Állhatatosság; Bátorság; Erősség; Hűség

 

ÁLLHATATOSSÁG 

 

Latinul perseverantia és constantia

A bátorság részerénye, mellyel az ember kitart az erények gyakorlásában.

Fajtái:

a mindvégig való, tökéletes (perseverantia finalis perfecta): ha valaki egész életén át kitart;

ideigtartó, tökéletlen (perseverantia temporalis imperfecta): ha csak hosszabb ideig tart ki.

passzív: ha a halál a kegyelem állapotában éri az embert (ez egyedül Isten végzésétől függ);

aktív: a bűn elleni harc és az erények gyakorlásának tudatosságával.

Az egyházi nyilatkozatok csak a mindvégig való állhatatosságról beszélnek. A trienti zsinat a reformátorokkal szemben azt tanítja, hogy a megigazult ember sem tud külön kegyelmi segítség nélkül a jóban kitartani, de kegyelmi segítséggel megteheti (H.Denzinger-P.Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai 832). Rendes körülmények között nincs abszolút bizonyosságunk az üdvösségről (H.Denzinger-P.Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai 826), de kötelességünk, hogy bízzunk Isten hatékony segítségében (H.Denzinger-P.Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai  806). Hasonló módon beszélt már az orange-i zsinat is (H.Denzinger- P.Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai  183, 192). A Szentírás igazolja, hogy segítő kegyelemre minden üdvös cselekedethez szükségünk van („nélkülem semmit sem tehettek”; Evangélium János szerint 15,5). Mivel kísértések kívülről és belülről állandóan érik az embert, állandó segítségre szorulunk, de ez nem azonos a megigazulás kegyelmével, hanem külön segítő kegyelem (Evangélium Máté szerint 6,13; Evangélium Lukács szerint 21,36; Levél a filippieknek 1,6).

Az állhatatosság kegyelméről először Szent Ágoston beszélt (De dono perseverantiae).

Szent Tamás megkülönbözteti a halálig való állhatatosság lehetőségét és tényét. Az első benne van a megigazulás kegyelmében, de erkölcsi gyengeségünk miatt a megvalósításhoz külön segítségre szorulunk (Summa Theologiae I-II. 109,9). Az emberi akarat nem tudja magát a jóban megszilárdítani. A mindvégig való állhatatosság kegyelméért csak imádkozhatunk, de azt nem tudjuk kiérdemelni (Summa Theologiae 114,9 ad 1).

A Tridenti Zsinat utáni teológia megkísérelte megmagyarázni a „különleges segítség” lényegét: a kegyelmek sorozatából és a gondviselés védelméből áll. A mindvégig való állhatatosság „nagy ajándék” (H. Denzinger-P. Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai 826), és Isten független szabadsággal ajándékozza választottainak. Csak attól kaphatjuk, aki „meg tudja erősíteni azt, aki áll” (A rómaiaknak írt levél 14,4), s aki elesik, azt talpra állíthatja. Ahogy nem lehet teljes bizonyosságunk a predesztinációról, így a végig való állhatatosságról sem, de kötelességünk, hogy mindkettőt reméljük. Formálisan ez az ajándék abban a kegyelemben valósul meg, amely a halál óráján velünk van, és biztosítja Istennel való kapcsolatunkat. Az egész életen át való mentesség a bűntől olyan kiváltság, melyet az Egyház csak Mária esetében ismer el.

Ószövetségi példaképei Ábrahám, Izsák, Noé, Dávid, Jób, a makkabeus vértanúk.  Az Újszövetségben Krisztus követőinek a hit és a szeretet mellett egyik alaperénye.

 

BÁTORSÁG

 

Latinul fortitudo

Erény, mellyel az ember nehéz helyzetekben, a fenyegető rosszal vagy veszéllyel szemben is helyt tud állni.

Fogalma a görögöktől Cicero és Macrobius közvetítésével került a nyugati gondolkodásba, szentírási megfelelője a lelki erősség. Mint természetfölötti erény szoros kapcsolatban áll a reménnyel. Sajátos tettei a félelem csillapítása és a merészség fékezése. Legnagyobb tette a vértanúság. Kísérői: a nagylelkűség, a türelem, és az állhatatosság.  Ellentétes víciumai a félénkség és a vakmerőség.

 

ERŐSSÉG

 

Latinul virtus

Erkölcsi erény, a bátorság részerénye, mely állhatatossá teszi az embert.

Platón, Arisztotelész és a sztoikusok tanításában az erősség az ember önrendelkezési jogához kapcsolódott. Aquinói Szent Tamás szerint az erősség a vágyóképességet erősítő erény, mely az élet legnagyobb veszedelmeiben segít, hogy akarjuk a jót bármilyen veszély vagy akadály ellenére is; képessé tesz a nehézségek és veszedelmek elviselésére vagy elhárítására. Az erény sajátos tárgya a halálos veszedelem erős lélekkel viselése, a többi veszedelem vagy nehézség alapjában csak akkor tárgya az erősségnek, ha bizonyos kapcsolatban van a halállal (súlyossága, fenyegetése vagy időtartama alapján). Az erősség minden erény egyetemes föltétele, mert az erény fogalma megköveteli a határozottságot. A veszedelmek és a nehézségek a küzdő vágyóképességben (concupiscentia irascibilis) félelmet vagy vakmerőséget ébresztenek: az erősség ezeket az indulatokat rendezi, hogy a félelem az embert vissza ne tartsa a józan értelem szerinti cselekvéstől, illetve a félelem elűzésére törekvő vakmerőség a helyes értelem (ratio recta) keretei között maradjon.

Az első századok keresztényüldözései óta az erősség minden korban és kultúrkörben nélkülözhetetlen a keresztény hivatás tökéletes megéléséhez. A keresztény lélek minden üldöztetésben és vértanúságban, lelki/testi fáradságban  Krisztusban látja és éli meg a keresztény erősség forrását. Erősségről csak akkor beszélhetünk, ha az elviselés vagy a szembeszállás a józan értelem szerint történik. Magatartásunkban nem válhat uralkodóvá sem a rettegő félelem, sem a meggondolatlan vakmerőség. Az erősség e kettős cselekedete közül a félelem lecsendesítése nehezebb feladat, mint a vakmerőség fékezése, mert a vakmerőséget már maga a veszedelem is fékezi, a félelmet viszont a veszedelem növeli. A félelemmel való szembeszállás tehát nagyobb erősséget követel.

Az erősség erénye folyamatosan növekszik. Együtt jár a jellem kialakításával, a személyiség nevelésével, s nagyon jelentős a keresztény nevelésben is, különösen az egyéniség alakulásának kritikus időszakaiban, például a gyermekkor kibontakozásában, az ifjúkor válságában, az érett ember nagy döntéseiben és az öregedő kor hanyatlásában is.

Az újkori filozófiában a 18. és 19. században az erősség fogalmát a fizikai erőszakkal azonosították. Nietzsche (aki szerint „rossz az, aminek gyökere a gyengeség”), Renan és követőik a szelídség és a megbocsátás fogalma miatt elítélték a kereszténységet. Azt állították, hogy a kereszténység tanítása emberhez méltatlan, mert a rossz elleni küzdelem helyett annak elviselésére buzdít.

E fölfogással szemben csak lassan alakult ki megfontoltabb filozófiai meggondolás, mely elfogadta, hogy a személyiséget és az igazságos cselekvőképességet csak erkölcsi erősséggel lehet megvédeni. Erre az erkölcsi erősségre különösen az élet nehéz döntéseiben van szükség. Ha választani kell a társadalmi emelkedés, megbecsülés, anyagi haszon stb. és a hátrány, megvetés, gúny, barátok elvesztése vagy társadalmi kiközösítés között, a döntéshez erősség kell.

Korunk fölfogásában a személyiség föltétlen vállalása kemény helytállás, mely megköveteli az élet megszokott kötöttségének, sőt a természetes biztonságra törekvésnek a legyőzését is. 

 

HŰSÉG

 

Latinul fidelitas

Erkölcsi erény, a kitartás társerénye, mely készségessé tesz arra, hogy minden körülmények között megmaradjunk a ban.

A hűség elsősorban a legfőbb érték, Isten, majd a haza, a személy (házasság), a hivatás, feladat vagy más érték iránt kötelez ragaszkodásra.

A hűség cselekedetei az ígéret megtartása, igazmondás, az isteni törvény tisztelete.

A hűség az emberi kapcsolatok minden szintjén alapföltétel. Az Egyház a fontosabb hivatalok betöltése előtt hűségesküt kíván.

A Szentírás Istennek az ember iránti magatartását, a szövetséget mindig a hűséggel jellemzi és magasztalja (. Teremtés könyve 32,11; Második törvénykönyv 7,9; A zsoltárok könyve 57,4; 69,14; 138,2). Isten hűséges: erre fölépítheti az ember az életét, és ráhagyatkozhat a megpróbáltatás és a kísértés idején (A zsoltárok könyve 31,6; Első levél a korintusiaknak1,9; 10,13; Második levél a tesszalonikieknek 3,3; Levél a zsidóknak 10,13). Isten hűsége az ember iránt nagyobb, mint az ember hűtlensége (. Ózeás jövendölése 2,18-25; A rómaiaknak írt levél 3,3; Második levél Timóteusnak 2,13), és mindig lehetővé teszi, hogy az ember megtérjen (vö. János első levele 1,9). Isten hűsége az alapja az ember Isten iránti hűségének.

Isten hűségét szoros egységben kell látnunk irgalmával és igazságosságával (Kivonulás könyve 34,6;  A rómaiaknak írt levél 3,3-5).

Istennel szembeni házasságtörésnek számít az idegen istenekhez fordulás és a világ mércéje szerinti élet (Ózeás jövendölése 2,10). Isten hűséges szolgákat keres és választ ki magának (Sámuel első könyve 2,35; Evangélium Máté szerint 24,45-51; Első levél a korintusiaknak 4,2; Első levél a tesszalonikieknek 1,12). Jézus az Isten hűséges (és irgalmas) főpapja és tanúja (.  Levél a zsidóknak2,17; 3,5-6; János jelenései 1,5; 3,14).

A bölcsességi könyvek dicsérik a tanú hűségét (A példabeszédek könyve 14,25), a küldöttét (25,13), a barátét (Jézus, sírák fiának könyve 6,14-16; 22,29), a szolgáét (33,31). Jézus példabeszédében a hűség és az éberség összetartozik (Evangélium Lukács szerint 12,42); a kicsiben való hűség a nagy dolgokban való hűség alapja (16,10); a hűség jutalma az örök élet (19,17; János jelenései 2,10).

Szent Pál apostol gyakran kiemeli egyes emberek hűségét (. Levél a kolosszeieknek 4,7; Levél az efezusiaknak 6,21;  Második levél Timóteusnak 1,18). A hűség imádságos formája az amen (.  János jelenései 3,14).

A 20. század végére a hűség (mint általában az erkölcsi erények) a fogyasztói társadalmakban nem jelent különösebb értéket, sőt jelen van az a nézet is, mely szerint a hűség az érvényesülni nem képes ember sajátsága, szolgává tesz, megakadályozza a humánum mélyebb kialakítását stb.; általa az „élet kalandja” puszta kötelességteljesítéssé válik. E vélemények közepette a hűség legjobb esetben is csak a társadalom érdekeit segítő pártfegyelemmé silányul. Az egyház minden korban, így ma is vállalja tanítását a hűségről, s minden segítséget megad az embernek, akinek személyi méltóságából következik az örök hűségre való képesség. Az ember ugyanis a hűséges Isten képmása. A hűség az embert fegyelmezetté és összeszedetté teszi, megakadályozza, hogy szétszóródjon hangulatai és érzelmi hullámzásai között. Ez jóval több, mint kötelességteljesítés: a hűség az önként és teljes szabadsággal vállalt kötelékben való megmaradás és a szeretet állandó megújítása. Magában foglalja a nyitottságot, a másik ember elfogadását hibáival együtt, Istenre bízva a változtatást. A hűség tehát a mindennapi élet gyakorlataiban mindig Istenben gyökerezik.

A hűség ellentétes víciuma a hűtlenség.

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2014, június 23