Hit

Hit

Görögül pisztisz, latinul fides

Általános értelemben az értelem készsége arra, hogy valakitől valamit a személy tekintélye miatt igaznak fogadjon el (igazmondás).

Teológiai értelemben a kinyilatkoztatás tudatos elfogadása, isteni erény, mely által hiszünk Istenben és mindabban, amit nekünk mondott és kinyilatkoztatott, s amit az Egyház nekünk hinni előad, mert Isten maga az igazság.

Az Ószövetség úgy jellemzi, mint Istentől függő életet, mint elkötelezettséget Isten előtt, aki a kinyilatkoztatásban irányt szab az egyén és a közösség életének, és engedelmességet követel. Az ószövetségi nép nem terjeszti a vallását, ezért a hit elméleti fogalmát nem is dolgozzák ki és nem is sokat beszélnek róla. A hit héber szava (heamin) annyit jelent, mint 'igent mondani Istennek'. Az engedelmes hit első példája Ábrahám (Teremtés könyve 15,6). Az Egyiptomból való szabadulás erősíti a Jahvéba vetett bizalmat, de a zúgolódás a hitnek is a visszavonása (Számok könyve 14,11; 20,12; A zsoltárok könyve 78,22). A hívő magatartást még ilyen szavakkal fejezik ki: bízni, állhatatosnak lenni, remélni, Istenre hagyatkozni, a teremtmény iránti hamis bizakodást kipellengérezni. Izajás a hit prófétája, mert tanítja, hogy a „rejtőző Istenben” a veszély idején is hinni kell (Izajás könyve 8,17; 33,2), és ezzel már az eszkat. reményt is táplálja. A későbbi korban a hit kifejezését a törvény aprólékos megtartásában látták. A hellénista környezettel szemben szükség volt a hit megvallására, s ekkor lett a Második törvénykönyv 6,4-7 ('Halljad, Izrael...') a legfontosabb hittétel.

Az Újszövetségben Jézusnál a hit formailag az Istennel fönnálló kapcsolat teljessége. Benne van az elfogadás, az engedelmesség, a bizalom és a remény a mindennél nagyobb, segítő és szabadító Isten iránt. Jézus ilyen hitet követel gyógyításainál (Mk 2,5; 5,34; 9,23; 10,52). Rámutat az élő hit erejére: a hívőnek az is lehetséges lesz, ami lehetetlennek látszik (Evangélium Márk szerint 9,23), s a kérő ima meghallgatásának a föltétele is a hit (Evangélium Márk szerint 11,23). A hit tartalmát illetően megköveteli, hogy ismerjék el az Ő küldetésének messiási jellegét. Márk szerint személyét addig homályban akarja tartani, amíg kitisztul előttük igazi messiási szerepe. A hitetlen falvakat és városokat ostorozza (Evangélium Máté szerint 11,20; 23,37) és a tanítványoktól is kifejezett hitet követel (Evangélium Lukács szerint 12,8). Egész tanításának összefoglalása az, hogy hinni kell az evangéliumban (Evangélium Márk szerint 1,15).

Az első keresztények úgy tekintik magukat, mint akik hisznek az Úrban, Jézus Krisztusban. Az Egyházba való belépés az apostoli tanítás elfogadásával kezdődik: „aki hisz és megkeresztelkedik” (Evangélium Márk szerint16,16). Pál apostol már teológiailag is megvilágítja: az üdvösségre a Krisztusba vetett hit vezet, nem a mózesi törvény; az ember Isten kegyelméből üdvözül, nem saját ereje és teljesítménye folytán. Ez vonatkozik zsidókra és pogányokra egyaránt. A megigazuláshoz szükséges a Jézus Krisztusba vetett hit, s a keresztség a vele való azonosulást fejezi ki. Az ilyen újjászületést a hívő erkölcsi életének is követnie kell (A rómaiaknak írt levél 6). A hitnek a szeretetben kell hatékonnyá válni (Levél a galatáknak 5,6). A hit a keresztséggel együtt új, természetfölötti létrendbe emel: beöltöztet Krisztusba (Levél a galatáknak 6,15; Első levél a korintusiaknak 5,17), Jézus a hitet nevezi meg mint alapot arra, hogy Isten ajándékait megkapjuk (Evangélium János szerint 6,39). Aki őbenne hisz, annak örök élete van (Evangélium János szerint 3,16; 5,24; 6,40; 8,51; 11,25). Ebben a hitben benne van mindaz, amit a szinoptikusok megtérésnek és követésnek mondanak. A szeretet döntő fontosságát is kiemeli (Evangélium János szerint 17,26), megbélyegzi a hitetlenséget is (Evangélium János szerint 6,65).

Dogmatikailag a Szent Ágostont megelőző teológusok inkább a hit tartalmáról beszélnek, és nem válaszolnak a hitre mint cselekedetre. A hit lényegében megismerés, de nem lehet elválasztani az egész személy magatartásától.

Szent Ágoston a hit ésszerűségét a hagyománynak megfelelően hangoztatta. A keresztény ember azt hiszi, amiről meggyőződött, hogy hinnie kell. Az élő hittel szembeállította a holt hitet, amelyből hiányzik a szeretet. A pelagiánusokkal szemben tanította, hogy a hit kezdetéhez is szükséges a kegyelem. Ez az álláspontja az orange-i zsinatnak is a szemipelagiánusokkal szemben.

A középkorban Szent Tamás a vallásos megismerés kifejtésénél segítségül vette Arisztotelész ismeretelméletét. Őt elsősorban nem a kritikai kérdések érdekelték, hanem a hit mint teológiai erény és mint „az örök élet kezdete”, mint a színelátás (istenlátás) előrevetett hasonlata. Istennek a hitben való közreműködése nem merül ki a kinyilatkoztatásban, hanem belső kegyelmet is ad az elfogadásra. A hitben az akaratnak is szerepe van, hiszen a hit titkai nem áttekinthetők, csak Isten tekintélye miatt fogadjuk el őket. A kegyelem benne van a hihetőség meglátásában is. Aki hisz, annak megvan az indítóoka a hit re. Ilyen indítóok lehet a csoda vagy a belső megvilágosodás.

A trienti zsinat a protestánsok hit fogalmával szemben (fides fiducialis) világosan kifejtette a katolikus felfogást. Elsősorban értelmi tevékenységnek nevezte, amelyben benne van az Isten előtti meghódolás és a kinyilatkoztatott tanítás igazságának elfogadása. Ez a hit a remény és a szeretet tettei nélkül még nem eleven, de megvan a szerepe a megigazulásban, mert a megigazulás ilyen hittel kezdődik. A hit és a megigazulás közötti kapcsolat nem olyan erős, hogy az utóbbival együtt a hit is elveszne.

A 19. század elsősorban fundamentális teológia kérdések vetődtek föl. Az Egyház védte az értelem jogát a fideistákkal szemben, azért figyelmet szenteltek a hihetőség kimutatásának, de egyúttal védték a hit természetfölöttiségét is a racionalistákkal szemben. Az I. vatikáni zsinat szerint is a hit az üdvösség kezdete, olyan természetfölötti erény, amellyel Isten kegyelmének ösztönzésére és segítségével elfogadjuk, hogy amit Isten kinyilatkoztatott, az igaz, nem azért, mert értelmünk természetes fényével átlátjuk igazságát, hanem a kinyilatkoztató Isten tekintélye miatt, aki nem tévedhet és nem ejt tévedésbe.

Amikor rendszerezve beszélünk a hitről, ahogy azt a zsinat körülírta, azon érthetjük a hit egyéni aktusát is, meg az állandó magatartást is mint erényt. Ha úgy tekintjük, mint az értelem megismerő aktusát, akkor tudni kell, hogy mindig van benne valami homály, hiszen tanúskodásból fogadjuk el igazságát, és így megmarad a kételkedés lehetősége. Viszont amikor elsősorban értelmi aktusnak mondjuk, akkor sem szabad azt kiszakítani a ker. ember Istenhez való személyes kapcsolatából. A hit hordozója a kinyilatkoztató és üdvözítő Isten által megszólított ember, a tárgya maga a kitáruló és közeledő Isten (hiszem az Istent). Isten kinyilatkoztató tettét sem szabad elválasztani az üdvösségre vezető hatásának egészétől. Csak így mondhatjuk a hitet a színelátás valamilyen kezdetének, előképének.

A hit utal a végső célra, a kegyelemre, Krisztusra és a Szentháromságra, tárgya (objectum materiale) a kinyilatkoztatott igazság. Igaznak kell tartanunk mindazt, amiért Isten a tekintélyét latba vetette. Megkülönböztetjük a formálisan és burkoltan, azaz gyökerükben kinyilatkoztatott igazságokat. Az előbbiek azok, amelyek kiolvashatóan benne vannak az Isten szavában, amelyeket a Szentírás és a hagyomány megőrzött és nem csak más igazságok közbejöttével lehet azokat kikövetkeztetni. A formálisan kinyilatkoztatott igazság nem mindig kifejezett, hanem el lehet rejtve más igazságok összefüggésében, és az egyházi tanítóhiv. csak szerves dogmafejlődés által ismerte föl és fogalmazta meg. A formálisan kinyilatkoztatott igazságok elfogadását isteni hitnek (fides divina) mondjuk, s ha ezt az Egyház hivatalosan tanítja, akkor isteni és katolikus hitről beszélünk (fides divina et catholica). Arról vitatkoznak a szerzők, hogy a gyökerükben (virtualiter) kinyilatkoztatott igazságok (teológiai következtetések, dogmatikai tények) az isteni hit tárgyai-e, vagy csak az egyházi hité, mert itt a motívum a tévedhetetlen Egyház, nem a kinyilatkoztató Isten.  

A hit tartalmát, vagyis a hitigazságokat nemcsak külső egység fogja egybe, vagyis az, hogy a kinyilatkoztatásból valók, hanem megvan a belső egységük is, hiszen végső fokon mind a felénk forduló Istenről beszélnek. Minden hittitok (dogma) a Szentháromság és a megtestesülés köré csoportosul, s így ráirányul Isten végső színelátására, amelyet megígért. Ezért mondta már Szent Tamás, hogy a hit a színelátás kezdete. Tehát a hit nem merülhet ki a tételek tudásában és elfogadásában, hanem a személyes Istenre kell irányulnia. A hit formai szempontja (objectum formale), vagyis a motívuma, ami miatt igaznak fogadom el a tételt, nem más, mint a kinyilatkoztató Isten tekintélye. Ez különbözteti meg a hitet a belátott tudástól, ahol a motívum a belső bizonyosság. Isten tekintélyén értjük tévedhetetlen tudását és szentségéből fakadó őszinteségét. A hit indítékától meg kell különböztetni a hihetőség indítékát, amely abban áll, hogy ez a tétel valóban benne van a kinyilatkoztatásban, s azért lehet elfogadni.

A hit lényeges jegyeiként felsoroljuk természetfölöttiségét, amely abban áll, hogy a hitbeli beleegyezés a kegyelem ösztönző és megvilágosító hatása alatt jön létre, továbbá az ésszerűségét, ami abban áll, hogy bár a hit misztériumot fejez ki s így túlszárnyalja az értelem képességét, de nem ellentétes az értelemmel. A hit a világfölötti végtelen Isten létgazdagságának a kifejezése, azért abban mindig több van, mint ami világunkban megvalósítható és áttekinthető; a hit egyúttal szabad beleegyezés. A hitigazság nem úgy kényszeríti az értelmet a beleegyezésre, mint az átlátszó természetes igazság (pl. matematikai tétel). A hitnél azért egyezem bele, mert látom, hogy emberi módon megtehetem, mivel Isten előtt állok, meg is kell tennem. A hitigazságot csak az látja meg, aki meg is akarja látni. Azért akarja látni, mert tudja, hogy ebben a dologban csak Isten világosíthat föl. Az értelmi beleegyezés az akarat szabad hozzájárulásával jön létre. A hit aktusának sajátságaihoz tartozik még az, hogy egyszerre bizonyosságot ad és meghagyja a homályt, érezzük a szilárdságot, de megmarad a kételkedés lehetősége; természete szerint az egész isteni kinyilatkoztatásra vonatkozik és követeli a mindvégig való kitartást, hiszen Isten tekintélye, amely az igazságot biztosítja, nem változik.

Protestáns értelmezés szerint a hit az üdvösség ígéretének bizakodó befogadása. Ebből az irgalmas ígéretből kell a hit természetét levezetni. A kegyelmi fölemelés nem azért kell, mert az fölülmúlja értelmünket, hanem azért, mert ígéret elfogadásáról van szó. Amit Isten ígér, azt még nem látjuk, azért a jelenben csak a hiten keresztül irányulhatunk rá. A bizalmas ráhagyatkozás (fiducia), amely a reményt is magába foglalja, az egyetlen mód, hogy a hit tartalmát, az ígéretet befogadjuk. A bizalom Istenre irányul, tehát végső fokon ő a hit tárgya. Ezzel a hittel az ember engedelmeskedik Istennek és bízik az ígéret teljesedésében. A hit erénye abban áll, hogy az ember azonosul azzal, amit remél, s így részesedik Krisztusban, aki magára vette bűneinket és eleget tett értük. Ezáltal válunk az ő javainak hordozóivá. A szentségek alkalmasak arra, hogy az ember kifejezze a vágyakozó hitet. Itt tehát a szentség nem olyan kegyelemközlő jel, mint a kat. tanításban. Maga a hit is inkább akarati ráhagyatkozás, nem értelmi meggyőződés.

A keresztény erkölcstanban a hit erény, melyet a trienti zsinat tanítása szerint a megigazulásban kapunk a reménnyel és a szeretettel együtt mint a megszentelő kegyelem hatását. A hit erénye olyan készség, melyből állandóan folynak a hit aktusai. A hitről, reményről és szeretetről mint belénk öntött erényekről főleg Pál apostol beszél (Első levél a korintusiaknak 13,13). A hit az alapvető erény, amihez a teljességet a remény és főleg a szeretet adja meg. A hittel az ember szabadon Istenre bízza teljes önmagát.

A vallásosságnak a hitre kell épülni. Erkölcsi kötelességeinket is a hitből ismerjük meg, mint ahogy a hit mutat rá arra is, hogy a kegyelem által Krisztus létmódjában részesedünk. A természettörvényből fakadó kötelességeket is a hit tisztázza, ezért a természetes humanizmus és a hitből fakadó vallásosság között tárgyilag nem lehet összeütközés. Legföljebb azért, mert egyiket v. másikat nem helyesen ismerjük föl, és nem helyesen hozzuk kapcsolatba őket. - A hit szükséges az üdvösségre. A szükségesség a dolog természetéből folyik, nem Isten parancsából. Az üdvösség az Istenhez való tudatos közeledés akaratának teljesítése által. Ezért Őt meg kell ismerni, vagyis el kell fogadni kinyilatkoztatását. De ez csak azokra vonatkozik, akiknek fölajánlják a hitbeli tanítást, azaz van módjuk a hittel találkozni, hiszen a hit hallásból fakad (A rómaiaknak írt levél 10,17).

Az erkölcstan beszél arról is, hogy milyen hitigazságok tényleges elfogadása szükséges az üdvösségre eszközszerűen (necessitate medii) vagy isteni parancsból kifolyólag (necessitate praecepti). Az előbbi csoportba biztosan beletartozik a Zsidóknak írt levél 11,6 követelménye, vagyis hogy hinni kell Isten létét, s hogy Ő üdvösséget szánt az embernek. Sokan úgy vélik, hogy az evangélium elterjedése óta ide tartozik a Szentháromság és a megtestesülés tétele is. Mindenesetre az egyház intézkedés megköveteli, hogy a felnőttek megkeresztelése előtt ezeket az igazságokat okvetlenül ki kell fejteni. Az Evangélium Máté szerint  28,19 alapján azonban fönnáll az isteni parancs, hogy a hívők az evangéliumi tanítás lényegét megismerjék és magukévá tegyék. Az egyház hagyomány ide sorolja az apostoli hitvallás tételeit, a Tízparancsolatot, az Úr imádságát (Miatyánk) és a legfontosabb szentségek ismeretét (keresztség, Oltáriszentség, bűnbánat szentsége, gyónás).

A hit erénye azt is föltételezi, hogy a keresztény ember életében többször ki is fejezze belső hitét (hitvallás). Gyakorlatilag ez megtörténik a Hiszekegy liturgikus és magánjellegű elimádkozásával. Meg kell vallani a hitet akkor, ha elhallgatása hittagadásnak, a vallás kigúnyolásának, Isten megvetésének vagy botránynak számítana. Általában a keresztség kiszolgáltatása előtt nem szükséges nyilvános hitvallást tenni, hanem elegendő az adott liturgikus keret.

A hit elleni bűnök tárgyalásánál figyelembe kell venni, hogy a hitben az ember Istennek válaszol, Őt keresi, ezért minden bűn gyengíti a hitet. De a hitet csak a vele ellenkező bűnökkel lehet elveszíteni. A hit igazában mindig erőtlen marad, ha a bűn kioltja a szeretetet. Kifejezetten a hit ellen irányulnak azok a bűnök, amelyekkel az ember elhanyagolja a hitből fakadó kötelességeit (mint pl. a közömbösség, a kételyek megoldásának elhanyagolása, hitellenes környezettel való kapcsolat). Végső fok itt a kifejezett hittagadás, ill. a hívő közösséggel való szakítás. A hitelhagyás az egész hitrendszer elvetését jelenti, az eretnekség az egyes hittételekét. Ugyancsak a hit elleni bűnök közé sorolható a babona és a varázslás, melyek a teremtményeknek tulajdonítanak isteni erőt.

Önálló ábrázolása ritka. Az erények és víciumok, illetve a hit, remény, szeretet képein szerepel. Attribútumai: fátyol, kereszt, kehely (olykor ostyával), bárány, lángoló szív.

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
péntek, 2014, július 25