Etika

Etika

A görög éthosz, 'szokás' szóból

Erkölcsbölcselet, a filozófia egyik ága, mely az értelem fényénél keresi az erkölcsi elvek és törvények alapjait.

I. Az etika lételvi megalapozása

Az erkölcsiség az ember önmagára eszmélésének kísérője, ősjelenség. Aki tud magáról, többé-kevésbé tisztán különbséget tud tenni jó és rossz között. Az etika  ezt a jelenséget teszi tud. vizsgálódás tárgyává, de nem elégedhet meg az erkölcs leírásával, hanem normatív tudomány kíván lenni: meg akarja szabni, mit kell tennünk. Ehhez vissza kell nyúlnia az emberi lét alapjáig. Az ember tud magáról (öntudat) és rendelkezik önmagáról (szabadság). S bár a tudás és akarás képessége elválaszthatatlan bennünk, mindkettőt külön is vizsgálhatjuk (elméleti ill. gyakorlati bölcs. keretében). Az etika nem más, mint gyakorlati bölcs., tehát az emberi akarás tud-a. A metafizika hivatott arra, hogy az igaz és a jó közös gyökerét föltárja, s ez: a lét. Ha nem akarjuk, hogy a szubjektivizmus csapdájába essünk, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a szabadság gyakorlása nem vak „ugrás a semmibe”, hanem azoknak az értékeknek szabad megvalósítása, amelyek a létben gyökereznek. Az erkölcsiség közvetlen normája mégis a lelkiismeret. Tárgyilag véve (anyagát tekintve) jó és megengedett cselekedet alanyilag bűnös, ha valaki - téves lelkiismeret alapján - megengedhetetlennek ítéli, s a fordított eset is előállhat. Ez azonban nem ment föl az alól a kötelességünk alól, hogy lelkiismeretünket a tárgyi értékrendhez igyekezzünk igazítani.

II. Az erkölcsi rend ennek alapján a létrendben gyökerezik. A lelkiismeret maga is föltételezi az emberi személy és környezete létstruktúráját. Még alanyilag jó cél sem igazolhatja tárgyilag rossz eszköz igénybevételét, a cél tehát nem szentesíti az eszközt, csak az erkölcsileg közömbös eszköznek kölcsönözhet pozitív tartalmat. A kettős hatás (duplex effectus) elve is csupán annyit mond ki, hogy ha egy erkölcsileg jó cselekedetből valamilyen kikerülhetetlen és előre nem látható „mellékhatás” is bekövetkezik, az a tettet nem teszi bűnössé, de ez a következmény nem tűzhető ki célként. Valamilyen rész-cél érdekében nem áldozható föl az egész személy java. Ehhez figyelembe kell vennünk az értékek rangsorát. Vannak rész-értékek - mint a testi öröm, a biológiai szükséglet, a technikai hasznosság, az igazság, az esztétikum, a műveltségi, szociólógiai, gazdasági, politikai, és egyéb értékek, és van összemberi vagy erkölcsi érték is, amely a teljes személy értékének felel meg. Az előbbiek az összemberi v. erkölcsi érték irányába mutatnak s annak alá vannak rendelve. Az ember épp azáltal lesz emberré, ha erkölcsileg is kiteljesedik.

III. Az etika irányzatai abban különböznek, mennyire ismerik el az erkölcsiség tárgyi és abszolút érvényét.

1. Az etikai szkepticizmus kérdőre vonja az erkölcsi normákat. Már az ókorban is voltak képviselők. Ezt a fölfogást vallják ma is a neopozitivisták Moritz Schlick /1882-1936/ és Ludwig Josef Johann Wittgenstein /1889-1951/, akik nyelvelemzés révén kimutatták, hogy az etika kijelentései logikailag megragadhatatlanok. Ez lényegében nominalizmus és agnoszticizmus. Közel áll ehhez az erkölcsi relativizmus, amely a normákat örökké változóknak tartja, s tagadja tárgyi alapjukat. Az evolucionizmus etikai vetülete az, amely szerint vagy ösztön-tényezők, vagy a közösség önszabályozása hozná létre a morális elveket. Hasonló ehhez Sigmund Freud (1856-1939) lélekelemző iskolájának fölfogása, amely szerint a lelkiismeretben a szülők által belénk programozott fölöttes én jelentkezik. A különböző szociológiai irányzatok a mindenkori társad. viszonyokból vezetik le az erkölcsi fogalmakat (főként dialektikus materializmus).

2. Az emberi lét egészéből egy-egy rész-értéket hasítanak ki a következő irányzatok: a gyönyört teszi meg legfőbb elvvé a hedonizmus (ld. epikureizmus, eudaimonizmus), a hasznosságot az utilitarizmus, az egészséget a biologizmus (Friedrich Nietzsche 1944-1900), a munkásosztály érdekeit a dialektikus materializmus, a szellemi haladást a kultúroptimizmus (Wilhelm Maximiliam Wundt 1932-1920).

3. Sajátos utat jár a Kant-féle kötelesség- etika.  Mivel Immanuel Kant (1724-1804) szerint az  etika mint tud. nem lehetséges, nincs elméleti-metafizikai alapja, hanem ennek a kategorikus imperatívusznak belátására épül: „cselekedj úgy, hogy akarásod maximája mindig egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson”. Mivel azonban így nem beszélhetünk tárgyi értelemben vett erkölcsi rendről, a kanti etika merő formalizmus marad. Nem ismerte föl, hogy a kötelesség tulajdonképpeni kötelező ereje a tárgyi rend, amely mögött maga Isten rejtőzik. Kant az autonóm etikáig jutott el, s nem az ontonóm (a létrenden alapuló) és theonóm (Istenre visszavezetett) erkölcsi fölfogásig.

4. A másik végletet jelenti az érték-etika, amely szerint a cselekedetet a tárgyi, tartalmi szempontok, az értékek minősítik. Már Platón (Kr.e. 427-Kr.e.347) és Arisztotelész (Kr.e.384-Kr.e.322) is ezt vallotta (az ideák illetve a jó fogalmával). Az újabbkori érték- etika vagy abban látja az értékek lényegét, hogy nem egyszerűen vannak, hanem hogy érvényesek, v. abban, hogy sajátos érzékünk van megragadásukra: megérezzük, fölfogjuk őket, valamilyen közvetlen nyilvánvalóság révén. Franz Brentano (1838-1917) Nicolai Hartmann (1882-1950) és mások irányzata így elkerüli az etikai relativizmust, s a kanti kötelesség-elvet, de magyarázattal tartozik, hogyan viszonyul az értékrend a létrendhez; túl egyoldalú, amikor érzelmi kérdést csinál az erkölcsből.

5. Jelentős irányzat napjainkban a személyiség-etika is, amely az összemberi kibontakozásban, a személyiség megvalósításában látja az erkölcs célját. Gyökerei Arisztotelészig nyúlnak vissza. Az újkorban sokféle formában jelentkezett. A fölvilágosodás az értelmi tényező és a természetes életforma kivirágoztatására törekedett, az idealizmus az ember szellemi kibontakozását hangsúlyozta Georg Wilhelm Friedrich Hege (1770-1831), Benedetto Croce (1966-1952), Francis Herbert Bradley (1846-1924). Az immanens személyiség- etika legújabb formája az egzisztencia-filozófia, amely a tulajdonképpeni emberré-válást az ittlét megélésében látja, s túllépi a tisztán intellektuális emberképet. A keresztény perszonalizmus mindezt összhangba állítja az ember transzcendenciájával. Az ember csak akkor válhat igazán személlyé, ha nyitott marad embertársa felé, s rajta keresztül Isten felé is. Mindez megnyitja a lehetőséget a kinyilatkoztatás által közvetített etikai elvek elfogadása felé.

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
szerda, 2015, június 17