Házasság, házassági beleegyezés, házassági kötelék, vegyes házasság, eskető, nászmise

Házasság, házassági beleegyezés, házassági kötelék, vegyes házasság, eskető, nászmise

 

Házasság

Egy férfi és egy nő egész életre szóló, szabad akarattal vállalt szövetsége, mely természete szerint a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul. A vallástörténeti kutatások megcáfolták a fejlődéselméletnek azt a tételét, hogy a monogám házasság a nemi összevisszaság formáiból a soknejűségen keresztül bontakozott ki. Az egynejűség (ha felbontható is) a legelterjedtebb formának mutatkozik, és egyetlen kultúrkörhöz sincs kötve. A soknejűséggel szemben a sokférjűség sokkal ritkább. A konkrét formáját sohasem a nemiség, ill. a férfi és a nő kapcsolata határozza meg csupán. A hagyomány, a törvényhozás és az erkölcsi megítélés a házasságot elsősorban a család (a társadalom alapsejtje), a gazdasági tényezők és a közösségi lét összefüggésében értelmezte, az eleve adott rend elemeként, gyakran a legfőbb lény akarata hordozójaként szemlélte. A születéssel, a nagykorúság elérésével és a halállal együtt az élet legfontosabb fordulói közt tartják számon, melyet rituális cselekménnyel kell elérni. A legtöbb helyen a szertartásos házasságkötést is csak egyszer alkalmazzák, még ha a nemi élet túl is lép keretein.

Már Hammurápi törvénykönyve (Kr. e. 2000 k.) szerint, ha egy polgár feleséget vett magának, de szerződéses megállapodásba nem foglalták, az az asszony nem volt feleség.

Az ókori görögöknél egynejűség volt, az asszony szinte egyenjogú volt a férjével. Spártában a házasság egyetlen célja az utód, Athénban a törvényes nemzés és a rendezett háztartás. Az athéni polgár a házassággal hármas kötelezettséget teljesített: az állam iránt, melynek polgárt adott; az istenek iránt, hogy legyen, aki a családi áldozatokat bemutassa; s a családja iránt, hogy az ősök kultusza fönnmaradjon. A gyermeket, főként a fiút áldásnak, a gyermektelenséget csapásnak tekintették. A családok fenntartása érdekében szokásos volt az adopció. A törvényes házasság feltétele mindkét fél polgári származása. A rokonság nem volt házassági akadály, csak az egy anyától valók házasságát tiltották. Plátón a leánynál 20, a férfinél 30 év korhatárt adott, de a gyakorlatban csak arra ügyeltek, hogy a nő jóval fiatalabb legyen. Érvényességi feltétel volt az ünnepélyes eljegyzés, a hozományra vonatkozó jogügylet. A hozomány, a menyasszony atyai öröksége nélkül a házasság felbontható volt. Szegény lányoknak gazdag polgárok adták össze a hozományt. Az érdemes, de vagyontalanul meghalt polgárok leányait az állam házasította ki. A házasság szertartása a tisztító fürdővel kezdődött, melyhez a vizet meghatározott forrásból v. folyóból a házasulandók gyermek rokonai merítették. A menyasszony ünnepi díszben, fején koszorúval várta a vőlegényt, aki szülei kíséretében és tanú vendégekkel érkezett. Amikor összegyűltek, az örömapa áldozatot mutatott be a házasság védőisteneinek (Zeusz, Héra, Afrodité, Artemisz és a helyi istenek). Intő jelül kivették az állat epéjét, hogy a házasság mentes legyen a haragtól és keserűségtől. Ezután következett a lakodalom.

Az ókori Róma jogrendjében a házasság számos meghatározása közül kiemelkedik Modestinus definíciója: „Nuptiae sunt coniunctio maris et feminae et consortium omnis vitae, divini et humani iuris communicatio” (Dig. 23. 2. 1): 'a házasság a férfi és a nő kapcsolata, egész életre szóló sorsközösség, isteni és emberi jog szerinti közösség'. A rómaiak a házasságot mint önkéntes egyesülést életközösségre és gyermekek nemzésére, szentnek tartották. A konkubinátus és a rabszolgák házasság a lenézett volt. A törvényes házasság (matrimonium iustum) feltételei: a) a házasodás joga, ami a római polgárjog része. Az idegenek és rabszolgák sem egymás között, sem szabad emberrel nem köthettek törvényes házasságot; b) férfiaknál a 14., nőnél a 12. életév; c) vérrokonok nem házasodhattak; d) az apa és nagyapa beleegyzése.

A törvényes házasság szigorú formájában az asszony kilépett atyja hatalmából, és vagyonával együtt a férje hatalma alá került (in manum conventio), s annak családjában örökösödési jogot nyert. Az ilyen házasság megkötésének módjai: a confarreatio (a legrégibb és legünnepélyesebb forma). Ha a felekben megvolt az állandó házassági együttélés szándéka (affectio maritalis), s az így folytatott együttélés 1 évig tartott, a férj elbirtoklás útján megszerezte a férji hatalmat. Ez a fajta elbirtoklás a köztársasági kor végén, a fentebb említett két forma pedig a Kr. u. 4. sz: tűnt el. Ez a változás egyben a nő beleegyezése fontosságának növekedésével volt párhuzamos. Ebben az összefüggésben fogalmazódott meg Ulpianus megállapítása, mely szerint „nuptias non concubitus, sed consensus facit” (Dig. 35. 1. 15), vagyis a házasságot „nem az elhálás, hanem a megegyezés hozza létre”. A coemptio, mellyel az apa jelképesen eladta leányát, annak beleegyezésével a leendő férjének. Az asszonyt az ilyen házasságban materfamiliasnak hívták.

A törvényes házasság szabadabb formájában az asszony atyja hatalma alatt maradt, esetleg teljes önrendelkezési joggal, s vagyona felett is rendelkezett. Ez esetben természetesen férje után nem örökölt. Az ilyen asszony volt az uxor. A császárkorban ez utóbbi forma vált általánossá, mert a nők nem szolgáltatták ki magukat férjüknek. Kezdetben a confarreatióval kötött házasságfelbonthatatlan volt, papok esetében mindig az maradt. A nem ünnepélyesen kötött ~ok felbonthatók voltak. A válásnak nem voltak formaságai, a férj egyszerű kijelentéssel elbocsáthatta az asszonyt.

A magyaroknál a honfoglalás előtt, amikor a nő elérte a férjhezmenetel korát [14-16 év], eladó lány lett. A vőlegény a leány szüleinek megszabott díjat fizetett érte. A házas nőnek feleség volt a neve, ami magában foglalta azt is, hogy nem egyszerű szolgája a férjének. A gyér források szerint a többnejűség a magyarokok között vagy nem létezett vagy nagyon ritka volt.

A Szentírás az Isten képére alkotott férfi és nő teremtésével kezdődik (Ter 2,24), a Bárány menyegzőjének (Jel 19,7.9) látomásával fejeződik be, s szinte folyamatosan beszél a házasság misztériumáról, alapításáról, Istentől való értelméről, eredetéről és céljáról, különböző megvalósulásairól az üdvösség történetében, a bűnből fakadó problémáiról és megújulásáról Krisztus és az Egyház új szövetségében (vö. Ef 5,31-32; 1Kor 7,39). –

Az Ószövetségben maga a házasság szó nem szerepel. A férfi és nő házassága berit, 'szövetség' (Mal 2,14), melynek maga Jahve a tanúja és a védelmezője, s ugyanez a szó jelzi Jahve és népe kapcsolatát is (Oz 2). Ruth és Tóbiás könyve megindító tanúságok a házasság és a házastársak hűséges és gyöngéd közösségének emelkedett fölfogásáról. A hagyomány az Énekek énekében mindig az emberi szerelem nagyszerű kifejezését látta, ami tiszta tükröződése Isten szeretetének; egy olyan szeretetnek, ami „erős, mint a halál” és „vizek árja ... nem oltja ki” (Én 8,6-7). Izraelben (miként az egész ókori Keleten) a házasság elsősorban két család ügye volt, pontosabban a menyasszony és a vőlegény apjára tartozott (Ter 24,2; 38,6; MTörv 7,3;. Bír 14,2); v. magára a vőlegényre (vö. Kiv 22,15). Az apa választott feleséget a fiának (Ter 24,2; 38,6; MTörv 7,3;. Bír 14,2), ő szerezte meg a menyasszony apjának beleegyezését (Kiv 21,16). Háborús időkben a ffi rabolta magának a feleséget (Bír 11,19), vagy zsákmányként (5,30) kapta. Olykor előfordult, hogy a fiú szülei akarata ellenére választott menyasszonyt (Ter 26,34), v. hogy a lányt szülei megkérdezték, beleegyezik-e a házasságba (24,57-58). A feleséget legszívesebben a maguk nemzetségéből vagy törzséből választották (Ter 24,4; 29,12; Tób 7,2.12;. Bír 14,3). Így a család tulajdona, főleg a földbirtok a nemzetség, illetve a törzs birtokában maradt. Azok a lányok, akikre örökség várt, nem mehettek máshoz férjhez, csak törzsük valamelyik tagjához (Szám 36,5-12). A menyasszony a vőlegénytől ajándékot (Ter 24,53; 34,12), apjától hozományt kapott, mely lehetett rabszolganő, szántóföld v. akár egy város is (16,1; 24,61; Józs15,18; 1Kir 9,16), és a nő saját tulajdona maradt. Ha a férfi a jegyajándékot megadta, a feleség a birtokába került, a férj tehát mintegy tulajdonos lett, s a feleség a hozzátartozója (vö. MTörv 22,22). Nem lehet biztosan állítani, hogy ezt szerződésbe foglalták-e, mint Babilóniában (talán Tób 7,14 említi az első írásos házassági szerződést). Jóllehet Izraelben külső formája szerint a házasságkötésnek volt üzleti jellege, a házasság nem tekinthető adásvételnek, a férfi nem rendelkezhetett úgy a feleségével, mint egy megvásárolt holmival, a kialkudott összeg nem számított vételárnak, inkább váltságdíjjal vagy vérdíjjal hasonlítható össze. Mindamellett e gyakorlati szempontok nem szorították háttérbe a házasságban a szerelmet és egymás szeretetből való kölcsönös szolgálatát (Ter 2,19; 3,12; Tób 6,18; 8,6; Péld 5,18-23; 31,10; Sir 40,32). A szerelemből kötött házasságok mégis elsősorban az egyszerű nép (pásztorok, parasztok) körében jöttek létre (1Sám 18,20; Rut 2,7; Ter 24,11; 29,10; Kiv 2,16; 1Sám 9,11). A korai zsidóságban a fiúk a 13. évük betöltésétől, a leányok 12,5 éves koruktól számítottak házasságra jogosultaknak. Bár a korai házasságot tartották ajánlatosnak (vö. 2Kir 8,16.26), a házasságkötéssel ált. megvárták a 18. év betöltését. A menyegzőt egy egész évig tartó jegyességnek kellett megelőznie. A menyasszony átvezetése új otthonába rendszerint az ünnep első estéjén történt. A vőlegény rokonai és barátai kíséretében, ünneplő ruhában és turbánnal a fején vonult menyasszonya szülei házához. Innen a menyasszony barátnői jöttek elébe és fogadták. Jézus erre a lakodalmi szokásra hivatkozik, amikor a példabeszédben ezt mondja: „Hasonlít a mennyek országa tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat, hogy a vőlegény elé menjenek” (Mt 25,1). A ~ akkor jött létre, amikor a menyasszony a vőlegény házába lépett (menyegző), s ezzel férje uralma alá került. Ettől kezdve a férjnek kötelessége volt gondoskodni a feleségéről és neki védelmet nyújtani. Erre utal a jelképes kifejezés: a köntös csücskét ráteríteni (Rut 3,9; Ez 16,18). A házasság az egyik fél halálával (özvegy) fejeződött be, vagy válás vetett neki véget.

A házasság céljának azt tekintették, hogy gyermekeknek adjanak életet (Ter 1,28; 9,1; Tób 6,18; Zsolt 127,3), főleg fiúknak (Zsolt 128,6; Tób 6,15; Ter 24,60). A sok gyermeket Jahve áldásának (Zsolt 127,3) és a legnagyobb jónak (Ter 24,60) tekintették; a gyermektelenség és a terméketlenség a legnagyobb csapást jelentette az asszonynak (30,1; 1Sám 1,6); Isten büntetésének (Jer 18,21; Iz 47,9) számított. Innen érthető a többnejűség, a sógorházasság és hasonlók (vö. Ter 4,19-25). A MTörv 21,15 a 2 feleséget magától értetődőként említi. A feleségek száma attól függött, hogy a ffi mennyire volt jómódú. A gazdagoknak, pl. a királynak, sok feleségük volt (2Sám 5,13; 1Kir 11,1-8; de: MTörv 17,17). A későbbi időből vannak adatok arra, hogy az egynejűséget tökéletesebbnek tartották a többnejűségnél (Tób 8,6; 7,12; de erre utal a Ter 2,24 és a Zsolt 117,3; Péld 5,15-18; 12,4; 18,22; 19,14; 31,10-31 is). A próféták a Jahve és Izrael közti viszonyt a házassághoz hasonlították, s ez eleve egynejűséget tételez föl (Oz 2,18-23; Jer 2,2; 3,7; Ez 16,8; Iz 50,1; 54,5; 62,5). A főpapnak csak egy felesége lehetett. Jézus korában a poligámia már csaknem teljesen háttérbe szorult.  Az, hogy az izraeliták tartózkodtak volna a házasságtól, nem mutatható ki egyértelműen. A házasság elvetése (pl. az esszénusok körében, akiknek csak egy kis része tartotta a házasságot megengedhetőnek) nem annyira tisztaságra törekvésből eredt, inkább a házassággal kapcsolatban eluralkodott pesszimizmussal magyarázható.

Az Újszövetségben Jézus első nyilvános csodáját a kánai menyegzőn tette. Tanításával visszaadja a házasság eredeti, Isten által elgondolt méltóságát; kimondja a házastársak életének fölbonthatatlan egységét: „már nem ketten vannak, hanem egy test” (Mt 19,6). A házasság kezdetben (Isten terve szerint) fölbonthatatlan volt. A válást a szív keménysége miatt engedélyezte a mózesi törvény. A férfi és a nő közti szövetséget Isten hozta létre, ezért embernek nincs joga azt fölbontani. A házasság a maga testi valóságában ennek a földi életnek az intézménye. A mennyek országában ebben a földi formában nincs feladata. Ezért kell lemondani a házasságról azoknak, akiket Jézus a mennyek országa hírnökeivé (apostolok, papság), ill. kiváltságos tanúivá (szerzetesek) tesz (Mt 19,12.29; Lk 18,29). Szent Pál apostol az Úr szavára hivatkozva egyértelműen elítélte a válást (1Kor 7,10-16). Még ha az egyik fél hitetlen volt is, akkor is csak a hitetlen házastárs kezdeményezésére tartotta megengedhetőnek, hogy elváljanak (7,15; vö. 1Pt 3,1). Jóllehet Pál maga nem nősült meg (1Kor 7,7.9.12.15), a házasságot ajánlja (7,2.9), s azt is, hogy a házastársak csak egy ideig tartózkodjanak egymástól (7,5). Pál számára a házasság is, a szüzesség is a Lélek ajándéka (7,7). A keresztény házasság lényegét fogalmazta meg Pál, amikor alapjának a keresztény szeretetet, az agapét, és nem az éroszt vallotta (Kol 3,18; Ef 5,25-33; vö. 1Pt 3,1-7), s a férfi és a nő házasságát Krisztus és az Egyház misztikus egysége képeként mutatta meg (Ef 5,31). Innen érthető: az asszony engedelmeskedjék férjének, mert ahogy az Egyház alá van vetve Krisztusnak, úgy az asszony is férjének (5,22-24), s viszont: a férfiak úgy szeressék feleségüket, mint Krisztus szerette az Egyházat, magát föláldozva érte (5,25). A Zsidókhoz írt levél a házasélet tisztaságát hangsúlyozza (13,4). A pasztorális levelekben gyakorlati tanácsok találhatók (1Tim 3,2; 4,3; 5,9-16; Tit 1,6).

A házasság a talmudista zsidóságban. A házasságot a Talmud társadalmi kötelességnek minősíti: „Szaporodjatok és sokasodjatok”. Ez a törvény a férfiaknak szól, nem a nőknek. Akinek nincs felesége, nem is ember. Aki nem teljesíti szabályos házasságban a fajfenntartás kötelességét, olyan, mintha vért ontana, „olyan az, mintha Isten képét rontaná le”. A házasságkorhatárát 18 évben határozta meg a Talmud. A kiskorú nő csak apai engedelemmel köthetett ~ot; az apától való megkérése kötelező volt. A házasság előtt rendszerint szerződést kötöttek az apától kapott kelengyére, a hozományra és a nő végkielégítésére vonatkozólag, amelyet az apa tartozott adni, vagyonának egy tizedéig legalább. A házasságlevél szövege (keszubó): Isten segítségével! (Keltezés, a vőlegény és apjának, a menyasszony és apjának neve.) Légy feleségem Mózes és Izráel törvénye szerint, és eltartalak a zsidó férjek szokásához híven, akik dolgoznak hitvesükért, tisztelik és eltartják őket becsületesen. Megadom neked móringodat, 200 ezüst zúzt (egy zúz 1928: 100 aranykorona), amely téged a törvény szerint megillet, továbbá élemedet, szükségleteidet és a mindenütt szokásos házassági kötelességek teljesítését. - Beleegyezett ez az X. Y. hajadon, hogy J. N. N. felesége legyen. Hozományát, melyet magával visz atyai házából, ezüstöt, aranyat, ékszert, ruhát, lakásszerelvényeket, mindezt átveszi N. N. vőlegény 100 ezüst zúz árában. - N. N. vőlegény megtoldja ezt a magáéból még 100 ezüst zúzzal, aminek összsummája 200 ezüst zúz. - Azonkívül szólt a vőlegény: ennek a házassági levélnek, hozománynak és pótlásnak jótállását magamra vállalom, és kötelezem örököseimet is, hogy az kifizettessék az én legjobb javaimból és birtokomból, ami nekem az ég alatt van, akár megszereztem már, akár meg fogom szerezni, legyenek azok ingatlanok vagy ingók. Mindezek legyenek kezesek és jótállók, hogy azokból kifizettessék e házasságlevélnek és hozománynak vagy pótlásnak összege még a testemen lévő köpönyegből is, életemben és halálomban mától minden időben. - Ennek a házasságlevélnek, hozománynak és pótlásnak kezességét magára vállalta N. N. vőlegényünk az Izrael leányait illető minden házasságlevél és pótlás-kötelezvény érvényessége és jelentősége szerint, ahogyan a mi egyházi bölcseink intézkedtek, nem mint látszólagos, sem mint kötelezvény-vázlatot. Mindezt magára vállalta N. N. vőlegény, ezzel a hajadonnal szemben mindazok szerint, amik itt világosan megirattak, egy tárgy által, amelynek révén mindez birtokba vehető. S így minden teljesen érvényben és szabályban van. (A két tanú aláírása.) Válás esetén a nő igényt tarthatott végkielégítésre, amelyet a keszubó (kesszübe) okiratban biztosítottak. Hajadon állapotból férjhez ment leány legalább 200 zúzt, özvegy pedig legalább 100 zúzt kapott; kohanita apák az alapösszeg kétszeresét követelték leányaik számára. Ehhez a végkielégítési alapösszeghez járult még a hozomány után igazodó, jelzáloggal biztosított összeg is, a hozománynak kb. 150%-a. Azért állapították meg ilyen magas összegben a végkielégítést, hogy megnehezítsék a válásokat. Árva leány legalább 50 zúzt kapott a községtől, de rangjához mérten többet is. A ketuba ős sémi intézmény, de a Tóra még nem említi. A keszubóban biztosított összeget nem a férj, de a nő gyermekei örökölték anyjuk halála után. A házasságkötés baldachin (chuppa) alatt történik. A Talmud idejében az apák fiúgyermek születésekor cédrusfát, leány születésekor ciprusfát ültettek, hogy abból készíthessék később a baldachinhoz való oszlopokat. Két lakodalmat tartottak, a menyegző napján és az ezt követő szombaton. A lakodalmi vendégséget a talmudi időkben a vőlegény barátai és közülük különösen a hét aravezető mulattatta, és ezek meg is ajándékozták a házaspárt. A menyasszonyt zeneszóval kísérték a szülői házból új otthonába., a jegyespárt ez alkalommal megkoszorúzták. A közönség közé mandulát, diót szórtak és dicsőítették a menyasszony szépségét. A zsidó vigadozásnak azonban nem szabad zavartalannak lenni, azért egy értékes kelyhet összetörtek a menyegzői lakomán.

A házasság a teremtés rendjében

A házasságnak maga Isten a szerzője. A házasságra szóló meghívást a férfi és a nő a saját természetében hordozza. A házastársi szeretetet Isten megáldotta és arra rendelte, hogy termékeny legyen és a teremtésért való felelősség közös művében valósuljon meg (Ter 1,28). - A bűn uralma alatt a házasságot, a férfi és a nő kapcsolatának egységét mindig fenyegette a megnemértés, az uralomvágy, a hűtlenség, a féltékenység, melyek a gyűlöletig és szakításig is vezethetnek. E feszültségek nem a ffi és a nő természetéből, nem is kapcsolatuk természetéből, hanem a bűnből származik. Az ősbűn, az Istennel való szakítás első következménye a ffi és a nő eredeti közösségének megtörése: kapcsolatukat a kölcsönös vádaskodás megzavarta (vö. Ter 3,12); a Teremtőtől ajándékba kapott kölcsönös vonzalmuk (vö. 2,22) uralkodássá és ösztönös vágyakozássá alakult (vö. 3,16); a ffi és a nő hivatását a termékenységre, a sokasodásra és a föld fölötti uralomra (vö. 1,28) a szülés fájdalmai és a kenyérkeresés fáradalma terheli (vö. 3,16-19). Mindazonáltal a teremtés rendje a súlyos zavar ellenére is fönnmaradt, és a kegyelem segítségével a házastársak megvalósíthatják az életnek azt az egységét, amire Isten őket „kezdetben” teremtette. A bűnbeesés után épp a házasság segít legyőzni az ember önmagába zárkózását, az önzést, a gyönyör hajszolását, és segít megnyílni a másik felé, a kölcsönös segítségre, önmaga elajándékozására. - Isten népén belül a keresztény házastársak sajátos ajándékkal, kegyelmekkel rendelkeznek. E kegyelemnek erejével segítik egymást a házaséletben, továbbá a gyermek elfogadásában és nevelésében. E kegyelem forrása Krisztus, aki „velük marad” a házasság nehéz perceiben is, amikor „esteledik”, és erőt ad nekik, hogy egymást természetfölötti, nemes és termékeny szeretettel szeressék.

A szentségi jelleg kifejezi és biztosítja, hogy a házasság jogos és üdvszerző állapot; az ember a házasságon keresztül meghatározott módon részesül a megváltásban, hiszen minden szentség a Krisztushoz való hasonlóságot valósítja meg. Ez csak kegyelmi ajándék lehet, mely a házasélethez szükséges kegyelmeket közvetíti, föltételezve, hogy a felek nem állítanak akadályt a kegyelem útjába. Csak az ilyen házasság jelképezheti teljesen Krisztus és az Egyház szeretetkapcsolatát.

A szentségi jel a megkeresztelt férfiés nő házassági szándékának kölcsönös kifejezése (matrimonium consummatum); a szentség kegyelmi tartalma (res et sacramentum) a feleknek egymás iránti, halálig tartó szeretete. A házassági kötelék így hasonlít ahhoz az eltörölhetetlen jegyhez, mely benne van a keresztségben, a bérmálásban és az egyház rendben. Már a keresztség eltölti a hívők életét szentségi jelleggel, és ezt a további szentségek részletezik az élet szükségleteinek megfelelően. A házasság éppen a szeretet vonalán adja meg a szorosabb beoltást a megváltás misztériumába. A felek az odaadó, áldozatos szeretetben válnak Krisztushoz hasonlóvá, de ezt a kegyelmet tudatosítani kell és életté kell váltani. A szentségi jelleget nem úgy kell érteni, hogy az valami ráadás a házassági kapcsolathoz, hanem maga a házassági kötelék válik szentséggé akkor, amikor szándékukat kölcsönösen kifejezik. Ez az életszövetség a természet rendjén is nyugszik. Mivel a férfi és a nő egész személyes odaadásáról van szó, amelyből utódok is származnak, azért kell, hogy a házassági szándék föltétlen és végérvényes legyen. A házasság érvényes marad akkor is, ha valamelyik vagy mindkét fél később visszavonja szándékát. Ezért pl. az ún. próbaházasság nem érvényes, mert hiányzik a megfelelő szándék. A házasságértelme a Ter 2,18 és az Ef 5,21-33 alapján a felek kölcsönös kiegészítésében, tökéletesítésében és egységében található meg, ugyanakkor túlmutat a felek kapcsolatán, mert megvan a kifelé mutató cél is, gyermekek nemzése és ezzel a család, a társad., az Egyház szolgálata. Ez a cél a férfi és a nő egységéből, életközösségéből következik.

A gyermek vállalásával Isten teremtő tevékenységében részesednek, s így életközösségük be van állítva a teremtés és az üdvrend nagy összefüggésébe. A gyermek a házasság lényegéből fakad, de azért a házasságnak ott is megvan az értelme, ahol az magtalan. Életközösségük akkor is a kölcsönös tökéletességet szolgálja, s akkor is tanúi lehetnek Isten szeretetének a világban. Ha valaki tudatosan kizárja házasságából a gyermekáldást, akkor a szándék fogyatékossága érvénytelenné teszi a házasságot. A II. Vatikáni Zsinat is a felek kölcsönös szeretetét mondja a házasság életadó elemének, s ugyanakkor a gyermekre való irányulását is hangoztatja. Egy férfinek és egy nőnek az életközössége az élet egész tartamára vonatkozik. Mindkettő benne van a természetes házasságban is, hiszen ott is személyes és teljes odaadásról van szó. Bár az ember törékeny és állhatatlan, a szándékát meg is változtathatja, de a házasságtermészetének és követelményének csak a teljes és végleges önátadás felel meg. A szentségi házasság Krisztus és az Egyház örök kapcsolatának a jelképe. Azért az Egyház minden érvényes és befejezett (elhált) házasságot fölbonthatatlannak tart, nemcsak a szentségi házasságot. Megfelelő okok esetén csak a különélést engedi meg, nem az új házasságkötést. S mivel isteni törvényről van szó, nem is tehet másként. Kivétel az ún. szentpáli kiváltság (1Kor 7,15) (privilegium paulinum), amely akkor alkalmazható, ha nemkeresztény házastársak egyike megkeresztelkedik, de társa emiatt nem akar vele békében élni. Hasonló eset a szentpéteri kiváltság, amely szerint a pápa súlyos ok miatt fölmentést adhat a megkeresztelt és meg nem keresztelt fél házassága alól. Ezekben az esetekben a megokolás az, hogy „Isten békességre hívott meg bennünket” (1Kor 7,15), ezért a hit javára lehet dönteni. A házasság szentségi jellegének tisztázása egybeesik az egyházjog tudományos kifejlődésével, s itt tisztázódott az Egyháznak a szentségre való illetékessége is. Igyekeztek meghatározni a szándék kifejezésének módozatait, és fölállították az akadályokat is, amelyek vagy az ember természetéből, vagy a közjó megőrzéséből fakadtak. A keleti Egyházban általában házasságtörés esetén megengedik a válást és az új házasságot, de náluk nincs a házasságra vonatkozó egyetemes törvényhozás.

Erkölcsteológiailag a követelmény mindig az volt, hogy az erkölcsi szabályokat a házasság értelméből és céljából vezessék le. A házastársak egymáshoz való viszonya nyilvánvalóan különbözik minden más viszonytól, még a szülő és a gyermek viszonyától is. Ezért helyénvaló az a kifejezés, hogy a keresztények „az Úrban kössenek házasságot” (1Kor 7,39). Az apostolok korában közelinek tartották Jézus második eljövetelét; s ebben a várakozásban a lemondó szűzi élet a házasság fölé emeltetett. Szent Pálnál a házasság és szüzesség egyaránt a Lélek ajándéka (1Kor 7,7), a szüzesség nem homályosítja el a házasságértékeit. Legföljebb arra kell gondolni, hogy akik házasságban élnek, jobban le vannak kötve a világi dolgokkal (1Kor 7,25-40).

Az egyházatyák korában a házasságtermészetes és kegyelmi adottságai mellett egyre nagyobb szerepet kapott az a szempont, hogy a gyermekáldás mellett a házasságban adva van az orvoslása annak a rendetlen érzékiségnek, amely az áteredő bűn következménye. A teol. megfogalmazás Szent Ágostonra vezethető vissza, aki (legalábbis korai írásaiban) az áteredő bűnt azonosította a bennünk lakó rendetlen hajlamokkal. Ezért a házassági nemi kapcsolatba is belejátszik a bűnnek valamilyen árnyalata, amit azonban ment a cél, a gyermekáldás. A házasság szentségi voltát azonban Ágoston is elismerte, javaiként a gyermeket, a hűséget és a fölbonthatatlanságot (proles, fides, sacramentum) jelölte meg. A nemi ösztön ilyen megítélésébe kétségtelenül belejátszott az egyházatyák korában a sztoikus bölcselet hatása is, amely igazi erénynek a szenvedélyek fölötti uralmat tartotta. Amellett a görög világban ismert volt a test leértékelése a lélekkel szemben. A gnosztikusok és a manicheusok a testet és a testiséget egyenesen a rossz szüleményének tekintették. De az ilyen aszketikus értékelés nem akadályozta a skolasztikus teológiát abban, hogy fölismerje a házasság szentségi mivoltát, és azt elméletileg is kidolgozza. Ezt az egyházi tanítóhivatal a firenzei és a trienti zsinaton megerősítette (DS 1310, 1801). A II. Vatikáni Zsinat magáévá tette a teljes dogmatikai hagyományt, és a házasságot a család és a társadalom mai helyzetének szemszögéből, továbbá lelkipásztori szempontból tárgyalta. Azt kereste, hogy az Egyház hogyan járulhat hozzá a házasság és a család mai válságának a megoldásához. A házasság nemcsak állapot, hanem egyúttal feladat is, mind erkölcsi síkon, mind a kegyelem síkján. A szentségben kapott kegyelem megkívánja a felhasználást. A feleknek arra kell törekedniük, hogy egyre jobban bevonják egyéniségüket abba az eszménybe, amit az isteni elgondolás kijelölt nekik. Az Egyház kifejezetten tanítja, hogy a családtervezés a házastársak joga. A II. Vatikáni Zsinat fölhívja őket, hogy feladatukat emberi és ker. felelősséggel töltsék be. Fontolják meg, hogy mi válik a maguk javára, a már megszületett vagy születendő gyermekeik javára, mérlegeljék a korviszonyokból és saját társadalmi helyzetükből adódó anyagi és szellemi föltételeiket, s végül vegyék figyelembe, hogy mit kíván a közjó családjukban, hazájukban és az Egyházban. Mindezekben az isteni törvény szerint tájékozódó lelkiismeretükhöz kell igazodniuk.

A hatályos Egyházi Törvénykönyv a házasságot nem definiálja a szó szoros értelmében, de az 1055.kánon házasság fogalma indirekt meghatározásnak felel meg. E kánon ún. természetjogot megfogalmazó (vagyis nem tisztán egyházi) jogszabály, tehát minden házasságra, a nem keresztényekére is alkalmazható. Leírása szerint a házasság az a szövetség, amelyben a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, amely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul. E szövetséget Krisztus Urunk a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte (1055.k. 1.§). Noha a házasságnak ez „meghatározása” nem tesz említést a házasság céljáról, a házasfelek java és a gyermek, mint a házasság természetes irányulását meghatározó tényezők szerepelnek benne. Ezeket a Codex másutt a házasság „lényeges elemei” (elementum essentiale) néven említi (1101.k. 2.§). Az egyházjog nem jelöl meg sorrendet, értékrendet ezen elemek közt, eltérően az 1917-es CIC 1013.k. 1.§-ától, mely a házasság elsődleges céljának a gyermeknemzést és a nevelést nevezte, a kölcsönös segítséget és a „vágy csillapítását” (remedium concupiscentiae) pedig másodlagosnak minősítette. A házasság lényeges elemeinek differenciáltabb szemlélete, rangsoruk jogi meghatározásának megszűnése nem jelentéktelen következményekkel is jár a jogban, pl. a házasság lényeges elemeinek kizárása (vö. 1101.k.) vagy a házasság lényegi terheinek vállalására való képtelenség (1095.k. 3) megítélése terén. Ilyenkor ezek szerint ezt a tágabb szemléletet kell alkalmazni. Ennek fényében értékelendő a katolikus félnek az az ígérete is, amely a vegyes házasság kötés engedélyezéséhez szükséges, és amelyben arra kell kötelezettséget vállalnia, hogy erejéhez képest (tehát nem válás árán) mindent megtesz azért, hogy minden gyermeke a katolikus egyházban keresztelkedjék és nevelkedjék (1125.k. 1). -

Bár a hatályos Egyházi Törvénykönyv a házasság meghatározásakor a szentírási eredetre és értelmezésre valló szövetség (foedus) kifejezést használja a szerződés (contractus) szó mellőzésével, a definíció után azonnal alkalmazza a szerződést is (1055.k. 2.§). A házasságkötés ugyanis olyan cselekmény, melyről jogilag leginkább a szerződés kategóriájában lehet tárgyalni. A házassági beleegyezés kinyilvánítása csakugyan kölcsönös, kétoldalú akaratnyilvánítás 2 jogilag erre képes személy között, melynek eredményeként a felektől szándékolt jogi hatások jönnek létre. Aki viszont szerződésként kezeli a házasságot, annak feltétlenül hangsúlyoznia kell, hogy sajátos jellegű szerződésről van szó, melyet csak 1 férfi és 1 nő köthet egymással, tartalma eleve meghatározott, s nem függ a felek szabad egyezkedésétől, mely nem bontható fel a szerződő felek akaratából, nem tartalmazhat jogot vagy kötelességet csupán az egyik fél részére, stb. -

E szövetségről (szerződésről) állítja a CIC, hogy nem állhat fenn érvényesen 2 megkeresztelt között anélkül, hogy ne lenne egyszersmind szentség is (1055.k. 2.§): vagyis két keresztény között minden érvényes házasság szentség. Így pl. két protestáns tisztán polgári házasság a nem csupán érvényesnek, hanem szentségnek is minősül. Az egyházi tanítóhivatal számos megnyilatkozása hangsúlyozta ezt. Az Úr Krisztus ugyanis szentségi rangra emelte a házasságot, a házasság pedig maga a szerződés, ha azt jogszerűen kötik meg. Ehhez járul, hogy a házasság azért szentség, mert szent jel: kegyelmet közvetít, és Krisztusnak az Egyházzal élt misztikus házasságának képe. Mindezek megjelenési formája annak a szoros egyesülésnek a köteléke, amely a férfit és a nőt összekapcsolja, ami nem más, mint maga a házasság. Nyilvánvaló tehát, hogy a keresztények között minden igazi házasság önmagában és önmagától szentség; semmi sem áll távolabb az igazságtól, mint hogy a szentség a házasságra kívülről ráaggatott dísz, vagy egy olyan kívülről kapott sajátság, amely az emberek tetszése szerint elválasztható a szerződéstől” (DS 3145-3146).

Jóllehet egyes szerzők ebben a kérdésben manapság új utakat keresnek, s még a katolikusok érvényes házasságkötését sem minősítik mindig szükségképp szentségnek, sok neves szakember (pl. Eugenio Corecco, Javier Hervada, Urbano Navarrete, Tomás Rincón) hangsúlyozza, hogy a keresztények érvényes házasságát teológia és ontológiai alapon mindig szentségnek kell tekinteni, ugyanis a megkeresztelt ember nem kerülhet a keresztség előtti állapotba, mivel ez a szentség eltörölhetetlen jegyet ad. Ennélfogva két keresztény valódi, érvényes házasságával óhatatlanul, a dolog természetéből fakadó szükségszerűséggel jelzi és valósítja szentségileg Krisztus és az Egyház kapcsolatának misztériumát. Így két keresztény között „tisztán természetjogi” házasság nem létezhet. Természetesen az egyházi hatóságok, így a bíróságok gyakorlata is ez utóbbi, az 1055.kánon 2.§-ában is rögzített elmélethez igazodik.

Ha nem mind a két fél keresztény, a házasság érvényes, de nem szentségi; legalábbis ez az uralkodó teológiai felfogás, mely a mai egyházjogi gyakorlat alapjául szolgál. Ezt mutatja, hogy a keresztények közti elhált házasságot az egyház sohasem bontja fel (vö. 1061.k. 1.§, 1141.k.), a keresztény és nem keresztény közti elhált házasságok pápai felbontására megfelelő feltételek esetén van lehetőség (vö. SC Fid, Instr. et Normae, 1973. XII. 6, nr. I, a: Leges V, 6702). A keresztény és nem keresztény közti érvényes házasság magától szentséggé válik, ha a megkereszteletlen fél elnyeri a keresztséget.

Különösen a Trienti Zsinat utáni teológiában különböző elméletek alakultak ki arról, mi történik két olyan nem keresztény személy házasságával, akik később mindketten megkeresztelkednek. Egyes szerzők azt állították, hogy ilyenkor a házasság nem válik automatikusan szentséggé. Arra hivatkoztak indoklásul, hogy a szentség a keresztények közti házasságkötés (matrimonium in fieri) által jön létre, sőt a legszűkebb értelemben éppen azt jelenti. A szerzők többsége azonban ennek ellenkezőjét vallja, vagyis elfogadja, hogy nem keresztény házastársak megkeresztelésekor korábban már fennálló, érvényes házasságuk szentséggé válik. Ez a fölfogás tükröződik a pápai joggyakorlatban, hiszen a hit javára nem bontják fel a keresztény és nem keresztény közti házasságot sem, ha a nem keresztény fél megkeresztelkedése után a házastársak folytatták az együttélést (SC Fid, Instr. et Normae, 1973. XII. 6, nr. I, b: Leges V, 6702).

A házasság  lényegi tulajdonságai

Egység, ami azt jelenti, hogy a házasság csakis egyetlen férfi és egyetlen nő közti kizárólagos kapcsolat. Ellentéte a poligámia és az ún. csoportházasság. A házastársi hűtlenség is a házasság e lényegi tulajdonságát sérti meg, melynek alapja a természetjog és a kinyilatkoztatás. Főleg a hagyomány hangsúlyozza, hogy a monogámiát a természetjog kívánja meg, mivel ez a legalkalmasabb forma a házasság természet adta rendeltetésének elérésére. Ennek kapcsán a régebbi katolikus szerzők gyakran megjegyezték, hogy a többférjűség (poliandria) az ún. elsődleges természetjoggal ellenkezik, mivel nehezen meghatározhatóvá teszi az apa személyét és közvetlenül ellenkezik a gyermek világrahozatalának és nevelésének céljával. A többnejűség ugyanakkor csupán a másodlagos (nehezebben fölismerhető) természetjoggal ellenkeznék, mivel az utód szempontjával nincs közvetlen ellentétben, viszont nehezebbé teszi a házasság egyéb „céljainak” megvalósítását. Újabban inkább a kinyilatkoztatásból szokás megalapozni a házasság egységének lényegi követelményét. Az elhomályosult emberi értelem számára a teremtett természet követelményeit is gyakran magának a kinyilatkoztatásnak kell megvilágítania (Ter 1,27; 2,24; Mt 19,1; 1Kor 7,2-4; Ef 5,32).  Az egyházi hagyomány egyértelműen hangsúlyozza a házasság monogám jellegét. A Trienti Zsinat elítéli a keresztények poligámiáját (Sess. XXIV, De sacramento matrimonii c. 2: DS 1802). Előtérbe került az a gondolat, hogy a házastársi egység szentségi jelentése (Krisztus és az Egyház megbonthatatlan kapcsolata) a keresztények házassága egységének is végső alapja, és különleges szilárdságot ad az egység lényegi tulajdonságának a szentségi házasságban.  

Felbonthatatlanság, melynek értelmében az érvényesen létrejött házasság nem bontható fel, és magától sem szűnik meg másként, mint a felek egyikének halálával. A felbonthatatlanság alapját ugyancsak a természetjogban, mégpedig a másodlagos természetjogban szokás megjelölni.

A házasság létrejötte. A házasságot arra jogilag képes feleknek törvényesen kinyilvánított, semmiféle emberi hatalommal nem pótolható, beleegyezése hozza létre (1057.k. 1.§). A konkrét házassági köteléknek tehát a létesítő oka a házassági szövetségkötés, mely jogképes feleknek (olyan férfinak és nőnek, akik közt nincs házassági akadály) törvényesen (megfelelő formában) kinyilvánított beleegyezésében áll. Amikor a bírósági gyakorlatban egy házasság érvénytelenségének megállapításáról folyik per, mindig azt kell szem előtt tartani, hogy a házasság létrejöttének ez a 3 nélkülözhetetlen tényezője jelen volt-e a házasságkötéskor. Ha ugyanis akár a felek jogképessége, akár a beleegyezés, akár az akaratnyilvánítás törvényes formája hiányzott, a házasság érvénytelen. Az eskető az Egyház nevében veszi ki az esküt a házastársaktól és adja az Egyház áldását (házasságkötés szertartása). Jelenléte és a tanúk azt teszik láthatóvá, hogy a házasság egyházi életforma.

A házasságkötés idejét, helyét, szertartását a házasságjog meghatározza. Az érvényes szentségi házasság megkötésének kánonjogi feltétele a házasságkötés formája. Az érvényesen megkötött (ratum) házasság a házasság elhálása által teljesedik be (lesz consummatum) és válik fölbonthatatlanná. Az el nem hált házasság fölbontható. A házasság létrejöttét be kell jegyezni a házassági anyakönyvbe.

A házasságkötéshez való jog alapvető emberi jog. A házasság méltósága ellen bűnök: házasságtörés, válás, többnejűség, vérfertőzés, szabad szerelem, próbaházasság.

Házassági beleegyezés

(latinul: consensus):

Erkölcsi cselekedet, mellyel egy férfi és egy nő visszavonhatatlan szövetséggel kölcsönösen átadják magukat és elfogadják egymást a házasság létrehozása végett. A házassági szövetséget egy férfi és egy nő köti, akik meg vannak keresztelve és szabadok a házasságkötésre. A „szabad állapot” azt jelenti, hogy nincs közöttük házassági akadály, nem akadályozza őket sem a természettörvény, sem egyházi törvény. A házassági beleegyezés tárgya nem csupán a testhez vagy a házastársi cselekedetekhez való jog átadása (mint a CIC 1917:1081.k. 2.§-a mondta), hanem az egész személy átadása és a másik személy elfogadása az egész életnek olyan közösségére, mely természete szerint a felek javára, gyermekek világrahozatalára és nevelésére irányul.

A hatályos egyházjog szerint a házasságot a házassági beleegyezés hozza létre (1057.k.). Nem jön létre, ha hiányzik hozzá a megfelelő értelmi vagy pszichikai képesség (értelem használata, ítélőképesség súlyos hiánya, képtelenség a házasság lényegi kötelezettségeinek vállalására); vagy alapvető hiányosságok vannak az értelem (tudatlanság, tévedés, megtévesztés), illetve az akarat részéről (színlelés, feltétel). A házassági beleegyezésnek mindkét fél akarati aktusának kell lennie, és mentesnek kell lennie a külső kényszertől v. súlyos megfélemlítéstől (vö. CIC 1103). A házassági beleegyezést semmiféle emberi hatalom nem pótolhatja (vö. CIC 1057). Ha e szabadság hiányzik, a házasság érvénytelen. Ezen az alapon (vagy más, a házasságot semmissé tevő vagy tiltó akadályok miatt [vö. CIC 1095-1107]) az Egyház, miután az ügyet az illetékes egyház bíróság megvizsgálta, érvénytelennek nyilváníthatja a házasságot, azaz kinyilváníthatja, hogy az sohasem állt fönn. Ezután mindkét fél szabadon házasságot köthet, és csak azoknak a természetes kötelezettségeknek tartoznak eleget tenni, melyek az előző együttélésből származnak (vö. CIC 1071).

A házassági beleegyezés kinyilvánításának feltételei:

Szükséges, hogy a felek egyidejűleg jelen legyenek. Rendkívüli esetben lehetséges a házasságkötés képviselő útján (1104.k. 1.§). Nem lehet tehát, legalábbis katolikusoknak, levélben, telefonon, képtelefonon vagy más hasonló úton házasságot kötni (vö. 1059.k.). Az egyidejű személyes jelenlét érvényességi követelménye tisztán egyházjogi előírás; a természetjog szerint bármilyen módon történő akaratnyilvánítás elégséges lenne.

A jegyeseknek a házassági beleegyezést szóban kell kifejezniük. Ha nem tudnak beszélni, ezzel egyenértékű jeleket kell alkalmazniuk (1104.k. 2.§). A szóbeli kifejezést megengedettségi követelménynek tekintik. A szavakkal egyenértékű jelek használata a szóbeli kifejezés helyett csak akkor megengedett, ha az érintett nem tud beszélni. A beszédre való képtelenség nem csupán fizikai lehet, hanem pszichikai, „morális” is. A házassági beleegyezés kinyilvánítására előírt szavakat a liturgikus könyvek pontosan meghatározzák. A házassági beleegyezés szóbeli kifejezésének általános előfeltétele az, hogy a felek ismerjék azt a nyelvet, melyen a házasságkötés történik. Ha ez a nyelvismeret hiányzik, a házasságot tolmács útján is meg lehet kötni, ám ilyen esetben a plébánosnak (ill. az esketőnek) csak akkor szabad közreműködnie, ha meggyőződött arról, hogy a tolmács hitelt érdemel (1106.k.).

A házasság fennmaradását a nyilvános formában kötött házasságok esetén, még ha akadály vagy formahiány miatt nem is érvényesek, vélelmezzük mindaddig, amíg annak visszavonása be nem bizonyosult (1107.k.). Noha a kánoni formára kötelezett katolikusok tisztán polgári házassága nem minősül a szó technikai értelmében „érvénytelennek”, hanem nem létezőnek szokás tekinteni a kánonjog szempontjából, a szerzők szerint e jogvélelem az ilyen házasságokra is vonatkozik, mivel megkötésükkor a felek nyilvános formában adták házassági beleegyezésüket. Ez az alapja annak az egyházi gyakorlatnak, amely szerint a gyökeres orvoslás ilyenkor is lehetséges.

A keleti egyházjogban: A házassági beleegyezést semmilyen emberi hatalom nem pótolhatja (817.k. 2.§). Képtelenek a házasságkötésre azok: 1) akiknél hiányzik az értelem elégséges használata; 2) akiknél az ítélőképesség súlyos hiánya áll fenn a házasság lényeges jogait és kötelességeit illetően, amelyeket kölcsönösen át kell adniok és el kell vállalniok; 3) akik pszichikai természetű okokból nem képesek vállalni a házasság lényeges kötelezettségeit (818.k.).

A házassági beleegyezés létrejöttéhez szükséges, hogy a házasságkötő felek ne legyenek tudatlanságban legalább afelől, hogy a házasság a férfi és a nő közötti tartós közösség, mely a szexuális tevékenység által gyermekek létrehozására van rendelve (819.k.).

A személyben való tévedés érvénytelenné teszi a házasságot. A személy tulajdonságát érintő tévedés, még ha oka volt is a házasságnak, nem érvényteleníti a házasságot, kivéve ha a szándék egyenesen és legfőként erre a tulajdonságra irányul (820.k. 1.§). Aki úgy köt házasságot, hogy megtévesztéssel félrevezették a másik fél olyan tulajdonságát illetően, amely természeténél fogva súlyosan megzavarhatja a házastársi életközösséget, érvénytelenül köti meg azt (821.k.).

A házasság egységére vagy fölbonthatatlanságára vagy szentségi méltóságára vonatkozó tévedés, amennyiben nem határozza meg az akaratot, nem teszi hibássá a házassági beleegyezést (822.k.).

A házassági beleegyezés semmisségére vonatkozó tudás vagy vélemény nem zárja ki szükségszerűen a házassági beleegyezést (823.k.).

A vélelem amellett szól, hogy a lélek belső beleegyezése megegyezik a házasságkötéskor alkalmazott szavakkal vagy jelekkel. De ha valamelyik vagy mindkét fél pozitív akarati cselekedettel kizárja magát a házasságot vagy annak valamely lényeges elemét vagy valamely lényeges tulajdonságát, érvénytelenül köt házasságot (824.k. 1-2.§).

Érvénytelen a házasság, ha kényszerből vagy súlyos, kívülről akár nem szándékosan kiváltott félelemből kötötték, amely miatt az illető a házasságot kényszerül választani, hogy megszabaduljon tőle (825.k.).

A házasságot feltétellel nem lehet érvényesen megkötni (826.k.).

Házassági akadály

(latinul: impedimentum matrimonii)

A személyt jogképtelenné tevő (inhabilitáló) egyházi törvény, mely valamilyen tulajdonsága vagy valamilyen körülmény alapján képtelenné teszi vagy nyilvánítja őt érvényes házasság megkötésére.

A mai egyházjog (CIC 1983) csak érvénytelenítő házassági akadályokat ismer. Előtte léteztek tiltó házassági akadályok is. Ezek részben teljesen megszűntek, részben érvénytelenítővé váltak; a vegyes vallás mint házassági tilalom maradt meg (1124.k.). A házassági akadályok Codexbe foglalt jegyzéke a következő: egyházi rend, házassági kötelék, hitvesgyilkosság, impotencia, korhiány, köztisztesség, nőrablás, sógorság, szerzetesi fogadalom, törvényes rokonság, valláskülönbség, vérrokonság (1083-1094.k.).

 A házassági akadály eredet szerint lehet: a) tisztán egyházjogi, ha a jogképtelenség egyedüli oka maga az akadály; b) isteni jogi, ill. természetjogi akadály, ha valaki a házasságra általában, vagy egy bizonyos házasságra isteni v. természetjog alapján képtelen (incapax).

Nyilvános (publicum) a házassági akadály, ha külső fórumon bizonyítani lehet, titkos (occultum), ha ilyen lehetőség nincsen (1074.k.). A nyilvánosság fogalmához nem szükséges, hogy a házasság alapja az adott esetben közismert vagy máris bizonyított legyen. A nyilvánosság megítélésének egyetlen kritériuma a külső fórumon való bizonyítás lehetősége. A házassági akadály nyilvánossága vagy titkossága befolyásolja a fölmentés (vö. 1079-1080.k., 1082.k.) és az utólagos érvényesítés (1158.k.) lehetőségeit.

A házassági akadály létesítésére egyedül a legfőbb egyházi hatóság jogosult a szó szoros értelmében. Ez annyit jelent, hogy kizárólag ez a hatóság adhat ki akár olyan házassági akadályokat, melyek isteni jogot kanonizálnak, akár olyanokat, melyek megkereszteltek számára tisztán egyházi jogi jelleggel érvényesek. Így új házassági akadályt nem vezethet be sem más egyházi hatóság, sem a szokásjog (1075.k. 2.§, 1076.k.). Az egyházi törvényben szereplő házassági akadályokkal ellentétes vagy új akadályt bevezető jogszokást a CIC kifejezetten elveti (1076.k.).

Fölmentés a házassági akadályok alól: a) Az isteni jogi akadály alól fölmentés nem lehetséges, a tisztán egyházi jogi akadályok alól elvileg lehetséges. A maga egészében isteni jogi akadálynak minősíti a kánonjogi elmélet az impotenciát (1084.k.) és a házassági köteléket (1085.k.). Ezek alól nem lehetséges fölmentés. Mikor a pápa az el nem hált házasságot fölbontja, a köteléket szünteti meg, és nem meglévő kötelék mellett ad fölmentést a monogámia alól (házassági kötelék felbontása).

 Egyházi jogi akadályok alól a fölmentés megadására a helyi ordinárius illetékes saját alárendeltjei számára, bárhol tartózkodjanak is, továbbá mindenki számára, aki éppen az ő területén tartózkodik. Kivételt képeznek a helyi ordinárius általános fölmentési illetékessége alól azok az akadályok, melyek alól a fölmentés az Apostoli Szentszéknek van fenntartva: 1) az egyházi rend szentségéből származó akadály; 2) a pápai jogú szerzetesi intézményben tett nyilvános, örök tisztasági fogadalomból fakadó akadály; 3) a hitvesgyilkosság bűntettének akadálya, melyről az 1090.k. szól (1078.k.).

Nincs fölmentés a vérrokonság akadálya alól egyenes ágon vagy az oldalág 2. fokán (1079.k. 3.§). A CIC nem nyilatkozik arról, hogy ezekben az esetekben mennyiben volna elvi lehetőség a fölmentésre, vagyis hogy ezek az akadályok mennyiben isteni jogi eredetűek. Megelégszik annak hangsúlyozásával, hogy az Egyház ilyen fölmentést soha nem ad.

A bontó akadály fajtái

a) Korhiány. A féfi a 16. életév betöltése előtt, a nő a 14. életév betöltése előtt nem köthet érvényesen házasságot. A saját jogú egyház részleges joga magasabb életévet állapíthat meg a házasság megengedett megkötésére (800.k. 1-2.§).

b) Impontentia. Az előzetes és örökös közösülési képtelenség, akár a férfi, akár a nő részéről, akár abszolút, akár relatív, a házasságot természeténél fogva érvényteleníti. Ha a képtelenség akadálya kétséges akár jogi kétely, akár ténybeli kétely miatt, a házasságot nem kell megakadályozni és a kétely fennállása esetén nem lehet semmisnek nyilvánítani. A magtalanság a házasságot nem tiltja és nem érvényteleníti, a 821.k. fenntartása mellett (801.k. 1-3.§).

c) érvényes házasság. Érvénytelenül kísérel házasságot az, akit előző házasság köteléke köt. Jóllehet az előző házasság érvénytelen v. bármilyen okból felbomlott, nem szabad másik házasságot kötni, mielőtt az előző érvénytelenségét v. felbomlását törvényesen és biztosan meg nem állapították (802.k. 1-2.§).

d) Kereszteletlenség. Kereszteletlenekkel nem lehet érvényesen házasságot kötni. Ha a felet a házasságkötéskor a közfelfogás kereszténynek tartotta v. keresztsége kétes volt, a házasság érvényességét kell vélelmezni a 779.k. szerint, amíg biztosan be nem igazolódik, hogy egyik fél meg volt keresztelve, a másikat pedig nem keresztelték meg. A fölmentés feltételeit illetően a 814. kánont kell alkalmazni (803.k. 1-3.§).

e) Egyházi rend: Érvénytelenül kísérel házasságot az, aki szent rendben részesült (804.k.).

f) Szerzetesi fogadalom. Érvénytelenül kísérel házasságot az, aki az örökös tisztaság nyilvános fogadalmát szerzetes intézményben letette (805.k.).

g) nőrablás. Elrabolt vagy legalább a vele való házasságkötés végett fogva tartott személlyel nem köthető érvényesen házasság, kivéve, ha az illető ezután elrablójától vagy fogva tartójától különválasztva önként a házasságot választja (806.k.).

h) Gyilkosság. Aki bizonyos személlyel való házasságkötés végett annak házastársa v. saját hitvese halálát okozta, érvénytelenül kíséreli meg ezt a házasságot. Érvénytelenül kísérelnek meg házasságot egymással azok is, akik kölcsönös fizikai vagy erkölcsi együttműködéssel házastársuk halálát okozták (807.k. 1-2.§).

i) Vérrokonság. A vérrokonság egyenes ágán érvénytelen a házasság minden felmenő és leszármazott között. Oldalágon érvénytelen negyedfokot bezárólag. Sohase engedélyezzék a házasságot, ha valamilyen kétely van afelől, hogy a felek vérrokonok-e az egyeneság valamelyik fokán v. az oldalág másodfokán. A vérrokonság akadálya nem többszöröződik (808.k. 1-4.§).

j) Sógorság. A sógorság érvényteleníti a házasságot az egyeneság bármely fokán és az oldalág másodfokán. A sógorság akadálya nem sokszorozódik (809.k. 1-2.§).

k) Köztisztesség. A köztisztesség akadálya keletkezik: érvénytelen házasságból az életközösség létrehozása után; közismert v. nyilvános együttélésből; az életközösség létrejötte után azoknál, akik kötelezve lévén a jogilag előírt formára, házasságot kíséreltek meg világi hivatalnok v. nem katolikus szolgálattevő előtt. Ez az akadály érvényteleníti a házasságot az egyeneság első fokán a ffi és a nő vérrokonai között, úgyszintén a nő és a ffi vérrokonai között (810.k. 1-2.§).

l) Keresztszülőség. A keresztségből lelki rokonság jön létre a keresztszülő ill. a megkeresztelt és annak szülei között, amely érvényteleníti a házasságot. Ha a keresztséget feltételesen megismétlik, lelki rokonság nem jön létre, csak ha újból ugyanazt alkalmazták keresztszülőnek (811.k. 1-2.§).

m) Törvényes rokonság. Nem köthetnek egymással érvényesen házasságot, akik örökbefogadásból származó törvényes rokonsággal egyeneságon v. az oldalág 2. fokán összetartoznak (812.k.).

Vegyes házasság

(latinul: matrimonium mixtum)

Az a házasság, mely két keresztény között jön létre, akik közül az egyiket a katolikus egyházban keresztelték vagy  keresztség után oda felvették, és onnan formális aktussal nem távozott, a másik pedig olyan egyháznak vagy egyházi közösségnek a tagja, mely nincs teljes közösségben a katolikus egyházzal (1124.k.).

A vegyes házasságok az egyházi törvény szerint tilosak (de nem érvénytelenek) az illetékes egyházi hatóság kifejezett engedélye nélkül (1124.k.). Ez a tilalom – mely mind a házasulandókhoz, mind az esketőhöz szól – már nem viseli az akadály nevet. Célja a katolikus fél hitének, valamint a gyermekek katolikus nevelésének védelme. Ha valaki a tilalom ellenére mégis ilyen házasságot kívánna kötni, erre a helyi ordinárius megfelelő és ésszerű okból engedélyt adhat az 1125.k. szerint.

Az engedély feltételei. A helyi ordináriusnak a vegyes házasság megkötésére az engedélyt, még ha megvan is a szükséges megfelelő és ésszerű ok, csak akkor szabad megadnia, ha teljesülnek a következő feltételek:

a. A katolikus fél kinyilvánítja, hogy kész a hittől való eltávolodás veszélyeit elhárítani, és megígéri, hogy erejéhez képest mindent megtesz azért, hogy minden gyermekét a katolikus  egyházban kereszteljék és neveljék (1125.k. 1).

 b. Biztosnak kell lennie, hogy a kat. félnek ezekről az ígéreteiről és a belőlük fakadó kötelezettségeiről a másik félnek valóban tudomása van. Ennek érdekében a kat. fél által teendő ígéretekről a másik felet idejében értesíteni kell (1125.k. 2).

c. Mindkét felet meg kell tanítani a házasság céljaira és lényegi tulajdonságaira, melyeket egyik fél sem zárhat ki (1125.k. 3). Éppen ezért szükséges, hogy az a nem katolikus személy is halljon erről, aki esetleg neveltetése folytán annyira másként vélekedik ebben a tekintetben, hogy az már az akaratát is meghatározhatná, s így „színlelt beleegyezés” (vö. 1101.k.) forrásává válhatna.

Az ígéret módja. A vegyes házasság engedélyezéséhez szükséges nyilatkozatok és ígéretek megtételének módját és azt, hogy miképpen legyenek ezek külső fórumon is igazoltak, valamint, hogy a nem kat. fél hogyan értesüljön róluk, a ppi konf-k határozzák meg (1126.k.). Hazánkban a Ppi Kar a Matrimonia mixta végrehajtására kiadott 1971. VI. 16-i rendelkezésében (III. p.) előírta, hogy a kat. fél ígéretének írásban kell történnie az ott közölt formula szerint. Ennek a formulának van egy záradéka, melyet csupán a plnosnak kell aláírnia. Ez a záradék hivatott annak igazolására, hogy a nem kat. jegyesnek a kat. fél ígéretéről tudomása van.

A vegyes házasság  formája

A vegyes házasságokat is kánoni formában kell megkötni, de a forma alóli felmentés lehetőségei nagyobbak, mint a tiszta katolikus párok esetében. A Codex kifejezetten tiltja:

a kánoni formában való házasságkötés előtt vagy után ugyanannak a házasságnak más vallásos szertartás keretében beleegyezés-nyilvánítással vagy -megújítással történő „megkötését” (1127.k. 3.§);

olyan vallásos szertartás végzését, melyben a katolikus közreműködő és a nem katolikus lelkész egyszerre veszik ki a felek beleegyezését úgy, hogy mindegyikük a saját szertartását végzi.

Az egyszerre vagy egymás után két vallás szerinti házasságkötés tilalma nem zárja ki azt, hogy a katolikus szertartáson jelenlevő más felekezetű lelkész vagy a – forma alóli felmentés esetén – nem katolikus szertartáson jelenlevő katolikus pap a szertartás után imát végezzen vagy áldást adjon.

A vegyes házasságok lelkipásztori gondozása. A helyi ordináriusok és a többi lelkipásztorok kötelesek gondoskodni arról, hogy a kat. házasfél és a ~ból született gyermekek megkapják a lelki támogatást kötelezettségeik teljesítéséhez, és ugyanakkor a házastársak is segítségben részesüljenek házastársi és családi életük egységének erősítésére (1128.k.). Ennek a lelkipásztori támogatásnak a módjára nézve a Matrimonia mixta utal arra: kívánatos, hogy a kat. lelkipásztorok vegyék fel a kapcsolatot más felekezetek lelkészeivel az őszinte becsületesség és bölcs bizalom szellemében. Ehhez a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1971. VI. 16-i rendelkezése hozzáfűzi, hogy ilyenkor „komoly és különleges jegyesoktatás végzendő”, a házasságkötés után pedig a lelkipásztornak figyelemmel kell kísérnie ezeket a házasságokat, meg kell látogatnia a családokat, a katolikus felet pedig jó példa adására kell buzdítania.

A vegyes házasság szabályainak alkalmazása más házasságokra. A vegyes házasságok engedélyezésének feltételeiről szóló előírásokat (1125–1126.k. a biztosítékok kifejezési módjáról szóló pp-kari előírásokkal együtt) kell követni akkor is, amikor nem a szoros, technikai értelmében vett ~ról, hanem valláskülönbség akadálya alóli felmentésről van szó (1086.k. 2.§). Az 1129.k. szerint a valláskülönbség akadálya alóli felmentéssel kötendő házasságokra alkalmazni kell ezen kívül a ~ok formájáról, a forma alóli felmentés lehetőségéről, az egyidejű v. egymás utáni különböző esketési szert-ok tilalmáról, valamint az ilyen házasságok különleges lelkipásztori támogatásáról szóló előírásokat is (1127–1128.k.).

Az olyan katolikus személy házasságához, aki a katolikus hitet közismerten elhagyta, a helyi ordinárius az engedélyt a vegyes házasságok engedélyezéséhez az 1125. kánonban leírt feltételek értelemszerű megtartásával adhatja csak meg (1071.k. 2.§).

Házassági kötelék

(latinul: vinculum matrimoniale)

Érvényes házasságkötésből származó, természeténél fogva örökös és kizárólagos kapcsolat a házastársak között; megkereszteltek között szentség (1055.k. 2.§).

A házassági kötelékből fakadnak:

a felek egyenlő kötelezettségei és jogai mindarra, ami a házassági életközösséggel jár (1135.k.). Az CIC 1917:1111. kánonja ezt az egyenlőséget még csupán a házastársi cselekedetek vonatkozásában ismerte el. A hatályos Codex fogalmazása tágabb, mert a II. Vatikáni Zsinat személyesebb házasságképéből indul ki (vö. GS 48).

A gyermeknevelés kötelessége és joga. A szülők nagyon súlyos kötelessége és elsődleges joga, hogy erejükhöz mérten gondoskodjanak gyermekeik fizikai, szociális, kulturális, erkölcsi és vallási neveléséről (1136.k.; vö. GS 52, GE 3). A házas állapotból fakad a kötelesség Isten népének építésére a házasság és a család révén (226.k. 1.§). Tehát a házasság jellegéből, természetadta irányulásából (vö. 1055.k.) és - keresztények között - szentségi mivoltából ered a házastársaknak az a feladata, hogy nyitottak legyenek a szülői, mégpedig az Isten népét építő keresztény szülői hivatás vállalására. Amikor a házastársakból szülők lesznek, annál a ténynél fogva, hogy életet adtak gyermekeiknek, terheli őket a nevelés kötelessége, de megilleti annak joga is; keresztény szülők számára ez a ker. nevelés kötelességét és jogát jelenti (vö. 226.k. 2.§, 793.k.). A nevelés kötelessége és joga tehát nem közvetlenül a házasságból ered, hanem a szülői szerepből, melynek vállalására a házasságban kap meghívást az ember.

A gyermek törvényessége. A Codexben a törvénytelen származásnak már nincs jogi következménye. A törvényes születés fogalmát az egyetemes jog mégis megőrizte, egyrészt azért, mert a részleges vagy saját jog (pl. szerzetesi szabályzat) fűzhet hatásokat a törvényes származáshoz, másrészt ez hangsúlyozza a házasság szent voltát.

A házassági kötelékből „Isten rendeléséből szilárd intézmény keletkezik a társadalom színe előtt is. A házastársak közötti szövetség beépül az Isten és az emberek közötti szövetségbe: az igazi házastársi szerelem fölvétetik az isteni szeretetbe.” (GS 48) A házassági köteléket tehát maga Isten hozza létre, így a megkeresztelt felek között megkötött és bevégzett házasság soha nem bontható föl. E kötelék, mely a házastársak szabad emberi cselekedetéből és a házasság elhálásából származik, visszavonhatatlan valóság és olyan szövetség, melyért Isten hűsége kezeskedik (vö. CIC 1141).

Házasság felbonthatatlansága

A katolikus tanítás szerint  minden érvényes házasság felbonthatatlan, s a szentségi házasságban ez a lényegi tulajdonság különös erősséggel rendelkezik.

A házasság felbonthatatlansága a szentségi házasságnak a hűség és a termékenység mellett, a szeretet természetéből következő, harmadik lényeges sajátossága, mely szerint a házassági kötelék, melyet a házastársak szabad emberi cselekedete és a házasság elhálása hoz létre, visszavonhatatlan valóság és olyan szövetség, amelyért Isten hűsége kezeskedik, ezért a megkeresztelt felek között megkötött és bevégzett házasságot „semmiféle emberi hatalom és semmiféle ok nem bonthatja föl, kivéve a halált” (vö. CIC 1061, 1134, 1141. k.).

Megkülönböztetünk belső és külső felbonthatatlanságot. A belső felbonthatatlanság azt jelenti, hogy sem a felek közösen, sem egyikük külön nem képes akaratával a házasságot felbontani. A külső felbonthatatlanság azt jelenti, hogy e köteléket az emberi közhatalom sem bonthatja fel.

A házasság az idők folyamán a különböző kultúrák, társad. struktúrák és szellemiségek szerint számtalan változáson ment keresztül, de minden kultúrában él bizonyos tisztelet a házastársi egység iránt. A házastársak szeretete természeténél fogva megköveteli egész életüket átfogó személyes közösségük egységét és fölbonthatatlanságát. A két személy kölcsönös önátadása és ajándékozása, valamint a gyermekek java megkívánja a teljes és örök hűséget. E hűség legmélyebb alapja Istennek az Ő népével kötött szövetsége és Krisztusnak az ő Egyháza iránti hűségében rejlik. A házastársak abból a végleges és visszavonhatatlan szeretetből részesülnek, mellyel Isten szeret bennünket, hűségük Isten hűséges szeretetének tanúja. A házasság egysége teljes bizonyossággal kitűnik a nő és a ffi egyenlő személyi méltóságából is; ezt az egyenlőséget a kölcsönös és teljes szeretetben kell elismerniük.

A Szentírásban az Ószövetség tanúsága szerint a férfi és a nő egymásnak van teremtve: „Nem jó az embernek egyedül lennie” (Ter 2,18). Isten segítségül adta a férfi mellé a nőt, aki „hús az ő húsából” (2,18.20.23); és Istent képviseli, aki a mi segítségünk (vö. Zsolt 121,2). „Ezért a férfi elhagyja atyját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy test lesz” (Ter 2,24). A házasság egységére és felbonthatatlanságára érzékeny lelkiismeret a törvény iskolájában fejlődött ki. A próféták Istennek Izraellel kötött szövetségét a kizárólagos, hűséges, házastársi szeretet képében szemléltették (vö. Oz 1-3; Iz 54; 61; Jer, 2-3; 31; Ez 16; 23): a választott nép lelkiismeretét így vezették rá a házasság egységének és fölbonthatatlanságának mélyebb megértésére (vö. Mal 2,13-17).

Az Újszövetségben Jézus világosan megfogalmazta a férfi és a nő házassági egységének fölbonthatatlanságát. A házasságot maga Isten kötötte össze: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza” (Mt 19,6). Ezzel kettőjük életének fölbonthatatlan egységét mondja ki, emlékeztetve arra, ami kezdetben Isten terve volt: „tehát már nem ketten vannak, hanem egy test” (uo; vö. Ter 2,24). Jézus a házasság felbonthatatlanságának kimondásával nem elviselhetetlen, Mózes törvényénél is súlyosabb terhet rakott a házastársakra (vö. Mt 11,29-30). Ellenkezőleg, a teremtés eredeti, épp a bűn által megzavart rendjének helyreállításával Jézus maga adja az erőt és a kegyelmet, hogy a házasságot Isten országának ajándékaként lehessen élni. Ha a házastársak a házasságot mint Krisztus követői élik, „meg fogják érteni” a házasság eredeti értelmét (vö. Mt 8,34; 19,11), és Krisztus segítségével meg is tudják élni. A keresztény házasság e kegyelme minden keresztény élet forrásának, Krisztus keresztjének egyik gyümölcse.

Szent Pál ezt így fogalmazza meg: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és föláldozta magát érte, hogy megszentelje ... Ezért az ember elhagyja atyját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy ember lesz. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,25-26;31-32).

A katolikus Egyház Szentírásra alapozott tanítása szerint a házasság felbonthatatlanságának közvetlen alapja tehát az isteni akarat: „maga Isten a szerzője a házasságnak, amelynek javai és céljai vannak” (GS 48 a; vö. Ter 2,24; Mt 19,3-9; Ef 5,32; 1Kor 7,15). A házasság tehát nem azért felbonthatatlan, mert a felek életszövetségük tartalmát így óhajtották meghatározni, sem azért, mert valamilyen külső, emberi hatalom rendelte ezt az intézményt ilyennek, mintegy megvonva a házasulóktól szövetségük felbontásának jogát, hanem isteni akarat folytán (Mk 10,9; Mt 19,6). A házasság felbonthatatlansága nem ellenkezik a házasulandók szabadságával. Igaz ugyan, hogy a jegyeseknek nem áll szabadságukban arról dönteni, hogy felbontható vagy felbonthatatlan házasságot kívánnak-e kötni, de szabadon határozhatnak arról, hogy házasságra akarnak-e egymással lépni, vagyis olyan életszövetségre, mely felbonthatatlan.

A római pápa különleges, ún. potestas vicaria (krisztushelyettesi) hatalma alapján az érvényes, de nem szentségi házasságot és az el nem hált szentségi házasságot fölbonthatja (el nem hált szentségi házasságok felbontása, házassági kötelék felbontása). - Noha a 60-as évek végén több katolikus szerző annak a véleményének adott kifejezést, hogy házasságtörés esetén (sőt némelyek szerint máskor is) az elhált szentségi házasság felbontható, nézetük mellett sem a Szentírásból, sem a tanítóhivatal megnyilatkozásaiból nem tudtak perdöntő érveket felhozni. Több tekintélyes szerző, tekintettel főként az újabb idők pápáinak állandó és kifejezett (bár tévedhetetlenül nem definiált) tanítására, legalábbis „katolikus tanításnak” minősíti a szentségi és elhált házasság teljes külső felbonthatatlanságát (vö. DS 1807).

A keleti egyházjogban: A házasság szentségi kötelékét a házasság elhálása után semmilyen emberi hatalom és a halálon kívül semmiféle ok nem bonthatja fel (853.k.).

Mindazonáltal vannak helyzetek, amikor a házassági együttélés különböző okok miatt gyakorlatilag lehetetlenné válik. Ilyen esetekben az Egyház megengedi a házastársak fizikai különélését. A különélők házassága azonban Isten előtt továbbra is érvényes marad, a felek nem szabadok új házasság megkötésére. A keresztény közösségnek segítenie kell őket, hogy ebben a helyzetben is keresztények maradjanak, hűségesek a fölbonthatatlan kötelékhez (vö. CIC 1151-55).

A mindennapi élet jól mutatja, hogy a válás, miközben az egyik fél számára mindig súlyos törést és megoldhatatlan problémák özönét hozza, a gyermekeket pedig helyrehozhatatlanul károsítja, alapjában nem teszi könnyebbé vagy gondtalanná az életet. Hogy két ember kapcsolata elviselhetetlenné válik, annak oka nem a ~a, hanem az, hogy az Istennel való kapcsolatuk (vagy legalább egyikük kapcsolata Istennel) fölbomlott. Ezért nincs türelmük egymás apró hibáihoz, nem képesek áldozatot hozni egymásért, mert nem képesek erőt meríteni az egyetlen Áldozatból.

Eskető

A házasságkötésnél hivatalosan közreműködő, esketési felhatalmazás birtokában lévő személy.

A keleti egyházakban a vőlegény helyi hierarchája vagy helyi parókusa, kivéve ha a részleges jog másként rendelkezik vagy jogos ok ettől mentesít.  Ha súlyos kellemetlenség nélkül nem állhat rendelkezésre vagy nem kereshető fel a jog szerint illetékes áldozópap, a valódi házasságot kötni szándékozók érvényesen és megengedetten megköthetik azt csupán tanúk előtt halálveszélyben;  halálveszélyen kívül, amennyiben észszerűen előre látható, hogy ezek a körülmények egy hónapon át fennmaradnak. Ha jelen van más pap, azt lehetőség szerint meg kell hívni a házasság megáldására, fenntartva a csupán tanúk előtti házasság érvényességét; ugyanilyen esetekben nem katolikus pap is hívható. Ha a házasságot csupán tanúk előtt kötötték, ne mulasszák el a házastársak mielőbb fogadni házasságuk megáldását pap által.

A helyi hierarcha bármely katolikus papnak felhatalmazást adhat arra, hogy megáldja a házasságát valamely nem katolikus keleti egyház hívőinek, akik súlyos kellemetlenség nélkül nem járulhatnak saját egyházuk papjához, ha ezt önként kérik és amennyiben semmi nem akadályozza a házasság érvényes és megengedett megkötését. A katolikus pap, ha lehetséges, a házasság megkötése előtt értesítse erről az ügyről ezen hívők illetékes hatóságát.

Házasságkötés szertartása

A házasságkötés formájának liturgikus megvalósulása a nászmisében vagy misén kívül.

A latin Egyházban általános a felfogás, hogy maguk a jegyesek mint Krisztus kegyelmének közvetítői szolgáltatják ki egymásnak a házasság szentségét, amikor az Egyh. színe előtt kinyilvánítják házasságkötési szándékukat.

A házasságkötés szertartása szerkezete.

Az eskető az Egyház nevében kérdezi:

„N., megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?”

„Ígéred-e, hogy leendő feleségedet/férjedet tiszteled és szereted, míg a halál el nem választ benneteket egymástól?”

„Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságotokat?” - „Ígéred-e, hogy Krisztusnak és az Ő Egyházának törvényei szerint neveled őket?”

Pozitív válaszok után a jegyesek kezet fognak, az eskető stólával átköti kezüket, és fölszólítja a vőlegényt: „Nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe előtt: akarod-e a jelenlévő N-t feleségül venni?” A válasz: „Akarom.” - „Mondd tehát utánam: N., Isten szent színe előtt feleségül veszlek.”

Ezután fölszólítja a menyasszonyt:

„Nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe előtt: akarsz-e a jelenlévő N-hez feleségül menni?”

A válasz: „Akarok.”

„Mondd tehát utánam: N., Isten szent színe előtt feleségül megyek hozzád.”

A megkötött házasságot az eskető az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében érvényesnek nyilvánítja és megáldja.

Ősi magyar szokás szerint előbb a férj, majd a feleség esküt is tesz: „Isten engem úgy segéljen, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, hogy a jelenlévő N-t szeretem, szeretetből veszem feleségül/szeretetből megyek hozzá feleségül, Isten rendelése szerint, az Anyaszentegyház törvénye szerint, és hogy őt el nem hagyom holtomiglan, holtáiglan semmiféle bajában, Isten engem úgy segéljen.”

Az eskető megáldja a gyűrűket, melyeket e szavakkal húznak egymás ujjára az új házasok: „N., viseld ezt a gyűrűt szeretetem és hűségem jeléül az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”.

A házasságkötés szertartását a nászáldás, az új házasok (kiemelten az új asszony) megáldása zárja.

Szükség esetét kivéve a házasságkötéskor meg kell tartani a jóváhagyott liturgikus könyvekben előírt, ill. a törvényes szokások által megkívánt rítusokat (1119.k.).

A püspöki konferencia jogosult a nemzeti házasságkötés szertartásának kidolgozására, mely megfelel az illető vidék és nép keresztény szellemhez alkalmazott szokásainak. Az így kidolgozott házasságkötés szertartásoknak is tartalmaznia kell azt az elemet, hogy az eskető kiveszi és elfogadja a felek házassági beleegyezésének kinyilvánítását.

A keleti liturgiákban e „koronázásnak” nevezett szentséget a pap vagy a püspök szolgáltatja ki. Miután ugyanis kivette a jegyesek kölcsönös beleegyezését, a házasságkötés jeleként megkoronázza a vőlegényt és a menyasszonyt. A különböző liturgiák gazdagok áldó és epiklézis jellegű imádságokban, melyek Istentől kegyelmet és áldást kérnek az új házaspárra, főként az új asszonyra. E szentség epiklézisében a házastársak úgy fogadják a Szentlelket, mint a Krisztus és az Egyház közötti szeretet közösségét (vö. Ef 5,32). Ő a szövetségük pecsétje, szerelmük állandóan áradó forrása, az erő, mely megújítja hűségüket.

Házasságkötés formája

Az érvényes szentségi házasság megkötésének kánonjogi feltétele.

Mivel a házasság szentség, az Egyház előírja a megfelelő formát a szándék kifejezésére. Ennek közelebbi okai:

a) A szentségi házasság megkötése liturgikus cselekmény, illő tehát, hogy az Egyház nyilvános liturgiájának keretében történjen;

b) A házasságkötés egyházi életállapotba vezet be, jogokat és kötelességeket teremt az Egyházban a házastársak között és a gyermekek felé;

c) A házasság megkötése felől bizonyossággal kell rendelkezni (ezért kötelező a tanúk jelenléte is);

 d) A házassági beleegyezés nyilvános jellege védi az egyszer kimondott „igen”-t és segíti a hozzá való hűséget.

A házasságkötés érvényességéhez szükséges az egyházjog szerint, hogy azokat a házasságokat, ahol legalább az egyik fél a Katolikus Egyházban keresztelkedett meg, vagy oda fölvették, és abból formális aktussal nem távozott el, kánoni forma szerint kössék.. Kivételt képez az az eset, amikor katolikus köt házasságot keleti rítusú nem katolikus kereszténnyel. Ilyenkor a kánoni forma csak a megengedettséghez szükséges, az érvényességnek föltétele, hogy a házasságot szent szolgálatot teljesítő személy részvételével kössék (1127.k. 1.§).

A keleti keresztények, akiknek egyházában valódi egyházkormányzati hatalom lehetséges az egyházi rend szentsége alapján, saját egyházfegyelmük szerint kormányozhatják magukat. Ennek szellemében az ortodoxokra nézve az Apostoli Signatura elismerte a saját egyházuk által az érvényességhez megkívánt forma (a papi áldás) kötelezettségét, tehát azt, hogy ilyen áldás nélkül egymással nem köthetnek érvényes házasságot.

Az érvényességhez szükséges forma megtartásának kötelezettsége tisztán egyházjogi eredetű; egyetemes egyházi törvénnyé csak a Trienti Zsinat tette (Tametsi kezdetű határozatában; 1563. XI. 11.). Eszerint a házasságkötés formája alól fölmentés adható. Rendes körülmények között ilyen fölmentést a katolikus fél saját helyi ordináriusa adhat, de csakis vegyes házasságok esetén (tehát nem tiszta katolikus házasságra, mert arra még a megyéspüspök sem engedélyezheti. Ilyenkor az ordináriusnak, mielőtt a felmentést megadná, meg kell kérdeznie a házasságkötés helye szerinti ordináriust). Még az ilyen fölmentéssel kötött házasságok esetén is szükséges azonban a házasság érvényességéhez valamilyen nyilvános forma. A püspöki konferenciák feladata olyan szabályok kibocsátása, melyek az ilyen felmentések megadásának egységes módját hivatottak biztosítani.

A magyar püspöki konferencia 1971. június 17-i körlevelében úgy rendelkezett, hogy az ilyen felmentéssel való házasságkötéshez „valamilyen vallásos szertartás is járuljon”. Gyakorlatilag tehát ilyenkor a felmentés a nem katolikus lelkész előtti esküvőt teszi lehetővé (vö. 14.k., 18.k.). Halálveszélyben a házasságkötés formája alóli felmentés megadására a helyi ordinárius tágabb körű illetékességgel rendelkezik, sőt más szent szolgálatot teljesítő személyek is adhatnak felmentést az 1079.k. 1-2.§-a szerint.

A kánoni forma lehet rendes vagy rendkívüli. Aki felmentést kapott a forma alól, az a rendkívüli formára sem köteles.

A rendes kánoni forma abban áll, hogy a házasságot a helyi ordinárius vagy plébános, illetve a kettő közül valamelyik által megbízott pap vagy diákonus (vagy az 1112. kánon szerint megbízott világi) közreműködésével és két tanú előtt kötik meg (1108.k. 1.§). A közreműködés (assistentia) abban áll, hogy az erre jogosult személy (esketési felhatalmazás) jelen van, kiveszi és az Egyház nevében elfogadja a felek házassági beleegyezésének kinyilvánítását (1108.k. 2.§). Mivel a házasságot maguk a felek szolgáltatják ki, a közreműködőt nem nevezhetjük szentségkiszolgáltatónak. A tanúk előzetes megnevezése nem föltétele az érvényességnek, de az sem, hogy szándékukban álljon házassági tanúnak lenni. Lehetnek kiskorúak, nem katolikusok, kiközösítettek, sőt olyanok is, akiket erőszakkal kényszerítettek a házasságkötésnél való jelenlétre. Szükséges viszont, hogy fizikailag jelen legyenek, észleljék, fölfogják (mint házassági beleegyezés-adást) és tanúsítani tudják a történteket. A tanúk szereplése nem csupán a bizonyításhoz szükséges, hanem magának a házasságnak a létrejöttéhez is. Jelenlétük ugyanis a kánoni forma része.

A rendkívüli házasságkötési forma abban áll, hogy a felek csupán tanúk jelenlétében kötik meg házasságukat (nyilvánítják ki házassági beleegyezésüket). E forma alkalmazására érvényesen és megengedetten csak akkor kerülhet sor, ha nem lehet jelen vagy nem közelíthető meg súlyos nehézség nélkül olyan közreműködő, aki a jog szerint illetékes, és egyszersmind megvalósul az alábbi feltételek valamelyike: a) halálveszély áll fenn; b) ésszerűen előrelátható, hogy a felhatalmazással rendelkező közreműködőt súlyos nehézség nélkül nem lehet elérni, s ez egy hónapon belül nem változik (1116.k. 1.§). Az esketési felhatalmazással rendelkező személy elérhetetlensége nem abszolút lehetetlenséget jelent, hanem azt, hogy törvényesen felhatalmazott közreműködő előtti házasságkötésre súlyos hátrány nélkül nem kerülhet sor. A súlyos hátrány fenyegetheti a felek egyikét vagy az esetleg elérhető közreműködőt. A közreműködő elérhetetlensége nem csupán fizikai lehet; akkor is elérhetetlennek számít az illető, ha nagy baj nélkül nem működhetik közre. A súlyos hátrány érheti a fenti személyek valamelyikének életét, egészségét, jóhírét, szabadságát, javait. Veszedelmes út v. nagyon nagy költségek árán megvalósítható esketés sokak szerint már elég súlyos nehézség ahhoz, hogy a házasság pusztán tanúk előtt érvényesen megköthető legyen. Mivel a súlyosságot itt mégiscsak egyénileg kell mérlegelni, az egyházi nyilvánosság és adminisztráció által is pontosan megragadható és igazolható érvényes házasságok kívánalmának rendszere ezen a ponton a szokásosnál kevésbé hatékonynak és egyértelműnek mutatkozik. Ámde az érvényes házasságkötéshez való jog gyakorlása, mely szorosan összefügg a „lelkek üdvösségével” (vö. 1752.k.), olyan érték, melynek szavatolása fontosabb még a formai jogbiztonságnál is.

Nászmise

(latinul: Missa pro sponsis)

Az a szentmise, melyen belül házasságkötés történik.

A házasságkötési szertartás az evangélium után, az áldások a Miatyánk után és a szentmise végén vannak. A II. Vatikáni Zsinat előtt „a tiltott napokon menyegzőt ne tarts” egyházi parancs értelmében ádventben és nagyböjtben tilos volt. Vegyes házasság esetében mindig tilos volt. 1969 után a latin szertartásban a katolikus hívők házasságkötése rendes körülmények között szentmisében történik.

 

 

Típus: 
Esketés
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2014, június 2