Félelem, rossz, halál, kárhozat, Sátán

ALAPVETŐ TANÍTÁSOK:

„Ha az igazságot akarod birtokolni, önmagad mélyén kell rátalálnod, a tanításokat csak segítségül használhatod, .”
(Weöres Sándor)

 

FÉLELEM, ROSSZ, HALÁL, SÁTÁN, KÁRHOZAT

A félelemről
A félelem vagy maga is bűn: „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben.” (1Jn 4,18), vagy betegség, neurózis, amit gyógyítani kell. Az istenfélelem a Szentlélek ajándéka, ami nem a Tőle való félelmet jelenti, mintha ártani akarna nekünk, hanem féljük Őt, nehogy megbántsuk, vétsünk Ellene. Az istenfélelem önfegyelmet, az isteni parancsok megtartását, az embertárs szeretetét jelenti. A félelem ellentéte az erőslelkűség, a bátorság, amiért a hívőnek, honvédnek minden nap imádkoznia kell.

A rosszról
A hívő ember egyik legnagyobb kérdése: honnan van a rossz a világban? „Ha van Isten, honnan a rossz, ha nincs Isten, honnan a jó?” Ez egyébként a filozófia legnagyobb kérdése is. Ezekre a kérdésekre elméleti válasz nincs. Csak annyit tudunk, hogy kétféle rossz van, az egyik a fizikai rossz: természeti katasztrófák, testi fájdalom, halál. Mindez a világ természettudományos szerkezetéhez tartozik, s aminek tragédiaként való megélése, a bűn következménye. A másik, az erkölcsi rossz, ami az embernek Isten és az isteni értékrend elleni lázadását jelenti. Ez az áteredő bűnnel, az első bűnnel kezdődött. Az erkölcsi rossz az, amit egymásnak okozunk, s amivel a fizikai rosszat is növeljük. Az önzés, a gyűlölet, a harag, amely az ember személyes bűne, és az erkölcsi rossz része; ennek következményei, a körülöttünk lévő világ romlását, pusztulását eredményezik, s így már mint fizikai rosszként jelentkezik, pl. háború, környezetszennyezés, éhínség stb.

A halálhoz, a halottakhoz való viszony
„Gondolj életed végére, és nem fogsz bűnt elkövetni” (Sir 28,7) A halál mindegyikünk kikerülhetetlen sorsa, hiszen az ember eredendően halálra rendelt lény, aki számára saját halála, az élete fő műve. Az elkerülhetetlent nem lehet és nem is kell elkerülni, ez adja az ember szabadságát. A halálban lezárul a változás lehetősége, hiszen megszűnik a tér és idő. Aki a halálban vagyok, az leszek mindörökre. A halál lehet beteljesedés, de lehet végleges elveszés is. A halál „ajtó” amely Haza vezet, nem félni kell tehát hanem komolyan venni, hiszen „…nem ismerjük sem a napot sem az órát!” (Mt 25,13) mondja Jézus. Az Egyház minden napját ezzel az imával fejezi be: a nyugodalmas éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a Mindenható és Irgalmas Isten! Nem Isten alkotta a halált, hanem az a bűn következtében jött a világba (vö. Bölcs 1,13). A halált a bűn teremtette (vö. 1Kor 15,55). Az Istentől elidegenedett ember, amit a bűn jelent, retteg az élet természetes részétől, a haláltól. Ez a keresztény hitvallás föltételezi azt, amit a Szentírás is tanít, hogy kétfajta halál van: egyrészt a biológiai, a sejtek elhalásának ténye, másrészt a lelki, amikor ezt a biológiai tényt minősítjük, és megsemmisülésként pusztulásként értékeljük, ami mögött Isten gonoszságát látjuk. Jézus ettől a lelki haláltól mentett meg minket, és azt mondta, „…aki tanításomat megtartja, nem lát halált soha” (Jn 8,51). A halál nem Isten büntetése; Ô ugyanazzal a szeretettel adja a halált, mint az életet. A halál Isten gondviselésének része, így a hívő nem akarja mindenáron elkerülni azt, hanem készül rá. A halottakkal továbbra is közösségben maradunk. A temetésre az élőknek van szükségük, hogy megadhassák a végtisztességet, hogy elköszönjenek és tudatosítsák, mit veszítettek, bocsánatot kérjenek és megbocsássanak az elhunytnak. A halottnak imáinkra és az érte bemutatott misére van szüksége.

A kárhozatról
Jézus szavai szerint az ember számára reális lehetőség önmaga végleges elvesztése, Isten atyai szeretetének végleges visszautasítása. Ez a kárhozat, a pokol. A kárhozatot nem Isten teremtette, s ahogyan az Üdvösség, úgy ez sem valami, nem egy hely, ahová akarata ellenére „belökik az embert”, hanem az Istenhez és önmagunkhoz való viszony. A pokol az, amikor „muszáj az Istennel lenni”, pedig menekülne, elbújna Előle az ember, mert rettenetes számára az Ô közelében lenni: „rettenetes az Élő Isten kezébe esni!” (Zsid 10,31). A kárhozat a végleges magány, a teljes kudarc és tehetetlenség. Végleges, hiszen a szeretetet nem lehet rákényszeríteni senkire, s így az idő lezárulásával, amit a halál jelent, már nincs lehetőség változni. Az emberi élet tétje pont az, hogy evilág és túlvilág szoros egységben van egymással, így Jézus szava szerint itt a földön a többi emberhez való viszonyunk, és istenszeretetünk határozza meg a halál utáni végleges sorsunkat.

A Sátánról
A Sátánról nincs kinyilatkoztatás, csak utalások vannak rá. Legfontosabb, hogy teremtett szellemi létező, tehát eredetileg jó volt, s csak később lett gonosszá. Leginkább a bibliai nevei az eligazítók kilétével kapcsolatban. A Sátán név vádlót, ellenséget jelent, valakit, aki az embert vádolja Isten színe előtt. A másik név a Diabolosz, ami pedig akadályozót jelent, valakit, aki „keresztberak” az embernek. A helyes magatartás a Sátánnal kapcsolatban az amit a Szentírás mond: „Közeledjetek Istenhez, és Ô közeledni fog hozzátok, az ördögnek pedig álljatok ellen, és futni fog tőletek!” (Jak 4,7).

 

 

 

 

 

Típus: 
Hittani alapok
Tartalom dátuma: 
péntek, 2014, július 18