litterae ad Catholicae Ecclesiae Episcopos de aliquíbus aspectibus Ecclesíae prout est Communio, 28 maggio 1992, n. 16, in AAS, 85 (1993), pp. 847 e 848 (tr. italiana, IDEm, Lettera ai Vescovi della Chiesa Cattolica su alcuní punti della Chiesa intesa come comunione, Cittá del Vaticano 1992).

[16] Cfr. Saluto di apertura di Sua Eminenza il Card. B. GANTIN, in La nuova evangelízzazione..., cit., p. 24 e A. VALLINI, L'identitá dell'Ordinariato Milítare, in ibidem, pp. 43 e 52.

[17] Cfr. artt. I e II, art. VII della Spirituali Militum Curae, ma in realtá tutta la Costituzione Apostolica.

[18] Cfr. AAS, 32 (1940), pp. 280 e 281.

[19] Cfr. AAS, 43 (1951), pp. 562-565.

[20] Cfr. C. SOLER, Jurisdicción cumulativa, in «Ius Canonicum», 55 (1988), pp. 131-180.

 

Eduardo Baura: A katonai ordinariátusok kánonjogi fejlődése

A Spirituali militum curae apostoli konstitúció megjelenése óta eltelt 25 év

(Fordította: Alácsi Ervin János őrnagy, tábori lelkész)

 

Megköszönöm a Püspökök Kongregációja prefektus bíborosának az irántam mutatott bizalmat, és a felkérést, hogy megtartsam ezt az előadást a Spirituali militum curae apostoli konstitúció megjelenésének 25. évfordulója alkalmából. Lehetőséget kaptam, hogy a világ minden tájáról érkezett tábori lelkészekkel együtt elgondolkodjak néhány eleméről a negyed évszázaddal ezelőtt megteremtett kánoni formának, mely a fegyveres erőkhöz tartozó hívek sajátos lelkipásztori igényeit volt hivatott kielégíteni.

Mióta az apostoli konstitúció megjelent, a Szentszék több új ordinariátust alapított, és megannyi idevágó alapszabály készült el. Ez gyakran diplomáciai munkát igényelt, hogy a különböző részletekben meg tudjanak egyezni a polgári hatóságokkal. Nem tartozik azonban rám, hogy az Apostoli Szentszék diplomáciai tevékenységéről nyilatkozzam, ezért az én hozzájárulásom abban áll, hogy ráirányítsam a figyelmet az elmúlt 25 év alatt kialakult normatív szabályozás néhány lényeges elemére. Úgy ítélem, hogy az adott évforduló alkalmából aktualitást nyert gondolatok kifejtésére az lenne a legmegfelelőbb módszer, ha magának a Spirituali militum curae apostoli konstitúciónak bevezetőjében található gondolatmenetet követnénk.

 

1. Sajátos lelkipásztorkodás

A Spirituali militum curae annak megállapításával kezdődik, hogy “az Egyház mindig dicséretre méltó törődéssel és a különböző igényeknek megfelelő mértékben akart gondoskodni a katonák lelki gondozásáról.” A kijelentés nem csupán retorikai jellegű, hanem pontos történelmi tényekben gyökerezik.

 

a) Történelmi jelek

Nyilvánvaló a liturgikus szertartásokat végző papok és diakónusok jelenléte a katonai táborokban már Konstantin császár uralkodásának idejétől fogva,[1] és számos följegyzés tanúsítja, hogy a középkorban tábori lelkészek kísérték a katonák hadjáratait, akiknek saját püspökeik adták meg a szükséges jogi felhatalmazást.[2] Az állandó hadseregek megszületésével a XVI. században megjelent egy sajátos tábori egyházi joghatóság.[3] Ugyancsak az apostoli konstitúció bevezetőjében olvassuk, hogy “idővel a szent hierarchia, és különösen a római pápák, (II. Vatikáni Zsinat, Lumen Gentium, §24), a szolgálat kötelességéből vagy a “diakónia” szükségességéből eredően, minden egyes esetben a lehető legalkalmasabb módon gondoskodott joghatóságról, amely megfelel az adott személyeknek és a körülményeknek.” Később a konstitúció megemlíti, hogy “minden egyes országban közvetlen módon egyházi intézményeket alapítottak, amelyek élére a szükséges joghatósággal felruházott prelátusokat rendeltek.” A lap alján a dokumentum megemlékezik az 1645. szeptember 26-án X. Ince pápa által kiadott Cum sicut maiestatis kezdetű apostoli levélről (amelyet legtöbben a tábori ordinariátusok megteremtéséhez szükséges normatív jogalapnak tekintenek), mely megerősíti, hogy a szóban forgó prelátusok néha a joghatóságuk alatt szolgáló világi klerikusok tényleges püspökeinek és főpásztorainak minősülnek. [4]

Azzal a pontosítással kell élnünk, hogy a XIX. századig a római pápák tevékenysége olyan intézkedésekre korlátozódott, amelyek csak ad casum (eseti jelleggel) adtak különleges joghatóságot egy-egy prelátusnak sajátos feladatuk elvégzéséhez, anélkül, hogy állandó hivatalt állítottak volna fel. A XX. században ellenben apostoli egyházi intézményeket vagy állandó egyházi hivatalokat alapítottak a katonák lelki gondozására. Valójában az In hac Beatissimi Petri Cathedra kezdetű motu proprióban (1910. május 3.), Szent X. Piusz alapította meg a chilei tábori helynökséget, amit hamarosan továbbiak követtek: Lengyelország (1919), Olaszország (1925), Németország (1935), Peru (1943), Kolumbia (1949), Spanyolország (1950), Brazília (1950), Fülöp-szigetek (1950), Kanada (1951).[5]

A konstitúció bevezetője nyíltan idézi a Konzisztoriális Kongregáció Sollemne semper kezdetű instrukcióját (1951. április 23.),[6] amely fontos momentuma a „tábori egyházak” kánonjogi történetének. Ez az első általános normatíva, amely külön szabályozza az akkor tábori helynökségnek nevezett intézmények működését.[7] Az ebben a dokumentumban rögzített közös szabályokra alapozva alapítottak meg újabb helynökségeket tizennégy országban.[8] Valójában azonban a tábori helynökségek létezése egyfajta anomáliát jelentett a már kialakult egyházkormányzati gyakorlat szempontjából, amelyben szigorúan a területi elv érvényesült. Az is bizonyítja, hogy ezeket az intézményeket tulajdonképpen kivételként kezelték, hogy működésük igazolását a pápai hatalomban látták, olyannyira, hogy a kinevezett prelátusok ezen intézmények élén a pápai hatalom helynökeiként tevékenykedtek.

A tábori ordinariátusok integrálása az egyházkormányzat rendes struktúrájába csak azzal az apostoli konstitúcióval következett be, melynek most ünnepeljük 25. évfordulóját. Ahogy a Spirituali militum curae bevezetője megjegyzi, az 1951-es szabályokat átírták, hogy az intézkedés szilárdabb törvényi erővel rendelkezzen és hatékonyabb legyen. A bevezető szavai szerint ez elsősorban a II. Vatikáni Zsinatnak köszönhető, amely “megnyitotta az utat a sajátos lelkipásztori kezdeményezések összehangoltabb megvalósítása előtt.” Hogy ezt a kijelentést megmagyarázza, a konstitúció lábjegyzetben utalást tesz a Presbyterorum ordinis kezdetű zsinati dekrétumra, ami többek között kimondja: “Ahol pedig az apostolkodás céljai megkívánják, könnyítsék meg nem csupán a papok megfelelő elosztását, hanem a különleges lelkipásztori tevékenységeket is, melyeket a föld bármely részén egyes társadalmi csoportok javára kell végezni valamely területen vagy nemzetnél. E célra tehát hasznos lehet nemzetközi szemináriumokat, különleges egyházmegyéket vagy személyi prelatúrákat, s más hasonló intézményeket létrehozni, ahová -- az egyes alapítások számára megállapítandó módon és a helyi ordináriusok jogainak tiszteletben tartása mellett -- papokat beosztani vagy inkardinálni lehet az egész Egyház közjavára.” (§10)

A tábori ordinariátusok kánonjogi szerkezetével kapcsolatosan tisztáznunk kell, hogy azon zsinati gondolat mentén született, mely kihangsúlyozta az egyházszervezet megújításának szükségességét (elfogadván az ún. személyi kitételt is, mint egyes egyházi intézmények szerkezeti alapját), akár a papság jobb elosztásának árán, mely hozzájárulhat a hívek javát szolgáló sajátos lelkipásztori kezdeményezések kivitelezéséhez. Véleményem szerint ez az a pont, amely feltétlen szükséges annak megértéséhez, hogy mi az alapja a katonák lelki javát szolgáló egyházi struktúráknak: itt egy sajátos lelkipásztori tevékenység megvalósíthatósága a tét.

A konstitúció bevezetése kihangsúlyozza, hogy a fegyveres erők tagjai „egy meghatározott társadalmi réteget alkotnak, és akár, mert önkéntes alapon állandó részét képezik a haderőnek, akár, mert a törvény értelmében meghatározott időre behívták őket, ’életük sajátos feltételei miatt’ (a II. Vatikáni Zsinat dekrétuma Christus Dominus, §43), konkrét és sajátos lelki gondozásra van szükségük.” Ezek után a dokumentum hozzátesz néhány megjegyzést, melyek célja, hogy beazonosítsák a katonák sajátos lelki szükségleteit és a tevékenységet, melyet ma az Egyháznak ki kell fejteni érdekükben. Az általunk kommentált szöveg megerősíti továbbá, hogy a konstitúció többek között összhangban van „az Egyház részvételével a modern világban, ami főként a béke megvalósítására és előmozdítására irányul az egész világon.” Egyúttal emlékeztet, hogy „e tekintetben azokat, akik katonai szolgálatot teljesítenek, a ’népek szabadságának és biztonságának szolgáiként’ kell tekintenünk, mivel, ’ha tisztességesen teljesítik kötelességüket, ők is igazán részt vesznek a béke megszilárdításában’(a II. Vatikáni Zsinat pasztorális konstitúciója, Gaudium et spes, §79).” Másrészt az apostoli konstitúció azt is kijelenti, hogy az 1951-es szabályozás felfrissítését „sugalmazták azok a nagy változások is, amelyek nemcsak a katonai hivatás és a katonák életfeltételei tekintetében következtek be, de általános értelemben is, amit korunk társadalma a fegyveres erők feladatáról és természetéről gondol az emberi életben.”

 

b) A különleges lelkipásztori szükségek

A történelemben a sajátos tábori lelkészi szolgálat abból a szükségből született, hogy a seregeket káplánok kísérjék el hadjárataikra. Így merült fel annak igénye, hogy személyi elvű joghatóságot teremtsenek, amely a katonák lelki javára megadhatja ezeknek a lelkészeknek a szükséges lelkipásztori felhatalmazást, amely egyúttal független attól az egyházmegyétől, melyben éppen magukat találják. Ez a szükséghelyzet kétségkívül továbbra is fennáll. Sajnos a történelmi tapasztalat azt mutatta, hogy az elmúlt negyed évszázadban sem hiányoztak azok a helyzetek, amikor a káplánoknak el kellett kísérni alakulataikat háborús övezetekbe. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a Spirituali militum curae konstitúcióból idézett utolsó mondat alapján rá tudunk mutatni a katonai ordinariátusok létezésének, jelenlétének egy még mélyebb okára, amennyiben a dokumentum nem szűkíti le a katonák lelki gondozásának szükségét az esetleges háborús időkre, hanem az Egyház katonákkal való törődését kiterjeszti a békeidőkre is.

Valójában a katonai ordinariátusok megalapításával az Egyház a fegyveres erők katolikus tagjainak lelkipásztori ellátását nem csupán egy szűk, a minimumra korlátozódó értelemben kívánta biztosítani, mivel egyértelműen célja volt, hogy útjára indítson egy új evangelizációs folyamatot. Ennek feladata, hogy elősegítse a keresztény élet kiteljesedését egy olyan közegben, melynek megvannak a sajátos szükségletei és az emberiség szempontjából különösen fontos küldetést lát el. 1994-ben a következő szavakkal fordult Boldog II. János Pál a Katonai Ordináriusok III. Nemzetközi Találkozójára egybegyűlt résztvevőknek adott kihallgatáson: „a fegyveres erők világát evangelizálni azt jelenti (…), hogy tudatosítjuk a katonákkal, új módon kell felfogják saját szerepüket. (…) Az ilyen környezetben munkálkodó keresztények, mint egyedülálló világi hívek és mint egy egyházi közösség tagjai, nagy lökést tudnak adni a katonai szerep átértékeléséhez, akár a lelkiismeret helyes megformálásával, akár az igazságosság, együttérzés és béke értékeinek elszánt terjesztésével. (…) A béke szolgálata a fegyverek között (ministerium pacis inter arma) így az evangélium újszerű meghirdetését jelentheti a katonai szolgálat keretei között, ahol a keresztény katonáknak és közösségeiknek kell lennie az örömhír első hírnökeinek. [9]

A ministerium pacis inter arma érdekében végzendő feladatokat elsősorban maguk a katolikus katonák kell, hogy felvállalják, akik – anélkül, hogy elhagynák a tábori környezetet, sőt éppen a saját világukban, belülről, mintegy kovászként működve – evangéliumi szellemben kell megéljék katonaéletüket, biztosítván, hogy a katonai hivatás ténylegesen az egész emberiség érdekében végzett szolgálattá váljon.[10] Ez azt jelenti, hogy az Egyház akkor tudja beteljesíteni küldetését, ha a világi hívek – ez esetben a katonák – nem maradnak tétlen szemlélők az evangélium hirdetésének kihívásával szembesülve, hanem, éppen ellenkezőleg, Isten népének élő és tevékeny tagjaiként tudatosan felvállalják felelősségüket. A világi híveknek ez a igyekezete csak akkor lesz eredményes, ha komolyan veszik a nekik is szóló meghívást a keresztény élet teljességére. Ebből következik, hogy ha a fegyveres erők tagjai az Egyház küldetésének tanúivá kívánnak válni a katonai életben, szükségük van a keresztény tanításban való megfelelő oktatásra és a hivatásuk hű ellátásához elengedhetetlen lelki segítségre.

Elsősorban jogi szempontból nézve, a 213. kánon rendelkezését úgy is lehet értelmezni, mint ami valójában az egyházi jogalkotás sarokpontját képezi, amennyiben tisztázza a hierarchia és a világi hívek között fennálló kapcsolatot. Ez a kánon kimondja: „a krisztushívők joga, hogy az egyház lelki javaiból, különösen az Isten igéjéből és a szentségekből a szent pásztoroktól segítséget kapjanak.” Az idézett kánon majdnem szó szerint a Lumen Gentium 37. szakaszából származik. Nekem úgy tűnik, hogy a szöveget az életszentségre szóló egyetemes meghívás fényében kell értelmezni, ahogy azt a zsinati dokumentum 5. fejezetében olvassuk. A 210. kánon szellemében minden krisztushívő köteles azon igyekezni, hogy állapotának megfelelően szent életet éljen s az egyház erősödésén és megszentelődésének állandó előmozdításán munkálkodjék. Az egyházi jogtudomány képviselői közül többen is panaszkodtak, hogy a Kánonjogi Kódexből kimaradt a zsinati szövegben eredetileg szereplő abundanter (bőségesen) határozószó, mely az üdvösségszerző eszközök kiszolgáltatásának módjára vonatkozik. Mindenesetre, éppen mivel a kifejezés fontos tartalmi adalékkal szolgál, a zsinati szövegnek nyilvánvaló jogértelmező értéke van, amennyiben „a Kódex az egyházi törvények nyelvére hivatott lefordítani a zsinat egyháztanát.”[11]
Tulajdonképpen, túl a legutóbbi egyetemes zsinat pozitív útmutatásán, meg kell fontolnunk, hogy ha minden egyes hívő hivatott az életszentségre, akkor hozzá kell férniük a lelkipásztorok által kiszolgáltatott üdvszerző eszközökhöz, nem csupán az üdvösségre való eljutás érdekében (a szó legszűkebb értelmében), hanem hogy eljuthassanak a szeret tökéletességére. Ez utóbbi azonban megköveteli a lelkipásztoroktól, hogy a lelki javakat abundanter (bőségesen) szolgáltassák ki, és úgy szervezzék meg lelkipásztori szolgálatukat, hogy bőségesen, a lehető legnagyobb mértékben tudják e kegyelmi segítséget híveik rendelkezésére bocsátani, hozzáigazítván a lelkipásztori intézményeket a hívek szükségleteihez és sajátos apostoli küldetésükhöz.
Íme, ez a katonai ordinariátusok létezésének valódi oka: az Egyház dicséretre méltó törődéssel akarta megadni minden egyes hívőnek az üdvösség eszközeit, hogy ne csak az alapvető lelkipásztori gondozásban részesüljenek, hanem azt a sajátos segítséget is megkapják, amire szükségük van ahhoz, hogy saját környezetükben megtalálják az életszentséghez vezető utakat és maradéktalanul betölthessék hivatásukat mind a világban, mind pedig az Egyházban.

Ahhoz, hogy a katonai szolgálatot teljesítő hívek megfelelően gyakorolhassák világi papságukat, szükségük van a szentségi-szolgálati papság segítségére, hogy ilyen módon, kivéve részüket – mindenki saját élethelyzete szerint – Krisztus egyetlen papságából, a papok és laikusok egymással szoros együttműködésben tudják teljesíteni az Egyház missziós küldetését a hadseregben. [12] Az apostoli konstitúció 9. cikkelye külön kiemeli a laikusok szerepét a katonák világának evangelizálásában, csakúgy mint a lelkipásztorok kötelességét, hogy ezt az aktív szerepet mindenben segítsék: “minden hívő köteles közreműködni Krisztus testének építésében (CIC, § 208.), az ordinárius és papsága segítse elő, hogy az ordinariátus laikus hívei mind egyénileg, mind közösségileg elláthassák azt a feladatukat, hogy apostoli, sőt missziós kovász legyenek a környezetükben élő katonák körében.”

Az is nyilvánvaló, hogy az ilyen feladatokat teljesítő papoknak rendelkezniük kell bizonyos sajátos tulajdonságokkal, képességekkel: beható és közvetlen ismereteket kell szerezniük a tábori életről, képesnek kell lenniük arra, hogy hozzáidomuljanak a katonák gondolkodásmódjához, ismerniük kell azokat az erkölcsi problémákat, melyek a fegyveres erők tagjait leginkább foglalkoztatják, híveik között élve könnyen elérhetővé kell tenniük magukat, elsősorban a nehéz pillanatokban, stb. Egy ilyen típusú lelkipásztori szolgálat megköveteli a közös és összehangolt célkitűzéseket, amelyek elősegítik, hogy az ilyen környezetben tevékenykedő papokat különleges nevelésben részesítsék és így fölkészítsék őket sajátos feladataikra. Ez alatt azt értem, hogy egy ilyen egészen sajátos lelkipásztori munkát lehetetlen megfelelően ellátni, ha az egyes, területileg illetékes egyházmegyés püspökök irányítására kell hagyatkozniuk; következésképpen szükség van egy saját, önálló kormányzatra. Szükség van tehát egy presbitériumra, egyetlen prelátus fönnhatósága alatt, amely képes ezeket a speciális lelkipásztori feladatokat ellátni úgy, hogy a papok és a laikusok – mindenki a saját élethelyzete szerint – teljesíteni tudják az Egyház katonák közötti küldetését, a béke szolgálatát a fegyverek között.

Megfigyelhető, hogy a tábori lelkipásztorkodás jelenlegi rendje a II. Vatikáni Zsinat egyháztanára támaszkodik, és nem csak a szerkezeti megoldások tekintetében, hanem tulajdonképpen azon alapvető szempontok szerint is, mint pl. az egyetemes meghívás az életszentségre, a laikusok hivatása a világban és az Egyházban, a kölcsönös és szerves együttműködés a világi papság és az egyházi rend szolgálati papsága között, s végül a hierarchia kötelessége, hogy mindenben segítse a krisztushívőket erőfeszítéseikben, melyek a keresztény élethivatás teljességének megvalósítására irányulnak.

 

2. A katonai ordinariátusok kánonjogi felépítése

Korábban már megemlékeztünk róla, hogy a Spirituali militum curae kezdetű apostoli konstitúció megerősítette a II. Vatikáni Zsinat célkitűzését, miszerint “utat kell nyitni arra, hogy egyes sajátos lelkipásztori kezdeményezéseket a legmegfelelőbb módon valósítsanak meg.” A zsinati szándék arra irányult, hogy a lelkipásztori intézményeket rugalmasabbá tegyék, így lehetőség nyíljon „nemzetközi papnevelő intézetek, sajátos, személyi elven működő prelatúrák vagy egyházmegyék, és más hasonló intézmények” megalapítására. Ezen a ponton meg fel kell tenni a kérdést, hogy pontosan milyen vonások jellemzik a katonai ordinariátusok kánonjogi felépítését, és miben különbözik ez a forma a II. Vatikáni Zsinat előtti tábori helynökségektől.

A tábori helynökségek szerkezete elsősorban a helynöknek, mint kormányzónak szerepéből indult ki. Egy olyan lelkipásztori szolgálatot teljesítő struktúráról volt tehát szó, melynek alapját a pápa egyetemes joghatósága képezte, akinek nevében a helynökök kinevezést kaptak és a tábori lelkészek lelkipásztori munkáját irányították.

A Spirituali militum curae kezdetű apostoli konstitúció úgy határozza meg a katonai ordinariátusokat, mint sajátos egyházi kerületeket (I, §1). Jóllehet az egyházi kerület kifejezés elsődleges értelme egy adott elöljáró jól körülhatárolt joghatósága, a konstitúció hangot ad – e klasszikusnak mondható meghatározás mellett – egy másik szemléletnek, miszerint az ordinariátus egyben olyan egyházi közösség is, melyhez a 10. cikkelyben meghatározott hívek tartoznak, akiket egy önálló hatalommal kormányzó főpásztor vezet saját papjainak segítsége mellett, akik önálló presbitériumot alkotnak (6. cikkely). A tábori püspökség tehát nem csupán egy ez egyházi intézmények közül, amely lehetővé teszi a hívek egy bizonyos csoportjának különleges lelkipásztori gondozását, hanem olyan közösséget képez, amelyet a Szentlélek hívott egybe az evangélium és az eucharisztia erejében, melynek élén a katonai ordinárius áll papjaival szoros együttműködésben. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a katonai ordinariátushoz tartozó hívek nem szünnek meg egyszersmind saját területi egyházmagyéik tagjai is lenni.

Az ordinariátusokat úgy kell felfogni, mint Isten népének szerves részeit, melyeket a főpásztorok vezetik papságukkal együttműködve, ugyanakkor a joghatóságuk alatt álló hívek nem szűnnek meg a helyi területi egyházmegyéhez tartozni. Úgy látom, ebből fakad a Spirituali militum curae által leírt intézmények sajátosságát meghatározó két fő tulajdonság: az egyházmegyékhez hasonló kánonjogi helyzetük és az ordinariátusok joghatóságának kumulatív (összegző) természete. Miközben a tábori lelkipásztorkodás új szerkezetének e két oszlopáról beszélünk, illendő – még ha röviden is – megemlékeznünk néhány ide kapcsolódó szempontról. Erről a témáról korábban már nagyobb részletességgel beszéltem egy ehhez hasonló rendezvény alkalmából.[13]

 

a) Az egyházmegyék kánoni helyzetéhez való igazítás jelentősége

Ha egy dolgot jogilag egy másikhoz igazítunk, ez azt jelenti, hogy mindkettőben léteznek közös elemek, melyek megengedik, hogy igazságtalanság nélkül ugyanabban a jogi elbánásban részesüljenek; ugyanakkor föltételezi, hogy a két dolog egymással nem egyenlő, máskülönben nem hozzáigazításról, hanem azonosításról beszélnénk.[14]

Mivel az ordinariátusok Isten népének részét képezik, melyekben ugyanazt a szociális struktúrát találjuk, mint az egyházmegyékben (ordinárius püspöki funkcióval, papság és hívek), nem csodálkozhatunk azon, hogy a Spirituali Militum Curae apostoli konstitúció ezeket az intézményeket az egyházmegyékhez hasonlította. Ugyanakkor az ordinariátusok nem csak egy sajátos lelkipásztori megközelítést igénylő meghatározott társadalmi csoportot foglalnak magukba egy adott területen található minden egyes hívő helyett, hanem rendelkeznek azzal a sajátossággal is, hogy híveik egyidejűleg szükségszerűen egy egyházmegyéhez is tartoznak. Lényegében tehát – ahogy azt a Hittani Kongregáció Communionis notio[15] kezdetű, 1992. május 28-án kelt levele is kimondja – olyan közösségről van szó, melyet apostoli tekintéllyel sajátos lelkipásztori feladatra alapítottak egyházmegyéken felülálló státusszal.[16] Ebből következik, hogy a katonai ordinariátusokat nem esetleges okok miatt igazították hozzá az egyházmegyékhez, vagy azért, mert még nem fejlődtek ki egészen. Nem csak azért hasonultak az egyházmegyékhez és velük nem csak azért nem egyenlők, mert egy alacsonyabb rendű formát képviselnek vagy mert még fontos intézményes fejlődés előtt állnak, hanem mert létezésük oka és egyházi összetételük különbözik az egyházmegyéktől.

A kánoni „asszimiláció” voltaképp olyan jogi eszköz, amely a törvényes igazgatás alapelvét ülteti át a gyakorlatba, vagyis, két hasonló dologra alkalmazza ugyanazt a jogi bánásmódot, méghozzá anélkül, hogy megduplázná a normatív rendelkezéseket. Ugyanakkor nem lenne igazságos, ha bizonyos különbségek esetén szükségképpen ugyanazt a normát alkalmazná; ebben az esetben már nem „mértéktartó igazgatásról” lenne szó, hanem törvénykezői lustaságról, s végeredményben, igazságtalanságról. Ezért a törvényesen rögzített jogi hasonítás néha beépít bizonyos kikötéseket, amelyek garantálják a szükséges megkülönböztetéseket. Nincs ez másképp Spirituali militum curae esetében sem: a katonai ordinariátusokra ugyanaz vonatkozik, mint az egyházmegyékre, hacsak a dolgok vagy a szabályok természete nem kíván meg valamilyen különbségtételt.[17]

A jogi analógia tehát nem követeli meg, hogy a katonai ordinariátusokra vonatkozó megannyi kánoni szabályt megismételjék, mindazonáltal az ordinariátusok megőrzik bizonyos sajátosságaikat, amelyeket normatív rendelkezések tárgyává kell tenni. Pontosan ezen okból az apostoli konstitúció bevezetője kijelenti, hogy a tábori lelkipásztorkodás törvényi normái „nem lehetnek teljesen azonosak minden egyes országban, hiszen az adott helyzet nem egyenlő sem abszolút, sem relatív értelemben: más és más a katonai szolgálatot teljesítők száma, csakúgy, mint szolgálatuk körülményei. Helyénvaló tehát, hogy egyes általánosan érvényes szabályzókat rögzítenek, amelyek minden egyes katonai ordinariátus (vagy ahogy eddig nevezték őket: tábori helynökség) esetében érvényesek, de amelyeket ki kell egészíteni – nyilván az adott általános törvények által kijelölt keretek között – a Szentszék által minden egyes ordinariátus számára kiadott statútumokkal.”

Így felmerül egy másik jellemző eleme a katonai ordinariátusoknak, méghozzá a statútumok megléte, amelyek az egyes ordinariátusok működésének adott területeit szabályozzák. Az egyházmegyék jogállásához igazítás és a Spirituali militum curae általános szabályzói lehetővé teszik a statútum normáinak rövidségét, mert nem szükséges az egyetemesen érvényes szabályokat megismételni; elég, ha az adott ország ordinariátusának sajátos szabályait tartalmazza, amelyek – ha úgy ítélik helyesnek – akár el is rugaszkodhatnak az egyházmegyés modelltől. Ebben a tekintetben megfigyelhető egyfajta tendencia a statútumokban, hogy valamelyest „álcázzák” az egyházmegyékre vonatkozó kánonjogi szabályozást, amelyek szükségtelenül meg tudják nehezíteni a katonai ordinariátusok életét. Például elég, ha arra gondolunk, hogyan írják le a katonai ordinariátusok kormányzásának belső szerkezetét, aminek az ordinariátus konkrét helyzetére kellene reflektálnia, ahelyett, hogy mindenben az egyházmegyék berendezkedését tükröznék.

 

b) A tábori püspökségek kumulatív (összegző, összeadódó) hatalmának alapja és következméynei

Ahogy azt már kifejtettük, az ordinariátus jogi hatáskörének kumulatív természete, az egyházmegyék egyházjogi státuszához való igazodással együtt, a katonák érdekében végzett lelkipásztorkodás jogi szerkezetének lényegi elemét képezi. A Spirituali militum curae 4. cikkelye közvetett módon tartalmazza a kumulatív joghatóság jelentésének definícióját, amikor kimondja, hogy azt azért ilyen módon határozzák meg, mivel (latinul „nam”) az ordinariátus részét képezők egyben azon egyházmegyék hívei is, ahol lakhelyük van, vagy ahová rítusuk miatt tartoznak.

Valójában a jogi hatáskör (iurisdictio) kumulatív természete nem a Spirituali militum curae újdonsága: a „kumulatív” jelzőt már 1940-ben, az olasz ordinariátus felállításakor használták,[18] és később alkalmazták az 1951-es Sollemne Semper kezdetű instrukcióban is,[19] mint minden tábori helynökégre általánosan jellemző tulajdonságot. Ugyanakkor, jóllehet nem újdonsággal van dolgunk, ezt a tulajdonságot jobban megérthetjük a II. Vatikáni Zsinat egyháztanának fényében.[20]

Ebben a vonatkozásban beszédes a tábori helynökségekre nyílt utalást tevő Christus Dominus zsinati dekrétum szerkezete, amely három fejezetben fejti ki tartalmát. Az első a püspökök helyzetét tárgyalja az egyetemes Egyházban. A második fejezet már a püspökök részegyházakban betöltött szerepével foglalkozik. Végül a harmadik fejezet olyan püspökökről beszél, akik egymással közreműködve egyszerre több egyházmegye javát szolgálják. Ez a felosztás nyilvánvalóvá teszi, hogy a püspökök, mint Krisztus helynökei és az apostolok utódai, egy kollégiumot vagy testületet alkotnak; olyan módon, hogy minden tagnak joga és kötelessége az egész Egyház javát szolgálni. Magyarul, az ő feladatuk a minden részegyházra kiterjedő lelkipásztori gondosság (sollicitudo omnium ecclesiarum). Ebben a szövegkörnyezetben, „A püspökök több egyházmegye javát szolgáló együttműködése” (De Episcopis in commune plurium Ecclesiarum bonum cooperantibus) című harmadik fejezetben, annak is a harmadik részében, az „Egyházmegyék feletti hivatalt viselő püspökök” (Episcopi munere interdioecesano fungentes) címszó alatt, a dekrétum kijelenti: „a lelkipásztori igények egyre inkább megkívánják, hogy bizonyos lelkipásztori feladatokat egységesen irányítsanak és támogassanak, ajánlatos, hogy egy meghatározott vidék vagy nemzet összes vagy több egyházmegyéje szolgálatára hivatalokat szervezzenek, melyeket püspökökre is lehet bízni.” Pontosan ez a helyzet az ún. tábori helynökségek esetében.

Összefoglalva, a zsinati egyházkép lencséjén keresztül nézve, a katonai ordinariátus püspöki feladatot lát el: a püspökök teljes kollégiumának küldetését valósítja meg, amely a hívek egy adott csoportjának lelkipásztori igazgatásából áll. Ez a tevékenység, melyet áldozópapok segítenek, egyszerre több részegyház javát szolgálja, mert a hívek, akikre irányul, nem szűnnek meg e részegyházak tagjai lenni. A tábori lelkészi szolgálat tehát nem az egyházmegyés püspökök joghatóságába való indokolatlan beavatkozás, hanem a (pápa főségét elismerő) püspöki kollégium hatalmának (exousia) konkrét gyakorlása minden olyan részegyház vonatkozásában, amely egyszerre több egyházmegye javát szolgálja (diakonia).

 

3. Végkövetkeztetések

Amit eddig megjegyeztünk a tábori ordinariátus joghatóságának kumulatív természetéről, lehetővé teszi számunkra, hogy néhány, ezúttal már perdöntő észrevételt tegyünk az ordinariátusok tevékenységéről.

Az ordinariátus joghatósága az egyházmegyés püspökökével összehasonlítva kumulatív, de nem vetélkedő (konkurrens) a szó megszokott (jogtechnikai) értelmében, elsősorban azért, mert az ordinariátus küldetése nem a helyi egyházmegyés püspök behelyettesítése, hanem egy sajátos lelkipásztori munka kifejtése, amit az egyházmegye általában véve nem képes ellátni. Természetesen az üdvösség kiszolgáltatott eszközei ugyanazok, Isten Igéje és a szentségek nem különböznek az egyházmegyében és az ordinariátusban. Ugyanakkor nem csak azok a külső körülmények sajátosak, melyekben az ordinariátus kifejti tevékenységét, hanem az a mód is, mely szerint a tábori lelkészek híveiknek az üdvösségszerző eszközöket kiszolgáltatják. Ezért kitartok amellett, hogy az ordinariátusok saját identitását mindenképpen meg kell őrizni, hogy ne veszítsék el lelkipásztori tevékenységük sajátosságait. Ez a tevékenység nem korlátozódhat – egyfajta minimalista értelmezés szerint – az üdvösség eszközeinek kiszolgáltatására, hanem a hívő katonákat föl kell készíteni arra is, hogy be tudják tölteni hivatásukat a „tábori” környezetben.

E sajátos lelkipásztori feladat megvalósításának konkrét módja függ majd az adott idő és ország által meghatározott különféle körülményektől, mindenesetre nyilvánvaló, hogy ez megkövetel egy sajátos felkészülést a lelkészektől. A jól körülírható, sajátos lelkipásztori feladatok ellátását segítő speciális képzésen túl (pl. katekizmus és prédikációk tartása rendkívüli körülmények között), a tábori klérust megfelelően fel kell készíteni azokra a kihívásokra, melyek ma a katonák világában megjelennek. Most rámutatok ezek közül néhányra.

Mindenekelőtt még mindig problémát jelent, hogy miként lehet összeegyeztetni a tábori lelkészi szolgálat szükségszerű tevékenységét a hadsereg sajátos körülményeivel, méghozzá úgy, hogy az evangelizáció még kézzel foghatóbb és határozottabb legyen, anélkül persze, hogy veszélyeztetnénk az Egyház függetlenségét a katonai vezetés döntéseitől. A papoknak nem szabad azonosulniuk egy meghatározott politikai felfogással, sem abba a hibába esniük, hogy hozzászokjanak bizonyos hozzájuk nem illő dolgokhoz, melyek idővel papi hivatásuk kárára lennének.

A tábori környezetben kifejtett lelkipásztori tevékenység gyakran megköveteli, hogy egyensúlyt teremtsünk különféle szükségletek között, amelyek első ránézésre összeegyeztethetetleneknek tűnnek, de valójában csak a szeretetnek más és más megnyilvánulási formái olyan emberek felé, akik életükkel az evangéliumot hirdetik, miközben a legnagyobb körültekintéssel igyekeznek tiszteletben tartani lelkiismeretük szavát. Tulajdonképpen az ordinariátus és a tábori lelkészek, mivel a katonai struktúra részét képezik, különös figyelmet kell fordítsanak a vallásszabadságra, anélkül azonban, hogy félnének hirdetni az evangéliumot és a vallás nyilvános gyakorlását előmozdítani. Ugyanakkor több országban a káplánok olyan környezetben találják magukat (sokkal inkább, mint a plébánosok), ahol az ökumenikus dialógust és tevékenységet komolyan kell venni, de természetesen mindent megtéve annak elkerülése érdekében, hogy egyfajta elvtelenség, felekezeti közömbösség komoly kárt okozna a lelkeknek.

Még egy sajátos kötelessége származik a tábori lelkészeknek a kumulatív természetű joghatóságukból, amely szükségessé teszi, hogy nagy körültekintéssel ápolják a testvéri közösséget a helyi joghatósággal. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a tábori lelkészek (azok is, akik a katonai ordinariátusba vannak inkardinálva) szolgálatukat annak az egyházmegyének javára is végzik, amelyben dolgoznak, hiszen lelkipásztori tevékenységük olyan hívekre irányul, akik egyúttal ez egyházmegyéhez is tartoznak. Ebből következik a szükséglet, hogy a tábori lelkészi kar kiváltképp érzékeny legyen arra, hogy a katonák világába való különvonulás helyett aktívan ápolja a közösségi kapcsolatokat az egyházmegye papságával.

Többek között ezek azok a követelmények, amelyeket a tábori lelkészi szolgálatban munkálkodók be tudnak azonosítani, s amelyek egyúttal nyilvánvalóvá teszik, milyen komoly és különleges a tábori lelkipásztorkodás feladata, milyen helyes döntés volt a megfelelő joghatósági keretet megteremteni, mely képes irányt szabni a katonák világát érintő evangelizációs programnak. Amint azt a tárgyalt apostoli konstitúció előszava is megerősíti: a II. Vatikáni Zsinat megnyitotta az utat a katonák között végzett lelkipásztori tevékenység egy új korszaka számára, nem csupán azért, mert lehetővé tette egy új, személyi elven alapuló kánoni forma létrehozását, hanem elsősorban azért, mert egyértelműen kiemelte a keresztény tökéletességre vonatkozó egyetemes meghívást, a laikusok sajátos küldetését, a papok szolgálati papsága és a hívek világi papsága közötti szerves együttműködést, az egyházi hatalmat, mint szolgálatot, a hierarchia azon kötelességét, hogy kormányzásával mindenben elősegítse a hívek életszentségre való törekvését, s végül azt a felfogást, mely szerint az egyetemes Egyház a részegyházak valódi közössége (communio ecclesiarum), nem pedig különálló, stagnáló részlegek laza együttese.

Ez az intézményes „meder”, amely többé már nem ideiglenes vagy különleges, 25 évvel ezelőtt jött létre a Spirituali militum curae apostoli konstitúció megjelenésével. Most annak van itt az ideje, hogy folytassuk a megkezdett utat a katonák világához szóló evangelizációs küldetés beteljesítése felé, és én nagyon sok sikert kívánok ehhez.

 

 


[1] A. PUGLIESE, La cura castrense (Torino, 1943), 5-6. old.

[2] A. VIANA, Terrítorialídad y personalidad en la organización eclesiástica. El caso de los ordinaríatos militares (Pamplona, 1992), 23-30. old., és az ott idézett bibliográfia.

[3] J. TOVAR, Los primeros súbditos de la jurisclicción castrense espafiola (Bilbao, 1964), 109-123. old.

[4] Bullarium  Romanum, XV. kötet (Torino, 1868), 410. old.

[5] Még több adat található itt: E. BAURA, Legislazione sugli ordinariati castrens (Milano, 1992), 3-5. old.

[6] AAS [Acta Apostolica Sedis], 43 (1951), 562-565. old.

[7] Fontos megjegyezni, hogy ez az instrukció XII. Piusz pápaságának idején jelent meg, s ez a pápa nagyon érzékeny volt a személyes jellegű lelkipásztori jelenségekre, amint azt bizonyítja az Exsul Familia című apostoli konstitúció kiadása is 1952. augusztus 1-én (AAS, 44 [1952], pp. 649-704), amelyet azóta is a menekültek és számkivetettek lelkipásztori magna chartájának tekintenek.

[8] Argentína, Ausztrália, Ausztria, Belgium, Bolívia, Ecuador, El Salvador, Hollandia, Paraguay, Portugália, Dominikai Köztársaság, USA, Dél-Afrika, Uganda.

[9] II. János Pál, Beszéd a Katonai Ordinariátusok III. Nemzetközi Találkozóján résztvevőkhöz (1994. március 11.), La nuova evangelizzazione nel mondo militare. III° Convegno Internazionale degli Ordinariati Militari. 7-11 marzo, (Vatikán, 1994), 16-17. old.

[10] II. VATIKÁNI ZSINAT, Lumen Gentium, §31.

[11] II. JÁNOS PÁL, Sacrae disciplinae leges apostoli konstitúció (1983. január 25.)

[12] Lumen Gentium, §10.

[13] E. BAURA, Gli ordinariati militari dalla prospettiva della «communio ecclesiarum», Dieci anni dopo la promulgazione della Costituzione Apostolica "Spirituali Militum Curae". Atti del Simposio Internazionale degli Ordinariati Militari, Buenos Aires 4-8 settembre 1996, a Püspöki Kongregáció kiadásában. Ufficio Centrale di Coordinamento Pastorale degli Ordinariati Militari, 55-136. old.

[14] C.J. E RRÁZURIZ M., Circa l'equiparazione quale uso dell'analogia in diritto canonico, «Ius Ecclesiae», 4 (1992), 215-224. old.

[15] HITTANI KONGREGÁCIÓ, Litterae ad Catholicae Ecclesiae Episcopos de aliquibus aspectibus Ecclesiae prout est Communio, 1992. május 28., §16, AAS, 85 (1993), 847 és 848. old. (olasz fordítás ugyanott, Lettera ai Vescovi della Chiesa Cattolica su alcuni punti della Chiesa intesa come comunione, Cittá del Vaticano 1992).

[16] B. GANTIN bíboros nyitóbeszéde, La nuova evangelizzazione..., ugyanott, 24. old., és A. VALLINI, L'identitá dell'Ordinariato Militare, ugyanott, 43 és 52. old.

[17] Spirituali Militum Curae, §§1,2 és 7, de valójában az egész apostoli konstitúció.

[18] AAS, 32 (1940), 280-281. old.

[19] AAS, 43 (1951), 562-565. old.

[20] C. SOLER, Jurisdicción cumulativa, «Ius Canonicum», 55 (1988), 131-180. old.

 

Az olasz szöveg  előadás formájában hangzott el Rómában a katonai ordináriusok találkozóján 2011-ben.  

 

 

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2017, augusztus 3