Harag, gyűlölet, emberölés, gyilkosság

Harag

Latinul ira.

A jelenlévő rossz által kiváltott szenvedély, az önvédelem eltévelyedése.

Isten haragja antropomorf kifejezés.

A Szentírásban indulat, szenvedély súlyos következményekkel, meggondolatlan tettekre indít (A példabeszédek könyve 14,17), viszályt kelt (29,22), büntetést von maga után (19,19), de a megfékezett harag nem visz bűnbe (A zsoltárok könyve 4,6). A harag legyőzése a férfi legnagyobb erénye (A példabeszédek könyve 19,11), hősies erőre vall (16,32). A haragot csillapíthatja a bölcs beszéd (29,8; 15,1), az ajándék (21,14), az idő és a feledés (Teremtés könyve 27,45). Minél erősebb, gazdagabb, hatalmasabb valaki, annál könnyebben gerjed haragra (Jézus, Sírák fiának könyve 28,10) és annál félelmetesebb a haragja (A példabeszédek könyve 16,14: „a király haragja a halál hírnöke”; sátán: János jelenései 12,12).

Pál apostol a test cselekedetei közé sorolja ( Levél a galatáknak 5,20) Jézus elítélte a gyilkossággal együtt, melynek oka lehet (Evangélium Máté szerint 5,21). Ugyanakkor Ő is haraggal űzte ki a Templomból a kufárokat, tehát szent harag is van (vö.: A makkabeusok első könyve  2,24Evangélium Máté szerint 21,12Evangélium János szerint 2,13-17).

Az erkölcstanban a harag a hét főbűn egyike. Erkölcsi súlyát a tárgya, illetve megnyilvánulásának fokozata adja: türelmetlenség, ingerültség (külső jelei is vannak már), bőszültség, gyűlölet. Halálos bűn, amennyiben szándékosan a szeretet és az igazságosság ellen irányul, azaz van benne megfontoltság. Bocsánatos, amennyiben gyengeségből, a test természetes adottságaiból (temperamentum) fakad. Erkölcsileg közömbös, amíg az értelem legyőzi a belőle fakadó bosszúvágyat. Jogos (szent), amennyiben tárgya igazságos, azaz az erkölcsi rend megzavarása váltja ki, illetve annak helyreállítása hajtja.

A harag oka az erkölcsi erő hiánya valamely nehézség vagy igazságtalanság elviselésére. Gyökerei visszamennek a kevélységig. Ha nem küzdünk ellene, az időnként föllobbanó harag víciummá válhat, és az ember haragos természetű lesz: nyugtalan, „ideges”, indulatos. Ezek miatt fokozatosan elgyengül, mind kevesebbet képes elviselni, minden apróság ingerli. Emlékezetét kitölti a másik embertől kapott bántás, nem tud megfelekezni róla, nem képes Istenre hagyni a dolgot (ítéletet és büntetést). Dacos hallgatásba vonul, vagy hosszasan tárgyalja a másik hibáit, s az igazságosság, a szeretet vagy a közjó ürügye alatt harcol a megbüntetéséért vagy megszégyenítéséért. A harag melegágya lehet a vitákba bonyolódás, a túlzott ragaszkodás a saját nézeteinkhez.

A lelki életben a harag burkolt formái: ingerültek leszünk az ima és más kötelezettségünk miatt (főként lelki szárazság idején); bosszankodunk sokszor ismétlődő tökéletlenségeink miatt, mert gyorsabban szeretnénk elérni a tökéletességet, mint Isten azt adja.

A harc a harag ellen: a harag első jeleit nyomjuk el magunkban. Nagyon fontos ilyenkor a hallgatás. Szentek tanácsa szerint, ha az ember haragra lobban, jó elmondania egy Üdvözlégyet vagy egy röpimát (vagy elszámolni 20-ig), mielőtt megszólal. A későbbiekben ne foglalkozzunk a sértéssel, próbáljuk mentegetni a sértőt, igyekezzünk elfelejteni szavait. Ne hallgassunk megszóló, rágalmazó beszédet. Küzdjünk a gyanakvás ellen, fejlesszük önuralmunkat, a bántást jóval viszonozzuk. Gyakran elmélkedjünk a szenvedés értelméről és értékéről, Isten igazságosságáról. Fontos az önmegtagadás, az ellenségszeretet gyakorlása, a nehézségek és a Krisztus szenvedéseiben való részesedés utáni vágy erősítése.

 

Gyűlölet

Latinul odium.

Az akarat cselekedete, természetes reagálása a felismert rosszra; tudatos elfordulás a rossztól, visszautasítás.

Ellentétpárja a szeretet, ami az akarat tetteként természetes reakció a jóra. Amennyire szeretni való a (Isten és az Ő ajándékai az emberben és dolgokban), épp annyira gyűlölni való a rossz (a sátán vagy a bűn). Az egészséges lelki élet föltétele az idejében és helyesen fölismert rossz gyűlölete.

A gyűlölet rosszasága az elutasított jótól függ. Legsúlyosabb esete az Isten iránti gyűlölet, bár minden gyűlölet magában rejti az Isten iránti gyűlöletet is. Ezért minden halálos bűnnek a gyűlölet a forrása. Sajátos megnyilvánulásai: tudatos szembefordulás Isten parancsolataival, a személy méltóságával, rágalmazás, szándékos ártás, manipulálás, károkozás, gyilkosság. Forrása lehet a jó helytelen fogalma, félreismerése, a jó és a rossz fölcserélése, a tudatosan keltett gyanakvás, félrevezetés. A gyűlölet nem tévesztendő össze a haraggal, ami az erkölcsi megítélést enyhítheti, a gyűlölet mindig súlyosbítja.

A 20. század végén a gyűlölet manipuláció tárgya lett, ezért rendkívül fontos a gyűlölet kétféle értelmének világos látása. A különféle gyűlöletellenes mozgalmak összemossák a és a rossz gyűlöletét. Miközben látszólag mindenféle gyűlölet ellen föllépnek, valójában óriási igazságtalanságok mellett szó nélkül elmennek rejtett önérdek vagy a téves lelkiismeret miatt. Az embernek elsősorban nem a gyűlölet ellen kell harcolnia, hanem a rossz ellen. A saját magában fölismert rosszat épp úgy gyűlölnie kell, mint a másik emberben észrevett rosszat. A rosszal (bűnnel) szembesülő embernek mindig arra kell törekednie, hogy szeresse az embert, akinek hibáját, bűnét, rosszaságát meglátta, és gyűlölje annak az embernek a bűnét. Ez az egyetlen mód, mellyel a rossz legyőzhető újabb gyűlölet fölkeltése nélkül.

A keresztények számára sajátos és az egész életen át tanulandó lecke az irántuk ismételten föllobbanó gyűlöletre a szentek és vértanúk példájával, azaz szeretettel és megbocsátással válaszolni. Ennek a magatartásnak alapja azonban az a természetfölötti erény, az a természetfölötti szeretet, mely egyedül Isten ajándéka, az ember önmagától nem képes tartósan birtokolni (föllobbanó lelkesedésként, kis időre igen).

A Szentírás a rossz és a jó gyűlöletét egyaránt ismeri (A zsoltárok könyve 45,8), sőt ennek alapján beszél igazakról és gonoszokról: a gonoszok gyűlölik az igazat, mert Istent is gyűlölik. Az Ószövetségben ugyanakkor a bálványok iránti gyűlölet az istenszeretet föltétele. A bálványokat és a hamis kultuszt maga Jahve is gyűlöli, ezért fizet meg mindenkinek gonoszságáért (Második törvénykönyv 12,31; Ámosz jövendölése 5,21; A példabeszédek könyve 6,16-19; Malakiás jövendölése 1,2). Az embertárs iránti gyűlölet terén az Ószövetség megkülönbözteti a zsidóságon belüli gyűlölködést a más népek fiai iránt érzett gyűlölettől, s az utóbbit kisebb bűnnek tekinti. A testvér gyűlöletét különösen elítélték, főként a rabbinista irodalomban.

Az Újszövetségben Jézus fölkészíti tanítványait arra, hogy a világ gyűlölni fogja őket az Ő nevéért (Evangélium Máté szerint 10,22; 24,9; Evangélium Márk szerint  13,13; Evangélium Lukács szerint 21,17). Mivel az Atya és Jézus egy, aki Jézust gyűlöli, az Atyát is gyűlöli (Evangélium János szerint 15,23). A Leviták könyve 19,17 félreértelmezéséből következett magatartás helyett, mely megengedte a nem-izraeliták gyűlöletét, Jézus ellenségszeretetet követel (Evangélium Máté szerint 5,43-48;. Levél Títusznak 3,3). A testvérgyűlölet tilalma magától értetődő (János első levele 2,9.11; 3,15; 4,20). Mivel Isten a világosság és a szeretet, a gonoszok a sötétséget szeretik és a világosságot gyűlölik (Evangélium János szerint 3,20).

Ugyanakkor az Újszövetség beszél a rossz gyűlöletének szükségességéről is. A  Levél a zsidóknak 1,9 Jézusra vonatkoztatja  A zsoltárok könyve 45,8 szavait: „Szereted az igazságot, gyűlölöd a jogtalanságot” (vö.  Júdás levele 23). „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert az egyiket szeretni fogja, a másikat gyűlölni” (Evangélium Máté szerint 6,24; .: Evangélium Lukács szerint 16,13). Aki elkötelezi magát Krisztusnak, annak gyűlölnie kell a családját, sőt saját magát is; azaz ha választásra kényszerül, Krisztus mellett kell dönteni családja rossz befolyása vagy önmaga gyöngesége ellenében (Evangélium Máté szerint 10,37; .: A rómaiaknak írt levél 7,17: „amit gyűlölök [=a rosszat], azt teszem”)

 

Emberölés

Latinul homicidium.

Tág értelemben az emberi élet, szoros értelemben az ártatlan emberi élet kioltása. Ez utóbbit az ötödik parancsolat kategórikusan tiltja: „Ne ölj!”

Az emberölés közvetlen (directum), ha a cselekedet tárgya az emberi élet kioltása; közvetett (indirectum), ha egy cselekedet mellékhatásaként hal meg valaki; érintheti a cselekvőt magát (öngyilkosság) vagy mást (gyilkosság).

Az emberiség közös alapmeggyőződése az ártatlan emberi élet érinthetetlensége, azaz embernek nincs joga ártatlan emberi életet kioltani még a köteles gondozás elmulasztása által sem. Külön kell vizsgálni, hogy a jogtalanság elhárítása és az önvédelem a tettes megöléséig vezethet-e.

Az Ószövetségben az emberölés tilalma a szövetség lényeges része (Kivonulás könyve 20,13;  23,7; Második törvénykönyv 5,13;). Alapja az ember istenhasonlósága, és az, hogy Isten az élet és a halál ura. Aki embert öl, Isten képmása ellen vétkezik és a Noé-törvény szerint elveszti az élethez való jogát (Teremtés könyve 9,6), de vétkezik Isten élet és halál fölötti uralma ellen is (Második törvénykönyv 32,39). Az emberölés égbekiáltó bűn (Teremtés könyve 4,10), mert az erkölcsi rend súlyos megsértése; a gyilkos halállal bűnhődik (Teremtés könyve 9,6; Kivonulás könyve 21,12; Leviták könyve 24,17.21; Második törvénykönyv 19,11).

Az ószövetségi tilalom az Újszövetségben is érvényes (Evangélium Máté szerint 5,19,21; 19,18;  Evangélium Márk szerint 10,19: Evangélium Lukács szerint 18,20); az emberölés a mennyek országából kizáró bűn (Levél a galatáknak 5,12; János első levele 3,15; vö.  János jelenései 21,8).

Az egyházjogban nyugaton az emberölést kezdettől fogva főbűnként kezelték (Codex Iuris Canonici 1397.k.), az egyházi rend fölvételének és gyakorlásának akadálya. Szándékos elkövetője mindaz, aki benne pozitívan közreműködött (szabálytalanság), fölmentése az Apostoli Szentszéknek van fenntartva. A templomot, ahol gyilkosságot követtek el, meg kell tisztítani. Keleten az emberölés büntetése nagyobb kiközösítés, pap más büntetésekkel is sújtható, nem zárva ki a letételt sem.

A kinyilatkoztatáson alapuló erkölcstan abból indul ki, hogy a testi élet minden ember számára az az idő, ami alatt az üdvösségre megérhet. Minden ember kötelessége addig életben maradni, amíg ezt Isten akarja s minden ártatlan ember emberi méltóságon alapuló joga, hogy az Istentől kapott időt fölhasználhassa lelki fejlődésére. A gyilkos vét az igazságosság és a felebaráti szeretet ellen, isteni jogot bitorol.

II. János Pál pápa a hagyományt megerősítve kijelentette: „Azzal a tekintéllyel, amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak, közösségben a katolikus Egyház Püspökeivel, megerősítem,  hogy az ártatlan emberi élet  közvetlen és szándékos kioltása mindig súlyosan erkölcstelen. E tanítást - mely azon íratlan törvényen alapszik, melyet az értelem világosságával minden ember megtalál a saját szívében - megerősíti a Szentírás, folyamatosan továbbadja az Egyház Hagyománya és hirdeti a rendes és egyetemes Tanítóhivatal.” Az ártatlan ember közvetlen megölése tehát  sohasem megengedett, sem a születés előtt (abortusz), sem rendkívüli körülmények (túszok, hadifoglyok, háború, párbaj) között, sem a halál siettetése miatt (eutanázia).

A szülő, testvér, házastárs elleni, illetve a rablással összekötött emberölés fokozottan súlyos bűncselekmény. Már Hammurápi törvénykönyve (Kr. e. 2000 k.) elrendelte, hogy ha egy polgár felesége egy másik férfi miatt férje vesztét okozza, ezt az asszonyt húzzák karóba.

Közvetett emberölés esetén nem szándékosan, de előre láthatóan és várhatóan következik be egy ember halála; megengedett, ha a veszélyt előidéző cselekedet erkölcsileg kifogástalan, és a veszéllyel arányos indoka van a cselekvésnek (duplex effectus). Ugyanez érvényes az emberi élet veszélyeztetésére a gyógyászatban, közlekedésben, sportban, versenyeken.  

 

Gyilkosság

A gyilok, 'tőr' szóból.

Szándékos és közvetlen emberölés, bűn az ötödik parancsolat ellen. Elkövetője halált okoz, gyilkos.

Az ókori népek számára (a zsidóknak is) a vér az élet székhelye, sőt 'a vér az élet', s az élet, főként az emberi élet egyedül Istené: ezért aki ember életére tör, bizonyos értelemben magára Istenre támad. Főként az apa- és anyagyilkosságot büntették (parricidium).

A Szentírásban a Tízparancsolat kategorikusan tiltja a gyilkosságot (Kivonulás könyve 10,13; Második törvénykönyv 5,17). Ősi szokás, és a régi törvény is azt írta elő, hogy aki embervért ont, annak ember ontsa a vérét (Teremtés könyve 9,6; Kivonulás könyve 21,12-14; Leviták könyve 24,17; Számok könyve 35,19). A Második törvénykönyv 19,11 szerint a vének kötelesek voltak kiadni a gyilkost a goelnak, a vérbosszú beteljesítőjének, hiába menekült az oltárhoz (Kivonulás könyve 21,13-14; vö.: Királyok első könyve 2,28). A későbbi törvények (Második törvénykönyv 19,1-13; Számok könyve 35,9-34) megneveztek menedékül városokat, ahol a gyilkosság elkövetője védelmet talált a vérbosszúval szemben, de csak ha előbb ért oda, mint aki vérbosszút kívánt állni, és csak addig, amíg a főpap élt (35,22-25; az új főpap valószínűleg fölmentést, amnesztiát adott, amikor hivatalba lépett). Aki szándékosan ölt embert, beszennyezte a földet, amelyet Jahve adott és amelyen Ő is ott volt népe körében, ezért a kiontott vérért a gyilkos vére szolgálhatott jóvátételül.

Az Újszövetség a felebaráti szeretet szempontjai szerint foglal állást a gyilkosság kérdésében (Evangélium Máté szerint 5,21-26; Evangélium János szerint 15,12-17; A rómaiaknak írt levél 12,9-21;  Levél a galatáknak 5,13-26).

Az Egyház állandó erkölcsi tanítása szerint a gyilkosság belsőleg rossz cselekedet, sőt II. János Pál pápa hangsúlyozza, hogy „a meggyilkolt vére a földből, melyre kiomlott, követeli, hogy Isten igazságot szolgáltasson. E szövegből merítette az Egyház az égbekiáltó bűn kifejezést azoknak a bűnöknek a megnevezésére, melyek Istenhez kiáltanak megtorlásért, és az elsők között közéjük tartozik a gyilkosság.”

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2015, június 11