Haza, hazaszeretet, közjó

Haza

Latinul patria

Ország vagy tartomány, melynek állandó lakói ugyanazon törvények alatt élő polgárok közösségét alkotják.

Földrajzilag egy nép történelmi élettere, a népre jellemző szellemi-kulturális hagyományokat elevenen éltető tájegység. Szoros értelemben a helység (falu vagy város), ahol megszülettünk és nevelkedtünk; legszorosabb értelemben állandó lakóházunk, melyben élünk. Átvitt értelemben az örök haza, a mennyország.

Az alapvető emberi jogok egyike, hogy az embernek hazája legyen, s ennek megfelelő nevelésben részesüljön. Az embernek viszont alapvető erkölcsi kötelessége a hazaszeretet. A hatalom rossz gyakorlása az embert hontalanná és üldözötté teheti a szülőföldjén, ilyenkor az embernek joga van menekülni és másutt megtelepülni.

A Szentírásban megfigyelhető, hogy amikor  Izrael fiai minél inkább eltávolodtak a nomád életformától, érzelmileg és szellemileg egyaránt annál inkább helyhez kötődtek. Kain sorsát átoknak tekintették (Teremtés könyve 4,11-14). Vallási megtapasztalásaik is helyhez kapcsolták őket, és a haza elvesztése (hontalanság) büntetés, balsors számukra (Sámuel első könyve 26,19; A zsoltárok könyve 137).

A haza fogalmának átélése változott a történelem folyamán. Izraelben eredetileg a törzsek örökrészéhez való ragaszkodás (nahalah) állt előtérben. A hellénizmus idején ehhez járult a poliszhoz kötődés, mely mint patrisz minden áldozatot megérdemelt (vö. A makkabeusok első könyve). Ezek a természetes kapcsolatok a kinyilatkoztatással egyfelől meglazultak, sőt megszűntek, másfelől magasabb szintre emelkedtek. Ábrahámnak el kell hagynia hazáját (Teremtés könyve 12,1). Isten esküvel új hazát ígért neki, de először gerimként (idegenként) kell élnie (Teremtés könyve 15,7-21). Miután az Ígéret földjét elfoglalta és sajátjának mondhatta, Izrael e földben látta boldogságát, üdvösségét és „nyugalmát”. Ilyen értelemben az Ígéret földje vagy egyszerűen a föld, az ország, a haza fölülmúlta a természetes értelemben vett haza fogalmát. A föld, a haza Jahve tulajdona és az is marad, Izrael csak jövevényként, vendégként él földjén (Leviták könyve 25,23; vö. A zsoltárok könyve 39,13; 119,19).

A száműzetéssel Izrael elszakadt hazájától, de ez fokozta a hazához való ragaszkodását (Nehemiás könyve 9; Tóbiás könyve 13). A próféták állandóan ébresztgették az új, dicső hazának, az új Jeruzsálemnek a reményét, mely minden népnek és nemzetnek hazája lesz (A zsoltárok könyve 87).

Jézus, akit szülővárosában és Jeruzsálemben egyaránt elutasítottak, megjövendölte népének hazája pusztulását (Evangélium János szerint 4,16-30; 19,39-44; 13,34). Fölszólít, hogy érte és az evangélium kedvéért elhagyjunk „otthont, testvért, anyát, apát, gyermeket, földet” (Evangélium Márk szerint 10,29): az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét (Evangélium János szerint 9,58). Krisztus követése viszonylagossá tesz minden kötődést és védelmező rendet. A keresztények hazája a mennyben van (Levél a filippieknek 3,20). A hitben már az ősatyák is ezt az igazi, mennyei hazát keresték (Levél a zsidóknak 11,14). Isten népe csak itt talál nyugalmat (Levél a zsidóknak 4,9); ez az a haza, amelyet Isten készített nekik (Levél a zsidóknak 11,16).

A földi és mennyei haza, az otthonosság és hazátlanság közötti feszültség, a berendezkedés és az állandó útonlevés a keresztény hit része és a keresztény jámborság különleges jelentőségű ismertetőjegye. A hazátlanság a keresztény spiritualitás alapmotívuma. Az Egyház „sajátos természete, hogy egyszerre emberi és isteni, látható, ugyanakkor láthatatlan javakban gazdag (...), jelen van a világban, és mégis zarándok; benne az emberi az istenire, a látható a láthatatlanra, a tevékenység a szemlélődésre, a jelenvaló a jövendő, örök hazára irányul és annak van alárendelve.”

 

Hazaszeretet

Latinul: patriotizmus

Általános értelemben a haza iránti természetes vonzalom, mellyel a hazát megbecsüljük, javát a sajátunknak érezzük sajátos értelemben erkölcsi erény, mely arra tesz készségessé, hogy a haza boldogulását előmozdítsuk, s érte javainkat, sőt ha kell, életünket is feláldozzuk (hadkötelezettség).

A hazaszeretet már a pogány latin kultúrában az emberi viszonyok kiegyensúlyozott megélésének, az egymás alá és fölé rendeltek (uralkodó és alattvalók, szülők és gyermekek, istenek és emberek) jó kapcsolatának egyik alapja.

Az erkölcstanban a hazaszeretet a jámborság (pietas) része, az igazságosság társerénye.

A negyedik parancsolat kiterjed a hazaszeretetre is. A hazaszeretet és a haza szolgálata a hála kötelességéből és a szeretet rendjéből következik. A törvényes hatóságok iránti alárendeltség és a közjó szolgálata megkívánja az állampolgároktól, hogy betöltsék szerepüket a pol. közösség életében. A  hazaszeretet a családban megélt szeretet kiáradása az egy hazában élők közösségére. Ezért mondjuk a hazaszerető embert a 'haza fiának', hazafínak, és 'édesnek' a hazát.

A 19. században a hazaszeretetet szinte a legfontosabb erénynek tartották. A hazaszeretet hiánya mutatkozik meg a hellénizmus óta újra meg újra fölbukkanó kozmopolita szellemiségben.

 

Közjó

Latinul bonum commune

Anyagi és szellemi javak és lehetőségek összessége, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy közösség tagjai boldogulásukat szabadon és hathatósan munkálhassák, de előállításukra önmagukban, egyenként nem képesek.

Lényegét tekintve a társadalom által saját tagjainak nyújtott segítség alapvető életfeladataik teljesítéséhez (tehát társadalmi teljesítés és nem az egyéni javak és sikerek összessége); eszközeit tekintve azon társadalmi feltételek összessége, amelyek a társadalom tagjai számára egyéni és társadalmi céljaik és feladataik megvalósítását lehetővé teszik; működésmódját tekintve a társadalom tagjainak képességük szerinti együttműködése és ennek mindennemű eredménye (tehát a társadalom működését biztosító rend és ennek gyümölcsei).

Keresztény ember számára a közjó a lelki élet központi kérdése: ami az erkölcsi rendben jó és igaz, az a közösség számára is az. Mivel az ember közösségi lény, a bűn ellen és az igazság () érvényesüléséért végzett tevékenység nemcsak az egyén, hanem a szűkebb-tágabb környezet számára is meghatározó. Ebben az értelemben mondható, hogy a keresztény ember életének központja a közjó szolgálata.

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
péntek, 2014, július 25