Halál

Halál

Latinul mors

Az emberi élet vége.

Az orvostudományban a biológiai halál a szervezet életműködésének visszafordíthatatlan megszűnése, melyet változó sorrendben a szervrendszerek, szervek és szövetek elbomlása követ (exitus letalis). Előfordul, hogy csak egy szerv működése áll le, bomlik el, ilyenkor részleges vagy helyi elhalásról beszélünk. A halál ritka formája az ún. élettani halál, mely a szervezet természetes elöregedésének, végelgyengülésének eredménye; a halál általában kóros folyamatok, erőszakos behatások következtében áll be (pathológiás halál).

A látszólagos vagy tetszhalál lényege a szívműködés és légzés olyan fokú csökkenése, mely csak specifikus vizsgálatokkal állapítható meg. Igazságügyi orvostani értelemben beszélünk természetes és erőszakos halálról. Utóbbi lehet gyilkosság, öngyilkosság vagy baleset eredménye. Kórbonctani értelemben a halál oka lehet elsődleges (életfontos szervműködések leállása) vagy másodlagos (betegség szövődménye).

A halál jelei: a központi idegrendszer működésének, a légzésnek, a szívműködésnek a leállása, sápadtság, lehűlés, hullamerevség, hullafoltok, rothadásos jelenségek. A halál alapvetően nem állapot, hanem folyamat, melynek kezdeti, még visszafordítható szakaszát klinikai halálnak nevezzük. Jellemzői a légzés-keringés leállása, melynek következménye a központi idegrendszer tevékenységének megszűnése. Az agy és különösen a szürkeállomány anyagcseréje általában 4-5 perces keringés-megállást, oxigénhiányt visel el. Ezen túl többnyire visszafordíthatatlan károkat szenved. Súlyos agykárosodás mellett a keringés és légzés rendezett lehet. Utóbbiak mesterségesen helyettesíthetők (műszív, gépi lélegeztetés). A központi idegrendszer nagyfokú károsodását agyhalálnak nevezzük. Az agy halál értelmezésében még nem született egységes álláspont, jóllehet ennek a szervátültetések szempontjából, a szervdonorok kijelölésében orvosi, jogi, vallási, gazdasági, morális szempontból rendkívüli jelentősége van (a szívműködés akár 4 órás keringés-megállás után is újraindítható).

Az agy halál 1998-ban érvényes kritériumai: a) tisztázott eredetű eszméletlenség, agykárosodás, az eszméletlenség visszafordítható okának kizárása (anyagcserezavar, gyógyszer, gyulladás, lehűlés); b) 35 C°-nál magasabb testhőmérséklet; c) agytörzsi reflexek teljes hiánya; d) a légzés teljes hiánya; e) legalább 6 órája fennálló mély kóma.

A halál beálltának megállapítása és értelmezése nem a hit vagy az erkölcs feladata. Az orvosok felelőssége, hogy a legpontosabban használják föl a különböző klinikai módszereket és műszeres eljárásokat a halál biztos kórismézésére, annak érdekében, hogy ne nyilvánítsanak betegeket halottá és ne bánjanak velük mint holttesttel, amikor még nem haltak meg. Tekintéllyel bíró módon járult hozzá ehhez a Pápai Tudományos Akadémia, amikor megfogalmazta: „Az egyén akkor hal meg, amikor visszavonhatatlanul elveszti minden képességét teste fizikai és mentális működéseinek rendezett egységbe fogására (integrálására és koordinálására). A halál akkor következik be, amikor a) a spontán szívműködés és légzés végérvényesen (definitive) megszűnt; b) minden agyi tevékenység visszavonhatatlanul (irreverzibilisen) leállt.”

Az Ószövetség a halált az ember teremtett mivoltával magyarázza: porból vagy és porrá leszel (Teremtés könyve 2,7). Ez minden testi létező útja (Királyok első könyve 2,2; Jób könyve 16,22), ezért az élet a legnagyobb jó (A példabeszédek könyve 3,16). Isten az ura az életnek és a halálnak, ő ad hosszú életet és ő veszi el azt. A halál annak kifejezője, hogy az ember nem Isten, hanem teremtmény, akinek földi élete véges. A halál büntetés, a bűnbeesés következménye (Teremtés könyve 3), a korai és hirtelen halál még inkább az. Isten életre teremtette az embert, de az bűnével elszakadt tőle, azért elvesztette az élet ajándékát (élet fája). Így a  halál az Istentől való elfordulás kifejezése is (A zsoltárok könyve 88,6;). Izraelben tilos volt a halottkultusz: aki halottat vagy sírt megérintett, maga is tisztátalanná vált. A halálban az ember megtér atyáihoz, leszáll a sötétség birodalmába (seol).

A halál elsősorban a teljes elerőtlenedés, az összes életerő elenyészése. Ami a  halál után az emberből marad, az csak árnyék (a héb-ben a refaim = az elesettek, gyengék); léte a régi keleti fölfogásnak megfelelően a holtak országában vigasztalan, földi életének tetteitől függetlenül (A zsoltárok könyve 9,14; 107,18; A példabeszédek könyve 7,27;  Jób könyve 28,22; 30,23; 38,17; János jelenései 20,13). Az életerő az utolsó lélegzetvétellel hagyja el az embert (Jób könyve 11,20;  Jeremiás könyve 15,9), ill. fölszáll a frissen kiontott vér párájával, amelyet az életerő székhelyének tekintettek (Második törvénykönyv 12,23). Ezzel rokon az a fölfogás, amely szerint a halál  a lélegzés megszűnése (Királyok első könyve 17,17;  Jób könyve 27,3;  Dániel jövendölése 10,17; vö. Teremtés könyve 2,7; 7,22). Egy másik nézet szerint, melyet főleg a későbbi irodalom tükröz, az életet az Isten adta lélek (ruah) tartja fenn; ha Isten megvonja az embertől vagy az állattól a lelket, akkor beáll a halál  (Jób könyve 34,14; A zsoltárok könyve 104,29; 146,4; A prédikátor könyve 12,7). De sem a nefes, sem a ruah nem olyan része az embernek vagy az állatnak, amely a halál  után is fönnmarad és leszáll az alvilágba (seol). Az alvilágba maga a halott megy le. A vallásos ember számára a halál olyan rettenet volt, amelyet csak a magas kor enyhített, amely Isten jóságát és hűségét bizonyította. E fölfogás összefüggött Izr. közösségi szellemével és szemléletével: Jahve elsősorban a nép egészének sorsát viselte szívén; irgalma és jósága az egyén iránt inkább csak a közösség tagjaként nyilvánult meg: a halál a kiszakadást jelentette e közösségből. Mindamellett idővel egyre erősödött a tudat, hogy az ember mint egyén is kedves Istennek, s ezzel a remény is fölébredt, hogy a halál nem jelentheti a véget (A zsoltárok könyve 73,26).

A Bölcsesség könyvében az emberi természet hellén hatásra anyagi és szellemi részből állónak mutatkozik, a halál e kettő szétválása. Mindazonáltal a Bölcsesség könyvében a halál  hagyományos értelmezése is megtalálható. Így az általános héber embertani fölfogástól eltérően a 3,1 a lélek (pszükhé) testen kívüli továbbéléséről beszél; a 9,15 Platón szellemében a halandó testet tehernek minősíti a gondolkodó szellem számára (vö. 8,19). Megszemélyesíti a halált a A zsoltárok könyve 49,15; Izajás könyve 25,8; 38,18; Jeremiás könyve 9,20; Ózeás jövendölése 13,14; A rómaiaknak írt levél 5,12.14. A megszemélyesített halálon a pestist kell érteni a János jelenései 6,8; a LXX-ban a Kivonulás könyve 5,3; 9,3; Jeremiás könyve 21,7; Ezekiel jövendölése 14,21.

Az Újszövetségben is a halál a bűn mellett az ember legnagyobb terhe, sőt egyenesen az embernek az Istentől való távolságát fejezi ki. Tovább élnek az ószövetségi képzetek: a pneuma, illetve a pszükhé nélkül a test halott (Evangélium Máté szerint 2,20; 16,25; 20,28; 27,50; Evangélium Márk szerint 3,4Evangélium János szerint 10,11.15.17; 13,37; Evangélium Lukács szerint 8,55; 23,46; János első levele 3,16; 19,30; Az apostolok cselekedetei 7,59; 17,25; János jelenései 11,11; 13,15). Másrészt azonban a halál alapvetően új értelmet nyer attól, hogy Isten megtestesült Fia, a 'valóságos ember' Krisztus is halandó, és ezt Ő egészen a keresztáldozatig vállalta. Krisztus átélte a halálfélelmet és az elhagyatottság érzését (Evangélium Máté szerint 27,46; Evangélium Márk szerint 15,34). Föltámadása a halál legyőzése. halála és föltámadása megnyitja az ember előtt az örök életre vezető utat, és véglegesen megszünteti azt az űrt Isten és ember között, ami a bűn következménye. Jézus világosságot hoz azok számára is, akik a halál országának árnyékában ülnek (Evangélium Máté szerint 4,16). Megváltása és annak üdvöthozó kegyelme az egész személyt érinti minden emberi állapotában: betegségében, szenvedésében és halálában is. Aki hisz benne és a szeretet törvénye szerint próbál élni, meghal a bűnnek (A rómaiaknak írt levél 6,2; Péter első levele 2,24) és megszabadul a halál hatalmától (János első levele 3,14).

Szent Pál apostol igehirdetésének alapja Jézus két nagy üdvrendi tette: halála és föltámadása. Az ap. az emberi létet az élet és a halál ellentétében látta. Ádám bűne miatt jött a világba a halál (A rómaiaknak írt levél 5,12), és kényszerének mindenki alá van vetve. Az ószövetségi törvény tehetetlen volt vele szemben, sőt amennyiben célján kívül szaporította a bűnt, azért a törvény szolgálata egyúttal a halál szolgálata is volt (Második levél a korintusiaknak 3,7). A törvényt a test tette erőtlenné, amennyiben kívánságai törv-szegésre indították az embert. Isten úgy készített megváltást, hogy Fia a bűn testéhez hasonló alakban jelent meg, de egyúttal már a lélek törv-ét is birtokolta. A lélek törvénye mentett meg bennünket a halál és a test törvényétől (A rómaiaknak írt levél 8,2). Testünk ugyan még alá van vetve a fizikai halálnak, de a megigazult emberben ez már Krisztus halálában való részesedés, s a bennünk lakó Szentlélek a föltámadás biztosítéka. Ezt az apostol főleg a keresztségről szóló tanításban fejti ki. A keresztségi alámerítés jelképezi Krisztus sírbaszállását és föltámadását (A rómaiaknak írt levél 6,3-6), ezért a szentségen keresztül egybenövünk az ő halálával és föltámadásával. Mindezt Isten ereje műveli bennünk (Levél a kolosszeieknek 2,12). A megváltás misztériumába való beöltözésnek elsősorban erkölcsi követelményei vannak. Krisztussal együtt meghalunk a bűnnek, hogy Istennek éljünk. Aki azonban a test szerint él, az a halál útját választja (A rómaiaknak írt levél 8,13). Amennyiben magunkon hordozzuk Krisztus halálát és föltámadását, annyiban megéljük a testi halál relativizálását, hiszen a halálban már benne van az élet ígérete.

A keresztény hagyomány szerint a halál pillanatában a lélek elválik a testtől. Ez magában foglalja a test-lélek kettősségének és a lélek szellemiségének tanítását. A test és lélek szétválását azonban nem szabad úgy fölfogni, mintha a lélek egyszerűen elhagyná a testet és külön életet élne.

A halál annyiban büntetés, amennyiben Isten kegyelmi adománya kezdetben megadta az embernek a képességet, hogy ne haljon meg, hanem más módon költözzék át az örök életbe. E kiváltságot azonban az első ember maga és utódai számára elveszítette. A megigazulás annyiban veszi el a  halál büntetés jellegét, hogy tudatosítja a Krisztus halálában való osztozást és a vele való föltámadást. Az Egyház tanítja a halál egyetemességét is, az Ószövetség Hénochról és Illésről szóló elbeszélése nincs ellentétben e tétellel. Mindkettő arra utal, hogy Isten az igazat különleges gondviselésében részesíti. Ha Krisztus vállalta a halált, akkor föl kell tételeznünk Mária halálát is, bár őt nem terhelte az áteredő bűn. Az örök életbe való beöltözéshez szükséges valamilyen átalakulás, amely lényegében egyenlő a halállal és a föltámadással (Első levél a korintusiaknak 15,51).

A halál a földi élet végleges lezárása, melyben az ember sorsa örökre eldől (Denzinger-Schönmetzer 854, 1000, 1070, 1488). A keresztény hagyomány tehát tagadja a lélekvándorlást és az újra kezdődő világciklust (apokatasztaszisz) is.

A halált úgy kell vennünk, mint ami az egész embert érinti, nemcsak a testet. A halál csak ilyen értelemben lehetett Krisztus áldozata: odaadta egész emberségét engedelmességből; csak így lehet számunkra is a cél kapuja, az üdvösségbe való beöltözés, illetve mindennek elvesztése a kárhozatban. Ezért a halál engedelmes elfogadása a személynek sokkal radikálisabb döntése, mint bármilyen más erkölcsi tette. A test és a lélek elválásáról annyiban beszélhetünk, hogy a lélek mint szellemi életprincípium más viszonyba lép azzal, amit testnek mondunk. Ennél többet nem állapíthatunk meg róla. Azt is mondhatjuk, hogy a halál a tudatos ember földi vége, amely létének értelmét és célját érinti, nem pusztán olyan jelenség, amely elénk állítja a test tehetetlenségét. Az embernek mint Isten teremtményének végérvényessége fejeződik ki a halálban, s a teológiai nyelvnek ezt érzékeltetni kell. A lélek különben is a test egységesítő, éltető princípiuma, s ezért a személy kifejezője is. A földi élet folyamán a test anyagi része állandóan cserélődik, s az új részek mindig ugyanabba a kapcsolatba kerülnek a lélekkel. A lélek viszont nem a platoni filozófia szerinti külön, független létező, amely börtöneként éli meg a testet, hanem olyan szellemi princípium, amely lényege szerint a testre irányul, s ezt a jellegét a halálban sem veszítheti el, de titok marad számunkra, hogy ez a jelleg a föltámadásig hogyan realizálódik. Karl Rahner (1904-1984) lehetségesnek mondta, hogy a lélek az egész kozmoszra támaszkodik, pánkozmikus lesz, de mivel a túlvilági élet termfölötti, vagyis olyan többlet, ami a kozmoszban nincs meg, azért ott kegyelmi hatásokat is föl kell tételeznünk. Annál inkább, mivel az ember már itt a földön a kegyelem hatása alatt él. A kegyelem valójában a föltámadt Krisztus élete bennünk, tehát már azt a megdicsőült állapotot képviseli, amely az üdvösség létezési formája. Ha föltételezzük a lélek kitárulását az egész kozmosz felé, akkor pl. a tisztulás folyamatát úgy is fölfoghatjuk, mint megélését annak, hogy a lélek milyen diszharmóniában áll még az Istentől elgondolt világrenddel és üdvrenddel. Éppen ezeket a hiányokat kell még rendbehoznia.

A halál lényeges jegyei: a végérvényesség és a beteljesedés. Nem egyszerűen az ember létének vége, nem is átlépés a túlvilági életbe, hanem az idővel szemben az örökkévalóság kezdete, már amennyiben az örökkévalóságban kezdetről beszélhetünk. A földi vándorlás befejezését sem gondolhatjuk el csupán úgy, hogy az élet Isten rendelkezéséből a halállal véget ér. Ez nem volna elég érv a lélekvándorlás tana ellen. A biológiai halált inkább úgy kell néznünk, mint a sajátos emberi szabadsággal összefüggő eseményt, ahol az ember önértelmezése végérvényes lesz, és ahol az ember vállalja az elkerülhetetlen emberi sorsot is. A végnek ebben a tudatában az ember szabadon dönt magáról, ill. elfogadja kilétét, ahogy azt egzisztenciálisan és erkölcsileg megélte. Az elfogadásban benne van egy lehetséges ítéletnek az elfogadása vagy visszautasítása is, s a hívőt éppen itt segíti az a tudat, hogy az irgalmas Isten elé kerül, aki nem csupán gyarlóságait akarja számonkérni, hanem erényeit jutalmazza. Az ember tehát egyrészt tehetetlenül kénytelen elfogadni a halált mint a jelen élet végét, másrészt kifejezheti benne önmagát, és azt akkor saját halálává teheti.

A halál másik vonása az, hogy magán viseli a homályt, a bizonytalanságot. Lehet elszenvedés és lehet személyes tett. Kifejeződhet benne a megsemmisülés és a valamivé válás, a büntetés és a jutalom. Lehet osztozás Jézus halálában és lehet a magárahagyatottság alkalma. Éppen ebben a teremtményi bizonytalanságban van meg az alap a hit és a kegyelem befogadásához, ill. fölébresztéséhez. A halálban benne van az elszakadás nemcsak a földi értékektől, hanem magától a léttől is. A természetben nincs olyan erő, amelybe bele lehetne kapaszkodni. A meghalás tehát kifejezi a természet ősi esetlegességét és tehetetlenségét. Mivel az ember a lét elvesztését idegennek, ellentétesnek érzi, azért a halálban kifejeződik a büntetés is. Ezt nevezi a kinyilatkoztatás az áteredő bűn következményének. A keresztény hit azzal jön segítségünkre, hogy beavat Krisztus halálába és föltámadásába. A hit és a kereszténység Krisztushoz, az élet szerzőjéhez kapcsol, és ez az egyetlen biztosíték az örök élet mellett. A kegyelemközlő eszközök, főleg az Oltáriszentség, az élet kenyere annak a biztosítéka, hogy a hívő ember valóban az Úrban nyugszik el. A szentek szóhasználatában a halál  az Isten követe, Assisi Szent Ferencnél a  halál az ember testvére mint Isten akaratának hordozója (Naphimnusz).

Az erkölcsteológia a haldoklóval és a környezetével kapcsolatos magatartásformák és normák megítéléséhez elfogadja és figyelembe veszi a tudomány által megállapított kritériumokat, melyek a halál beálltát bizonyítják (eutanázia, szervátültetés). Az ember az egyetlen élőlény, aki tud halandóságáról és a halálról. Földi életének felelős formálásával kell eljutnia végső céljához, Istenhez. A földi életet, mint egyszeri lehetőséget ajándékul kapta, hogy a véges időben az örök és vég nélküli életét megszerezze. Hogy ennek a lényeges feladatnak teljesítéséhez elég idő állt-e rendelkezésre, azt egyedül Isten, az élet kizárólagos ura és az örökkévalóság ajándékozója tudja: ezért nem szabad az embernek sem a saját, sem felebarátja halálát szándékosan előidéznie v. siettetnie. Az ember nem rendelkezhet sem a maga, sem mások élete vagy halála fölött. Ezért súlyos bűn a gyilkosság és az eutanázia minden formája, de a halálnak az a felfogása is, mely azt a még élvezendő élet abszurd végének látja, illetve szabadulásnak a már értelmetlennek tekintett létezéstől.

Hívők részéről a halál közeledte megköveteli, hogy tudatuknak teljesen birtokában legyenek, amikor bizonyos cselekedeteket elvégeznek, különösen a kiengesztelődést jelentő találkozást Istennel a bűnbánat szentségében. Emellett a halál közeledtével időszerűvé válik az ember családja iránti kötelességeinek teljesítése, esetleges jogi ügyek elrendezése, harmadik fél iránti lekötelezettség megoldása stb. (végrendelet).

A halálban véget ér az az idő, amit az ember érlelődésére fordíthatott: alapállása Isten és környezete iránt állandósul, végérvényes lesz. A keresztény aki a kinyilatkoztatásból ismeri hivatását és tudatában van annak, mit jelent ennek az életfeladatnak teljesítése vagy elmulasztása, azt is tudja, hogy a halállal nemcsak az átmenet vár ránk a várva várt hazába, hanem utolsó ítélet (ami a kárhozat is lehet) és a végső tisztulás is (tisztítótűz).

Az ókori ember számára a halál képe az alvás, a csukott szem (a nyitott nagy szem viszont a halhatatlanság szimbóluma). Megszemélyesítője melankolikus női alak vagy a mulandóság jelvényeit, leggyakrabban föld felé fordított fáklyát tartó, alvó géniusz. A 9-14. század keresztény művészetében ábrázolták a haláltánc, a halál  győzelme (csontváz v. hulla) és a három élő, három holt témákat is a mulandóságra emlékeztetve (hiúság képtípusaival rokon ábrázolások). Szimbóluma a holló (Golgota-képeken a magasban kering vagy a bal lator keresztjén ül).

A 14. század közepe után halott emberi alak vagy csontváz képében ábrázolták, gyakran kaszával a kezében (Pisa, Camposanto: A halál  győzelme című kép), illetve lovon vágtatva, az Apokalipszis 4. lovasaként (Dürer). A késő középkortól a halál attribútuma a homokóra is. A késő gótikus és reneszánsz síremlék-szobrászatban a halál gyakran az elhunyt oszló testének naturalista ábrázolásában, mint az élet és a földi dicsőség mulandósága mutatkozik meg. A halálról vallott fölfogással áll összefüggésben a 16-18. század virágzó halotti portré és ravatalkép műfaj, valamint minden kor síremlék-művészete.

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2015, június 15