Frenyó Zoltán: A „keresztény katona” - Egy eszme a történelemben

 

A „KERESZTÉNY KATONA”

Egy eszme a történelemben

 

Frenyó Zoltán

(MTA BTK Filozófiai Intézet)

 

Előadás a Magyar Katolikus Tábori Lelkészek Napján

Budapest, 2019. június 20.

 

1. A keresztény küzdelem

Mélyen tisztelt Államtitkár Úr, Altábornagy Úr, Helynök Úr, Tábornok és Tiszt Urak, tisztelt Hallgatóság! Az Önök színe előtt talán nem szükséges különösebben bizonygatni, mennyire fontos ma, hogy tisztán lássunk abban a kérdésben, vajon hogyan ítéljük meg helyesen a keresztény küzdelem (ἀγών) eszméjét, a kereszténység világi küldetésének értelmét, a keresztény közösségi és egyéni helytállás mikéntjét, a kereszténység által képviselt értékek megfelelő védelmének kérdését. Ezekkel összefüggésben felmerül kereszténység és erőszak, kereszténység és háború viszonya, többek közt az úgynevezett „igazságos háború” (iustum bellum) problémája, a „keresztes háború” fogalma, történeti és elvi szempontból egyaránt. Mindezeket a rokon szempontokat a „keresztény katona” (miles christianus) avagy a „Krisztus katonája” (miles Christi) régi, jelképes kifejezésekkel jelezhetjük, illetve ezek alatt gondolhatjuk el és foglalhatjuk össze. Az említettek óriási kérdéskört jelentenek, amelyek közül a következőkben természetesen csak néhány fontosabb elvvel és történeti fejleménnyel fogok röviden foglalkozni, az elveket illetően pedig főként Szent Ágoston, részben Aquinói Szent Tamás alapozó tanaira szeretnék koncentrálni.

Még az is, akinek a kereszténységről csak a leghalványabb fogalma van, s jóhiszeműséggel szemlélődik, a kereszténységet a szeretet, a béke és a megbocsátás vallásának tekintheti. Ha ilyeténképpen a kereszténységet a szelídség, türelem, ráadásul az ölés konkrét és közismert tilalma (hozzáteszem: sokszor félreértett vagy félreértelmezett tilalma) jellemzi, rögtön fölvetődik a kérdés: vajon nem képtelenség és önellentmondás-e, ha a kereszténység az egyetemes emberi értékek hathatós védelmét a ráhagyatkozás és a fegyvertelen önfeladás helyett nemcsak a gondviselésre bízza, hanem magát ennek eszközeként is tekintve lelki és világi erőket egyaránt mozgósítani kíván? További nehézségként hozzágondolhatjuk ehhez azt a vádat is, hogy másfelől a kereszténység ellenségei a kereszténységet századok óta az erőszak, a kirekesztés, az intolerancia fogalmain, történeti megnyilvánulásaiban jellegzetesen az inkvizíció,[1] keresztes háborúk, véres térítések sokszor felnagyított, méginkább eltorzított eseményein keresztül láttatták és láttatják.

A tisztánlátáshoz, az eszme helyes felfogásához nem utolsó sorban szem előtt kell tartanunk a kereszténység történetének periódusait is, vagyis azt, hogy a kereszténység és az állam (a világi hatalom) viszonya a történelemben három fázison ment keresztül.

Ezek: a) a császárkori üldözés,

b) a constantinusi-theodosiusi egybefonódás,

c) az újkori szétválasztás.

A katonai szolgálat és a háborúviselés helyeslése vagy elutasítása azonban nem válik el egymástól egyszerűen e korszakok szerint.

 

2. A keresztény katona

A keresztény magát kezdettől katonához hasonlítja, ahogyan Szent Pál apostol írja az efezusi levélben (Ef 6,13-17)[2], és Római Szent Kelemen első korintusi levelében (1Clem 37,1-2)[3]. A metafora persze itt szellemi harcot, lelki küzdelmet jelent. Maga a katonai hivatás, a katonai szolgálat az ókeresztény korban általánosságban kettős megítélés alá esik. Az ókeresztény írók és maga az egyház azt részben igazolta, helyeselte és támogatta, részben, többek közt az üldözések hatására, elítélte és tiltotta. Egyaránt voltak tehát hivatásukat teljesítő, és szolgálatukat megtagadó keresztény katonák. E kezdeti századokban a keresztény gondolkodás számára a keresztény katona és az erőszak viszonya kialakulatlan volt. A probléma nagyjából a IV. századtól fogva, a keresztény birodalom létrejöttével kezdett tisztázódni.[4]

Régi római írók, mindenekelőtt Cicero nyomdokain[5] már a IV. században élt Szent Ambrus püspök felveti az igazságos háború problémáját, mondván: „Minél erősebb valaki, annál készségesebb arra, hogy elnyomja a gyengébbet, ezért magukban a háborús dolgokban is meg kell vizsgálnunk, hogy vajon igazságos vagy igazságtalan háborúról van-e szó.”[6]

A hadsereg, a háború és az államhatalom keresztény megítélésével kapcsolatban nagy jelentőségű a 400 körül élt Szent Ágoston munkássága.[7] Elvei – nagyon röviden szólva – a következők. Az állam tökéletlen, de szükséges intézmény. A római állam vétkeket és erényeket, értékeket egyaránt felmutat; benne az igazságosság nem kellően, de valamelyes érvényesül. A háború kárhozatos, de van, amikor szükséges. Mindez a közjó érdekében vallott felfogás. Szent Ágoston hosszan ecseteli a háború okozta szenvedéseket, mégis rámutat: „Az ellenség igazságtalansága (méltánytalansága – iniquitas) rákényszeríti a bölcset az igazságos háborúra.”[8] Részletesen szól arról, hogy a legjobb igazságos szomszédokkal békében élni. A jogtalansággal szemben azonban kényszerűen joggal lép fel az állam (a római birodalom), „mivel még rosszabb volna, ha az igaztalanok uralkodnának az igazakon”.[9] Bonifaciusnak, Africa kormányzójának írott levelében kijelenti: „Ne gondold, hogy nem tetszhetik senki Istennek, aki hadi fegyverben harcol.”[10] Egy másik levelében pedig buzdítja Bonifácot, hogy maradjon meg katonai hivatásában.[11]

Hasonlóképpen rendkívül jelentős a skolasztika fejedelmének, a XIII. században élt Aquinói Szent Tamásnak – Szent Ágostonnal egybecsengő – elvi alapvetése.[12] A háborúról szóló tanítását Tamás nagy művében, a Summa Theologiae-ban foglalta össze.[13] Itt kifejtett elvei szerint az állam kötelessége az országot fegyveresen megvédeni, továbbá az igazságos háború jogtalanságot torol meg. Hangsúlyozza a morális indokot: „Szükséges, hogy a háborút viselőknek a szándéka helyes legyen: a jót előmozdítani, vagy a rosszat elhárítani akarják.”[14]

Ugyanitt Szent Tamás rámutat: „Az embernek mindig készen kell lennie arra, hogy ne álljon ellen, vagy ne védje meg magát, ha erre szükség van. (…) De némelykor másként kell cselekedni a közjó érdekében, és azok érdekében is, akikkel harcban állunk.” És itt idézi Szent Ágostont: „Sok mindent meg kell tenni, még akkor is, ha az ellenkezőkkel szemben egyfajta kegyes szigorúsággal erőszakot kell alkalmazni. Ugyanis a maga számára hasznosan van legyőzve az, akitől a gonoszság szabadságát elveszik, mivel semmi sem szerencsétlenebb a bűnösök szerencséjénél, amely gyökere a bűnös büntetlenségének, és megerősíti a rosszakaratot, a benső ellenséget.”[15]

Szent Tamás így folytatja: „Azok is békét akarnak, akik igazságos háborúkat viselnek, és így kizárólag a rossz békével állnak szemben.” Majd ismét hivatkozik Szent Ágostonra: „Nem azért keressük a békét, hogy háborút viseljünk, hanem háborút kell viselnünk, hogy békét szerezzünk. Légy tehát harcolva békeszerető, hogy akik ellen harcolsz, azokat győztesen a béke hasznos javára vezesd el.”[16]

 

3. Az igazságos háború

Az előbb többször szóba került az „igazságos háború” kifejezése. Pár szóval talán nem lesz fölösleges kitérni e kifejezés értelmezésének kérdésére – nem utolsó sorban a Szent Ágostont ért különböző vádak miatt. Ha közelebbről tételesen megvizsgáljuk e kifejezés előfordulásait, használatát és vonatkozásait, végeredményben rendkívül ellentmondásos és homályos helyzettel találjuk szembe magunkat. Ennek a lényegét megpróbálom jelzésszerűen összefoglalni. A római jogfilozófiában, Cicerónál az igazságos háború a jogtalanságra (iniuria) adott jogszerű válasz a szabályosan viselt háború formájában. Szent Ágostonnál és az egész későbbi keresztény természetjogi gondolkodásban az igazságos háború a jogtalansággal és igazságtalansággal szemben fellépő kényszerű harc, amelyben a morális indíttatás, az igazságosság nélkülözhetetlen, s tekintetbe veszi a közjó védelmét és az államrezon szempontját. Az újkori szekuláris gondolkodásban viszont – Hugo Grotius-szal bezárólag[17] – az eszme elfajulását pillanthatjuk meg, amelyben az említett morális töltet és célkitűzés eltűnik. Ekkor képmutató módon a háború már igazságos, ha szabályszerű, s a szuverén államnak a háborúhoz való jogáról (ius ad bellum) beszélnek.

A Szent Ágoston politikai filozófiáját elemző régebbi szakirodalom Szent Ágostonnak általában az államtanáról beszélt, s ezen belül érintette a háborúval és az erőszakkal kapcsolatos megnyilatkozásait, amiből érzékelhető az a helyes felfogás, amely szerint az egyházatya egy koherens keresztény szellemet képviselt, s korának különböző politikai jelenségeiről ennek alapján, ebből levonva, következtetve, ezt alkalmazva lélekkel és ésszel alakított ki megfelelő értékítéleteket és állásfoglalásokat. Ehhez képest, ahogy áttekintettem, az 1980-as évek óta a szakirodalomban önálló témává, külön tanulmányok tárgyává tették Szent Ágoston úgynevezett „igazságos háború-elméletét”.[18] Bár az ilyen irányú vizsgálódásnak van bizonyos hozadéka, úgy vélem, e célkitűzés és törekvés egészében véve elhibázott, klasszifikálhatatlan, és ideológiai szempontból nem egyszer kétes vállalkozás.

Először is a szóban forgó kérdésről Szent Ágoston terjedelmes életművében sok elszórt megjegyzésben nyilvánít véleményt. Ezek egybehangzó nézetek, amelyek egy szemléletet jelenítenek meg, de e felfogást túlzás lenne elméletnek tekinteni, mert az elmélet egy definiált témára irányuló, leszögezett alapelveken nyugvó, minden vonatkozó kérdésre kiterjedő, teljeskörű, módszeres és igazolt rendszer, amiről itt nem lehet szó. Az elméletet konstruáló legújabb szakirodalom ezek után dilemmák sorába ütközik, illetve kihegyezett állításokra, éles, részleges és leginkább egyoldalú megállapításokra tud csak jutni.

Bár Szent Ágoston beszél a háború különböző fajtáiról,[19] a római birodalom növekedésének problémájáról, a kiválasztott nép Istennek tetsző győzelmeiről, amelyekben mind a moralitás és az igazságosság megléte vagy hiánya a vezérelv, az említett jellegű modern vizsgálódások összességükben nem tudják eldönteni, hogy voltaképpen kik ellen irányulhat az igazságos háború elve. Így kétséges marad, hogy egy másik államról van-e szó, avagy egy másik népről, a birodalomba betörő népről, polgárháborúról, belső ellenséges csoport elleni fellépésről. Sajnálatos módon van olyan tanulmány is, amely ezek közül az eretnekekkel szembeni keresztény vallási erőszakot tekinti olyan egyértelmű esetnek, amelynek igazolására Szent Ágoston az igazságos háború elvét vonatkoztatta, és ezért visszatekintve óv – persze a kereszténység esetében – az erőszak igazolásának, ennek a veszélyesnek tekinthető elvnek a fenntartásától.[20] A helyzet ezzel szemben, és erre az esetre vonatkozóan az, hogy Szent Ágoston püspökként az afrikai keresztény lakosságra vadászó, őket gyilkoló, szabadon garázdálkodó, circumcellióknak nevezett terrorcsoportok ellen kérte az államhatalom védelmét, s nem az ekkor hitvitában álló donatista eretnekek ellen, akikkel váltig dialógust akart folytatni. Az ilyen téves beállításokból rögtön le is szűrhetjük a szerzők világnézeti hovatartozását.

 

4. Kereszténység és iszlám

Az elmondottakból s a fenti idézetekből végeredményben azt láthatjuk, hogy a kereszténység klasszikus, mérvadó tanítói a béke híveiként a háborút természetesen a legmesszebb menőkig elkerülendőnek ítélték, egy ponton azonban a fegyveres fellépést a szükséges irányban, a nagyobb rossz elkerülése végett, az evilági élet természetéből fakadóan, a közjó érdekében a keresztény hatalom kötelességének tekintették.

A probléma súlyát és a lehetséges félreértéseket (vagy félremagyarázásokat) igen jól láthatjuk, ha – ismét nagyon röviden – szemügyre vesszük a középkori történelem egyik nevezetes fejezetét, a keresztes hadjáratok vagy háborúk esetét.[21] Tudvalevően az európai államok, vagyis a „keresztény fejedelmek” a XI. és XIII. század között nagyjából nyolc nagy, és több kisebb hadjáratot indítottak a Szentföld felszabadítására. A hadjáratoknak természetesen sok más, politikai és gazdasági összetevője, indítéka, részérdeke és fonákja is volt, az egészből mégis egy egységes európai stratégia bontakozik ki a szemünk előtt.[22] Megemlíthetjük, hogy az 5. hadjáratban „Jeruzsálemi András”, a mi II. András királyunk is részt vett. Ezek a keresztes háborúk az újkori felvilágosodás egyházellenes propagandája nyomán kaptak máig hatóan negatív beállítást.[23]

A tényleges helyzetet azonban egy évszázaddal ezelőtt így jellemezte a kiváló Mika Sándor történész: “Négy század óta folyt már a küzdelem az iszlám és a kereszténység között, de míg a két vallási és társadalmi rendszer harcában mindeddig az iszlám volt a támadó, s az Afrikából és Ázsiából villámgyorsan és csaknem teljesen kiszorított kereszténységet Európában szorongatta, most a kereszténység intéz nagy támadást a mohammedán világ ellen, s a harc színterét Európából Ázsiába teszi át. E két század a XI. század végétől a XIII. század végéig, mely alatt a keresztény világ nagy vállalatai az iszlám ellen tartanak, az európai nemzetek hőskora, az egyetlen pillanat, midőn a vallásos érzelem Európa nemzeteit, társadalmának minden rétegét oly mértékben egyesítette, minőre politikai célok vagy kereskedelmi érdekek soha képesek nem voltak.”[24]

A keresztes háborúk bonyolult historiográfiájában a korábbi vallási szempontú irodalmat az újkori irodalom a pozitivista, az antiklerikális-liberális és az antiklerikális-materialista irányzatokkal váltotta föl. Eme hangadó újkori antiklerikális kritikával ellentétben a keresztes háborúkat sokkal inkább egyrészt mint választ, másrészt mint távlatos megelőző offenzívát kell szemlélnünk, nemkülönben pedig a spanyol reconquista, azaz visszafoglalás és a magyar-balkáni törökellenes háborúk tényezőit is ebben az összefüggésben kell értelmeznünk. Ahogyan Ballagi Aladár írta szintén egy évszázada: „E nagynál nagyobb fejedelmek közül különösen a magyar- és a spanyolföldi királyok emelkednek ki azon szolgálatok révén, amit eddig tettek a nagy közösségnek. Mindketten Sión őrállói az előre törő mohammedanismussal szemben.”[25] Az egész európai keresztény civilizációról van tehát szó, amelyet az iszlám szinte megszületése óta folyamatosan támadott, s Hispániát fél évezreden át, a Balkánt szintén fél évezreden át uralma alatt tartotta.

A keresztény Európa és az iszlám viszonyában és harcában nem mellékes továbbá tekintetbe venni az újkori, úgynevezett “fehér-rabszolgaság” alig emlegetett jelenségét, a több millió fehér keresztény foglyot ejtő európai partmenti (a Fekete-tengertől az Atlanti óceánig terjedő, a szláv és latin népeket támadó) iszlám kalózkodás, és a kontinenseken átívelő iszlám (arab, török) és zsidó rabszolgakereskedelem sok évszázados történetét.[26] Az egyháztörténet mindazonáltal jól ismeri a történelemnek e szomorú fejezetét, mindenekelőtt a trinitárius és mercedárius rabkiváltó rendek tevékenységén keresztül.[27] Az arab kalózok 1627-ben egészen Izland szigetéig elmerészkedtek, ahol egy falu teljes lakosságát elhurcolták.[28] E kalózkodás egyik fő bázisa a XVII-XVIII. században Algéria lett, s Voltaire joggal állapította meg: “Szent Ágoston hazája nem más, mint egy kalózfészek.”[29]

Jean Sévilliá-nál olvashatjuk (aki Olivier Pétré-Grenouilleau-ra hivatkozik)[30], hogy “11 millió fekete rabszolgát szállítottak Afrikából Amerikába az európai hajók, 14 millióan az Afrikán belüli rabszolgakereskedelem áldozatai lettek, és 17 millióan kerültek a keleti rabszolga-kereskedelem révén a muszlim országokba.”[31] Ennek az Európát rabló, rabszolgamunkát és szexrabszolgát szerző kereskedelemnek vetett véget Észak-Afrika francia gyarmatosítása. Ennek kezdeteként – néhány korábbi, XVII-XIX. századi, főként francia, spanyol és angol támadás után - X. Károly francia király 1830-ban megszállta Algériát, amely e sötét kereskedelem egyik legfőbb fészke és menedéke volt.

Husszein dey, Algéria utolsó kormányzója, és Pierre Deval francia követ Algírban, 1827-ben különböző gazdasági és politikai kérdésekben összeszólalkozott, és megtörtént az úgynevezett „legyező-affér” (affaire de l’éventail), amikor a dey legyezőjével a francia követet arcul csapta, amivel megsértette a francia királyt, s ezzel okot szolgáltatott a háborúra. A francia hadiflotta felvonult, lebombázta Algír erődjét, s az ezt követő években Algériát gyarmatává tette. Algéria megszállásával pedig az egész mediterrán iszlám kalózkodás egycsapásra megszűnt. Ez a körülmény egyúttal új, vagy méginkább eredeti értelmében világítja meg a gyarmatosításnak eme fejezetét, és azt kell mondanom, hogy a magam részéről hálásan gondolok a konzervatív keresztény X. Károly francia királyra.

Ha ilyen összefüggésekben gondolkodunk, a legnagyobb megbecsüléssel tekinthetünk azokra a keresztény uralkodókra, hadvezérekre, világító emberekre és harcostársaikra, akik az európai keresztény civilizáció, ezen belül saját népük értékeinek védelmében, az ezt veszélyeztető ellenség ellen felléptek. Az ilyen államférfiak, akik az uralkodás és a hadvezetés roppant, embert próbáló felelősségét hordozták, természetes módon találják meg helyüket a hősök csarnokában. Mert a legfontosabb az emberi természetnek és emberi rendeltetésnek megfelelő, emberhez méltó autentikus élet, s a világi hatalom vezetőjének feladata eme autentikus élet feltételeinek biztosítása. Az európai keresztény értékrend alapján ezért gondolhatunk tisztelettel Martell Károly frank majordomusra, aki 732-ben, a 2. poitiers-i csatában visszaverte az arabok támadását, s hasonlóképpen a legnagyobb tisztelettel adózhatunk Szent László lovagkirályra, a Hunyadiakra, Kapisztrán Szent Jánosra, a Zrínyiekre és megannyi más hősünkre.

Korunkban, amikor a kereszténység a legüldözöttebb vallás,[32] s a keresztény civilizáció által képviselt egyetemes emberi értékek a legnagyobb veszélyben vannak, úgy vélem, az egykori keresztes háborúk nyomdokain szükséges lenne felvetni egy mai kornak megfelelő, valóban az igazságosság érvényesítésére törekvő hatékony stratégia kialakítását, a mai világrend azonban megfelelő hatalmak híján nagyjából alkalmatlan ennek megvalósítására.

A Katolikus Egyház Katekizmusa (1992) az 5. parancsolat értelmezése kapcsán tér ki a háború kérdésére.[33] Kinyilvánítja, hogy a haderővel történő törvényes önvédelem a közhatalomnak joga és kötelessége (KEK 2308-2310). Leszögezi ugyanakkor, hogy az erkölcsi törvény a háborúban is érvényben van (KEK 2312), továbbá a katonai szolgálat a népek biztonságát és szabadságát szolgálja, s hozzájárul a közjó és a béke megőrzéséhez (KEK 2310).

 

5. A béke

Megfontolva a béke kérdését, azt látjuk, hogy ebben az emberi világban a béke két – nem egyenrangú - fogalmát kell megkülönböztetnünk egymástól. 1) Az egyik a fegyvernyugvás, a háború-nélküli állapot, amit leverésként és a békétlenség szülőjeként jellemezhetünk. 2) A másik az elrendezettség elve. Az, ami a metafizikában a létrend, az emberi életben – mindig korlátolt módon – a béke. Ez nem statikus rend, nem megállás, hanem rendeltetés szerinti igazságos és arányos elrendezés, szubsztancia szerinti bontakozás, azaz entelekheia, az adekvát és autentikus egyéni és közösségi létezés folyamata. Ez a helyzet a legkevésbé puszta békeszerződés, hanem összhangban álló működés, egyetértésben folyó fennállás, időleges elrendezettség. S nem kezdődik, hanem kialakul.

A békét azonban ritkán szokták így felfogni, hanem közkeletűen inkább szerződésként értik.[34] Az emberek jó szerződéseket várnak, s szüntelenül csalódnak, amikor egyoldalú szerződéseket kapnak. Innen nézve azonban jobban érthető, hogy mi az, ami lehetséges, s mi az, ami nem valósítható meg a történelemben, az államok kapcsolatában, közös életünkben.

Szent Ágoston – hogy ismét hozzá forduljunk – a béke kérdését egyrészt összekapcsolja az igazság elvével[35], másrészt a béke tartalmát a következőképpen állapítja meg: a béke a rend nyugalma[36]. Ágoston az „Isten városáról” című művének főleg a XIX. könyvében értekezik a béke és a háború kérdéseiről[37]. A végső állapotot illetően megjegyzi, hogy ezt örök békeként emlegetik, holott inkább örök életnek kellene nevezni[38].

Ágoston megemlíti, hogy mindenki békét akar, de sokan alávetés utáni diadalmas békét, ami nem az igazi béke[39]. A továbbiakban kifejti: „A gonoszok békéjét (…) nem lehet békének nevezni”. Figyelemreméltó, hogy ezzel kapcsolatban rámutat a történelem sajátos természetére, az egyoldalúságok bizonyos kiegyenlítődésére: „Szükségszerű viszont, hogy ami visszájára fordult, az is békességben legyen azoknak a dolgoknak valamiféle részében és részével, amelyekben létezik, vagy amelyekből áll: másképpen egyáltalán semmi sem létezhetne.”[40] Ágoston azután megkülönbözteti a földi békét és a mennyei békét, s hangsúlyozza, hogy a földi békére is feltétlenül törekednünk kell[41].

Szent Ágoston elemzéseinek végeredményeként megállapíthatjuk, hogy a béke három kategóriáját különbözteti meg egymástól: 1

) a gonoszok békéje,

2) az igazak földi békéje,

3) az igazak mennyei békéje.

Amire törekedhetünk, a második eset; az igazak földi békéje tökéletlen, mulandó, de reális. Ezek fényében is megmutatkozik a Pax Dei és a Treuga Dei szellemében megvalósuló középkori békemozgalom jelentősége.

A másik említett tanítónk, Aquinói Szent Tamás mindenekelőtt nagy összegző művének, a Summa Theologiae-nek második részében foglalkozik mind a béke, mind a háború kérdésével.[42] Előbbi helyen kifejti, hogy minden lény valamilyen fajta békére törekszik. Tamás szerint három eset lehetséges: l) látszólagos és 2) valódi, azon belül 2a) tökéletes és 2b) tökéletlen békéről lehet szó. Az első a háborúzó saját érdek szerint békéje. Ami a többit illeti, ezt írja: „Mivel a valódi béke csak valódi jóban lehetséges, ahogy kétféleképpen lehet birtokolni a valódi jót: tökéletesen és tökéletlenül, ugyanúgy kétféle a valódi béke. Az egyik a tökéletes béke, amely a legfőbb jó tökéletes élvezetében áll. (…) Ez minden eszes teremtmény végső célja. (…) A másik a tökéletlen béke, amely itt e földön lehetséges.”[43]

Végeredményben megállapíthatjuk, hogy Aquinói Szent Tamás vizsgálódásainak eredményeképpen a béke három kategóriája áll előttünk:

1) a látszólagos béke,

2) a tökéletlen valódi béke,

és 3) a tökéletes valódi béke.

Ez az osztályozás tartalmilag egybevág Szent Ágoston felfogásával. Tamás szerint a tökéletlen valódi békére törekedhetünk. Tamás hozzáteszi, hogy e tökéletlen valódi békéhez a kegyelem, a jóakarat és az igazságosság szükséges, és nagyon sok dolog zavarja földi megvalósulását.

A tökéletlen földi békére, a lehetséges helyes elrendezésre tehát törekednünk kell, morális alapon és világi eszközökkel, ultima ratio-ként fegyveres erővel is.[44] A hatalomnak eközben két végletet kell szüntelenül elkerülnie: a militarizmust és a pacifizmust. A militarizmust, amely hangzatos szólamok mellett, leginkább önérdekektől vezérelve keresi a fegyveres összetűzést, s amelynek számára semmilyen áldozat nem drága, és a pacifizmust, amely vagy naiv, vagy még inkább képmutató és álszent módon a béke barátjának képében tetszeleg, a nyomában pedig nem járhat más, mint csőd, kiszolgáltatás, önfeladás és pusztulás. A középút, az egyedüli helyes irány megtalálása a felelős államvezetés mindenkori nehéz feladata. A hadviselésnek és a katonai szolgálatnak eme helyes szellemét találóan fogalmazták meg Szent Ágostonnak már idézett szavai: „Esto bellando pacificus,” azaz „Légy harcolva békeszerető!”[45]

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

–

 


[1] Az inkvizíció helyes megítéléséhez ld.: Hesemann, Michael: „Sötét alakok.” Mítoszok, hazugságok és legendák a Katolikus Egyház történetéből. Szent István Társulat, Budapest, 2009. 157-175.; Petrányi Ferenc: Az inkvizíció. Mi a valóság a sok hazugság között? Jurcsó, Kalocsa, 1908. Ős-Kép, Budapest, 2016.

[2] „Ezért öltsétek fel az Istennek teljes fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat. Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis Isten szavát.” (Ef 6,13-17)

[3] Római Szent Kelemen levele a korintusiakhoz, 37. 1-2. Vanyó László (szerk.): Apostoli Atyák. Szent István Társulat, Budapest, 1980. 127.

[4] A katonai szolgálat ókeresztény megítéléséről ad áttekintést Ladocsi Gáspár: Keresztény katona az egyházatyák korában. Tanítvány, 1999/3. 15-21.; Harnack, Adolf: Militia Christi. Die christliche Religion und der Soldatenstand in der ersten drei Jahrhunderten. Mohr – Siebeck, Tübingen, 1905.

[5] Cicero főleg Az államról, A törvényekről, A kötelességekről című műveiben foglalkozik a kérdéssel. Ld. pl.: „Az államnak pedig különösen tiszteletben kell tartania a háborúval kapcsolatos jogszabályokat. A vitás kérdések rendezésének ugyanis két útja van: az egyik a tárgyalás, a másik az erőszak. Minthogy pedig az előbbi az ember, a másik az állat jellemzője, az utóbbihoz csak akkor szabad folyamodni, ha az elsővel nem lehet élni. Ezért, bár háborút kell indítanunk, hogy jogtalanság nélkül békében élhessünk, győzelem után meg kell kímélni azokat, akik a háborúban nem voltak kegyetlenek és véres kezűek. (…) Véleményem szerint mindig békére kell törekednünk, de olyan békére, amelyben nincs csalárdság. (…) A háború jogosságát a római nép hadüzenetre vonatkozó törvénye a legszigorúbban meghatározza. Eszerint nem igazságos a háború, ha megindítását nem előzte meg elégtétel követelése vagy hadüzenet.” Cicero: A kötelességekről, I. 11. Válogatott Művei, Európa, Budapest, 1987. 301.

[6] Szent Ambrus: A kötelességekről, I. könyv, 35. fej. Jel, Budapest, 2004. 100. old. Cum in ipsis rebus bellicis iusta bella an iniusta sint, spectandum putetur.” Ambrosius: De officiis, I. 35.; Ld. még: Szekeres Csilla: Klaus M. Girardet: „Igazságos háború.” Cicero bellum iustum-koncepciójától az ENSZ Alapokmányáig. Klió, 16. 2007/3. 7-15.; A kérdésről általában és egyéb vonatkozásaiban: Swift, Louis J.: The Early Fathers on War and Military Service. Michael Glazier, Washington, Delaware, 1983.; Harnack, Adolf von: Militia Christi. Die christliche Religion und die Soldatenstand in dem ersten drei Jahrhunderten. Tübingen, 1905.; Batiffol, Pierre – Monceaux, Paul – Chénon, Émile – Vanderpol, Alfred – Rolland, Louis – Duval, Frédéric – Tanquerey, A.: L’Église et la Guerre. Bloud, Paris, 1913.; Cahill, Lisa Sowle: Az igazságos háború keresztény tradíciója. Katekhon 2004/1. 89-100.; Uő: Love your Enemies: Discipleship, Pacifism and Just War Theory. Minneapolis, 2000.; Szalay Miklós: A háború fogalma a keresztény erkölcstudományban. Budapest, 1942.; Ladocsi Gáspár: Keresztény katona az egyházatyák korában. Tanítvány, 1999/3. 15-21.; Boda László: Katolikus egyház és honvédelem. Magyar Honvédség, Budapest, 1993.; Nyíri Tamás: Agresszió és háború. Vigilia, 1974/4.; Székely György: Az együttélés türelme és a szent háborúk között. Világosság, 1984/8-9. 475-481.; Somlyói Tóth Tibor: A háború keresztény megítélése a középkorban. Világosság, 1984/2. 98-105.; Péterffy Gedeon: A háború. Szent Tamás tanításának patrisztikus forrásai. Stephaneum, Budapest, 1941. Klny. Bölcseleti Közlemények.; Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica, IIa IIae. q. 41. a. 1.; Costa, René: Mars ou Jesus. Les chrétiens et la guerre. Lyon, 1962.; Hornus, Jean-Michel: Nem harcolhatok! Az őskeresztények viselkedése a háborúval, az erőszakkal és az állammal kapcsolatban. Székesfehérvár, 1993.; Clavadetscher-Thürlemann, Silvia: Polemos dikaios und bellum iustum. Versuch einer Ideengeschichte. Juris Verlag, Zürich, 1985.; Albert, Sigrid: Bellum Iustum. Die Theorie des gerechten Krieges und ihre praktische Bedeutung für die auswärtigen Auseinandersetzungen Roms in republikanischer Zeit. Laßleben, Kallmunz, 1980.; Mantovani, Mauro: Bellum Iustum. Die Idee des gerechten Krieges in der römischen Kaiserzeit. Peter Lang, Bern, 1990.; Drewermann, Eugen: Der Krieg und das Christentum. Pustet, Regensburg, 1984.; Regan, Richard J.: Just War. Principles and Cases. Catholic University of America Press, Washington DC. 1996.; Beestermöller, Gerhard: Thomas von Aquin und der gerechte Krieg. Friedensethik im theologischer Kontext der Summa Theologiae. Bachem, Köln, 1990.; Baucsek Csaba: Az igazságos háború tematikája az erkölcsteológiában. Miles Christi Évkönyv, 2011.

[7] Ld.: Frenyó Zoltán: Szent Ágoston és az augusztinizmus. MTA BTK - Szent István Társulat, Budapest, 2018.

[8] Szent Ágoston: Isten városáról, XIX. 7. Kairosz, Budapest, 2009. 4. köt. 223. Iniquitas enim partis adversae iusta bella ingerit gerenda sapienti. Augustinus: De civitate Dei, XIX. 7.

[9] Szent Ágoston: Isten városáról, IV. 15. Kairosz, Budapest, 2005. 284.

[10] Augustinus: Ep. 189. 4. PL 33. 855. „Noli existimare neminem deo placere posse, qui in armis bellicis militat.”

[11] Augustinus: Ep. 220. 3-4.

[12] Cole, Darrell: Thomas Aquinas on Virtuous Warfare. The Journal of Religious Ethics. 1999. Vol. 27. No. 1. 57-80.; Miller, R. B.: Aquinas and the Presumption against Killing and War. The Journal of Religion. 2002. Vol. 82. No. 2. 173-204.; Gorman, Ryan R.: War and Virtue in Aquinas’ Ethical Thought. Journal of Military Ethics. 2010. Vol. 9. No. 3. 245-261.

[13] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae (STh), II-II. q. 40. a. 1-4. Gede, Budapest, 2014. 264-269.

[14] STh II-II. 40. 1. Bp. 2014. 265.

[15] Augustinus: Epistola 138. 2. Ad Marcellinum. PL 33. 531.

[16] Augustinus: Epistola 189. 6. Ad Bonifacium. PL 33. 856. „Non enim pax quaeritur, ut bellum excitetur, sed bellum geritur, ut pax adquiratur. Esto ergo etiam bellando pacificus, ut eos, quos expugnas, ad pacis utilitatem vincendo perducas.”

[17] Grotius, Hugo: A háború és a béke jogáról, I-III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1960.

[18] Schmal Dániel: Szent Ágoston az igazságos háborúról. Magyar Filozófiai Szemle, 1994/1-2.; Orozco, Jorge Medina: Az igazságos háború fogalma Szent Ágostontól. Katekhon 2004/1. 101-112.; Lenihan, David A.: The Just War Theory in the Works of Saint Augustine. Augustinian Studies, 19. 1988. 37-70.; Uő: The Influence of Augustine's Just War: The Early Middle Ages. Augustinian Studies, 27. 1. 1996. 55-94.; Stevenson, W. R.: Christian Love and Just War. Moral Paradox and Political Life in St. Augustine and his Modern Interpreters. Mercer University Press, Macon, GA. 1987.; Nestle, Berit Van: Cicero and St. Augustine’s Just War Theory. Classical Influences on a Christian Idea. Thesis. University of South Florida, 2006.; Holmes, Robert L.: St. Augustine and the Just War Theory. In: Matthews, Gareth B. (ed.): The Augustinian Tradition. University of California Press, Los Angeles, 1999. 323-344.; Langan, John: The Elements of St. Augustine’s Just War Theory. The Journal of Religious Ethics, Vol. 12. No. 1. Spring 1984. 19-38. = In: Babcock, W. (ed.): The Ethics of St. Augustine. Scholars Press, Atlanta, Georgia, 1991. 169-191.; Markus, Robert A.: Saint Augustine’s views on the “Just War”. In: W. J. Sheils (ed.): The Church and War. Blackwell, London, 1983. 1-13.; Mattox, John Mark: Saint Augustine and the Theory of Just War. Continuum, London – New York, 2006.; Augustinus: Quaestiones in Heptateuchum, 4. 10.; Contra Faustum Manichaeum, 22. 74.; Spanneut, Michel: Saint Augustin et la violence. In: Themblay, Réal– Billy, Dennis J. (eds.): Historia. Editiones Academiae Alphonsianae, Roma, 1991. 83-117.; Rief, J.:"Bellum" im Denken und in den Gedanken Augustins. Kohlhammer, Stuttgart. 1990.; Huitt, Robert Weston: Iustum Bellum. Augustine’s Attitude toward War. Yale University, 2000.; Ziegler, Christian: “Bellum Iustum.” Aurelius Augustinus und die Idee vom gerechten Krieg, sowie deren christliche Weiterentwicklung. Grin Verlag, 2008.; Wynn, Phillip: Augustine on War and Military Service. Fortress Publishers, Minneapolis, 2013.; Focherini, Attilio: La dottrina canonica del diritto della guerra da Sant’Agostino a Balthazar d’Ayala. Blondi & Parmeggiani, Modena, 1912.; Combès, Gustave: La doctrine politique de saint Augustin. Plon, Paris, 1927.

[19] Vö. pl. De civitate Dei, XIX. 7.

[20] A kérdésről ld.: Brown, Peter: St. Augustine’s Attitude to Religious Coercion. Journal of Roman Studies, 54. 1964. 107-116.

[21] Néhány – különböző felfogású - magyar nyelvű kiadvány: Áldásy Antal: A keresztes hadjáratok története. Szent István Társulat, 1924. Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2009. Irodalom: 123-125.; Pörtner, Rudolf: A Szent Sír - hadművelet. A keresztes hadjáratok a legendákban és a valóságban. Európa, Budapest, 1985. Irodalom: 678-682.; Zöllner, Walter: A keresztes háborúk története. Kossuth, Budapest, 1980.; Runcimann, Steven: A keresztes hadjáratok története. Osiris, Budapest, 1992. 2002.; Tibi, Bassam: Keresztes háború és dzsihád. Az iszlám és a keresztény világ. Corvina, Budapest, 2003.; Crowley, Roger: Tengeri birodalmak. A kereszténység és az iszlám harca a Földközi-tenger feletti uralomért. Park, Budapest, 2014.

[22] Erdmann, Carl: Die Entstehung des Kreuzzugsgedankens. Kohlhammer, Stuttgart, 1935.

[23] Ld.: Hesemann, i.m. 111-125.

[24] Mika Sándor: A hűbériség és a keresztes hadjáratok kora. Franklin-Révai, Budapest, 1900. 238-239.

[25] Ballagi Aladár: A spanyol inquisitio. Akadémiai Értesítő, XV. köt. 12. füzet, 1904. dec. 15. 533. Később kiadva: Élő tanítások. Ballagi Aladár kisebb munkái. Szerk.: Sárkány József. Volt tanítványai kiadása, Cegléd, 1934. 36.

[26] Ld.: Davis, Robert C.: Christian Slaves, Muslim Masters. White Slavery in the Mediterranean, the Barbary Coast and Italy, 1500-1800. Palgrave, MacMillan, 2003.

[27] Fallenbüchl Ferenc: A rabkiváltó trinitárius szerzetesek Magyarországon. Budapest-Pécs, 1940.; Ld. még: Tardy Lajos: A tatárországi rabszolgakereskedelem és a magyarok a XIII-XV. században. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 70-74.; Mir Hayim Yarfitz: Polacos, White Slaves and Stille Chuppas. Diss. University of California, Los Angeles, 2012.;

[28] Nichols, Adam: The Travels of Reverend Ólafur Egilsson. The Story of the Barbary Corsair Raid on Iceland in 1627. Catholic University of America Press, Washington DC, 2016.

[29] „Le pays de saint Augustin n’est plus qu’un repaire de pirates.” Œuvres complètes de Voltaire. Dictionnaire Philosophique (1764). Tome II. Delangle Frères, Paris, 1826. 348.

[30] Olivier Pétré-Grenouilleau: Les traites négrières. Gallimard, 2004.

[31] Sévillia, Jean: Történelmileg inkorrekt. Kairosz, Budapest, 2013. 112-113.

[32] Győrfi Károly: Keresztényüldözés a 21. század elején. Kairosz, Budapest, 2015.; Békefy Lajos: Kereszttűzben. A keresztényüldözés rövid históriája Jézustól napjainkig. Barankovics István Alapítvány, Budapest, 2015.; Balog Zoltán – Orbán Balázs: Budapest-Jelentés a keresztényüldözésről, 2017. Emberi Erőforrások Minisztériuma – Migrációkutató Intézet, Budapest, 2017.

[33] A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat, Budapest, 2002. 579-595.

[34] Kardos Gábor: Békeszerződések a nemzetközi jogban. Rubicon, 1997/2. A szerző rámutat egy súlyos problémára: „A nemzetközi jog mai felfogása szerint – amely az erőszak alkalmazásának és az azzal való fenyegetésnek a tilalmára épül – a háború lezárása érdekében alkalmazott fegyveres kényszer az agresszorral szembeni legitim eszköz. Így a békeszerződés kivétel az erőszak hatására kötött szerződések között, mivel minden egyéb, akár az állam, akár képviselői elleni erőszak hatására létrejött szerződés semmisnek tekintendő. Sőt, határt megállapító szerződés (tehát általában békeszerződés) esetében a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény szerint még a szerződéskötéskori körülmények alapvető megváltozására sem lehet hivatkozni!”

[35] Ld. pl.: „Omnes qui gaudetis de pace, modo verum iudicate!” Augustinus: Psalmus contra partem Donati. J-P. Migne (szerk.): Patrologia Latina, 43. 23.

[36] „Pax omnium rerum tranquillitas ordinis.” Augustinus: De civitate Dei, XIX. 13.

[37] A kérdés átfogó feldolgozása: Harald Fuchs: Augustin und der antike Friedensgedanke. Untersuchungen zum neunzehnten Buch der Civitas Dei. Weidmann, Berlin, 1926. 19652.; Timo J. Weissenberg: Die Friedenslehre des Augustinus. Theologische Grundlagen und ethische Entfaltung. Kohlhammer, Stuttgart, 2005.; Kenneth B. Steinhauser: Die Friedenslehre des Augustinus. Augustinian Studies 37. 2006/2. 298-301.; Joachim Laufs: Der Friedensgedanke bei Augustinus. Untersuchungen zum XIX. Buch des Werkes ’De civitate Dei’. Hermes, 27. Steiner, Wiesbaden, 1973.; Wilhelm Geerlings: Augustin und der antike Friedensgedanke. In: Gerhard Binder – Bernd Effe (Hrsg.): Krieg und Frieden um Altertum. Wissenschaftlicher Verlag Trier, 1989. 191-203. = In: Klaus Graber (Hrsg.): Erfahrung und Deutung von Krieg und Frieden. Fink Verlag, München, 2001. 63-81.; Stanislaw Budzik: Doctor pacis: Theologie des Friedens bei Augustinus. Tyrolia, Innsbruck, 1988.; Christian Wode: Die Bestimmung wahren Friedens für Aurelius Augustinus. Grin Verlag, München – Ravensburg, 2010.

[38] Augustinus: De civitate Dei, XIX. 11.

[39] Augustinus: De civitate Dei, XIX. 12.

[40] Augustinus: De civitate Dei, XIX. 12.

[41] Augustinus: De civitate Dei, XIX. 17.

[42] Thomas Aquinas: Summa Theologiae, II-II. 29. 1-4.; II-II. 40.

[43] Thomas Aquinas: Summa Theologiae, p. II-II. q. 29. a. 2.

[44] Általában ld.: Nagel, Ernst Josef: Die Friedenslehre der katholischen Kirche. Eine Konkordanz kirchenamtlicher Dokumente. Kohlhammer, Stuttgart – Berlin – Köln, 1997.

[45] Augustinus: Epistola 189. 6.

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
szerda, 2019, július 17