Házasság

 

Házasság

 

 

Egy férfi és egy nő egész életre szóló, szabad akarattal vállalt szövetsége, mely természete szerint a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul. A vallástörténeti kutatások megcáfolták a fejlődéselméletnek azt a tételét, hogy a monogám házasság a nemi összevisszaság formáiból a soknejűségen keresztül bontakozott ki. Az egynejűség (ha felbontható is) a legelterjedtebb formának mutatkozik, és egyetlen kultúrkörhöz sincs kötve. A soknejűséggel szemben a sokférjűség sokkal ritkább. A konkrét formáját sohasem a nemiség, ill. a férfi és a nő kapcsolata határozza meg csupán. A hagyomány, a törvényhozás és az erkölcsi megítélés a házasságot elsősorban a család (a társadalom alapsejtje), a gazdasági tényezők és a közösségi lét összefüggésében értelmezte, az eleve adott rend elemeként, gyakran a legfőbb lény akarata hordozójaként szemlélte. A születéssel, a nagykorúság elérésével és a halállal együtt az élet legfontosabb fordulói közt tartják számon, melyet rituális cselekménnyel kell elérni. A legtöbb helyen a szertartásos házasságkötést is csak egyszer alkalmazzák, még ha a nemi élet túl is lép keretein.

Hammurápi törvénykönyve (Kr. e. 2000 k.) szerint, ha egy polgár feleséget vett magának, de szerződéses megállapodásba nem foglalták, az az asszony nem volt feleség. Az ókori görögöknél egynejűség volt, az asszony szinte egyenjogú volt a férjével. Spártában a házasság egyetlen célja az utód, Athénban a törvényes nemzés és a rendezett háztartás. Az athéni polgár a házassággal hármas kötelezettséget teljesített: az állam iránt, melynek polgárt adott; az istenek iránt, hogy legyen, aki a családi áldozatokat bemutassa; s a családja iránt, hogy az ősök kultusza fönnmaradjon. A gyermeket, főként a fiút áldásnak, a gyermektelenséget csapásnak tekintették. A családok fenntartása érdekében szokásos volt az adopció. A törvényes házasság feltétele mindkét fél polgári származása. A rokonság nem volt házassági akadály, csak az egy anyától valók házasságát tiltották. Plátón a leánynál 20, a férfinél 30 év korhatárt adott, de a gyakorlatban csak arra ügyeltek, hogy a nő jóval fiatalabb legyen. Érvényességi feltétel volt az ünnepélyes eljegyzés, a hozományra vonatkozó jogügylet. A hozomány, a menyasszony atyai öröksége nélkül a házasság felbontható volt. Szegény lányoknak gazdag polgárok adták össze a hozományt. Az érdemes, de vagyontalanul meghalt polgárok leányait az állam házasította ki. A házasság szertartása a tisztító fürdővel kezdődött, melyhez a vizet meghatározott forrásból v. folyóból a házasulandók gyermek rokonai merítették. A menyasszony ünnepi díszben, fején koszorúval várta a vőlegényt, aki szülei kíséretében és tanú vendégekkel érkezett. Amikor összegyűltek, az örömapa áldozatot mutatott be a házasság védőisteneinek (Zeusz, Héra, Afrodité, Artemisz és a helyi istenek). Intő jelül kivették az állat epéjét, hogy a házasság mentes legyen a haragtól és keserűségtől. Ezután következett a lakodalom.

Az ókori Róma jogrendjében a házasság számos meghatározása közül kiemelkedik Modestinus definíciója: „Nuptiae sunt coniunctio maris et feminae et consortium omnis vitae, divini et humani iuris communicatio” (Dig. 23. 2. 1): 'a házasság a férfi és a nő kapcsolata, egész életre szóló sorsközösség, isteni és emberi jog szerinti közösség'. A rómaiak a házasságot mint önkéntes egyesülést életközösségre és gyermekek nemzésére, szentnek tartották. A konkubinátus és a rabszolgák házasság a lenézett volt. A törvényes házasság (matrimonium iustum) feltételei: a) a házasodás joga, ami a római polgárjog része. Az idegenek és rabszolgák sem egymás között, sem szabad emberrel nem köthettek törvényes házasságot; b) férfiaknál a 14., nőnél a 12. életév; c) vérrokonok nem házasodhattak; d) az apa és nagyapa beleegyzése.

A törvényes házasság szigorú formájában az asszony kilépett atyja hatalmából, és vagyonával együtt a férje hatalma alá került (in manum conventio), s annak családjában örökösödési jogot nyert. Az ilyen házasság megkötésének módjai: a confarreatio (a legrégibb és legünnepélyesebb forma). Ha a felekben megvolt az állandó házassági együttélés szándéka (affectio maritalis), s az így folytatott együttélés 1 évig tartott, a férj elbirtoklás útján megszerezte a férji hatalmat. Ez a fajta elbirtoklás a köztársasági kor végén, a fentebb említett két forma pedig a Kr. u. 4. sz: tűnt el. Ez a változás egyben a nő beleegyezése fontosságának növekedésével volt párhuzamos. Ebben az összefüggésben fogalmazódott meg Ulpianus megállapítása, mely szerint „nuptias non concubitus, sed consensus facit” (Dig. 35. 1. 15), vagyis a házasságot „nem az elhálás, hanem a megegyezés hozza létre”. A coemptio, mellyel az apa jelképesen eladta leányát, annak beleegyezésével a leendő férjének. Az asszonyt az ilyen házasságban materfamiliasnak hívták. A törvényes házasság szabadabb formájában az asszony atyja hatalma alatt maradt, esetleg teljes önrendelkezési joggal, s vagyona felett is rendelkezett. Ez esetben természetesen férje után nem örökölt. Az ilyen asszony volt az uxor. A császárkorban ez utóbbi forma vált általánossá, mert a nők nem szolgáltatták ki magukat férjüknek. Kezdetben a confarreatióval kötött házasságfelbonthatatlan volt, papok esetében mindig az maradt. A nem ünnepélyesen kötött ~ok felbonthatók voltak. A válásnak nem voltak formaságai, a férj egyszerű kijelentéssel elbocsáthatta az asszonyt.

A magyaroknál a honfoglalás előtt, amikor a nő elérte a férjhezmenetel korát [14-16 év], eladó lány lett. A vőlegény a leány szüleinek megszabott díjat fizetett érte. A házas nőnek feleség volt a neve, ami magában foglalta azt is, hogy nem egyszerű szolgája a férjének. A gyér források szerint a többnejűség a magyarokok között vagy nem létezett vagy nagyon ritka volt.

A Szentírás az Isten képére alkotott férfi és nő teremtésével kezdődik (Ter 2,24), a Bárány menyegzőjének (Jel 19,7.9) látomásával fejeződik be, s szinte folyamatosan beszél a házasság misztériumáról, alapításáról, Istentől való értelméről, eredetéről és céljáról, különböző megvalósulásairól az üdvösség történetében, a bűnből fakadó problémáiról és megújulásáról Krisztus és az Egyház új szövetségében (vö. Ef 5,31-32; 1Kor 7,39).

Az Ószövetségben maga a házasság szó nem szerepel. A férfi és nő házassága berit, 'szövetség' (Mal 2,14), melynek maga Jahve a tanúja és a védelmezője, s ugyanez a szó jelzi Jahve és népe kapcsolatát is (Oz 2). Ruth és Tóbiás könyve megindító tanúságok a házasság és a házastársak hűséges és gyöngéd közösségének emelkedett fölfogásáról. A hagyomány az Énekek énekében mindig az emberi szerelem nagyszerű kifejezését látta, ami tiszta tükröződése Isten szeretetének; egy olyan szeretetnek, ami „erős, mint a halál” és „vizek árja ... nem oltja ki” (Én 8,6-7). Izraelben (miként az egész ókori Keleten) a házasság elsősorban két család ügye volt, pontosabban a menyasszony és a vőlegény apjára tartozott (Ter 24,2; 38,6; MTörv 7,3;. Bír 14,2); v. magára a vőlegényre (vö. Kiv 22,15). Az apa választott feleséget a fiának (Ter 24,2; 38,6; MTörv 7,3;. Bír 14,2), ő szerezte meg a menyasszony apjának beleegyezését (Kiv 21,16). Háborús időkben a ffi rabolta magának a feleséget (Bír 11,19), vagy zsákmányként (5,30) kapta. Olykor előfordult, hogy a fiú szülei akarata ellenére választott menyasszonyt (Ter 26,34), v. hogy a lányt szülei megkérdezték, beleegyezik-e a házasságba (24,57-58). A feleséget legszívesebben a maguk nemzetségéből vagy törzséből választották (Ter 24,4; 29,12; Tób 7,2.12;. Bír 14,3). Így a család tulajdona, főleg a földbirtok a nemzetség, illetve a törzs birtokában maradt. Azok a lányok, akikre örökség várt, nem mehettek máshoz férjhez, csak törzsük valamelyik tagjához (Szám 36,5-12). A menyasszony a vőlegénytől ajándékot (Ter 24,53; 34,12), apjától hozományt kapott, mely lehetett rabszolganő, szántóföld v. akár egy város is (16,1; 24,61; Józs15,18; 1Kir 9,16), és a nő saját tulajdona maradt. Ha a férfi a jegyajándékot megadta, a feleség a birtokába került, a férj tehát mintegy tulajdonos lett, s a feleség a hozzátartozója (vö. MTörv 22,22). Nem lehet biztosan állítani, hogy ezt szerződésbe foglalták-e, mint Babilóniában (talán Tób 7,14 említi az első írásos házassági szerződést). Jóllehet Izraelben külső formája szerint a házasságkötésnek volt üzleti jellege, a házasság nem tekinthető adásvételnek, a férfi nem rendelkezhetett úgy a feleségével, mint egy megvásárolt holmival, a kialkudott összeg nem számított vételárnak, inkább váltságdíjjal vagy vérdíjjal hasonlítható össze. Mindamellett e gyakorlati szempontok nem szorították háttérbe a házasságban a szerelmet és egymás szeretetből való kölcsönös szolgálatát (Ter 2,19; 3,12; Tób 6,18; 8,6; Péld 5,18-23; 31,10; Sir 40,32). A szerelemből kötött házasságok mégis elsősorban az egyszerű nép (pásztorok, parasztok) körében jöttek létre (1Sám 18,20; Rut 2,7; Ter 24,11; 29,10; Kiv 2,16; 1Sám 9,11). A korai zsidóságban a fiúk a 13. évük betöltésétől, a leányok 12,5 éves koruktól számítottak házasságra jogosultaknak. Bár a korai házasságot tartották ajánlatosnak (vö. 2Kir 8,16.26), a házasságkötéssel ált. megvárták a 18. év betöltését. A menyegzőt egy egész évig tartó jegyességnek kellett megelőznie. A menyasszony átvezetése új otthonába rendszerint az ünnep első estéjén történt. A vőlegény rokonai és barátai kíséretében, ünneplő ruhában és turbánnal a fején vonult menyasszonya szülei házához. Innen a menyasszony barátnői jöttek elébe és fogadták. Jézus erre a lakodalmi szokásra hivatkozik, amikor a példabeszédben ezt mondja: „Hasonlít a mennyek országa tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat, hogy a vőlegény elé menjenek” (Mt 25,1). A ~ akkor jött létre, amikor a menyasszony a vőlegény házába lépett (menyegző), s ezzel férje uralma alá került. Ettől kezdve a férjnek kötelessége volt gondoskodni a feleségéről és neki védelmet nyújtani. Erre utal a jelképes kifejezés: a köntös csücskét ráteríteni (Rut 3,9; Ez 16,18). A házasság az egyik fél halálával (özvegy) fejeződött be, vagy válás vetett neki véget.

A házasság céljának azt tekintették, hogy gyermekeknek adjanak életet (Ter 1,28; 9,1; Tób 6,18; Zsolt 127,3), főleg fiúknak (Zsolt 128,6; Tób 6,15; Ter 24,60). A sok gyermeket Jahve áldásának (Zsolt 127,3) és a legnagyobb jónak (Ter 24,60) tekintették; a gyermektelenség és a terméketlenség a legnagyobb csapást jelentette az asszonynak (30,1; 1Sám 1,6); Isten büntetésének (Jer 18,21; Iz 47,9) számított. Innen érthető a többnejűség, a sógorházasság és hasonlók (vö. Ter 4,19-25). A MTörv 21,15 a 2 feleséget magától értetődőként említi. A feleségek száma attól függött, hogy a ffi mennyire volt jómódú. A gazdagoknak, pl. a királynak, sok feleségük volt (2Sám 5,13; 1Kir 11,1-8; de: MTörv 17,17). A későbbi időből vannak adatok arra, hogy az egynejűséget tökéletesebbnek tartották a többnejűségnél (Tób 8,6; 7,12; de erre utal a Ter 2,24 és a Zsolt 117,3; Péld 5,15-18; 12,4; 18,22; 19,14; 31,10-31 is). A próféták a Jahve és Izrael közti viszonyt a házassághoz hasonlították, s ez eleve egynejűséget tételez föl (Oz 2,18-23; Jer 2,2; 3,7; Ez 16,8; Iz 50,1; 54,5; 62,5). A főpapnak csak egy felesége lehetett. Jézus korában a poligámia már csaknem teljesen háttérbe szorult.  Az, hogy az izraeliták tartózkodtak volna a házasságtól, nem mutatható ki egyértelműen. A házasság elvetése (pl. az esszénusok körében, akiknek csak egy kis része tartotta a házasságot megengedhetőnek) nem annyira tisztaságra törekvésből eredt, inkább a házassággal kapcsolatban eluralkodott pesszimizmussal magyarázható.

Az Újszövetségben Jézus első nyilvános csodáját a kánai menyegzőn tette. Tanításával visszaadja a házasság eredeti, Isten által elgondolt méltóságát; kimondja a házastársak életének fölbonthatatlan egységét: „már nem ketten vannak, hanem egy test” (Mt 19,6). A házasság kezdetben (Isten terve szerint) fölbonthatatlan volt. A válást a szív keménysége miatt engedélyezte a mózesi törvény. A férfi és a nő közti szövetséget Isten hozta létre, ezért embernek nincs joga azt fölbontani. A házasság a maga testi valóságában ennek a földi életnek az intézménye. A mennyek országában ebben a földi formában nincs feladata. Ezért kell lemondani a házasságról azoknak, akiket Jézus a mennyek országa hírnökeivé (apostolok, papság), ill. kiváltságos tanúivá (szerzetesek) tesz (Mt 19,12.29; Lk 18,29). Szent Pál apostol az Úr szavára hivatkozva egyértelműen elítélte a válást (1Kor 7,10-16). Még ha az egyik fél hitetlen volt is, akkor is csak a hitetlen házastárs kezdeményezésére tartotta megengedhetőnek, hogy elváljanak (7,15; vö. 1Pt 3,1). Jóllehet Pál maga nem nősült meg (1Kor 7,7.9.12.15), a házasságot ajánlja (7,2.9), s azt is, hogy a házastársak csak egy ideig tartózkodjanak egymástól (7,5). Pál számára a házasság is, a szüzesség is a Lélek ajándéka (7,7). A keresztény házasság lényegét fogalmazta meg Pál, amikor alapjának a keresztény szeretetet, az agapét, és nem az éroszt vallotta (Kol 3,18; Ef 5,25-33; vö. 1Pt 3,1-7), s a férfi és a nő házasságát Krisztus és az Egyház misztikus egysége képeként mutatta meg (Ef 5,31). Innen érthető: az asszony engedelmeskedjék férjének, mert ahogy az Egyház alá van vetve Krisztusnak, úgy az asszony is férjének (5,22-24), s viszont: a férfiak úgy szeressék feleségüket, mint Krisztus szerette az Egyházat, magát föláldozva érte (5,25). A Zsidókhoz írt levél a házasélet tisztaságát hangsúlyozza (13,4). A pasztorális levelekben gyakorlati tanácsok találhatók (1Tim 3,2; 4,3; 5,9-16; Tit 1,6).

A talmudista zsidóságban a házasság társadalmi kötelesség,  a Talmud szerint: „Szaporodjatok és sokasodjatok”. Ez a törvény a férfiaknak szól, nem a nőknek. Akinek nincs felesége, nem is ember. Aki nem teljesíti szabályos házasságban a fajfenntartás kötelességét, olyan, mintha vért ontana, „olyan az, mintha Isten képét rontaná le”. A házasság korhatárát 18 évben határozta meg a Talmud. A kiskorú nő csak apai engedelemmel köthetett ~ot; az apától való megkérése kötelező volt. A házasság előtt rendszerint szerződést kötöttek az apától kapott kelengyére, a hozományra és a nő végkielégítésére vonatkozólag, amelyet az apa tartozott adni, vagyonának egy tizedéig legalább. A házasságlevél szövege (keszubó): Isten segítségével! (Keltezés, a vőlegény és apjának, a menyasszony és apjának neve.) Légy feleségem Mózes és Izráel törvénye szerint, és eltartalak a zsidó férjek szokásához híven, akik dolgoznak hitvesükért, tisztelik és eltartják őket becsületesen. Megadom neked móringodat, 200 ezüst zúzt (egy zúz 1928: 100 aranykorona), amely téged a törvény szerint megillet, továbbá élemedet, szükségleteidet és a mindenütt szokásos házassági kötelességek teljesítését. - Beleegyezett ez az X. Y. hajadon, hogy J. N. N. felesége legyen. Hozományát, melyet magával visz atyai házából, ezüstöt, aranyat, ékszert, ruhát, lakásszerelvényeket, mindezt átveszi N. N. vőlegény 100 ezüst zúz árában. - N. N. vőlegény megtoldja ezt a magáéból még 100 ezüst zúzzal, aminek összsummája 200 ezüst zúz. - Azonkívül szólt a vőlegény: ennek a házassági levélnek, hozománynak és pótlásnak jótállását magamra vállalom, és kötelezem örököseimet is, hogy az kifizettessék az én legjobb javaimból és birtokomból, ami nekem az ég alatt van, akár megszereztem már, akár meg fogom szerezni, legyenek azok ingatlanok vagy ingók. Mindezek legyenek kezesek és jótállók, hogy azokból kifizettessék e házasságlevélnek és hozománynak vagy pótlásnak összege még a testemen lévő köpönyegből is, életemben és halálomban mától minden időben. Ennek a házasságlevélnek, hozománynak és pótlásnak kezességét magára vállalta N. N. vőlegényünk az Izrael leányait illető minden házasságlevél és pótlás-kötelezvény érvényessége és jelentősége szerint, ahogyan a mi egyházi bölcseink intézkedtek, nem mint látszólagos, sem mint kötelezvény-vázlatot. Mindezt magára vállalta N. N. vőlegény, ezzel a hajadonnal szemben mindazok szerint, amik itt világosan megirattak, egy tárgy által, amelynek révén mindez birtokba vehető. S így minden teljesen érvényben és szabályban van. (A két tanú aláírása.) Válás esetén a nő igényt tarthatott végkielégítésre, amelyet a keszubó (kesszübe) okiratban biztosítottak. Hajadon állapotból férjhez ment leány legalább 200 zúzt, özvegy pedig legalább 100 zúzt kapott; kohanita apák az alapösszeg kétszeresét követelték leányaik számára. Ehhez a végkielégítési alapösszeghez járult még a hozomány után igazodó, jelzáloggal biztosított összeg is, a hozománynak kb. 150%-a. Azért állapították meg ilyen magas összegben a végkielégítést, hogy megnehezítsék a válásokat. Árva leány legalább 50 zúzt kapott a községtől, de rangjához mérten többet is. A ketuba ős sémi intézmény, de a Tóra még nem említi. A keszubóban biztosított összeget nem a férj, de a nő gyermekei örökölték anyjuk halála után. A házasságkötés baldachin (chuppa) alatt történik. A Talmud idejében az apák fiúgyermek születésekor cédrusfát, leány születésekor ciprusfát ültettek, hogy abból készíthessék később a baldachinhoz való oszlopokat. Két lakodalmat tartottak, a menyegző napján és az ezt követő szombaton. A lakodalmi vendégséget a talmudi időkben a vőlegény barátai és közülük különösen a hét aravezető mulattatta, és ezek meg is ajándékozták a házaspárt. A menyasszonyt zeneszóval kísérték a szülői házból új otthonába., a jegyespárt ez alkalommal megkoszorúzták. A közönség közé mandulát, diót szórtak és dicsőítették a menyasszony szépségét. A zsidó vigadozásnak azonban nem szabad zavartalannak lenni, azért egy értékes kelyhet összetörtek a menyegzői lakomán.

 

A házasság a teremtés rendjében

A házasságnak maga Isten a szerzője. A házasságra szóló meghívást a férfi és a nő a saját természetében hordozza. A házastársi szeretetet Isten megáldotta és arra rendelte, hogy termékeny legyen és a teremtésért való felelősség közös művében valósuljon meg (Ter 1,28). - A bűn uralma alatt a házasságot, a férfi és a nő kapcsolatának egységét mindig fenyegette a megnemértés, az uralomvágy, a hűtlenség, a féltékenység, melyek a gyűlöletig és szakításig is vezethetnek. E feszültségek nem a ffi és a nő természetéből, nem is kapcsolatuk természetéből, hanem a bűnből származik. Az ősbűn, az Istennel való szakítás első következménye a ffi és a nő eredeti közösségének megtörése: kapcsolatukat a kölcsönös vádaskodás megzavarta (vö. Ter 3,12); a Teremtőtől ajándékba kapott kölcsönös vonzalmuk (vö. 2,22) uralkodássá és ösztönös vágyakozássá alakult (vö. 3,16); a ffi és a nő hivatását a termékenységre, a sokasodásra és a föld fölötti uralomra (vö. 1,28) a szülés fájdalmai és a kenyérkeresés fáradalma terheli (vö. 3,16-19). Mindazonáltal a teremtés rendje a súlyos zavar ellenére is fönnmaradt, és a kegyelem segítségével a házastársak megvalósíthatják az életnek azt az egységét, amire Isten őket „kezdetben” teremtette. A bűnbeesés után épp a házasság segít legyőzni az ember önmagába zárkózását, az önzést, a gyönyör hajszolását, és segít megnyílni a másik felé, a kölcsönös segítségre, önmaga elajándékozására. - Isten népén belül a keresztény házastársak sajátos ajándékkal, kegyelmekkel rendelkeznek. E kegyelemnek erejével segítik egymást a házaséletben, továbbá a gyermek elfogadásában és nevelésében. E kegyelem forrása Krisztus, aki „velük marad” a házasság nehéz perceiben is, amikor „esteledik”, és erőt ad nekik, hogy egymást természetfölötti, nemes és termékeny szeretettel szeressék.

A szentségi jelleg kifejezi és biztosítja, hogy a házasság jogos és üdvszerző állapot; az ember a házasságon keresztül meghatározott módon részesül a megváltásban, hiszen minden szentség a Krisztushoz való hasonlóságot valósítja meg. Ez csak kegyelmi ajándék lehet, mely a házasélethez szükséges kegyelmeket közvetíti, föltételezve, hogy a felek nem állítanak akadályt a kegyelem útjába. Csak az ilyen házasság jelképezheti teljesen Krisztus és az Egyház szeretetkapcsolatát.

A szentségi jel a megkeresztelt férfiés nő házassági szándékának kölcsönös kifejezése (matrimonium consummatum); a szentség kegyelmi tartalma (res et sacramentum) a feleknek egymás iránti, halálig tartó szeretete. A házassági kötelék így hasonlít ahhoz az eltörölhetetlen jegyhez, mely benne van a keresztségben, a bérmálásban és az egyház rendben. Már a keresztség eltölti a hívők életét szentségi jelleggel, és ezt a további szentségek részletezik az élet szükségleteinek megfelelően. A házasság éppen a szeretet vonalán adja meg a szorosabb beoltást a megváltás misztériumába. A felek az odaadó, áldozatos szeretetben válnak Krisztushoz hasonlóvá, de ezt a kegyelmet tudatosítani kell és életté kell váltani. A szentségi jelleget nem úgy kell érteni, hogy az valami ráadás a házassági kapcsolathoz, hanem maga a házassági kötelék válik szentséggé akkor, amikor szándékukat kölcsönösen kifejezik. Ez az életszövetség a természet rendjén is nyugszik. Mivel a férfi és a nő egész személyes odaadásáról van szó, amelyből utódok is származnak, azért kell, hogy a házassági szándék föltétlen és végérvényes legyen. A házasság érvényes marad akkor is, ha valamelyik vagy mindkét fél később visszavonja szándékát. Ezért pl. az ún. próbaházasság nem érvényes, mert hiányzik a megfelelő szándék. A házasságértelme a Ter 2,18 és az Ef 5,21-33 alapján a felek kölcsönös kiegészítésében, tökéletesítésében és egységében található meg, ugyanakkor túlmutat a felek kapcsolatán, mert megvan a kifelé mutató cél is, gyermekek nemzése és ezzel a család, a társad., az Egyház szolgálata. Ez a cél a férfi és a nő egységéből, életközösségéből következik.

A gyermek vállalásával Isten teremtő tevékenységében részesednek, s így életközösségük be van állítva a teremtés és az üdvrend nagy összefüggésébe. A gyermek a házasság lényegéből fakad, de azért a házasságnak ott is megvan az értelme, ahol az magtalan. Életközösségük akkor is a kölcsönös tökéletességet szolgálja, s akkor is tanúi lehetnek Isten szeretetének a világban. Ha valaki tudatosan kizárja házasságából a gyermekáldást, akkor a szándék fogyatékossága érvénytelenné teszi a házasságot. A II. Vatikáni Zsinat is a felek kölcsönös szeretetét mondja a házasság életadó elemének, s ugyanakkor a gyermekre való irányulását is hangoztatja. Egy férfinek és egy nőnek az életközössége az élet egész tartamára vonatkozik. Mindkettő benne van a természetes házasságban is, hiszen ott is személyes és teljes odaadásról van szó. Bár az ember törékeny és állhatatlan, a szándékát meg is változtathatja, de a házasságtermészetének és követelményének csak a teljes és végleges önátadás felel meg. A szentségi házasság Krisztus és az Egyház örök kapcsolatának a jelképe. Azért az Egyház minden érvényes és befejezett (elhált) házasságot fölbonthatatlannak tart, nemcsak a szentségi házasságot. Megfelelő okok esetén csak a különélést engedi meg, nem az új házasságkötést. S mivel isteni törvényről van szó, nem is tehet másként. Kivétel az ún. szentpáli kiváltság (1Kor 7,15) (privilegium paulinum), amely akkor alkalmazható, ha nemkeresztény házastársak egyike megkeresztelkedik, de társa emiatt nem akar vele békében élni. Hasonló eset a szentpéteri kiváltság, amely szerint a pápa súlyos ok miatt fölmentést adhat a megkeresztelt és meg nem keresztelt fél házassága alól. Ezekben az esetekben a megokolás az, hogy „Isten békességre hívott meg bennünket” (1Kor 7,15), ezért a hit javára lehet dönteni. A házasság szentségi jellegének tisztázása egybeesik az egyházjog tudományos kifejlődésével, s itt tisztázódott az Egyháznak a szentségre való illetékessége is. Igyekeztek meghatározni a szándék kifejezésének módozatait, és fölállították az akadályokat is, amelyek vagy az ember természetéből, vagy a közjó megőrzéséből fakadtak. A keleti Egyházban általában házasságtörés esetén megengedik a válást és az új házasságot, de náluk nincs a házasságra vonatkozó egyetemes törvényhozás.

Erkölcsteológiailag a követelmény mindig az volt, hogy az erkölcsi szabályokat a házasság értelméből és céljából vezessék le. A házastársak egymáshoz való viszonya nyilvánvalóan különbözik minden más viszonytól, még a szülő és a gyermek viszonyától is. Ezért helyénvaló az a kifejezés, hogy a keresztények „az Úrban kössenek házasságot” (1Kor 7,39). Az apostolok korában közelinek tartották Jézus második eljövetelét; s ebben a várakozásban a lemondó szűzi élet a házasság fölé emeltetett. Szent Pálnál a házasság és szüzesség egyaránt a Lélek ajándéka (1Kor 7,7), a szüzesség nem homályosítja el a házasságértékeit. Legföljebb arra kell gondolni, hogy akik házasságban élnek, jobban le vannak kötve a világi dolgokkal (1Kor 7,25-40).

Az egyházatyák korában a házasságtermészetes és kegyelmi adottságai mellett egyre nagyobb szerepet kapott az a szempont, hogy a gyermekáldás mellett a házasságban adva van az orvoslása annak a rendetlen érzékiségnek, amely az áteredő bűn következménye. A teol. megfogalmazás Szent Ágostonra vezethető vissza, aki (legalábbis korai írásaiban) az áteredő bűnt azonosította a bennünk lakó rendetlen hajlamokkal. Ezért a házassági nemi kapcsolatba is belejátszik a bűnnek valamilyen árnyalata, amit azonban ment a cél, a gyermekáldás. A házasság szentségi voltát azonban Ágoston is elismerte, javaiként a gyermeket, a hűséget és a fölbonthatatlanságot (proles, fides, sacramentum) jelölte meg. A nemi ösztön ilyen megítélésébe kétségtelenül belejátszott az egyházatyák korában a sztoikus bölcselet hatása is, amely igazi erénynek a szenvedélyek fölötti uralmat tartotta. Amellett a görög világban ismert volt a test leértékelése a lélekkel szemben. A gnosztikusok és a manicheusok a testet és a testiséget egyenesen a rossz szüleményének tekintették. De az ilyen aszketikus értékelés nem akadályozta a skolasztikus teológiát abban, hogy fölismerje a házasság szentségi mivoltát, és azt elméletileg is kidolgozza. Ezt az egyházi tanítóhivatal a firenzei és a trienti zsinaton megerősítette (DS 1310, 1801). A II. Vatikáni Zsinat magáévá tette a teljes dogmatikai hagyományt, és a házasságot a család és a társadalom mai helyzetének szemszögéből, továbbá lelkipásztori szempontból tárgyalta. Azt kereste, hogy az Egyház hogyan járulhat hozzá a házasság és a család mai válságának a megoldásához. A házasság nemcsak állapot, hanem egyúttal feladat is, mind erkölcsi síkon, mind a kegyelem síkján. A szentségben kapott kegyelem megkívánja a felhasználást. A feleknek arra kell törekedniük, hogy egyre jobban bevonják egyéniségüket abba az eszménybe, amit az isteni elgondolás kijelölt nekik. Az Egyház kifejezetten tanítja, hogy a családtervezés a házastársak joga. A II. Vatikáni Zsinat fölhívja őket, hogy feladatukat emberi és ker. felelősséggel töltsék be. Fontolják meg, hogy mi válik a maguk javára, a már megszületett vagy születendő gyermekeik javára, mérlegeljék a korviszonyokból és saját társadalmi helyzetükből adódó anyagi és szellemi föltételeiket, s végül vegyék figyelembe, hogy mit kíván a közjó családjukban, hazájukban és az Egyházban. Mindezekben az isteni törvény szerint tájékozódó lelkiismeretükhöz kell igazodniuk.

A hatályos Egyházi Törvénykönyv a házasságot nem definiálja a szó szoros értelmében, de az 1055.kánon házasság fogalma indirekt meghatározásnak felel meg. E kánon ún. természetjogot megfogalmazó (vagyis nem tisztán egyházi) jogszabály, tehát minden házasságra, a nem keresztényekére is alkalmazható. Leírása szerint a házasság az a szövetség, amelyben a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, amely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul. E szövetséget Krisztus Urunk a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte (1055.k. 1.§). Noha a házasságnak ez „meghatározása” nem tesz említést a házasság céljáról, a házasfelek java és a gyermek, mint a házasság természetes irányulását meghatározó tényezők szerepelnek benne. Ezeket a Codex másutt a házasság „lényeges elemei” (elementum essentiale) néven említi (1101.k. 2.§). Az egyházjog nem jelöl meg sorrendet, értékrendet ezen elemek közt, eltérően az 1917-es CIC 1013.k. 1.§-ától, mely a házasság elsődleges céljának a gyermeknemzést és a nevelést nevezte, a kölcsönös segítséget és a „vágy csillapítását” (remedium concupiscentiae) pedig másodlagosnak minősítette. A házasság lényeges elemeinek differenciáltabb szemlélete, rangsoruk jogi meghatározásának megszűnése nem jelentéktelen következményekkel is jár a jogban, pl. a házasság lényeges elemeinek kizárása (vö. 1101.k.) vagy a házasság lényegi terheinek vállalására való képtelenség (1095.k. 3) megítélése terén. Ilyenkor ezek szerint ezt a tágabb szemléletet kell alkalmazni. Ennek fényében értékelendő a katolikus félnek az az ígérete is, amely a vegyes házasság kötés engedélyezéséhez szükséges, és amelyben arra kell kötelezettséget vállalnia, hogy erejéhez képest (tehát nem válás árán) mindent megtesz azért, hogy minden gyermeke a katolikus egyházban keresztelkedjék és nevelkedjék (1125.k. 1).

Bár a hatályos Egyházi Törvénykönyv a házasság meghatározásakor a szentírási eredetre és értelmezésre valló szövetség (foedus) kifejezést használja a szerződés (contractus) szó mellőzésével, a definíció után azonnal alkalmazza a szerződést is (1055.k. 2.§). A házasságkötés ugyanis olyan cselekmény, melyről jogilag leginkább a szerződés kategóriájában lehet tárgyalni. A házassági beleegyezés kinyilvánítása csakugyan kölcsönös, kétoldalú akaratnyilvánítás 2 jogilag erre képes személy között, melynek eredményeként a felektől szándékolt jogi hatások jönnek létre. Aki viszont szerződésként kezeli a házasságot, annak feltétlenül hangsúlyoznia kell, hogy sajátos jellegű szerződésről van szó, melyet csak 1 férfi és 1 nő köthet egymással, tartalma eleve meghatározott, s nem függ a felek szabad egyezkedésétől, mely nem bontható fel a szerződő felek akaratából, nem tartalmazhat jogot vagy kötelességet csupán az egyik fél részére, stb.

E szövetségről (szerződésről) állítja a CIC, hogy nem állhat fenn érvényesen 2 megkeresztelt között anélkül, hogy ne lenne egyszersmind szentség is (1055.k. 2.§): vagyis két keresztény között minden érvényes házasság szentség. Így pl. két protestáns tisztán polgári házasság a nem csupán érvényesnek, hanem szentségnek is minősül. Az egyházi tanítóhivatal számos megnyilatkozása hangsúlyozta ezt. Az Úr Krisztus ugyanis szentségi rangra emelte a házasságot, a házasság pedig maga a szerződés, ha azt jogszerűen kötik meg. Ehhez járul, hogy a házasság azért szentség, mert szent jel: kegyelmet közvetít, és Krisztusnak az Egyházzal élt misztikus házasságának képe. Mindezek megjelenési formája annak a szoros egyesülésnek a köteléke, amely a férfit és a nőt összekapcsolja, ami nem más, mint maga a házasság. Nyilvánvaló tehát, hogy a keresztények között minden igazi házasság önmagában és önmagától szentség; semmi sem áll távolabb az igazságtól, mint hogy a szentség a házasságra kívülről ráaggatott dísz, vagy egy olyan kívülről kapott sajátság, amely az emberek tetszése szerint elválasztható a szerződéstől” (DS 3145-3146).

Jóllehet egyes szerzők ebben a kérdésben manapság új utakat keresnek, s még a katolikusok érvényes házasságkötését sem minősítik mindig szükségképp szentségnek, sok neves szakember (pl. Eugenio Corecco, Javier Hervada, Urbano Navarrete, Tomás Rincón) hangsúlyozza, hogy a keresztények érvényes házasságát teológia és ontológiai alapon mindig szentségnek kell tekinteni, ugyanis a megkeresztelt ember nem kerülhet a keresztség előtti állapotba, mivel ez a szentség eltörölhetetlen jegyet ad. Ennélfogva két keresztény valódi, érvényes házasságával óhatatlanul, a dolog természetéből fakadó szükségszerűséggel jelzi és valósítja szentségileg Krisztus és az Egyház kapcsolatának misztériumát. Így két keresztény között „tisztán természetjogi” házasság nem létezhet. Természetesen az egyházi hatóságok, így a bíróságok gyakorlata is ez utóbbi, az 1055.kánon 2.§-ában is rögzített elmélethez igazodik.

Ha nem mind a két fél keresztény, a házasság érvényes, de nem szentségi; legalábbis ez az uralkodó teológiai felfogás, mely a mai egyházjogi gyakorlat alapjául szolgál. Ezt mutatja, hogy a keresztények közti elhált házasságot az egyház sohasem bontja fel (vö. 1061.k. 1.§, 1141.k.), a keresztény és nem keresztény közti elhált házasságok pápai felbontására megfelelő feltételek esetén van lehetőség (vö. SC Fid, Instr. et Normae, 1973. XII. 6, nr. I, a: Leges V, 6702). A keresztény és nem keresztény közti érvényes házasság magától szentséggé válik, ha a megkereszteletlen fél elnyeri a keresztséget.

Különösen a Trienti Zsinat utáni teológiában különböző elméletek alakultak ki arról, mi történik két olyan nem keresztény személy házasságával, akik később mindketten megkeresztelkednek. Egyes szerzők azt állították, hogy ilyenkor a házasság nem válik automatikusan szentséggé. Arra hivatkoztak indoklásul, hogy a szentség a keresztények közti házasságkötés (matrimonium in fieri) által jön létre, sőt a legszűkebb értelemben éppen azt jelenti. A szerzők többsége azonban ennek ellenkezőjét vallja, vagyis elfogadja, hogy nem keresztény házastársak megkeresztelésekor korábban már fennálló, érvényes házasságuk szentséggé válik. Ez a fölfogás tükröződik a pápai joggyakorlatban, hiszen a hit javára nem bontják fel a keresztény és nem keresztény közti házasságot sem, ha a nem keresztény fél megkeresztelkedése után a házastársak folytatták az együttélést (SC Fid, Instr. et Normae, 1973. XII. 6, nr. I, b: Leges V, 6702).

 

A házasság  lényegi tulajdonságai

Egység, ami azt jelenti, hogy a házasság csakis egyetlen férfi és egyetlen nő közti kizárólagos kapcsolat. Ellentéte a poligámia és az ún. csoportházasság. A házastársi hűtlenség is a házasság e lényegi tulajdonságát sérti meg, melynek alapja a természetjog és a kinyilatkoztatás. Főleg a hagyomány hangsúlyozza, hogy a monogámiát a természetjog kívánja meg, mivel ez a legalkalmasabb forma a házasság természet adta rendeltetésének elérésére. Ennek kapcsán a régebbi katolikus szerzők gyakran megjegyezték, hogy a többférjűség (poliandria) az ún. elsődleges természetjoggal ellenkezik, mivel nehezen meghatározhatóvá teszi az apa személyét és közvetlenül ellenkezik a gyermek világrahozatalának és nevelésének céljával. A többnejűség ugyanakkor csupán a másodlagos (nehezebben fölismerhető) természetjoggal ellenkeznék, mivel az utód szempontjával nincs közvetlen ellentétben, viszont nehezebbé teszi a házasság egyéb „céljainak” megvalósítását. Újabban inkább a kinyilatkoztatásból szokás megalapozni a házasság egységének lényegi követelményét. Az elhomályosult emberi értelem számára a teremtett természet követelményeit is gyakran magának a kinyilatkoztatásnak kell megvilágítania (Ter 1,27; 2,24; Mt 19,1; 1Kor 7,2-4; Ef 5,32).  Az egyházi hagyomány egyértelműen hangsúlyozza a házasság monogám jellegét. A Trienti Zsinat elítéli a keresztények poligámiáját (Sess. XXIV, De sacramento matrimonii c. 2: DS 1802). Előtérbe került az a gondolat, hogy a házastársi egység szentségi jelentése (Krisztus és az Egyház megbonthatatlan kapcsolata) a keresztények házassága egységének is végső alapja, és különleges szilárdságot ad az egység lényegi tulajdonságának a szentségi házasságban.  

Felbonthatatlanság, melynek értelmében az érvényesen létrejött házasság nem bontható fel, és magától sem szűnik meg másként, mint a felek egyikének halálával. A felbonthatatlanság alapját ugyancsak a természetjogban, mégpedig a másodlagos természetjogban szokás megjelölni.

A házasság létrejötte. A házasságot arra jogilag képes feleknek törvényesen kinyilvánított, semmiféle emberi hatalommal nem pótolható, beleegyezése hozza létre (1057.k. 1.§). A konkrét házassági köteléknek tehát a létesítő oka a házassági szövetségkötés, mely jogképes feleknek (olyan férfinak és nőnek, akik közt nincs házassági akadály) törvényesen (megfelelő formában) kinyilvánított beleegyezésében áll. Amikor a bírósági gyakorlatban egy házasság érvénytelenségének megállapításáról folyik per, mindig azt kell szem előtt tartani, hogy a házasság létrejöttének ez a 3 nélkülözhetetlen tényezője jelen volt-e a házasságkötéskor. Ha ugyanis akár a felek jogképessége, akár a beleegyezés, akár az akaratnyilvánítás törvényes formája hiányzott, a házasság érvénytelen. Az eskető az Egyház nevében veszi ki az esküt a házastársaktól és adja az Egyház áldását (házasságkötés szertartása). Jelenléte és a tanúk azt teszik láthatóvá, hogy a házasság egyházi életforma.

A házasságkötés idejét, helyét, szertartását a házasságjog meghatározza. Az érvényes szentségi házasság megkötésének kánonjogi feltétele a házasságkötés formája. Az érvényesen megkötött (ratum) házasság a házasság elhálása által teljesedik be (lesz consummatum) és válik fölbonthatatlanná. Az el nem hált házasság fölbontható. A házasság létrejöttét be kell jegyezni a házassági anyakönyvbe.

A házasságkötéshez való jog alapvető emberi jog. A házasság méltósága ellen bűnök: házasságtörés, válás, többnejűség, vérfertőzés, szabad szerelem, próbaházasság.

Típus: 
Esketés
Tartalom dátuma: 
péntek, 2019, január 18