Eduardo Baura: A katonai ordinariátusok kánonjogi fejlődése

Eduardo Baura: A katonai ordinariátusok kánonjogi fejlődése

A Spirituali militum curae apostoli konstitúció megjelenése óta eltelt 25 év

 

Megköszönöm a Püspökök Kongregációja prefektus bíborosának az irántam mutatott bizalmat, és a felkérést, hogy megtartsam ezt az előadást a Spirituali militum curae apostoli konstitúció megjelenésének 25. évfordulója alkalmából. Lehetőséget kaptam, hogy a világ minden tájáról érkezett tábori lelkészekkel együtt elgondolkodjak néhány eleméről a negyed évszázaddal ezelőtt megteremtett kánoni formának, mely a fegyveres erőkhöz tartozó hívek sajátos lelkipásztori igényeit volt hivatott kielégíteni.

Mióta az apostoli konstitúció megjelent, a Szentszék több új ordinariátust alapított, és megannyi idevágó alapszabály készült el. Ez gyakran diplomáciai munkát igényelt, hogy a különböző részletekben meg tudjanak egyezni a polgári hatóságokkal. Nem tartozik azonban rám, hogy az Apostoli Szentszék diplomáciai tevékenységéről nyilatkozzam, ezért az én hozzájárulásom abban áll, hogy ráirányítsam a figyelmet az elmúlt 25 év alatt kialakult normatív szabályozás néhány lényeges elemére. Úgy ítélem, hogy az adott évforduló alkalmából aktualitást nyert gondolatok kifejtésére az lenne a legmegfelelőbb módszer, ha magának a Spirituali militum curae apostoli konstitúciónak bevezetőjében található gondolatmenetet követnénk.

1. Sajátos lelkipásztorkodás

A Spirituali militum curae annak megállapításával kezdődik, hogy “az Egyház mindig dicséretre méltó törődéssel és a különböző igényeknek megfelelő mértékben akart gondoskodni a katonák lelki gondozásáról.” A kijelentés nem csupán retorikai jellegű, hanem pontos történelmi tényekben gyökerezik.

a) Történelmi jelek

Nyilvánvaló a liturgikus szertartásokat végző papok és diakónusok jelenléte a katonai táborokban már Konstantin császár uralkodásának idejétől fogva,1 és számos följegyzés tanúsítja, hogy a középkorban tábori lelkészek kísérték a katonák hadjáratait, akiknek saját püspökeik adták meg a szükséges jogi felhatalmazást.2 Az állandó hadseregek megszületésével a XVI. században megjelent egy sajátos tábori egyházi joghatóság.3 Ugyancsak az apostoli konstitúció bevezetőjében olvassuk, hogy “idővel a szent hierarchia, és különösen a római pápák, (II. Vatikáni Zsinat, Lumen Gentium, §24), a szolgálat kötelességéből vagy a “diakónia” szükségességéből eredően, minden egyes esetben a lehető legalkalmasabb módon gondoskodott joghatóságról, amely megfelel az adott személyeknek és a körülményeknek.” Később a konstitúció megemlíti, hogy “minden egyes országban közvetlen módon egyházi intézményeket alapítottak, amelyek élére a szükséges joghatósággal felruházott prelátusokat rendeltek.” A lap alján a dokumentum megemlékezik az 1645. szeptember 26-án X. Ince pápa által kiadott Cum sicut maiestatis kezdetű apostoli levélről (amelyet legtöbben a tábori ordinariátusok megteremtéséhez szükséges normatív jogalapnak tekintenek), mely megerősíti, hogy a szóban forgó prelátusok néha a joghatóságuk alatt szolgáló világi klerikusok tényleges püspökeinek és főpásztorainak minősülnek. 4

Azzal a pontosítással kell élnünk, hogy a XIX. századig a római pápák tevékenysége olyan intézkedésekre korlátozódott, amelyek csak ad casum (eseti jelleggel) adtak különleges joghatóságot egy-egy prelátusnak sajátos feladatuk elvégzéséhez, anélkül, hogy állandó hivatalt állítottak volna fel. A XX. században ellenben apostoli egyházi intézményeket vagy állandó egyházi hivatalokat alapítottak a katonák lelki gondozására. Valójában az In hac Beatissimi Petri Cathedra kezdetű motu proprióban (1910. május 3.), Szent X. Piusz alapította meg a chilei tábori helynökséget, amit hamarosan továbbiak követtek: Lengyelország (1919), Olaszország (1925), Németország (1935), Peru (1943), Kolumbia (1949), Spanyolország (1950), Brazília (1950), Fülöp-szigetek (1950), Kanada (1951).5

A konstitúció bevezetője nyíltan idézi a Konzisztoriális Kongregáció Sollemne semper kezdetű instrukcióját (1951. április 23.),6 amely fontos momentuma a „tábori egyházak” kánonjogi történetének. Ez az első általános normatíva, amely külön szabályozza az akkor tábori helynökségnek nevezett intézmények működését.7 Az ebben a dokumentumban rögzített közös szabályokra alapozva alapítottak meg újabb helynökségeket tizennégy országban.8 Valójában azonban a tábori helynökségek létezése egyfajta anomáliát jelentett a már kialakult egyházkormányzati gyakorlat szempontjából, amelyben szigorúan a területi elv érvényesült. Az is bizonyítja, hogy ezeket az intézményeket tulajdonképpen kivételként kezelték, hogy működésük igazolását a pápai hatalomban látták, olyannyira, hogy a kinevezett prelátusok ezen intézmények élén a pápai hatalom helynökeiként tevékenykedtek.

A tábori ordinariátusok integrálása az egyházkormányzat rendes struktúrájába csak azzal az apostoli konstitúcióval következett be, melynek most ünnepeljük 25. évfordulóját. Ahogy a Spirituali militum curae bevezetője megjegyzi, az 1951-es szabályokat átírták, hogy az intézkedés szilárdabb törvényi erővel rendelkezzen és hatékonyabb legyen. A bevezető szavai szerint ez elsősorban a II. Vatikáni Zsinatnak köszönhető, amely “megnyitotta az utat a sajátos lelkipásztori kezdeményezések összehangoltabb megvalósítása előtt.” Hogy ezt a kijelentést megmagyarázza, a konstitúció lábjegyzetben utalást tesz a Presbyterorum ordinis kezdetű zsinati dekrétumra, ami többek között kimondja: “Ahol pedig az apostolkodás céljai megkívánják, könnyítsék meg nem csupán a papok megfelelő elosztását, hanem a különleges lelkipásztori tevékenységeket is, melyeket a föld bármely részén egyes társadalmi csoportok javára kell végezni valamely területen vagy nemzetnél. E célra tehát hasznos lehet nemzetközi szemináriumokat, különleges egyházmegyéket vagy személyi prelatúrákat, s más hasonló intézményeket létrehozni, ahová -- az egyes alapítások számára megállapítandó módon és a helyi ordináriusok jogainak tiszteletben tartása mellett -- papokat beosztani vagy inkardinálni lehet az egész Egyház közjavára.” (§10)

A tábori ordinariátusok kánonjogi szerkezetével kapcsolatosan tisztáznunk kell, hogy azon zsinati gondolat mentén született, mely kihangsúlyozta az egyházszervezet megújításának szükségességét (elfogadván az ún. személyi kitételt is, mint egyes egyházi intézmények szerkezeti alapját), akár a papság jobb elosztásának árán, mely hozzájárulhat a hívek javát szolgáló sajátos lelkipásztori kezdeményezések kivitelezéséhez. Véleményem szerint ez az a pont, amely feltétlen szükséges annak megértéséhez, hogy mi az alapja a katonák lelki javát szolgáló egyházi struktúráknak: itt egy sajátos lelkipásztori tevékenység megvalósíthatósága a tét.

A konstitúció bevezetése kihangsúlyozza, hogy a fegyveres erők tagjai „egy meghatározott társadalmi réteget alkotnak, és akár, mert önkéntes alapon állandó részét képezik a haderőnek, akár, mert a törvény értelmében meghatározott időre behívták őket, ’életük sajátos feltételei miatt’ (a II. Vatikáni Zsinat dekrétuma Christus Dominus, §43), konkrét és sajátos lelki gondozásra van szükségük.” Ezek után a dokumentum hozzátesz néhány megjegyzést, melyek célja, hogy beazonosítsák a katonák sajátos lelki szükségleteit és a tevékenységet, melyet ma az Egyháznak ki kell fejteni érdekükben. Az általunk kommentált szöveg megerősíti továbbá, hogy a konstitúció többek között összhangban van „az Egyház részvételével a modern világban, ami főként a béke megvalósítására és előmozdítására irányul az egész világon.” Egyúttal emlékeztet, hogy „e tekintetben azokat, akik katonai szolgálatot teljesítenek, a ’népek szabadságának és biztonságának szolgáiként’ kell tekintenünk, mivel, ’ha tisztességesen teljesítik kötelességüket, ők is igazán részt vesznek a béke megszilárdításában’(a II. Vatikáni Zsinat pasztorális konstitúciója, Gaudium et spes, §79).” Másrészt az apostoli konstitúció azt is kijelenti, hogy az 1951-es szabályozás felfrissítését „sugalmazták azok a nagy változások is, amelyek nemcsak a katonai hivatás és a katonák életfeltételei tekintetében következtek be, de általános értelemben is, amit korunk társadalma a fegyveres erők feladatáról és természetéről gondol az emberi életben.”

b) A különleges lelkipásztori szükségek

A történelemben a sajátos tábori lelkészi szolgálat abból a szükségből született, hogy a seregeket káplánok kísérjék el hadjárataikra. Így merült fel annak igénye, hogy személyi elvű joghatóságot teremtsenek, amely a katonák lelki javára megadhatja ezeknek a lelkészeknek a szükséges lelkipásztori felhatalmazást, amely egyúttal független attól az egyházmegyétől, melyben éppen magukat találják. Ez a szükséghelyzet kétségkívül továbbra is fennáll. Sajnos a történelmi tapasztalat azt mutatta, hogy az elmúlt negyed évszázadban sem hiányoztak azok a helyzetek, amikor a káplánoknak el kellett kísérni alakulataikat háborús övezetekbe. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a Spirituali militum curae konstitúcióból idézett utolsó mondat alapján rá tudunk mutatni a katonai ordinariátusok létezésének, jelenlétének egy még mélyebb okára, amennyiben a dokumentum nem szűkíti le a katonák lelki gondozásának szükségét az esetleges háborús időkre, hanem az Egyház katonákkal való törődését kiterjeszti a békeidőkre is.

Valójában a katonai ordinariátusok megalapításával az Egyház a fegyveres erők katolikus tagjainak lelkipásztori ellátását nem csupán egy szűk, a minimumra korlátozódó értelemben kívánta biztosítani, mivel egyértelműen célja volt, hogy útjára indítson egy új evangelizációs folyamatot. Ennek feladata, hogy elősegítse a keresztény élet kiteljesedését egy olyan közegben, melynek megvannak a sajátos szükségletei és az emberiség szempontjából különösen fontos küldetést lát el. 1994-ben a következő szavakkal fordult Boldog II. János Pál a Katonai Ordináriusok III. Nemzetközi Találkozójára egybegyűlt résztvevőknek adott kihallgatáson: „a fegyveres erők világát evangelizálni azt jelenti (…), hogy tudatosítjuk a katonákkal, új módon kell felfogják saját szerepüket. (…) Az ilyen környezetben munkálkodó keresztények, mint egyedülálló világi hívek és mint egy egyházi közösség tagjai, nagy lökést tudnak adni a katonai szerep átértékeléséhez, akár a lelkiismeret helyes megformálásával, akár az igazságosság, együttérzés és béke értékeinek elszánt terjesztésével. (…) A béke szolgálata a fegyverek között (ministerium pacis inter arma) így az evangélium újszerű meghirdetését jelentheti a katonai szolgálat keretei között, ahol a keresztény katonáknak és közösségeiknek kell lennie az örömhír első hírnökeinek. 9

A ministerium pacis inter arma érdekében végzendő feladatokat elsősorban maguk a katolikus katonák kell, hogy felvállalják, akik – anélkül, hogy elhagynák a tábori környezetet, sőt éppen a saját világukban, belülről, mintegy kovászként működve – evangéliumi szellemben kell megéljék katonaéletüket, biztosítván, hogy a katonai hivatás ténylegesen az egész emberiség érdekében végzett szolgálattá váljon.10 Ez azt jelenti, hogy az Egyház akkor tudja beteljesíteni küldetését, ha a világi hívek – ez esetben a katonák – nem maradnak tétlen szemlélők az evangélium hirdetésének kihívásával szembesülve, hanem, éppen ellenkezőleg, Isten népének élő és tevékeny tagjaiként tudatosan felvállalják felelősségüket. A világi híveknek ez a igyekezete csak akkor lesz eredményes, ha komolyan veszik a nekik is szóló meghívást a keresztény élet teljességére. Ebből következik, hogy ha a fegyveres erők tagjai az Egyház küldetésének tanúivá kívánnak válni a katonai életben, szükségük van a keresztény tanításban való megfelelő oktatásra és a hivatásuk hű ellátásához elengedhetetlen lelki segítségre.

Elsősorban jogi szempontból nézve, a 213. kánon rendelkezését úgy is lehet értelmezni, mint ami valójában az egyházi jogalkotás sarokpontját képezi, amennyiben tisztázza a hierarchia és a világi hívek között fennálló kapcsolatot. Ez a kánon kimondja: „a krisztushívők joga, hogy az egyház lelki javaiból, különösen az Isten igéjéből és a szentségekből a szent pásztoroktól segítséget kapjanak.” Az idézett kánon majdnem szó szerint a Lumen Gentium 37. szakaszából származik. Nekem úgy tűnik, hogy a szöveget az életszentségre szóló egyetemes meghívás fényében kell értelmezni, ahogy azt a zsinati dokumentum 5. fejezetében olvassuk. A 210. kánon szellemében minden krisztushívő köteles azon igyekezni, hogy állapotának megfelelően szent életet éljen s az egyház erősödésén és megszentelődésének állandó előmozdításán munkálkodjék. Az egyházi jogtudomány képviselői közül többen is panaszkodtak, hogy a Kánonjogi Kódexből kimaradt a zsinati szövegben eredetileg szereplő abundanter (bőségesen) határozószó, mely az üdvösségszerző eszközök kiszolgáltatásának módjára vonatkozik. Mindenesetre, éppen mivel a kifejezés fontos tartalmi adalékkal szolgál, a zsinati szövegnek nyilvánvaló jogértelmező értéke van, amennyiben „a Kódex az egyházi törvények nyelvére hivatott lefordítani a zsinat egyháztanát.

Tulajdonképpen, túl a legutóbbi egyetemes zsinat pozitív útmutatásán, meg kell fontolnunk, hogy ha minden egyes hívő hivatott az életszentségre, akkor hozzá kell férniük a lelkipásztorok által kiszolgáltatott üdvszerző eszközökhöz, nem csupán az üdvösségre való eljutás érdekében (a szó legszűkebb értelmében), hanem hogy eljuthassanak a szeret tökéletességére. Ez utóbbi azonban megköveteli a lelkipásztoroktól, hogy a lelki javakat abundanter (bőségesen) szolgáltassák ki, és úgy szervezzék meg lelkipásztori szolgálatukat, hogy bőségesen, a lehető legnagyobb mértékben tudják e kegyelmi segítséget híveik rendelkezésére bocsátani, hozzáigazítván a lelkipásztori intézményeket a hívek szükségleteihez és sajátos apostoli küldetésükhöz.

Íme, ez a katonai ordinariátusok létezésének valódi oka: az Egyház dicséretre méltó törődéssel akarta megadni minden egyes hívőnek az üdvösség eszközeit, hogy ne csak az alapvető lelkipásztori gondozásban részesüljenek, hanem azt a sajátos segítséget is megkapják, amire szükségük van ahhoz, hogy saját környezetükben megtalálják az életszentséghez vezető utakat és maradéktalanul betölthessék hivatásukat mind a világban, mind pedig az Egyházban.

 Ahhoz, hogy a katonai szolgálatot teljesítő hívek megfelelően gyakorolhassák világi papságukat, szükségük van a szentségi-szolgálati papság segítségére, hogy ilyen módon, kivéve részüket – mindenki saját élethelyzete szerint – Krisztus egyetlen papságából, a papok és laikusok egymással szoros együttműködésben tudják teljesíteni az Egyház missziós küldetését a hadseregben. 12 Az apostoli konstitúció 9. cikkelye külön kiemeli a laikusok szerepét a katonák világának evangelizálásában, csakúgy mint a lelkipásztorok kötelességét, hogy ezt az aktív szerepet mindenben segítsék: “minden hívő köteles közreműködni Krisztus testének építésében (CIC, § 208.), az ordinárius és papsága segítse elő, hogy az ordinariátus laikus hívei mind egyénileg, mind közösségileg elláthassák azt a feladatukat, hogy apostoli, sőt missziós kovász legyenek a környezetükben élő katonák körében.”

Az is nyilvánvaló, hogy az ilyen feladatokat teljesítő papoknak rendelkezniük kell bizonyos sajátos tulajdonságokkal, képességekkel: beható és közvetlen ismereteket kell szerezniük a tábori életről, képesnek kell lenniük arra, hogy hozzáidomuljanak a katonák gondolkodásmódjához, ismerniük kell azokat az erkölcsi problémákat, melyek a fegyveres erők tagjait leginkább foglalkoztatják, híveik között élve könnyen elérhetővé kell tenniük magukat, elsősorban a nehéz pillanatokban, stb. Egy ilyen típusú lelkipásztori szolgálat megköveteli a közös és összehangolt célkitűzéseket, amelyek elősegítik, hogy az ilyen környezetben tevékenykedő papokat különleges nevelésben részesítsék és így fölkészítsék őket sajátos feladataikra. Ez alatt azt értem, hogy egy ilyen egészen sajátos lelkipásztori munkát lehetetlen megfelelően ellátni, ha az egyes, területileg illetékes egyházmegyés püspökök irányítására kell hagyatkozniuk; következésképpen szükség van egy saját, önálló kormányzatra. Szükség van tehát egy presbitériumra, egyetlen prelátus fönnhatósága alatt, amely képes ezeket a speciális lelkipásztori feladatokat ellátni úgy, hogy a papok és a laikusok – mindenki a saját élethelyzete szerint – teljesíteni tudják az Egyház katonák közötti küldetését, a béke szolgálatát a fegyverek között.

Megfigyelhető, hogy a tábori lelkipásztorkodás jelenlegi rendje a II. Vatikáni Zsinat egyháztanára támaszkodik, és nem csak a szerkezeti megoldások tekintetében, hanem tulajdonképpen azon alapvető szempontok szerint is, mint pl. az egyetemes meghívás az életszentségre, a laikusok hivatása a világban és az Egyházban, a kölcsönös és szerves együttműködés a világi papság és az egyházi rend szolgálati papsága között, s végül a hierarchia kötelessége, hogy mindenben segítse a krisztushívőket erőfeszítéseikben, melyek a keresztény élethivatás teljességének megvalósítására irányulnak.

2. A katonai ordinariátusok kánonjogi felépítése

Korábban már megemlékeztünk róla, hogy a Spirituali militum curae kezdetű apostoli konstitúció megerősítette a II. Vatikáni Zsinat célkitűzését, miszerint “utat kell nyitni arra, hogy egyes sajátos lelkipásztori kezdeményezéseket a legmegfelelőbb módon valósítsanak meg.” A zsinati szándék arra irányult, hogy a lelkipásztori intézményeket rugalmasabbá tegyék, így lehetőség nyíljon „nemzetközi papnevelő intézetek, sajátos, személyi elven működő prelatúrák vagy egyházmegyék, és más hasonló intézmények” megalapítására. Ezen a ponton meg fel kell tenni a kérdést, hogy pontosan milyen vonások jellemzik a katonai ordinariátusok kánonjogi felépítését, és miben különbözik ez a forma a II. Vatikáni Zsinat előtti tábori helynökségektől.

A tábori helynökségek szerkezete elsősorban a helynöknek, mint kormányzónak szerepéből indult ki. Egy olyan lelkipásztori szolgálatot teljesítő struktúráról volt tehát szó, melynek alapját a pápa egyetemes joghatósága képezte, akinek nevében a helynökök kinevezést kaptak és a tábori lelkészek lelkipásztori munkáját irányították.

A Spirituali militum curae kezdetű apostoli konstitúció úgy határozza meg a katonai ordinariátusokat, mint sajátos egyházi kerületeket (I, §1). Jóllehet az egyházi kerület kifejezés elsődleges értelme egy adott elöljáró jól körülhatárolt joghatósága, a konstitúció hangot ad – e klasszikusnak mondható meghatározás mellett – egy másik szemléletnek, miszerint az ordinariátus egyben olyan egyházi közösség is, melyhez a 10. cikkelyben meghatározott hívek tartoznak, akiket egy önálló hatalommal kormányzó főpásztor vezet saját papjainak segítsége mellett, akik önálló presbitériumot alkotnak (6. cikkely). A tábori püspökség tehát nem csupán egy ez egyházi intézmények közül, amely lehetővé teszi a hívek egy bizonyos csoportjának különleges lelkipásztori gondozását, hanem olyan közösséget képez, amelyet a Szentlélek hívott egybe az evangélium és az eucharisztia erejében, melynek élén a katonai ordinárius áll papjaival szoros együttműködésben. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a katonai ordinariátushoz tartozó hívek nem szünnek meg egyszersmind saját területi egyházmagyéik tagjai is lenni.

Az ordinariátusokat úgy kell felfogni, mint Isten népének szerves részeit, melyeket a főpásztorok vezetik papságukkal együttműködve, ugyanakkor a joghatóságuk alatt álló hívek nem szűnnek meg a helyi területi egyházmegyéhez tartozni. Úgy látom, ebből fakad a Spirituali militum curae által leírt intézmények sajátosságát meghatározó két fő tulajdonság: az egyházmegyékhez hasonló kánonjogi helyzetük és az ordinariátusok joghatóságának kumulatív (összegző) természete. Miközben a tábori lelkipásztorkodás új szerkezetének e két oszlopáról beszélünk, illendő – még ha röviden is – megemlékeznünk néhány ide kapcsolódó szempontról. Erről a témáról korábban már nagyobb részletességgel beszéltem egy ehhez hasonló rendezvény alkalmából.13

a) Az egyházmegyék kánoni helyzetéhez való igazítás jelentősége

Ha egy dolgot jogilag egy másikhoz igazítunk, ez azt jelenti, hogy mindkettőben léteznek közös elemek, melyek megengedik, hogy igazságtalanság nélkül ugyanabban a jogi elbánásban részesüljenek; ugyanakkor föltételezi, hogy a két dolog egymással nem egyenlő, máskülönben nem hozzáigazításról, hanem azonosításról beszélnénk.14

Mivel az ordinariátusok Isten népének részét képezik, melyekben ugyanazt a szociális struktúrát találjuk, mint az egyházmegyékben (ordinárius püspöki funkcióval, papság és hívek), nem csodálkozhatunk azon, hogy a Spirituali Militum Curae apostoli konstitúció ezeket az intézményeket az egyházmegyékhez hasonlította. Ugyanakkor az ordinariátusok nem csak egy sajátos lelkipásztori megközelítést igénylő meghatározott társadalmi csoportot foglalnak magukba egy adott területen található minden egyes hívő helyett, hanem rendelkeznek azzal a sajátossággal is, hogy híveik egyidejűleg szükségszerűen egy egyházmegyéhez is tartoznak. Lényegében tehát – ahogy azt a Hittani Kongregáció Communionis notio15 kezdetű, 1992. május 28-án kelt levele is kimondja – olyan közösségről van szó, melyet apostoli tekintéllyel sajátos lelkipásztori feladatra alapítottak egyházmegyéken felülálló státusszal.16 Ebből következik, hogy a katonai ordinariátusokat nem esetleges okok miatt igazították hozzá az egyházmegyékhez, vagy azért, mert még nem fejlődtek ki egészen. Nem csak azért hasonultak az egyházmegyékhez és velük nem csak azért nem egyenlők, mert egy alacsonyabb rendű formát képviselnek vagy mert még fontos intézményes fejlődés előtt állnak, hanem mert létezésük oka és egyházi összetételük különbözik az egyházmegyéktő.

A kánoni „asszimiláció” voltaképp olyan jogi eszköz, amely a törvényes igazgatás alapelvét ülteti át a gyakorlatba, vagyis, két hasonló dologra alkalmazza ugyanazt a jogi bánásmódot, méghozzá anélkül, hogy megduplázná a normatív rendelkezéseket. Ugyanakkor nem lenne igazságos, ha bizonyos különbségek esetén szükségképpen ugyanazt a normát alkalmazná; ebben az esetben már nem „mértéktartó igazgatásról” lenne szó, hanem törvénykezői lustaságról, s végeredményben, igazságtalanságról. Ezért a törvényesen rögzített jogi hasonítás néha beépít bizonyos kikötéseket, amelyek garantálják a szükséges megkülönböztetéseket. Nincs ez másképp Spirituali militum curae esetében sem: a katonai ordinariátusokra ugyanaz vonatkozik, mint az egyházmegyékre, hacsak a dolgok vagy a szabályok természete nem kíván meg valamilyen különbségtételt.17

 A jogi analógia tehát nem követeli meg, hogy a katonai ordinariátusokra vonatkozó megannyi kánoni szabályt megismételjék, mindazonáltal az ordinariátusok megőrzik bizonyos sajátosságaikat, amelyeket normatív rendelkezések tárgyává kell tenni. Pontosan ezen okból az apostoli konstitúció bevezetője kijelenti, hogy a tábori lelkipásztorkodás törvényi normái „nem lehetnek teljesen azonosak minden egyes országban, hiszen az adott helyzet nem egyenlő sem abszolút, sem relatív értelemben: más és más a katonai szolgálatot teljesítők száma, csakúgy, mint szolgálatuk körülményei. Helyénvaló tehát, hogy egyes általánosan érvényes szabályzókat rögzítenek, amelyek minden egyes katonai ordinariátus (vagy ahogy eddig nevezték őket: tábori helynökség) esetében érvényesek, de amelyeket ki kell egészíteni – nyilván az adott általános törvények által kijelölt keretek között – a Szentszék által minden egyes ordinariátus számára kiadott statútumokkal.”

Így felmerül egy másik jellemző eleme a katonai ordinariátusoknak, méghozzá a statútumok megléte, amelyek az egyes ordinariátusok működésének adott területeit szabályozzák. Az egyházmegyék jogállásához igazítás és a Spirituali militum curae általános szabályzói lehetővé teszik a statútum normáinak rövidségét, mert nem szükséges az egyetemesen érvényes szabályokat megismételni; elég, ha az adott ország ordinariátusának sajátos szabályait tartalmazza, amelyek – ha úgy ítélik helyesnek – akár el is rugaszkodhatnak az egyházmegyés modelltől. Ebben a tekintetben megfigyelhető egyfajta tendencia a statútumokban, hogy valamelyest „álcázzák” az egyházmegyékre vonatkozó kánonjogi szabályozást, amelyek szükségtelenül meg tudják nehezíteni a katonai ordinariátusok életét. Például elég, ha arra gondolunk, hogyan írják le a katonai ordinariátusok kormányzásának belső szerkezetét, aminek az ordinariátus konkrét helyzetére kellene reflektálnia, ahelyett, hogy mindenben az egyházmegyék berendezkedését tükröznék.

b) A tábori püspökségek kumulatív (összegző, összeadódó) hatalmának alapja és következményei

Ahogy azt már kifejtettük, az ordinariátus jogi hatáskörének kumulatív természete, az egyházmegyék egyházjogi státuszához való igazodással együtt, a katonák érdekében végzett lelkipásztorkodás jogi szerkezetének lényegi elemét képezi. A Spirituali militum curae 4. cikkelye közvetett módon tartalmazza a kumulatív joghatóság jelentésének definícióját, amikor kimondja, hogy azt azért ilyen módon határozzák meg, mivel (latinul „nam”) az ordinariátus részét képezők egyben azon egyházmegyék hívei is, ahol lakhelyük van, vagy ahová rítusuk miatt tartoznak.

Valójában a jogi hatáskör (iurisdictio) kumulatív természete nem a Spirituali militum curae újdonsága: a „kumulatív” jelzőt már 1940-ben, az olasz ordinariátus felállításakor használták,18 és később alkalmazták az 1951-es Sollemne Semper kezdetű instrukcióban 19 mint minden tábori helynökégre általánosan jellemző tulajdonságot. Ugyanakkor, jóllehet nem újdonsággal van dolgunk, ezt a tulajdonságot jobban megérthetjük a II. Vatikáni Zsinat egyháztanának fényében.20

Ebben a vonatkozásban beszédes a tábori helynökségekre nyílt utalást tevő Christus Dominus zsinati dekrétum szerkezete, amely három fejezetben fejti ki tartalmát. Az első a püspökök helyzetét tárgyalja az egyetemes Egyházban. A második fejezet már a püspökök részegyházakban betöltött szerepével foglalkozik. Végül a harmadik fejezet olyan püspökökről beszél, akik egymással közreműködve egyszerre több egyházmegye javát szolgálják. Ez a felosztás nyilvánvalóvá teszi, hogy a püspökök, mint Krisztus helynökei és az apostolok utódai, egy kollégiumot vagy testületet alkotnak; olyan módon, hogy minden tagnak joga és kötelessége az egész Egyház javát szolgálni. Magyarul, az ő feladatuk a minden részegyházra kiterjedő lelkipásztori gondosság (sollicitudo omnium ecclesiarum). Ebben a szövegkörnyezetben, „A püspökök több egyházmegye javát szolgáló együttműködése” (De Episcopis in commune plurium Ecclesiarum bonum cooperantibus) című harmadik fejezetben, annak is a harmadik részében, az „Egyházmegyék feletti hivatalt viselő püspökök” (Episcopi munere interdioecesano fungentes) címszó alatt, a dekrétum kijelenti: „a lelkipásztori igények egyre inkább megkívánják, hogy bizonyos lelkipásztori feladatokat egységesen irányítsanak és támogassanak, ajánlatos, hogy egy meghatározott vidék vagy nemzet összes vagy több egyházmegyéje szolgálatára hivatalokat szervezzenek, melyeket püspökökre is lehet bízni.” Pontosan ez a helyzet az ún. tábori helynökségek esetében.

Összefoglalva, a zsinati egyházkép lencséjén keresztül nézve, a katonai ordinariátus püspöki feladatot lát el: a püspökök teljes kollégiumának küldetését valósítja meg, amely a hívek egy adott csoportjának lelkipásztori igazgatásából áll. Ez a tevékenység, melyet áldozópapok segítenek, egyszerre több részegyház javát szolgálja, mert a hívek, akikre irányul, nem szűnnek meg e részegyházak tagjai lenni. A tábori lelkészi szolgálat tehát nem az egyházmegyés püspökök joghatóságába való indokolatlan beavatkozás, hanem a (pápa főségét elismerő) püspöki kollégium hatalmának (exousia) konkrét gyakorlása minden olyan részegyház vonatkozásában, amely egyszerre több egyházmegye javát szolgálja (diakonia).

3. Végkövetkeztetések

Amit eddig megjegyeztünk a tábori ordinariátus joghatóságának kumulatív természetéről, lehetővé teszi számunkra, hogy néhány, ezúttal már perdöntő észrevételt tegyünk az ordinariátusok tevékenységéről.

Az ordinariátus joghatósága az egyházmegyés püspökökével összehasonlítva kumulatív, de nem vetélkedő (konkurrens) a szó megszokott (jogtechnikai) értelmében, elsősorban azért, mert az ordinariátus küldetése nem a helyi egyházmegyés püspök behelyettesítése, hanem egy sajátos lelkipásztori munka kifejtése, amit az egyházmegye általában véve nem képes ellátni. Természetesen az üdvösség kiszolgáltatott eszközei ugyanazok, Isten Igéje és a szentségek nem különböznek az egyházmegyében és az ordinariátusban. Ugyanakkor nem csak azok a külső körülmények sajátosak, melyekben az ordinariátus kifejti tevékenységét, hanem az a mód is, mely szerint a tábori lelkészek híveiknek az üdvösségszerző eszközöket kiszolgáltatják. Ezért kitartok amellett, hogy az ordinariátusok saját identitását mindenképpen meg kell őrizni, hogy ne veszítsék el lelkipásztori tevékenységük sajátosságait. Ez a tevékenység nem korlátozódhat – egyfajta minimalista értelmezés szerint – az üdvösség eszközeinek kiszolgáltatására, hanem a hívő katonákat föl kell készíteni arra is, hogy be tudják tölteni hivatásukat a „tábori” környezetben.

E sajátos lelkipásztori feladat megvalósításának konkrét módja függ majd az adott idő és ország által meghatározott különféle körülményektől, mindenesetre nyilvánvaló, hogy ez megkövetel egy sajátos felkészülést a lelkészektől. A jól körülírható, sajátos lelkipásztori feladatok ellátását segítő speciális képzésen túl (pl. katekizmus és prédikációk tartása rendkívüli körülmények között), a tábori klérust megfelelően fel kell készíteni azokra a kihívásokra, melyek ma a katonák világában megjelennek. Most rámutatok ezek közül néhányra.

Mindenekelőtt még mindig problémát jelent, hogy miként lehet összeegyeztetni a tábori lelkészi szolgálat szükségszerű tevékenységét a hadsereg sajátos körülményeivel, méghozzá úgy, hogy az evangelizáció még kézzel foghatóbb és határozottabb legyen, anélkül persze, hogy veszélyeztetnénk az Egyház függetlenségét a katonai vezetés döntéseitől. A papoknak nem szabad azonosulniuk egy meghatározott politikai felfogással, sem abba a hibába esniük, hogy hozzászokjanak bizonyos hozzájuk nem illő dolgokhoz, melyek idővel papi hivatásuk kárára lennének.

A tábori környezetben kifejtett lelkipásztori tevékenység gyakran megköveteli, hogy egyensúlyt teremtsünk különféle szükségletek között, amelyek első ránézésre összeegyeztethetetleneknek tűnnek, de valójában csak a szeretetnek más és más megnyilvánulási formái olyan emberek felé, akik életükkel az evangéliumot hirdetik, miközben a legnagyobb körültekintéssel igyekeznek tiszteletben tartani lelkiismeretük szavát. Tulajdonképpen az ordinariátus és a tábori lelkészek, mivel a katonai struktúra részét képezik, különös figyelmet kell fordítsanak a vallásszabadságra, anélkül azonban, hogy félnének hirdetni az evangéliumot és a vallás nyilvános gyakorlását előmozdítani. Ugyanakkor több országban a káplánok olyan környezetben találják magukat (sokkal inkább, mint a plébánosok), ahol az ökumenikus dialógust és tevékenységet komolyan kell venni, de természetesen mindent megtéve annak elkerülése érdekében, hogy egyfajta elvtelenség, felekezeti közömbösség komoly kárt okozna a lelkeknek.

Még egy sajátos kötelessége származik a tábori lelkészeknek a kumulatív természetű joghatóságukból, amely szükségessé teszi, hogy nagy körültekintéssel ápolják a testvéri közösséget a helyi joghatósággal. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a tábori lelkészek (azok is, akik a katonai ordinariátusba vannak inkardinálva) szolgálatukat annak az egyházmegyének javára is végzik, amelyben dolgoznak, hiszen lelkipásztori tevékenységük olyan hívekre irányul, akik egyúttal ez egyházmegyéhez is tartoznak. Ebből következik a szükséglet, hogy a tábori lelkészi kar kiváltképp érzékeny legyen arra, hogy a katonák világába való különvonulás helyett aktívan ápolja a közösségi kapcsolatokat az egyházmegye papságával.

Többek között ezek azok a követelmények, amelyeket a tábori lelkészi szolgálatban munkálkodók be tudnak azonosítani, s amelyek egyúttal nyilvánvalóvá teszik, milyen komoly és különleges a tábori lelkipásztorkodás feladata, milyen helyes döntés volt a megfelelő joghatósági keretet megteremteni, mely képes irányt szabni a katonák világát érintő evangelizációs programnak. Amint azt a tárgyalt apostoli konstitúció előszava is megerősíti: a II. Vatikáni Zsinat megnyitotta az utat a katonák között végzett lelkipásztori tevékenység egy új korszaka számára, nem csupán azért, mert lehetővé tette egy új, személyi elven alapuló kánoni forma létrehozását, hanem elsősorban azért, mert egyértelműen kiemelte a keresztény tökéletességre vonatkozó egyetemes meghívást, a laikusok sajátos küldetését, a papok szolgálati papsága és a hívek világi papsága közötti szerves együttműködést, az egyházi hatalmat, mint szolgálatot, a hierarchia azon kötelességét, hogy kormányzásával mindenben elősegítse a hívek életszentségre való törekvését, s végül azt a felfogást, mely szerint az egyetemes Egyház a részegyházak valódi közössége (communio ecclesiarum), nem pedig különálló, stagnáló részlegek laza együttese.

Ez az intézményes „meder”, amely többé már nem ideiglenes vagy különleges, 25 évvel ezelőtt jött létre a Spirituali militum curae apostoli konstitúció megjelenésével. Most annak van itt az ideje, hogy folytassuk a megkezdett utat a katonák világához szóló evangelizációs küldetés beteljesítése felé, és én nagyon sok sikert kívánok ehhez.

 


[1] A. PUGLIESE, La cura castrense (Torino, 1943), 5-6. old.

[2] A. VIANA, Terrítorialídad y personalidad en la organización eclesiástica. El caso de los ordinaríatos militares (Pamplona, 1992), 23-30. old., és az ott idézett bibliográfia.

[3] J. TOVAR, Los primeros súbditos de la jurisclicción castrense espafiola (Bilbao, 1964), 109-123. old.

[4] Bullarium  Romanum, XV. kötet (Torino, 1868), 410. old.

[5] Még több adat található itt: E. BAURA, Legislazione sugli ordinariati castrens (Milano, 1992), 3-5. old.

[6] AAS [Acta Apostolica Sedis], 43 (1951), 562-565. old.

[7] Fontos megjegyezni, hogy ez az instrukció XII. Piusz pápaságának idején jelent meg, s ez a pápa nagyon érzékeny volt a személyes jellegű lelkipásztori jelenségekre, amint azt bizonyítja az Exsul Familia című apostoli konstitúció kiadása is 1952. augusztus 1-én (AAS, 44 [1952], pp. 649-704), amelyet azóta is a menekültek és számkivetettek lelkipásztori magna chartájának tekintenek.

[8] Argentína, Ausztrália, Ausztria, Belgium, Bolívia, Ecuador, El Salvador, Hollandia, Paraguay, Portugália, Dominikai Köztársaság, USA, Dél-Afrika, Uganda.

[9] II. János Pál, Beszéd a Katonai Ordinariátusok III. Nemzetközi Találkozóján résztvevőkhöz (1994. március 11.), La nuova evangelizzazione nel mondo militare. III° Convegno Internazionale degli Ordinariati Militari. 7-11 marzo, (Vatikán, 1994), 16-17. old.

[10] II. VATIKÁNI ZSINAT, Lumen Gentium, §31.

[11] II. JÁNOS PÁL, Sacrae disciplinae leges apostoli konstitúció (1983. január 25.)

[12] Lumen Gentium, §10.

[13] E. BAURA, Gli ordinariati militari dalla prospettiva della «communio ecclesiarum», Dieci anni dopo la promulgazione della Costituzione Apostolica "Spirituali Militum Curae". Atti del Simposio Internazionale degli Ordinariati Militari, Buenos Aires 4-8 settembre 1996, a Püspöki Kongregáció kiadásában. Ufficio Centrale di Coordinamento Pastorale degli Ordinariati Militari, 55-136. old.

[14] C.J. E RRÁZURIZ M., Circa l'equiparazione quale uso dell'analogia in diritto canonico, «Ius Ecclesiae», 4 (1992), 215-224. old.

[15] HITTANI KONGREGÁCIÓ, Litterae ad Catholicae Ecclesiae Episcopos de aliquibus aspectibus Ecclesiae prout est Communio, 1992. május 28., §16, AAS, 85 (1993), 847 és 848. old. (olasz fordítás ugyanott, Lettera ai Vescovi della Chiesa Cattolica su alcuni punti della Chiesa intesa come comunione, Cittá del Vaticano 1992).

[16] B. GANTIN bíboros nyitóbeszéde, La nuova evangelizzazione..., ugyanott, 24. old., és A. VALLINI, L'identitá dell'Ordinariato Militare, ugyanott, 43 és 52. old.

[17] Spirituali Militum Curae, §§1,2 és 7, de valójában az egész apostoli konstitúció.

[18] AAS, 32 (1940), 280-281. old.

[19] AAS, 43 (1951), 562-565. old.

[20] C. SOLER, Jurisdicción cumulativa, «Ius Canonicum», 55 (1988), 131-180. old.

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
kedd, 2014, július 22