Ima- és olvasókönyv - 16. rész - Elmélkedések

IMA- ÉS OLVASÓKÖNYV A MAGYAR HONVÉDSÉG SZÁMÁRA

16. rész

Szerkesztette és a tanítórészeket írta: dr. Hankovszky Béla őrnagy, kiemelt tábori lelkész

Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat Katolikus Tábori Püspökség, Budapest, 2009

Nihil obstat. Berta Tibor ezredes, általános helynök Imprimatur. Nr. E-5/1/2010. Bíró László püspök, katonai ordinárius

 

ELMÉLKEDÉSEK

„Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség

mely mohón válogat ehető és nem ehető között

hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad

minden előtte-levőre.”

(Weöres Sándor: Sok tünemény)

 

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat

Tudod, hogy nincs bocsánat,

hiába hát a bánat.

Légy, ami lennél: férfi.

A fű kinő utánad.

 

A bűn az nem lesz könnyebb,

hiába hull a könnyed.

Hogy bizonyság vagy erre,

legalább azt köszönjed.

 

Ne vádolj, ne fogadkozz,

ne légy komisz magadhoz,

ne hódolj és ne hódíts,

ne csatlakozz a hadhoz.

 

Maradj fölöslegesnek,

a titkokat ne lesd meg.

S ezt az emberiséget,

hisz ember vagy, ne vesd meg.

 

Emlékezz, hogy hörögtél

s hiába könyörögtél.

Hamis tanúvá lettél

saját igaz pörödnél.

 

Atyát hívtál elesten,

embert, ha nincsen isten.

S romlott kölkökre leltél

pszichoanalizisben.

 

Hittél a könnyű szóknak,

fizetett pártfogóknak

s lásd, soha, soha senki

nem mondta, hogy te jó vagy.

 

Megcsaltak, úgy szerettek,

csaltál s így nem szerethetsz.

Most hát a töltött fegyvert

szorítsd üres szívedhez.

 

Vagy vess el minden elvet

s még remélj hű szerelmet,

hisz mint a kutya hinnél

abban, ki bízna benned.

 

Dsida Jenő: Tekintet nélkül

Be kell látnunk:

Ha kérdeznek, becsületesen

felelni kell.

A harcot becsületesen

fel kell venni,

az úton becsületesen

végig kell menni,

a szerepet becsületesen

el kell játszani,

keményen és tekintet nélkül.

 

A kapuk mögül ebek vicsorognak,

az ablakokból kiköpdösnek

és röhögnek.

Száz közbiztonsági gócpont

adja ki az elfogatási parancsot.

Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,

súlyos, vérező kövek,

de néha röppen sóhaj is,

szeretet is, rózsa is.

 

És este a tűzhely mellett,

vagy szuronyos zsandárok között

hátrakötött kézzel,

mégis mondogatni kell

a fellebbezhetetlen,

sziklakemény,

erősítő,

vigasztaló

igét:

 

Krisztusnak és Pilátusnak,

farizeusoknak és vámosoknak,

zsidóknak és rómaiaknak

egyformán szolgálni

nem lehet.

 

József Attila: Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik

és el is jutott a nyugalmas ágyig

még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –

(igy nem szökik rá hirtelen az éj)

s mig kis szive nagyon szorongva dobban,

tán ő se tudja, mit is kiván jobban,

a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:

igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,

mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt

s együtt vagyunk veled mindannyian,

kinek emberhez méltó gondja van.

Te jól tudod, a költő sose lódit:

az igazat mondd, ne csak a valódit,

a fényt, amelytől világlik agyunk,

hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,

hadd lássunk át magunkon itt ez estén.

Párnás szavadon át nem üt a zaj –

mesélj arról, mi a szép, mi a baj,

emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.

Most temettük el szegény Kosztolányit

s az emberségen, mint rajta a rák,

nem egy szörny-állam iszonyata rág

s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,

honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,

fő-e uj méreg, mely közénk hatol –

meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők – szabadok, kedvesek

– s mind ember, mert az egyre kevesebb…

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.

Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek közt egy európait.

 

Tatiosz: Szerényen tündökölni

Senki sem születik készen: légy azzá, amivé legjobb hajlamaid szerint válhatsz. Ki elindult, s még nem érkezett meg, bíztatóbb a helyzete a soha el nem indulónál.

Soha nem késő elindulni, soha nem késő szeretni. Mikor arra vágysz, hogy észrevegyenek, megértsenek és szeressenek, tudd, hogy a többiek is erre vágynak.

Miért szeretnek minket a többiek? Amiért egyáltalán szeretni érdemes: magáért szeretetért.  Tanulj meg szerényen tündökölni, mert ez az emberi.

(Vágó Zsuzsanna fordítása)

 

Tatiosz: Kérdések

Ha tudsz egy szóval úgy fordítani a dolgon, hogy megvilágosodjék a kérdés, akkor mért ködösítesz? Ha tudsz egy mosollyal más arcára mosolyt csalni, akkor mért pártolod a mogorvaságot? Ha tudsz egy kézmozdulattal másokon segíteni, mért tartod karjaidat béna lustaságban? Ha tudsz szeretni, mért várod el, hogy előbb mások szeressenek?

(Vágó Zsuzsanna fordítása)

 

Swami Sivananda: Hogyan szenved vereséget a félelem?

Alakítsd ki magadban azt a szokást, hogy naponta sokszor gondold: „Isten” – s közben lassan lélegezz, nyugodtan és lazított arccal ülj, s hamarosan érezni fogod, hogyan árad érezhetően beléd Isten nagy nyugalma. Mennél inkább teret adsz önmagadban az isteninek, annál messzebb kerülsz a világtól, és mind kevesebb lesz benned a félelem. Ezen kezdet után már egyáltalán nem kell magadnak oly sokat tenned, mert most már Isten maga válik benned hatékonnyá; szelíd erőszakkal mind szebben és világosabban mutatja meg, neked, mily balga vagy, ha a világ felé fordulsz, amikor már bármikor képes vagy magadban megtapasztalni Istent. Most már – aszerint, hogy milyen alkat vagy – vagy abban leled a kedvedet, hogy magadat és az életedből mindent odaadsz Istennek az iránta való szeretetből, vagy – ha tevékeny ember vagy – ezután már csak Istenért dolgozol, és erőidet csak a szeretet szellemében engeded működni. Ettől kezdve a világ nem fog rajtad. Mennél erősebben odaadod magadat Istennek, annál kevésbé lesz jelentősége számodra a világnak. De amilyen mértékben ismét teret engedsz a félelemnek vagy harcosan védelmezed énedet, annál erősebben érintenek a visszaesések; azonban ezek is mind újra elvezetnek Istenhez, míg aztán egyszer csak nem lesz több visszaesés és egészen és teljesen Istenben élsz. Ettől kezdve a tested egészséges, a szellemed mindig jókedvű és örömteli. Hivatásbeli munkád nem esik majd nehezedre és eredményes lesz.

 

Weöres Sándor: Ars poetica

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.

Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:

bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

 

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:

vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,

szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,

mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

 

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:

táplálnak, melengetnek valahány világévet

s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,

a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,

társukként megölelnek és megint messze szállnak.

 

Dsida Jenő: Mi vállalunk mindent

Mi vállalunk magunkra mindent,

nektek mozdulnotok se kell.

Mi olvasunk és hiszünk,

mi írunk és hiszünk,

dolgozunk és hiszünk,

égünk és lobogunk és hiszünk,

mi akarunk és hiszünk,

mosolygunk és dalolunk és hiszünk,

bőjtölünk és fehérre sápadunk és hiszünk.

Nektek csak sírnotok kell és a

melleteket verni,

ha megindulnak a hegyek.

 

Csorba Győző: A Prédikátor könyve

Salamon hát minden hiúság?

Ez ám a nagy dolog: ilyen

szemmel nézni virágra égre

feleségedre lányaidra

nők mellére hazára versre

és hinni bennük hinni mégis

és a napok mézét kiszívni

és úgy hogy ne csak mint az állat

hanem érezni a csodákat

a nagyszerűség levegőjét

és mindig hogy minden hiúság –

 

Francis Bacon: Istentelenül – értéktelenül

A kevés filozófia eltávolít a vallástól, a sok visszavisz Hozzá. Az első, amit Isten a hat nap munkájában alkotott, az érzéki megismeréshez szükséges fény volt, az utolsó pedig az értelem fénye. Senki sem hiszi, hogy nincs Isten, csak az, aki szeretné, ha nem volna Isten. Az istentagadók az emberi nem nemes voltát és méltóságát tapossák porba. Mert az ember teste kétségtelenül rokon az állattal; ha tehát lelkében nem hasonul Istenhez, akkor minden magasabb érték nélküli, közönséges teremtmény.

 

Kányádi Sándor: Volna még

pedig volna még

volna még valami

mondanivalóm

a nyíló nárciszmezőkről

például

az alkonyi szélben

riadtan lobogó

hegyi füvekről

a hegyekről a folyókról

égről földről

a tengerekről

az óceánok alatt

vergődő tűzhányókról

a szerelem végtelen

napéjegyenlőségeiről

amikor az idő is

ellankad mint a patak

ha szomját oltja

benne a szarvas

egyszóval kettőnk

dolgáról az emberiség

nevében volna még

talán volna még

 

Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás,

Valami ritka rend –

Széthúzó erők erős egyensúlya,

Mély belső bizonyosság idebent –

Bizonyosság arról, hogy élni jó,

 

Szenvedni elkerűlhetetlen,

Szeretni tisztán: megistenülés,

Meghalni szép –

S a Kifejezést meglelni mindezekhez,

Megtalálni a felséges Igét:

Az Igét mindezekhez:

A Béke ez.

 

Orkán ordíthat aztán odakünt,

Robbanhat ezer bomba: kárbament,

De kárt nem okozott.

Bent:

Csend.

A Béke itt kezdődik.

Bent:

Csend.

Isten hozott.

 

Nyikolaj Bergyajev: A megoldás nem lehetséges, csak…

Az emberi személyiségnek azokhoz a közösségekhez való kapcsolata, amelyekben az ember itt a földön élni kénytelen, mindig paradox és ellentmondásos. Teljes harmónia és maradéktalan összhang nem lehetséges. Sohasem válik lehetségessé a személyiség és a társadalom között fönnálló tragikus konfliktus maradéktalan megoldása. Megoldás nem lehetséges, csak Isten országában.

 

Reményik Sándor: Templom és iskola

Ti nem akartok semmi rosszat,

Isten a tanútok reá.

De nincsen, aki köztetek

E szent harcot ne állaná.

Ehhez Isten mindannyitoknak

Vitathatatlan jogot ád:

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!

 

Ti megbecsültök minden rendet,

Melyen a béke alapul.

De ne halljátok soha többé

Isten igéjét magyarul?!

S gyermeketek az iskolában

Ne hallja szülője szavát?!

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!

 

E templom és iskola között

Futkostam én is egykoron,

S hűtöttem a templom falán

Kigyulladt gyermek-homlokom.

Azóta hányszor éltem át ott

Lelkem zsenge tavasz-korát!

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!

 

A koldusnak, a páriának,

A jöttmentnek is van joga

Istenéhez apái módján

És nyelvén fohászkodnia.

Csak nektek ajánlgatják templomul

Az útszélét s az égbolt sátorát?

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!

 

Kicsi fehér templomotokba

Most minden erők tömörülnek.

Kicsi fehér templom-padokba

A holtak is mellétek ülnek.

A nagyapáink, nagyanyáink,

Szemükbe biztatás vagy vád:

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!

 

Martin Buber: Hászid történeteiből

Szuszja így imádkozott egyszer Istenhez: „Uram, olyannyira szeretlek, de nem féllek eléggé Téged! Uram, olyannyira szeretlek, de nem féllek eléggé! Add, hogy úgy féljelek téged, mint angyalaid, akiket átjár rettenetes neved!” Isten azonnal meghallgatta az imádságát, s Neve átjárta Szuszja rejtett szívét, ahogy az angyalokkal történik. Akkor Szuszja bebújt az ágy alá, mint a kiskutya; megreszkettette az állati félelem, mígnem fölüvöltött: „Uram, add, hogy úgy szeresselek újra, mint Szuszja!” És Isten ismét meghallgatta imáját.

 

Weöres Sándor: Mi van a héj alatt?

Örök sötétség tapad a felszín belső felére.

Ez a fordított világ,

ez a pokol. Egyforma az éje,

mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete láng.

 

Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet,

a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat,

belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget,

a pokolból, mind, valahányon a fény elárad!

 

Mindennek külső és belső íve –

melyik a visszája, melyik a színe?

van-e harmadik ív: árny nélküli fény?

Rögtől szívig, minden dalol;

nem ésszel, lényével válaszol,

mint egy nő, vagy egy költemény.

 

Charles Darwin: Az a kérdés, hogy létezik-e Teremtő

A természet küzdelméből, az éhségből és a halálból közvetlenül következik a számunkra felfogható legnagyobb probléma megoldása: a mindig magasabb rendű és tökéletesebb állatok létrejötte. Valóban csodálatos, hogy a Teremtő minden élet csíráját, az életét, amely körülvesz bennünket, csak néhány vagy csak egyetlen formába lehelte beléje, s hogy – amíg bolygónk a nehézségi erő szigorú törvényének engedelmeskedve körben forog –, ebből az olyannyira egyszerű kezdetből a legszebb és legcsodálatosabb formák végtelen sora fejlődött ki és fejlődik még ma is. Arra a kérdésre, hogy létezik-e Teremtője és Kormányzója a világmindenségnek, a legnagyobb szellemek, akik valaha is éltek, igennel feleltek.

 

Nagy Gáspár: A Fiú naplójából

… és a csillagos estben ott susog immár harminc

évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg

susog a homály követeinek útján s kitünteti őket

lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…

…és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság

a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod

alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre

elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött

gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek

tócsafénye és fénytelen homálya…

…csupán el kéne hinned… de nem hiszed hogy éppen

ők jöttek-szöktek el a maszkabálból hogy éppen ők

azok a független kutyák kik ideológiamentes csontokon

tökéletesítik a fölösleges morgást-harapást…

…nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent

hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket

és másképp vert a szívem másért pirultam el

másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam

ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek

alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén –

de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így

mondhatom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!…

 

F. M. Dosztojevszkij: Ebben van az egész hit

Isten és Krisztus tagadói nem gondoltak még arra, hogy Krisztus nélkül a világban minden azonnal szennyes és bűnös lesz… Amikor félreállítják Krisztust – a szépségnek és a jóságnak elérhetetlen eszményképét távolítják el az emberiség köréből… Hisz Krisztus csak azért jött el, hogy az emberiség megtapasztalja, hogy a földi természet, az emberi értelem is mennyei fényben jelenhet meg ténylegesen és testi alakban, s nem csupán szellemileg, eszményként. Krisztus követői, ennek a megdicsőült hús-vér testnek az imádói, a legkegyetlenebb kínzások közepette bizonyították be, hogy milyen boldogság ezt a valóságot magunkban hordani, ennek az alaknak a tökéletességét követni, és valóságos testi voltában hinni. A többiek pedig, akik látták azt, hogy milyen boldogságot ad ez a valóság amint az ember részesülni kezd benne és valóban közeledik szépségéhez – csodálkoztak, ámultak, s végül maguk is élvezni akarták ezt a boldogságot: kereszténnyé lettek, s már előre örültek a kínzásoknak. Az egésznek a titka abban rejlik, hogy az „Ige” valóban „testté” lett. Ebben áll az egész hit, az emberiség minden vigasza, az a vigasz, amelyről senki nem mondhat le. Szeressétek Isten egész teremtett világát, az egész világot, minden homokszemet a földön! Szeressetek minden levélkét, Isten minden fénysugarát! Szeressétek az állatokat, szeressétek a növényeket, szeressetek minden dolgot! Ha majd szeretsz már minden dolgot, meg fogod érteni a dolgokban Isten titkát is.

 

Albert Einstein: A vallás kozmikus élménye

A vallás kozmikus élménye a természettudományos kutatás legerősebb és legnemesebb motívuma. A misztikum élménye a legmélyebb és legmagasztosabb érzés, amire képesek vagyunk. Egyedül csak ebből eredhet igazi tudomány. Ha ez az érzés idegen, ha valaki már nem tud csodálkozni, nem képes elveszíteni magát a tiszteletben, az lelkileg máris halott. Annak tudása, hogy a kikutathatatlan valóban létezik; s hogy a legmagasabb igazságként és a legragyogóbb szépségként nyilatkozik meg, amiről nekünk csak halvány sejtelmünk lehet – ez a tudás és ez a sejtelem minden igaz vallásosság magja. Az én vallásosságom egy magasabb természetű végtelen szellemi lény alázatos imádásában áll, amely lény apró részletekben ad hírt magáról, s e részleteket mi a magunk gyönge és elégtelen érzékeivel föl tudjuk fogni. Ez a mély, érzésszerfa meggyőződés egy magasabb gondolkodó erő létezéséről, amely erő a kikutathatatlan világmindenségben lesz kézzelfoghatóvá, ez adja istenképzetem tartalmát.

 

Rotterdami Erasmus: Amit Isten azoknak készített…

Mármost amennyivel tökéletesebb a szeretet, annál erősebb az elragadtatás, de annál boldogabb is. Milyen hát az a boldogságos élet, amelyre oly forrón vágyakoznak a jámbor lelkek? A szellem úrrá lesz a test fölött, mert erősebb, s annál is könnyebben teszi ezt, mert szinte a saját birodalmában van itt, és mert a testet már az életben előkészítette és kifinomította ehhez az átváltozáshoz: S aztán a szellemet is magához veszi a végtelen Szellem; végül az egész ember teljesen magán kívülre kerül, és boldogsága abban fog állni, hogy része lesz valami kimondhatatlanban, amit a legfőbb jó ad neki, amely mindent magához és magába vonz, amint előre megmondatott: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szívekbe be nem hatol, amit Isten azoknak készített, akik Őt szeretik.”

 

József Attila: Ki verné föl lelkünkben a lelket?

A meddő dombok homlokából

Kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat,

Föl, föl a magasságig

Repülőgépeket hajigálunk

És roppant, visszahulló pályájukkal

Kipányváztuk a madarak birodalmát,

Mozdonyokkal korcsolyázunk messze földre

És kantárt holnap elektromos hajókból dobunk

A sörényes, üvöltő tengerekre,

De emberek, emberek!

Ki venné újból észre,

Hogy le kell sikálni asztalainkat,

Ki mondaná meg az asszonyoknak,

Hogy kisöpörhetik a szomorúságot,

Ki ültetne kerteket szemünkbe,

Ki verné föl lelkünkben a lelket?

 

Galileo Galilei: A Szentírás igazsága

A Szentírás soha nem hazudhat vagy tévedhet. Kijelentései feltétlenül és sérthetetlenül igazak. Soha nem tévedhet, csak a magyarázói képesek különféleképpen tévedni, mert sok helyen ne csupán alkalmas a közvetlen, szó szerinti értelemtől eltérő magyarázatra, hanem igényli is azt. A Szentírás és a természet, mind a kettő az isteni igéből ered; az előbbi a Szentlélek sugallatára, az utóbbi az isteni parancsok teljesítője. Azonban el kell ismerni a következőket: egyrészt a Biblia, hogy alkalmazkodjék a nagy tömegek felfogóképességéhez, sok olyat mond, ami látszólag, ha megállunk a tulajdonképpeni szó szerinti értelemnél, eltér az abszolút igazságtól; másrészt viszont a természet kérlelhetetlen és változatlan és semmit nem törődik azzal, hogy rejtett működési módja hozzáférhető- e az emberi felfogóképesség számára vagy sem.

 

Hamvas Béla: A láthatatlan történet (részlet)

A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt: Rádbízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj, neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied!

 

Benedictus de Spinoza: Miben áll az örökkévalóság?

Minden, ami van, Istenben van, s Isten nélkül nem lehet semmi, és nem képzelhető el semmi. A természetben nincs semmi véletlenül, hanem minden arra van rendelve az isteni természet szükségszerűsége által, hogy egy meghatározott módon legyen és működjék. A dolgokat Isten esem volt képes más módon és más rendben létrehozni, mint amelyben létrehozattak. Az elképzeléseknek – a rendje és kapcsolata ugyanaz, mint a dolgok rendje és kapcsolata. – Isten szeretete a legfőbb jó, amire az értelem parancsának megfelelően törekedhetünk; s ez közös minden ember számára, s kívánjuk, hogy mindannyian örvendjenek neki. A lélek csak testének ideje alatt képes valamit képszerűen elképzelni, valamint az elmúlt dolgokra emlékezni. Istenben azonban szükségképpen van egy elképzelés, amely ennek és annak az emberi testnek a lényegét az örökkévalóság formájában fejezi ki. Az emberi lélek nem pusztítható el teljességgel a testtel együtt, hanem megmarad belőle valami, ami örök. Amennyiben lelkünk önmagát az örökkévalóság formájában ismeri, annyiban szükségképpen rendelkezik Isten ismeretével, s tudja, hogy Istenben van és Isten képzeli el őt. Az Isten iránti szellemi szeretet örök. Akinek teste van, ami sok mindenre használható, annak van lelke, amelynek a legnagyobb része örökkévaló. Még ha nem is tudnók, hogy lelkünk örök, akkor is a legnagyobbnak tartanánk a jámborságot és a vallást s egyáltalán mindazt, ami a lelkierőre és a nemes érzületre tartozik. A boldogság nem az erény jutalma, hanem maga az erény, s nem azért okoz örömet, mert a gyönyört féken tartjuk, hanem mert örömet okoz, azért tudjuk féken tartani a gyönyört. A boldogság az Isten iránti szeretetben áll.

 

Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék

a te örömödben.

Hiányosságom

váljék jósággá benned.

 

Egyetlen parancs van,

a többi csak tanács:

Igyekezz úgy érezni,

gondolkozni, cselekedni,

hogy mindennek

javára legyél.

 

Egyetlen ismeret van,

a többi csak toldás:

Alattad a föld,

fölötted az ég,

benned a létra.

 

Az igazság

nem mondatokban rejlik,

hanem a torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik,

hanem az összhang állapotában.

 

Szergej Jeszenyin: Hol vagy, ház?

Hol vagy, ház, öreg szülém,

állsz-e még a domb tövén?

Kék virágom hol lobog?

Ragyogsz-e még, szűzhomok?

Hol vagy, ház, öreg szülém?

 

Kakasok rézkürtje zeng,

parton egy pásztor mereng.

Fényporos a víztükör,

benne csillag tündököl.

Kakasok rézkürtje zeng.

 

Szárnyas malom az idő,

ezüst ingát lenditő.

Hold az inga, földre száll,

rozsra perc-esőt szitál.

Szárnyas malom az idő.

 

Gyorsnyilú eső szakad,

elsöpörte házamat,

rongyolt kék szirom lobog,

feldúlva a szűzhomok.

Gyorsnyilú eső szakad.

(Rab Zsuzsa fordítása)

 

Váci Mihály: Még nem elég!

Nem elég megborzongni

De lelkesedni kell!

Nem elég fellobogni,

de mindig égni kell!

És nem elég csak égni

Fagyot is bírjon el,

Ki acél akar lenni,

Suhogni élivel.

 

Nem elég álmodozni,

Egy nagy-nagy álom kell!

Nem elég megérezni

de felismerni kell!

Nem elég sejteni,

Hogy milyen kor jön el;

Jövőnket? tudni kell!

 

Nem elég a célt látni;

Járható útja kell!

Nem elég útra kelni,

Az úton menni kell

Egyedül is! Elsőnek,

Elöl indulni el!

Nem elég elindulni,

de mást is hívni kell!

S csak az hívjon magával,

Aki vezetni mer!

 

Nem elég a jóra vágyni:

A jót akarni kell!

És nem elég akarni:

De tenni, tenni kell!

A jószándék kevés!

Több kell:– az értelem!

Mit ér a hűvös ész?!

Több kell: – az érzelem!

Ám nemcsak holmi érzés,

De seb és szenvedély,

Keresni, hogy miért élj,

Szeress, szenvedj, remélj!

 

Nem elég – a Világért!

Több kell: – a nemzetért!

Nem elég: – a Hazáért

Több kell most: – népedért.

Nem elég: Igazságért!

– Küzdj azok igazáért,

Kiké a szabadság rég,

csak nem látják még,

hogy nem elég!

Még nem elég!

 

Carl Friedrich Gauss: Ragaszkodjunk a hithez!

A halál által történő fájdalmas elszakadáskor nincsen más vigaszunk, csak az az erős meggyőződésünk, hogy az utolsó osztályt járjuk, s mindig magasabb iskolába léphetünk. Ragaszkodjunk ahhoz a hitünkhöz, hogy a földi élet rejtélyének lesz egy szebbe magasztosabb megoldása, s mi részese leszünk ennek. Sok minden bizonyítja, hogy az anyagi világ mellett létezik még egy másik, tisztán szellemi világrend, ugyanolyan sokféleséggel, mint ez, amelyben élünk – s egykor abban fogunk részesedni. Vannak olyan kérdések, amelyeknek a megválaszolására sokkal nagyobb súlyt fektetnék, mint a matematikai problémákra; ilyenek például az etika, az Istenhez fűződő kapcsolatunk vagy rendeltetésünk és jövőnk kérdései. A lélek számára létezik egy magasabb rendű kielégülés, amihez az anyagi világra egyáltalán nincs szükség.

 

Kolumbus Kristóf: Imádság

A mi Urunk az, aki az igaz gondolatot adta nekem, aki mellettem volt, hogy a művet jól véghezvigyem. De nagyon jól tudom, szilárdan meg vagyok győződve – s ebbe a meggyőződésbe a kételkedés leghalványabb lehelete sem vegyül –, hogy a Fölséges visz végbe mindent, ami jó; a bűnt kivéve – semmit sem tehetünk, valamely dologról gondolatot vagy ítéletet sem alkothatunk a legfelsőbb hozzájárulás nélkül. Amikor Péter a tengerbe vetette magát, addig ment a víz tetején, amíg hite szilárd maradt; a hegyek engedelmeskednek annak, akinek hite van, ha csak akkora is, mint egy mustármag; aki hisz, kérjen és minden megadatik neki; kopogjatok és ajtót nyitnak nektek! Ma sem kell félnie senkinek attól, hogy tiszta kézzel és a Megváltó nevével belekezdjen valamely vállalkozásba, amely igaz, s amit nemes szándékkal az ó szolgálatában visz végbe. Tetszése szerint szabott a mi Urunk minden dolognak célt, az emberi természet minden képességének Ő a patrónusa. Ó, mindennél jobb az Úr, aki azt akarja, hogy az emberek tevékenykedjenek, s aki föltárja kezét, hogy kezükbe adja az ahhoz szükséges eszközöket! Éjjel és nappal, minden pillanatban alázatosan adjunk hálát neki!

 

Reményik Sándor: Ne próbálj!

Engem gyengébbnek faragtál ki,

Hogysem próbáidat

Állhatnám, Uramisten

Dícsérve Téged rendületlenül.

Azért ígyen könyörgök Hozzád:

Ne próbálj engemet!

Tudom, hogy vannak választottjaid,

Akiket szentté finomít a bánat,

Akiket hőssé edz a szenvedés,

Akik áldják és magasztalják

Süvöltő ostorod,

Mert minden csapás nyereség nekik.

Nem én, nem én!

Én igazabbá, emberebbé

Nem tisztulok sötét eged alatt.

 

Engem csak torzzá teszel és fonákká,

Engem csak összetörsz,

De szobrot szenvedéssel

Mégsem faragsz belőlem, Istenem.

Nekem kék szemed derült ege kell,

Örök mosolyod aranykupolája,

Őszi erdőkben halk lélekzeted:

Hogy kinyíljék szívem,

Szépségben s szeretetben – másokért,

Hogy ne kerengjek, mint a kerge állat

Veszett irammal, öntudatlanul

Önzésem és nyomorúságom

Őrült köreiben.

Ha azt akarod, hogy dícsérjelek

Szárnyaló énekkel, én Istenem:

Adj enyhülést, ne próbálj engemet!

 

Franҫois Mauriac: A kegyelem élménye döntő

Énelőttem nem volt, mint mások előtt, szabad út a bűnhöz. Kezdetben félénkséggel, undorral, vallási és családi gátlásokkal vértezett föl Isten a bűn ellen. A veszélyes pillanatban egy benső hang támadt föl bennem, s elém tárta az összes dogmát, Isten minden parancsát. Családom minden élő és holt tagja rögtön családi tanácsot tartott, hogy ítélkezzék felettem. És ha ez sem segített, akkor egy olyan ember, aki nagyon közel állt hozzám, s akit a legbensőségesebben szerettem, elhatározta, hogy meghal, és sírját az élvezet és a vágyam között ásta meg. Még az a vigaszom sem maradt, hogy föllázadjak. Ezt a szelíd erőszakkal rám nehezedő törvényt kénytelen voltam értelmesnek érezni. Szigorú volt, de nem embertelen. Nagyon messze volt attól, hogy megtiltsa az élvezetet, csupán fegyelmezett határokat állított neki. Ez a törvény nem fosztott meg sem a szerelemtől, sem a nő ölelésétől; ellenkezőleg, ennek a szerelemnek örök tartamot, az öleléseknek pedig termékenységet kölcsönzött. Nagyon messze volt attól, hogy elátkozza az emberi szerelmet, sőt a szentség méltóságára emelte.

 

Isaac Newton: Isten a világ Kormányzója

A Nap, a bolygók és az üstökösök csodálatra méltó rendje csak egy mindentudó és mindenható Lény határozatából és uralmából eredhet. Ha minden állócsillag egy, a miénkhez hasonló rendszer központja, akkor az egész rendszer – mivel úgy látjuk, hogy egységes terv szerint van megszerkesztve – egy és ugyanazon Uralkodó birodalmát alkotja. Ebből az következik, hogy Isten élő, láthatatlan és mindenható, hogy az egész mindenségen fölül áll és teljesen tökéletes. Világos, hogy Isten szükségképpen létezik, és ezen szükségszerűség erejénél fogva mindenütt és minden időben létezik. Mindenki vallja, hogy van Isten, de éppen ama szükségszerűség folytán, amelynél fogva van, örök is és mindenütt jelenlévő. Ezért Ő egészen önmagával azonos, egészen fül, egészen kar, egészen megismerő erő, gondolkodóerő és hatékonyság, persze mindez nem emberi módon. Mi csak az alakokat és a színeket látjuk, csak a hangokat halljuk; magukat a szubsztanciákat nem érzékszervekkel, nem a belőlük kiinduló hatások révén ismerjük még. Éppoly kevéssé van fogalmunk Isten szubsztanciájáról vagy lényegéről. Őt egyedül tulajdonságai és attributumai alapján ismerjük meg. Csodáljuk tökéletességéért, tiszteljük és imádjuk mint a világ Kormányzóját, mi, akik a nagy Világuralkodó szolgái vagyunk. Egy olyan isten, amelyik nem kormányozza a világot, amelyben nincs gondviselés és nincsenek bölcs célok, nem volna más, csak a fátum vagy a természet. A vak metafizikai szükségszerűségből, amely mindenütt ugyanaz, nem származik a dolgok változása. A teremtményeknek összes, az időknek és a tereknek megfelelő különbözősége egyedül egy szükségképpen létező Lény eszméiből és akaratából származhat.

 

Jean Paul: Van gondviselés a világtörténelemben

A végzet éjszakát borít ránk és csak a legközelebbi útig ad világító fáklyát a kezünkbe; hogy ne veszítsük kedvünket a jövő szakadékai és a cél távolsága miatt. Voltak évszázadok, amelyekben az emberiséget bekötött szemmel vezették – egyik börtönből a másikba, lesznek ezután is századok, amelyekben némelyek meghalnak, amikor népek emelkednek föl, népek enyésznek el, s közben az emberi nem tovahalad. Mi vigasztal bennünket? Egy végtelen szív e világon túl. Van magasabb rend, van gondviselés a világtörténelemben, amelyik nem az általunk lefektetett szabályok szerint köti zavaros földünket Isten magasabb városához.

 

Max Planck: Önmagában nem létezik anyag

Mint fizikust, vagyis olyan embert, aki egész életét a józan tudománynak, az anyag kutatásának szentelte, aligha gyanúsíthatnak fantasztasággal. Ezért mondom, atomkutatásokkal a hátam mögött, a következőket: Önmagában nem létezik anyagi Mindennemű anyag csak erő következtében jön létre és áll fönn, mely erő az atomrészecskéket rezgésbe hozza, s azokat az atom parányi naprendszerében összetartja. Mivel azonban a világmindenségben sem értelmes, sem örök (absztrakt) erő nincsen – az embernek nem sikerült feltalálnia a hón óhajtott perpetuum mobilét –, ezért kénytelenek vagyunk e mögött az erő mögött egy tudatos, értelmes szellemet föltételezni. Ez a szellem minden anyag ősoka. Nem a látható; de múlékony anyag a reális, az igaz, a való (mert az anyag, amint láttuk, e nélkül a szellem nélkül nem is állna fönn), hanem a láthatatlan, halhatatlan szellem az igaz. Mivel azonban nem lehetséges magában vett szellem, s minden szellem egy lényhez tartozik, ezért kényszerülünk föltételezni egy szellemi lényt. Mivel azonban szellemi lények sem lehetnek önmaguktól, hanem teremtetniük kell, ezért nem félek ugyanúgy nevezni ezt a titokzatos Teremtőt, amint a korábbi ezredekben a Föld minden régi kultúrnépe nevezte: Isten!

 

Albert Schweitzer: A kereszténység lényege

Mindennemű keresztény vallásosságnak csak annyiban van értelme, amennyiben akaratunk feláldozására, Krisztus követésére vezet… Én a feladatomnak tekintem, hogy elmondjam: a vallásosság független az áthagyományozott hitbeli elképzelésektől… Krisztus nem volt dogmatikus; nem fogalmazott meg hittételeket. Sehol sem kívánja hallgatóitól, hogy áldozzák fel gondolkodásukat a hitnek. Ellenkezőleg: meghagyta nekik, hogy gondolkodjanak el a hitükről! A Hegyi beszédben arra tanítja őket, hogy a vallásosságot a szerint ítéljék meg, hogy etikai értelemben mivé alakítja az embert. Így a Hegyi-beszéd a szabadgondolkodó kereszténység oklevele. Ama igazságot, hogy a vallásosság lényege az etikum, Jézus, tekintélye támasztja alá. Jézus tanítása szerint és a gondolkodás számára egyaránt, a kereszténység lényege az, hogy csakis a szeretet útján léphetünk Istennel közösségre. Istenről szerzett valamennyi tapasztalatunk arra megy vissza, hogy őt a szeretet akarásaként éljük meg szívünkben… Az élet tiszteletének szándéka hat az egyházak eszményi vallási közösségekké való átalakításában, mivel ez a szándék mélyen vallásos természetű. Az élet tisztelete minden történelmileg megfogalmazott hitben a végtelen Akarattal való egyesülés etikus misztikáját mint a vallásosság elemi és lényegi alapelvét juttatja érvényre – s ez a szeretetre törekvésként jelentkezik bennünk. Mivel a vallásosságból a lényegeset és a legáltalánosabbat állítja középpontba, a különböző vallási közösségeket kivezeti a történelmi múlt szűkösségéből, és megértést és egységet épít ki köztük…

 

Elie Wiesel: Aki szeret, szereti Istent

Isten nem semleges. Nem is elvont fogalom. Ő egyszerre az ember szövetségese és bírája a teremtésen belül. A kötelék, amely egyesíti őket, helyettesíthetetlen, és szeretetnek nevezik. Istennek magának is szüksége van szeretetre. Aki szereti istent, azt Isten és az emberek is szeretik. Istent az emberben kell szeretni, mert Isten szeretete az emberek szeretetén keresztül halad, valósul meg. Aki Istent az ember kizárásával szereti, lefokozza szeretetét és Istenét, egy elvont fogalomra. „Isten az ember árnyéka”; amint az árnyék követi a mozdulatokat, a test mozgását, ugyanúgy Isten is követi a lélek mozdulatait. Ha az ember szeretetreméltó, Isten is az lesz. Az ember titka Isten, és Isten titkának sincs más neve, mint amit az ember kitalált: szeretet. Aki szeret, szereti Istent.

(Szabó Ferenc fordítása)

 

Charles Duke gondolataiból

Nyolc hónappal a Hold-utazásom után lettem keresztény. Egy éjszaka fölébredtem, s éreztem, hogy a mindenható Isten jelen van a szobában. Hirtelen a vállamon éreztem a kezét, majd szabályosan kihúzott az ágyból. Lenyűgöző élmény volt. Fölkeltem, átmentem másik szobába, letérdeltem, magasba emeltem a kezemet és egészen átadtam magamat az Úrnak. Szívemből fakadt a szó: „A tied vagyok!” Igen, élményem volt vele, az élő Istennel, s ez az élmény olyan lenyűgöző, hogy emellett a Hold-utazás maradéktalanul elhalványodik.

 

James Irvin gondolataiból

A Holdon kristálytisztán rohant meg Isten és szent Fia végtelen hatalmának az érzése. A Holdon éreztem Isten lenyűgöző jelenlétét. Lelkét oly közel éreztem magamhoz, ahogyan a Földön sohasem éreztem. Megdöbbentő volt… azóta imádkozom! Azóta hirdetem az egész világon, Indiában, Kínában, Németországban és más országokban lelki üzenetemet, ami így hangzik: Minden ember élhet áldottan és boldogan, ha reménykedik és imádkozik, hogy Isten átalakító érintése által megkapja a Krisztus iránti szeretetet.

 

Parancs János: A szegénységről

sokáig fösvénykedtem

mint a hörcsög

éléskamráimba hordtam

az éltető magvakat

mindig a télre

mindig a hét szűk esztendőre

ma már tudom

a tartalék

romlékonyabb mint a gomba

a fölösleg kártékonyabb

mint a jégeső a sáskajárás

csak aki mindenét szétosztja

kegyelmet csak az remélhet

 

Pilinszky János: Merénylet

Megtörtént, holott nem követtem el,

és nem történt meg, holott elkövettem.

 

József Attila: Két hexameter

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.

 

Balczó András gondolataiból

Mint minden emberben, bennem is megvan az érdeklődés, keresés és vágy az örök iránt. Minden művészet ez irányba nyújtogatja csápjait, hogy túljusson a határon, amely a születéstől a halálig terjed. Ady ezt így fogalmazta meg: „Pogány rímek, muzsikák között / Szomjazok valami örököt.” Ez a szomjúság, keresés bennem is megvan, megvolt, néha kevésbé tudatosan, most pedig egyre tudatosabban. Versenyzői pályafutásom elején azt hittem, végleges és teljes boldogságban lesz részem, ha megnyerek egy világbajnokságot. Nem egyet nyertem meg, hanem ötöt. Ráadásul ugyanannyi csapat-világbajnokságot és egy olimpiai bajnokságot. Tehát messze többet, mint amennyit remélni mertem. De azt a boldogságot, amelyet valójában reméltem, hogy meg fogok kapni, s amire szerintem az ember teremtve van, nem találtam meg. Tehát kizárásos módszerrel jöttem rá, melyik irányban kell keresni. A világi értelemben vett sikereknél nem kereshettem. Abban biztos voltam, hogy ennél többre vagyunk teremtve. Többre, mint erre a kevéskére. Ezért nyílott meg az érdeklődésem az ellenkező irányba. A rólam készített filmben az újjászületésről kérdeztek. Nos, ez az újjászületési vágy azóta is változatlanul él bennem, s jelenleg is ezt tartom legfontosabb kutatási területemnek; az újjászületést, mégpedig a krisztusi értelemben vett újjászületést. Mert olvasmányaim, és az olyan emberekkel való beszélgetésekből leszűrt tapasztalatok alapján, akik életük példájával vonzanak engem, úgy érzem, ez az egyetlen és legfontosabb a világon. És hadd tegyem hozzá: úgy érzem, mindenkinek ez kellene, hogy a legfontosabb legyen.

 

Márton Áron gondolataiból

A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem is műkedvelő. Feladatot kell teljesítenie. Feladatot és szolgálatot szeretetből. Útközben építenie kell Isten országát, az igazság és az élet, a szentség és a kegyelem, az igazságosság, a szeretet és a béke országát.

A kereszténynek tudnia kell, hogy a világ, és a világ dolgai nem abszolút értékek, hanem Isten erejéből léteznek és élnek. A világ és a dolgok nemcsak dolgok, hanem Isten jelei, személyes ajándékai, szeretetének hírnökei. Isten üzenetét közvetítik, Isten szól azok által hozzánk. A tudós és a technikus, aki a dolgokat megfigyeli, törvényeit felfedezi, erőit hasznosítja, vagy a művész és a munkás, aki a dolgokat alakítja, és ezáltal azok értelmét kifejezi, Isten szavát fejezi ki.

 

Zelk Zoltán: Kegyelem

Sohase lép gyíkra csigára

soha egy föltámadt fűszálra

a földön járó Isten lába

de vétkeinket eltapossa

mert vétkeinket megbocsátja.

 

Thomas Merton gondolataiból

Isten nem azt akarja, hogy minden ember a tökéletességnek elméletileg a legmagasabb és legkiválóbb fokára jusson el. Jobb, ha valaki jó utcaseprő, mint ha rossz író, jobb ha jó bába, mint ha rossz orvos; és a bűnbánó gonosztevő, aki meghalt Jézussal a Kálvárián, sokkal tökéletesebb volt, mint azok a „szentek”, akik keresztre feszítették Őt. Márpedig elméletileg van-e szentebb állapot, mint a papság, és kevésbé szent, mint a gonosztevőé? A haldokló rabló talán nagyon sok dologban nem engedelmeskedett Istennek, Isten akaratának. Élete legfontosabb pillanatában azonban figyelt rá és engedelmeskedett. A farizeusok betű szerint megtartották a törvényt, egész életükben aggályosan törekedtek a tökéletességre. De annyira figyeltek az elvont tökéletességre, hogy amikor Isten konkrét és határozott módon megmutatta nekik akaratát és tökéletességét, elvetették azt.

 

Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába

(Az Újszövetség könyve elé)

Ez a könyv a könyvek könyve.

Szegény ember drágagyöngye.

Égi harmat lankadtaknak.

Világosság földi vaknak.

Bölcsességnek arany útja:

boldog aki rátalál!

Szomjas lelkek forráskútja,

hol pohárral Krisztus áll.

 

Ez a könyv az örök törvény.

Királyon láncz. Rabon napfény.

Tévelygőnek hívó harang.

Roskadónak testvéri hang.

Elhagyottnak galamb-búgás

Viharvertnek ereszet.

Haldoklónak angyal-súgás

„Ne félj: fogd a kezemet”…

 

Gyermeknek is: „Mily szép rege!”

Bölcsnek: „Rejtelmek tengere!”

Fal, – s túl rajta élőhangok.

Köd, – s benn zengő hárfák, lantok.

Templomok közt legszebb templom:

csak megnyitom s benn vagyok.

Ablakán a Paradicsom

rózsáira láthatok.

 

Minden fakul, minden romlik.

Márványvár is összeomlik.

Bíborleplek ronggyá mállnak.

Dicsőségek füstbe szállnak.

Csak ez a könyv nem tér porba.

Mintha volna élő lelke!…

Ez a könyv a Mózes bokra:

Isten szíve dobog benne.

 

Nagy László: Tűz

Tűz

te gyönyörű,

dobogó, csillag-erejű

te fűtsd be a mozdonyt halálra,

hajszold, hogy fekete magánya

ne legyen néki teher,

tűz

te gyönyörű,

ihlet, mindenség-gyökerű,

virágozz a vérző madárban,

égesd hogy a sorsot kimondja,

nem a hamuvá izzó csontja,

virrasztó igéje kell,

tűz

te gyönyörű,

jegeken győztes-örömű,

ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra

lélekben szakállasodva,

hűlve latoló józanságban,

ahol áru és árulás van,

öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tűz!

 

August Strindberg: Hitem

Ha kereszténynek mondom magamat, az azért van, mert Krisztust hatalomnak, erőforrásnak ismerem el, akiből az imádság révén erőt merítek, hogy az élet nehézségeit úgy-ahogy el tudjam viselni. Ugyanakkor megvallom, hogy a kiengesztelés tanát az áldozati halállal nem tudom felfogni vagy megmagyarázni, de ez nem a tanítás hibája, hanem az én hibám, s nekem nincs jogom tagadni a tényt, csak azért, mert én nem értem. A pogányság és a kereszténység közötti küzdelem tölti be ma a világot. De miként biztos, hogy a kereszténység újabb keletű, mint a pogányság, éppolyan biztos, hogy a jövő a kereszténységé, még ha a majomkodók pillanatnyilag többségben vannak is. Ha az istenfélő elbukik, föl is áll ismét, leporolja magát és megy tovább, az istentelen viszont fekve marad a sárban. Imádkozni, de dolgozni, szenvedni, de reménykedni, egyik szemünk a földre, a másik a csillagokra irányuljon; nem lecövekelni, nem letelepedni. Hiszen vándorúton vagyunk: nem otthon ez, csak vendégfogadó, postaállomás. Keresni az igazságot, mert létezik.

 

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

 

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon,

De háborús éjjel.

 

És megvakultak

Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,

De őt, a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.

 

Ady Endre: A vidám Isten

Összetévesztitek a Halállal,

Holott Ő a Halálnak is ura

S akkor vagytok a közelében,

Ha kötekedtek a Halállal.

 

Ha így szóltok: éljen az Élet,

Derít rátok a Halál ura,

Derít rátok s örül az Isten

Ha így szóltok: éljen az Élet.

 

Anthony de Mello: A Mester és tanítványai

1.

A Mester a folyóparton sétált néhány tanítványával.

– Látjátok, hogy a halak hogyan fickándoznak kedvük szerint. Ez az, amit igazán szeretnek.

Egy idegen is meghallotta ezt a megjegyzést, s így szólt:

– Honnan tudod, hogy mit szeretnek a halak? Te nem vagy hal.

A tanítványok oktalanságnak vélték az idegen szavait. A Mester pedig mosolygott, mert úgy vélte, hogy ez egy bátor, kutató szellemű ember. Kedvesen válaszolt:

– S te, barátom honnan tudod, hogy én nem vagyok hal? Te nem vagy én.

A tanítványok nevettek, mert azt hitték, hogy ez egy jól megérdemelt rendreutasítás volt. Csak az idegen hökkent meg a válasz mélységén. Egész nap ezen gondolkodott, míg végül estére kelve, a kolostorba ment, s így szólt:

– Talán nem is különbözöl annyira a halaktól, mint ahogy gondoltam. De én sem tőled.

2.

A Mester a tanulásnak és a bölcsességnek is pártfogója volt.

– Tanultságra úgy teszünk szert – mondta, mikor erről kérdezték – , hogy könyveket olvasunk, vagy előadásokat hallgatunk.

– És bölcsességre?

– Önmagadat olvasod, mintha könyv lennél.

Utólag még hozzátette.

– Egyáltalán nem könnyű feladat, mert a nap minden perce újabb kiadását hozza a könyvnek.

3.

A kormányzó egyik utazása során belépett a Mesterhez, hogy tiszteletét tegye nála.

– Az állam ügyei nem hagynak nekem időt hosszabb értekezésekre – mondta. – Össze tudná foglalni a vallás lényegét néhány mondatban egy olyan elfoglalt ember számára, mint például én?

– Egyetlen szóval megmondom Önnek, méltóságos uram.

– Hihetetlen! Mi az a szó?

– Csend.

– S hogyan érhetem el a csendet?

– Elmélkedéssel.

– És ha szabad kérdeznem, mi az elmélkedés?

– Csend.

4.

Egy asszonynak, aki végzete ellen panaszkodott, ezt válaszolta a Mester:

– Te alakítod a végzetedet.

– De arról nem én tehetek, hogy nőnek születtem.

– Hogy valaki nőnek születik, az nem végzet. Az a sors.

A végzet az, hogy hogyan fogadod el női mivoltodat, s mit hozol ki belőle.

5.

A Mester állandóan támadta az emberek kedvenc istenfogalmait.

– Ha istened a segítségedre siet, és kiment a bajból – mondta –, akkor itt az ideje, hogy a valódi Isten után nézz!

Amikor arra kérték, hogy magyarázza ezt meg, a következő történetet beszélte el:

– Egy ember őrizetlenül hagyta teljesen új kerékpárját a piacon, amikor vásárolni indult. Csak másnap jutott eszébe a kerékpár, s rohant azonnal a piacra, gondolván, hogy úgyis ellopták már. De a bicikli pontosan ott volt, ahol hagyta. Nagy örömében a legközelebbi templomhoz hajtott Istennek hálát adni, amiért megőrizte kerékpárját. Amikor azonban kijött a templomból, a biciklinek hűlt helyét találta.

6.

A tanítványoknak nagy fejtörést okozott, hogy a Mester, aki olyan egyszerűen élt, miért nem ítélte el gazdag követőit.

– Bár ritka, mégsem lehetetlen, hogy egy gazdag szent legyen

– mondta.

– Hogyan?

– Amikor a pénznek ugyanaz a hatása a gazdag szívére, mint a bambusznád árnyékának az udvarra.

A tanítványok feszülten figyeltek. A bambusznád árnyéka végigsöpört az udvaron anélkül, hogy egy porszemet is felkavart volna.

7.

A következő nap azt mondta a Mester:

– Haj, könnyebb utazni, mint megállni.

A tanítványok persze tudni akarták, hogy miért.

– Azért, mert amíg utazol valamilyen cél felé, addig álmodozhatsz róla. Amikor megérkezel, a valósággal nézel szembe.

– De hogyan változhatunk meg, ha nincsenek céljaink és álmaink?

– kérdezték az elámult tanítványok.

– Az igazi változás nem akarásból születik. Fogadjátok el a valóságot, és a változás magától fog beállni.

8.

– Rettenetesen szükségem van egy kis segítségre, máskülönben megbolondulok. Egyetlen szobában élünk: a feleségem, a gyerekeim, meg az apósom és anyósom. Az idegeink kikészültek, egymással üvöltözünk. A szobánk maga a pokol.

– Megígéred, hogy megteszed, akármit is mondok neked? – kérdezte a Mester.

– Esküszöm bármit megteszek.

– Jól van. Hány állatotok van?

– Egy tehenünk, egy kecskénk és hat tyúkunk.

– Tartsd benn azokat is a szobában, ahol laktok. Aztán egy hét múlva gyere vissza.

A tanítvány megrémült. De mivel megígérte a Mesternek, hogy engedelmeskedik, bevitte az állatokat is. Egy hét múlva nyomorultan és siránkozva tért vissza.

– Idegroncs vagyok. A kosz! A bűz! A zaj! Az őrültség határán vagyunk mindannyian.

– Menj haza – mondta a Mester –, és tedd ki az állatokat.

Az ember egész úton rohant hazafelé. Másnap örömtől csillogó szemmel jött vissza.

– Mily gyönyörű az élet! Az állatok kint vannak. A szobánk maga a mennyország, olyan csendes, tiszta és tágas!

9.

A tanítványok, akik azt akarták tudni a Mestertől, hogy miféle meditációt végez reggelenként a kertben, így válaszolt:

– Amikor figyelmesen nézem a rózsabokrot, akkor teljes virágzásban látom.

– Miért kell valakinek figyelmesen néznie, hogy lássa a rózsabokrot?

– kérdezték.

– Mert máskülönben nem a rózsabokrot látja az ember, hanem a saját előregyártott gondolatát a bokorról.

10.

Egy látogatónak, aki úgy mutatkozott be, mint az Igazság keresője, ezt mondta a Mester:

– Ha valóban az Igazságot keresed, akkor van valami, amire mindenek felett szükséged van.

– Tudom. Az igazság szenvedélyes szeretete az.

– Nem. Állandó készenlét annak elismerésére, hogy tévedhetsz.

11.

Egy utazó így szólt az egyik tanítványhoz:

– Messziről jöttem ide, hogy hallgassam a Mestert, de meglehetősen szokványosnak találtam a beszédjét.

– Ne a szavaira figyelj, hanem az üzenetére.

– Hogyan lehet azt kiszűrni?

– Ragadd meg az egyik mondatát, s rázd addig, amíg az összes szó le nem esik róla. Ami megmarad, az lángra lobbantja a szívedet.

12.

– Van valami, amit én magam tehetnék, azért, hogy elnyerjem a megvilágosodást?

– Körülbelül annyit, amennyit azért tehetsz, hogy a nap reggel felkeljen.

– De akkor mi haszna van a lelkigyakorlatoknak, amelyeket kötelezővé teszel számomra?

– Hogy biztosan ébren legyél, amikor a nap kezd felkelni.

13.

A Mester így szólt a látogatóhoz, aki engedélyt kért, hogy a tanítványa lehessen:

– Élhetsz velem együtt, de ne kövess engem!

– Kit kövessek akkor?

– Senkit. Mihelyt elkezdesz követni valakit, megszűnsz az igazság követője lenni.

14.

A Mester gyakran hangsúlyozta, hogy az életszentségben nem az a döntő, hogy valaki mit cselekszik, hanem, hogy mit enged megtörténni. Néhány tanítványnak, akiknek ez fejtörést okozott, a következő történetet mesélte el:

Volt egyszer egy egylábú sárkány, s az így szólt a százlábúhoz:

– Hogy tudod elrendezni a lábaidat? Nekem ezzel az eggyel is sok bajom van.

– Az igazat megvallva – válaszolt a százlábú – egyáltalán nem rendezgetem őket.

15.

A Mestert már életében legendák övezték. Azt tartották, hogy egyszer Isten is tanácsért fordult hozzá:

– Bújócskázni akarok az emberekkel. Megkérdeztem az angyalaimat, hogy szerintük melyik a legjobb búvóhely. Volt, aki azt mondta, hogy az óceán feneke. Mások a legmagasabb hegycsúcsot ajánlották. Megint mások a hold túlsó oldalát vagy egy távoli csillagot. Te mit ajánlasz?

– Rejtőzz el az emberi szívben – válaszolt a Mester. – Az lesz az utolsó hely, ahol keresni fognak.

16.

– Három fokozat van az ember lelki fejlődésében: a testi, a lelki és az isteni – mondta a Mester.

– Mi a testi fokozat? – kérdezték a buzgó tanítványok.

– Az az állapot, amikor a fát fának, a hegyet pedig hegynek látják.

– És a lelki?

– Az az, amikor az ember mélyebben néz a dolgokban a fa már nem fa, a hegy pedig már nem hegy.

– És az isteni?

– Ah, az a megvilágosodás – mondta a Mester kuncogva –, amikor a fa újból fa, s a hegy újból hegy lesz.

17.

A Mester egyszer azt mesélte, hogy egy antik csésze óriási összegért kelt el az árverésen. Azelőtt egy csavargó használta, aki szegényen halt meg. Fogalma sem volt a csésze értékéről, amellyel fillérekért koldult. Amikor az egyik tanítvány azt kérdezte, hogy mit jelképez ez a csésze, a Mester azt válaszolta:

– Téged magad!

A tanítvány kérte, hogy fejtse ezt ki jobban.

– Minden figyelmed arra a filléres tudásra irányul, amit könyvekből és tanároktól szedsz össze. Sokkal jobban járnál, ha a csészére figyelnél, amelyben a tudásodat tartod.

18.

A közösségi ülésen minden kérdés azzal foglalkozott, hogy van-e élet a síron túl. A Mester csak nevetett, s nem válaszolt egyetlen kérdésre sem. Tanítványainak pedig, akik magyarázatot követeltek erre a kitérő magatartásra, ezt mondta:

– Észrevettétek-e, hogy pont azok akarnak egy másik örökké tartó életet, akik a jelenlegivel sem tudnak mit kezdeni?

– De van-e élet a halál után, vagy nincs?

– Van-e élet a halál előtt, ez itt a kérdés – mondta a Mester rejtelmesen.

19.

– Tanulni akarok. Vállalod a tanításomat Mester?

– Nem hiszem, hogy tudod hogy hogyan kell tanulni.

– Megtanítanál arra, hogyan kell tanulni?

– Meg tudod-e tanulni, hogyan engedd magad tanítani?

Később az elképedt tanítványokhoz így szólt a Mester:

– Csak akkor lehetséges a tanítás, ha van tanulás is. Tanulásról pedig csak akkor lehet szó, ha ti magatok tanítjátok valamire saját magatokat.

20.

– Hogyan keressük az egységet Istennel?

– Minél jobban keresed, annál nagyobb lesz a távolság közte és közted.

– Hát akkor mit tegyünk a távolsággal?

– Értsd meg, hogy az nincs ott.

– Ez azt jelenti, hogy Isten és én egy és ugyanaz?

– Nem egy, de nem is kettő.

– Hogyan lehetséges ez?

– A nap és a fénye, az óceán és a hullám, az énekes és a hangja: nem egy. Nem is kettő.

21.

A hamiskártyás így szólt egyszer a Mesterhez:

– Kártyázás közben tegnap rajtakaptak, hogy csalok, hát jól elvertek, és kidobtak az ablakon. Mit tanácsolsz, mit tegyek?

A Mester mélyen az ember szemébe nézett, és azt mondta:

– Ha én a helyedben lennék, mostantól kezdve csak a földszinten játszanék.

Ez aztán felbolydította a tanítványokat. Azt kérdezték, illetve követelték:

– Miért nem mondtad neki, hogy ne csaljon többet?

– Mert tudtam, hogy úgy sem bírná megállni – hangzott a Mester egyszerű és mélyértelmű magyarázata.

22.

Annak a nőnek, aki amiatt panaszkodott, hogy a gazdagság nem tette őt boldoggá, azt mondta a Mester:

– Úgy beszélsz, mintha a kényelem és a komfort tartozéka lenne a boldogságnak; holott ahhoz, hogy valóban boldog légy, kedvesem, csupán arra van szükséged, hogy lelkesedni tudj valamiért.

23.

A tanítványnak, aki állandóan panaszkodott másokra, azt mondta a Mester:

– Ha békét akarsz, keresd a változást magadban, és ne másokban.

Könnyebb a lábadat védeni egy szandállal, mint szőnyeggel borítani az egész földet.

24.

Bármennyire is ellentmondásosnak tűnt, a Mester mindig azt hangoztatta, hogy az igazi újító, aki képes mindent úgy hagyni, ahogy van, mert mindent tökéletesnek lát.

– De akkor miért akarna bármit is megreformálni? – tiltakoztak

a tanítványok.

– Nos, vannak újítók és újítók. Az egyik típus hagyja, hogy a cselekedetek átfolyjanak rajta, s ő maga semmit sem tesz; az ilyen emberek változtatják meg a folyók alakját és folyását. A másik típus állandóan buzgólkodik; az ilyenek arra az emberre hasonlítanak, aki azon fáradozik, hogy még nedvesebbé tegye a folyót.

25.

– Hogyan lehetnék olyan nagy ember mint te?

– Miért akarsz nagy lenni? – kérdezte a Mester. – Embernek lenni is elég nagy teljesítmény.

26.

Újonnan érkezett látogatóinak azt szokta mondani a Mester:

– Kopogtassatok, s az ajtók megnyílnak.

Némelyiktől aztán még huncutul megkérdezte:

– Hogy akarod azt, hogy az ajtó kinyíljon neked, amikor sosem volt becsukva?

27.

Mielőtt a látogató beállt volna a Mester tanítványai közé, valami biztosítékot akart szerezni a Mestertől.

– Meg tudod mutatni az életünk célját?

– Nem.

– Legalább az élet értelmét?

– Azt sem.

– Körvonalazni tudnád nekem a halál természetét és a síron túli életet?

– Nem.

A látogató gúnyolódva továbbállt. A tanítványok megdöbbentek és elcsüggedtek, hogy Mesterük ilyen rossz fényben s ennyire haszontalannak mutatkozott. A Mester viszont békítőleg így szólt:

– Mi haszna, ha érted az élet értelmét és természetét, de sosem érezted és élted azt. Inkább azon vagyok, hogy egyétek meg a puddingot, sem mint hogy spekuláljatok rajta.

28.

A Mester egyszer így szólt egyik tanítványához:

– Ha valaki helyes útra akarja terelni háza népét, nem szabad miattuk méregbe gurulnia, hiszen a haraggal nemcsak magát szennyezi be, hanem azok lelkébe is tisztátalanságot visz, akikre haragszik.

Egy másik alkalommal meg azt mondta:

– Amióta összetörtem haragomat, a zsebemben tartom. Ha szükségem van rá előveszem.

29.

– Cselekedetekkel vagy szemlélődéssel lehet elnyerni az üdvösséget?

– Egyikkel sem. Az üdvösség látáson keresztül jön.

– Mit kell látni?

– Hogy az arany nyaklánc, amit annyira szeretnél, már ott van a nyakadon. Hogy a kígyó, amitől úgy félsz, csak egy kötél a földön.

 

Szabó Lőrinc: Isten

Sokszor tűnődtem: vajon hiszi pap

bátyám Istent? S hogy hiszi? Ami csak

volt, érv, pro s kontra, mind előkerült;

sőt, bármi jött szóba, ha sikerült

újat találnom, néha valami

új szempontot, ő csak örült neki

s nem háborgott, de maga segített

táplálni fürkész ösztöneimet.

„Fiam”, mondta, „bármennyire igaz

az Úr igaza, mi mindig csak az

ember agyával elemezzük, és

jogunk és tisztünk a kétkedés.

Szűrj mindent, vizsgálj! Csak gyarapodik,

ha maga termi próbaköveit

a hit s az ész; minekünk nyereség,

ami másnak szégyen és vereség.

Mások: érdek; légy te: érdektelenen;

s az út végén találkozol velem!”

 

Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana

Mint a bókos szentek állnak a fülkében

kívülről a szemnek kifaragva szépen,

de befelé, hol a falnak fordul hátok,

csak darabos szikla s durva törés tátog:

 

ilyen szentek vagyunk mi!

 

Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,

hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,

érdesen, szennyesen s félig születetlen,

hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?

 

Krisztus urunk, segíts meg!

 

Hallottunk ájtatos, régi faragókat,

kik mindent egyforma türelemmel róttak,

nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:

tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.

 

Bár ilyenek lennénk mi!

 

Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,

s hamit temagadból szégyenkezve nézel,

tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által

az Isten is nézi, az Isten is látja!

 

Krisztus urunk, segíts meg!

 

Óh jaj, hova bújhatsz, te magadnak-réme,

amikor magad vagy az Ítélő kéme?!

Strucc-mód fúr a percek vak fövenye alá

balga fejünk – s így ér a félig-kész Halál,

 

s akkor mivé leszünk mi?

 

Gyónatlan és vakon, az évek szennyével

löknek egy szemétre a hibás cseréppel,

melynek nincs csörgője, s íze mindörökre

elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.

 

Krisztus urunk, segíts meg!

 

Ki farag valaha bennünket egészre,

ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,

ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,

legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?

 

Szenvedésre lettünk mi.

 

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:

Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,

míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya

beállítson majdan szobros csarnokába.

 

Krisztus urunk, segíts meg!

 

Örkény István: Az élet értelme

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.

Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.

 

Mécs Laszló: Vád- és védőbeszéd

Én, Mécs, Isten szavának trombitája

s mint költő, élő lelkiismeret:

szétkürtölöm most minden égi tájra,

hogy vannak züllött ifjú emberek,

kikből nem lesz se szent, se honfi hős!

S e fiúkért valaki felelős!

 

A kis királyfit rajongástul égve

nagy mesterek védték a bűn elől,

grófok, bárók s a pápa őszentsége

is érdeklődött hogyléte felől

– s ezekre nem vigyázott lelki csősz!

E fiúkért valaki felelős!

 

E fiúknak nem volt gyerekszobájuk,

hol mese-forrást rejtnek a zsaluk,

lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk,

hol több család csókolt, pörölt, aludt!

Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz.

E fiúkért valaki felelős!

 

Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel

kavart habarcs volt álom-malterük.

Az ételükben ember-jóság-ízzel

nem találkoztak, bár az ég derűt

szült, mert Istennel viselős!

E fiúkért valaki felelős!

 

Pofozta őket mester, gazda, béres

s rugdalta a kikent, kifent segéd:

sokszor volt lelkük s hátuk alja véres,

bőrük tetveknek vacsora s ebéd.

A csontjuk vitriolos s nem velős.

E fiúkért valaki felelős!

 

Csak ezt hallották mindég: „te gazember”,

s ha többen voltak, akkor: „csőcselék”,

irigy ebek a dús koncokkal szemben

s a háborúban ágyútöltelék!

Üvöltni kell, bár közhely, ismerős:

e fiúkért valaki felelős!

 

Nem tudnak semmit ők a Bibliáról

s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok!

S csak annyit tudnak az Isten fiáról,

hogy elítélt minden gaz gazdagot!

Kinél szurony s arany van: az erős!

E fiúkért valaki felelős!

 

Rothasztó testi-lelki rossz koszokból

nem hámozta ki senki kincsüket

s zenghet a jóság száz angyal-torokból,

fülük az ég szavára már süket.

Szívük gennyes, szemük nézése bősz.

E fiúkért valaki felelős!

 

Ezeknek az lesz majd a messiásuk,

ki forradalmat, pénzt és nőt ígér,

a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk

világ-lángok között a Holdig ér.

Jön a Halál, a mindent elnyelős:

ítélet lesz s valaki felelős!

 

Weöres Sándor: De profundis

Bárhonnan is lettem, földre-űzve

ruhámból e lenti akol bűze

nem múlik soha.

Itt Istennek barma és virága

tolong egymás elevenét rágva,

szörnyü lakoma.

 

Jót aligha vártam, mégse hittem

hogy íly nyomor zsúfolódik itten;

más csillag fia

ha egy percig kóstolna kinunkba,

mintha olvadt érc-özönbe hullna,

gőzzé omlana.

 

Kedvből búba, bánatból örömbe

lódulunk itt föl-le, föl-le, föl-le

óhatatlanúl,

mint ki előtt megkínzása végett

váltogatnak világost-sötétet,

míg megtébolyúl.

 

Az ész itt az Észnek satnya fattya,

csak a dolgok héját tapogatja,

csontig sose jut.

Éber-álom félhomálya rajtunk,

így vesződjük mocsár-mélyi harcunk,

honnan nincs kiút:

 

hisz egymáson élősködve élünk,

más halálán életet cserélünk:

a föld rendje ez.

Testvér itt a kő, fa, állat, ember,

testvért eszem lucskos gyötrelemmel

s testvérem megesz.

 

Kóbor macska szívja csibe vérét:

ennek halálkínját, annak éhét

egyben szenvedem.

Sziklát zúznak, föld húsába törnek:

nem fáj az a kőnek, sem a földnek,

de fáj énnekem.

 

Hogyha bármit ölnek, engem ölnek,

minden kínja, keserve a földnek

rám csap éhesen.

Lángba légy hull: én vergődöm ottan,

százszor halok minden pillanatban

s vége nincs sosem.

 

Léten túl is, ha szétnyílt a fátyol,

majd e világ-mélyi utazástól

reszketek, tudom.

Menny sem adhat már nekem nyugalmat:

Isten fénye közt is e siralmat

mindig jajgatom.

 

Garai Gábor: Ne adj Uram!

Ne adj Uram még egy ilyen évet!

Ne adj kezébe se hurkot, se mérget a kétségbe esettnek.

Ne ejtsd kétségbe az elkeseredettet!

Ne adj szárnyat a halálnak,

ne oldd ki a bombát

se odafönt, se idebent;

ne hozz vízözönt nyáron az érett mezőkre

ne hozz téli aszályt fagytól meztelen fákra,

sebet ne ejts szívünkön -

sosem tud behegedni!

Ne húzz báránybundát a farkasokra,

s ne oltsd ki a szegények szomjúságát,

ne sértsd meg az igazak tisztességét,

ne född be városainkat korommal –

mert hová leszünk akkor e pusztaságban?

 

De add, hogy már semmit se kelljen adnod,

s mindent rendbe tegyünk, felnőtt kezünkkel,

szép tiszta kezünkkel.

S áldásodat se várva rakjuk össze

széttört földrészeidet a tengerek fölött.

 

Weöres Sándor: Tíz lépcső

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.

Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.

Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

 

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

Consolatio mystica

Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit búsulsz?

A csillagok örök forgása néked forog

és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog

a te bűnös lelkedért.

 

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs

Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg,

hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,

aki téged meg nem ért.

 

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,

hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét

szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,

hogy kifesse lelkedet.

 

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!

És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,

hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott

annyi bús szerelmeket,

 

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egyensúlyú legyen,

eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,

sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,

mindent a lelkedre mért

 

öltöny gyanánt: úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen

császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,

amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt

a te bűnös lelkedért!

 

Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,

mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb

részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod

tükörében magadat,

 

és nem sejted, hogy véletleneid belőled fakadnak,

és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd

ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt

az adamant rudakat.

 

Szent Pál második Levele a Korintusiakhoz (részlet)

Tudjuk, hogy aki Jézust feltámasztotta, Jézussal minket is feltámaszt, és veletek együtt elébe állít. Mert minden értetek történik, hogy minél bővebben áradjon a kegyelem, s így hálát is mind többen adjanak az Isten dicsőségére. Ezért nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul. A mostani pillanatnyi könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.

 

Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

Az Úristen őriz engem

mert az ő zászlóját zengem,

 

Ő az Áldás, Ő a Béke

nem a harcok istensége.

 

Ő nem az a véres Isten:

az a véres Isten nincsen.

 

Kard ha csörren, vér ha csobban,

csak az ember vétkes abban.

 

Az Úristen örök áldás,

csira, élet és virágzás.

 

Nagy, süket és szent nyugalma

háborúnkat meg se hallja.

 

Csöndes ő míg mi viharzunk

békéjét nem bántja harcunk:

 

Az Úristen őriz engem,

mert az Ő országát zengem.

 

Az Ő országát, a Békét,

harcainkra süketségét.

 

Néha átokkal panaszlom

de Ő így szól: Nem haragszom!?

 

Néha rángatom, cibálom:-

tudja, hogy csak őt kívánom.

 

Az is kedvesebb számára,

mint a közömbös imája.

 

Az Úristen őriz engem

mert az Ő zászlóját zengem.

 

Hogy daloljak más éneket,

mint amit Ő ajkamra tett?

 

Tőle, Hozzá minden átkom:

hang vagyok az Ő szájában.

 

Lázas hang talán magában:

kell a szent Harmóniában.

 

S kell, hogy az Úr áldja, védje

azt aki énekli: Béke.

 

Weöres Sándor: Az Isten

Az ember, akit jönni-menni látsz: zárt, egyéni; s az emberalkat legmélyebb rétege nem zárt, nem egyéni, mindennel összefüggő, azonos a minden alakzat mélyén rejlő egyetlen létezéssel. Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség: a lélek. A kibontakozásra nem szoruló időtlen végtelenség: az Isten. Külön-külön határok csak a térben és időben vannak; ami tértelen, időtlen: bontatlan. A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek azonos az Istennel, mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel. Az ember, mikor zártságból megszabadul, háromféleképpen látja az Istent: mint „van”-on túli, vonatkozás-nélküli lényeget; mint a mindenséget beburkoló és telesugárzó szerelmet: s mint a véges személyiség leomlása után felragyogó végtelen lelket. Az Istenbe-olvadó ember számára nincs többé kívánatos és nemkívánatos, nincs többé semmiféle fokozat; minden végtelenül és kívánság nélkül szeret. Számára minden ugyanegy: minden a Teljes-Változatlan, melyből a számtalan változó jelenség árad. Isten tartalmazza a mindenséget, s a felszabadult lélek Istenben tartalmazza a mindenséget.

 

Szabó Lőrinc: Az Árny keze

„Maradj velem, mert beesteledett!”

Bibliát hallgat a gyülekezet.

Alkony izzik a templom ablakán.

Hitetlen vagyok, vergődő magány.

„Maradj velem, mert beesteledett!”

– Ha így idegen, vedd emberinek,

súgja egy hang, s ahogy látó szemem

elmereng a régi jeleneten,

az emmausin és felejtem magam,

a sugár-hídon némán besuhan

egy örök Árny: lehetne Buddha is,

de itt másképen hívják és tövis

koronázza: én teremtem csupán,

mégis mint testvérére néz reám,

mint gyermekére: látja, tudja, hogy

szívem szakad, oly egyedűl vagyok,

s kell a hit, a közösség, szeretet.

S kezét nyujtja. Mert beesteledett.

 

Leszek Kołakowski gondolataiból

Soha, senkinek, semmilyen körülmények között, semmilyen helyzetben nincs joga gyűlölni. Az igazság abban a pillanatban igazságtalansággá válik, mihelyt a gyűlölet segítségével kívánják megvédeni, vagy ami ugyanezt jelenti: önmegsemmisítés a gyűlöletet az igazság szolgálatába állítani. A gyűlölet tönkreteszi, erkölcsileg védtelenné teszi az egyént a külső erőkkel szemben. A gyűlölet az egyén erkölcsi megsemmisítését, öngyilkosságát jelenti, s még a szolidaritás gyökerét is kitépi a gyűlölködőből. A kifejezés: vak gyűlölet – kitűnően mutatja a lényeget. Nem lát mást, csak ezt: a gyűlöletet ! A gyűlöletnek pusztán negatív jellege megbénítja az emberek közötti érintkezés normális formáit, elpusztítja a személyiséget, és így kitűnő eszköz arra, hogy az embert szellemileg lefegyverezze. A gyűlölet mindent felemésztő energiája megöli a bizalmat, az emberi kapcsolatokat, véget vet az egyén integritásának, és ezért lelkileg előbb semmisíti meg magát az egyént, mint állítólagos ellenségét. Ebből kiindulva megállapíthatjuk: gyűlöletben élni annyit jelent, mint halálban élni.

 

Weöres Sándor: A teljesség felé (részlet)

Ha elvonatkoztatod magadat mindattól, amit lényednek ismersz: tulajdonképpen lényed ott kezdődik: Testedet, értelmedet, személyedet ne cseréld össze lényeddel, önmagaddal. Csak segédeszközöd; csak batyu, mely szükségleteid őrzője is, görnyesztő teher is. Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik: negyvenéves korodban húszéveskori testedből egyetlen parány sincsen. De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, mikor te már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? A határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent. Ha elhatárolt személyedet tekinted önmagadnak, végezz copernicusi fordulatot: a határtalan teljességet tekintsd önmagadnak, személyedet pedig ideiglenes kötöttségnek, puszta tüneménynek, „nem-én”-nek. Ahol megszűnik az érzés, érzéketlenség, gondolat, gondolattalanság, változás, változatlanság; ahol azt hinnéd, hogy semmi sincsen: tulajdonképpeni lényed ott kezdődik.

 

Szergej Jeszenyin: A lélek az égbe visszavágy

A lélek az égbe visszavágy,

sóvárog túlvilági berket.

Szeretem, ha lobog az ág

s zöldellő tűz a fákon reszket.

 

Aranyló törzsek ágai:

mint gyertya, a titoknak lobban –

Nyílnak szavak csillagai,

mint virágok a Kezdet-Lombban.

 

A Föld igéje súg nekem,

de kínokat már le nem rázok.

Mint völgy, mely vízen megjelen,

nem ráz le égről csóva-lángot.

 

Holdat se ráz le a ló sörénnyel,

hisz gerincén a deleje.

Bárcsak szememmel, mint gyökérrel

nőnék, mint fák, a földbe le.

(Erdődi Gábor fordítása)

 

Weöres Sándor: Vonj sugaradba

Vonj sugaradba Istenem!

mint madár a fészkére, szállnék hozzád,

de látod, a rét örömei közt

elpattant a szárnyam csontja.

Végy kosaradba Istenem!

mint hal a horogra, sietnék hozzád,

de látod, a gyürüző mélynek

rám-tekeredett ezernyi hínárja.

Lelkemet mért áztatod

maró-lúgban évek óta,

ha sose végzel a mosással?

Kondérodban a tüzes lé

minek fortyog körülöttem,

ha sohase puhulok meg?

Mit akarsz szőni belőlem,

ha mindig szétmállok, mint a szecska;

Gonoszaid megtérnek, de hozzám

sose jön el a te országod.

Szívemet kétféle húzás tépi,

egyre lyukasabb, egyre zavartabb –

ládd-e, sokszor már azt se tudom,

melyik a te horgod zsinegje

s melyik a mélység inda-köteléke.

Vonj hevesebben! ön-erőmből

nem jutok én soha hozzád.

 

Szent Bonaventura imája

Ne hidd, hogy elegendő…

az olvasás – áttüzesedés nélkül,

a szemlélődés – áhítat nélkül,

a kutatás – csodálkozás nélkül,

a figyelem – ujjongás nélkül,

a szorgalom – jámborság nélkül,

a tudás – szeretet nélkül

az igyekezet – kegyelem nélkül,

az átélés – isteni bölcsesség nélkül.

Töltsön el Isten kegyelme,

légy alázatos, jámbor,

az öröm olajával felkent!

Légy az Isteni Bölcsesség szerelmese!

Égessen a vágy, hogy Istent

magasztald, csodáld és ízleld!

 

Dsida Jenő: Nagycsütörtökön

A szél suhogva borzong

az olajfa-lombokon.

A kanyargós úton, által az erdőn

tömöttsorú fáklyások jönnek.

 

Testemet ételül adtam,

véremet italul adtam,

könnyel mostam meg lábaitokat;

Mégis egyedül maradtam.

 

Hajnal-derengés borzong

a sötét lombokon.

Judás után, által az erdőn

sátánarcú fáklyások jönnek.

 

Testvéreim, tanítványaim!

Égignyúló kereszten

holnap megölnek engem!

És ti alusztok, mélyen alusztok!

 

Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek a fullatag sötétben

hat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt, és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssal

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,

a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak. . .

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

 

F. M. Dosztojevszkij gondolataiból

Könnyebb hősnek lenni egy másodpercig, egy óráig, mint néma heroizmussal viselni a mindennapot. Vállald magadra, hogy viseled a szürke, hétköznapi életet, végezd a munkát, amelyért senki sem dicsér, amelynek hősiességét senki sem veszi észre, amellyel nem kelted föl senki érdeklődését magad iránt; aki elviseli ezeket a szürke hétköznapokat, és mégis ember marad, az igazán hős.

 

Gyökössy Endre: A Boldogmondások margójára

(Máté evangéliumának 5. részének 1-12. verseihez)

Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.

Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.

Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömes lesz az életük.

Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.

Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.

Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat.

Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.

Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.

Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.

Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.

Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői.

Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.

Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.

Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.

Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.

Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük.

 

Ajándékok, amelyek nem kerülnek semmibe

egy jó szót szólni,

egy beteget fölvidítani,

óvatosan csukni be az ajtót,

apróságoknak örülni,

mindenért hálásnak lenni,

jó tanácsot adni,

egy levél megírásával örömet szerezni,

jogos panaszt nem melegíteni fel újra,

nem tenni szóvá, amit a másik hibázik,

a levert hangulatot nem venni komolyan,

nem sértődni meg egy félresikerült szó miatt,

megtalálni a dicsérő, elismerő szót a jóra,

megtalálni az együttérző szót a megalázottaknak,

találni egy tréfás szót a gyerekeknek,

elismerni az elkövetett helytelenséget,

örülni a holnapi napnak,

bizonyos dolgokra aludni egyet,

mindenre rászánni a kellő időt és gondot,

és mindenben, de mindenben szeretettel lenni.

 

Weöres Sándor: Tíz erkély

A teljes lét: élet-nélküli.

A teljes öröklét: idő-nélküli.

A teljes működés: változás-nélküli.

A teljes hatalom: erő-nélküli.

A teljes bölcsesség: gondolat-nélküli.

A teljes szeretet: érzés-nélküli.

A teljes jóság: irány-nélküli.

A teljes boldogság: öröm-nélküli.

A teljes zengés: hang-nélküli.

 

Kántor Péter: Mit kell tudnia Istennek?

Istennek tudnia kell, hogy számítok rá,

hogy szükségem van rá,

hogy bízom benne,

 

hogy számíthat rám,

hogy szüksége van rám,

hogy bízhat bennem,

 

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,

nem viselkedhet úgy, mint egy bankvezér,

vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

 

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,

nem viselkedhetek úgy, mint egy bankvezér,

vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

 

hogy nem várom tőle, hogy porszívózzon ki mindent,

rázza ki a szőnyegeket, járjon úszni,

és hagyjon fel a dohányzással,

 

hogy ne várja tőlem, hogy porszívózzak ki mindent,

rázzam ki a szőnyegeket, járjak úszni,

és hagyjak fel a dohányzással,

 

hogy vegye számításba, hogy nemcsak a jóból származhat jó,

ne akarjon tökéletes lenni,

és ne akarja a világot se tökéletesnek,

 

hogy számításba veszem, hogy nemcsak a jóból származhat jó,

hogy nem akarok tökéletes lenni,

és nem akarom a világot se tökéletesnek,

 

de hogy azért vannak határok,

hogy ne higgye, hogy elfelejtem neki

a jóvátehetetlen dolgokat,

 

hogy azért vannak határok,

hogy nem hiszem, hogy elfelejti nekem

a jóvátehetetlen dolgokat,

 

végül, hogy ha senkinek senki, ő biztosan

tartozik nekem

magával,

 

hogy végül ha senkinek senki, én biztosan

tartozom neki

magammal.

 

Kahlil Gibran: A próféta

És akkor Almitra azt mondá: Beszélj nekünk a Szeretetről. És ő fölemelte fejét, és az emberekre nézett, és csöndesség szállott reájuk. Aztán fennszóval ezeket mondotta: Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt, Jóllehet minden útja nehéz és meredek.

És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat, Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok. És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának, Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet. Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztrefeszíteni is. Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is. Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat, Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban. Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának. Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok. Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától. Fehérre őröl benneteket. Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek; És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján. Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, se tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok. Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek, Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérűjéről Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el. A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából. A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható. Mert a szeretetnek elég a szeretet. Amikor szerettek, ne mondjátok: „Isten a szívemben lakik”; mondjátok azt: „Isten szívében lakom”. És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat. A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát. De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok: Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát. Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.

Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok; És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok. Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad; Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek; Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza; S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje.

(Révbíró Tamás fordítása)

 

Rudyard Kipling: Ha…

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,

s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,

ha kétkednek benned, s bízol magadban,

de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,

s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

 

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,

gondolkodol – becsülöd a valót,

ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,

s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok,

s életműved, mi ott van összetörve,

silány anyagból építsék azok.

 

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,

van merszed egy kártyára tenni föl,

s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,

nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz

és szíved is, mely nem a hajdani,

mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,

csak Akaratod int: „Kitartani”,

 

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz, s józan az eszed,

ha ellenség, de jóbarát se sérthet,

s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja

egy távfutás neked s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és – ami több – ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

 

John Henry Newman: Isten veled van

Isten veled van, nem hagy el,

műve a kéklő, zöld világ.

Olvasd és nézd, hogy mennyi jel

oktat tanít: van gondja rád.

 

Mindent lát; a füge lombja

miként rejti Natánielt;

kamrád mélyén imád hallja,

zárt ajtókon lép be s figyel.

 

Álmodban a hűs nyugovás

üdít fel a harcok után;

fohászod lesz ajtónyitás

Urad elé az éjszakán.

 

Együtt haladt Emmauszba

két férfivel, s nem látták Őt;

testedet ha sebláz húzza,

ő kelt fel s ád életerőt.

 

Menj utakra, érj viharba,

ijesszen a habzó tenger,

vitorládat kézben tartja,

s parthoz juttat este-reggel.

(Megyeri Ábel fordítása)

 

Kányádi Sándor: Azt bünteti, kit Szeret

Mint pogrom után

a zsinagóga

veretlen maradt

öreg zsidója

 

nem hálálkodom

nem is kérdem

hogy őket miért

s engem miért nem

 

mert szeretsz Uram

szeretsz Te engem

és legközelebb

nem hagysz veretlen

 

Weöres Sándor: Talizmán

Elmegyek elmenni

maradok maradni

elmegyek maradni

maradok elmenni.

 

Szaladok szaladni

megállok megállni

szaladok megállni

megállok szaladni.

 

Fölkelek fölkelni

leülök leülni

fölkelek leülni

leülök fölkelni.

 

Születek születni

meghalok meghalni

születek meghalni

meghalok születni.

 

Weöres Sándor: Akit megtalálnak

Én keresem a célomat:

célom engem majd megtalál.

 

Én keresem a hitemet:

a hitem is majd megtalál.

 

Én keresem a szívemet:

a szívem is majd megtalál.

 

Keresem azt, aki enyém:

ő is keres majd. Megtalál.

 

Én önmagamat keresem:

egyetlen lesz, ki nem talál.

 

Én keresem az életem:

életem egyetlen halál.

 

Én keresem halálomat

és életem majd megtalál.

 

Weöres Sándor: Nem szándékom

Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra.

Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem.

Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra.

Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.

Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak.

 

Ha nem iszol meg engem: torkod lángot vet.

Beled összefacsarodik, ha nem eszel meg engem.

Nem kérdem: akarsz-e követni.

Választhatsz köztem és kínod között,

s a kínt választani gyáva vagy – igen gyáva.

 

Nem tervem, hogy vonjalak a jóra.

Lépést sem teszek érted.

Nem tervem, hogy várjalak a jóra.

Magad kívánsz jönni hozzám.

Hogy vonjalak és várjalak: nincs oly jelem.

 

Kicsiny vagyok, mint a porszem.

Szolgád vagyok, de meggörnyedsz előttem.

Királyom vagy, de meg kell görnyedned előttem,

mert ostobán bántál hatalmaddal – igen ostobán.

 

Kicsiny vagyok, mint a porszem,

s az Atya megnevez engem,

s az Anya karján visz engem,

mert szomjat fakasztok benned a jóra,

mert éhet támasztok benned a jóra:

mert hiába hívtak téged a jóra.

 

Weöres Sándor: Kereszt-árnykép

A keresztnek felső

ága égre mutat,

nagy örömhírt tudat:

 „itt van a te utad”

a kereszt két karja a légbe szétszalad,

rajta sovány kezek tört vért virágzanak:

„vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,

kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”

a keresztnek alsó

ága földre mutat:

„vesződj: itt áss kutat,

lásd benne arcodat.”

 

Boldog Kalkuttai Teréz: Az élet himnusza

Az élet egyetlen – ezért vedd komolyan!

Az élet szép – csodáld meg!

Az élet boldogság – ízleld!

Az élet álom – tedd valósággá!

Az élet kihívás – fogadd el!

Az élet kötelesség – teljesítsd!

Az élet játék – játszd!

Az élet vagyon – használd fel!

Az élet szeretet – add át magad!

Az élet titok – fejtsd meg!

Az élet ígéret – teljesítsd!

Az élet szomorúság – győzd le!

Az élet dal – énekeld!

Az élet küzdelem – harcold meg!

Az élet kaland – vállald!

Az élet jutalom – érdemeld ki!

Az élet élet – éljed!

 

Szent-Györgyi Albert: Psalmus Humanus 2

Uram, ki vagy Te? Szigorú nemző atyám vagy szerető anyám, kinek méhében ez a világmindenség megfogamzott? Talán Te vagy maga a világmindenség, vagy az örök törvény, mely azt uralja? Azért teremtetted csak az életet, hogy azt megint eltaposd? Te alkottál engem, vagy én formáltalak Téged, hogy ne legyek olyan elhagyatott és legyen kire hárítsam felelősségem? Istenem! Nem tudom, ki vagy, de bajomban Hozzád kiáltok. Félek magamtól és félek embertársaimtól. Talán meg se érted szavam, de megérted szótlan zenémet?!

Első imádság: Isten

Uram! Nagyobb vagy mint az alkotásod! A Te házad a világmindenség!

És én magamhoz hasonlónak véltelek, gonosznak, kapzsinak és hiúnak, ki dicséretemre és áldozataimra vágyik, megbosszulja csekély vétségeim, kinek én kell, hogy házat építsek, míg embertársaimat hajléktalan hagyom.

Istenem! Hadd dicsőítselek Téged avval, hogy teremtésednek rám bízott parányi pontját szebbé teszem, elárasztom e földi létet fénnyel, melegséggel, jóakarattal és boldogsággal.

Második imádság: Szív és Ész

Uram! Szívemet megtanítottad a szeretetre, mely után szomjazik, elmémet képessé tetted a gondolkodásra és alkotásra. Én szívemet megtöltöttem gyűlölettel és félelemmel, és szívem megmérgezi elmémet mely a gyilkolás óriási gépeit szerkeszti hogy ezekkel elpusztítsa a Te világod, s vele elpusztítson engem is, és megcsorbítsa a szent anyagot amelyből Te az életet formáltad. Istenem! Tisztítsd meg szívemet, emeld fel elmémet hogy testvérem testvére lehessek.

Harmadik imádság: Vezetőink

Uram! Vezetőket választunk, hogy minket vezessenek, melléd pedig szolgálókat állítunk, hogy Téged szolgáljanak. De a mi vezetőink minket nem Tehozzád vezetnek! Nem hallják békevágyunk néma hangjait, megrontotta őket a hatalomvágy, és embert ember ellen visznek. És a Te szolgálóid? Azok nem Téged szolgálnak. Azok a hatalom szolgálói. Megáldják ágyúinkat, és a Te nevedben kínozták és gyilkolták embertársaimat. Istenem, adj nekünk vezetőket akik minket Tehozzád visznek, akik a Te szolgálóid, akik embert emberhez, és mindannyiunkat Tehozzád, a Békéhez vezetnek.

Negyedik imádság: Energia és Sebesség

Uram! Feltártad előttünk az anyag titkos erőit, hogy megkönnyítsed terheinket és megszépítsd életünket. Megtanítottál saját hangunknál gyorsabban repülni, hogy embert embertől távolság többé el ne válasszon. Mi megfeszülünk, hogy ez erőket tokba szorítsuk, hogy azokat a Föld legtávolabbi zugaiba röpíthessük, hogy ott embertársaimnak pusztulást és nyomort hozzanak, egy felperzselt, élettelen földet hagyva maguk után. Istenem! Ne hagyjad hogy leromboljam az élet oltárát, tedd hogy tudásomat javamra használjam és felemeljem vele az életet, méltóságot adva arasznyi létemnek.

Ötödik imádság: A föld

Uram! Ezt a gyönyörű Földet adtad otthonunknak, mélyébe mérhetetlen kincseket rejtettél, képessé tettél, hogy megértsük alkotásod, megkönnyítsük munkánkat, száműzzük az éhséget és betegséget. Mi felássuk a kincseket, hogy azokat eltékozoljuk, belőlük a pusztítás félelmetes eszközeit faragjuk, hogy azokkal leromboljuk, mit más ember épít, míg azok ellenem nem fordulnak és elpusztítanak engem és gyermekeim. Uram! Engedd, hogy társaid legyünk az alkotásban, megértsük és megszépítsük a Te kezed munkáját, hogy ez a mi Földünk biztos otthona lehessen Gazdagságnak, Szépségnek, Boldogságnak és Békességnek.

Hatodik imádság: Gyermekeink

Uram! Elválasztottad a férfi és női nemet, hogy egymás keresésében énünk legmélyebb húrjai rezdüljenek a legmagasabb harmóniákban. Ebből a kölcsönös keresésből fakadnak gyermekeink, kik tiszta és értetlen lélekkel születnek. És én megtanítom őket félni és gyűlölni, megtöltöm elméjüket balhiedelmeimmel, míg az óvóhelyek az élet kietlenségét és a jóigyekezet hiábavalóságát hirdetik, s mikor felnőnek, s készek nagy, nemes cselekedetekre, a szervezett tömeggyilkolásra oktatom őket, erkölcsi és szellemi tespedésben pocsékolva éveik javát. Uram! Óvd meg gyermekeimet! Óvd meg elméjüket, hogy az én romlottságom őket meg ne rontsa. Óvd meg életüket, hogy a fegyverek, melyeket kovácsolok őket el ne pusztítsák, hogy különbek legyenek szüleiknél, s felépítsenek egy új és jobb világot, egy világot tele szépséggel, tisztességgel, és jóakarattal, hogy szeretet és béke uralkodjon, mindörökké.

(Szabó Elek fordítása)

 

Weöres Sándor: Hazatérés

Anyám szemében kapzsi féltés.

Apám szemében görbe vád –

hogy megjöttem, fölhozta mégis

a legvénebb üveg borát.

 

Kutyánk bőrbeteg és öreg már,

csupa csont… nézni siralom.

Nemsokára, tudom, elássák

a lucernás domboldalon.

 

Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz.

És az a csönd úgy kiabál.

Mintha az étel sótlan volna,

mikor pupozva van a tál.

 

Rámnéz anyám, rámnéz apám is:

Nem az van itt már, aki volt?

És fönn az égen, úgy mint régen,

rostokol a nagybajszu Hold.

 

Annyit játszottunk a kutyánkkal

együtt, mind vad imposztorok!

Most, hogyha fejét megsimítom,

végigvonaglik és morog.

 

Miért nem tudunk már örülni,

ha étel és bor oly remek?

Miért vagyunk mi mind a Földön

olyan örök idegenek?

 

Miért nem tudok sírni, bőgni,

hogy megvénül anyám-apám

anélkül, hogy megsimogatnám

az arcukat, mint hajdanán?

 

Három holt idegent takar majd

a borostyános kriptabolt.

És fönn az égen, úgy mint régen,

rostokol a nagybajszu Hold.

 

Boldog Kalkuttai Teréz imája

Az emberek esztelenek, következetlenek és magukba fordulnak,

mégis szeresd őket!

Ha jót teszel, megvádolnak,

hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet,

mégis tégy jót!

Ha sikeres vagy,

hamis barátokat és igazi ellenségeket szerzel,

mégis érj célt!

A jó, amit ma teszel,

holnap már feledésbe megy,

mégis tedd a jót!

A becsületesség s őszinteség sebezhetővé tesz,

mégis légy becsületes és nyílt!

Amit évek alatt felépítesz,

lerombolhatják egy nap alatt,

mégis építs!

Az embereknek szükségük van segítségedre,

de ha segítesz, támadás érhet,

mégis segíts!

A legjobbat add a világnak, amid csak van,

s ha verést kapsz cserébe,

mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!

 

Utassy József: Egykedvű vers

És unom, unom,

unom a Földet.

Ha már zöld, akkor

lehetne zöldebb!

Unom és unom,

unom a Földet.

 

Untat az ég is.

Mióta élek:

béget a bárány –

felhő rám, béget:

untat az ég is,

mióta élek.

 

Lassan pálcát tör

az Úr fölöttem,

gyerkőcből immár

aggastyán lettem:

pálcát tör lassan

az Úr fölöttem.

 

Igaz, unom ám

őkegyelmét is!

Szobrot faragtak

belőle, fétist:

unom ám, unom

őkegyelmét is.

 

Volt, ki megőrült

váradban, Kufstein!

Hol voltál akkor?

Dutyiban priccsen?!

Hát te is rab vagy,

hatalmas Isten!?

 

Pilinszky János: A várakozás szentsége

Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént. Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három – múlt, jelen és jövő – látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk. A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől. Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből. Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

 

Pilinszky János: Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

 

Külön kerül az egeké, s örökre

a világvégi esett földeké,

s megint külön a kutyaólak csöndje.

A levegőben menekvő madárhad.

És látni fogjuk a kelő napot,

mint tébolyult pupilla néma és

mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,

mert nem alhatom akkor éjszaka,

hányódom én, mint ezer levelével,

és szólok én, mint éjidőn a fa:

 

Ismeritek az évek vonulását,

az évekét a gyűrött földeken?

És értitek a mulandóság ráncát,

ismeritek törődött kézfejem?

És tudjátok nevét az árvaságnak?

És tudjátok, miféle fájdalom

tapossa itt az örökös sötétet

hasadt patákon, hártyás lábakon?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt,

a rézsut forduló fegyencfejet,

ismeritek a dermedt vályukat,

a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten

a haragos ég infravörösében.

 

Így indulok Szemközt a pusztulással

egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával

az éjszaka, s én húnyt pillák alatt

őrzöm tovább e vonulást, e lázas

fácskákat s ágacskáikat,

Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Valamikor a paradicsom állt itt.

Félálomban újuló fájdalom:

hallani óriási fáit!

 

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

már sírnak is, ölelnek botladozva.

Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra –

 

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

kit úgy szerettem. Év az évre,

de nem lankadtam mondani,

mit kisgyerek sír deszkarésbe,

a már-már elfuló reményt,

hogy megjövök és megtalállak.

Torkomban lüktet közeled.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

 

Szavaidat, az emberi beszédet

én nem beszélem. Élnek madarak,

kik szívszakadva menekülnek mostan

az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,

és mozdulatlan égő ketrecek.

 

Nem értem én az emberi beszédet,

és nem beszélem a te nyelvedet.

Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.

Iszonyu terhe

omlik alá a levegőn,

hangokat ad egy torony teste.

 

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.

Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.

Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.

Látja árnyam kövön és keritésen.

Lélekzet nélkül látja állani

árnyékomat a levegőtlen présben.

 

Akkorra én már mint a kő vagyok;

halott redő, ezer rovátka rajza,

egy jó tenyérnyi törmelék

akkorra már a teremtmények arca.

 

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.

 

József Attila: Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva –

ha semmije sincs, nem is kerül sokba

ez az embernek. Semmiképp se többe,

mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam –

születtem, elvegyültem és kiváltam.

Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,

ki ingyen adott, azt szerettem érte.

Asszony ha játszott velem hitegetve:

hittem igazán – hadd teljen a kedve!

Sikáltam hajót, rántottam az ampát.

Okos urak közt játszottam a bambát.

Árultam forgót, kenyeret és könyvet,

újságot, verset – mikor mi volt könnyebb.

Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,

de ágyban végzem, néha ezt remélem.

Akárhogy lesz, immár kész a leltár.

Éltem – és ebbe más is belehalt már.

 

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

 

A végtelen falban legyek egy tégla,

Lépcső, min felhalad valaki más,

Ekevas, mely mélyen a földbe ás,

Ám a kalász nem az ő érdeme.

Legyek a szél, mely hordja a magot,

De szirmát ki nem bontja a virágnak,

S az emberek, mikor a mezőn járnak,

A virágban hadd gyönyörködjenek.

Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.

A kéz legyek, mely váltig simogat,

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.

Legyek a fáradt pillákon az álom.

Legyek a délibáb, mely megjelen

És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,

Legyek a délibáb a rónaságon

Legyek a vén föld fekete szívéből

Egy mély sóhajtás fel a magas égig,

Legyek a drót, min üzenet megy végig

És cseréljenek ki, ha elszakadtam.

Sok lélek alatt legyek a tutaj,

Egyszerű, durván összerótt ladik,

Mit tengerbe visznek mély folyók.

 

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,

Míg le nem teszi a művész a vonót.

 

Paul Claudel: Az Úrnak szüksége van rád

Az Úrnak szüksége van rád, hogy azt,

amit elkezdett ezen a világon,

tovább építhesse.

Az Úrnak szüksége van ránk,

hogy csodákat műveljen;

a technika és a tudomány csodáit;

a jóság és a szolgáló szeretet csodáit;

a békesség csodáit.

Az Úr a mi kezünk és szívünk által

a világot emberségesebbé kívánja tenni;

értelmünkkel és munkánkkal

az Isten Országát akarja előkészíteni.

(Képes Géza fordítása)

 

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek

szeressétek a gyermekeimet.

 

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

 

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

 

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

 

Te, homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút.

 

Csókold helyettem, szél, az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

 

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket csillagos éjszaka.

 

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

 

S ti mind, élő és holt anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok,

 

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

 

Az ember gonosz, benne nem bízom,

De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

 

Igaz rokon, hozzátok fordulok,

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

 

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:

szeressétek, akiket szeretek.

 

Szalézi Szent Ferenc: Ima

Ha minden angyal, a világ minden lángelméje

tanulmányozta volna,

mi válik hasznodra ebben vagy abban a helyzetben,

miféle szenvedés,

kísértés vagy fájdalmas veszteség,

nem találhattak volna

hozzád illőbbet,

mint azt, ami ért.

Isten örök Gondviselése

Kezdettől fogva kigondolta,

hogy ezt a keresztet saját Szívéből

értékes ajándékként neked adja.

Mielőtt elküldte volna,

mindentudó szemével megszemlélte,

isteni értelmével átgondolta,

bölcs igazságosságosságával megvizsgálta,

szerető irgalmával átmelegítette.

Mind a két kezével megmérte,

hogy egy milliméterrel se legyen nagyobb,

egy milligrammal se nehezebb a kelleténél.

Azután megáldotta szent nevével,

fölkente kegyelmével,

beléje lehelte vigaszát,

és még egyszer rád és bátorságodra pillantott.

Így most egyenesen az égből jön feléd,

mint Istennek hívása,

s könyörülő szeretetének ajándéka,

hogy egészen önmagaddá légy,

és Istenben megtaláld beteljesülésedet.

 

József Attila: Érik a fény

Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.

 

Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat látod-e vállainkon?

Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér –

Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.

 

A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek

küszöbeinkre

Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák

Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak csókjainkban.

 

Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk.

Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk

vidékeit.

Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre

Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.

 

Szent-Gály Kata: Keresztúton

„Azt mondja az Úr:

Kevés az, hogy a szolgám légy,

s fölemeld Jákob törzseit,

és visszatérítsd Izrael maradékát.

Nézd, a nemzetek világosságává tettelek,

hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.”

 

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…?

Reszketni, remegni az Olajfa-kertben…?

Elhagyatva lenni, egyedül a bűnnel…?

Szemben a Halállal, szemben a közönnyel…?

 

Adnád-e kezedet szorító kötélnek…?

Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek…?

Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben…?

Az ostorozásnál eltakarnál engem…?

 

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szeretlek…?

Tudsz-e túrni értem, hordani keresztet…?

Roskadva, remegve, föl, egész a célig…?

Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik…?

 

Tudod-e karodat szélesre kitárni…?

Az egész világért áldozattá válni…?

És tudsz-e pihenni úgy a kereszten,

hogy örvendezz rajta: mindig ezt kerestem…?

 

Tudsz-e mellém hágni…? A helyembe lépni…?

Magadat feledve életemet élni…?

Egészen eltűnni, elmerülni bennem…?

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…?

 

Szent-Gály Kata: Kegyelem

Te soha többé nem leszel nyugodt

s nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,

mert beléd hullott az Isten vetése

és azt kitépni nem lehet,

– vagy nem mered,

mert érzed hogy éned jobbik része.

 

Azt megteheted, hogy soha nem kapálod,

hogy letaposod a kihajtó ágat,

hogy nem öntözöd,

hogy szinte gyűlölöd,

– de Harmat is van,

és akaratlan meglep.

És valahogyan elindul benned

egy gondolat, egy szó, egy jóbarát, egy semmi –

s amit már kezdtél elfeledni

vagy letagadni: duzzad, újra és.

A gyökér,

a mag,

beléd szövődik és szállá fakad

és vakmerő kalandra bátorít:

kilépni önmagadból,

az átlagosból,

komolyan venni azt, amit hiszel.

Tulajdonképpen mért nem kezded el?

 

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

 

Végig hallgattad mindig, amit mondtam,

halandóból így lettem halhatatlan.

 

Stefan George: Zárókórus

Isten: kincseit kitárja

Isten útja vár reád

Isten ajka hív csatára

Isten fonja glóriád.

Isten csöndje lakja lelked

Isten edzi hű fiát

Isten szomjú vágya kerget

Isten! – égve esdi szád.

Isten terhe nyomja vállad

Isten lángja izzított

Isten kedve rád kiáradt

Isten üdve rád nyitott.

(Képes Géza fordítása)

 

Babits Mihály: A jóság dala

(Versek, darócban)

3.

Pedig jónak kell lenni, mert ott künn zúg a háború és csak, aki jó,

mondhatja: Én meg tudok halni, de van jogom élni is. Csak, aki jó,

közülünk legalább, barátaim, csak az tud lélekben maradni szabad

és tenni még: az boldog. – A vulgáris csapat,

 

ki kívülről éli életét, – annak ma jaj, ha jó,

mert pénz, szerelem, szerencse, az élet maga is – a külső élet – azé, kinek ökle és marka jó:

de pénz, – kastélyok, parkok, nők, szép testek ünnepe, pompa és hatalom itala, – mind

méreg lesz annak, ki a Jóság könnyeiből egy csöppet belehint.

 

Pap vagyok, Barátaim, mert szenvedtem, és most pap vagyok

és mondom, Barátaim, mi mások vagyunk, halljatok:

mert velük élni nem tudunk, se pedig egymagunk,

csak a szenvedőkkel élhetünk, azokkal halhatunk.

 

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtáig maradék erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal –

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótlanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

 

S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe, véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredre hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény,

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

 

Dienes Valéria: Jön az Isten

1.

Jön az Isten

Útja titkos út

Végtelenből

Végtelenbe fut

Minden percet

Örökléte állít

Oda hallja

Emberek imáit

 

Jön az Isten

Három és az Egy

Nem tudod, hogy

Honnan, merre megy

Nem találod,

Mégis lelked mása

Megmondotta:

Benned lesz lakása

 

Jön az Isten

Érthetetlenül

Sose láttad

S benned elmerül

Átutazza

Véled ezt a létet

Öröklétben

Füröszti az élted

 

Jön az Isten

Vár, ha rád talál

Hűs kezével

A fehér halál:

Átemelnek

Óvatosan, szépen

Eggyel több lesz

Ki-írva az égen

 

Jön az Isten

Három és az Egy

Látod már, hogy

Honnan merre megy

Hazaértél nem hiányzik semmi

Elindultál

Mindörökké lenni

2.

Jön az Isten

Ne szűnj meg soha

Ő hívott meg

Tégedet oda

Hol a lelket

Találkára várja

Tárt karokkal

Isten Szűzleánya

 

Jön az Isten

Nem vársz hasztalan

Benned él és

Éleszt untalan

Elfeledte

Bűneidet régen

Letörölte

Nevedről és Égen

 

Jön az Isten

Közel van, ne félj

Átvezet majd

Nem sötét az éj

Felvilágol

Benned majd a lelke

Aki élted

Egykor rád lehelte

 

Jön az Isten

És megérkezel,

Aki küldött

Újból rád lehel

Hazaértél

Új szíved megdobban

Feltámadtál

Örök otthonodban

 

Jön az Isten

Nincs több állomás

Hegytetőn a

Végső áldomás

Elszakadtál

Megérkeztél végre

Kifüggesztik

Nevedet az égre.

 

Márai Sándor: A lélek mindennél erősebb

Az ember mérhetetlen gőgjében és hiúságában hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat, büntetlenül lázadhat ellenük. Mintha a vízcsepp azt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.” De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak… A kő, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nem csak alkotórésze, hanem értelme a világnak. Ez az erő, az emberi lélek. Minden más, amit a világban jelentünk, és mutatunk, nevetséges és szánalmas.

 

Pierre Jean Jouve: Ma meghal Krisztus

Ma meghal Krisztus szüntelen-örökkön

Ma gyalázatban a hármas Lélek megéli

A végtusa halálos gyötrelmét és sokáig

Visszhangzanak a földön a könnyek gömbjei

 

Valóban szennyünk könnyei, kettéhasad

Ma a fekete ég hogy vad fénye kitörjön

S ő függ a fán, a holt vér súlyával halált

Ostromló halott Isten, az élet itt a földön.

(Rónay György fordítása)

 

Pierre Emanuel: Nagypéntek este

Vihar támadt estére zordan

Mondják a föld megreszketett

Sírokat láttak nyílni sorban

S halott is fölkelt egy sereg

Lehetséges de nem hiszem

A nap szokott módjára tellett

Isten haldoklott Senki sem

Tudta Dolguk után siettek

 

Csak aki szemtől szembe látta

Banálisan meghalni őt

Csak azt rázta meg úgy bukása

Hogy megtért e nagy űr előtt

(Rónay György fordítása)

 

Czesław Miłosz: Hit

Akkor van hit, ha valaki megpillant

Szirmot a vízen, vagy egy harmatcseppet,

És tudja róla: szükségszerű, hogy van.

Lehunyt szemed bár ámítsa az álom,

Csak az lesz, ami volt már a világon,

S a szirmot tovább viszi a víz sodra.

 

Akkor is hit van, ha valaki lábát

Megsebzi egy kő, s tudja: a köveknek

Ez a dolguk: a lábunk megsebezni.

Nézzétek: a fák hosszú árnyat vetnek,

Földre hull árnya virágnak, embernek:

Árnyéktalanul nem létezhet semmi.

(Kerényi Grácia fordítása)

 

Anna Ahmatova: A megfeszítés

Ne sírj, anyám, mert feltámadok!

1.

Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen

óráját hirdették az angyalok.

Atyjához szólott: „Miért hagytál el engem?”

Anyjához: „Ne sírj, mert feltámadok…”

2.

Zokogva hullt a porba Magdaléna,

s a tanítvány, legkedvesebb fia…

Amarra nem mert nézni senki: néma,

sötét szoborként ott állt Mária.

(Rab Zsuzsa fordítása)

 

Czesław Miłosz: Remény

Reménye annak van, aki hisz benne:

Nem álom a föld, hanem eleven test,

S nem csal a hallás, a tapintás, látás.

És minden dolog, mit a földön ismersz,

Olyan, mint egy kert, ha a kapunál állsz.

 

Belépni tilos. De hogy van ilyen kert,

Biztos. Ha jobban s okosabban néznénk,

Új virágot és csillagot nem egyet

Megláthatnánk a világ kertjében még.

Ámít a szemünk, egyesek azt mondják,

Hogy nincsen semmi, csupán mi képzeljük,

De épp annak, ki így szól, nincs reménye.

Ha elfordul az ember, azt gondolják,

Háta mögött a világ máris megszűnt,

Mintha tolvajok hordták volna széjjel.

(Kerényi Grácia fordítása)

 

Christian Morgenstern: Tedd fel, hogy él egy égi hatalom

Tedd fel, hogy él egy égi hatalom;

engedje meg hát, hogy valamikor

feltámadjunk az egyik csillagon,

mint nyíló rózsával teli bokor.

Gyökér szeretnék lenni, légy a tő,

az ág lennék, alkosd leveleit,

a rózsa legyek, illatként övezd.

Jóllakva egymásban örökre így,

míg minden vágyunk s rostunk egyező,

legyünk egyetlen roppant köszönet.

(Hárs Ernő fordítása)

 

Pierre Emmanuel: Láthatatlan

Hogy hívjuk a láthatatlant?

Visszhangzunk rá semmi több

– S megfogni a foghatatlant?

Szavunkon ő fog előbb.

 

Kék a kékbe vész nem éri

Hullám soha el magát

Lépteinket éj kíséri

Arcunk előtt éjszakák

 

A tűző fény is fonákját

Világítja meg csupán

Bármily éber mégse lát át

A lélek sem önmagán

 

Szemem ahogy nézve nézlek

Kő a vízben Ráng a víz

Tükre Szétzilálja képed

Arcomat s már zárul is

 

Öröklét örvény-kutatta

Örvény puszta pillanat

Habod vagyunk eltakarva

Fénylő tisztaságodat.

(Rónay György fordítása)

 

Czesław Miłosz: Oeconomia divina

Nem hittem volna, hogy ily sajátos pillanatban fogok élni.

Mikor a sziklás fennsíkok és mennydörgések Istene,

A Seregek Ura, kyrios Sebaoth

Úgy alázza meg legfájóbban az embert,

Hogy engedi: cselekedjen tetszése szerint,

Rábízza a következtetést: S Ő Maga nem szól semmit.

E látvány nem hasonlított, bizony nem,

Az évszázadok óta ismétlődő királydrámákhoz.

A betonpilléren nyugvó utakból, üveg- és vasvárosokból,

A törzsi államoknál tágasabb repülőterekből

Hirtelen kifogyott az alapelv, és széthulltak.

Nem álomban, hanem ébren, mert önmaguktól megfosztva

Csak olyként léteztek, mint aminek léte nem szükségszerű.

A fákból, a mezei kövekből, de még a citromból is az asztalon

Kiszökött az anyagiság és fantomjuk

Ürességnek bizonyult, füstnek a klisén.

A tárgyakból kitagadottan nyüzsgött a tér.

 

Mindenütt sehol volt, és sehol mindenütt.

A könyvekben a betűk ezüstlőttek, imbolyogtak és elenyésztek.

A kéz nem tudta lerajzolni a pálma jelét, a folyó jelét, az íbisz jelét sem.

Soknyelvű zsivaj hirdette meg a beszéd halandóságát.

Betiltották a panaszt, mert önnön magának panaszkodott.

Az emberek érhetetlen gyötrelmükben

Ledobálták ruháikat a tereken, hogy meztelenségük

ítéletet hívjon ki.

De hasztalan sóvárogták a rettegést, szánalmat, haragot.

Nem volt eléggé megalapozott

A munka és a pihenés

Az arc a haj a csípők

És bárminemű létezés.

(Bojtár Endre fordítása)

 

Louis MacNeice: A még meg nem született imája

Még nem születtem. Ó, hallj meg engem!

Ne engedd, hogy a vérszopó denevér, az egér, a menyét, vagy a

botlábú rém legyen közelemben!

Még nem születtem. Vigasztalj csendben!

Félek: az Ember fallal falaz engem,

métely-mákonnyal mérgez engem, álnokbölcs álmokkal áltat engem,

tinta-kínpadon forgat engem, vérárba görget engem.

Még nem születtem. Te ne láss el engem

vízzel, hogy ringasson, fűvel, hogy nekem nőjön, fával, hogy nekem zsongjon,

éggel, hogy daloljon, elmém zugában

madárral, lángjellel: az vezéreljen!

 

Még nem születtem. Ne ítélj el engem

a bűnökért, miket a Világ ellenem követ el majd,

szavaimért, ha ők szólnak helyemben,

gondolataimért, ha gondolnak engem,

árulásomért, mit mögöttem árulók követnek el,

életemért, ha ők ölnek kezemmel,

halálomért, ha ők élnek engem!

 

Még nem születtem. Oktass ki engem

a szerepre, mit végig kell játszanom, a végszóra, mit kell választanom,

ha aggok prédikálnak, bürokraták szekálnak,

rám hegyek zordan merednek, szerelmesek nevetnek,

fehér hullámok hívnak őrületre, s a Puszta szólít ítéletre,

adományom a koldus visszalöki,

s gyermekeim átkoznak engem.

Még nem születtem. Ó, hallj meg engem!

Ne hagyd, hogy, ki magát istennek hiszi, a Dúvad-ember

légyen közelemben!

Még nem születtem. Töltsd lelkem

el szigorral azok ellen, kik emberségem megdermesztenék,

bekényszerítenének egy halott gépezetbe,

gép fogaskerekévé tennének engem,

egyarcú dologgá, tárggyá – azok ellen,

kik szétszórnák egészemet, tövispitypangként

fúnának ide-oda, s, mint tenyérből a vizet,

ide-oda kiöntenének engem!

 

Ne hagyj, hogy kővé fagyasszanak, hogy kiöntsenek engem.

Vagy ölj meg engem!

(Jánosy István fordítása)

 

Babits Mihály: Isten kezében

Keresztény makáma

Mint a régi szentek száján írt szalag kilóg – úgy e versből e prológ.

Egy középkormélyi theológ – gondolhatta, gondolom – (nem skolasztikus talán – ki üvegből fújja várát színtelenre –, hanem kinek üveget fest lelke szennye – kinek minden régi szó egy régi kép –, testi misztikus talány – mert az eszme hűs, átlátszó, tiszta, színtelen üveg – s csak a test a misztikus, vak, s szennye szín és bűne szép –) – egy ily ős poéta-doktor: nagy palást, tanársüveg – bájos régi doktorom – gondolhatta, gondolom –, úgy mint én diákkoromban – pécsi kis templomban –, volt török mecsetben, pillér rejtekén – zöldet látva, szédelegve illatsúlyos tömjénfüsttől, – ideges gyerek, szegény, – nézve nagy bizonytalan, hogy az oltár gyertyája füstöl, – láthatatlan száll a füst, hőnolajzó gyertyapára: – látni mégis, mert mögötte… reszket az… arany angyal… lábaszára… – elcsavart barokk lábszára, sűrűn arannyal eresztett, – mint hőforrás forró fürdejében gőzringatva reszket – meztelen. „Elhiszem, mert esztelen.” – Kép a szó és test a kép és szószerint a régi Írás, – hogy az Úr saját alakját adta volt az ős-agyagnak, – istenképei az embernek, bár az Isten testtelen. – Testtelen és képtelen – testtelen, mert végtelen – végtelen és kezdtelen, – elhiszem, mert esztelen – (gondolhatta, gondolom) – esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az anyagnak. – Így: „Az Úr kezében élünk,”… ez egy óriási Kéz – szószerint, – testi kéz és végtelen tárt tenyerén mozgunk mi aprók – (képzeld bájos doktorunkat kúszni tupri méltósággal – a hüvelyk alatti bütykön… ilyet tán már álmodál… – vagy szép nőt kinál a Nagy Kéz: ízes étket drága tál) – szószerint – test szerint –: mind az Úr kezén mi aprók, szende szentek, ravasz rablók, – én… te… mind… – (ez egy óriási Kéz) – itt úgy mint Amerikában, mindenütt a tenyerén, mert mindenütt van az egész – mindenütt van minden sejtje, minden sejtje végtelen – (képzelem, mert képtelen) – mindenütt épen tenyérrel emel e nagy égi Kéz. – Néztél már kacsót nagyítón? ujja vastag, ránca mély, pórusokkal árkos. – Képzeld most, hogy pórusa tágul, ránca szétmegy, kék ere mállik – szerte híznak újjai; s nagy-nagyítód távolítva már a kéz egy sárga táj, – nyúlt, alig hullámos, mind a láthatárig – és e sárga tájon minden-minden rajta – egy-egy tornyos város, mint egy cifra torta – hegy… kazal… víz… nagy hajó – messze sínen éjhált waggon… szaladó masína táltos – itt úgy mint Amerikában… rajta fellegkarcoló – rajta jár, ki merre megy – mindenütt van: ezer-egy – minden alatt, mindenütt e sárga Kéz – térdem alattpécsi kis templomban – (gondolám diákkoromban) – kóruson, földszinten, rajta térdel minden néki hódoló – szinte rémlik üvegárnya, füstbe, levegőbe, – hogy a szószéket papostul tartja lebegőbe – s talpa alatt a pillérnek rajza terped e tenyérnek – messze málló jósvonások nagy memento „M”-je vásog – minden alatt e nagy „M” láttalan és sejttelen – mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó, – mert egy teljes végtelenség minden isten-sejtelem – végtelenbe vastagodva Isten minden ujja szétáll, – olyan nagy, hogy meg se látod, mert csupán a határt látod s ez határ nélkül való. – E tenyérnek bőre színén mozog hát a féregember – nem mint egy kató-bogár, mely ujjról-ujjrasétál: – még a szomszéd pórusig sem álmodhatik sejteni… –

Ó ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni!

– Vagy leejt, ha meghalok? – (Szédültem, diákkoromban – pécsi kis templomban – szédültem és reszkettek az aranylábú angyalok.) –

Ó nem ejt, hová is ejtene le, – ahol őrt nem állna tárt tenyere?

– Hanem minket, akik itt, – kívül húsa végtelenjén – végtelenje színe fennjén – kivirágzunk egy kicsit, – egyenként e roppant – kéz a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant – és szorít, szorít, szorít – úgy mint rég a bájos Doktort, a középkorit: – előbb szemét elborítá, – aztán lelkét kiszorítá, – aztán húsát szétporlítá

– aztán-aztán mindmaig – őrli-őrli csontjait…

 

Francis Jammes: Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a Paradicsomba

Add meg, Uram, hogy olyan napon szólítson el az ég,

amikor porzik az ünnepi vidék.

Szeretnék, ahogy itt lent szoktam, valami

kedvemrevaló utat választani

a Paradicsomba, nagy csillagokkal rakottat.

Fogom majd botomat, megyek az országútra,

s így szólok a szamarakhoz, barátaimhoz:

Francis Jammes vagyok és az égbe indulok,

mert a Jó Isten a poklot nem ismeri.

S folytatom: Jöjjetek, kék ég barátai,

kik csak fületekkel hessentitek, szegények,

szelíd állatok, a bögölyt, botot s a méhet…

Óh hadd lássam velük együtt Szent Színedet,

hiszen úgy szeretem, amikor fejüket

lehajtják szelíden, és megállnak, keresztbe

téve kis lábukat, hogy reszket az ember szíve.

Előtted állok majd, s mögöttem a fülek ezre

s mind, kik kosarakat cipeltek görnyedezve,

vagy tollseprős kocsit húztak, s bádogkocsit,

púpos kannák előtt roskadozó csacsik,

tömlőhalú terhes nőstények, rogyadozók,

s akiknek lábszárán kis nadrágocska lóg

kék és szivárgó sebeik miatt, melyeket

kimarnak és körülülnek makacs legyek.

Hadd járuljak, Uram, eléd e bús seregben.

S add meg, hogy angyalod bennünket elvezessen

a lombos patakokhoz, ahol cseresznye leng dús

fürtökben, sima, mint a kacagó leányhús,

és add meg, hogy a lelkek édenében égi

vized fölé hajolva, olyan legyek én is,

mint ők, akik szelíd s nagy szegénységüket

az örök szeretet tükrében nézegetik.

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

Czesław Miłosz: Szeretet

Szeretet az, ha úgy nézünk magunkra,

Ahogy közömbös, más dolgokra máskor,

Mert csupán egy vagy a dolgok között itt.

És aki így néz, bár maga sem tudja,

Kigyógyítja a szívét sok bajából,

A madár és fa barátként köszönti.

Akkor magát úgy használja, s a sok mást,

Hogy a betellés tüzében lobogjon.

Nem baj, hogy olykor nem tudja, mit szolgál:

Nem az, ki érti, szolgál a legjobban.

(Kerényi Grácia fordítása)

 

Mihail Berberov: A hitedet óvd meg

Ne engedd, hogy hitedet elvegyék!

 

Ha megtiltják is, menj tovább, haladj

magad felé. Fordulj saját egedhez,

hol madaraid zengenek. És hallgasd

a híreket higgadtan, mik itt visszhangzanak…

De távolodj csak tőlük egyre, még

egy lépéssel saját magad felé.

 

Mikor megállsz, akkor se pillants hátra.

Ne légy kíváncsi. Nyugodtan keress

egy néma sziklakolostort, amit talán

önnönmagának vájt egy néma percben

a kétkedő magány.

Döngesd a kongatófát. Lépj oda

a sziklából kivájt oltár elé.

Így… Mindig így… Csak ennyi az egész.

És beljebb, egyre beljebb lépj, oda,

ahol még önmagad sem hallgattad soha.

Hidd el, határtalan vagy. Végtelen vagy.

 

Indulj magad felé. Bátran menj, légy merész.

(Király Zoltán fordítása)

 

Kassák Lajos: Estére harangoznak

Ezüst ősz s ti langyos, esőmosta esték

hogy ülök magányosan a lámpafényben

zeng a harangszó Urunk dicséretére

s én köszönöm ez órát, hogy nékem adtad

ki csak ül s újratömi öreg pipáját

 

Ha most összeadnám szennyes bűneimet

sírhatnék s tán összeroskadnék alattuk

de csak ülök és újratömöm pipámat

mint, aki túlra tekint börtöne falán

s már intenek felé a távol szigetek.

 

Megszülettem s most itt vagyok, de mit tegyek

ha senki nem köti be vérző sebeim

s amíg a harag szava elszáll fölöttem

várok és ülök, mint akit elítéltek.

 

Hollók, ha sereglenek ajtóm előtt

óh, törékeny petróleumlámpám fénye

hunyt szemekkel is látom Urunk mosolyát

s látom az angyalt, ki egyszer eljön értem.

 

Konsztantyin Balmont: Az igazság útja

Hazugság útja az öt érzék. Az igazság

magától gyúl ki, ha eksztázis üt szíven.

Akkor az éji mély, mint titokzatos, vad vád,

fellobban álmodó szemünk mélyeiben.

 

Feneketlen homály, sokálmú rejtelem,

kőszénből születő gyémánt ontja parancsát.

Ránktör váratlanul és érzékfölöttien

szent önkívületünk fényében az igazság.

Láthatatlan varázst rejt minden lélek itt,

ahogy a zöldelő fákban tűz rejtezik,

amely még nem lobog, de vár az ébredésre.

 

Titkos erőkhöz érsz, s leng az alvó világ,

s az újjászületés nem-várt gyönyörűsége

vacogtat, megvakít, fényt záporozva rád.

(Eörsi István fordítása)

 

Részlet a Prédikátor könyvéből (3, 1-8)

Mindennek megvan a maga órája,

és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében.

Ideje van a születésnek és ideje a halálnak,

ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak.

Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak,

ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek.

Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek,

ideje a gyásznak, és ideje a táncnak.

Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének,

ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak.

Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek,

ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak.

Ideje van az eltépésnek, és ideje a összevarrásnak,

ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.

Ideje van a szeretetnek, és ideje a gyűlölködésnek,

ideje a háborúnak, és ideje a békének.

 

Gárdonyi Géza: November

A kertemben járok, és szomorú vagyok,

szomorú, mint a fák, s hervadt virágok.

Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,

mintha megunta vón Isten e világot.

Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.

Feljebb egy más égben lakik már az Isten.

Megérzi az ember, mikor nem is látja,

hogy valaki jött, és immár mögötte van,

pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,

s megfordulunk rája.

Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.

 

Éreztem, mikor a holt föld kebeléből

a zöldelő élet miriádja kélt föl:

almafám rózsaszín virágba öltözött,

s fehér üde szegfűm illatot lélegzett:

fiatal akácfám két ablakom között

nőtt, nőtt, lombosodott, széjjelterjeszkedett:

kék pohárkáit a hajnalka kitárta

s mézét a zümmögő méhnek kínálta:

szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon: -

virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.

 

S éreztem, hogy Isten itt van, e tájon,

mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon,

és felhőfátyolát arcáról levetve,

meleget sugárzott minden elevenre.

A rigóm énekelt, galambom kacagott,

az egész mindenség életre támadott:

Pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,

bársonyos poszméhek éneket brummogtak,

érett a gabona, piroslott az alma.

A föld volt Isten kedves birodalma.

 

Elment.

És nyomába rabló, dúló szelek

jöttek, s kifosztották a szép természetet.

Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,

eltiporták kertem kedves virágait:

szagos szegfűimet a porba metélték,

összerongyolták lugasom palástját,

koldussá csúfíták a jó kis akácfát,

s elrabolták kertem szép drágaságait,

el napraforgóm aranytányérait.

Fecskémet elűzték. Rigómat se látom.

Vajon hol jár ez a sárga kis barátom?

Nyári reggeleken ablakomhoz állva,

de sokszor hallgattam vidám trillájára,

s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbújva,

rám kandikált, s akkor versét nekem fújta.

 

S hol van virágaim sok apró vendége:

a bogarak tarka-barka nemzetsége,

kik zümmögve, dongva kerengtek, játszottak:

le-letelepedtek, mézport lakmároztak:

izenetet hordtak virágtól virágnak,

kertből a mezőnek, hegyről a rónának.

 

Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:

némelyik zöldarany-páncélban pompázott,

másik királyveres bársonyban, posztóban,

s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán

ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,

mint az oltár elé öltözködött leány.

 

Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.

Megölték az egész bogárnemzetséget.

Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,

látni őket fekve, széjjelesett szárnnyal.

 

Pusztulás és halál. Ez most a föld képe.

A nap is búsan jön reggel föl az égre,

s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,

ablakomra csordul a könny szeméből.

 

S mégis ő az, kinek maradt még reménye,

hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,

és minden feltámad,

mit Isten lezúzott a “Ne legyen!” szókkal, -

mint az anya aki nem hisz a halálnak,

s holtravált gyermekét melengeti csókkal.

 

Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,

mikor a nap korán elszáll nyugovóra,

s aláereszkedik fátyola az éjnek,

s elhalkul az élet.

 

Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,

és gondolattalan gondokba merülök:

egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,

a kályhámból ömlő langyos lehelettel,

s úgy érzem, más élő nincs is a szobában,

csak ez a sarokba guggoló vaskályha,

meg az égő lámpa.

El-elnézem olykor időtlen hosszasan

a vágtató csikóst a kályhám oldalán,

ahogy mély árkon szilajon átrohan,

és sohasem ér túl a rámakarikán.

Valami boszorkány – hátul vagy előtte –,

belebűvölte itt őt a levegőbe.

 

És én egyre várom, álmodozva várom,

hogy egyszer csak mozdul és elvágtat tovább

hajtja a vascsikós vasból való lovát,

és csak üres helye marad a kályhámon.

 

De ím nemcsak magam húzódtam e zugba:

két légy is ül itten előttem a falon.

Csendesen megülnek egymás mellé bújva

nem tartanak attól, hogy őket zavarom.

Két kis légy. Honnan jött? itt rejtőznek nálam,

s fázlódtak a szoba valamely zugában:

azután megérezték a föléledt kályhát,

s tartja most mindegyik melegnek a hátát.

Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,

de most, hogy elűzzem, nem volt rá lelkem.

Nézem, hogy nyújtóznak és melengetőznek,

s ők is néznek talán nagy álmosan engem.

Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.

Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.

Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak többet:

átadják magukat a langyos melegnek.

Künn a falevél hull, hulldogál az ágról.

Gondolkoznak ők is a mulandóságról…

 

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

 

nemcsak a vallató szobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

 

nemcsak a füst-sötéten

lobogó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal-morse-jében,

 

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös!

ott zsarnokság van

nemcsak a katonásan

 

pattogtatott „vigyázz!”-ban,

„tűz!”-ben, a dobolásban,

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

 

nemcsak a titkon

félignyílt ajtón

ijedten

besuttogott hírekben,

 

a száj elé hulltan

pisszt jelző ujjban,

ott zsarnokság van

nemcsak a rács-szilárdan

 

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

a csöndet

 

növelő néma könnyek

zuhatagában,

kimeredt szembogárban,

 

ott zsarnokság van

nemcsak a talpraálltan

harsogott éljenekben,

hurrákban, énekekben,

 

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

 

kürtben, az operában,

épp oly hazug-harsányan

zengő szoborkövekben,

színekben, képteremben,

 

külön minden keretben,

már az ecsetben;

nemcsak az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

 

s abban,

megállt a kapualjban;

 

hol zsarnokság van, ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy rég istened sem;

 

ott zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

 

abban, ahogy a gyermek

idegennek felelget;

 

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál jobban

butító szólamokban;

 

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves;

 

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

 

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

 

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szó-mámorban,

mint légy a borban,

 

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

 

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

 

tányérban és pohárban,

az ott van az orrban, szájban,

hidegben és homályban,

szabadban és szobádban,

 

mintha nyitva az ablak,

s bedől a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

 

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

 

fönt a Tejút is már más:

határsáv, hol fény pásztáz,

aknamező; a csillag:

kémlelő ablak,

 

a nyüzsgő égi sátor:

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

 

a papból, kinek gyónol,

a prédikációból,

templom, parlament, kínpad:

megannyi színpad;

 

hunyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék;

 

vonat kereke, hallod,

rab vagy, rab, erre kattog;

hegyen és tenger mellett

be ezt lehelled;

 

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

a szív-hökkenésben;

 

a nyugalomban,

e bilincs-unalomban,

a zápor-zuhogásban,

az égigérő rácsban,

 

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

 

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

 

mint víz a medret,

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből?

ő néz rád a tükörből,

 

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába,

 

beivódik, evődik

velődig;

eszmélnél, de eszme

csak övé jut eszedbe,

 

néznél, de csak azt látod,

mit ő eléd varázsolt,

s már körbe lángol

erdőtűz gyufaszálból,

 

mert amikor ledobtad,

el nem tiportad;

s így rád is ő vigyáz már,

gyárban, mezőn, a háznál,

 

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

 

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, őt növeszted,

gyermeked neki nemzed,

 

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

 

vakondként napsütésben,

így járunk vaksötétben,

s feszengünk kamarában,

akár a Szaharában;

 

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

a dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

 

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

 

Sík Sándor: Hiszek

Hallják meg hívők és hitetlenek

Élet-halálra szóló eskümet!

A szív bősége zúg fel ajkamon,

Az kényszerít a Krisztus vallanom.

Hallják meg rokkant, vén aposztaták

S a vétekben vajúdó új-világ,

A forradalom, a vak Leviáthán,

És hallja meg a settenkedő Sátán:

Isten nevében vallomást teszek:

Hiszek.

 

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.

Nem tünde tan, nem pille vélemény.

Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:

Igen és nem, kereken, magyarán.

Semmi csűrés és semmi csavarás,

Ínyeskedés és köntörfalazás:

Hiszem és vallom, szeretem és élem,

Amit az Egyház hinni ád elébem.

Ebben a hitben élek és halok:

Katolikus vagyok.

 

Hiszek egy Istent, ki három személy,

Az élő Istent, aki bennem él,

S akiben élek, mozgok és vagyok,

Kinek tenyerén megsimulhatok.

Akinek rám is éber gondja van,

És cselekszik bennem és általam.

Aki mozdítja minden mozdulásom,

S én jóban-rosszban boldogan imádom

Intéző édes mély akaratát.

Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.

 

Égnek és földnek testté vált frigyét:

Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.

Akit az Atya örök óta szül,

És akiben szépséggé lesz a zűr.

Kinek emberré tetszett válnia,

Hogy Isten legyen az ember fia.

Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,

Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.

Benne az élet és benne az út.

Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.

 

Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:

A Szellemet, aki a Szeretet.

Aki Szent Péter ajakán rivall,

Hegyeket bont, szíveket áthidal,

És hét csatornán csorgatja beléd

Az élesztő kegyelem kútfejét.

Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,

Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak

És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.

Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.

 

Hiszek, és tudom, honnan a hitem.

Házamat én kőszirtre építem.

Négy élőlény az erős alapok:

ember, oroszlán, sas, tulok.

Hallottam a piacon szólni Pált,

Hallottam Ágostont és Ottokárt,

Látom a szirten Péter kulcsait,

S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:

Kimondhatatlan gerjedezésekkel

A Szentlélek sóhajtozik.

Ó tudom kinek, ó tudom kinek:

Én az eleven Istennek hiszek.

 

Élő hitemmel vagyok én szabad.

Mankó helyett kötöttem szárnyakat.

Ami akad a földön emberi,

Gazdag szívem testvérnek ismeri.

És ami túl az emberkörökön,

A végtelenség: ígért örököm.

És mikor üt a boldogságos óra,

Hogy befogadjon koporsóm gubója:

Hitem gyertyája utolsót remeg,

És Istennek ajánlom lelkemet.

 

A fejezetben található SZERZŐK ÉLETRAJZA a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a Katolikus Lexikonban, a Petőfi Irodalmi Múzeum adatbázisában, a Magyar Életrajzi Lexikonban, a Magyar Tudományos Akadémia internetes adatbázisaiban, a Kulturális Enciklopédiában és a Wikipédiában található biográfiák alapján szerkesztve és kivonatolva készült.

JÓZSEF Attila a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja Budapesten született 1905. április 11-én. Apja bánsági béresek gyermeke, kisiparosoknál dolgozó szappanfőző munkás, anyja Pőcze Borbála parasztszármazású mosónő. A szülőknek három gyermeke maradt életben, a költő és két nővére, Jolán és Etel. Ferencvárosban született, gyermekkorát az itt élte le. 1908-ban apja Romániába ment és családjával ettől kezdve nem törődött. A három gyermek eltartása anyjára maradt, aki nem tudott eleget keresni, lakbérre gyakran nem telt, tömegszállásokon hányódtak. 1910-ben kénytelen volt két kisebb gyermekét lelencként az Országos Gyermekvédő Liga útján Öcsödre adni nevelőszülőkhöz. 1912-től újból Pesten élt, alkalmi munkákat vállalt, és közben elvégezte az elemit és a polgári három osztályát. Az I. világháború második felében már rendszeresen verselt, egy véletlenül kezébe került Ady-kötet hatására. 1917 végén néhány hetet a monori gyermekmenhelyen töltött, de nem bírta elviselni a rideg bánásmódot, hazaszökött. 1918 nyarán egy gyermeknyaraltatási akció révén egy hónapig Abbáziában élt. A Károlyi-forradalmat és a Tanácsköztársaságot nagy lelkesedéssel üdvözölte, megismerkedett Lenin Állam és forradalom című művével. Édesanyja halála után Makai Ödön ügyvédet, Jolán testvére férjét nevezték ki gyámjául. Magánvizsgával befejezte a polgárit és beiratkozott a makói gimnáziumba és internátusba. Zavart lelkiállapotában 1922-ben öngyilkosságot kísérelt meg, emiatt el kellett hagynia az iskolát, így magántanulóként Budapesten tette le az érettségit, közben dolgozott, magántanítványokat vállalt, és egyre többet foglalkozott a költészettel. Tehetségét először Juhász Gyula ismerte fel, az ő előszavával jelent meg tizenhét éves korában Szegeden az első verseskötete, a Szépség koldusa 1922-ben. A szegedi lapok többször hozták írásait, 1923-ban a Nyugat is leközölte három költeményét. 1924-ben a szegedi egyetemre iratkozott be magyar-francia szakra. Ugyanebben az esztendőben egyik verséért, A lázadó Krisztusért az ügyészség istenkáromlás címén pörbe fogta, a Tiszta szívvel című verse miatt Horger Antal egyetemi dékán kijelentette: minden eszközzel meg fogja akadályozni, hogy tanári diplomát kapjon. 1925-ben került ki a nyomdából második versgyűjteménye, a Nem én kiáltok. Az 1925–26-os tanévben Bécsben folytatta tanulmányait, megismerte az ott élő írókat, Kassák Lajost, Lukács Györgyöt, Déry Tibort, Balázs Bélát, aki verseinek kiadását ajánlotta Kner Imrének, Németh Andort, későbbi jó barátját és Hatvany Lajost. Utóbbi támogatásával a következő tanévre a párizsi Sorbonne-ra iratkozott be, Bécsi és párizsi tartózkodása alatt tanulmányozta alaposabban a marxizmus klasszikusait és a munkásmozgalmat; nézetei radikálisabbá váltak. 1927-ben tagja lett a Vági-féle legális kommunista pártnak, a hamarosan feloszlatott Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. Verseit a legjobb folyóiratok közölték, német, francia nyelvtudása tökéletes volt, tudott gépírást is, mégsem sikerült állandó jellegű állást kapnia. Rövid időre a Külkereskedelmi Intézet alkalmazta magyar-francia levelezőként. 1928-ban idegösszeomlás miatt szanatóriumba kellett mennie. 1929-ben jelent meg Nincsen apám, se anyám című kötete. A Toll című folyóiratba cikkeket és tanulmányokat írt. Folyamatos megbízás alapján állandó pártmunkát végzett, összejöveteleket szervezett, szemináriumokat vezetett, előadásokat tartott, röplapokat és felhívásokat szövegezett. A mozgalomban ismerkedett meg Szántó Judittal, aki élettársa lett, s aki a legszűkösebb időben a maga keresetéből tartotta el. 1930-ban látott napvilágot a proletárforradalom elkerülhetetlenségét hirdető és erre buzdító verseskötete, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz. Két évvel később jelent meg ötödik kötete, a Külvárosi éj, 1932-ben osztályellenes izgatásért kétszer került bíróság elé, Lebukott című költeményéért és amiatt a röpirat miatt, amelyet Sallai és Fürst statáriális tárgyalása idején fogalmazott Illyés Gyulával és Szimonidesz Lajossal. Villon-fordítását is elkobozta az ügyészség, és szemérem elleni vétség miatt indított eljárást ellene. 1932-ben a párt megbízásából Valóság címmel folyóiratot indított, ezt az első szám megjelenése után tiltották be. 1934-ben megromlott kapcsolata a párttal, vitái támadtak a vezetőséggel, s bár nem zárták ki, de a szervezeti kapcsolat megszakadt közte és a vezetőség közt. Freudista, pszichoanalitikus módszerrel kezeltette magát, de ez nem eredményezett gyógyulást. Betegsége kisebb átmeneti javulásoktól megszakítva rosszabbodott, hosszabb ideig tartó szanatóriumi kezelésre szorult. 1936-ban Ignotus Pállal együtt a Szép Szó radikális folyóiratot szerkesztette. Az 1937 elején találkozott Thomas Mann-nal, az erre az alkalomra írt nagyszabású üdvözlő versének felolvasását a rendőrség betiltotta. A nyarat a Siesta Szanatóriumban töltötte, de állapota nem javult. November elején nővéréhez utazott Balatonszárszóra, s itt december 3-án egy tehervonat kerekei alá vetette magát. Halála nagy megdöbbenést keltett. Hatása csaknem minden utána induló magyar írón kimutatható. Számos kötetét fordították le idegen nyelvre.

DSIDA Jenő erdélyi magyar költő, hírlapíró Szatmárnémetiben született 1907. május 17-én. A gimnáziumot  Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte, majd Kolozsvárt jogot tanult, de nem fejezte be. 1931-től társszerkesztője, majd szerkesztője a nagyváradi Erdélyi Lapok című katolikus napilapnak. 1933-ban itáliai zarándokutat tett, 1937-ben Márton Áron eskette a Szent Mihály templomban, aki betegágyán is lelki gondozója volt. 1929-től a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság és a marosvécsi Helikon tagja. Az Erdélyi Katolikus Akadémia és a PEN Klub romániai tagozatának titkára. Első verseit Benedek Elek Cimbora című gyermekújsága közölte. Egyik leghíresebb verse, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár), melynek létezését is megpróbálták örökre elfelejtetni. Gépírással terjesztették, de nagyon sokáig csak a legendákban létezett, ma szabadon olvasható. Kolozsváron hunyt el 1938. június 7-én, a Házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron végezte. Őszinte hittel ragaszkodott a katolikus vallás tanításaihoz, s költészetében nagy szerepet kapott Krisztus alakja és a megváltás tudata (Út a Kálváriára, Húsvéti ének). Vallásos költészetében a középkori ferences hagyományokat újította föl, igazi "poeta angelicus" módjára.

Swami Sivananda SARASWATI hindu spirituális tanító, a jóga képviselője 1887. szeptember 8-án született  Pattamadaiban, Tamil Náduban. Malajában orvosként dolgozott, majd ezt feladva megtalálta guruját a Himalája lábainál. Risikés völgyében telepedett le, ahol 1924-ben Dasnámi szannjásza beavatást kapott. Ezt követően könyvek és cikkek százait írta a jógáról és a spiritualitásról. Bejárva Indiát járva a jóga gyakorlására és isteni életvitelre buzdította az embereket. 1936-ban Risikésben létrehozta a Divine Life Soceity-t, 1945-ben a Sivananda Ayurvedic Pharmacy-t, 1948-ban a Yoga Vedanta Forest Academyt és 1957-ben a Sivananda Eye Hospitalt. 1963. július 14-én halt meg.

WEÖRES Sándor Kossuth-díjas költő, műfordító, író Szombathelyen született, 1913. június 22-én. Édesapja hivatásos katona, huszártiszt, földbirtokos volt, édesanyja, Blaskovich Mária nagyszebeni, gazdag szerb polgárcsaládból származott. Négy-öt évesen már írt és olvasott, édesanyjától és nevelőnőjétől németül és franciául tanult. Kilenc évesen Shakespeare-t és az evangélikus parókián található lexikonokat olvasta. Elemi iskoláit Pápán, majd Csöngén kezdte, de rossz egészségi állapota miatt magántanulóként fejezte be. Középiskolai tanulmányait Szombathelyen, Győrben és Sopronban végezte. Tizenöt éves volt, amikor megjelent első verse, az Öregek, melyet Kodály Zoltán megzenésített. A pécsi egyetem bölcsészkarán esztétikából doktorált, majd könyvtáros lett. 1943-ban Budapestre költözött és az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott. A II. világháború végén Csöngén élt, majd Székesfehérvárott múzeumi tisztviselő, a Vörösmarty Társaság tagja. 1932-ben a Nyugatban jelent meg első verse, 1934-ben az első verseskötete. 1935-ben Baumgarten-díjat kapott. Ekkor már rendszeres kapcsolatban állt Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel. 1947-ben feleségül vette Károlyi Amy költőnőt. 1970-ben Kossuth-díjat kapott. Budapest halt meg 1989. január 22-én.

CSORBA Győző József Attila- és Kossuth-Díjas költő, műfordító Pécsen született 1916. november 21-én. Nagy családban született, kilenc testvére közül ő a nyolcadik. Iskoláit Pécsett végezte, 1935-ben a jezsuita Pius Gimnáziumban érettségizett, 1939-ben államtudományi diplomát és doktorátust szerzett a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Jogi Karán. Középiskolai és egyetemi évei alatt gyenge tanulókat instruált, pénzért diplomadolgozatokat írt. 1939–1941-ig állástalan diplomás, 1941-43-ban városi tisztviselő a főispáni hivatalban. 1943–1952-ig a Pécsi Városi Könyvtár vezetője. 1952-56-ban a Baranya Megyei Könyvtár csoportvezetője, 1956-76-ban igazgatóhelyettese. 1993-ig – szerződéses munkatársként – nyugdíjazása után is dolgozott a könyvtárban. Költészete a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaival egyidőben indult. 1933–1934-ben jelentek meg első versei A Mi Utunk és a Regnum című diáklapokban. 1935-ben közölték versét először kötetben, a Százhúrú hegedű című antológiában. 1938-ban saját kiadásában jelent meg első verseskötete, a Mozdulatlanság. 16 verseskötete, 8 válogatott kötete, 1978-ban pedig Összegyűjtött versek című kötete jelent meg. Lírájának jellemző területei a lélek, az élet és a halál, a család és a kert. Egyik legjobb barátja Weöres Sándor volt. Munkásságának jelentős része fordítói tevékenysége: nagyszámú latin, német, olasz, francia és orosz mellett ismertek görög, lengyel, norvég és finn versfordításai is. Goethe Faustja második részének magyarra ültetése után Janus Pannonius egyik legelismertebb fordítója lett. A pécsi irodalmi élet egyik fő alakítója volt, minden pécsi irodalmi folyóirat szerkesztésében jelentős szerepet vállalt, fiatal írókat, költőket segített tanácsaival, szigorú kritikáival. 1948-tól a Magyar Írók Szövetségének, 1949-től a Magyar PEN Club tagja. 1959-től a Jelenkor szerkesztőségében dolgozott, ahonnan 1965-ben saját elhatározásából távozott. 1976-tól a Magyar Írók Szövetsége választmányának tagja. 1977-től visszatért a Jelenkor szerkesztőbizottságába. 1985-ben, vidéki költőként először Kossuth-díjat kapott. 1995-ben felvették a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé. Pécsett 1995. szeptember 13-án hunyt el.

Francis BACON Verulami brit filozófus, jogász, lordkancellár, államférfi 1561. január 29-én született az angliai St. Albanban. 1617-től volt főpecsétőr, majd 1618-tól lordkancellár és St. Alban bárója lett. 1621-ben a parlament megvesztegetéssel vádolta, pénzbüntetésre ítélték, kizárták a parlamentből és az udvarból. A király a büntetését elengedte, de nem tért vissza a lordok házába, hanem csak a tudománynak élt. Átfogó, propagandisztikus erővel szállt síkra a tapasztalat minden területen való alkalmazásáért - beleértve a normatív tudományokét is -, de még nem ismerte föl a mat-nak az új tapasztalati megfigyelésen alapuló módszerrel kapcsolatos jelentőségét. Így a technikai újdonságok fölfedezésére irányuló törekvései során tisztán elméleti megfontolásokból indult ki, és célját tisztán a lényegi formák megállapításával és kombinációjával kívánta elérni. Munkássága során az igazság tiszta keresése olykor erősen csak a hasznosság rovására valósulhatott meg. Ezért próbálkozott azzal, hogy a tapasztalati megfigyelés és az induktív bizonyítás metafizika alapjait föltárja. Szerinte a mikro- és makrokozmosz legkényesebb kérdéseinek vizsgálatát, melyek meddő eszmefuttatásnak bizonyulnak, mellőzni kell. A vallási kérdéseket meglehetősen közömbösen kezelte, bár meg volt győződve arról, hogy a teljes műveltség a hithez, míg a félműveltség hitetlenséghez vezet. Nagy hatással volt az utókorra, egyrészt azzal, hogy hangsúlyozta a sokoldalú tapasztalati megismerés fontosságát, másrészt azzal, hogy az eljövendő technikai kor vízióját tárta föl. Gorhamburyban halt meg 1626. április 9-én.

KÁNYÁDI Sándor Kossuth-díjas költő Nagygalambfalván Hargita Megyében született 1929. május 10-én székely földműves családban. Édesanyját korán elveszíti. Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában végzi, utána Székelyudvarhelyen tanul, 1941 és 1944 között a református kollégiumban, majd 1944–45-ben a Római Katolikus Főgimnáziumban, 1946–50-ben a fém és villamosipari középiskolában. Költőként Páskándi Géza fedezi fel, 1950-ben a bukaresti Ifjúmunkás című lapban közli első versét, majd a kolozsvári Utunkban is megjelenik. 1950 őszétől Kolozsváron él. 1950-től fél évig a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola hallgatója, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán tanul, itt szerez magyar irodalom szakos tanári diplomát. 1955-ben jelenik meg első verseskötete, a Virágzik a cseresznyefa. 1951–52-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője. 1955-60-ban a Dolgozó Nő, majd 1960-1990-ig a kolozsvári Napsugár című gyermeklap szerkesztője. 1958-ban megnősül, feleségül veszi Tichy Mária Magdolna tanárt. Tevékenyen részt vállal az irodalmi életben, iskolák, könyvtárak, művelődési házak állandó vendége Romániában, Magyarországon és a környező államok magyarlakta településein. 1956 októberében-novemberében a Romániai Írószövetség küldötteként a Szovjetunióba utazik, ellátogat Leningrádba, Moszkvába és Örményországba. Először lépi át a román-magyar határt, de Magyarországon csak átutazik. 1967-ben utazik először nyugatra, Bécsben megtartja a Líránkról Bécsben című előadását, 1969-ben Székely Jánossal, Békés Gellérttel részt vesz a Bolzanói Szabadegyetemen, itt megismerkedik Cs. Szabó Lászlóval és Szabó Zoltánnal. 1971-ben a Pen Klub meghívására Sütő Andrással Norvégiába és Svédországba utazik. 1973-ban Püski Sándor meghívására Sütő Andrással, Farkas Árpáddal, Domokos Gézával és Hajdú Győzővel az USA-ba és Kanadába látogat. 1984-ben hosszabb észak- (Kanada, USA) és dél-amerikai (Argentína, Brazília) előadó körúton vesz részt. 1992-ben Izraelben mutatja be erdélyi jiddis népköltészet-fordítását.1987-ben meghívják a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, nem kap útlevelet, ezért tiltakozásul kilép a Romániai Írószövetségből. A Magyar Művészeti Akadémia tagja.

REMÉNYIK Sándor költő, lapszerkesztő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja Kolozsváron született 1890. augusztus 30-án. A kolozsvári református kollégiumban érettségizett, majd a Ferenc József Tudományegyetemen néhány félévig joghallgató a Dobsina és Vidéke, utóbb a kolozsvári Ellenzék, Újság és Kolozsvári Hírlap munkatársa, 1918-tól az Erdélyi Szemle munkatársa, 1921-23-ban a Pásztortűz alapító szerkesztője. Nagy hatást keltettek Végvári álnéven írt, Erdélyben gépírásos másolatokban terjesztett hazafias versei (melyért az oláhok halálra keresték), ezen álnéven 1921-ben a Kisfaludy Társaság, majd a Petőfi Társaság tagjának választották. 1924-ben addigi költői munkásságáért a Petőfi Társaság lírai nagydíjjal tüntette ki. 1941-ben megkapta a Corvin-koszorút. Sokan az Ady utáni nemzedék leghatásosabb magyar költőjeként tartják számon. Tüdőgyulladásban halt meg Kolozsváron 1941. október 24-én. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett költő a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

Nyikolaj BERGYAJEV orosz író, filozófus 1874-ben született. Az orosz egzisztencializmus vallásos irányzatának képviselője, melynek fő forrását Dosztojevszkij regényei jelentik. Száműzetése után 1922-től Berlinben, majd 1924-től Párizsban élt. A Puty című folyóirat szerkesztője volt 1926-39-ben. Az orosz vallásos eszme című művében és más írásaiban a kultúraközpontú, racionális-absztrakt, heterogén gondolkodást szembeállítja az orosz mentalitásra jellemző közvetlen, homogén létszemlélettel. Karakteres rajzát adta a nyugati és az orosz értelmiség közötti különbségnek. 1948-ban halt meg.

Martin BUBER osztrák vallásfilozófus, a perszonalizmus filozófiai rendszerének kidolgozója Bécsben született 1878. február 8-án. Gyermekkorában Lembergben élt nagyapja, Salamon B. házában, aki a Midrás híres kutatója volt. Itt találkozott először a haszidizmussal, amelynek később kutatója lett. Bécs, Lipcse, Zürich és Berlin egyetemein tanult: különösen hatott rá G. Simmel és W. Dilthey. 1898-1904-ben részt vett a cionista mozgalomban, de eltávolodott az alapító Herzl tételeitől és a misztikus haszidizmus elkötelezettje lett. F. Rosenzweig közreműködésével hozzáfogott a Biblia német fordításához. 1938-ban Jeruzsálemben letelepedve a zsidó egyetemen tanított. A haszidizmussal és a zsidó misztikával foglalkozó tanulmányaiban személyes tapasztalatát írta le, ebből bontakozott ki filozófiája, amelynek lényege a párbeszédes, dialogikus elv. A Biblia és a haszidizmus szemléletét az én-te kapcsolatban fedezte fel. Az ember csak másokkal együtt, másokkal kapcsolatban, a te-vel (és az örök Te-vel, Istennel) párbeszédben létezik igazán, személyesen. Megtérésre van szükségünk, hogy elismerjük a te-t és az örök Te-t, és velük személyes szeretetkapcsolatba kerüljünk. A Bibliát tanulmányozva is a szövetség Istene és a hívő ember közötti párbeszédre irányítja a figyelmet. Isten nem elméleti kérdés, hanem konkrét történelmi tény és személyes Te a hittapasztalatban, a vele való találkozásban. Jeruzsálemben hunyt el 1965. június 13-án.

Charles Robert DARWIN angol természettudós, az evolúcióelmélet kidolgozója az angliai Shrewsburyben született 1809. február 12-én. Orvosi és teológiai tanulmányok mellett további termtudományos tanulmányokat folytatott. 1832-37-ben nagy hajóutazásáról gazdag gyűjteménnyel és új ismeretekkel tért vissza. A hajóút során eljutott a Zöldfoki-szigetekre, Brazíliába, Montevideóba és Buenos Airesbe, Tűzföldre, a Falkland-szigetekre, Patagóniába, Dél-Amerika nyugati partjára, a Galapagos-szigetekre, Tahitire, Új-Zélandra, Ausztrália több városába, a Kókusz (Keeling)-szigetekre, Mauritiusra és Fokvárosba.1839-ben a Royal Society tagjává választják és publikálja az utazás során készített jegyzeteit: "Voyage of the Beagle" címmel (magyarul "a Beagle útja", a könyv magyar fordításban "Egy Természettudós Utazásai" címmel jelent meg). Később 1844-ben a gondolatait összegzi egy 230 oldalas esszé formájában melyet nem publikál, viszont feleségének meghagyja hogy halála esetén adja ki. Ezek után nekilát a kacslábú rákok tanulmányozásának, mely nyolc évig tartott, 1854-ben publikálja a rákokról írt monográfiáját. A könyv szakmai elismerést hozott , a Royal Society díjjal jutalmazza. Jelentős állattani munkákat írt. Összekapcsolta a fejlődés gondolatát a fejlődés egyes okainak bizonyos elméletével (kiválasztás, a teleologikus tényezők kizárása, leszármazáselmélet). Elméletét az emberről az 1872-ben kiadott "On the Origin of Species by Means of Natural Selection, or the Preservation of Favoured Races in the Struggle of Life". - "A fajok eredete természetes kiválasztás útján, vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása" A könyv megjelenése nagy visszhangot váltott ki, ide értve a híres oxfordi vitát Thomas Henry Huxley és Samuel Wilbeforce püspök között. A vitára a püspököt Richard Owen -Darwin korábbi barátja de "A fajok eredete" megjelenése után egyik legbefolyásosabb ellensége- Anglia egyik leghíresebb paleontológusa készítette fel. A vitából Huxley ma püspök egyik személyeskedő megjegyzése révén került ki győztesen. Habár a vitából Huxley és ezzel persze Darwin (aki nem volt jelen) került ki győztesen még sok év kellett ahhoz, hogy Darwin elméletét széles körben elfogadják. Darwin élete hátralevő részét downi birtokán élte le, feleségével és tíz gyermekével. "A fajok eredete" megjelenése után még három könyvet publikált. 1882. április 19-én halt meg.

NAGY Gáspár József Attila- és Kossuth Díjas költő, prózaíró, szerkesztő Bérbaltaváron született 1949. május 4-én. Pannonhalmán a bencéseknél érettségizett 1967-ben. 1968-71-ben Szombathelyen a Felsőfokú Tanítóképző Intézetben és a a Művelődési Minisztérium Vezetőképző Intézetében végezte felsőfokú tanulmányait. 1974-ig népművelő és könyvtáros a Fővárosi Művelődési Házban, a Szabó Ervin Könyvtárban és a Magyar Írók Szövetsége Könyvtárában. 1976-80-ban a Móra Kiadó szerkesztője. 1981-85-ben a Magyar Írók Szövetsége, 1985-ben a Bethlen Gábor Alapítvány titkára. 1988-ban a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja, a Hitel című lap szerkesztője. 2000-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 1977-ben Radnóti-, 1990-ben József Attila-, 2000-ben Kossuth-, 2003-ban Szent Márton-, 2006-ban Magyar Örökség-díjat kapott. Budapesten halt meg 2007. január 3-án.

Fjodor Mihajlovics DOSZTOJEVSZKIJ orosz író Moszkvában született 1821. november 11-én. Apja, Mihail Andrejevics Dosztojevszkij katonaorvos volt, anyja Marija Nyecsajeva. 1837 májusában az apa úgy döntött, hogy fiát a Hadmérnöki Intézetbe küldi Szentpétervárra. Közben apját, parasztjai egy konfliktus miatt agyonverték. Ezután a gyám Dosztojevszkij sógora lett. Az írót 1841. augusztus 5-én avatták tisztté, majd 1843-ban mérnökhadnagy lett. Az iskolaévek alatt szórta a pénzt, kölcsönöket vett fel. 1844 június-júliusában jelent meg fordításában Balzac Eugénie Grandet regénye, mely után lemondott állásáról és írni kezdett. Szinte nyomorban tengődött első munkája, a Szegény emberek (1845) megírása közben, mely Belinszkijhez, a kor tekintélyes kritikusához eljutva sikert aratott. újabb regénye, A hasonmás 1846-ban jelent meg, de ezt hűvösen fogadta a kritika, mint következő műveit is. 1849-ben önvizsgálatot kezdett, s belefogott első nagyobb regényébe, a töredékben maradt Nyetocska Nyezvanová-ba. Közben a Petrasevszkij-kört látogatta, melyben a pétervári tisztikar és értelmiség csoportosodott, s melynek radikálisabb tagjai kisebb csoportot hoztak létre, hogy titkos nyomdát készítsenek tiltott politikai röpiratok terjesztésére. A terv nem valósult meg, mivel 1849 tavaszán a rendőrség lecsapott a csoportra és őt is letartóztatták és a Péter-Pál erődbe vitték. Kihallgatásban írta meg a Kis hős című elbeszélését. A főhadbíróság halálra ítélte, a kivégzésen oszlophoz kötötték, majd négy év kényszermunkára változtatták büntetését. 1850. január 23-án Omszkban volt, ahol legnehezebb munkákat kapta, alabástromégetést, téglahordást, közben újraértékelte életét. 1854. március 2-án besorozták közkatonának egy szemipalatyinszki erődbe. Epilepsziája egyre súlyosbodott, egyre többször rohamok gyötörték, viselkedése végletessé vált. Közben beleszeretett Marja Dmitrijevna Iszajevába, akit 1857-ben vett el feleségül. 1858-ban azonban visszakapta rangját, nemesi jogait, és  1859-ben visszatért Pétervárra, ahol újra bekerült az irodalmiéletbe. Bátyja, Mihail engedélyt kapott a Vremja nevű, sokoldalú folyóirat kiadására, mely első évben sikert aratott. 1862-ben két és fél hónapos utat tett Németországban Svájcban, Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban. Hazatérve megjelentette a Téli jegyzetek nyári élményekről című útirajzot. 1861-ben megjelent Dosztojevszkij esztétikai cikke, melyben elhatárolódott a „tiszta művészet” képviselőitől és az irodalomból közvetlen hasznot húzni kívánóktól. Ezután született meg, szinte párhuzamosan a Megalázottak és megszomorítottak regénye 1862-ben, és a Feljegyzések a holtak házából 1864-ben. 1863-ban a Vremjára lecsapott a cári kormányzat, mert egy cikk nem kedvező hangon foglalt állást a lengyel hadjárat kapcsán. A cikkíró Sztrahov és a Dosztojevszkij testvérek végül a betiltás után új lapot indíthattak címen. A lap hanyag szerkesztése, az állandó késés elriasztotta az előfizetőket, Mihail halála után az Epoha összeomlott. 1866-ban jelent meg másfél évtizedig érlelődött regénye, a Bűn és bűnhődés, mely művével új fejezetet nyitott a világirodalomban. A játékos című művét egy uzsorás kiadó megbízásából huszonöt nap alatt kellett megírnia, így küldtek hozzá egy gyorsírónőt, Anna Grigorjevna Sznyitkinát, kinek 1866 novemberében szerelmet vallott. A nő hozzáment a nála huszonöt esztendővel idősebb íróhoz és elkezdte rendbe hozni férje magánéletét, valamint rábeszélte, hogy menjenek külföldre, ahol négy évet töltöttek el, Drezdában, Bázelben, Genfben, Bolognában, Prágában. 1871. július 8-án tértek vissza Pétervárra. 1869-ben fejezte be A félkegyelmű-t melyben a messianizmusba vetett hite fogalmazódik meg. Az egykori kritika teljes értetlenségével találkozott az új alkotás, jóval később Mihail Mihajlovics Bahtyin fedezte fel a mű többszólamúságának újdonságát. Nemcsak a kritikusok, de olvasói sem nőttek fel hozzá. A 60-as évek végén írta  az Ördögök, A kamasz és A Karamazov testvérek című műveit. A hazatérő írót hitelezők zaklatták, fenyegették, de Anna Grigorjevna nem tűrte sokáig ezt az állapotot s elkezdett tárgyalni velük. Kezébe vette férje műveinek kiadását is, így a 70-es évekre felszámolta a család adósságát. Életének utolsó éveit kemény munkával töltötte, s közben külföldön is kezelték. 1881. január 28-án este hunyt el. Szentpéterváron az Alekszandr Nyevszkij kolostor temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Albert EINSTEIN Nobel-díjas fizikus, a relativitáselmélet megalapítója, a modern elméleti fizika egyik vezéregyénisége Ulmban született 1879. március 14-én. 1905-ben jelentek meg a fényelektromos hatásról, a Brown mozgás-elméletéről és a speciális relativitáselméletről írt dolgozatai. 1909-ben a zürichi egyetem, 1911-ben a prágai, 1912-ben a zürichi műszaki főiskola tanára, 1914-33-ban a berlini Kaiser Wilhelm Institut igazgatója. 1916-ban jelent meg az általános relativitáselméletet ismertető munkája, melyben a gravitáció molekula-elméletét is kidolgozta. A tömeg és az energia közti ekvivalencia fölfedezésével megteremtette az atomenergia fölszabadításának elméleti alapját. 1921-ben elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Zsidó származása miatt üldözték, ezért 1933-ban az USA-ba emigrált, haláláig Princetonban tanított. Fölfedezte, hogy az E = mc² képlet a tömeg és energia megfelelését fejezi ki. Vallásossága Spinoza panteizmusával rokon. A New Jersey-beli Princetonban halt meg 1955. április 18-án.

Rotterdami ERASMUS németalföldi humanista tudós, Ágoston rendi szerzetes, filozófus és teológus Rotterdamban született 1466. október 27-én. 1484-ben ágostonrendi szerzetes lett, majd a rendet elhagyva 1492-ben egyházmegyés pappá szentelték. 1493-ban a cambrai-i püspök titkára, majd Párizsban egyetemi hallgató. Itt alakult ki skolasztika-ellenessége, nyelvezete és módszere. Ekkoriban írta meg később megjelent humanisztikus írásait (Antibarbari, Adagia, Colloquia). Angliai útján megismerkedett a J. Colet által képviselt keresztény humanizmussal és a bibliai-patrisztikai alapokra épülő teológiávalval. E fordulat gyümölcse életművében az Enchiridion militis christiani (1503), melyben a bibliai egyszerűséget platonikus lelkiséggel kapcsolta össze. Egyik későbbi angliai útján Morus Tamás házában írta meg Enconium moriae című művét. Görögül tanult, ennek eredménye a Novum Instrumentum, az Újszövetségnek a Vulgátától eltérő latin fordítása. Kora legelső teológusa és filozófusa lett. 1516-tól Németalföldön tartózkodott, ahol politikai jellegű művekkel jelentkezett (Institutio principis christiani és Querela pacis). Kiadta az egyhatyák (Szent Ciprián, Arnobius, Szent Hilarius, Szent Ireneus, Szent Ambrus, Órigenész, Szent Ágoston, Aranyszájú Szent János) műveit. 1516-18 között egész Európa benne látta a reform megtestesítőjét, amikor Luther föllépése fordulatot hozott. Bár biblicizmusával és éles egyházkritikájával a reformáció egyik legjelentősebb előfutára volt, optimizmusa és moralizmusa eltávolította attól. Ugyanakkor a Luther elleni bullát (Exsurge, Domine) a tudósokk, így önmaga elleni támadásnak vette, ezért 1521 őszén úgy döntött, hogy Lővenből Bázelba „menekül”. S bár Luther hívének tartották, De libero arbitrio diatribe és Hyperaspistes című műveivel szembefordult vele. 1528-as Ciceronianus című munkájában távolságtartását fejezte ki az olyan fajta humanizmussal szemben, mely számára Cicero fontosabb, mint a kereszténység. Mivel a reformáció Bázelban tömegmegmozdulásokkal járt, 1529-ben áttelepült Freiburgba, s csak 1535-ben tért vissza Bázelba. Utolsó éveiben írt műveiben figyelmeztetett, hogy meg kell őrizni az Egyház egységét, újra fölfedezte a dogmák és a hitvallás jelentőségét, mindebben azonban az apostoli egyszerűséget tartotta zsinórmértéknek és hangoztatta: az apostoli hitvallás továbbra is elegendő. Bázelben hunyt el 1536. július 12-én.

Galileo GALILEI itáliai természettudós, csillagász, matematikus Pisaban született 1564. február 15-én. A család eredeti neve Bonajuti, melyet még a 15. században Galileire változtattak. A vallumbrosai kolostori iskola után 1581-ben beiratkozott a pisai egyetemre, orvosnak készült, de tanulmányait nem fejezte be. Magánúton matematikát és fizikát tanult. Tanulmányokat közölt 1586-ban a hidrosztatikai egyensúlyról, 1588-ban a testek súlypontjáról. Támogatást kapott a gazdag Guidobaldo del Montétól. 1592-ben otthagyta állását, családjához Firenzébe költözött. Később del Monte támogatásával a velencei szenátus a padovai egyetem matematika katedrájára nevezte ki. Padovában élettársától, Marina Gambától egy fia és két lánya született. E korszakában számos tanulmányt írt mechanikával kapcsolatos kísérleteiről és megalkotta az első hőmérőt. A Kopernikusz-féle heliocentrikus, Nap-középpontú rendszer eszméjének lelkes terjesztője lett. Egy Keplerhez 1597-ben írt levele szerint már megelőzően több éve helyesnek tartotta Kopernikusz rendszerét. 1609-ben elkészítette saját teleszkópjait, és nekilátott az égbolt vizsgálatának. Fölfedezte, hogy a Hold, mivel felületét hegyláncok és völgyek szabdalják nem lehet az arisztotelészi értelemben tökéletes gömb; a Tejút számtalan csillagból áll; a Jupiter körül négy keringő holdat észlelt, ami megerősítette kopernikánus véleményében, mert az egyik fő ellenérv a Föld keringése ellen az volt, hogy a mozgó Föld „lehagyná” a Holdat. Fölfedezéseit 1610-től a Sidereus Nuncius című közleményeiben tette közzé. Művét Cosimo de Medici hercegnek ajánlotta, aki ezért kinevezte udvari filozófusának és matematikusának. Ekkor Padovából a Firenze melletti Arcetribe költözött. Fölfedezéseire az arisztoteliánus szakmai körök reakciói kedvezőtlenebbek voltak. Hivatkoztak a mindennapi tapasztalatra („mindenki láthatja, hogy az égitestek haladnak az égen”), az akkor ismert fizikai törvényekre (melyek akkor még tényleg elégtelenek voltak a kopernikuszi elmélet értelmezésére vagy kiigazítására). Elhangzottak a Szentírást szó szerint értelmezők ellenérvei a Föld keringése ellen. Már folytak a viták, amikor fölfedezte a Vénusznak a Holdéihoz hasonló fázisváltozásait és a napfoltokat. A napfoltokat tőle függetlenül a római jezsuita csillagászok is észlelték, és 1610 végén Chr. Clavius, a jezsuita kollégium matematikusa értesítette, hogy megfigyeléseik megerősítik fölfedezéseit. Ennek hatására 1611-ben Rómába ment, és igyekezett egyházi körökben nézeteinek támogatást szerezni, V. Pál pápa is bátorítóan fogadta. Firenzébe visszatérve vitába keveredett Chr. Scheiner jezsuita csillagásszal a napfoltok értelmezéséről és fölfedezésének elsőbbségéről, és álláspontját 1613-ban Levelek a napfoltokról című munkájában védte. Közben sokan elhalmozták dicséretekkel, köztük Maffeo Barberini bíboros (később VIII. Orbán pápa). A közvéleményben az olasz nyelvű Levelek a vitát a csillagászat helyett a Szentírás értelmezése irányába fordította, erre barátja, Benedetto Castelli hívta föl figyelmét. Válaszul levélben fejtette ki nézeteit a Biblia és a tudomány összefüggéseiről. Levele nyilvánosságra került, följelentették miatta a Szent Officiumnál, de az semmi kivetnivalót nem talált a szövegben. 1614-ben Tommaso Caccini domonkos a firenzei Santa Maria Novella-templomban prédikációjában elítélte az új csillagászati eszméket, míg Paolo Antonio Foscarini könyvben kísérelte meg összeegyeztetni a Szentírást és Kopernikusz rendszerét. Foscarini egy példányt elküldött Bellarmin Szent Róbert jezsuitabíborosnak, véleményét kérve, aki szerint Kopernikusz rendszere jobban írja le a jelenségeket, mint Ptolemaioszé, ezért jobb hipotézis, de nincs bizonyítva. Bizonyításáig az egyházatyák szó szerinti szentírás-értelmezésétől nem lehet eltérni, mert az kétségekhez vezetne; ha azonban a napközéppontú rendszert bebizonyítják, akkor a teológusoknak fölül kell vizsgálniuk a szentírásmagyarázatokat. Bellarmin azonban figyelmen kívül hagyta Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás véleményét, akik hangsúlyozták, hogy a Bibliát nem tudományos nézetekben történő eligazodásra szánták. Galilei Benedetto Castelli atyának küldött újabb levelében fejtette ki véleményét (Levél Krisztina Nagyhercegnőnek) mely szerint a Bibliának nem feladata, hogy tudományos kérdéseket eldöntsön, és a szent írók nyilvánvalóan csak olyan fölfogásban közölhették a kinyilatkoztatást, amit a kortársaik megérthettek. 1615-ben Rómába ment, hogy minden illetékest meggyőzzön igazáról. V. Pál pápa 1616-ban utasította a Szent Officiumot, vizsgálja meg a kérdést. 11 teológus a Szentírással ellentétesnek ítélte a heliocentrikus fölfogást, ezért Galileit Bellarmin bíboros elé idézték, és fölszólították, hogy ne helyeselje és ne hirdesse a kopernikuszi világképet. Ezután az inkvizíció főmegbízottja ítélet formájában tiltotta meg neki fölfogása további fenntartását, a kopernikuszi nézetek bármilyen formában való hirdetését, tanítását, védelmezését, és ez a jegyzőkönyvekbe is belekerült. Bellarmin azonban kijelentette, hogy az utóbbi, szigorúbb parancshoz nem kell tartania magát. Mivel Galilei megígérte, hogy az utasításnak eleget tesz, az ügyet a Szent Officium következmények nélkül lezárta. Ezt követően az Index Kongregáció átmenetileg betiltotta Kopernikusz 1543-ban írt De revolutionibus című művét, a hipotézis jelleget jobban kihangsúlyozó kiigazításáig, ami négy év alatt megtörtént, és Kopernikusz műve lekerült a tiltott könyvekek listájáról. A közvélemény az Index Kongregáció határozata révén értesült az ügyről. Mivel galileit újabb támadások érték, ezért Bellarmin bíborostól írásos nyilatkozatot kért és kapott. Bellarmin leírta, hogy nem kellett megtagadnia véleményét, nem büntették, csak arra szólították föl, ne hirdesse tényként a Kopernikusz-féle rendszert. 1623-ban Maffeo Barberini lett a pápa VIII. Orbán néven, aki Galilei barátja volt, és annak idején helytelenítette a Szent Officium föllépését ellene. 1624-ben Rómába ment, ahol a pápa hat magánkihallgatáson fogadta, de Galileinek a tilalom föloldását nem sikerült elérnie, mert a pápa a kongregációk tekintélyét féltette. Az ezt követő hat évben a Dialogo sopra i due massimi sistemi del mondo című munkáján dolgozott, amivel döntő fordulatot akart elérni a heliocentrikus rendszer mellett; párbeszédes formában sorolta föl az egymással vitázó nézetek érveit. A mű 1632-ben egyházi jóváhagyással jelent meg. Érvei hibásak vagy kevéssé meggyőzőek voltak, már csak az ismeretek akkori hiányos volta miatt is. Az érvelés nyilvánvalóan a tilalom nyílt megszegését jelentette, és a pápa bizottságot rendelt ki az ügy újabb kivizsgálására. Az idős és beteg Galileit Rómába rendelték, ahol tisztes bánásmódban részesült és nem börtönözték be, ahogy azóta sokszor híresztelték. Az 1633-ban zajló perben ő maga tagadta, hogy védelmezte volna a kopernikuszi eszméket, nem emlékezett a főmegbízott szavaira sem, és beterjesztette Bellarmin igazolását, sőt hivatkozott könyve egyházi engedélyezésére. Az egyházi vezetők közül sokan igyekeztek menteni és enyhe ítéletet kieszközölni. Ellenfelei maradtak felül, a Dialogot betiltották, őt „eretnekség alapos gyanúja” miatt nézetei megtagadására és névlegesen börtönre ítélték. Nyilván kénytelenségből meg is tagadta nézeteit, a börtön valójában háziőrizetet jelentett Arcetriben lévő otthonában, ahol tovább folytatta a mechanika kutatását és csillagászati megfigyeléseit, mígnem 1637 végén elvesztette szeme világát. Mechanikai munkásságát, így a gyorsuló mozgással és a lövedékek parabola alakú pályájával kapcsolatos eredményeit Discorsi delle due novi scienze című 1638-ban megjelentetett művében összegezte, melynek végső részeit már csak diktálni tudta tanítványainak, Torricellinek és Vivianinak. Utolsó éveiben egyik apáca leánya, Maria Celeste volt fő vigasza. Arcetriben halt meg  1642. január 8-án. A firenzei Santa Croce-templombanban temették el. A Nap körüli keringést bizonyító adatok (az állócsillagok aberrációjának fölfedezése és Newton törvényeinek általánosan elfogadottá válása) hatására XIV. Benedek pápa 1741-ben utasította a Szent Officiumot az egyházi engedély megadására Galilei Összes művei kiadásához. A Dialogo 1757-ben lekerült az indexről. II. János Pál pápa 1981-ben megbízott egy Interdiszciplináris Bizottságot a Galilei-perek ügyének a megvizsgálására. A bizottság beszámolója és a pápa azt követő beszéde 1992-ben a Tudományos Pápai Akadémia plenáris ülésén formálisan is igazságot szolgáltatott Galileinek, elítélése nem tévedhetetlen pápai döntés, hanem csak az egyik kongregáció hibás, a tudományos kutatás jelentőségét és gondolkodásmódját félreismerő, hatalmaskodó határozata volt.

HAMVAS Béla író, filozófus Eperjesen született 1897. március 23-án evangélikus lelkészi családban. Tíz éves korától zongorázott, később komponált. Érettségi után, 1915-ben önkéntes katonának jelentkezett, 1916-ban súlyos idegsokkal hadikórházba került, egy évvel később Szlovéniában a csapatszállító szerelvényt bombatalálat érte, őt a légnyomás maradandóan megsebesítette. Hazatérve Kantot, Rimbaud-t, Dosztojevszkijt, Schopenhauert és Nietzschet kezdte olvasni. Mivel édesapja 1919 novemberében megtagadta a szlovák hűségesküt, a családot kiutasították Pozsonyból, és Budapestre költöztek.1919 és 1923 között a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakos hallgatója volt, majd három évig újságíró a Budapesti Hírlapnál és a Szózatnál. 1927 és 1948 között könyvtárosként dolgozott a Fővárosi Könyvtárban. Közben tanulmányokat, esszéket, kritikákat és recenziókat publikált mintegy huszonöt folyóiratban. A harmincas-negyvenes években csaknem háromszáz esszét publikált. A második világháború alatt háromszor hívták be katonának. 1943-1944-ben írta a Scientia Sacra I. című könyvét. A háború alatt jelent meg első esszékötete a láthatatlan történet. Ekkoriban kezdett nagyszabású vállalkozásába, amelynek gyűjtőcíme: Az ősök nagy csarnoka. 1944-ben Németországból szökött haza az ostromlott Budapestre, ahol lakásukat bombatalálat érte, az ott levő kéziratai és könyvei megsemmisültek. A háború után belépett a Magyar Kommunista Pártba, és közel három éven át tagja maradt. Az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai címmel könyvsorozatot szerkesztett, mely több mint 30 füzetet ért meg. sorozat első kötete Hamvas saját műve, A száz könyv volt, aforizma-gyűjteményt („meditációs objektumot”) állított össze Anthologia Humana: Ötezer év bölcsessége címmel, részt vett az újjá alakult Filozófiai és Esztétikai Társaság munkájában, továbbá a modern magyar képzőművészetet egyesítő Európai Iskola teoretikus irányítását is vállalta. Még az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai sorozat elindítása előtt a tervekkel megkereste Lukács Györgyöt, és felkérte, hogy közreműködjön a szerkesztésben. Lukács visszautasította a felkérést, mondván, hogy időszerűtlen ilyen szerzőket kiadni.1948-ban B-listázták és kényszernyugdíjazták. Földműves igazolványt váltott ki, sógora szentendrei kertjében 1948-51 között földet művelt. A Karnevál című nagyszabású regényét ebben az időben írta, továbbá itt, született meg az Unicornis, a Silencium, a Titkos jegyzőkönyv és a Mágia szutrá könyvei. 1951-től 1964-ig raktáros volt Inotán, Tiszapalkonyán és Bokodon a hőerőmű-építkezéseken, közben amikor csak lehetett olvasott, fordított és írt,  valamint szanszkritül és héberül tanult. Ekkor írta a Patmosz, Az ősök nagy csarnoka, a Szarepta és a Szilveszter című műveit.1964-nyugdíjazták.1968. november 7-én, Budapesten agyvérzésben halt meg, Szentendrén temették el. Az 1970-es évekig műveit csupán kéziratos/gépelt formában voltak hozzáférhetőek. A nyolcvanas évektől indulhatott meg a nyilvános recepció, majd kilencvenes évek elején kezdődött el a teljes életmű rendezett kiadása. Munkásságát 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal ismerték el.

SPINOZA, Baruch de, Benedikt, D'Espinoza zsidó származású racionalista filozófus Amszterdamban született 1632. november 24-én. Portugáliából bevándorolt zsidó családban született, tanulmányait neves zsidó rabbiknál végezte, majd belépett Van den Enden belga libertinus jezsuita kollégiumába, ahol hébert tanított és latinul tanult. 1659-ben a zsidó közösség Talmud-, Biblia- és valláskritkája miatt kiközösítette. Formálisan nem lett tagja semmilyen vallási közösségnek, ám abban a körben mozgott, amely a különböző szabadegyházak tagjaiból állt. Gyémánt-(nagyítólencse) köszörülésből élt, 1673-ban visszautasította a pfalzi választófejedelem meghívását a heidelbergi egyetem egyik katedrájára. Hágában halt meg 1677. február 21-én. Filozófiájában Descartes dualizmusát akarta fölülmúlni. Szerinte egyetlen szubsztancia van: Deus sive natura, 'Isten, vagyis a természet'. Az egyetlen szubsztanciának számunkra ismert két attribútuma (megjelenési formája) a gondolkodás (cogitatio) és a kiterjedés (extensio), s mindkettőnek számtalan modusa van. A kinyilatkoztatásban előírt törvényekre és az irántuk való engedelmességre szükség van, mert ha csak ezek ésszerű értelmezése tenné őket kötelezővé, a legtöbb ember üdvösségében kételkednünk kellene, noha a kinyilatkoztatásból csak azt vagyunk kötelesek elfogadni, ami ésszerű (racionalizmus). Tanítása nagy hatással volt Johann Heinrich Jacobyra és Schellingre.

Szergej Alekszandrovics JESZENYIN orosz költő Konsztantyinovoban (ma Jeszenyino) a rjazanyi tartományban született 1895. október 3-án. Édesapja és édesanyja falusi parasztemberek voltak, is gyermekként anyai nagyszülei nevelték. Első verseit kilencévesen írta, szerette az orosz irodalmat, Puskint, Gogolt. Egyházi iskolába íratták, majd ennek elvézése után a Moszkvai Tanítóképzőbe szánták, de erre nem került sor. 1912-ben Moszkvába költözött, ahol egy húsboltban, majd könyvesboltban, később egy nyomdában lektorként dolgozott, ahol meg ismerkedett Anna Izrjadnovával, akivel a Sanyavszkij Népi Egyetemen történelmi-filológiai tárgyakat hallgattak esténként. Polgári esküvőjük után 1914 végén megszületett fiuk, Jurij, akit a sztálinista tisztogatások idején letartóztattak, majd 1937-ben agyonlőtték. 1915-ben Szentpétervárra költözött, ahol Alekszandr Bloknak írt üzenete után a költő találkozásra hívta, majd bevezette az irodalmi társaságba és megjelentette négy versét a Golosz zsiznyi című folyóiratban. 1916-ban jelent meg első kötete Radunyica címmel. 1916-1917 között katonai szolgálatra sorozták be, de tekintélyes írók közbenjárására nem került ki a frontra, hanem a Carszkoje Szelo-i kórház írnoka lett. Az 1917-es forradalmat egy rövid ideig támogatta, de hamar elvesztette illúzióit. 1917 augusztusában Jeszenyin másodszor nősült, feleségül vette Zinajda Rajk színésznőt. 1918 szeptemberében saját kiadóvállalatot alapított, ahol megjelentette második verseskötetét Preobrazsenyie címmel. Ebben az évben született meg Tatjana lánya. 1920-ban két új kötete jelent meg és ekkor született meg harmadik gyermeke, Konsztantyin. Közben Dél-Oroszországban és a Kaukázusban utazgatott és ebben az időben kezdett el kocsmákba járni, és ettől kezdve hamarosan részeg botrányaitól volt hangos a társasági élet. 1921 őszén megismerte a Párizsban élő amerikai táncosnőt, Isadora Duncant, akivel 1922. május 2-án házasodott össze, majd elkísérte egy európai és amerikai turnéra, ahol gyakran részeg állapotban szállodai szobákat vert szét és botrányokat rendezett az éttermekben. Viselkedése nagy nyilvánosságot kapott az akkori sajtóban, ő pedig unatkozott a szerinte ál-művészi körökben, Amerikát kifejezetten nem kedvelte. Egyre többet ivott, barátai visszaemlékezései szerint tekintete tompa lett és fénytelen, életuntnak és betegnek tűnt. Csalódott a nyugati művészi körökben, akik nem voltak hajlandóak befogadni. Mivel házassága rövid ideig tartott 1923 májusában visszatért Moszkvába, ahol rögtön kapcsolatba bonyolódott Avguszta Miklasevszkaja színésznővel. Másik szerelme ebből az időből, Galina Benyiszlavszkaja, aki a költő halála után egy évvel öngyilkosságot követett el a sírjánál. 1924-ben újabb kötete jelent meg Moszkva kabackaja címmel, melynek versei őszinte vallomások a részegségről, a züllött kocsmázásokról, a botrányokról. Ugyanebben az évben fia született Nagyezsda Volpin költőnőtől, akit soha látott.  (Alekszandr Jeszenyin-Volpin később híres költő lett és részt vett Andrej Szaharov disszidens mozgalmában az 1960-as években, majd az Egyesült Államokba költözve, Jeszenyin-Volpin néven matematikus lett.) 1924 szeptemberében újabb kaukázusi utazás következett, ez idő alatt Perszidszkije motyivi című verscikluson és az Anna Sznyegina című poémáján dolgozott. Az utazás jót tett a lelkének, a déliek szívélyesen és szeretettel fogadták, tenyerükön hordozták. Megnyugodott és művészete is kiteljesedett, az 1924-es, -25-ös évben több mint száz költeményt írt, melyeket Sztrana szovetszkaja címmel adtak ki. Visszatérve Moszkvába nyugalmának vége szakadt, újra nekivettette magát a kocsmáknak, majd egyre paranoiásabb lett, emlékezések szerint pisztolyt vett, s folyton úgy érezte, hogy követik és figyelik a rendőrök. Depressziója elmélyült, verseiben egyre inkább eluralkodtak a halálhoz kötődő gondolatok. Utolsó két éve folyamatos tévelygéssel és részegséggel volt tele, ugyanakkor megalkotta költészetének legszebb darabjait. 1925 tavaszán Jeszenyin megismerkedett Lev Tolsztoj unokájával, Szofja Andrejevna Tolsztajával, aki az ötödik felesége lett. Házassága nem segített súlyosbodó depresszióján, felerősödött paranoiája, hallucinációk gyötörték. 1925 őszén idegösszeomlással kórházba került, ahol egy hónapig kezelték és december 21-én engedték ki. Ekkor kiadójától kikérte az összegyűjtött verseiből kiadott kötet honoráriumát, meglátogatta gyermekeit és Pétervárra utazott, ahol az Angletyer nevű szállodában szállt meg, amelynek az 5-ös számú szobában december 28-án találták meg a holttestét: a fűtőcsövekre akasztotta fel magát a jegyzőkönyv szerint. Itt találták meg saját vérével írt búcsúversét is. Moszkvában a Vagankovszkoje temetőben helyezték végső nyugalomra. Sztálin és Hruscsov alatt a legtöbb művének kiadását felfüggesztették, csak 1966-ban adták ki ismét műveit. Bár magánélete zaklatott volt, Oroszországban nagy hírnév övezi, számos versét megzenésítették, életéről televíziós sorozat készült, országszerte szobrokat emeltek a tiszteletére, külön irodalmi társaság foglalkozik élete kutatásával és költészete elemzésével. Magyar fordítói között van Rab Zsuzsa, Illyés Gyula és Weöres Sándor.

VÁCI Mihály József Attila- és Kossuth-díjas költő, író Nyíregyháza-Ókistelekin született 1924. december 25-én. Föld nélküli szegényparasztok leszármazottja, apja vasúti-pályamunkás, megrokkanása után sorompóőr. Szülővárosában végezte el a tanítóképzőt. Akkor kezdte el a tanyabokori tanítóskodást, amikor a németek megszállták az országot. Munkaszolgálatra hívták be, de Pozsonyban megszökött. 19 éves korától rövid szünetekkel hat éven át súlyos tüdőbetegség gyötörte és kórházba kényszerítette. Felgyógyulása után, 1949 tavaszától kollégiumi vezető és megyei tanácsi előadó Nyíregyházán. 1950-54 között az oktatásügyi minisztériumban dolgozott. 1954 őszén elküldte verseit Illyés Gyulának, melyek megjelentek meg az Új Hang című folyóiratban. 1955-ben kiadták Ereszalja című verseskötetét. Az 1954-1960 között a Tankönyvkiadónál több irodalmi tankönyvet szerkesztett. Nevét Mindenütt otthon című 1961-ben megjelent kötete tette ismertté. 1960-tól az Élet és Irodalom című folyóirat munkatársa, 1961-től az Új Írás szerkesztő bizottsági tagja, majd szerkesztője. 1963-ban Szabolcs-Szatmár megye országgyűlési képviselőjévé választották. A hatvanas évek elején irodalmi törekvései, közéleti elkötelezettsége miatt támadások érték. Íródelegációk tagjaként járt a Szovjetunióban, Olasz- és Franciaországban, Csehszlovákiában és Kubában. 1970 tavaszán kormányküldöttséggel Vietnamba utazott, ahol Hanoi-ban 1970. április 16-án agyvérzés következtében halt meg.

Carl Friedrich GAUSS német matematikus és természettudós az észak-németországi Braunschweigben született 1777. április 30-án egy műveletlen alacsonyabb osztálybeli szülők egyetlen gyermekeként. A legenda szerint tehetsége már hároméves korában megmutatkozott, amikor fejben kijavított egy összeadási hibát, melyet apja akkor vétett, amikor papíron számolta a pénzügyeket. Braunschweig hercege ösztöndíjat adományozott Gaussnak a Collegium Carolinumba, ahova 1792 és 1795 között járt, innen pedig a Göttingeni Egyetemre ment, ahol 1795 és 1798 között folytatta tanulmányait. 1796-ban tört be a tudományos életbe, amikor sikerült megmutatnia, hogy bármely olyan szabályos sokszög, amely oldalainak száma Fermat-prím  megszerkeszthető körző és vonalzó segítségével, mely jelentős felfedezés volt a matematika területén. 1799-es disszertációjában egy bizonyítást adott az algebra alaptételére. 1800-ban publikálta máig is használatos húsvétképletét. Kiváló tehetségű tudós volt, aki a tudományok számos területének fejlődéséhez járult hozzá, így a számelmélethez, az analízishez, a differenciálgeometriához, a geodéziához, a mágnesességhez, az asztronómiához és az optikához. A gyakran „matematika fejedelmének is nevezett Gaussnak olyan komoly hatása volt a tudomány több területén, hogy Newton és Arkhimédesz mellett minden idők egyik legnagyobb matematikusaként tartják számon. –Göttingenben hunyt el, (Alsó-Szászország),  1855-ben, és ott az Albanifriedhof temetőben hantolták el. Az agyát megőrizték, és Robert Wagner tanulmányozta, aki 1492 gramm tömegűnek és 219*588 négyzetcentiméter felszínűnek találta. Továbbá magas fejlettségi szintű agytekervényeket is találtak benne, amellyel a XX. század elején zsenialitását magyarázták.

Kristóf KOLOMBUSZ Cristoforo Colombo, olasz származású, a portugál, majd a spanyol korona szolgálatában álló utazó, tengerésztiszt, az amerikai kontinens felfedezője Genovában született 1451. augusztus 25. és október 31. között. Posztókereskedő apja mellett, különösebb iskolázottság nélkül kereskedőnek készült. Nagy genovai cégek szolgálatába szegődve Lisszabonban és Madeira szigetén dolgozott, mialatt kora egyik legnagyobb földrajztudósává képezte magát. 1479-ben Lisszabonban telepedett le, s feleségül vette Portosanto sziget itáliai származású kormányzójának leányát, így került kapcsolatba a portugál udvarral és tengeri kereskedelemmel. 1482 után megjárta Guineát, s megszületett benne a terv, hogy nyugat felé indulva eljusson Kelet-Ázsiába, az akkori nevén Indiába. Afrika körülhajózásánál rövidebbnek tartotta ezt az utat, de tervet a kormány elutasította. 1485 közepén özvegyen a fiával, Diegóval Dél-Spanyolországba, apósához költözött. Tervét a spanyol udvarnál Izabella királynő kedvezően fogadta, de nagy támogatója volt P. Pérez, a rabidai ferences kolostor elöljárója is. 1492. április 17-én a Santa Fe-i egyesség három kisebb hajót biztosított neki, hogy megkísérelje elérni Ázsiát. Palos kikötőjéből a hajók (a Niña, a Pinta és Santa Maria) augusztus 3-án futottak ki és szeptember 6-án a Kanári-szigeteken megpihenve vágtak neki az óceánnak, október 12-én elérve a mai Bahama-szigetcsoport Watling szigetét. A Te Deumot és a Salve Reginát énekelve léptek a szárazföldre, keresztet állítottak, s a Megváltónak köszönve a megérkezést, San Salvadornak nevezték el. Ezután eljutottak Kuba szigetére, amit az ázsiai szárazföld nyúlványának Japánnak gondoltak. 1493. január 16-án, mivel a Santa Maria hajótörést szenvedett két hajóval indulva vissza, márciusban 15-én érkeztek meg Palosba. Hősként üdvözölték, s a fölfedezett területek alkirályává tették. 1493 szeptember végén egy 17 hajóból álló expedíció indult, fedélzetén papokkal, akiket VI. Sándor pápa külön bullával hatalmazott föl a misszióra. Az előző útvonalon haladtak, fölfedezték a Kis-Antillák néhány szigetét, s kikötöttek Kuba, illetve Haiti szigetén, ahol megalapították Isabella városát, még mindig azt gondolva, hogy Ázsiában vannak. Társai, nem találván a remélt aranyat és más kincseket, szembefordultak a számukra idegen kapitánnyal, így vissza kellett térni Spanyolországba. 1498. május végén ismét elindult, s Dél-Amerika északi partján kötött ki, amit változatlanul Ázsiának hitt. Haitin a gyarmatosítók között teljes zűrzavart talált, s küldetését, melyet nevének megfelelően (Christophorus, 'Krisztust Hordozó') evangelizációnak tekintett, nem tudta összeegyeztetni a gyarmatosítás feladataival. Ellenségei föllázították ellene alattvalóit, és a spanyol udvarnál elérték, hogy Francesco Bobadillát felügyelőként küldjék utána, aki megbízatásával visszaélve letartóztatta és bilincsekben küldte vissza Spanyolországba. A körülötte levő állandó ellenségeskedés és alulmaradásai elmélyítették vallásosságát, s a misztika magasságaiba emelték. Meggyőződésében, hogy megtalálta a tengeri utat Ázsiába, azt tervezte, hogy ha átjárót talál, a Vörös-tengeren keresztül keletről jut el a Szentföldre, hogy visszaszerezze azt a nem keresztényektől. Engedélyt kért és kapott a negyedik útra. 1502. májusában indult és elérte Közép-Amerikát, s a mai Panama partjainál kereste az átjárót. Súlyos viszontagságok után 1504. november elején érkezett haza. Utolsó idejét, másoktól teljesen elfeledve családja körében töltötte. 1506. május 20-án halt meg. A valladolidi ferences kolostorban szerzetesi kámzsában temették el. Maradványait 1796-ban átvitték Kuba szigetére, a havannai székesegyházba, majd amikor Spanyolország Kubát elvesztette, 1898-ban a sevillai székesegyházba hozták. A általa fölfedezett földrész Amerigo Vespucciról kapta nevét.

François MAURIAC irodalmi Nobel-díjas francia író Bordeauxban Franciaországban született 1885. október 11-én, gazdag bordeaux-i polgárcsaládban, apja bankár volt. Mauriac 18 hónapos gyerek volt, amikor apja meghalt. Édesanyjával élt együtt, öt gyerek közül ő volt a legfiatalabb. Édesanyja szigorúan vallásos, katolikus és konzervatív szellemben nevelte. A bordeauxi egyetem bölcsészkarán teológiát, régiségtant, orvostudományt, filozófiatörténetet és esztétikai ismereteket hallgatott, érdeklődése azonban irodalom felé terelte. Már fiatal korában Bordeaux-ban is megjelent néhány verse az újságokban, azonban csak 1906-ban, Párizsba való költözésekor teljesedett ki tevékenysége. Első könyve, az „Imára kulcsolt kéz” („Les Mains jointes”) 1909-ben jelent meg, verseskötet volt, szintén a két évvel később, 1911-ben megjelent „Búcsú az ifjúságtól” („Adieu l'Adolescence”) könyve is. Újságíróként helyezkedett el, egy katolikus szellemű folyóirat munkatársaként, később szerkesztője is lett. Újságíróként is jó tollával tűnt ki. Az első világháború alatt a Vöröskereszten keresztül a Balkánon különböző kórházakban szolgált. 1922-ben jelent meg „A leprásnak adott csók” („Le Baiser aux lepreux”) című regénye, ami sikeressé tette, majd az 1925-ben megjelent „A szerelem sivataga” műve kiérdemelte a Francia Akadémia nagydíját is. Az 1932-ben megjelent egy pénzsóvár ügyvéd családi viszályáról szóló könyve, a „Viperafészek” aztán nemcsak híressé, hanem kedvelt íróvá tette Franciaországban is. 1933-ban a Francia Akadémia tagjai közé választották Még ugyanebben az évben írta saját munkásságának elemzését, „A regényíró és alakjai” című esszéjében. 51 éves korára közismert volt, mint publicista, de jó ismeretterjesztő és kitűnő vitatkozó volt, újságcikkeiben, vitairataiban aktív közéleti tevékenységet folytatott, a diktatúra minden formáját, így az olasz és a spanyol fasizmust is elítélte. Regényei mellett tanulmányokat írt Pascalról és Racine-ról is. Négykötetes „Napló”-ja „Emlékiratai” írói szándékairól, erkölcsi nézeteiről szólnak. Írt néhány színpadi művet is, ezeket hazai színházak játszották. (Comédie Francaise). A második világháború alatt a megszállt Franciaországban bujkált, az ellenállási mozgalomban is részt vett. Ez alatt is jelent meg írása, a „Le Cahier Noir”, „Forez” álnév alatt. A háború után Charles de Gaulle magas kitüntetésben részesítette. Egyre aktívabb lett közéleti szereplése, újságcikkeiben többek között elítélte a vietnami és az algériai háborút, A magyar forradalom jelentőségét is felismerte. Biztatta Elie Wieselt, hogy írja meg a holokauszt időszaka alatti, zsidóként átélt tapasztalatait. 1962-től nyíltan Charles de Gaulle mellé állt, később életrajzi regényt írt róla. Ekkor már a Le Figaróban és a L’Express-ben írta napi vitacikket. 1952-ben Irodalmi Nobel-díjat kapott. – Párizsban halt meg 1970. szeptember 1-én. Koporsóját az Akadémia lépcsőjére helyezték el, két oldalán díszsorfalat álltak a kormány és az akadémia képviselői.

Sir Isaac NEWTON angol fizikus, matematikus, csillagász, filozófus az angliai Woolsthorpeban született 1642. december 25-én, három hónappal azután, hogy édesapja elhunyt. Granthamben kezdte meg tanulmányait. 17 esztendős korában anyja hazahívta és a családi birtok élére akarta állítani. Miután a gazdálkodásban sem lelte több örömét, és egykori tanára, Henry Stokes kitartóan ostromolta édesanyját, 1651-ben Newton beiratkozhatott a Cambridge-i Trinity College-be. Mivel szerényebb anyagi helyzetben volt, mint iskolatársai, ezért tanulmányait instruktora inasaként kezdhette meg, ám a szolgálat terhe mellett is túlszárnyalta évfolyamtársait. Hamar önálló kutatásokba kezdett, melyekben Descartes, Galilei, Kopernikusz és Kepler művei kalauzolták. 22 esztendős volt, amikor felfedezte a binomiális tételt, és megkezdte a differenciál- és integrálszámítás módszereinek kidolgozását, amit kortársával, a német Leibnizcel nagyjából egy időben fejezett be. 1665-ben Cambridge-ben pestisjárvány tört ki, így hazatért Woolsthorpe-ba, ahol két év alatt szinte összes jelentős tudományos felfedezését előkészítette. Az optikával és a mozgás törvényszerűségeivel egyszerre foglalkozó tudóst 1667-ben aztán kinevezték a Trinity College oktatójának. 1669-ben dolgozatot írt a végtelen sorokról. 1670–72 között optikával foglalkozott, s ekkor jött rá, hogy a prizma a fehér fényt, hullámhossz szerint, különböző színekre bontja, vagyis, hogy a színeket nem a tárgyak határozzák meg, illetve, hogy a fénynek kettős természete van, hullám és részecske. Felismerésének gyakorlati haszna volt a Royal Society előtt 1671-ben bemutatott teleszkóp, amely a csiszolt tükreinek köszönhetően sokkal élesebb képet adott a Galilei-féle lencsés távcsőnél. Legjelentősebb felfedezései a fizika területén születtek. Kepler és Galilei mozgásra vonatkozó elméleteiből kiindulva négy törvényével alapjaiban változtatta meg a Földről és a világegyetemről alkotott képet. A gravitáció megismerésének, illetve a tömeggel, az erővel és a mozgással kapcsolatos törvényeknek köszönhetően minden megfigyelhetővé és kiszámíthatóvá vált. 1687-ben A természetfilozófia matematikai alapelvei című munkájában közölte négy törvényét, (Newton mozgástörvényei) melyek alátámasztották, és kiegészítették Kepler bolygómozgási törvényét, (Kepler-törvények) illetőleg döntő megerősítést adtak a heliocentrikus világkép számára. 1688-ban – a Trinity College képviseletében – mandátumot szerzett az angol parlamentben. 1699-ben a londoni pénzverde ellenőre, később pedig igazgatója lett, ahol komoly érdemeket szerzett a pénzhamisítás visszaszorításában azzal, hogy a forgalomba kerülő pénzérméken elsőként alkalmazott peremdíszeket. Anna királynő 1705-ben lovaggá ütötte. Erőteljesen vonzódott az alkímia és az okkultizmus iránt, illetőleg kísérletet tett arra is, hogy az antikvitás irodalmában megőrzött eseményeket összeegyeztesse a Biblián alapuló keresztény időszámítással. Bár kétségkívül nem említhető egy napon a bolygómozgások, vagy a fényvisszaverődés törvényszerűségeinek a felismerésével, de Sir Isaac Newton nevéhez fűződött a macskaajtó feltalálása is, mivel a nagy tudóst állítólag bosszantotta, hogy háziállatai lépten-nyomon megzavarják őt munkájában. 1727. március 20-án halt meg, a Westminster-apátságban helyezték végső nyugalomra, ő volt az első brit tudós, akit a királyi család ebben a kegyben részesített.

Max Karl Ernst Ludwig PLANCK Nobel-díjas német elméleti fizikus a poroszországi Kielben született 1858. április 23-án. Középiskolába Münchenben, egyetemre Münchenben és Berlinben járt. Először Münchenben az egyetem magántanára, majd Kielben rendkívüli tanár lett, később meghívták Berlinbe a megüresedett elméleti fizikai tanszékre. 1900-ban a sugárzási energia kvantáltságának feltételezésével levezetett egy, a kísérleti tapasztalatokkal összhangban lévő formulát az abszolút fekete test hőmérsékleti sugárzására. Ma ezt tekintik a kvantumfizika születési évének. A Nobel-díjat is a hatáskvantum felfedezéséért kapta. Einsteint támogatva vett részt a relativitáselmélet kiépítésében, tőle származik a tömeg-energia ekvivalencia pontos megfogalmazása. Magyarországon is járt és székfoglaló előadást tartott, amikor a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Az eredetileg Vilmos császárról elnevezett német kutatóintézeti hálózatot ma már Max Planck Intézetnek hívják és azt az érmet, melyet az elméleti fizikában különösen eredményes tevékenységért ítél oda évente a Német Fizikai Társaság, szintén róla nevezték el. Göttingenben halt meg 1947. október 4-én.

Albert SCHWEITZER Nobel-békedíjas elzászi német evangélikus teológus, lelkész, filozófus, orgonaművész, tanár, orvos Kaysersbergben születt, 1875. január 14-én. Strassburgban tanult orvostudományt, Párizsban zenét (orgona), Berlinben filozófiát. 1902-től Strassburgban egyetemi magántanár. 1913-ban kórházat épített a gaboni Lambarenében. 1917-ben a franciák a Pireneusokba száműzték. 1918-ban visszatért Strassburgba, 1919-től konferencia- és hangverseny-körutakat tartott kórháza javára. 1924-ben újjáépíttette a lambarenéi kórházat, ahol haláláig dolgozott. Lambaréneben Gabonban halt meg 1965. szeptember 4-én.

Elie WIESEL (Eliezer Wiesel) amerikai zsidó író, politikai aktivista és egyetemi tanár Máramarosszigeten született Romániában, 1928. szeptember 30-án. Középiskolai tanulmányait magántanulóként kezdte Máramarosszigeten, majd a debreceni, majd a nagyváradi magyar nyelvű zsidó felekezeti gimnáziumokban is tanult, valamint a máramarosszigeti haszid zsidó közösség zsinagógájában folytatott vallási tanulmányokat. 1944-ben ő és családja, valamint a városban maradottak a Máramarosszigeten levő Serpent utcaiba gettóba kerültek. 1944. május 16-án egész családjával együtt deportálták Auschwitzba, ahol az A-7713 számot tetoválták a bal karjára. Wieselt elválasztották az édesanyjától és húgától, akikről azt feltételezik, hogy Auschwitzban vesztették életüket rögtön megérkezésük után. Őt és édesapját elvitték Auschwitz-Monowitzbe. Több mint nyolc hónapig sikerült apjával maradnia, miközben arra három koncentrációs tábor között ingázva dolgoztatták őket. 1945. január 29-én, néhány héttel az után, hogy Buchenwaldba átkerültek, édesapja vérhasban, éhezésben és kimerülésben meghalt. Az amerikai harmadik hadsereg április 11-én szabadította fel a tábort. A háború után Párizsban telepedett le, és az ott töltött évek alatt megbecsült helyet vívott ki magának a francia irodalomban. Először hébert tanított és karvezetőként dolgozott, majd hivatásos újságíró lett, izraeli és francia lapokban publikált. 1952-ben találkozott az irodalmi Nobel-díjas François Mauriackal, aki jó barátja lett és meggyőzte, hogy írjon az élményeiről. Először egy 900 oldalas életrajzot írt jiddisül Un di velt hot geshvign (És a világ csendben maradt) címmel, amit kivonatolva Buenos Airesben adtak ki, s melynek rövidített változatát franciául is megírta, La Nuit (Az éjszaka) címmel. Mauriac támogatása ellenére nem volt könnyű kiadót találnia és kezdetben kis példányszámban jelentek meg írásai. 1960. szeptemberében az USA-ban is megjelent Az éjszaka című munkája, mely a kritikusok figyelmét is felkeltette, ennek eredményei lettek a televíziós interjúk. 1961-ben átköltözött az Amerikai Egyesült Államokba. Egyetemi tanulmányait az USA-ban és Párizsban végezte, a bostoni egyetem társadalomtudományi tanszékén dolgozott, a Holocaust-emlékbizottság elnöke, számos előadást tartott az egész világon. 1986-ban Elie Wiesel Nobel-békedíjat kapott. 2009. december 9-11. között járt Magyarországon, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség meghívására. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje kitüntetést vette át Mádl Ferenc köztársasági elnöktől, melyet 2012-ben visszaadott. 57 könyvet írt. A mai értelmében ő használta először a „holokauszt” kifejezést.

Charles DUKE amerikai űrhajós, az amerikai légierő ezredese Észak-Karolinában Charlotteban született 1935. október 3-án. Űrhajós kiképzése az ötödik amerikai csoportban kezdődött meg 1966. április 4.-én. A kiképzés sikeres teljesítése után kijelölték tartaléknak az Apollo 13 holdkomp pilótájának, de betegsége miatt helyét más vette át. Később Az Apollo 16 pilótájaként 71 órát töltött a Holdon, ebből felszíni űrséta keretein belül pedig 3 alkalommal összesen 20 óra 14 percet. Életében összesen 11 napot, 1 órát és 51 percet tartózkodott a Földön kívül. 1976-ban elbúcsúzott a NASA-tól valamint a hadseregtől is.

James Benson IRWIN amerikai űrhajós-ezredes Pittsburghben született Pennsylvaniában 1930. március 17-én. 1951-ben végzett az USA Tengerészeti Akadémiáján. Ezután átirányították a légierőkhöz, ahol berepülő-pilóta lett. Több mint 7000 órát töltött a levegőben, mielőtt ezredes lett. 1957-ben a Michigani Egyetemen három tiszteletbeli doktori címet kapott.1966. április 4-től a 3. csoportban részesült űrhajóskiképzésben, az Apollo-program egyik résztvevőjének. 1971 júliusában az Apollo–15 űrhajó személyzetének tagjaként leszállt a Holdra, és ő próbálta ki a világ első holdautóját. A nyolcadik ember, aki a Hold felszínére léphetett. Összesen 17 napot, 7 órát és 12 percet töltött a világűrben. A Földre visszatérve kijelentette, hogy utazása „a vallási megvilágosodást" jelentette. 1972. július 31-én kivált a NASA és a légierő kötelékéből. Egyházi ügyekkel foglalkozott, egy evangélikus alapítvány elnökeként. 1982-ben csatlakozott egy expedícióhoz, amely a törökországi Ararát-hegyen Noé bárkáját kívánta felkutatni. Szívroham következtében hunyt el 1991. augusztus 8-án Glenwood Springsben, Colorado Államban.

PARANCS János költő, műfordító, szerkesztő 1937. augusztus 30-án született Pusztavacson. Gépipari technikumban érettségizett, majd 1955-56 között a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gépészmérnöki Karának volt a hallgatója. 1956-ban elhagyta az országot. Két évvel később meghalt édesanyja. Párizsban a Sorbonne-on matematikát hallgatott, majd technikusként dolgozott, ekkor kezdett írni, majd utána megalapította a Magyar Műhely című folyóiratot. 1964-ben hazajött. 1964-66 között a Művelődésügyi Minisztérium műszaki emlékeket nyilvántartó és gyűjtő csoportjának volt tagja, majd 1975-ig a Petőfi Irodalmi Múzeum muzeológusa volt. 1975-92 között a Magvető Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott. 1992-től az Új Ember főmunkatársa volt. 1999. október 24.én halt meg Budapesten.

PILINSZKY János a XX. század egyik legjelentősebb katolikus érzésű költője, író, publicista Budapesten született 1921. november 25-én. A budapesti piaristákhoz járt középiskolába, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1939/40-ben joghallgató volt. 1940-44 között magyar-olasz irodalmat és művészettörténetet tanult. 1942-44-ben az Élet segédszerkesztője. 1944-1945-ben légvédelmi tüzérként a honvédséggel Németországban volt, Harbachban betegen érte meg a háború végét. 1946-1947-ben az Újhold folyóirat szerkesztőségi tagja, a Diárium, a Magyarok, a Válasz, a Vigília munkatársa. Első verseskötetét, mely Trapéz és korlát címmel jelent meg Baumgarten-díjjal tüntették ki 1947-ben. 1949-56 között írásait nem közölték. 1956-tól a Magvető Kiadó lektora, 1957-től haláláig az Új Ember hetilap munkatársa. 1971-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott. Budapesten halt meg 1981. május 27-én.

BALCZÓ András háromszoros olimpiai bajnok magyar öttusázó, az öttusasport történetének egyik legnagyobb alakja Békés megyében, Kondoroson született 1938. augusztus 16-án. 16 évesen Nyíregyházán ismerkedett meg a sporttal atlétaként. 1957-től válogatott öttusázó. 20 évesen Aldershotban mutatkozott be a világbajnokságon, majd 1960-as római olimpián az aranyérmes csapat tagja, egyéniben negyedik lett. 1968-as mexikói olimpián aranyérmes csapat tagja,  egyéniben ezüst érmes, az 1972-es müncheni olimpián csapatban második, egyéniben aranyérmes lett. 1960-ban, 1963-ban, 1965-ben, 1966-ban, 1967-ben és 1969-ben egyéni világbajnok lett. A világbajnokságok során 20 érmet nyert, ebből 10 arany. 1973-ban visszavonult. Belovagló lett az Országos Lótenyésztési Felügyelőségnél. Pályafutásáról Kósa Ferenc "Küldetés" címmel készített filmet 1976-ban, Dávid Sándor pedig megírta "Balczó" című könyvét. A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány kuratóriumi tagja. 1983-tól szellemi szabadfoglalkozású. 1996-ban Magyar Örökség-díjat kapott. Vívó és öttusaedzői szakdiplomája van. Feleségével, Császár Mónikával, a müncheni tornász olimpikonnal 12 gyermekük van. 1966-ban, 1969-ben és 1970-ben is az év sportolójának választották Magyarországon. A Küldetés című filmje óta több mint 2500 alkalommal találkozott emberekkel, tartott előadásokat, élménybeszámolókat pályafutásáról. 2004-ben Nemzet Sportolójának választották. 2005-ben a Kairosz Kiadónál „Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség” címmel jelent meg könyve, melyben Kocsis L. Mihállyal beszélget. 2009-től a debreceni Oxigén Kupa erdei futóverseny-sorozat védnöke.2011-ben Budapest díszpolgára lett.

MÁRTON Áron az erdélyi katolikus egyház püspöke, gyulafehérvári érsek Csíkszentdomokoson született 1896. augusztus 28-án. Székely földműves család gyermeke. A gyulafehérvári Mailáth Károly Főgimnáziumban 1915-ben érettségizett, majd behívták katonának, Doberdónál, Ojtozban, Asiagóban szolgált, háromsor sebesült meg, hadnagyként szerelt le. Hazatérve otthon dolgozott, majd Brassóban tisztviselő lett. 1920-ban Gyulafehérváron kezdte meg a szemináriumi életet, ahol 1924-ben diákonussá, majd pappá szentelték. Ditrón és Gyergyószentmiklóson segédlelkész, 1928-tól a marosvásárhelyi főgimnázium hittanára. 1929-től vöröstoronyi plébános és a nagyszebeni Teréz árvaház tanulmányi felügyelője. 1930-tól Gyulafehérvárott Majláth Gusztáv püspök udvari káplánja és levéltáros, 1932-től püspöki titkár, kolozsvári egyetemi szónok és lelkész. 1934-ben meghívták az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai szakosztályának vezetőjévé, majd  a Népszövetség igazgatójává választotta. 1936-tól a kolozsvári Szent Mihály-templom helyettes plébánosa, 1938-tól plébánosa, kolozs-dobokai főesperes és székesegyházi kanonok. 1938. december 24-én XI. Pius pápa gyulafehérvári püspökké nevezte ki. 1938-tól az Erdélyi Katolikus Akadémia tagja. 1939 őszén az Egyházmegyei Tanács közgyűlésén Európa egyik legelső háborúellenes tiltakozását mondta el. 1939-42-ben a szatmár-nagyváradi egyházmegye apostoli kormányzója is. 1944 májusban a kolozsvári Szent Mihály-templomban papszenteléskor mondott beszédében elítélte a szabadság korlátozását s a zsidók elleni intézkedéseket. Az észak-erdélyi egyházi vezetők az támogatásával vettek részt a háborúból való magyar kiugrás előkészítésében. 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány második helyen őt jelölte a megüresedett esztergomi érseki székbe. 1946. elején emlékiratban tárta föl Petru Groza miniszterelnök előtt az erdélyi magyarság tűrhetetlen helyzetét, cáfolva azon kijelentéseket, miszerint az erdélyi magyarság elégedett sorsával és saját akaratából illeszkedik a rumén állam kereteibe. Aggodalmát később is többször megismételte (csíksomlyói beszéd), de szavait, ha el is jutottak Párizsba, figyelmen kívül hagyták. 1947-ben engesztelő évet hirdetett meg. 1948-ban államosították az egyház iskolákat, a tíz római katolikus püspök közül hetet „nyugdíjaztak”, a görög katolikusokat visszakényszerítették az ortodoxiába. Körlevélben figyelmeztette papjait és híveit a Rómától való elszakadás veszélyére. 1949-től címzetes érsek, de kérésére a kinevezést nem hozták nyilvánosságra. A kormány hívására 1949. április 21-ém Bukarestbe indult, de Gyulafehérvár és Tövis között letartóztatták. A bukaresti katonai bíróság előtt 1951. július végétől augusztus elejéig lefolytatott tárgyaláson életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. Évekig nem lehetett tudni róla semmit, perét titokban tárgyalták, hollétét titkolták, halálhírét is keltették. 1955. január lején a Nagy Nemzetgyűlés Prezídiuma felfüggesztette büntetését és február elején kiengedték a börtönből és visszatért Gyulafehérvárra, de ott mozgási szabadságát még egy ideig korlátozták. Első levelében tudatta a hívekkel és a papsággal, hogy szabadon bocsátása fejében semmi kikötést nem fogadott el. A „demokratikusnak” nevezett papi békemozgalommal kapcsolatban közölte, hogy nem ad ki tiltó rendelkezést, de ő maga abban részt nem vesz, és elvárja, hogy példáját kövessék. Így a mozgalom egyik napról a másikra összeomlott. A bűnrészes papok lelkigyakorlatra mentek, ahol föloldozást kértek és kaptak. - Ezután hozzálátott, hogy a plébániáikról eltávolított papokat  (ha nem voltak börtönben) visszahelyezze, és félreállítsa azokat, akik kompromittálódtak, de nagy türelemmel és szelídséggel járt el. A hatóságok az áthelyezéseket akadályozták, s propagandafüzetekben azzal támadták, hogy üldözi a becsületes, békeszerető papokat. - 1957-1967 között háziőrizetben volt, de papjai fölkereshették és az egyházmegyét kormányozhatta. 1964. elején pápai trónálló címmel tüntették ki. Franz König bécsi bíboros látogatásának köszönhetően 1967. őszén hagyhatta el először püspöki rezidenciáját, és teljes szabadságjogait is visszakapta. Egészségi állapotára tekintettel 1976-ban négy alkalommal nyújtotta be lemondását, de a pápa csak az ötödik alkalommal, 1980-ban fogadta el. Gyulafehérváron hunyt el 1980. szeptember 29-én. Temetésén részt vett Lékai László bíboros,  prímás, esztergomi érsek is.

ZELK Zoltán (Zelkovits) Baumgarten-, József Attila- és Kossuth-díjas költő, prózaíró. Érmihályfalván született 1906. december 18-án. Édesapja falusi kántor. Miskolcon végzett négy elemi és két gimnáziumi osztályt. 1919-től családjával Budapesten élt, apja halála után 1920-tól kereskedőinas volt, 1921-től Szatmárnémetiben dolgozott tovább. Részt vett az erdélyi ifjúmunkás mozgalomban. 1925-ben Kassák Lajos közölte első versét a 365 című lapjában, majd néhány versét a Munka és a Dokumentum című folyóiratában tette közzé. 1925-ben Budapesten alkalmi munkákat vállalt az Angol Parkban, szállodákban, kávéházakban. Tagja lett a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. 1927-ben előbb rendőri felügyelet alá került, majd letartóztatták és kitoloncolták Romániába. 1928-ban hazaszökött, Szatmári Zoltán álnéven élt. A Nyugat-ban először 1928-ban jelent meg verse. Első verseskötetéről, Csuklódon a vér kibuggyan 1930-ban Radnóti Miklós írt elismerő kritikát. 1937-ben ismét letartóztatták, de az irodalmi közvélemény, főleg Illyés Gyula közbenjárására kiszabadult. A lélek panaszaiból című verseskötetében 1936 és 1942 között írt verseit gyűjtötte össze. A II. világháborúban munkaszolgálatosként került Ukrajnába 1942-44-ig. A Szálasi-puccs idején megszökött, a háború végéig felesége, Bátori Irén írónő bújtatta zuglói lakásukban. 1945 tavaszától a Szabadság című napilap kulturális rovatvezetője, majd a Népszava munkatársa, utóbb az Athenaeum könyvkiadó lektora volt. Megjelentek válogatott versei: A teremtés tanúja, 1945-ben 1942-Kagylóban a tenger, 1947-ben. Az 1948-1953 közötti időben tudatosan pártos költő volt. Gyermeklapot alapított és szerkesztett 1952-56 között Kisdobos néven melyben számos mellőzött írónak, költőnek biztosított publikálási lehetőséget. 1956-ban az Írószövetség forradalmi csoportjához tartozott. Politikai magatartásáért 1957-ben három évi börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával szabadult 1958. október közepén. Írásai csak 1962-től jelenhettek meg rendszeresen. 1964-től írt karcolatokat, tárcákat, jegyzeteket az Élet és Irodalomban, 1965 és 1967 között a Tükörben is megjelentek írásai. Sirály címmel 1973-ban adta közre összegyűjtött verseit. Életében megjelent utolsó verseskönyve: Főhajtás a túlvilágra (1988). Kiadatlan művei második felesége, Sinka Erzsébet irodalomtörténész gondozásában jelentek meg. Budapesten halt meg 1981. április 23-án.

Thomas MERTON amerikai trappista szerzetes, lelkiségi író, költő a franciaországi Pradesban született 1915. január 31-én. Egy művészházaspár gyermeke. Két évig Cambridge-ben tanult, majd a New York-i Columbia Egyetemen bölcsész oklevelet szerzett. Először költeményeivel tűnt föl. 1938-ban katolizált, 1940-41-ben a Szent Bonaventura Egyetemen az angol irodalom előadója. 1941-nben belépett az Our Lady of Getsemani (USA, Kentucky) trappista kolostorba. (trappisták). 1946-ban a ciszter rend tagja lett 1949-ben szentelték pappá. 1948-tól jelentek meg írásai, melyekkel újra fölébresztette az érdeklődést a szemlélődő szerzetesi élet iránt. Bangkokban halt meg 1968. december 10-én.

GÁRDONYI Géza (Ziegler Géza) író, költő Agárdon született, 1863. augusztus 3-án. A tanítóképzőt érseki támogatással Egerben végezte. 1881-től Karádon, Devecserben, Sárváron segéd-tanító, Dabronyban kántortanító. 1885-től írogatott. 1886-tól a Hazánktól a Győri Hírlaphoz szerződött, ősztől Budapesten a Függetlenség munkatársa. 1887-től a Győri Hírlapnál, majd a Garabonciás Diáknál, 1888-től a Szegedi Híradónál, 1890-től a Szegedi Naplónál, 1891-től az Arad és Vidékénél, 1891 végétől Magyar Hírlapnál dolgozott. 1896 tavaszától a Kakas Márton élclap munkatársa ettől kezdve ott jelentette meg Göre Gábor leveleit. 1897 tavaszán Egerben telepedett le, később a várostól egy telket kapott, s 1922-ben róla nevezték el az utcát, amelyben lakott. 1898-től a Petőfi Társaság, 1903-tól a Kisfaludy Társaság, 1910-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Egerben halt meg 1922. október 30-án.

NAGY László József Attila és Kossuth-díjas író, esszéista, drámaíró, műfordító Felsőiszkázon született 1925. július 17-én. Tízéves korában csontvelőgyulladás következtében bal lábára megbénult. Tanulmányait a pápai református kollégiumban végezte. Ebben az időben keserű hangú, kamaszosan búsongó verseket írt. Festőnek készült és rajzolni tanult a pápai Képző Társulatban. 1946-tól népi kollégista Budapesten. Az Iparművészeti Iskolában tanult, majd a Képzőművészeti Főiskola festőtan szakán Kmetty János növendéke volt, majd magyar irodalom és filozófia szakos hallgató a bölcsészettudományi karon. Első verseit és lírai önéletrajzát a Valóság közölte 1947-ben. Első kötete, a Tűnj el, fájás 1949 könyvnapjára jelent meg. Tanulmányait 1949 őszétől Szófiában folytatta, ösztöndíjat kapott, hogy a bolgár nyelvet elsajátítsa, 1952 nyarán tért haza. Feleségül vette Szécsi Margit költőnőt. 1953-ban műfordításkötetet adott ki a bolgár népköltészet alkotásaiból. Műfordítói tevékenysége a következő évtizedekben a délszláv, az albán és a keleti finnugor népköltészet számos alkotását felölelte, de tolmácsolta a spanyol, angol, francia, német, lengyel költők verseit is. 1953-57 között a Kisdobos című gyermeklap szerkesztője, majd főszerkesztője, 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa volt. Az ötvenes években költészetében a dal mellett megjelent az úgynevezett hosszúének, a lírát az epikával ötvöző versforma. Népszerűsége a hatvanas évek végétől kortárs költészet élvonalába emelte, egyre több fiatal költő tekintette mesterének. Számos versét megzenésítették. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától születtek nagyobb számban új művei. Műfordításaiért elnyerte a bolgár Cirill és Metód-rendet; 1968-ban a Sztugai Nemzetközi Költői Estek nagydíját. A Magyar Televízió portréfilmet készített róla 1975-ben. Budapesten halt meg 1978. január 30-án.

Johann August STRINDBERG svéd dráma- és regényíró Stockholmban született 1849. január 22-én szegénysorú családba született. Az Uppsalai Egyetemen tanult, de nem fejezte hanem tanítóként és távírászként dolgozott, majd színi növendék lett. Dolgozott a Stockholmi Királyi Könyvtárban és az ekkor írt pamfletjei révén híressé vált. Előbb Párizsban majd Svájcban is élt. Háromszor nősült. Az életét végigkísérte a nyomor és üldözési mánia is gyötörte. A saját magával és a világgal vívott harc eredménye, hogy az okkultizmus, az alkímia iránt érdeklődött és hajlott a miszticizmus és a buddhizmus felé. Összesen 58 drámát írt és elbeszélésköteteket adott ki. Jelentősebb művei Az apa, a Júlia kisasszony az Inferno és a Haláltánc. Rengeteget kísérletezett, szinte minden drámaformát kipróbált, novellákat, regényeket, tudományos értekezéseket írt. 1912. május 14-én halt meg. 

Diósadi ADY András Endre író, újságíró Érmindszenten született, 1877. november 22-én. Édesapja diósadi Ady Lőrinc kisparaszti gazdálkodó, édesanyja Pásztor Mária református lelkipásztorok leszármazottja volt. Tanulmányait az érmindszenti református elemi iskolában kezdte, de mivel szülei idővel gimnáziumba szánták tanulmányait 1886-tól katolikus népiskolában folytatta, majd 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumba került. Ebben az iskolában írta első költeményeit is, amelyek többnyire verses csúfolódások voltak. 1892-től a zilahi református kollégium diákja volt, ahol 1896 júniusában érettségizett. Szülei beíratták a debreceni jogakadémiára, de a második évre a pesti jogi karra iratkozott be, majd Temesvárra ment, ahol délelőtt a királyi táblánál írnokoskodott, délután magánórákat adott. Temesváron súlyosan megbetegszik, így hazatér a szülői házba. Budapestre beiratkozik az egyetem IV. félévére, azonban a szülei által küldött tandíj többször is korhelyeskedésre elúszik, ezért Zilahra utazik, ahol ügyvédbojtárnak áll. Ezután Debrecenbe ment, ahol előbb a Debreczeni Hírlap, majd a Debreczen című folyóirat munkatársa lett. 1900 elején a nagyváradi Szabadság, majd a Nagyváradi Napló munkatársa lett. 1903 augusztusában ismerkedett meg Diósyné Brüll Adéllal, aki Léda néven lett a múzsája. Kapcsolatuk 1912-re teljesen megromlott: Ady a Nyugatban publikált Elbocsátó szép üzenet című versével végleg szakított Lédával. Hétszer járt Párizsban 1904 és 1911 között. Első, egy évig tartó párizsi útja után a Budapesti Naplónál helyezkedett el, ahol 500 cikk és számos költeménye jelent meg a. A második párizsi tartózkodása és a kapcsolódó földközi-tengeri utazás időszaka termékeny korszaka a költészetének. 1906-ban jelent meg harmadik verskötete Új versek címmel, mely sokak szerint mérföldkő a magyar irodalomban, de a negyedik kötete, a Vér és arany hozta meg az igazi sikert és a kritikusok elismerését.1908-ban a Nyugat című új irodalmi lap első számában jelentek meg versei és esszéi, ennek a lapnak lett élete végéig munkatársa, 1912-től pedig az egyik szerkesztője is. Jelentkezett a szabadkőműves Martinovics páholyba, amelybe 1912-ben vették fel. 1914-ben találkozott az akkor 20 éves Boncza Bertával, akivel 1915. március 27-én összeházasodtak, s akit verseiben Csinszkának nevezett.  Az első világháború alatt nem közölt írásokat, csak1918-ban jelent meg újabb verseskötete. Az őszirózsás forradalom után megalakult népköztársaság a forradalmi versei miatt megpróbálta kisajátítani, saját költőjének tekinteni, melytől ettől igyekezett elhatárolni magát. A Tisza-gyilkosság után szélütést kapott. Élete utolsó heteiben súlyos beteg volt, tüdőgyulladással küzdött: a Liget Szanatóriumban halt meg 1919. január 27-én, 41 évesen. Temetése január 29-én volt: koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára a Kerepesi temetőig.

Anthony de MELLO jezsuita szerzetes, pszichoterapeuta Bombayben született 1931. szeptember 4-én. Barcelonában filozófiát, Chicagóban teológiát és pszichológiát, Rómában lelkiségi teológiát tanult. Volt a rend fiatal tagjainak lelki vezetője, misszionárius, lelki vezetők képzője, terapeuta. Előadásaival, lelkigyakorlataival bejárta a világot. Lelkigyakorlataira és tanításaira oly nagy hatással volt a keleti vallások, hogy később a Biblia tanításához ragaszkodó hívek kritizálták. Híressé tették lelkigyakorlatos kézikönyvei mellett azok a művei is, melyekben rövid történetek segítségével próbálta elmélkedésre, eszmélődésre indítani olvasóit. Jó humorérzékű ember volt, aki a nevetést igen nagyra tartotta; több kis írása szól arról, hogy a nevetés közelebb vihet Istenhez. Jézus példabeszédeinek mintájára gyűjtött össze történeteket, meséket köteteiben. Sok esetben ezeket nem is ő írta, csak felhasznált keleti meséket, szufi, zsidó anekdotákat, adomákat és a városi folklór vicceinek fordulatait is. Bár élete végéig a jezsuita rend tagja volt és minden egyes könyvét egyházi engedéllyel adta ki, néhány kései művében már meglehetősen „szabadon” értelmezte a katolikus teológiát és a keresztény alaptanításokat. Miután egész életében lelki vezetőként dolgozott nem keresztény környezetben, úgy érezte, sok mindent újra kell értelmeznie ahhoz, hogy a kereszténység lényegét meg tudja értetni a más vallású emberekkel. Halála után művei egyre ismertebbekké és népszerűbbekké váltak. New Yorkban a Fordham Egyetemen róla nevezték el a helyi Lelkiségi Központot. Tanításaitól azonban az egyházon belül is nem kevesen elhatárolódnak. Ezért tarthatta fontosnak a de Mello szerzői jogait birtokló indiai központ, hogy minden egyes kiadott könyvében feltüntesse néhány sorban, hogy a szerző vallásilag vegyes környezetben, nem a katolikus hitet magyarázó könyvekként írta műveit. New Yorkban halt meg 1987. június 2-án.

1998. június 24-én Rómában a Joseph Ratzinger bíboros vezette Hittani Kongregáció közleményben elítélte egyes nézeteit: Az indiai jezsuita atya, Anthony de Mello jól ismert számos publikációja alapján, melyeket sok nyelvre lefordítottak, s melyek ismertté váltak szerte a világon, bár ezen írások közül nem adta jóváhagyását mindegyik megjelenéséhez. Művei, melyek szinte kizárólag rövid történetek formáját öltik, a keleti bölcselet néhány érvényes elemét hordozzák. Ezek segíthetik az önuralom elérését, a szabadságunkat korlátozó kötöttségek és érzések feloldását, és az élet viszontagságainak derűs megközelítését. Korai írásaiban, de Mello atya, jóllehet a buddhista és taoista spirituális áramlatok befolyását mutatja, megmaradt a keresztény lelkiség határain belül. Már e korai műveinek bizonyos részleteiben, nagyobb mértékben későbbi alkotásaiban is megfigyelhető egy fokozatos eltávolodás a keresztény hit lényegi tartalmától. A kinyilatkoztatás helyére, amely Jézus Krisztus személyében jött el, behelyettesíti Istennek egy forma vagy kép nélküli intuitív megismerését, egészen addig, hogy Istenről úgy beszél, mint a teljes ürességről. Ahhoz, hogy Istent lássuk, elég, ha közvetlenül a világra tekintünk.  Semmit sem lehet mondani Istenről; az egyetlen megismerés a meg-nem-ismerés. Már az Ő létezésének kérdését felvetni is értelmetlenség. Ez a radikális apofaticizmus egészen annak tagadásáig vezet, hogy a Biblia érvényes állításokat tartalmaz Istenről. A Szentírás szavai jelzések, melyek csak arra szolgálnak, hogy a személyt elvezessék a csendhez. Más fejezetekben a vallási szent szövegek, a Bibliát is ideértve, még súlyosabb megítélés alá esnek:  azt állítják, hogy megakadályozzák az embereket a józan ész követésében, s ezáltal korlátoltak és kegyetlenek lesznek. A vallások, beleértve a kereszténységet is, jelentik az egyik legfőbb akadályt az igazság feltárásában…. „Istent” kozmikus valóságnak tekinti, meghatározhatatlannak, mindenütt jelenlevőnek; Isten személyes voltát figyelmen kívül hagyja és gyakorlatilag tagadja. De Mello atya kimutatja nagyrabecsülését Jézus iránt, magát is „tanítványának” tartja. De Jézust csak egy mesternek tekinti mások mellett. Az egyetlen különbség más emberekhez képest az, hogy Jézus „felébredt” és teljesen szabad, míg mások nem. Jézust nem ismeri el, mint Isten Fiát, hanem csak valakit, aki arra tanít bennünket, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Ezen túlmenően a szerző megállapításai az ember végső sorsáról kuszasághoz vezetnek.  Egy ponton „feloldódásról” beszél egy személytelen Istenben, mint ahogy a só feloldódik a vízben. Több esetben a halál utáni sors kérdését irrelevánsnak nyilvánítja; csak a jelen élet lehet érdekes. A mostani életet illetően, mivel a rossz csak egyszerű tudatlanság, az erkölcsnek nincsenek objektív szabályai. A jó és a rossz egyszerűen a realitásra ráaggatott mentális értékelés. Összhangban az eddigiekkel, érthető, hogy a szerző szerint bármilyen hiedelem vagy hitvallás Istenről vagy Krisztusról nem jó másra, mint hogy megakadályozza az egyén hozzáférését az igazsághoz. Az Egyház azzal, hogy Isten szavát a Szentírásban bálvánnyá tette, odáig jutott, hogy kitiltotta Istent a templomból. Ebből következően elvesztette felhatalmazását, hogy Krisztus nevében tanítson. Jelen közleménnyel, a keresztény hívők érdekeinek megvédését szem előtt tartva, ezen Kongregáció kijelenti, hogy a fent említett állítások összeegyeztethetetlenek a katolikus hittel, és komoly károkat okozhatnak. II. János Pál pápa a bíboros prefektus kihallgatása alkalmával ezt a Kongregációnk rendes ülésén elfogadott közleményt jóváhagyta, és elrendelte közzétételét.

SZABÓ Lőrinc Kossuth és József Attila-díjas költő, műfordító Miskolcon született 1900. március 31-én. 1919 őszén került Budapestre, először gépészmérnöknek készült, később a bölcsészkarára iratkozott, de csak rövid ideig volt hallgató. 1921-ben belépett Az Est szerkesztőségébe, ahol újságíró, majd később olvasó szerkesztő lett. Feleségül vette Mikes Klárát. Először műfordításaival tűnt fel (Shakespeare: Szonettek, Omár Khájjám: Rubaiját). 1922-ben jelent meg első verseskötete Föld, erdő, Isten címmel. A következő évben jelent meg Kalibán című verseskötete. 1927-ben Pandora címmel művészeti és kritikai folyóiratot indított és szerk. Az Est-lapoknál végzett újságírói munka mellett sokat fordított angolból, főleg Shakespeare-műveket, franciából Baudelaire Romlás virágait, Verlaine válogatott verseit, Villon Nagy Testamentumát, Molière Nők iskoláját, oroszból Tyutcsevet, Puskint, Krilovot, németből Goethe Wertherét. Műfordításainak nagy részét az Örök barátaink című kötetében tette közzé. A harmincas években sokat utazott külföldön. Ebben az időben már elismert költő volt, tagja a Kisfaludy, a Lafontaine és a debreceni Ady Társaságnak. Háromszor tüntették ki Baumgarten-díjjal. 1943-tól a hivatalos politika támogatása jelent meg írásaiban. Ez 1945 után hosszabb ideig kizárta az irodalmi közéletből. 1947-ben jelentkezett ugyan újabb kötettel, a Tücsökzenével, de ez időben főleg műfordítással foglalkozott. 1956 után kapcsolódott újból az irodalmi életbe. Budapesten halt meg 1957. október 3-án.

Szentistváni BABITS Mihály költő, író, irodalomtörténész, műfordító Szekszárdon született 1883. november 26-án. Budapesten 1906-ban szerzett magyar-latin szakos tanári oklevelet. Baján, Szegeden, Fogarason, Újpesten, majd Budapesten tanított középiskolákban. 1916-tól egyik szerkesztője a Nyugatnak. 1919-től egyetemi tanárrá nevezték ki, de az ellenforradalom idején állásától megfosztották. 1918-as megalakulásakor a Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1925-től elnöke lett. 1919 közepe után kizárólag az irodalomból élt. 1927-től a Baumgarten-alapítvány kuratóriumának irányítója, 1920-tól kizárásáig tagja a Petőfi Társaságnak, 1930-tól a Kisfaludy Társaság tagja. Költészete évtizedeken át a magyar líra élvonalában állt. Fortissimo című verséért, melyben az I. világháború tombolásának meg nem akadályozása miatt Istennel is pörbe szállt - vallás elleni vétség címen indítottak ellene eljárást; ugyanakkor művei sokaságában vall közvetetten vagy közvetlenül is alapjában katolikus világszemléletéről. Életművének jeles darabja Jónás könyvének költői átdolgozása. Legértékesebb prózai műve a Halálfiai című családregény, fordításai közül kiemelkedik Dante: Isteni színjátékának tolmácsolása és az Amor Sanctus. Budapesten halt meg 1941. augusztus 4-én.

ÖRKÉNY István József Attila- és Kossuth-díjas író, drámaíró Budapesten született 1912. április 5-én. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte, 1930-ban beiratkozott a műegyetem vegyészmérnöki karára, 1932-ben megszakítva itteni tanulmányait a gyógyszerészeti karra iratkozott át, s ott kapott diplomát 1934-ben. Ez évben részt vett a Keresztmetszet című folyóirat alapításában, ahol első írásai megjelentek. 1937-ben a Szép Szóban jelent meg Tengertánc című elbeszélése. 1938-ban Londonban, 1939-ben Párizsban élt, meglehetősen nyomorúságos körülmények között, ahonnan a háború kitörése után tért vissza, majd beiratkozott ismét a műegyetemre, s 1941-ben mérnöki diplomát szerzett. 1941-ben jelent meg első kötete, melyben elbeszéléseit gyűjtötte egybe. 1942-ben munkaszolgálatosként a szovjet frontra került, itt vészelte át a voronyezsi offenzívát, s két évig a Tambov melletti fogolytáborban volt, majd 1945-ben került át Moszkva mellé, Krasznogorszkba, ahol ismét írni kezdett. Itt készítette el Voronyezs című színművét, a Lágerek népe című szociográfiáját és önvallomásait Emlékezők címmel. Ez utóbbit egy társával juttatta haza s 1946-ban adták ki Amíg idejutottunk címmel. 1946 karácsonyának másnapján érkezett haza, s rögtön bekapcsolódott az irodalmi életébe. 1947-ben már két könyve is megjelent. 1948-ban Budai böjt címmel adott ki novelláskötetet. 1949-ben tárgyalásokat kezdett a Művész Színházzal Voronyezs című drámájának színre viteléről, erre azonban nem került sor, majd bezúzták Idegen föld című novelláskötetét. 1951-ben jelent meg Házastársak címmel egy regénye, melyből Becsület és dicsőség címmel forgattak filmet. A következő évben Lila tinta címmel közölt elbeszélést a Csillagban. A novella körül hatalmas botrány támadt, önkritikát kellett gyakorolnia. 1954-ben Hóviharban címmel jelentetett meg novellás kötetet, majd a Szépirodalmi Könyvkiadóban kapott lektori állást. 1956-ban Ezüstpisztráng címmel adott ki kötetet, 1957-ben pedig egyik népszerű kisregényét, a Glóriát fejezte be, amelyben mutatkozott iróniája és felvillant a groteszk iránt érzett különös tehetsége is. A következő két évben teljes hallgatásra kényszerült, gyógyszertárban dolgozott. Ezekben az években ismerkedett meg Radnóti Zsuzsával, akivel 1965-ben kötött házasságot. Lassú visszatérését jelképezte, hogy újra elbeszélései jelenhettek meg a Pándi Pál szerkesztette Új Írásban. A Macskajáték, a Tóték és a Jeruzsálem hercegnője révén emelkedett világirodalmi rangra. Az „egypercesek”-kel műfajt teremtett. Budapesten halt meg 1979. június 24-én.

MÉCS László (Mártoncsik László József) premontrei szerzetes, költő, lapszerkesztő. Hernádszentistvánon született Sáros Vármegyében 1895. január 17-én. Apja Mártoncsik Endre Hernádszentistván kántortanítója. A gimnáziumot Kassán végezte, filozófiát a Budapesten tanult. 1914-ben belépett a premontrei rendbe. 1918-ban szentelték pappá. Tanár lett Kassán, majd alkönyvtáros Jászóváron. 1920-ban plébános Nagykaposon, 1929-44-ben Királyhelmecen. 1915-től Mécs László néven írt, 1923-ban jelent meg első verskötete, ettől kezdve szavalókörutakon vett részt a magyar nyelvterületen, 1938-ban Franciaországban. 1928-tól a Szent István Akadémia tagja. Tagjává fogadta a Petőfi Társaság, a Kisfaludy Társaság, a Janus Pannonius Társaság. 1944 után az irodalmi élettől visszavonultan élt Pannonhalmán, Csornán, Türjén, Bakonybélben, majd ismét Pannonhalmán. 1953. augusztusban az ÁVH letartóztatta. A Budapesti Megyei Bíróság tárgyalásán tíz év börtönre ítélték a csak barátai között terjesztett, demokrácia- és szovjetellenesnek minősített versei miatt. Az Elnöki Tanács 1956 szeptemberében a börtönbüntetéséből hátralévő részt kegyelemből elengedte. Szabadulása után az óbudai plébánián lelkipásztor. 1961-78-ban az idős szerzetesek pannonhalmi Szociális Otthonának lakója. Önálló kötetei holland, francia, angol és olasz nyelven jelentek meg. Pannonhalmán halt meg 1978. november 9-én.

GARAI Gábor József Attila- és Kossuth-díjas Kossuth-díjas költő, író, műfordító, kritikus Budapesten született 1929. január 27-én. Kezdetben a festészet és a prózairodalom érdekelte, később Ady költészete volt rá nagy hatással. 1948-ban érettségizett, s ekkor jelent meg Átutazó című verse az Új Időkben. 1953-ig írt verseit Hajnali vallomás címmel rendezte később ciklusba. A Közgazdaságtudományi Egyetemen kezdett tanulmányait megszakította. 1950-1958 között a MÁV-nál dolgozott, mint pénzügyi tisztviselő és intéző. 1955-től levelező hallgató a bölcsészkaron. Családi tragédia érte, amikor kisfia megbénult, esszékötete, az Eszköz és eszmélet 1965-ben ad hírt erről az időszakról. 1958-tól 1960-ig az Európa Könyvkiadó angol-német lektora, közben magyar szakos tanári diplomát szerzett, s 1960-tól 1964-ig versrovatvezető az Élet és Irodalomnál, 1968-1972 között főszerkesztő-helyettes. 1964-68-ban az Írószövetség titkára, 1972-76-ban főtitkár-helyettes, majd 1976-tól főtitkár. 1982-től haláláig a Látóhatár főszerkesztője volt. 1966-1980 között a Magyar Szocialista Munkás Párt Központi Bizottság titkára volt. Budapesten halt meg 1987. szeptember 9-én.

SZENT PÁL apostol Tarzuszban, Kilikiában született Kr. u. 1. vagy 5. körül. - Róma, 67): Életrajzát főként az Apostolok Cselekedeteiből ismerjük: Benjamin törzséből való családban született, apja Tarzusz város jómódú polgára volt. A körülmetéléskor a Saul ('Kiesdett') nevet kapta. Gyermekkorában arámul beszélt, a törvény és a hagyományok szigorú megtartására nevelték. 15 évesen Jeruzsálembe küldték, hogy rabbivá neveljék. Gamáliel tanítványaként alaposan megismerkedett az Ószövetséggel és a rabbik egzegetikai módszereivel. Lelkes híve lett a farizeusoknak. Sátorkészítő mesterséget tanult, amivel apostolsága alatt sem hagyott fel, hogy független maradhasson. Egyetértett István diákonus megkövezésével, az első nagy keresztényüldözésben, elment a főpaphoz és ajánlólevelet kért a damaszkuszi zsinagógához, hogy onnan is Jeruzsálembe hurcolhassa a keresztényeket. El is indult, de útközben egy látomásban megjelent neki Jézus, melynek hatására megtért, s megkeresztelkedett. Damaszkuszban kezdte a térítést, tanította a zsinagógában, hogy Jézus a Messiás. Mivel a zsidók meg akarták ölni, kimenekítették a városból. Jeruzsálembe ment, ahol Barnabás vette maga mellé, elvitte az apostokhoz, akik befogadták. A zsidók itt is keresték, ezért a keresztény testvérek lekísérték Cézáreába és hazaküldték Tarzuszba. Tarzuszból Barnabás Antiochiába vitte, ahol mindketten buzgón és eredményesen térítettek. Az éhínség idején Barnabással vitte Jeruzsálembe az adományokat. A Pál nevet első missziós útján, Páfuszban vette föl. Az első missziós útjára Kr. u. 44-49-ben Antiochiából indult Barnabással és János Márkkal, úgy, hogy Szeleukiából Ciprusba hajóztak Szalamiszban hirdették Isten szavát, és az egész szigetet bejárták egészen Páfuszig, ahol Szergiusz Paulusz helytartó is megtért. Páfuszból Pamfiliába, Pergébe hajóztak. Nehéz út után Barnabással a pizidiai Antiochiába érkezett, ahol a zsidók irigységből megrágalmazták őket, ezért a pogányok felé fordultak, s kis idő múlva el kellett hagyniuk a várost. Ez történt Ikóniumban is. Lisztrában a zsidók föllázították ellenük a népet, ezért megkövezték. Később Derbébe, majd Lisztrán, Ikóniumon, Antiochián, Pergén és Attálián át visszatértek kis időre a szíriai Antiochiába. A második missziós úton Kr. u. 49-52-ben Szilással sorra látogatta az egyházakat Szíriában, Kilikiában, Derbében, Lisztrában és a pizidiai Antiochiában. Lisztrában maga mellé vette Timóteust, aki az egyik leghűségesebb munkatársa lett, s bejárták Frígiát és Galáciát, majd Mízián átvágva lementek Troászba, majd Makedónia felé indultak. Neapoliszon át a Via Egnatián Filippibe értek, ahol egy virágzó egyházat alapítottak. Innen kísérőivel a Via Egnatián Amfipoliszon és Apollónián át Tesszalonikába ment. Mivel a zsidók itt is bevádolták a vezetőségnél, ezért el kellett hagyniuk a várost és Szilással Bereába mentek, ahol sok zsidó és tekintélyes pogány tért meg. Ezután Athénba ment, ahol a zsinagógában és a piacon tanított. Szavai néhány epikureista és sztoikus bölcselő érdeklődését is fölkeltették, de kigúnyolták, majd fölszólították, hogy az Areopagoszon is adja elő gondolatait, de amikor itt az ítéletről és a föltámadásról beszélt, kinevették. Ekkor határozta el, hogy csak a megfeszített Krisztust fogja hirdetni minden szónoki fogás és emberi bölcsesség mellőzésével. Korintusban Aquilánál és Priszkánál lakott, hétköznapokon sátrakat készített, szombatonként tanított a zsinagógában. Közel két évig tartózkodott itt, Kr. u. 50 végétől 52 végéig, ekkor Aquilával és Priszkával hajóra szállt, és Szíria felé indultak. Efezusban elvált tőlük, Cezáreában szállt partra, majd Antiochiába ment. A harmadik missziós útra Kr. u. 53-58-ban került sor. Antiochiából indulva bejárta Galáciát, Frígiát és a hegyvidéken átkelve a Meander-völgyön át Efezusba érkezett Kr. u. 53 végén vagy 54 nyarán, ahol közben Aquila és Priszka térített. Három hónapig tanított a zsinagógában, majd a pogányokhoz fordult Később elhagyva Efezust társaival egyházat alapítottak Kolosszéban, Laodiceában, Hierapoliszban, Troászban, majd Szmirnában, Pergamonban, Tiatirában, Szárdeszban és Filadelfiában. Ezután Makedóniába ment Troászon át, ahol azt remélte, találkozik Titusszal. Miután ez nem sikerült, egyedül folytatta útját Makedóniába, ahol találkozott Titusszal és talán Illíriába is betért és sort kerített a korintusiaknak oly régóta ígért látogatásra is. Mivel a zsidók az életére törtek, Makedónián és Filippin át Troászba ment, majd Milétoszba hajózott. Milétoszból Tiruszba, majd Ptolemaiszba és Cezáreába. Később Jeruzsálemben a felizgatott tömeg rátámadt a Templomban, ahol meg akarták ölni, amikor megérkezett a helyőrség ezredese és letartóztatva megmentette életét. Amikor az ezredes megtudta, hogy római polgár, a főtanács elé állította. Amikor a helyőrség vezetője hírét vette, hogy 40 zsidó megesküdött, hogy megölik, biztos őrizetet rendelt mellé és elküldte Cezáreába, Félix prokurátorhoz, ahol azzal vádolták, hogy lázít, szektavezér és meg akarta gyalázni a Templomot. Sikeresen védekezett, de felmentését elnapolták, mert Félix bízott abban, hogy váltságdíjat fog neki adni. Így telt el két év, valószínűleg 58 végétől 60-ig. Amikor Félixet Fesztusz váltotta, Pál a császárhoz föllebbezett, ezért néhány más fogollyal együtt rábízták egy századosra és néhány katonára és hajóval Rómába küldték. Kis-Ázsia partvidéke és Kréta szigete mentén viharba kerültek, ahol a tomboló szél Málta szigetére sodorta őket. A telet itt töltve január végén szálltak hajóra, először Szirakúzában majd Puteoliban kötöttek ki, majd a Via Appián érkeztek meg Rómába. Rómában 61 elejétől 63-ig engedélyt kapott, hogy a katonával, akinek őrizetére rábízták, és néhány társával saját lakást béreljen és mindenkit fogadhasson. viszonylagos szabadságát arra használta fel, hogy hirdesse az evangéliumot, nemcsak a zsidók körében, hanem az őt őrző katonáknak és másoknak is. Utolsó éveiről csak a pasztorális levelek és Római Szent Kelemen megjegyzései alapján tudunk némi fogalmat alkotni. A hagyomány szerint fogságának utolsó napjait a Mamertinusi börtönben töltötte és a mai Tre Fontane területén fejezték le, 67-ben. (lásd még Péter-Pál és pálfordulás.

Leszek KOLAKOWSKI lengyel filozófus és történész 1927 október 23-án született Radomban, baloldali, antiklerikális családban. Édesanyja korán meghalt, a földalatti ellenállásban részt vevő apját pedig a nácik végezték ki 1943-ban. Közvetlenül a háború után belépett a kommunista pártba. Tanulóévei alatt és tudományos pályája kezdetén a dogmatikus marxista tanok egyik radikális honi élharcosa. Filozófiai tanulmányai befejezése után a varsói egyetemen kezdett tanítani, majd 1959-től ugyanott az újkori filozófiatörténeti tanszék vezetője lett, ahol aktívan közreműködött tekintélyes polgári filozófusok eltávolításában az egyetemről, ami aztán élete végéig mélyen bántotta őt. Vakhitének egy 1950-es évek eleji szovjetunióbeli utazás vetett, melynek hatására gyorsan kiábrándult a rendszerből, Orwell és Koestler olvasása pedig végképp felnyitotta a szemét a szovjet kommunizmussal kapcsolatban. 1956 után írt egy cikket Mi a szocializmus? címmel, amit a cenzúra nem engedett nyomtatásba. Később A pap és az udvari bolond című művében azt mutatta be, miként viselkedjék az értelmiség az egyeduralkodó hatalommal szemben.  Jókora visszhangot kiváltó következő munkája a Vallási tudat és egyházi kötelék a XVII. századi vallásosság változásainak beható elemzése, de a kortárs érdeklődő ugyanezt a létező szocializmus történelmi köntösbe burkolt kritikájaként is olvashatta. 1963-tól a kommunista állambiztonság is figyelni kezdte. 1966-ban egy Adam Michnik nevű egyetemi hallgató felkérésére egy előadáson a Gomulka-korszakról beszélt, mely után kizárták a pártból. 1968-ban amikor a megmozdulások idején kiállt diákjai védelmében, eltávolították az egyetemről, majd arra késztették, hogy elhagyja Lengyelországot. Ettől kezdve húsz évig minden írását betiltották. 1970-ben Oxfordban telepedett le, ahol az All Souls College professzora lett, de tanított az Egyesült Államokban a Yale, a Berkeley egyetemeken is, valamint bekapcsolódott a lengyel emigráció kulturális és politikai tevékenységébe. 1971-es Tézisek a reményről és a reménytelenségről című esszéjében bírálta a lengyel ellenzéki értelmiséget, mert nem tett semmit a Gdanskban és Szczecinben lezajlott munkáslázadások vérbefojtása ellen. Az 1970-es években hét évig dolgozott főművén, a Marxizmus fő áramlatai címmel megjelent három köteten. Ebben ízekre szedte azt az ideológiát és eszmét, amiben valaha hitt. Amikor 1976-ban erőszakkal felszámolták a munkások tüntetéseit Lengyelországban, a perbe fogottak védelmére és családjaik megsegítésére az ő kezdeményezésére a demokratikus ellenzék létrehozta a Munkásvédő Bizottságot, melyet az ő tekintélye révén a nyugati szakszervezetek anyagilag is támogattak. 1990 után Lengyelországban nagy sikere volt a Kis előadások nagy kérdésekről, és a Mit kérdeznek tőlünk a nagy filozófusok címen futó televíziós sorozatainak. Mintegy harminc könyvet és közel négyszáz jelentősebb publikációt írt. 2009. július 17-én halt meg Oxfordban.

Szent BONAVENTURA családi nevén Giovanni Fidanza teológiai író, a ferences minorita rend elöljárója, albanói érsek, bíboros, egyháztanító Bagnoreaban született 1221-ben. Kisgyermek korában súlyos beteg lett, ezért édesanyja fogadalommal Szent Ferencnek ajánlotta, s miután meggyógyult, Civita (ma Bagnoregio városrésze) minorita kolostorában nevelték. 1236-38-ban a párizsi egyetemen tanult, 1243-ban belépett a minoriták közé. Ekkor kapta a Bonaventura nevet. 1243-48-ban végezte a teológiát az Alexander Halensis vezette rendi főiskolán. 1253-ban licenciátust, majd magiszteri fokozatot kapott, és a főiskolán kezdett tanítani. A párizsi egyetem 1257-ben ismerte el végzettségét, abban az évben, amikor a római rendi káptalanon távollétében megválasztották a rend generálisnak, így 16 évig vezette a minorita rendet. Aquinói Szent Tamással együtt megvédte a kolduló rendek jogát a lelkipásztorkodáshoz, az egyetemi oktatáshoz és tanuláshoz, ugyanakkor sajátos életformájukhoz és a szegénységhez is. Pápai megbízásból 1258-ban és 1265-ben járt Angliában, 1259-ben Flandriában, 1264-ben Német- és Spanyolországban; Orvietóban, Perugiában, Viterbóban és Rómában tárgyalásokon vett részt, s közben harcolt az averroizmus ellen. 1272-től több más rendi elöljáróval dolgozott a lyoni zsinat előkészítésén. 1273-tól albanói püspök és bíboros lett. Részt vett a lyoni zsinat ülésein, a IV. ülésszak végén 1274. július 16-án halt meg. Először a lyoni Szent Ferenc templomban temették el, 1450-ben az új Szent Ferenc templomba vitték át. 1562-ben a hugenották a fej kivételével az ereklyéket elégették, de 1807-ben ennek is nyoma veszett. IV. Sixtus pápa 1482-ben szentté, V. Sixtus pápa 1588-ban egyháztanítóvá avatta és a doctor seraficus névvel tisztelte meg. Úgy vélte, hogy valamennyi tudomány a teológia szolgálatában áll; ez utóbbinak viszont a misztikába kell torkollnia. Gondolkodása az ágostoni irányt követi, de több vonatkozásban Arisztotelészt is mesterének tekinti. Rendszerében a matéria és a potencia egybeesik. A megismerésben az ágostoni megvilágosodástant ügyesen kapcsolta össze az érzéki tapasztalás arisztotelészi tanával. Hatása külünösen B. Suso, az ún devotio moderna, J. Gerson és Szalézi Szent Ferenc munkásságán érezhető. XIII. Leó pápa a misztikusok fejedelmének nevezte.

GYÖKÖSSY Endre református lelkész, pszichológus Budapest-Rákospalotán született 1913. február 17-én. Édesapja a Magyar Királyi Államvasutak igazgatóhelyettese, édesanyja Süveggyártó Alojzia, mindketten hívő reformátusok. Az elemi iskolát Újpesten végezte, majd a Könyves Kálmán Gimnáziumba járt, ahol érettségizett, majd Nagykőrösön szerzett tanítói oklevelet 1934-ben. A Budapesti Református Theológiai Akadémia elvégzése után 1939-ben szentelték lelkésszé, és a Kálvin téri református templomban kezdte meg szolgálatát. 1940-ben ösztöndíjjal került a bázeli református egyetemre, ahol Theodor Bovet, Karl Barth és Emil Brunner  professzorok voltak tanárai, s többek között egyházjogot és pasztorál-pszichológiát tanult. 1941 nyarán tért vissza Magyarországra svájci feleségével, akivel még Bázelben házasodott össze. Az újonnan létrejövő Újpest-Újvárosi Református Egyházközség alapító lelkipásztora lett 1942-ben. Budapest ostroma alatt kiterjedt karitatív tevékenységet folytatott a gyülekezet élén. Két doktorátust szerzett, egy bölcsészetit és egy pszichopedagógiait. 1946-ban Debrecenben a pszichopedagógia doktorává avatták. 1950-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémián az úgynevezett segédtudományokból pedagógia-pszichológiai és valláspszichológiai magántanári oklevelet szerzett. 1952-ig taníthatott, majd a szüleit kitelepítették, őt magát pedig osztályidegennek nyilvánították részben felesége svájci állampolgársága miatt. Így tudományos pályafutása megtorpant, de lelkészként szolgálhatott tovább. 1956. november 4-én útjára indította a Reformáció című lapot, melynek főszerkesztője lett, de a forradalom leverése után nem jelentethetett meg. 1980-ig töltötte be az Újpest-Újvárosi Református Egyházközség lelkészének tisztségét. Ez idő alatt országos ismertségre tett szert: könyvei jelentek meg, s rengeteg embernek nyújtott lelki segítséget. 1987-től kutatóprofesszorként dolgozott a Budapest-Klauzál téri Egyházközségben, ahol a végzett lelkészek továbbképzéséről gondoskodott a lelkigondozói szemináriumban. Tagja lett a Magyar Pszichiátriai Társaságnak. A Danubius Rádióban telefonos lelki segélyszolgálatot végzett. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia díszdoktorává avatták, 1992-ben a Pro Urbe Budapest díjat vehette át, 1993-ban Újpest díszpolgára lett, majd megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. 1997. november 20-án hunyt el.

KÁNTOR Péter József Attila-díjas költő, műfordító Budapesten született 1949. november 5-én. A Radnóti Miklós gyakorló gimnáziumban érettségizett, előbb angol-orosz szakon, majd magyar nyelv és irodalomból szerzett diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Különböző gimnáziumokban tanított kisegítő tanárként, külső lektorálásokat végzett az Európa Könyvkiadó számára. A nyolcvanas években irodalmi szerkesztőként dolgozott a Kortárs folyóiratnál, a kilencvenes évek második felében az Élet és Irodalom versrovatát gondozta, 2013-ban az újság egyik tárcaírója. Az 1970-es évek óta publikál verseket. Első kötete 1976-ban jelent meg Kavics címmel. Válogatott versei 2009-ben Megtanulni élni címmel jelentek meg. A Szépírók Társaságának tagja.

Khalil GIBRAN vagy Halíl Dzsibrán teljes nevén Dzsibrán Halíl Dzsibrán bin Miháíl bin Szaad libanoni származású amerikai maronita keresztény költő, filozófus, képzőművész. Bisárríban született az Oszmán Birodalomban 1883. január 6-án. Családjáról az tudható, hogy szegény maronita keresztény faluban, Bisárríban éltek. Semmilyen iskolába nem járt, egyedül a papok tanították szíriai, illetve arab nyelven, bibliai témákra, valószínűleg ezen emlékei inspirálták későbbi fő művét, a Prófétát.1895-ben emigráltak anyjával és testvéreivel az USA-ba, ahová apja nem ment velük. Bostonban telepedtek le, itt kezdett iskolába járni, ahol kreativitására rajzaira hamarosan felfigyeltek. 1897-től mutatkozik meg igazi tehetsége a képzőművészetben. Megismerkedik Fred H. Day fotóművésszel, akinek több alkalommal modellt áll. 1897-ben visszaküldik hazájába, ahol a bejrúti al-Hikma középiskolában folytatja tanulmányait, főként az arab és a francia nyelvvel és irodalommal foglalkozik. 1901-ben tér vissza Bostonba. 1902-ben meghalt a huga, 1903-ban pedig édesanyját veszti el. Korai írásait arabul, majd a későbbieket angolul írta. 1904-ben tartotta első kiállítását, Fred H. Day rendezte a számára; 1905-ben New Yorkban megjelenik az al-Musiqa című írása. 1906-ban kiadják első novelláskötetét. a történetek elárulják antifeudális és antiklerikális látásmódját. 1908-tól támogatóinak köszönhetően két évet Párizsban töltött, közben Londonban is járt. 1923-ban jelenik meg legismertebb műve A Próféta. 1928-ban adják ki a Jézus, az ember fia című kötetét. 1931. április 10-én hunyt el New Yorkban. Először Bostonban, majd Libanonban temették el. Halála után, 1932-ben adták ki a Vándor című írását. Kívánságára hamvait 1932-ben Libanonban temették el. A Próféta című műve nagy népszerűségnek örvendett a New Age mozgalmak körében, de John Lennont is megihlette.

Joseph Rudyard KIPLING irodalmi Nobel-díjas angol író és költő Bombayban született 1865. december 30-án. Édesapja John Lockwood Kipling metodista lelkész, képzőművészeti iskolai tanár, illusztrátor, szobrász és festő volt, édesanyja Alice Macdonald. 6 éves koráig szüleivel Indiában élt, majd az akkori szokás szerint hároméves Alice húgával együtt Angliába küldték őket, ahol hat évig éltek Southsea-ben, a Holloway házaspárral, akik Indiában élő britek gyermekeit nevelték. A gyerekek időnként meglátogatták Angliában élő rokonaikat, ahol különösen a londoni nagynéninél töltött időket élvezték. 1877 tavaszán édesanyjuk visszatért Indiából, és elhozta gyermekeit Hollowayéktől. 1878 januárjában Kipling felvételt nyert a United Services College nevű devoni intézménybe, amely a brit hadsereg tagjainak képezte ki a fiúkat. Bár kezdetben nehéznek érezte az iskolát, később szoros barátságokat kötött itt, és ez az iskola lett a helyszíne később megírt több gyerektörténetének. Itteni iskolaévei alatt esett szerelembe Florence Garrarddal, akiről első regénye, az Elhalványult fény egyik szereplőjét mintázta. Tanulóideje végén kiderült, hogy nincs elég tehetsége egy oxfordi ösztöndíjhoz, a szülei pedig nem tudják finanszírozni tanulmányait, ezért apja a mai Pakisztán területén levő Lahoreban szerzett munkát fiának, ahol az ő a művészeti főiskola igazgatója és a Lahorei Múzeum kurátora volt. Kipling a Civil & Military Gazette című helyi újság segédszerkesztője lett. 1886-ban adta ki első verseskötetét Szolgálati nóták címmel. 1887 novemberében Kiplinget áthelyezték a The Pioneer (Az úttörő) című laphoz Allahabadba. A következő évben hat novelláskötetet adott ki, valamint Ezen újságja rajputanai tudósítójaként számos vázlatot készített, amelyek később a Tengertől tengerig és más vázlatok, úti levelek kötetben jelentek meg. 1889 elején a The Pioneer felmentette Kiplinget a kötelezettségei alól. 1889 márciusában elhagyta Indiát és San Franciscóba utazott. Amerika minden fontos nagyvárosába ellátogatva továbbra is írt cikkeket a The Pioneer számára. Utazása során találkozott Mark Twainnel. 1889 októberében érkezett Liverpoolba, majd hamarosan sikeresen debütált a londoni irodalmi életben, ahol számos történetét adta el különböző magazinszerkesztőknek. 1891-ben orvosi tanácsra tengeri útra indult, amelynek során a karácsonyt Indiában töltötte a családjával. 1892. január 28-án Londonban feleségül vette Carrie Balestier-t. Nászútjukről vissza kellett térniük Vermontba, mert bankjuk csődbe ment. Egy kis kunyhót béreltek egy Brattleboro melletti gazdaságban, ahol megszületett első gyermekük, Josephine 1892 december 29-ének éjjelén, három lábnyi hóban. Ebben a decembertől áprilisig a hó fogságában álló házban kapott ihletet Kipling A dzsungel könyve című könyvéhez. Nemsokára saját házat építettek. Négy év leforgása alatt A dzsugel könyvén kívül számos novellát és verset írt. Nyugdíjazása után eljött hozzá édesapja, valamint meglátogatta Arthur Conan Doyle brit író. 1896 februárjában született második gyermekük, Elsie. 1896 szeptemberében a Kipling család az angliai Devon tengerpartján fekvő Torquaybe költözött. 1897 augusztusában megszületett fia, John. 1898 elején Kipling családjával Dél-Afrikába utazott téli üdülésre, és ez egészen 1908-ig minden évben hagyomány lett náluk. Visszatérve Angliába Kipling a búr háborút vívó britek mellett szólt verseiben. 1900 elején ismét Dél-Afrikába utazott, ahol segített a Barát című lap beindításában, amely a Bloemfonteinben állomásozó brit katonáknak szólt. 1901-ben jelent meg a Kim című regénye, majd 1902-ben a Mesék. 1907-ben első angol nyelvű szerzőként tüntették ki az irodalmi Nobel-díjjal. 1910-ben jelentek meg a Jutalmak és tündérek című próza- és versgyűjteményei, az utóbbiban a "Ha..." című költemény. 1915-ben a loosi csatában meghalt a fia. Részben e tragédia miatt csatlakozott a Sir Fabian Ware jóvoltából létrejött sírgondozó bizottsághoz, amelynek tagjai a világ minden táján az elhunyt nemzetközösségi katonák emlékére kert-szerű hadisírokat létesítettek és gondoznak. Kipling választotta a nagyobb sírköveken látható "Nevük örökké fennmarad" idézetet a Bibliából, valamint az "Isten ismeri" mondatot az ismeretlen katonák síremlékére. Ezenkívül két kötetben megírta annak a seregnek a történetét, amelyik szolgálatában a fia harcolt. Az 1930-as évek elejéig folytatta írói munkáját. 1936. január 18-án halt meg Londonban, ahol a Westminster apátságban helyezték örök nyugalomra, több kimagasló irodalmi személyiség földi maradványai mellé.

John Henry NEWMAN teológus, bíboros anglikán családban született Londonban 1801. február 21-én. Oxfordban 1816-20-ban a Trinity College növendéke, 1822-től az Oriel College tagja és tanára. 1825-ben anglikán pappá szentelték. 1943-ig Oxfordban egyetemi lelkész. Patrisztikai tanulmányai egyre közelebb vitték a katolikus tanításhoz. A rómahűség és az anglikanizmus között közvetítő irányzat képviselőjeként 1833-ban az Oxford-mozgalom egyik alapítója volt, majd 1845-ben katolizált. 1847-ben Rómában pappá szentelték és belépett az oratoriánusokhoz. 1851-58-ban a dublini katolikus egyetem alapító rektora. Utóbb a birminghami oratóriumban előkelő családok gyermekeit nevelte és a tudománynak élt. Meghívták az I. vatikáni zsinatra, de nem vett részt rajta. A pápai tévedhetetlenség dogmájának időszerűségét vitatta, de tárgyi jogosultságát megvédte. XIII. Leó pápa 1879-ben bíborossá nevezte ki. Birminghamben halt meg 1890. augusztus 11-én. II. János Pál pápa 1991-ben „Isten tiszteletreméltó szolgájának” nyilvánította. 2010. szeptember 19-én a birminghami Cofton Parkban XVI. Benedek pápa boldoggá avatta. 

Boldog Kalkuttai TERÉZ közismert nevén Teréz anya (családi nevén Agnes Gonxha Bojaxhiu) Szkopjéban született 1910. augusztus 27-én albán, pontosabban a mai Albániában és Macedóniában is kisebbségben élő aromán nemzetséghez tartozó családban.1928-ban belépett a dublini Loretói Miasszonyunk kongregációba és Indiában novícia. 1946-ban isteni sugallatra a legszegényebbek szolgálatára szentelte életét. 1948-ban engedélyt kapott XII. Pius pápától, hogy Kalkutta nyomornegyedében működhessen, megnyitotta az első iskolát. 1950-ben megalapította a Szeretet Misszionáriusai kongregációt, - mely 1965-ben kapott pápa jóváhagyást - és a kalkuttai anyaházat. 1954-ben házat nyitott haldoklóknak, majd gyermekotthont és egy falut leprásoknak. 1965-ben létrehozta az első külfüldi alapítást Caracasban, Venezuelában. 1985-ben felszólalt az ENSZ közgyűlésén, s fogadta az USA elnöke. 1990-ben egészségi okokra hivatkozva benyújtotta lemondását rend elöljárói tisztéről, de egyhangúlag újraválasztották. 1991ben Albániában nyitott három házat. Súlyos szívbetegsége miatt 1997-ben végérvényesen lemondott tisztéről. Kalkuttában hunyt el 1997. szeptember 5-én.  Példaképe Lisieux-i Szent Teréz volt. Több száz kitüntetést kapott, köztük 1979-ben a Nobel béke-díjat. II. János Pál pápa 2003-ban boldoggá avatta.

SZENT-GYÖRGYI Albert Nobel-díjas biokémikus Budapesten született 1893. szeptember 16-án. Anyai ágon a neves tudósdinasztia, a Lenhossék-család negyedik nemzedéke. Egyetemi tanulmányait 1911-17-ben Budapesten végezte. Már orvostanhallgatóként a morfológia érdekelte, később szövettani vizsgálatokat végzett nagybátyja, Lenhossék Mihály intézetében. Az első világháborúban medikusként vett részt, de sebesülése miatt leszerelték. Orvosi oklevele megszerzése után Pozsonyban, Prágában, Berlinben, Leidenben, Groningenben, majd Cambridge-ben (ahol kémiai doktorátust szerzett) folytatott tanulmányokat és tartott előadásokat. 1931-1945 között a szegedi Ferencz József Tudományegyetem Orvosi Vegyészeti Intézetének professzora, 1945-1947-ben a budapesti orvosi karon a biokémia professzora, 1946-48-ban az Magyar Tudományos Akadémi másodelnöke. 1947-től az USA-ban működött, ahol 1947-1962 között az USA Izomkutató Tudományos Intézete tengerbiológiai laboratóriumának igazgatója. 1962-1971-ben Darthmouth-ban egyetemi tanár. Megállapította a hexuronsav összetételét, amit azonosított az aszkorbinsavval, ami a C-vitamin. Felfedezéséért 1937-ben Nobel-díjat kapott. Már Szegeden elkezdett foglalkozni az izomösszehúzódás biofizikai és biokémiai mechanizmusával. A szubmolekuláris vizsgálatok után érdeklődése a rosszindulatú daganatok felé fordult. Két évtizeden keresztül foglalkozott a sejtszintű szabályozás jelenségeivel. A II. világháború évei alatt szembeszállt a náci Németország politikájával. Szerepet játszott a Kállay-kormány kiugrási kísérletének diplomáciai akcióiban. Az 1960-as évektől kezdve rendszeresen hazalátogatott. Woods Hallban halt meg 1986. október 22-én.

UTASSY József József Attila-díjas költő Ózdon született 1941. március 23-án. Élete első 14 évét Bükkszenterzsébeten töltötte. Édesapja, Utassy József az ózdi vasgyárban és bányákban segédmunkásként dolgozott, három évig Németországban is volt mezőgazdasági munkás, akit fia születése után behívtak katonának, s a doni visszavonuláskor szerzett sérülésébe belehalt. 1955–1959 között az egri Dobó István Gimnáziumba járt, reálosztályban érettségizett. A budapesti bölcsészkar magyar–orosz szakára helyhiány miatt nem vették fel. Pétervásárán lett pénzintézeti tisztviselő, majd a járási művelődési ház művészeti előadója. Az ELTE BTK magyar–népművelés szakpárját 1961-1967 között végezte el, utána könyvtáros volt, majd 1972-ig nevelőtanár lett egy szakmunkásképző intézet kollégiumában. Ezután szabadfoglalkozású íróként működött. 1968-ban megnősült, felesége Horváth Erzsébet, aki ugyancsak bölcsészkart végzett. Tanárként, majd iskolaigazgatóként dolgozott. Egy fiuk született, aki gyógyíthatatlan betegségben hunyt el. Első versei 1965 decemberében jelentek meg a Kortársban. Ezidőben szerveződött a bölcsészkaron a Kilencek költőcsoportja. Antológiájuk, az Elérhetetlen föld Juhász Ferenc, Kormos István, Nagy László, Váci Mihály ajánlásával sem jelenhetett meg, még magánkiadásban sem. Végül az Írószövetség elnöke, Darvas József tette lehetővé a kiadást 1969 karácsonyára. Nem sokkal ez után jelent meg első önálló verseskönyve, a Tüzem, lobogóm!, amely komoly sikert aratott  a fiatalok körében, ugyanakkor felkeltette a hatalom gyanakvását a versekben megnyilvánuló társadalomkritika miatt. Második kötetének – Csillagok árvája – azért kellett évekig hevernie a kiadóban, mert számos verset ki akartak vele hagyatni, s ő ebbe nem egyezett bele. A megpróbáltatások súlyos idegbetegséget idéztek elő, hatásuk hosszú évekig tartott. Ezt idézi fel a Kálvária-ének 1995-ben. A nyolcvanas évektől folyamatosan kiadták felnőtt-és gyermekvers-köteteit, köztük 1984-ben, 1988-ban és 2001-ben összegyűjtött verseit. A hetvenes évektől többször járt Bulgáriában. Tanulta a nyelvet, költőket fordított. A Kilencek önszerveződésű csoportja 1969 után nem bomlott fel, bár kibontakozásukat gátolta az irodalompolitika. 1982-ben és 1994-ben – azonos címmel – újabb antológiáik jelentek meg. 2005 óta Rédicsen élt, ettől az évtől volt a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. 2008-ban Kossuth-díjat kapott. 2010. augusztus 27-én, hosszú betegség után hunyt el Zalaegerszegen.

REMÉNYIK Sándor költő, lapszerkesztő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja Kolozsváron született 1890. augusztus 30-án. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.  A kolozsvári református kollégiumban érettségizett, majd a Ferenc József Tudományegyetemen néhány félévig joghallgató a Dobsina és Vidéke, utóbb a kolozsvári Ellenzék, Újság és Kolozsvári Hírlap munkatársa, 1918-tól az Erdélyi Szemle munkatársa, 1921-23-ban a Pásztortűz alapító szerkesztője. Nagy hatást keltettek Végvári álnéven írt, Erdélyben gépírásos másolatokban terjesztett hazafias versei (melyért az oláhok halálra keresték), ezen álnéven 1921-ben a Kisfaludy Társaság, majd a Petőfi Társaság tagjának választották. 1924-ben addigi költői munkásságáért a Petőfi Társaság lírai nagydíjjal tüntette ki. 1941-ben megkapta a Corvin-koszorút. Sokan az Ady utáni nemzedék leghatásosabb magyar költőjeként tartják számon. Tüdőgyulladásban halt meg Kolozsváron 1941. október 24-én.

Paul CLAUDEL Louis-Charles francia katolikus költő, drámaíró és diplomata 1868. augusztus 6-án született a franciaországi Villeneuve-sur-Fère-ben. 1884-től filozófiát, 1885-től jogot tanult, ugyanakkor nagy hatással voltak rá Rimbaud versei. Még középiskolásként szakított örökölt vallásosságával, de 1886 karácsonyán a Notre Dame-ban megkapta a megtérés kegyelmét; ugyanebben az évben tért meg Ch. Foucauld, s ugyanezt a karácsonyt mondja Lisieux–i Szent Teréz is 'megtérése' napjának. Erre az időre esnek első irodalmi próbálkozásai, versei, 1887-ben kezd el drámát írni. Egy év múlva nekifog a La ville-nek, az első változatát 1891-ben fejezi be. 1888-ban társadalomtudományokat és keleti nyelveket tanult. 1890-ban külügyi szolgálatba lépett. 1893-ban New Yorkban alkonzul, majd  Bostonban ügyvivő konzul, ekkor írja meg A cserét, és dolgozza át a Tête d'ort és a La ville-t. Elkezd Aiszkhüloszt fordítani. 1895-ben Sanghajban, 1896-1905-ben Fucsouban ügyvivő alkonzul. 1898-ban utazásokat tett Kínában és Japánban, 1899-ben Szíriában és Palesztínában, ahol karácsonyt Betlehemben töltötte. 1900-ben visszatért hazatért, a Solesmes és Ligugé bencés apátságok vendége volt, majd az év végén visszatért Kínába, ahol a követség első titkára, majd Tiencsinben konzul. 1909. augusztusban Szibérián át hazatért, majd decembertől Prágában konzul. 1911-ben Frankfurtban, 1913-ban Hamburgban főkonzul. 1914 nyár végén a hadüzenet miatt visszatért Franciaországba, ahol hadügyminisztériumba osztották be. 1917-től Rio de Janeiróba, 1920-tól Koppenhágába rendelték, ahol 1921-ben nagykövet. A selyemcipő című művét 1924-ben fejezi be majd ugyanzez 1927-től Washingtonban, 1933-tól Brüsszelben nagykövet. 1935-ben nyugalomba vonult és Brangues-ban telepedett le, ahol folytatta irodalmi tevékenységét, és számos közéleti személyiséget, írót, művészt fogadott. A második világháború elején örül a vallásellenes baloldal bukásának, és nyíltan támogatja Pétain politikáját. Az események hatására nézetei gyorsan megváltoznak, de ez már nem sokat változtat negatív megítélésén. 1946-ban ülésén a Francia Akadémia őt is tagjává választja, 1947 márciusában François Mauriac iktatja be. 1955. február 23-án halt meg Párizsban.

Szalézi Szent FERENC püspök, teológus, lelkiségi író, egyházszervező, több pápa személyes tanácsadója Chateau de Salesben 1567. augusztus 21-én francia nemesi családban született. Családja kívánságára jogot tanult, saját indíttatásból pedig teológiát. 1593-ban szentelték pappá. Első művét A szent Kereszt zászlajának védelme címen adta ki. A genfi püspök kinevezte segédpüspökévé, majd a püspök halála után utódja lett. Másik jelentős műve1608-ban jelent meg: Bevezetés a lelkiéletbe vagy Filótea címmel. 1610-ben Szent Franciskával együtt megalapította a vizitációs apácák rendjét. 1622. december 28-án hunyt el. 1661. december 8-án boldoggá, 1665. április 19-én szentté avatták, 1877-ben egyháztanítóvá nyilvánították. Az újságírók és az írók védőszentje.

SZENT-GÁLY Kata költő (polgári nevén Szent-Gály-Faur Márta), Máramarosszigeten született 1916. november 29-én. Édesapja, dr. Szent-Gály-Faur Aurél ügyvéd, Máramarossziget főjegyzője, édesanyja Báthory Mária. 1920-ban, a trianoni békediktátumot követően a család Magyarországra menekült. Iskoláit Keszthelyen és Székesfehérváron végezte, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen latin-olasz-művészettörténet szakon tanult. 1935-ben részt vett a sienai nyári egyetemen. 1939-ben házasságot kötött dr. Pintér Istvánnal, aki akkor a Sopron megyei közigazgatásban dolgozott. 1946-ban Keszthelyre költöztek. Hat gyermekük született. Sok otthoni teendője mellett, amikor csak tehette, feljegyezte gondolatait, imádságait, gyermekeinek mondott meséit. Énekszövegeket, verseket írt templomi ünnepségekre, elbeszéléseket, tanulságos történeteket minden korosztály számára. Az 1950-es, 1960-as években írásai név nélkül, kéz alatt jutottak el az ország számtalan helyére. Az 1970-es évek elején néhány versét katolikus hetilapok P.M. jelzéssel, illetve Egyeki Mária néven jelentették meg. Siena szentje, Katalin iránti tiszteletből választott írói nevét - Szent-Gály Kata - 1974-től kezdődően használta. Ekkor adta ki az Ecclesia kiadó Fény és Vallomás. Az imádság útja címmel első könyvét. Ezt különböző kiadóknál számos más kötet követte.1987-ben férjével visszaköltöztek Sopronba. Szívügye volt a múlt értékeinek megismerése, mentése. Irodalmi szempontból is igen tevékeny időszak következett. A számtalan új vers, elbeszélés mellett az éveken át gyűjtött írásait rendezte kiadás alá, folyóiratokba írt, előadásokat tartott. Az 1990-es években a szentendrei Ferences Gimnázium Limes füzeteiben megjelent verseivel, történeteivel az egykori Pannónia életét hozta emberközelbe. A Limes-vándorkiállítás egyik alkotótársa volt. 2000. november 13-án Sopronban halt meg.

Stefan GEORGE német költő, műfordító Büdesheimben született 1868. július 12-én.1892-ben folyóiratot alapított Blätter für die Kunst néven, melybe csak a körülötte kialakult csoport tagjai írhattak, így jött létre az úgynevezett "George-kör". Jelentős hatást gyakorolt a német és az európai irodalom lírájára, Magyarországon a fiatal Szabó Lőrinc költészetére. A "kiválasztottság" kultuszát megfogalmazó költészetfelfogása miatt gyakran kapcsolatba hozták a fasizmus eszmeiségével, annak ellenére, hogy George 1933-ban visszautasította a Porosz Művészeti Akadémia elnöki tisztét, és Svájcba költözött. A Locarno melletti, Minusioban halt meg 1933.  december 4-én. Elutasította azt a felfogást, mely szerint a művészetnek társadalomformáló szerepe lenne, mert véleménye szerint a művészet csak a kiválasztottakhoz és beavatottakhoz szól.

DIENES Valéria (Geiger Valéria) írónő, táncpedagógus, filozófus Szekszárdon született 1879. május 25-én. Édesapja és szudétanémet nagyszülei Brünnből telepedtek át Magyarországra. Az Erzsébet Nőiskolában szerzett „polgári-iskolai” matematikatanítónői oklevelet, majd 1904 és 1905 között a Zeneakadémián zongorázást és zeneszerzést tanult, a Pázmány Péter Tudományegyetemen matematikát és fizikát hallgatott, filozófiából doktorált. Első matematika tárgyú dolgozata francia nyelven jelent meg. 1905-ben házasságot kötött Dienes Pál matematikussal, akivel utóbb részt vett a Galilei Kör munkájában. Közös matematikai témájú írásaikat hazai és francia szaklapok közölték; pszichológiai és filozófiai tanulmányait az Athenaeumban, a Huszadik Században és a Nyugatban jelentette meg. Párizsban nagy hatással volt rá Henri Bergson, műveit ő fordította le magyarra. Prohászka Ottokár püspökkel való szellemi kapcsolata minden későbbi művére hatással volt. Bergson mozdulatpszichológiai elméletének és a Duncan-testvérek mozgásművészeti tevékenységének hatására a tánccal kezdett foglalkozni: kialakította mozdulatművészeti rendszerét, melyet orkesztikának nevezett el. 1915-ben Budapesten megnyitotta Orkesztikai Iskoláját, amelyet (1919-1923 közötti emigrációja miatti szünettel) 1944-ig vezetett. A Hajnalvárás című mozdulatdrámájával léptek fel először 1924-ben, majd több művét adták elő, melyeket Bárdos Lajossal írt a misztériumjátékok mintájára. 1927-ben lett az Aquinói Szent Tamás Filozófiai Társaság tagja. 1934-ben pedig a magyar filozófiai nyelv fejlesztéséért Baumgarten-díjat kapott. A magyarországi 1938-asEucharisztikus Kongresszus alkalmával, közel kilencszáz szereplővel előadott Szent Imre-misztérium külföldön is osztatlan sikert aratott. Túl volt nyolcvanadik esztendején, amikor a Tudományos Akadémia megbízásából hozzálátott John Locke Értekezés az emberi értelemről című könyvének, majd Teilhard de Chardin francia jezsuita antropológus műveinek fordításához. Budapesten halt meg 1978. június 8-án.

MÁRAI Sándor (családi nevén márai Grosschmid Sándor) író, költő, újságíró Kassán született 1900. április 11-én. Szepességi szász eredetű jogászcsaládból származott. Iskoláit szülővárosában, az egyetemet Budapesten, Frankfurtban és Berlinben végezte. 1919-től Németországban, 1923-28-ban Párizsban újságíró, majd az Újság és a Pesti Hírlap munkatársa. Írói pályáját versekkel kezdte. A korszak magyar irodalmának egyik legjelentősebb műve az Egy polgár vallomásai  című 1934-ben megjelent önéletrajzi könyve. 1936-ban jelent meg a Napnyugati őrjárat című angliai útirajzában az európai kultúra hanyatlására hívta föl a figyelmet. A Vendégjáték Bolzanóban; Az igazi; és A gyertyák csonkig égnek című regényeiben a szerelmi kapcsolat természetét elemzi. Napló 1943-44. című 1945-ben megjelent munkájában háborús följegyzéseit adta közre. Budapest ostroma elől egy leányfalusi házba húzódott, lakását és könyvtárát a bombázások elpusztították. 1946-ban megjelent Ihlet és nemzedék című kötetében esszéit gyűjtötte egybe. 1948-ban útlevelet kért és nyugatra távozott, először Svájcban, 1950-től Nápoly közelében, Salernóban, majd élete végéig a kaliforniai San Diegóban élt. 1957-től amerikai állampolgár lett. 1972-ben jelent meg Föld, föld című visszaemlékezése, mely távozásának előzményeit és indítékait tárta fel. Költői műveinek válogatását A delfin visszanézett  címmel jelentette meg 1978-ban. Emigrációs munkásságának legnagyobb vállalkozása Naplóinak négy kötete (1958, 1968, 1976, 1985). San Diegoban halt meg 1989. február 22-én.

Jean-Pierre JOUVE francia író, költő, kritikus Arrasban született 1887. október 11-én. Párizsban halt meg 1976. január 8-án.

Emmanuel PIERRE (családi nevén Noel Mathieu) francia katolikus költő, a Francia Akadémia tagja 1916. május 3-án született, Ganba, Pyrénées-Atlantiques megyében. Gyermek- és fiatalkorának színhelye Lyon. Szüleit nem nagyon ismerte, mert kivándoroltak Amerikába, és neveltetését apai nagybátyjára bízták. Háromtól hat éves koráig velük volt Amerikában, de ezekre az évekre nem emlékszik. Anyja búskomorságba esett, majd elborult az elméje. Apjával később Franciaországban találkozott, de ez pótolta hiányzó apaélményét. A lyoni iskolatestvérekről meglehetősen kedvezőtlen emlékeket őrzött; a több mint „janzenista” nevelés tabuitól megszabadulva szertelenségeknek adta magát. Csak később szorította mederbe anarchikus hajlamait, gondolkodását és alakította ki érett keresztény hitét, amely mindvégig küzdelmes maradt. Kezdetben nem készült költőnek. Matematikai és filozófiai tanulmányokat folytatott, tanári pályára lépett. Döntő befolyással volt rá Pierre-Jean Jouve költő. Előtte Gide-ért és Paul Valéry-ért lelkesedett. Pascallal Gondolatok című műve rádöbbentette az ember nyomorára és nagyságára. A nyomor, a bűn megismerése csak fokozta benne a szabadulás vágyát. Qui est cet homme? (Ki ez az ember?) címen írta meg 1947-ben első önéletrajzát; ebben feltárta gyermekkorát és költővé „alakulását”. Barth és Kierkegaard, Pascal), továbbá J. Monchanin abbé és L. Massignon, de Simone Weil is segítettek neki, hogy tisztázza világnézetét és keresztény hitét. Mítosztalanította a pszichoanalízist és a bűntudatot és felismerte, hogy a szabadulás útja az, ha Isten előtt bűnösnek valljuk magunkat. Halála előtt pár nappal jelent meg utolsó „nagy műve” (Le grand oeuvre), amelyben még egyszer összefoglalta költői világszemléletét. Életművében az ágostoni történelemteológiát lelhetjük fel, a két szeretet két „várost” épít, és a kettő engesztelhetetlen harcot vív egymással. 1984. szeptember 24-én hunyt el Párizsban. Végakarata szerint temetésén csak felesége és családja vett részt. Tisztelői és barátai szeptember 29-én az érte bemutatott szentmisén találkoztak a Saint Séverin-templomban. Személyét és művészetét Pilinszky János ismertette meg a magyar közönséggel. A 60-as években baráti kapcsolat alakult ki a két költő között: Pilinszky Párizsban Emmanuelnél lakott, az Új Emberben többször hivatkozott francia barátja műveire, 1968-ban értő előadást is tartott róla. 

Milosz CZESLAW Nobel-díjas lengyel költő, író, esszéista, irodalomtörténész, tolmács, jogász. Szetejnieben született 1911. június 30-án. A wilnói Báthory István Egyetemen jogot tanult. Első verseskötete 1930-ban jelent meg, ekkoriban a Lengyel Rádiónál dolgozott. A második világháború alatt a lengyel ellenállás tagja volt. Embermentő tevékenységéért az izraeli Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki. A lengyel kommunista állam nagyköveteként 1951-ben politikai menedékjogot kért Franciaországban. 1960-ban az Egyesült Államokba érkezett, de csak 1970-ben kapta meg az állampolgárságot. 1961 és 1978 között a Berkeley Egyetemen a szláv nyelvek és irodalom tanára volt. Krakkóban halt meg 2004. augusztus 14-én.

Anna AHMATOVA polgári nevén Anna Andrejevna Gorenko orosz (szovjet) költő Bolsoj Fontanban született Odessza mellett Ukrajnában, 1889. június 23-án. Első verseskötete 1912-ben jelent meg. A Mandelstam vezette akmeista csoporthoz csatlakozott, mely irányzatnak és Ahmatova lírájának is a reális és mindennapi élet motívumai volt az alapja. Az 1917-es forradalomban nem vett részt, de a 20-as években írt verseiben elítélte az emigrációt. A 30-as évektől költészete lényegesen megváltozott. Az 1935–40 között írt önéletrajzi ciklusát, a Rekviem-et csak jóval halála után, 1987-ben adták ki. Költészetével egyre inkább szembekerült a szovjet rendszerrel, így 1946-tól 1956-ig megjelenési tilalom alatt állt. 1962-ben irodalmi Nobel-díjra jelölték, de a díjat nem ő kapta meg. 1965-ben az Oxfordi Egyetem díszdoktorává avatták. Domogyedovoban Moszkva mellett 1966. március 5-én halt meg.

Christian Otto Josef Wolfgang MORGENSTERN német költő, író, műfordító Münchenben született 1871. május 6-án. Apja Carl Ernst Morgenstern tájképfestő és egyetemi tanár volt, édesanyja meghalt, amikor ő tíz eves volt. A berlini egyetemen jogot, filozófiát és közgazdaságtant hallgatott, közben műfordításból és újságírásból élt. Norvégiában, Svájcban és Olaszországban gyakran tartózkodott tüdőbaja kezeltetése miatt. 1908-ban ismerte meg Margareta Gosebruch von Liechtensternt, akit 1910-ben vet feleségül. Az eredetileg saját és barátai szórakoztatására írott abszurd groteszkjei világhírűvé tették. Ezek első kötete az 1095-ben kiadott Galgenlieder (Akasztófadalok) volt. Ausztriában Meranban halt meg1914. március 31-én.

Louis MACNEICE ír költő, drámaíró 1907. szeptember 12-én született Belfastban. Oxfordban tanult, és az Auden által vezetett költőcsoporthoz csatlakozott. Első kötete még egyetemi évei alatt jelent meg. Birminghamben és Londonban tanított, majd a BBC munkatársa lett. Számtalan műfajban alkotott, a rádiójátéktól az útikönyvig. Az 1939-ben kiadott Őszi napló című kötete hozta meg számára az igazi sikert. 1963. szeptember 3-án halt meg.

Francis JAMMES francia költő Tournayban Hautes-Pyrénées (Felső-Pireneusok) régióban született Franciaországban 1868. december 2-án. Apja állami tisztviselő volt, akinek korai halála után anyjával a Pireneusok tövében fekvő Orthezba költöztek. Itt lett közjegyzőgyakornok. Érettségizős diákként próbálgatta költői tehetségét, verseit eleinte füzetekbe jegyezte le. Később a munka mellett állandó foglalatossága lett az írás, családjának történeteiből, az Antillákon dolgozó orvos-nagypapa életéből, környezetének történéseiből születtek költeményei, amelyeket a helyi nyomdásznál adatott ki Souvenirs d’Enfance (Gyermekkori emlékek) címmel. Áttörő sikerét 1897-ben érte el De l’angélus de l’aube à l’angélus du soir című kötetével. A reggeli harangszótól az esti harangszóig  százhúsz költeményből áll, melyekből egyszerűség, természetesség és jóság. Úgy emlegették mint az egyszerű élet méltóságának költőjő, aki könnyed kézzel és egyszerűségében is elegánsan ábrázolja a jellegzetes emberi figurákat, a vidéki élet  jeleneteit, a természet szépségét, a virágokat, a fákat és az állatokat. melyek közül különösen a szamarakat szerette, így számos versében szerepelnek. Sorra jelentek meg verseskötetei (A kankalinok gyásza, Elégiák, Az élet diadala), s lírai, bánatos leánynovellái, amelyek magyarul a Három különös leány története című kötetben olvashatók. 1896-ban jelent meg Egy nap című drámai költeménye, költői alteregója egy idillien eseménytelen napjának meséje, amellyel elnyerte André Gide barátságát, s Mallarmé is felfigyelt rá. Ellátogatott Párizsba, ismeretséget kötött néhány neves íróval, majd hazatérve távol maradt a különböző irányzatoktól és  iskoláktól. 1897-ben a Mercure de France márciusi számában fogalmazta meg stílusának ars poeticáját: a valóság hű visszaadását és a költészetbe való visszaemelését tűzte ki céljául. 1095-ben Paul Claudel hatására visszatért a katolicizmushoz, de vallásos lírájából hiányzott minden kegyeskedés és morális pátosz. Az 1900-as évek végén sok  fiatal író kereste fel Orthezben a csöndes költőt, aki édesanyjával élt együtt, s verseiben sok tárgyi adatot közölt magáról és családjáról, naiv derűvel, finom humorral. 1907-ben feleségül vette egyik rajongóját, házasságukból hat gyerekük született. 1921-ben a család a baszkföldi Hasparrenbe költözött. Otthonából nem nagyon mozdult ki, de barátaival levelezést folytatott. Sorra jelentek meg verseskötetei, A kankalinok gyásza, az Elégiák, Az élet diadala), és lírai leánynovellái. (Magyarul a Három különös leány története című kötetben olvashatók.) 1938. november 1-jén hunyt el. Műveiről 1910 körül kezdett hallani a magyar közönség, később Kosztolányi Dezső fordította le verseit.

KASSÁK Lajos Kossuth-díjas író, költő, műfordító, képzőművész Érsekújváron született 1887. március 21-én. Apja gyógyszertári laboráns, anyja mosónő volt. Gimnáziumi tanulmányait megszakítva tizenkét éves korában lakatosinasnak állt, majd segédlevelet szerzett. 1904-ben Budapestre költözött, vasmunkásként angyalföldi gyárakban dolgozott, részt vett a szakszervezeti mozgalomban, belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. 1905-ben több alkalommal sztrájkot szervezett, tüntetéseken vett részt, emiatt feketelistára került. Az irodalomra egy véletlenül a kezébe került Petőfi-kötet hívta fel figyelmét, majd megismerkedett Ady műveivel. Első verse 1908-ban jelent meg. 1909-ben a Független Magyarország, 1910-től a Renaissance közölte műveit. 1909–10-ben vándorútra indult, Ausztriát, Németországot, Belgiumot járta be, Párizsig jutott el. Vándorlása során ismerkedett meg az avantgarde művészettel és az anarchizmus eszméivel. Naturalista novelláit Életsiratás címen 1912-ben, három egyfelvonásos játékát Isten báránykái címen 1914-ben adta ki. 1912-ben talált költői hangjára, 1915-ben jelent meg első versesfüzete, az Éposz Wagner maszkjában. 1915 novemberében megindította A Tett című kéthavonta megjelenő folyóiratát, majd ennek betiltása után 1916 októberében a Ma című folyóiratot.. Mindkettő élesen szembefordult a háborúval, szocialista eszméket hirdetett. E lapok nevelték a magyar avantgarde és a későbbi szocialista irodalom képviselőit. A képzőművészetben is szabad teret nyitott az avantgarde törekvések és művészek előtt, a Ma kiállításokat is rendezett Visegrádi, Váci, majd Kossuth Lajos utcai kiállító termében. 1917-ben szerkesztette az Új Költők Könyve című antológiát, amely saját versein kívül György Mátyás, Komját Aladár és Lengyel József műveit közölte. Az őszirózsás forradalom után a társadalmi átalakulás felemás voltát bírálta, már 1918 novemberében kommunista köztársaságot követelt. A proletárdiktatúra idején a Közoktatásügyi Népbiztosságon a plakátok engedélyezésével foglalkozott. Ekkor jelent meg Hirdetőoszloppal címmel verseskötete és Tragédiás figurák című kisregénye. 1919 júniusában Kun Béla elítélte az avantgardisták törekvéseit, melyre vitairattal válaszolt, s a művészet szuverenitását hirdetve nem fogadta el a pártirányítás elvét. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták, a gyűjtőfogházból megszöktették, Bécsbe emigrált. Itt 1920 májusában újra megindította Ma című folyóiratát. A Ma köre fiatalokkal egészült ki, írói közé tartozott Déry Tibor, Németh Andor és Illyés Gyula. Már korábban foglalkozott grafikával, könyveinek és folyóiratainak maga tervezte a címlapjait. Első jelentősebb festményeit Bécsben készítette, ezekből 1921-ben Bécsben, a Würthle Galériában, 1922-ben Berlinben a Der Sturm Galériában rendezett kiállítást. 1926-ban visszatért Budapestre. 1928-38-ban ő szerkesztette a Munka című folyóiratot, s vezette a Munka-kör tevékenységét. Fiatal munkások és értelmiségiek szervezésével és nevelésével foglalkozott. Megismertette velük a szocializmus eszméit, az illegális kommunista párttal azonban szinte szüntelen vitában állt. Első felesége, Simon Jolán halála után 1939-ben feleségül vette Kárpáti Klára tanárnőt, akivel Angyalföldön élt, s ott vészelte át az 1944-es ostromot, amelyről naplót írt. 1945 után a Szociáldemokrata Pártba országgyűlési képviselője, a Magyar Művészeti Tanács alelnöke lett. A munkáspártok egyesülése után nem vett részt a politikai mozgalmakban, 1949–56-ban mint író is hallgatásra kényszerült. 1956-ban kapcsolódhatott be ismét az irodalmi életbe. 1957-ben a Csók István Galériában kiállítást rendezett festményeiből. 1961-ben Párizsban is kiállították festményeit, majd Svájcban, Lengyelországban, Csehszlovákiába és Olaszországban is. Budapesten halt meg 1967. július 22-én.

Konsztantyin Dmitrijevics BALMONT orosz költő, műfordító 1867-ben született. Az orosz vers egyik megújítója volt a századelőn, a hangulatok finom árnyalatainak ábrázolását tekintette fő feladatának.1905 és 1913 között politikai okok miatt emigrációba kényszerült, főként Párizsban élt és sokat utazott. William Blake, Shelley, Tennyson, E. A. Poe és Oscar Wilde verseit fordította orosz nyelvre. A forradalom után, 1920-ban a szovjet hatóságok hivatalosan is. engedélyezték kiutazását Oroszországból, ahonnan nem tért vissza, Franciaországban élt haláláig, emigrációban. Elborult elmével, nagy szegénységben, 1942-ben halt meg Noisy-le-Grand-ban Párizs közelében.

ILLYÉS Gyula József Attila- és háromszoros Kossuth-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő Felsőrácegrespusztán született 1902. november 2-án pusztai cselédházban, ősei uradalmi juhászok és mesteremberek, apja uradalmi gépész. Családjával 1912-ben hagyta el a pusztát. Dombóváron és Bonyhádon járt gimnáziumba. 1916-tól miután szülei elváltak, anyjával, Kállai Idával Budapesten élt, ahol Munkácsy Mihály utcai Gimnáziumban végezte a negyedik gimnáziumi osztályt, 1917-től az Izabella utcai kereskedelmi iskolába járt. Lelkesítették az 1918 őszi, forradalmi események, eljárt a Galilei Kör előadásaira, agitátorképző iskolán vett részt. 1920-ban jelent meg első verse a Népszavában, név nélkül.1921-ben érettségizett, majd beiratkozott a bölcsészkarra, valamint a filozófia-művészettörténet szakot vette fel. Ausztriába menekült, majd rövid berlini, és Rajna-vidéki tartózkodás után eljutott Párizsba 1922 tavaszán. Alkalmi munkákat végzett, kitanulta a könyvkötészetet. Részt vett a magyar szocialista emigráció politikai és irodalmi szervezeteiben. A Sorbonne-on irodalmat, lélektant és szociológiát hallgatott. Kapcsolatba került Károlyi Mihállyal, Déry Tiborral. Megismerkedett a francia szürrealizmus vezéralakjaival, P. Éluard-ral, L. Aragonnal, A. Bretonnal. A párizsi és amerikai magyar sajtótermékeken kívül a bécsi Ék és a Ma tette közzé írásait, verseit, francia fordításait, prózai írásait, 1925-től Illyés Gyula névaláírással. 1926-ban tért haza és a Phoenix Biztosítónál kapott állást, majd Kassák Lajos Dokumentum folyóiratában és a Munka első évfolyamában jelentek meg írásai. A Láthatár című lapban megjelent versére Füst Milán hívta fel a Nyugat szerkesztőinek figyelmét. 1928-tól a Nyugat rendszeresen közölte verseit, cikkeit, első kötete a Nyugat kiadásában jelent meg Nehéz föld címen, melyért Baumgarten- jutalomban részesült. Barátságot kötött József Attilával, Németh Lászlóval, Szabó Lőrinccel, Erdélyi Józseffel. A Sarjurendek és a Három öreg kötetei Babits Mihály barátságát szerezték meg számára. Részt vett a népi írók csoportjának alakulásában. 1931-ben feleségül vette Juvancz Irmát. 1932-ben perbe fogták, mert részt vett József Attila oldalán Sallai Imre és Fürst Sándor halálra ítélése alkalmával a halálbüntetés ellen közzétett röpirat megfogalmazásában. Riportot írt a dunántúli magyarság pusztulásáról, amelyben az egyke mellett mint fenyegető veszedelmet tárta fel a németek terjeszkedését a falvakban. 1934-ben Moszkvában ott volt a szovjet írók első kongresszusán, melyről hazatérve fölkereste szülőföldjét. Ez után jelent meg a Puszták népe először folytatásokban, majd 1936-ban könyv alakban. 1937-től lett a Nyugat társszerkesztője. 1938-tól a Nemzeti Banknál volt sajtóreferens. Miután elvált 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát, akivel Lélek és kenyér tanulmánykötetét együtt írta. A Magyarok Könyvtára sorozatban jelent meg Ki a magyar? című esszéjében a szabadságszeretetet minősítette a magyarság legértékesebb történelmi örökségének. Babits halála után ő szerkesztette a Nyugat utódát, a Magyar Csillagot 1944-es német megszállásig, mely után vidéken bujkált. 1945 tavaszától a Nemzeti Paraszt Párt egyik vezető személyisége, nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselő. 1946-49-ig Sárközi Mártával együtt szerkesztette az újraindított Válasz folyóiratot. 1947-ben utazásokat tett Romániában, Bulgáriában, Olaszországban, Svájcban, Franciaországban. 1947-ben megjelentek 1948 végétől távol tartotta magát a közéleti szerepléstől, többször húzódott vissza tihanyi házába. 1950-ben megírta Két kéz című hosszú versét. 1956-ig nem jelent meg új verseskötete. Racine drámai műveinek kiadását szerkesztette, Molière-t fordított, népmesegyűjteményeket adott ki. Az Ozorai példa című színjátékának bemutatója 1952-ben volt a Nemzeti Színházban, majd film is készült belõle Föltámadott a tenger címmel melynek forgatókönyvét õ írta. A Fáklyaláng című drámáját 1952 után számos színház játszotta. Dózsa György című drámájának õsbemutatója 1956 elején volt. Bartók címû versét 1955-ben a Színház és Mozi hetilap közölte, melyet a megjelenés után elkoboztak. Az Egy mondat a zsarnokságról című versét az Irodalmi Újság közölte 1956. november 2-án, majd eután mintegy harminc év után jelenhetett meg posztumusz verseskötetében 1986-ban. 1966-ban részt vett a New York-i PEN-kongresszuson. A halállal, az elmúlással, méltósággal vetett számot Kháron ladikján című 1969-es kötetében. Összeállított egy tanulmánykötetet 1979-ben a magyar nép sorskérdéseirõl Szellem és erõszak címmel. Művét közvetlenül a megjelenés elõtt betiltották, csak tíz évvel késõbb kerülhetett az olvasók kezébe. 1982. októberében nyolcvanadik születésnapjáról valamennyi folyóirat és napilap különszámban emlékezett meg. Budapesten halt meg 1983. április 15-én.

SÍK Sándor Kossuth-díjas piarista paptanár, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író Budapesten született 1889. január 20-án zsidó családban. Testvére Sík Endre (1891-1978) külügyminiszter volt. Katolizált, Budapesten, Vácott és Kecskeméten tanult, 1903-ban lépett be lépett a piarista rendbe. 1910-ben magyar-latin tanári oklevelet szerzett és filozófiából doktorált. Vácott 1911-ben szentelték pappá. 1912 végén alapítója tagja a Magyar Cserkészszövetségnek. Ő lett a cserkészet legfőbb lelki vezetője, kidolgozta a cserkészet pedagógiáját és megrajzolta az „emberebb ember, magyarabb magyar” eszményképet. Kezdetben a rend budapesti gimnáziumában tanár. 1926-ban a megyeri Nemzeti Nagytábor parancsnoka, 1933-ban a Gödöllői Cserkész Világtalálkozó helyettes parancsnoka. 1929-44-ben a szegedi egyetemen a magyar irodalomtörténet tanára. 1945-47-ben az Országos  Köznevelési Tanács alelnöke, 1947 őszétől a piarista rend tartományfőnöke. 1946-től tagja volt Magyar Tudományos Akadémiának. l., 1949. XI. 29: tanácskozó tagja.  József Attila és Radnóti Miklós költői útjának egyengetője volt. Mint rendfőnök 1950-ben részt vett az Állam és Egyház közti megállapodásban. Budapesten halt meg 1963. szeptember 28-án.

 

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
péntek, 2015, május 29