Erény

Erény

Görögül: areté, latinul: virtus; a magyarban az erő szóból származik

Jó készség, mely az embert és tetteit jóvá teszi.

Az ókori bölcseletben az erényekről szóló tanításban az emberek az erkölcsi kötelességet igyekeztek rendszerbe foglalni. A négy sarkalatos erényt: okosság, igazságosság, mértékletesség, lelki erősség már a görögök is emlegették, de az erény az ismeret körébe tartozott, amit meg lehet tanulni.

Platón (Kr.e. 427-347) az általa elgondolt 3 lelki réteghez kapcsolta az alapvető erényeket:

az értelmi részhez a belátást és a bölcsességet,

a szellemi erőhöz a férfias bátorságot,

az ösztönös részhez a mértéktartást.

E három erény kifejlődése biztosítja a közösség rendjét.

Arisztotelész (Kr. e. 384-322) szerint az erények gyakorlással megszerezhető készségek, tetteink belőlük fakadnak. Segítségükkel az ember uralkodhat szenvedélyein és ösztönein, alárendelheti őket az arany középútnak, amelyet az értelem diktál, és így elérheti a boldogságot. Arisztotelész megkülönböztet értelmi erényeket és etikai erényeket. Az erényt önmagáért kell megszerezni, s nem eszközként fölhasználni más értékek megszerzésére.

A sztoikus filozófusok a szenvedélyektől való mentességet tekintették igazi erénynek, mely által az ember az istenség állandóságában és változatlanságában részesül. Cicero (Kr. e. 106-Kr. e. 43), Seneca (Kr. e. 4-Kr. u. 65), Plotinosz (205-270) és Porphüriosz (232/33-304) sokat foglalkoztak a polgári erények rangsorolásával.

Az Ószövetség nem ismerte az erény mint „jó cselekvési készség” elvont fogalmát. A LXX-ben ritkán előfordul az areté szó 'állhatatosság' (Makkabeusok második könyve 10,28; 15,12), 'jámborság' (A bölcsesség könyve  5,13), 'Isten dicsősége' (Izajás könyve 42,8.12; 43,21; 63,7) jelentéssel. A mi fogalmaink szerinti erényes embert az Ószövetség "igaz"-nak mondta. A bölcsesség könyve  8,7 szerint az igazságból fakad a mértékletesség, az okosság, az igazságosság és az erősség.

Az Újszövetség sem használja az elvont erény-fogalmat, az areté A filippieknek írt levél 4,8-ban az igazak általános magatartása, Péter második levele 1,5 szerint erkölcsi erő, 1,3-ban Isten ereje. Anélkül, hogy erénytant adnának, az újszövetségi szerzők az életszentségről szólva valójában az erényről beszélnek. Az erénykatalógusokban (Galatákhoz írt levél 5,22-26; Efezusiaknak írt levél 5,25-32) előforduló erények: állhatatosság, béke, hit, hűség, igazságosság, józanság, önmegtagadás, szelídség, türelem, vallásosság.

Szentírási alapokon az erények külön csoportját alkotja a Szentlélek hét ajándéka (vö. Izajás könyve 11,2) és a nyolc boldogság lelkületét biztosító erények (Máté evangélium 5,3-11; Evangélium Lukács szerint 6,20-22).

Az egyházatyák erénytanát erősen befolyásolta az erények összetartozását tanító sztoikus bölcselet: ahol egy erény megvalósul, ott a többi is megtalálható. Szent Ágoston (354-430) szerint a hívő emberben végső fokon minden erény az istenszeretet megnyilatkozása. A hitet, a reményt és a szeretetet már az atyák isteni erénynek nevezik, mert Istenre vonatkoznak és a kegyelemmel kapjuk őket.

A középkori filozófusok és teológusok az erényről szóló tanítást összekapcsolják a lélekről szóló tanítással. 

Petrus Lombardus (1095/1100-1160) Szent Ágoston alapján így határozza meg az erényt: a lélek jó készsége, amely az életet helyes irányba tereli, amely nem is használható rosszra, s amelyet Isten maga hoz létre az emberben. Lombardus tehát azonosítja az erényt a kegyelemmel, ami igazában csak a szeretetről mondható el. A skolasztikusok a 12-13. században már megkülönböztették a természetes és természetfölötti erényeket, s igyekeztek tudományos rendszerbe foglalni őket.

Aquinói Szent Tamás (1225/27-1274) a keresztény erkölcsi életet a három isteni és a négy sarkalatos erény alapján fejti ki, s erénytanába beledolgozza az arisztotelészi, a sztoikus és az újplatonikus meglátásokat, valamint a korábbi teológusok tanítását. Az erényeket a lélek jó készségeinek (habitus) nevezi, mely alkalmassá tesz a jó megtételére. Az erkölcsi erények rangját az adja meg, hogy milyen közel állnak az értelemhez: első az okosság, majd az igazságosság, a lelki erősség és a mértékletesség. Az erkölcsi erények lényegükben az okossághoz kapcsolódnak, nélküle értéktelenek. Az okosság teszi a magatartást erkölcsivé, de egyben az okosság is függ a magatartástól. Az embernek minden erényben gyakorolni kell magát, mert ha egyik gyöngülni kezd, az magával hozza a többi hanyatlását is. Egy-egy bűnös tett gyengíti a természetes erényes magatartást, de nem szünteti meg, mert az erényt csak ellentétes vícium olthatja ki. A szeretet az összes erény alapja és hordozója, benne érthető meg az erények összefüggése egymással. A megigazulás kegyelmével megkapjuk a belénk öntött erkölcsi okosság eket, de nem gyakorlat, hanem képesség formájában. A belénk öntött erény (infúz erény) magát az erkölcsi cselekvést nem teszi könnyebbé, mert a kegyelem inkább a kötelességek jobb fölismerését biztosítja és kitartást ad az erény gyakorlására. A szeretet erényét minden halálos bűn kioltja, a hitet és a reményt azonban csak a megfelelő ellentétes bűnök sorozata.

Duns Scotus (1265-1308) Aquinói Szent Tamással szemben az erkölcsi erényeket függetleníti az okosságtól, és inkább az akaratba helyezi őket. Annak alapján, hogy az erényeket a szeretet hordozza és emeli föl a természetfölötti rendbe, fölöslegesnek tartja, hogy külön belénk öntött erényekről beszéljünk.

A trienti zsinat a Rómaiakhoz írt levél  5,5-re támaszkodva tanítja, hogy a megigazulásban megkapjuk a három isteni erényt, a hitet, a reményt és a szeretetet.

A 20. század második felének morálteológusai a személyfogalom individualista leszűkítésétől tartva és az előítélettől vezetve, mely szerint az erények beidegzett, személyes elfogadást nélkülöző magatartási módok, bizonyos mértékben elfordultak a görög filozófusok rendszerét magába foglaló, hagyományos erénytantól, s az ember jobbításának egyetlen távlatát általánosabban, Krisztus követésében fogalmazták meg. A legújabb törekvések viszont azt mutatják, hogy a figyelem ismét az erények felé fordul. Az erénytan ugyanis nem akadálya Krisztus követésének, csak tudatosítja a cselekvő alanyban az erkölcsiséget, márpedig a tudatosságra ma különösen is érzékeny az ember. Individualistává a személyt nem az erények ismerete teszi, hanem az önzés és a szeretet-nélküliség. Az erény tehát mint kipróbált cselekvési mód az élet szolgálatában, ismét a figyelem előterébe került az erkölcsi nevelésben.

Az erények könnyedséget, örömöt és spontaneitást kölcsönöznek az erkölcsi tevékenységnek. A szabadságot képessé teszik legjobb lehetőségeinek megvalósítására, "starthelyzetet" (J. Pieper) teremtenek a jóra. Lehetővé teszik annak a lelki és erkölcsi személyiségnek a kialakulását, mely az idő múlásával újra meg újra kiállja a próbát. Határozottá tesznek a vállalt életterv megvalósítására. A jóval való lényegi rokonság ösztönszerű erkölcsi biztonságot szül. Az erények ellenkezője, a víciumok bénító hatásának megtapasztalása állandó kihívást jelent. A keresztény lelkiséget az értékek változása arra készteti, hogy az erények etikájának olyan modelljét alakítsa ki, amely az életet a mai feltételek mellett is eredményessé teszi: hűség, szolidaritás, őszinteség, bizalom és remény a jövőben.

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2016, január 7