„Együtt keresni a keresőkkel” Mit jelent ma a hit? - Beszélgetés Tomáš Halík cseh teológussal

„Együtt keresni a keresőkkel” Mit jelent ma a hit?

Beszélgetés Tomáš Halík cseh teológussal

 

Eredeti megjelenés: Mérleg Online — 2013 07. 03.

 

A szerzők: Tomáš Halík 1948-ban született. Katolikus pap, teológus, filozófus, társadalomtudós, a prágai Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karának szociológia-professzora, templomigazgató (Egyetemi templom), a Cseh Keresztény Akadémia elnöke (vö. „Mérleg”, 2005/4.). Évtizedek óta komoly párbeszédet folytat ateistákkal az istenkérdésről. Újabb művei német fordításban: „Geduld mit Gott. Leidenschaft und Geduld in Zeiten des Glaubens und des Unglaubens” (Türelem Istennel szemben. Szenvedély és türelem hívő és hitetlen időkben. Freiburg, 2010);, „Nachtgedanken eines Beichtvaters. Glaube in Zeiten der Ungewissheit” (Egy gyóntató pap éjszakai gondolatai. Hitről, bizonytalan időkben. Freiburg, 2012); megjelenés előtt: „Berühre die Wunden. Über Leiden, Vertrauen und die Kunst der Verwandlung” (Érintsd meg a sebeket. Szenvedésről, bizalomról és az átváltozás művészetéről. Freiburg, 2013). A cseh értelmiség kiemelkedő képviselőjével Stefan Orth, a Herder Korrespondenz szerkesztője beszélgetett arról, hogy napjaink Európájában milyen kihívásokkal kell szembenéznie a hitnek.

Forrás: „Herder Korrespondenz” (Hermann-Herder-Str. 4, D-79104 Freiburg), 67. évf., 2013/2. sz., 69–73. l. Online: www.herder-korrespondenz.de. Teljes, szöveghű fordítás.

 

HK: Professzor úr, a katolikus egyházban épp most kezdődött el „a hit éve”. Tulajdonképpen mi a vallási tapasztalat lényege az európai földrész különböző társadalmaiban?

Halík: Nevezetes könyvében William James már több mint egy évszázaddal ezelőtt írt a vallási tapasztalatok különbözőségéről. Korunkban e téren még nagyobb a sokféleség. A vallási életet ma ez jellemzi, nem pedig az elvilágiasodottság. Ugyanakkor a legmeghatározóbb spirituális tapasztalat Isten rejtettsége, sőt hiánya. Az újkor túl sokat tudott Istenről. Ma meg kellene találnunk a módját, hogy nagyobb teret hagyjunk Isten hallgatásának és a saját hallgatásunknak Isten titkával szemben. Miközben a vallási piacon nagy a nyüzsgés, az igaz Isten hallgat. Az isteni valóság mindig is kétarcú: joggal mondhatta Blaise Pascal, hogy a világosság épp elegendő azoknak, akik hinni akarnak, de azoknak nem, akik magát a világosságot utasítják el. Akárhogy is: az ateizmusnak és a valláskritikának köszönhetően a modernség semmitmondó Istene halott.

HK: Hogyan jutottunk idáig?

Halík: Ma már tudjuk: nem egyszerűen arról van szó, hogy közvetlenül a természet vagy a történelem színfalai mögött egy isten működik. Ha van Isten, akkor a dolgok mélyén kell keresnünk. Manapság a hit – sokkal inkább, mint a korábbi időkben – szabad tett, valódi döntés. Bátorság kell hozzá, hogy behatoljunk a titokba. Istenbizonyítékok ebben nem segítenek.

HK: Vajon az Istenről alkotott semmitmondó elképzeléseink okozzák azt is, hogy a kereszténységben tovább folytatódik a hagyomány megszakadása, és emiatt Európában, úgy tűnik, elapadnak a keresztény hit forrásai.

Halík: Legalábbis részben. A hívők egy része még mindig ragaszkodik a leegyszerűsített istenfogalomhoz, holott ez az ateizmus hatására idejétmúlttá vált. Persze itt azokra a modernségben kialakult istenképzetekre is gondolok, amelyek hajléktalanná tették Istent. A természet és a természeten túli kettősségét illetően a felvilágosodás a természetest határozta meg valóságosként. A természetfölötti ekkor koboldok és más mesefigurák birodalmává változik át – ezekben természetesen nem hihetünk komolyan. Ha úgy érezzük, hogy Isten ehhez a társasághoz tartozik, akkor kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy nincs isten. Ilyen isten – hál’Istennek – csakugyan nem létezik.

HK: Az efféle elképzelések mindenesetre mélyen áthatották földrészünk kereszténységének történetét. Lehetséges, hogy kudarcuk a kereszténység európai inkulturációját is megkérdőjelezi?

Halík: Én nem fogalmaznék ilyen élesen, de kétségtelen, hogy a népi vallásosság naiv elképzeléseinek megvolt maga társadalmi és kulturális bioszférája: a hagyományos falusi kultúra. A modern korban ez a kultúra lassacskán elenyészett, s így a régebbi istenelképzelések is hitelüket vesztették. Ezért a keresztény hitet ma újra kell értelmeznünk. A hagyomány mindig újraértelmezi azt, ami megelőzi – ennyiben a tradicionalisták hűtlenné válnak a hagyomány értelméhez. A hagyomány megőrzése teremtő tett. A hit tartalmához való hűség kreatív újraértelmezést igényel, azaz nem csupán felszínes alkalmazkodást a legújabb divathoz, hanem bátor párbeszédet a kortárs kultúra szellemi kihívásaival. Akik kitartanak az előbb említett istenelképzelések mellett, afféle kulturális tudathasadásban élnek, hiszen végső soron – az egyház egészéhez hasonlóan – a modern világhoz tartoznak. Nem véletlen, hogy alapjában véve a fundamentalizmus is modern jelenség.

HK: Akkor tehát a hit teremtő újraértelmezése máshol valósul meg? Mit tapasztal, amikor egyetemistákkal vagy más fiatal felnőttekkel találkozik?

Halík: A hit továbbadása a fiatal nemzedéknek összességében egyre nehezebb, mivel ők egészen más világban élnek. Elvárják, hogy a hitet nyomós érvekkel támasszuk alá. A gondolkodás nélküli hitet, amelyet pusztán az idősebbek örökségeként kellene átvenniük, már akkor sem fogadják el, ha az értelmiségi reflexió önmagában, spirituális mélység nélkül kevés. Ezért a hagyományos népegyháznak alig van esélye a túlélésre.

„A keresztény fundamentalizmus és a harcos szekularizmus ikertestvérek”

HK: Vagyis a gyengélkedő egyházi struktúrák felerősítik a hit válságát?

Halík: Minden válság esély. A jelenlegi krízis arra ösztönöz, hogy észrevegyük: az intézményi struktúrák szükségesek ugyan, de van, ami lényegesebb. Ebben egyaránt elhatárolódom a tradicionalistáktól és a reformpártiaktól, mivel mindkét csoport ugyanazt a hibát követi el: túlbecsülik a struktúrák jelentőségét. A döntő kérdés mindkét esetben az, hogy megmaradunk-e a felszínen, vagy mélyre szállunk.

HK: A kereszténység válsága csupán a dolog egyik fele. A püspökök legutóbbi római szinódusa, amely az új evangelizációról tanácskozott, az Európában kézzelfoghatóan jelenlévő keresztényellenességet is szóvá tette.

Halík: Valóban vannak szélsőségek: keresztény fundamentalizmus ugyanúgy létezik, ahogy a fundamentalizmus ikertestvére is: a harcos szekularizmus. A kettő kölcsönösen feltételezi egymást, és mindkettőnek kapóra jön a másikról alkotott ellenségkép. A továbblépés egy harmadik úton lehetséges.

HK: Önnek szívügye a párbeszéd, főként a nem hívőkkel, akik viszont felettébb eltérő módon viszonyulnak a vallás témaköréhez. Napjainkban az ateizmusnak milyen formái különböztethetők meg?

Halík: Az ateizmus címkéje mögött csakugyan sokféle változat rejlik. Vannak, akiket egyáltalán nem érdekelnek a vallási kérdések; másoknál vallási analfabetizmusról beszélhetünk, és nagyon tág azok köre, akikre a „valamizmus” megnevezés illik: Istenben nem hiszek, de valami kell, hogy legyen fölöttünk. Ráadásul számos úgynevezett ateista saját istenelképzeléseit tákolja össze – többnyire roppant kezdetleges, részben öröklött elképzelések –, aki tehát tagadja őket, helyesen teszi, ha nem hisz az ilyen istenben. Ott van továbbá a Friedrich Nietzsche-féle, előfeltevésen alapuló ateizmus is: Isten nem létezhet, mivel nem viselem el, hogy nem vagyok isten. Az olyan ateisták, mint Ludwig Feuerbach, Karl Marx, Sigmund Freud és maga Nietzsche, segítségünkre voltak abban, hogy megszabaduljunk naiv istenképzeteinktől, de az általuk javasolt gyógymód sok esetben túlontúl általánosít. Ahol ugyanis megfogalmazódik a bírálat, hogy az Istenről alkotott elképzelések csupán emberi projekciók, ott az emberi ego istenítése is bekövetkezhet. És akkor ez nem egyéb, mint, mint a modern nárcizmus és egoizmus kezdete. A hit valódi ellentéte azonban a bálványimádás, ti. ha olyan értékeket abszolutizálunk, amelyek végeredményben viszonylagosak.

HK: Egyik könyve így kezdődik: az ateistákkal sok kérdésben, majdnem mindenben egyetértek – kivéve azt a hitüket, hogy nincs Isten. Hol kerülünk a legközelebb a nem hívőkhöz?

Halík: Egyrészt az agnoszticizmust említeném, amely nagyon közel áll a negatív teológia hagyományához. Másrészt az antiklerikalizmust, amely azonban bennfoglaltan már egyfajta hitet is magában hordoz. Aki szerfelett kritikus az egyházzal szemben, az rendszerint nagy várakozással tekint az egyházra, s tulajdonképpen csalódásának ad hangot. Utóvégre az ateizmus sokszor tiltakozásból is fakad: tiltakozásból a nyomor, az erőszak, a háború és a világban ható rossz ellen.

„Isten szereti azokat, akik küszködnek vele”

HK: A valláskritika történetében nem hiába nevezték a teodícea-kérdést az ateizmus kősziklájának…

Halík: A világ gonoszsága és sebzettsége istenkeresésre ösztönöz. Ha a világ tökéletes volna, akkor maga a világ volna Isten, és az Istenről való tudakozódás fölöslegessé válna. Auschwitzra tekintve nem szabad azt kérdeznünk, hogy hol volt Isten. Kérdésünknek az ember szerepére kell vonatkoznia. Isten jelen volt – tudniillik parancsolatában: „Ne ölj!” Arra szeretnék rámutatni, hogy történelmi felelősségünket magunknak kell viselnünk. Ha felelős voltunkat kivetítjük Istenre, akkor Isten is merő projekcióvá lesz. Ezen a téren az ateistákkal való párbeszédnek igazán semmi akadálya.

HK: Nem az a baj, hogy a közömbösök csoportja a legnagyobb, s hogy akik valóban Istent keresik – sőt vitatkozni is hajlandók róla – aránylag kevesen vannak?

Halík: Akik küszködnek Istennel, sokszor közelebb állnak hozzá, mint a közömbösök. Már az Ószövetségből kitűnik, hogy Isten azokat szereti, akik harcolnak vele. Karl Rahner többször is utalt rá, hogy Istennek minden egyes emberrel saját története van. Ennek felismeréséhez persze érzékenység is kell, s a kulturális környezet éppúgy közrejátszik benne, mint a mindenkori korszellem. Azt próbálom megmutatni, hogy a szent minden emberi tapasztalat mélyén megtalálható; vagy legalábbis kevés olyan ember van, akinek semmi sem szent. Vegyük például az emberi bizalmat: mi az alapja? Minden reménységünkben ott rejlik valami, ami meghalad bennünket: a transzcendencia nyoma. A széphez fűződő viszonyunk is magában hordozza az emberi élet szentségének nyomait. Az efféle nyomokat ma sokan érzékelik, még ha tapasztalatukat nem is vallásos nyelven fejezik ki. Ebben a tág értelemben sok embert mondhatunk vallásosnak. Csakhogy az egyházi kínálat gyakran túlontúl szűk, úgyhogy az ilyen emberek más ajánlatok után néznek.

HK: De hogyan üljünk le beszélgetni azokkal, akiknek nem hiányzik Isten? Azokkal, akik nagyfokú közönyt tanúsítanak, hiszen Isten létét nem lehet „bebizonyítani”.

Halík: Jóllakott emberekkel természetesen nem könnyű. Jézus azt mondta, hogy az éhezőkhöz és a szomjazókhoz jött. Mihez kezdjünk a jóllakottakkal, ha nem éreznek hálát a teremtés iránt, s a valóságot hétköznapi ténynek tekintik? Ha megmaradunk életünk felszínén, akkor valóban nehéz dolgunk van. Mindenesetre Jézus tanítványai nem elégednek meg pusztán az adott világgal. A hit a kérdezéssel kezdődik – és a hála érzésével. Ha valaki ajándékként és feladatként fogja fel életét, akkor anélkül is, hogy kifejezetten vallásos szóhasználattal élne, közel van a hithez.

HK: A hit felől nézve mindez pontosan érthető. De az ateisták vajon nem érzik úgy, hogy rögtön be is kebelezték őket? Hogy ezzel rájuk tukmáltunk valamit?

Halík: Ugyanazok a tapasztalatok nyilván többféle nézőpontból közelíthetők meg. Isten hallgatását ateista módon is értelmezhetjük, mondván: Isten halott. Nekünk, hívőknek azonban jogunk és kötelességünk, hogy saját látásmódunkat jelezzük.

HK: És kötelesek vagyunk-e szóba hozni sajátosan keresztény hitünket akkor, ha mások fogékonynak mutatkoznak a szent nyomaira? Hiszen onnan még hosszú az út a keresztény hagyomány Szentháromságként értett Istenéhez annak minden ága-bogával együtt, beleértve az egyház jelenkori gyakorlatát is?

Halík: A legmélyebb paradoxon az isteni és az emberi szoros kapcsolatában rejlik –már a Szentírás szerint is. Transzcendencia nélkül nincs emberi teljesség. Emberi vonások nélkül az isteni színtiszta projekció volna. Ami jellegzetesen keresztény: Isten és az ember kapcsolatának módja, amely ilyen formában egyedül a kereszténységben van jelen.

HK: Mit jelent ez közelebbről a manapság oly sokakat foglalkoztató istenkérdés vonatkozásában?

Halík: Számomra Isten a kontextus, valamiképpen minden létező közös horizontja, miközben világunk mindig csak töredékekből áll. Ahhoz, hogy jobban megértsük, ezt a nagy összefüggést is figyelembe kell vennünk. Ekként azonban Isten nem ragadható meg minden további nélkül. Joggal mondta Pál, hogy Istent csak tükörben látjuk,  ezért mindig rejtély is marad számunkra. Szükségünk van tehát egyfajta – eszkatologikus – türelemre, főként azokkal szemben, akik lelkesedéssel és extázissal felelnek Isten hallgatására. Ezt éppúgy el kell utasítanunk, mint a tradicionalistákat, akik nem vesznek tudomást Isten hallgatásáról, és egyszerűen a saját avítt formuláikat ismételgetik. Az érett hitnek Isten rejtőzködését is el kell viselnie, és hittel, reménnyel, szeretettel kell belépnie titkába.

„Fontos, hogy a kétség és a hit kölcsönösen helyesbítse egymást”

HK: Mi következik ebből magára a keresztény hitre nézve? Mi lehet a kételkedés szerepe?

Halík: A kétség és a hit úgyszólván testvérek. Szükségük van egymásra és kölcsönösen helyesbíteniük kell egymást. A kételymentes hit fanatizmushoz vezethet, az a kételkedés viszont, amelyből hiányzik a saját magával szembeni kétely, cinizmusba és elkeseredésbe torkollhat. Ezért hangsúlyozta a két legutóbbi pápa, II. János Pál és XVI. Benedek, hogy a hit és a gondolkodás összetartozik. Az ész nagyon fontos partnere a hitnek. Ugyanakkor, amint már Blaise Pascal, később pedig Immanuel Kant is megmondta, az értelem legfontosabb feladata, hogy komolyan vegye saját határait. Utóvégre a hit olyan, mint a tűz, és az értelem olyan, mint a kandalló. A hit értelem nélkül veszélyessé válhat. A teológus feladata azonban nemcsak az, hogy kényelmes karosszékében a tűz mellett üldögéljen, hanem a kandallóból kipattanó szikrákra is ügyelnie kell. A misztikus hagyomány és a negatív teológia olykor szétfeszíti a határokat. Hasonlóan egyoldalú és ugyanilyen veszélyessé válhat a racionalizmus is, ha nélkülözi a hit világából érkező spirituális ösztönzéseket.

HK: De hát kicsoda valójában Isten? Hiszen végtére is titok…

Halík: Már Eckhart mester utalt rá, hogy Isten nem ebben a világban található. Nem a dolgok és a tárgyak világához tartozik. Szabaddá kell válnunk az evilági dolgainkhoz való ragaszkodástól. Aki bensőleg szabad, az nyitott Isten titka felé, és képes rá, hogy találkozzék vele. Csakis így, csendtől körülvéve fogadhatjuk el valóban Isten önkinyilatkoztatását. Nem az a lényeg, hogy hiszünk-e benne, hanem az, hogy szeretjük-e. Egyedül a megtapasztalt szeretet mélyén fedezhetjük fel újra az „Isten” szó értelmét. Igen ám, de sok hívő – és sok ateista is – azt hiszi, hogy sokat tud Istenről, és hogy róla beszélni egyszerű dolog.

HK: Vajon nem kellene-e nekünk, az egyház tagjainak egyértelműbb kijelentéseket tennünk Istenről – például az igehirdetésben –, nehogy hallgatóink úgy érezzék: mi is a sötétben tapogatózunk?

Halík: Természetesen affirmatív nyelvre is szükségünk van. A kereszténység a megtestesülés vallása. A hívők közösségében éppúgy testet ölt, mint a társadalomban. A kommunikációhoz tehát kellenek az érthető szavak, gesztusok és szertartások. Nem feledhetjük azonban, hogy mindezek nem azonosak Istennel, hanem metaforikusan utalnak rá. Segédeszközök, amelyeket nem szabad túl komolyan vennünk.

HK: Mit jelent ez a gyakorlatban?

Halík: Mi, keresztények Jézus emberségében találkozunk Istennel. A keresztény hit paradoxonjai közé tartozik, hogy Jézus egyrészt kijelentette: ő az egyetlen út Istenhez, másrészt azt tanította, hogy Istennel minden egyes ember emberségében is találkozhatunk. Jézus sebhelyei – világunk sebei. Ha nem veszünk tudomást a világ sebeiről, akkor nincs jogunk, hogy Tamás apostollal együtt kimondjuk: „én Uram, és én Istenem”. Az is következik ebből, hogy egy sebek nélküli Istennek, egy sebek nélküli hitnek, egy sebek nélküli egyháznak nincs hitele. Ez az, ami a kereszténységben egyedülálló. Elengedhetetlen tehát, hogy mindenfajta triumfalizmussal szemben újra felfedezzük a kereszt teológiáját, együtt egy kenotikus, Isten visszahúzódását hangsúlyozó krisztológiával és egy ezzel összhangban lévő egyháztannal.

HK: Az előbbieket figyelembe véve mit ért azon, hogy a kereszténységet mindenekelőtt és kifejezetten életstílusként kellene felfognunk?

Halík: A hit elsősorban nem valamely intézmény cselekvése vagy hivatalos tanítás. Élettörténetekről van szó, amelyekben a hit megtestesül, és amelyek egészen eltérő módon alakulhatnak. Egyébként a szentek katolikus tiszteletét is így lehet kézzelfoghatóvá tenni protestánsok számára. Természetesen nem csak a kanonizált szentekről van szó, hanem a keresztény hit valamennyi hiteles tanújáról. Isten vélhetően olyannyira a szívébe zárhatta némelyiküket, hogy nem árulja el nevüket a Szentté avatási Kongregációnak. Számos ilyen szent létezik, névtelenül. Mindegyikük élettörténete az idők jeleire érzékeny hit korábban ismeretlen, teremtő értelmezése.

HK: A katolikus egyház mostanában ünnepli a zsinat fél évszázados évfordulóját, amely szorosan összekapcsolódik az idők jeleire irányuló figyelem követelményével. Foglalkozott egyáltalán a II. Vatikánum olyan kérdésekkel, amelyek napjainkban válnak égetővé a hit számára?

Halík: Különösen fontosnak tartom a Gaudium et spes első mondatát, amely a zsinat tömör összegzése: az emberekkel való szolidaritást. Olyan ez a mondat, mint egy házassági fogadalom, amellyel az egyház elkötelezte magát a mai ember mellett és szeretetet, tiszteletet és hűséget ígért neki. Ugyanakkor őszintén fel kell tennünk a kérdést: mennyire maradt hűséges ígéretéhez az egyház? Ünnepelhetünk-e jó lelkiismerettel aranylakodalmat? S van persze egy egész sor kihívás is, amelyre még nem adtunk választ.

HK: Éspedig?

Halík: Ötven év múltán új idők jelei is vannak, mivel akkoriban a szekuláris humanizmus volt az egyház fő beszélgetőpartnere, ma viszont az egyháznak a vallási kínálat tarka piacán is bizonyítania kell. A modernség felé való nyitás, az, hogy a katolikus ellenkultúrától eljussunk a valódi katolicitásig, még nem teljesült. Helyes, hogy XVI. Benedek most erőteljesebb párbeszédre törekszik a keresőkkel, és ebből a célból a Népek udvara nevű kezdeményezés keretében saját fórumot is létrehívott. Nem ugyanilyen a Szent Péter tér építészeti terve? Az oszlopcsarnokok a bazilikához tartoznak ugyan, de még nem alkotnak templombelsőt. E kinyújtott karok között már azok is mintegy védelmet nyújtó és a szentből részesedő térben mozognak, akik nem lépik át a bazilika küszöbét.

HK: Vajon ebből a templom belső szerkezetére nézve is kell, hogy következzék valami?

Halík: Az a vallási közösség, amely csak száz százalékos tagokra tart számot, szekta. Az egyháznak fokozott mértékben meg kell nyílnia a keresők felé, és komolyan kell vennie kérdéseiket. Együtt kell keresnünk a keresőkkel, máskülönben a hitből ideológia lesz. Szükséges azonban, hogy az út a mélységek felé vezessen. (Bakonyi Zsigmond fordítása)

 

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2015, június 25