Ima- és olvasókönyv - 7. rész - A szenvedésről

IMA- ÉS OLVASÓKÖNYV A MAGYAR HONVÉDSÉG SZÁMÁRA

7. rész

Szerkesztette: dr. Hankovszky Béla őrnagy, kiemelt tábori lelkész

Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat Katolikus Tábori Püspökség, Budapest, 2009

Nihil obstat. Berta Tibor ezredes, általános helynök Imprimatur. Nr. E-5/1/2010. Bíró László püspök, katonai ordinárius

 

A SZENVEDÉSRŐL

„Mit kezdjen, akit elítélt,

de fölmentett később az ég,

megvonva tőle a halált,

mikor már megadta magát?”

(Pilinszky János: Késő kegyelem)

 

Dsida Jenő: Út a Kálváriára

Reszkető, enyhe fény sugárzik.

Egy felhő lassudan megyen.

A lélek fáj, a fény sugárzik.

Valaki ballag a hegyen,

hűs homlokáról fény sugárzik

s szemét lehúnyja: – úgy legyen!

 

Elszállt szerelem illatától

kövér és fűszeres a lég.

Halott szerelem illatából

soha, de sohasem elég.

Bomló szerelem illatából

sejti a szív, hogy itt a vég.

 

A seb szép csöndesen begyógyult,

- ó, angyalok bús kék szeme! -

a seb már nem sajog, begyógyult,

- ó, halkan buzgó, mély zene! -

a seb már régesrég begyógyult

és mintha mégis vérzene.

 

Valaki lépked, felfelé tart.

Bozótközt víg madársereg.

Valaki lassan felfelé tart.

Tövisről vérharmat csepeg.

Valaki fel, a csúcs felé tart,

hogy önmagát feszítse meg.

 

Károlyi Amy: Nagyhét

Jézus szenvedése újra érik,

a nagyhét újra ismétlődik.

Kicsit siet, vagy kicsit késik.

Hiába zöldellnek pálmaágak,

a zöld, az élő zöldnek nem felel.

Az ember hite belefárad,

a szenvedés megismétlődik.

 

De nem panaszkodhatsz másnak,

csak Jézusnak, Isten fiának.

Csak Jézusnak, aki feltámad.

 

Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom

Babits Mihály halálára

1

Látjátok, annyi szenvedés után most

pihen e hűvös, barna test.

Csak csont és bőr és fájdalom.

S akár a megtépett, kidőlt fatörzs

évgyűrűit mutatja,

bevallja ő is gyötrött éveit.

Csak csont és bőr e test.

 

De most a nemzeté is

csak csont és bőr és fájdalom. Ime,

Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!

O, requiem aeternam dona ei… Domine!

 

2

Szavak jöjjetek köré,

ti fájdalom tajtékai!

ti mind, a gyásztól tompa értelem

homályán bukdosó szavak,

maradjatok velem:

gyászold omló göröngy,

sírj rá a sírra most!

jöjj, könnyü testű fátyol

ó, takard be,

s akit már régen elhagyott a hang, –

gyászold meg őt, te konduló harang,

lebegő lélek és gömbölyű gyöngy,

s gyászolj megint

te csilla szó, te csillag

te lassu pillantásu szó, te hold,

s ti többiek! ti mind!

 

3

Tudtuk már rég, minden hiába, rák

marcangol és szemedben ott ragyog

egy messzi és örök dolgokból font világ,

s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.

 

Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly

árván maradtunk most a Művel itt.

Nagysága példa. És magasság.

És szédület. Szivet dobogtató.

 

4

Ki nézi most tollat fogó kezünket,

ha betegen, fáradtan is, de mégis…

ki lesz az élő Mérték most nekünk?

Hogy összetörte már a fájdalom,

nézd, ezt a költeményt is.

 

Mit szólnál hozzá? - lám az eljövő

költőnek is, ki félve lép még,

most már a Mű a mérték.

 

S nem érti árvaságunk,

ha bólintunk: halott már…

nem ismert téged, ágyadnál nem ült,

s nem ült az asztalodnál.

 

Nem tudja majd, mi fáj…

s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, -

mint egymástól mi, - évek óta már,

mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?

Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?”

 

5

Halott keze nem fogja már a tollat,

béhunyt szeme nem lát több éjszakát.

Örök világosság, kibomló égi láng

röppen felé a földi füstön át.

 

Vianney Szent János: A kereszt útján…

A kereszt útján

gyermekeim,

csak az első lépés nehéz.

Legnagyobb keresztünk

nem maga a kereszt,

hanem az, hogy félünk tőle.

Nincs meg a bátorságunk,

hogy hordozzuk,

jóllehet tudjuk

s tapasztaljuk,

hogy kikerülni

nem lehetséges;

utolér bennünket.

 

Arszenyij Tarkovszkij: Vadászat

Utolértek a hajtók.

Állok bekerítve.

Lágyékomba agár foga mélyed.

Hátravetem fejem úgy, hogy agancsom bökje

lapockám.

Bőgök.

Inaimba hasít a vadászkés.

Fültövön ütnek a puska tusával.

 

Oldalt dől, nyirkos gallyakba akasztva agancsát.

Látom még a szemét: fűszál nyers zöldje tapad rá.

Fénytelenül feketéll a pupilla, kioltva örökre.

Lábát összekötötték, s rúdra emelve viszik már.

(Baka István fordítása)

 

Ismeretlen szerző: Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel

tengerparton jártam, s az életem

nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:

Két pár lábnyom a parti homokon,

ahogy ő mindig ott járt énvelem.

 

De ahogy az út végén visszanéztem,

itt-amott csak egy pár láb nyoma

látszott, éppen, ahol az életem

próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:

„Amikor életem kezedbe tettem,

s követődnek szegődtem, Mesterem,

azt ígérted, soha nem hagysz el engem,

mindennap ott leszel velem.

S most visszanézve, a legnehezebb

úton, legkínosabb napokon át

mégsem látom szent lábad nyomát!

Csak egy pár láb nyoma látszik

ott az ösvényen.

Elhagytál a legnagyobb ínségben?”

 

Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:

„Gyermekem, sose hagytalak el Téged!

Azokon a nehéz napokon át

azért láttad csak egy pár láb nyomát,

mert a legsúlyosabb próbák alatt

téged vállamon hordoztalak!”

(Túrmezei Erzsébet fordítása)

 

Keresztutak

„Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései keserű léptekért.”

(Pilinszky János: Apokrif)

A szeretet azonosulni akar, s a keresztút ebből a hívő törekvésből származik, amit imitatio Christinek, Krisztus-követésnek nevezünk, amivel azonosulni akarunk Jézussal, akit szeretünk. A keresztút egyesíti magában az önmegtagadást – hiszen hagyományosan hosszabb útvonalat bejárva, az egyes állomásoknál letérdelve végezték – és az elmélkedést, amivel végiggondoljuk és éljük azt, hogy mit tett értünk Jézus. A keresztutat közösségileg is lehet végezni, de az egyéni imádság formája is lehet. A nálunk elterjedt keresztutak tizennégy állomásból, stációból állnak, de ismertek ettől eltérő számú keresztutak is.

 

Keresztút a Biblia szavaival

Keresztvetés

Ének: Szívünk, lelkünk most kitárjuk, utad, Jézus veled járjuk. Kérünk, mélyen belevéssed szíveinkbe szenvedésed.

Pap: Uram Jézus Krisztus! Szeretlek Téged, s ezért osztozni akarok Veled mindenben! Szolgáljon ez a keresztút szeretetünk kinyilvánítására, bűneink engesztelésére és arra, hogy Hozzád egyre inkább hasonlóvá váljunk!

(Csöndben mindenki ajánlja föl valakiért, valamiért a keresztutat.)

I. Jézust halálra ítélik

Ének: Áll a gyilkos, nagy ítélet, rajtunk immár igaz véred. Valahányszor szavam vétett, Pilátusod lettem Néked.

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged.  Hívek: Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Így szóltak maguk közt az istentelenek: „Támadjunk az igazra, mert ellene van a mi tetteinknek. Azt mondja, nála van az Isten ismerete, Isten Fiának mondja magát. Lássuk hát, igazak-e beszédei? S ha valóban Isten Fia, szabadítsa ki magát a kezünkből! Azért adjuk őt csúfos halálra!”

Pap: Saját Fiának nem kegyelmezett az Isten. Hívek: De értünk mindnyájunkért kínhalálra adta.

Pap: Föláldoztatott, mert Ő maga akarta.  Hívek: És nem nyitja szóra ajkát.

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk!  Hívek: Könyörülj rajtunk!

II. Jézus magára veszi a keresztet

Ének: Itt van már a kereszt fája, hurcolnod kell Golgotára, Uram, én meg, puhán restül vonakodom a keresztül.

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Hívek: Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Üdvözlégy, Királyunk, ki egyedül voltál könyörületes tévelygéseink iránt, s az Atyának engedelmeskedve engeded magad hurcolni, mint szelíd bárány a leöletésre! Tiéd a glória, tiéd a győzelem, tiéd a tisztelet koronája!

Pap: Rátette az Úr mindannyiunk gonoszságát.  Hívek: A nép bűnei miatt verte meg Őt az Isten.

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk!  Hívek: Könyörülj rajtunk!

III. Jézus először esik el a kereszttel

Ének: Botlik, roskad szegény tested, nem bírja a nagy keresztet. Földre sújtód, jaj! én voltam, ki oly sokszor elbotoltam.

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Hívek: Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Megalázta magát Urunk Jézus Krisztus, megalázta a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért az Isten fölmagasztalta Őt, s olyan Nevet adott neki, mely fölötte van minden névnek.

Pap: Betegségeinket Ő viselte. Hívek: És fájdalmainkat Ő hordozta.

Pap: Megsebesítették a mi gonoszságaink miatt. Hívek: Összetöretett a mi bűneink miatt.

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk! Hívek: Könyörülj rajtunk!

IV. Jézus édesanyjával találkozik

Ének: Ó jaj, látod jönni szemben, Édesanyád, gyötrelemben. Ó csak én is Véle járnék, Krisztus után, mint az árnyék.

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Hívek: Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Ó, ti mindannyian, akik átmentek az úton, nézzetek ide, és lássátok: van-e még olyan fájdalom, mint az én fájdalmam? Ezért sírok én, s szememből patakként ömlenek a könnyek, mert távol van tőlem a vigasztaló.

Pap: Ó Mária, mint a tenger, nagy a Te fájdalmad! Hívek: Ki ne szánakozzék tehát Rajtad?

Pap: Lelkedet a fájdalomnak tőre járta át. Hívek: Hogy feltáruljanak sok szívnek gondolatai.

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk! Hívek: Könyörülj rajtunk!

V. Cirenei Simon segít Jézusnak a kereszthordozásban

Ének: Vinni terhed segítségül, itt van Simon Cirenébül. Bárcsak én is, bűnös lélek, keresztemmel követnélek!

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Hívek: Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Nekünk pedig Urunk Jézus Krisztus keresztjében kell dicsekednünk: Benne van üdvösségünk, életünk és föltámadásunk, Általa nyertünk megváltást, általa lettünk szabadok.

Pap: Távol legyen tőlem, hogy másban dicsekedjem, mint az Úr Krisztus keresztjében. Hívek: Általa a világ nekem megfeszíttetett, s én is a világnak.

Pap: Legnemesebb minden fák közt, szent Keresztfa, áldalak. Hívek: Erdő egy sem teremett ilyet, ily gyümölccsel gazdagot.

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk! Hívek: Könyörülj rajtunk!

VI. Veronika kendőt nyújt Jézusnak

Ének: Jámbor asszony siet Hozzád, kendőjével törli orcád. Vajon hát én, kőszívemmel, mennyi könnyet törültem fel?

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Hívek: Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Íme, láttuk Őt, s nem volt ékessége, sem szépsége, lenézett volt, és megvetett a férfiak között. A fájdalmak férfia, aki megismerte a gyöngeséget. Arca mintegy elrejtve, s így nem vettük semmibe. Orcája dicsőség nélkül való, pedig mi az Ő sajgó sebei által gyógyulunk meg.

Pap: Téríts Magadhoz minket, Urunk, Istenünk! Hívek: Mutasd meg nekünk Arcodat, és mi megszabadulunk.

Pap: Ne fordítsd el Arcodat tőlünk! Hívek: Ne hagyd el haragodban szolgáidat!

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk! Hívek: Könyörülj rajtunk!

VII. Jézus másodszor esik el a kereszttel

Ének: Földre roskadsz másodízben, értem tűrő kegyes Isten. Hát én hányszor tántorultam! Bűneimbe visszahulltam!

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Hívek: Mert szent Kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Az istentelenek kezébe adtak engem, a gonoszok közé löktek engem, nem kegyelmeztek életemnek. Összeszövetkeztek ellenem az erősek, s mint az óriások álltak szembe velem, szörnyű szemekkel rámmeredtek, kegyetlen ütésekkel ütve összetörtek engem.

Pap: Féreg vagyok már, nem is ember. Hívek: Meggyalázott az emberek között, a nép megvetettje.

Pap: Rám nézve csak kigúnyolnak engem. Hívek: Ajkukat biggyesztik, és fejüket ingatják.

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk! Hívek: Könyörülj rajtunk!

VIII. Jézus vigasztalja siránkozó asszonyokat

Ének: Sírva jöttök ki elébe, Jeruzsálem asszonynépe. Jaj, rám is szól, ami rátok: „Magatokat sirassátok!”

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Hívek: Mert szent Kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok, hanem magatok és fiaitok miatt. Ha így tesznek a zöldellő fával, mi lesz a sorsa a száraznak?

Pap: Lehullott fejünknek ékes koronája. Hívek: Jaj nekünk, mert vétkeztünk az Úr ellen!

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk! Hívek: Könyörülj rajtunk!

IX. Jézus harmadszor esik el a kereszttel

Ének: A keresztnek szörnyű terhe harmadszor is földre ver le. Ested adjon szent kegyelmet, hogy a bűnből talpra keljek.

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Hívek: Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Én nemzetem! Mit tettem én ellened? Vagy mivel szomorítottalak meg téged? Felelj nékem! Én kivezettelek téged Egyiptom földjéről, te kivezetsz engem a keresztre feszítés helyére. Én mannával tápláltalak téged a pusztában negyven napon át, s te ütésekkel viszonzod jóvoltomat? Én királyi jogart adtam neked, te pedig fejemre töviskoronát teszel? Mit kellett volna még tennem neked, amit meg nem tettem?!

Pap: Úgy viszik, mint a leölésre szánt juhot. Hívek: S mint a bárány, elnémul nyírója előtt.

Pap: Halálra adta életét. Hívek: Hogy életre keltse népét.

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk! Hívek: Könyörülj rajtunk!

X. Jézust megfosztják ruháitól

Ének: Megcsúfoltak ruha nélkül, borzad szájad vad epétűl. Tisztes mérték, szent szemérem, Mindig, mindig maradj vélem!

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Hívek: Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Én a szolgaság házából átvezettelek téged az ígéret földjére, és te Engem, az Atyától küldöttet, a kereszt helyére hurcolsz. Én az élet vizével itattalak téged, s te epével és esettel itatsz Engem? Mit kellett volna még tennem veled, amit meg nem

tettem?!

Pap: Elszáradt erőm, mint a cserép. Hívek: Nyelvem a torkomhoz tapadt.

Pap: Italul epét adtak nekem. Hívek: Szomjúságomban ecettel itattak engem.

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk! Hívek: Könyörülj rajtunk!

XI. Jézus testét a keresztre szögezik

Ének: Édes Jézus drága testét véres fára fölszögezték. Mi egyetlen boldogságunk, szent Keresztfa sírva áldunk.

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Hívek: Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Én fölmagasztaltalak téged nagy erővel, s te felmagasztaltál Engem a kereszt fájára. Én megnyitottam előtted a Vörös Tengert, s te lándzsával nyitottad meg oldalamat! Mit kellett volna még tennem veled, amit meg nem tettem?!

Pap: Ó, mik ezek a sebek a Te kezeidnek közepén? Hívek: Ezeket verték rám azok, akiket szerettem.

Pap: Átszúrták kezemet és lábamat. Hívek: És megszámlálták minden csontomat.

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk! Hívek: Könyörülj rajtunk!

XII. Jézus meghal a kereszten

Ének: Megváltásunk már betelve: Jézus lelkét kilehelte. Újra élek kegyelméből! Ki szakaszt el szerelmétől?

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. (Letérdelünk) Hívek: Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Íme, mint hal meg az Igaz, és békében lesz az Ő emlékezete. (Csönd)

Pap: Krisztus engedelmes lett értünk a halálig. Hívek: Mégpedig a kereszthalálig.

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk! Hívek: Könyörülj rajtunk! (Fölállunk)

XIII. Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas anyja ölébe fektetik

Ének: Keresztfádról már levesznek, szent Szűz szívén pihen tested. Bár pihennél mindig nálam, tiszta szívem templomában.

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Hívek: Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Pap: Kihez hasonlítsalak téged, Jeruzsálem leánya? Kivel tegyelek egyenlővé, Sionnak leánya? Miként a tenger, nagy a te fájdalmad. Ó, irgalmasság Édesanyja, tedd, hogy Veled együtt hordozzam Krisztus halálát, tégy szenvedésednek társává!

Pap: Általad üdvösséget merítünk, ó Szűz Mária Hívek: Krisztusnak szent Sebeiből.

Pap: Kegyes Jézus, add, hogy Édesanyádon keresztül eljuthassak… Hívek: …a győzelem pálmájához.

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk! Hívek: Könyörülj rajtunk!

XIV. Jézus holttestét sírba teszik

Ének: Már a szent test sírba téve, újon metszett szirt ölébe. Onnan kél fel harmadnapra, Halált, pokolt letiporja.

Pap: Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. Hívek: Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Pap: A sírba szállók közé számláltattam, olyan lettem, mint a segítség nélkül való ember, – de a holtak között szabad!

Pap: Az Én testem békességben nyugszik. Hívek: Nem engeded, hogy a Te Szented romlást lásson.

Pap: Kelj föl, Uram, és szabadíts meg engem! Hívek: Válts meg engem az én bűneimből.

Pap: Könyörülj rajtunk Urunk! Hívek: Könyörülj rajtunk!

Befejezés

Ének: Uram, hiszek és remélek, én szerelmem, neked élek. Szánom-bánom minden vétkem, légy az enyém egykor égben.

Pap: Urunk Jézus Krisztus, szent Kereszted megmutatta nekünk, hogy aki szeret, annak „nem is olyan nagy dolog a halál”, Föltámadásod pedig, hogy nem a halálé az utolsó szó. Te azt mondtad nekünk: aki nékem szolgál engem kövessen s ahol ahogy én vagyok ott esz az Én szolgám! Kérünk Téged, hogy szent Kereszted és Föltámadásod által ments meg és üdvözíts minket emberszerető jóságodban! Ámen!

Keresztvetés

 

Katonai keresztút

(írta: Berta Tibor ezredes, általános helynök)

Keresztvetés

I. Jézust elítélik

Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged! - Mert szent Kereszted által megváltottad a világot!

Elítélt a düh, a gonoszság, a főpapok, és most elítélt a gyenge, gyávaságában tehetetlen Pilátus is. Nem ismertek föl és meg Téged, de valójában nem is akartak megismerni. Egy volt a fontos: akkor is, de az óta is mindig, elítélni, bűnbakot keresni a gonoszok helyett, félelemből, gyávaságból kimondani az ítéletet az ártatlan fölött.

Elítélt Jézus, irgalmazz nekünk megkérgesedett szívűeknek!

Elítélt Jézus, kegyelmezz nekünk előítéleteink rabjainak!

Elítélt Jézus, hallgass meg minket bűneinkben ítélkezőket!

Könyörülj rajtunk Uram! – Könyörülj rajtunk!

II. Jézus magára veszi a keresztet

Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. - Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Úgy szerette a Mennyei Atya a világot, hogy fogollyá, börtönviseltté tette az Ő Fiát. Megverték, leköpdösték, megvetett volt, mint minden rab. Rákötözték a gerendát, s mint rabszolgát hajtották a vesztőhelyre; kiűzték a városból, mint a bűnbakot, nem is sejtve, hogy Ő az ártatlan Bárány.

Keresztet vállaló Jézus, irgalmazz nekünk bűneink rabszolgáinak!

Keresztet vállaló Jézus, kegyelmezz nekünk a szenvedéstől ódzkodóknak!

Keresztet vállaló Jézus, hallgass meg minket a gyötrelmektől iszonyattal elfordulókat!

Könyörülj rajtunk, Urunk! - Könyörülj rajtunk!

III. Jézus először esik el a kereszttel

Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. - Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Botladozva és bukdácsolva, a katonák ostorcsapásai, a vérre szomjas tömeg üvöltözése közepette indultál el. De az ütlegek fokozódtak és egyre jobban fájtak, a Téged halálra taszító csőcselék kiabáló türelmetlensége egyre nagyobb lett, s gyötörte lelkedet és elestél. A Mennyei Atya odaadott a világnak, a verésnek, az ócsárlásnak, engedte és hagyta, hogy elessél értünk.

Értünk mindenben kísértést szenvedő Jézus, irgalmazz nekünk a kísértéseket lekicsinylőknek!

Értünk mindenben kísértést szenvedő Jézus, kegyelmezz nekünk mások elesettségét kigúnyolóknak!

Értünk mindenben kísértést szenvedő Jézus, hallgass meg minket a kísértésben elbukottakat!

Könyörülj rajtunk Uram! - Könyörülj rajtunk!

IV. Jézus Édesanyjával találkozik

Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. - Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Az az én anyám, aki teljesíti a Mennyei Atyám akaratát – mondtad egyszer. Édesanyád, Mária megértette ezt a kifürkészhetetlen, végtelenül irgalmas és emberszerető akaratot, mely Téged szenvedéssel sújtott, hogy nekünk békességünk legyen.

Édesanyádat nagyon szerető Jézus, irgalmazz nekünk édesanyánk jóságát elfelejtőknek!

Édesanyádat nagyon szerető Jézus, kegyelmezz nekünk az anyai szív megértését kritizálóknak!

Édesanyádat nagyon szerető Jézus, hallgass meg minket a szenvedés előtt értetlenül állókat!

Könyörülj rajtunk, Urunk! - Könyörülj rajtunk!

V. Cirenei Simon segít Jézusnak a kereszthordozásban

Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. - Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Egy munkától elfáradt ember a kényszerítésre segít Rajtad, mert Magad is elfáradtál. A földre esés gyöngeségét elfogadni nagyon nehéz, de még nehezebb tudomásul venni, és elismerni azt a gyöngeséget, amin segíteni kell, ami támaszt igényel. Te azt a gyöngeséget is elfogadtad, mely segítőtársra szorul.

Segítséget elfogadó Jézus, irgalmazz nekünk képmutatóan segítséget nyújtóknak!

Segítséget elfogadó Jézus, kegyelmezz nekünk a segítségnyújtásban válogatóknak!

Segítséget elfogadó Jézus, hallgass meg minket a segítséget elutasítóknak!

Könyörülj rajtunk Uram! - Könyörülj rajtunk!

VI. Veronika kendőt nyújt Jézusnak

Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. - Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Egy asszony kendővel törli le verejtékes arcodat. Kínjaid, erőtlenséged, szenvedésed bátorrá tette, így nem félt a kiabáló, Téged káromló csőcseléktől, és nem ijedt meg a Téged korbáccsal hajtó katonáktól sem. Törődni akart Veled, melléd állni, – ha csak egy kicsit is – a szenvedésben.

Törődést megbecsülő Jézus, irgalmazz nekünk keményszívűségünkben magányosaknak!

Törődést megbecsülő Jézus, kegyelmezz nekünk az apró figyelmességet lenézőknek!

Törődést megbecsülő Jézus, hallgass meg minket félelmeinkben visszahúzódókat!

Könyörülj rajtunk, Urunk! - Könyörülj rajtunk!

VII. Jézus másodszor esik el a kereszttel

Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. - Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Az egyre növekvő kimerültség, a gúnyolódó, káromló szavak miatt újra a földre estél, pedig talán az első esés után azt hitted menni fog, de az erőtlenség miatt visszazuhantál. Megtapasztaltad a gyengeség tudatát, a fáradtság érzését, az erőtlenség akarattehetetlenségét, az emberi test törékeny mivoltát.

Gyengeségeinkkel együtt érző Jézus, irgalmazz nekünk önhittségünkben elbukóknak!

Gyengeségeinkkel együtt érző Jézus, kegyelmezz nekünk, erőtlenségünk tagadóinak!

Gyengeségeinkkel együtt érző Jézus, hallgass meg minket tehetetlenségünkben elfáradtakat!

Könyörülj rajtunk Uram! - Könyörülj rajtunk!

VIII. Jézus vigasztalja siránkozó asszonyokat

Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged. - Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Talán mindenki kinevette őket jószívűségükért, részvétükért. Lehet, hogy meggyógyítottad férjüket, fiúkat, lányukat, unokájukat, vagy egyszerűen csak sajnáltak, szánakoztak gyötrelmes sorsodon. S Te elfogadod ezt a részvétet, bár első pillanatra úgy tűnik, nem érdekel, sőt mintha fenyegetnéd őket. Pedig Te nem akartál mást, mint vigasztalva tanítani. Tanítani a bűn szörnyűségéről, az Istentől elfordult élet nyomorúságáról.

Fájdalmaidban is vigaszt nyújtó Jézus, irgalmazz nekünk alakoskodva szenvedőknek!

Fájdalmaidban is vigaszt nyújtó Jézus, kegyelmezz nekünk fájdalmaink kikiabálóinak!

Fájdalmaidban is vigaszt nyújtó Jézus, hallgass meg minket vigasztalásodra rászorulókat!

Könyörülj rajtunk, Urunk! - Könyörülj rajtunk!

IX. Jézus harmadszor esik el a kereszttel

Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged. - Mert szent Kereszted által megváltottad a világot.

Talán már a félelemtől is, hogy közel van az a „hely”, újból összerogytál. Az ütlegeket nem is nagyon érzed, alig jut el füledhez a szitkozódó, dühös csúfolódás. Összerogytál, elcsüggedtél, mert meg kellett érezned az elbukottság nyomorúságos világát, a többszöri elesés fájdalmát, a sokszori visszazuhanás dühös tehetetlenségét.

Mindent megbocsátó Jézus, irgalmazz nekünk gyöngeségeinkben megátalkodottaknak!

Mindent megbocsátó Jézus, kegyelmezz nekünk vétkeinkben megmaradóknak!

Mindent megbocsátó Jézus, hallgass meg minket tehetetlenségünk foglyait!

Könyörülj rajtunk Uram! - Könyörülj rajtunk!

X. Jézust megfosztják ruháitól

Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. - Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Visszhangoznak bennünk a Getszemáni kertben mondott szavaid: „Atyám, ha lehetséges múljék el ez a pohár, de ne az Én akaratom legyen meg, hanem a Tied.” És most, hogy enyhítsék fájdalmaidat, hogy ne legyenek iszonyúak a kínok, mirhával kevert bort adnak Neked: „az enyhítés kelyhét”. Nem fogadod el, nem akarod a szenvedés italát másban elvegyíteni, mert át akarod érezni a fájdalmakat, mert szeretsz minket. Pedig féltél, rettegtél Te is a szenvedéstől. Megfosztottak ruháidtól, ez az utolsó amit elvehettek Tőled. Vádlóid erre most még jobban gúnyolnak, leköpdösnek, ujjal mutogatnak Rád. Nincs Rajtad semmi épség,… kék foltok, vér és por,… letört virág a test.

Ruhátlan Jézus, irgalmazz nekünk, szenvedélyeinkbe öltözötteknek!

Ruhátlan Jézus, kegyelmezz nekünk gyengeségeink takargatóinak!

Ruhátlan Jézus, hallgass meg minket szégyeneinkben szemérmetleneket!

Könyörülj rajtunk, Urunk! - Könyörülj rajtunk!

XI. Jézus testét a keresztre szögezik

Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. - Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Mialatt levették köntösödet, letépték Rólad minden ruhádat, egy kicsit megpihenhettél, de tudtad már azt is, vége az útnak, és nincs menekvés. Át kellett élned a halálra ítéltek reménytelen menekülés vágyát, a káromkodva keresztre feszítő hóhérok gyilkos embertelenségét, a halálodat követelők hátborzongató ujjongását. Tudnod kellett a gyilkos vágyakról, az öldöklés pusztító erejéről, a dühös harag kegyetlen vérontásáról.

Keresztre fölfeszített Jézus, irgalmazz nekünk mások hibáit, és gyengeségeit kárörvendően terjesztőknek!

Keresztre fölfeszített Jézus, kegyelmezz nekünk megszokásaink bilincseiben vergődőknek!

Keresztre fölfeszített Jézus, hallgass meg minket a reménytelenségben kétségbeesőket!

Könyörülj rajtunk Uram! - Könyörülj rajtunk!

XII. Jézus meghal a kereszten

Imádunk Téged Krisztus, és áldunk Téged. - Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Az Atya „irgalmas akaratából” meg kellett érezned a halál előtti rémült gyötrelmet, az utolsó óra keserves magányát, a vérszagra összecsődült tömeg cinikus röhögését megalázott és kiszolgáltatott szereteteden… Meg kellett ízlelned a halált, meg kellett ismerned a földi élet elvesztését, meg kellett tapasztalnod a másokért odaadott élet – első pillanatra – hiábavalóságnak tűnő voltát. Meg kellett élned az egyedüllét kétségbeesését, mely kimondatta Veled: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

Kínhalált elszenvedő Jézus, irgalmazz nekünk érdemtelenül megváltottaknak!

Kínhalált elszenvedő Jézus, kegyelmezz nekünk szenvedő szeretetedre méltatlanoknak!

Kínhalált elszenvedő Jézus, hallgass meg minket, akik megfeszítettünk Téged!

Könyörülj rajtunk, Urunk! - Könyörülj rajtunk!

XIII. Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas anyja ölébe fektetik

Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged. - Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Kifáradt testedet leveszik a keresztről. Csak Édesanyád és pár ember van melletted, nincs senki azok közül akiken segítettél, akiket megszántál, meggyógyítottál, jóllakattál, tanítottál. Mintha a közel három éves működésed totális csődtömeg lenne. Mintha nem érne semmit sem. A hálátlanság nem ismer határokat.

Megváltó Krisztus, irgalmazz nekünk ajándékaidért hálátlanoknak!

Megváltó Krisztus, kegyelmezz nekünk tanító szavaidat elfelejtőknek!

Megváltó Krisztus, hallgass meg minket a haláltól való félelemben sínylődőknek!

Könyörülj rajtunk Uram! - Könyörülj rajtunk!

XIV. Jézus holttestét sírba teszik

Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged. - Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Elfelejtve minden szavad, melyekkel feltámadásodat megígérted, megfeledkezve még saját szavaikról is, amikor Isten Fiának, az Úr Felkentjének, Mesternek szólítottak vagy gondoltak: siránkozva, szánakozva, letagadva a jövőt eltemetnek Téged, de Veled együtt minden tettedet és saját reményüket is.

Húsvét hajnalán föltámadt Jézus, irgalmazz nekünk követésedben elcsüggedőknek!

Húsvét hajnalán föltámadt Jézus, kegyelmezz nekünk a kilátástalanságban lelkünkben Téged eltemetőknek!

Húsvét hajnalán föltámadt Jézus, hallgass meg minket hamis ábrándokért lelkesedőket!

Könyörülj rajtunk, Urunk! - Könyörülj rajtunk!

Krisztus feltámad a halálból

Ahol a Golgota áll onnan van a Föltámadás, mert nem a halálé az utolsó szó. Ez az a remény, ami komolyan vetetheti velünk az emberi életet. Testben élünk az anyagvilágban, alkotunk, építünk, s a Föltámadás fényében mind ez nem hiábavaló, nem tűnik el. Mindegyikünk találkozik a halálban Istennel.

Elkísértünk Urunk Szenvedésed útján, ami a Föltámadáshoz vezet. Kísérj Te is minket életünk útjain, hogy a Golgota után a Föltámadás örömében is részünk lehessen.

Irgalmas és jóságos Mennyei Atyánk szeretetlenségeinket oldd fel Üdvözítő Krisztusunk szenvedő szeretete által. Hálátlanságainkat szakítsd szét Üdvözítő Krisztusunk kereszthordozása által. Félelmeinkből ragadj ki Üdvözítő Krisztusunk félelme és gyötrődése által. Vétkeinktől szabadíts meg Üdvözítő Krisztusunk fájdalmas halála által. Bűneinket bocsásd meg Üdvözítő Krisztusunk Szent Keresztútja által, melyért életreszóló, kimondhatatlan hála illesse Őt, hogy üdvösségünk ily sokat ért.

Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében. – Ámen.

 

Keresztút

(írta: Hankovszky Béla őrnagy, tábori lelkész)

Bevezetés

Egyszer egy ember fölkereste a bölcs és tudós rabbit, hogy elpanaszolja neki bánatát, hogy a gyermekei, akikről mindig gondoskodott, s mindent oda adott nekik, most hogy megöregedett, nem törődnek vele, egyedül hagyják gyöngeségében és fájdalmában. A csodatévő rabbi szemét az égre emelte, s pár perc csönd után azt válaszolta: „Igen így van ez, az Atya mindig osztozik a gyermekek szenvedéseiben, de a fiak nem osztoznak Atyjuk fájdalmában.”

Most mi föltekintünk arra, „Akit keresztül szúrtak”, föltekintünk, hogy megismerjük az Atya szenvedését, s osztozzunk fájdalmában, s így életté váljék bennünk az Evangélium üzenete: „Ne féljetek!”

Jézust halálra ítélik

Hányféle módon védekezünk a szenvedés ellen! Mennyi tudatos és öntudattalan trükkünk van, hogy kibújjunk a nehézségek alól! Hogy védjük magunkat és kis dolgainkat! Most látjuk Őt, aki kiszolgáltatja Önmagát. S így tanítván tanítja, hogy az igazságtalanság, a visszautasítás nem büntetés, hogy a gyűlölethez nem kell ok, s hogy mind ezt el lehet méltósággal viselni úgy, hogy a belső békénk megmarad. A gyakori kiáltozásunkra, hogy: Miért én? Miért így? Miért most? – az igazságtalanul elítélt Jézus az Isten válasza: „Nézd én veled együtt szenvedek”

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézus vállára veszi a keresztet

A Szentírás úgy beszél Jézusról, hogy „amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos bíróra” (1Pét 2,23). Evangélium ez, örömhír! Nem az a jó hír, hogy Általa külön elbánásban lesz részünk, hogy Miatta kivételezni fognak velünk, hanem az, hogy osztozhatunk, osztozni fogunk az Ő sorsában, hiszen a szeretet mindig hasonulni akar. Örömhír az, hogy van Akire úgy mint Ő, rábízhatjuk ügyünket, mert az Isten Igazságos Bíró, Aki mindent ismer. Ismeri a mi szenvedéseinket, és ismeri kínzóink mentségeit is, amiről mi nem akarunk tudni.

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézus először esik el a keresztjével

Az első esés döbbenete, megrendít mindenkit, Őt is és minket is. Nem vártuk volna Tőle, hogy ennyire gyönge, s magunktól sem, hogy ennyire esendőek vagyunk. Nem csak az a kinyilatkoztatás, amit Jézus mond, hanem mind az is, ami történik Vele. „Halandó csak halandót szerethet halhatatlanul” esendő, csak esendőt szerethet erősen, aki hozzánk lett hasonlóvá és nem az angyalokhoz. Most amikor Rá tekintünk, aki porba hullott, az emberré lett Istent látjuk, aki együtt érez az Ő testvéreivel, s azzal vigasztalja azokat, akik hagyják magukat vigasztalni: Nézd „az erő a gyöngeségben lesz nyilvánvalóvá!”

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézus Édesanyjával találkozik

Ez a találkozás számunkra némaságában beszédes. Anya és Fia nem szólhatnak egymáshoz, és nincs is mit mondaniuk. Végérvényesen kinyilvánult a Megváltás titka: Nem csak az Isten osztozik az ember sorsában, hanem az Istenszülő Szent Szűz, a Fájdalmas Anya révén az ember is részt vehet az Isten fájdalmában. Ez a konpassió, együttszenvedés. Mária társa, s általa mi is társai lehetünk a Megváltónak, „testünkben kiegészíthetjük azt a szenvedést, ami még hiányzik az Ő szenvedéséből.”

Könyörülj rajtunk Urunk!

Cirenei Simont kényszerítik, hogy vigye Jézus keresztjét

Tudjuk, s már ez is nagy bölcsesség a részünkről, hogy fölismerjük a kikényszerített jó nem érdem, s nem is tesz boldoggá. De itt van az Evangélium, az Isten bölcsessége: lehet, hogy nem elégít ki, de javamra válhat, hiszen Isten tud a kövekből is fiakat teremteni, mint ahogy tette ezt „Cirenei Simonnal, Sándor és Rúfusz apjával” (Mk 15,21), aki épp a mezőről jött. Mi is megjöttünk, s talán fiakká tesz minket is.

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézus arca Veronika kendőjén

Ez a „vaera ikon”, az igazi kép a mi Istenünkről. A könyörülő Isten az, Aki Jézusban megnyilatkozott, Aki nem a teljesítményt nézi, hanem az ember szívét, s aki önmagát adja nekünk, a mi szívünkért. Isten igaz képe az „értünk való”, aki a Fájdalmas Krisztus arcában mutatkozott meg. Veronika története jelzi, hogy Isten felé közeledni csak a részvéten keresztül lehet, s hogy valóban igaz, amit Jézus mond: „bármit tesztek egynek a legkisebbek közül velem teszitek”. Istent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni!

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézus másodszor esik el a kereszttel

A pokolba vezető út minden más vallásban a jószándékkal van kikövezve, de a kereszténység örömhíre, hogy a jószándékhoz meglesz az erő is. Lehet, hogy csak a következő esésig, de soha nem pusztán a tetteink tesznek igazzá minket, hanem a szándék, a szív is amiből fakadnak. Csak a szolga nem hibázhat. Az istengyermekség jóhíre, hogy akármilyen ügyetlenek, gyöngék vagyunk, ha el is vétjük a lépést, mindig lehet újra kezdeni. Az Atya mindent ismer. Ő nagyobb az eséseinknél is, így újból föl lehet állni, s elkezdeni előrlől önmagunk vonszolását.

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézus, síró asszonyokkal találkozik

„Ha így tesznek a zöldellő fával, mi lesz a sorsa a száraznak?” Valóban mi lesz a sorsunk nekünk száraz szőlővesszőknek, terméketlen fügefáknak, akik olyan sokszor menekülünk érzelgésbe a cselekvés helyett. Mi lesz a sorsunk nekünk, a bűnösöknek, a közömbösöknek, a gyöngéknek és a gyáváknak? Mi lesz a sorsunk?!

Isten válasza Jézus útja, ahogy körüljár s keres bennünket. Utánunk jön, mint az elveszettnek, elébünk jön, mint a tékozlónak, és egyértelművé teszi, hogy ez az út miértünk van. „Jeruzsálem leányai ne miattam sírjatok, hanem magatok és fiaitok miatt. Ha így tesznek a zöldellő fával, mi lesz a sorsa a száraznak!”

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézus harmadszor bukik el a kereszttel

Az embert az illúziói nehezen hagyják magára, de a harmadszori elesés után biztosan elhagyják, s hányszor érezzük, hogy milyen szomorú, ha már illúzióink sincsenek, de mégis csináljuk, mert csinálni kell. Hányszor vétkezünk a remény ellen. Ilyenkor vigasztal ez a Stáció, hogy nem vagyok egyedül aki fölsült, fölbukott, mert nézd: Ő ugyanúgy elesett immár sokadjára. Örömhír, hogy nincs teljesítménykényszer, részidő, hogy Isten egyes egyedül az erőfeszítést jutalmazza, s nem azt, hogy hogyan sikerült. Isten nem a hibátlanság tökéletességére hívott meg minket, hanem a használhatóságára.

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézust megfosztják ruháitól

Az emberi méltóság a legnagyobb kiszolgáltatottság közepette is ragyog. Lágerek, börtönök, kisemmizettek és üldözöttek bizonyítják ezt. Ő sem kereste a kiszolgáltatottságot, de nem is akart menekülni előle, hiszen Jézusról írja a Szentírás: „Istennel való egyenlőségét nem tekintette zsákmánynak, hogy minden áron ragaszkodjék hozzá, hanem kiüresítette önmagát”, azaz föltárta isteni mivoltát. Az önkiüresítés Isten bemutatkozása. Így hát nem emberi bölcsesség az, hogy amit el lehet venni tőlem – méltóság, boldogság, élet, haza, vagy bármilyen fontos dolog – az nem is az enyém, Mind ezt Jézus sorsa bizonyítja.

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézus testét a keresztre szögezik

Hányszor erőszakoskodunk, hányszor zsaroljuk egymást, s akarjuk erőszakkal elvenni azt, ami a miénk. Jézus már oda adta nekünk Magát, de mi a bizonyíték kedvéért meg is feszítjük Őt. Bizonyosság helyett bizonyítékot akarunk, de a bizonyíték soha nem tehet boldoggá egyikünket sem. Erőszakosak vagyunk egymással, Istennel szemben, de Jézus így imádkozik értünk: „Atyám bocsáss meg nekik, nem tudják mit cselekednek!” A szelídek nem csak a földet öröklik, hanem a boldogságot is.

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézus meghal a kereszten

„Nem bírta hát a roncsolt szív s tüdő”, meghalt az Istenember. Milyen gyönge ember volt ez a Jézus. Nehezen bírta a fájdalmakat. Pilátus maga is csodálkozott, hogy milyen hamar meghalt. Isten megismerte, megtapasztalta emberségünket. Nagypéntek evangéliuma: nem csak mi ismerjük meg Őt, hanem Ő is meg akarta ismerni a mi életünket egészen a legvégsőkig, a kínhalálig. Nagypéntek evangéliuma: „Legyőzte halállal a halált.” Ami miatt az ember megharagudott az Istenre, ami elől menekülünk: a halál, az lett megváltásunkká. Most már joggal mondhatja a vigasztalást Ő, akit keresztül szúrtak: „Nem is olyan nagy dolog a halál.”

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézus testét leveszik a keresztről és édesanyja ölébe fektetik

Ahogy a költő mondja: „…a fiúk mindig megjönnek, a lányok sohasem”. Haza tért tehát a Fiú, s mi magyarok tudjuk, hogy már az is boldogság, ha majd visszafogad minket az anyaöl. De emeljük föl tekintetünk „hitünk szerzőjére és bevégzőjére” Jézusra és az Ő anyjára, hiszen valódi konpassió ez, együtt szenvedés. „Imitatio Christi”, amikor mindenki a maga módján viseli szenvedését, amikor nem a külső hasonul, hanem az Isten akaratában való megnyugvásban találkozik Anya és Fiú.

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézus holttestét a sírba teszik

Követ is hengerítenek eléje. Emberileg véget ért a Názáreti Jézus ügye és esete. Már csak a balzsamozás van hátra, s átadják Őt a felejtésnek. Így szoktuk mi emberek, de nem így akarja az Isten. A sírbatétellel elkezdődik a végidő. Ki kell nyilvánulnia annak, ami történt. Ki kell nyilvánulnia a Megváltásnak. Krisztus nem pihen mint a holtak, Ő alászáll az alvilágba. Ahol mi csak holttestet látunk, s már azt se, mert kő zárja el, ott tovább munkálkodik az Üdvözítő: az Atyához vezeti az ószövetségi igazakat. Az Evangéliumnak nem szabhat határt a tér és az idő. Az Ő erejével mi is el tudunk hengeríteni olyan köveket, amelyek még elzárják az igazi örömhírt az emberek elől.

Könyörülj rajtunk Urunk!

Jézus feltámad a halálból

Istentől megvetettnek néztük, Akit elhagyott az Isten. Ügye is elveszettnek tűnt, pedig kapaszkodtunk Belé, mint ahogy az Emmauszi tanítványok mondják, de a „bölcsességet tettei igazolták”, így mondta, Jézus, és így is tette.

A Föltámadás az Ő tette miérettünk, hogy mindenki megértse, bízzon – higgyen abban, hogy ahol a kereszted áll, onnan lesz a feltámadásod is! Isten nem a lelkedet szereti és akarja megmenteni, hanem téged magadat. Ámen.

 

A halálról

„És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,

midőn szemét az Isten is lehúnyja.”

(Pilinszky János: Introitusz)

 

Devecseri Gábor: Ha elmész

Ha elmész, ne mondd azt, hogy „Elmegyek”,

még azt se, hogy „Megyek, de visszajövök”,

csak „Visszajövök”, azt,

hogy közben elmész, ebből is tudom.

Lásd, a temetők kapuján

Ízlésesen, és a közbeeső

Halálra való minden célzás nélkül

Csak ennyi áll: „Feltámadunk”.

 

Radnóti Miklós: Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,

alszik a pókháló közelében a légy a falon;

csönd van a házban, az éber egér se kapargál,

alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,

kasban a méh, rózsában a rózsabogár,

alszik a pergő búzaszemekben a nyár,

alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;

fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

 

Gárdonyi Géza: Ha meghalok

Ne nézzetek rám borzalommal,

ha meghalok:

az a halott a koporsóban

nem én vagyok.

Csak hamu az, elomló televény.

A láng eltűnt. A láng, - az voltam én.

 

Sorsomnak gyászán se könnyezetek,

s ne mondja a pap: „Íme, porba hullt!”

Sirassátok az árva gyermeket,

s ne a rabot, aki megszabadult.

 

S mikor a szónok a sírnál beszél,

és végül kiált: „Hát Isten veled!”

ne le a sírba integessen nékem,

fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!

 

Weöres Sándor: Az élet végén

Átbóbiskoltam teljes életem.

A látványok, mint álmomban, forogtak,

semmit se tettem, csak történt velem,

ezernyi versemet fél-éberen írtam

dohányfüstben, nem is tudom hogyan.

Süvölvény-kortól fogva mostanig

asszony-kormány pólyált vattába és

elzsongított, nem bírtam tenni, élni,

szunnyadtam délben, írtam éjszaka,

sötétben szálltam, mint a denevér,

benső szemem nyílt a külső helyett.

Ha közben bölcsesség, vagy balgaság

felrázott volna, szenvedés, akármi:

kazánom túl-erős volt, sose robbant,

minden belül kavargott, forrt, feszített.

Dúlt két világvihar, százmillió

ember pusztult, meghalt anyám-apám:

álmomból serkentőnek mind kevés volt,

akárhogyan szégyenlem, így igaz.

Mindent vetítővásznon éltem át,

még akkor is, ha engem hajkurásztak

disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy

fejem körül fütyültek a lövések,

aludtam folyton, egykedvűn. De most,

hogy vénülés megrázza tagjaim

és bőrömben koccint a csontjaimmal:

végtére fölriadnék és szaladnék

szürcsölni elmulasztott kéjeket,

örülni, s örömöt megbánva, fájni,

késő gyönyörtől megrokkanva halni,

bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan,

mint trágyadombon a veszettkutya.

De, mint mindent, ezt is csak álmodom.

Ha mindeddig nem ébredtem: tudom,

most már halálig hortyogok. Talán

a haldoklás majd ébren szembesít

minden mulasztás terhével. Talán

az álmon túli csöndben ébredek.

 

Juhász Gyula: Szimpozion

Valahol lenni kell egy lakomának,

Hova hivatalos, kit idelenn

Halálba űzött az éhség, a bánat,

A reménytelen szerelem.

Valahol lenni kell egy palotának,

Hova bejáratos, kit idelenn

Minden örömből és fényből kizártak,

S elhullt a rögös útfelen.

 

Valahol lenni kell egy orgonának,

Melyen majd egyszer befejezhetem

a dallamot, mely itt halálba bágyadt,

S amely az életem nekem.

 

A Bölcsesség könyve a halálról (Bölcs 3,1-8)

Az igazak lelkei Isten kezében vannak,

s a halál kínja nem éri őket.

Úgy látszott a balgák szemében, hogy meghaltak,

távozásukat balsorsnak vélték,

és végső romlásnak, hogy elmentek tőlünk,

ők azonban békességben vannak,

ha kínt szenvedtek is az emberek szemében,

reményük halhatatlansággal teljes,

kevés fenyítés után nagy javakban van részük,

mert Isten próbára tette,

és magához méltóknak találta őket.

Megvizsgálta őket, mint az aranyat a kohóban,

és elfogadta őket egészen elégő áldozatul.

Látogatásuk idején pedig

az igazak felragyognak,

olyanok lesznek, mint a szikra,

amely a nádasban tovaterjed,

ítélkeznek nemzeteken, és uralkodnak népeken,

s az Úr lesz a királyuk örökké.

 

Gárdonyi Géza: Útra készülődés (részlet)

Miatyánk Isten, Mindeneknek Atyja,

kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,

az én szívem kétség nem szorongatja,

midőn indulok végórám elé.

A halál nékem nem fekete börtön,

nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:

egy ajtó bezárul itt lenn a földön,

s egy ajtó kinyílik ott fenn az égen –

ez a halál.

 

Angelus Silesius: A kerubi vándor (részlet)

Nem hiszek a halálban: haljak bár miden órán,

Mind valamennyiszer magasabb élet vár rám.

 

Egyedül a halálban lehetünk szabadok.

Mondom: minden dolog között ő a legjobb dolog.

 

Nem élek, nem halok: Isten maga hal bennem,

És mindig mindenestül Ő él az életemben:

 

Mondom: nem hal meg semmi, csak épphogy másik élét,

(Ha még oly nyomorult is), csak a halálban éled.

 

Nem mozgat semmi téged, magad vagy a kerék Te:

Mely magától szalad és nincsen pihenése.

 

Ha válogatás nélkül veszed a dolgokat,

Örömben, fájdalomban nyugalmad egy marad.

 

Ki a pokolban is pokoltalan nem élhet,

Nem adta még magát egészen Istenének.

Csoda dolog az Isten; az Ő, amit akar;

És ami: azt akarja, mérték- és céltalan.

 

Végtelen nagy az Isten (egyhamar elhiggyétek!)

Soha még Ő sem éri végét istenségének.

 

Isten áll, alap nélkül, méredzik mérték nélkül.

Ember, megérted ezt, ha szellem vagy szellemérül.

 

Csak egyet szeretek, s hogy mi az, nem tudom:

S mert nem tudom, azért akarom oly nagyon.

 

Ha szeretsz valamit – (nem ez vagy az az Isten!)

Úgy semmit sem szeretsz, hát a valamit vesd el.

 

Boldog való vagyok, vagy tán valótalan,

Mindennek ismeretlen, más és rokontalan.

 

Idő: mint az öröklét; – Öröklét: mint idő, –

Hacsak különbözésük benned nem áll elő.

 

Ki rendületlen-egy, öröm-kín-bánatában,

Attól nincs messze már Isten egyformasága.

 

Mustármag szellemünk; ha napja rá ragyog:

Boldog gyönyörűséggel, mint Isten, nőni fog.

 

Ember, míg fáradsággal, munkával törsz erényre,

Addig még nem tiéd, csak hadakozol érte.

Istenhez ne kiálts: a kútfő temagadban:

Amíg el nem tömöd, omlik elállhatatlan.

 

Ha nincs bizalom benned, és úgy imádkozol,

S nem hagysz Istenre mindent: vigyázz, káromkodol.

 

Kinek a lába béna, vakok a szemei,

Éber legyen: tán Istent valahol megleli.

 

Ember, ha nyugtodért keresed az Urat,

Magadat keresed, nem fit: még szolga vagy.

 

Lehetnék bár szeráf: ha amúgy többet érek

Az Úrnál, legyek inkább leghitványabbka féreg.

 

Gonosztól lelkedet kereszt és Golgota,

Ha ott nincs benned is, nem váltja meg soha.

 

Nehéz a szeretet. Szeretni nem elég:

Kell, hogy – mint Isten – a szeretet maga légy.

 

Oly fényben él az Isten, amelyhez nincsen út;

Ki úttá maga nem lesz, láttáig sohse jut.

 

Megállj, hová rohansz? Tebenned van a menny:

Soha meg nem találod az Istent más helyen.

 

Hogyan lehet, ó, ember, még valamire vágyad,

Ha átölelted Istent s a mindent megtaláltad?

Ki úgy van, mint ki nincs és nem is volt soha,

Az már-már csupa Isten (ó, örömünk okai)

 

Én nekem kell az Isten, én kellek őneki:

Ő engemet segít, Én Őt kifejleni.

 

Az Isten képét hordom. Ha úgy tetszik neki,

Önnönmagát csak bennem, bennünk, szemlélheti.

 

Istennek igéjében élnek a teremtmények:

Hogy omlanának hát el, hogyan enyészhetnének?

 

Olyan csendes az Isten, a semminél is semmibb.

Az látja, aki látja a mindenben a semmit.

 

Kell hogy a nap legyek és fénnyel festeném meg

Színtelen óceánját a teljes istenségnek.

(Sík Sándor fordítása)

 

Weöres Sándor: Prae-existentia

Isten gondol öröktől fogva téged,

elméjében léted, mint szikla áll.

Mi ehhez mérve habfodornyi élted?

és mit változtat rajtad a halál?

 

Dylan Thomas: És nem vesz rajtuk erőt a halál

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Olybá vétetnek majd a pőre holtak,

mint lakói a szélnek s esti holdnak;

míg csontvázuk letisztogatva korhad,

csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;

ki elveszti eszét, majd észre tér,

ki tengerbe vész, ismét partot ér;

szeretők halnak, él a szerelem;

és nem vesz rajtuk erőt a halál.

 

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Bár a tenger örvényei alatt

nyugosznak, holtuk meddő marad;

kínpadra vonva, hol az ín szakad,

s kerékre kötve, meg nem törhetők;

kezük között kettéhasad a hit,

s orrszarvú bűnök testüket átdöfik;

minden széthull, de ellenállnak ők;

és nem vesz rajtuk erőt a halál.

 

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Nem hallják immár a sirály jaját

s a parton megtörő hullám zaját;

hol virág lélegzett, fejét virág

nem emeli az erős szélbe már;

bár nincs eszük, s feküsznek mereven,

lényegük általüt a százszorszépeken,

s nap felé tör, amíg csak a nap áll,

és nem vesz rajtuk erőt a halál.

(Kálnoky László fordítása)

 

Devecseri Gábor: A múlandóság cáfolatául

1

Az értelem, ha már kinyílt,

mindétig itt sugárzik;

gazdája holtával se hal;

nem illan, szét nem ázik.

 

A szépség ha már kinyílt,

nem válik barna röggé;

virág, ha egy napig van itt,

egynap van itt örökké.

 

2

„Törékeny az öröm” – sikoltják

vagy mondják elnéző-szelíden

a költők századokon át.

 

Nincs állandóbb, úgy vettem észre.

 

Hogy megmarad! Nem az egészre

emlékszel, a múlt mély tavát

tétova búvárként bebolygva:

hol ronda rém barlangja tát

iszony-torkot, hullámok gyöngéd

homálya függönyzi valóban

múlttá, elmúlttá; aranyát

látod csak csillogni a mélyben,

csak ez süt a függönyön át,

bármily piciny volt. S egy sziromra

élesebben látsz, mint a romra.

És ha az öröm oly törékeny,

mért őrzöd álmodozva ébren

makacs-szelíden a saját

napjaid forró-hidegének

s oly sok szeretted

tavi-mélyben

messze-áramló idejének

csak mosolyát?

 

Dylan Thomas: Ne ballagj csöndben amaz éjszakába

Ne ballagj csöndben amaz éjszakába,

lobogj, öregkor, a jó szürkületben:

tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.

 

A bölcs, mert villám nem pattan szavára,

s bár a homályt végül megérti rendben,

nem ballag csöndben amaz éjszakába.

 

A jó, ha már több hullám nem dobálja,

a zöld öbölt siratja s elveszetten

tombol, dühöng, ha jő a fény halála.

 

A szertelen, ki a napot cibálta

röptében, s most tettétől visszaretten,

nem ballag csöndben amaz éjszakába.

 

A zord, ki vaksin haldokolva látja:

meteorláng vidulhat vak szemekben,

tombol, dühöng, ha jő a fény halála.

 

S apám, te, a bús magaslaton állva,

vad könnyek közt átkozz vagy áldj meg engem.

Ne ballagj csöndben amaz éjszakába.

Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.

(Vas István fordítása)

 

Szergej Jeszenyin: A fekete ember

Pajtás, pajtás,

nyomorult betegen sínylődöm.

Nem is értem okát se, miféle baj ez?

Hol szél fütyörész

a letarlott puszta mezőkön,

majd mint az ősz a cserést,

agyamat beszitálja a szesz.

 

Fejem fülemmel úgy integet, mint

szárnyaival madárka,

nyakán: féllábon állni,

ereje nincs tovább.

Fekete ember,

feketén fekete,

fekete ember

telepszik mellém az ágyra,

fekete ember

nem hagy aludni éjeken át.

 

Fekete ember

ujjával ocsmány könyvbe tapadva

fölibém hajlik, akár

halott fölé a pap,

s holmi dőre pimasznak a sorsát

olvassa, varrja nyakamba.

Bánatba, kínba taszítana csak,

feketén fekete,

fekete ember.

 

„Hallod-e, halld -

mormogja nekem -,

e könyvben sok remek eszmét,

terveket látok.

Ez az ember

oly földön élt, melyen

a legszörnyetegebb nép:

betörők, sarlatánok.

 

Decemberben náluk

ördögi tiszta a hó,

rokkájuk a hóviharok

vígan fonogatják.

Emberünk, bár kalandor, bohó,

de nemében rangos,

valódi nagyság.

Elegáns ő és

költő ráadásul,

nem szálfa-magos, de

amúgy jó markos gyerek,

volt neki valami nője,

negyvenen is tán túl,

kit hol cemendének, hol meg

kedvesének nevezett.

 

Jó sors – magyarázta –, csak ott van,

hol kéz és elme ügyes.

Balsors űzi mind,

ki szivében szerény, aki félszeg.

Sebaj hát, bármi

sok kínt szerez

hazug tetetése a

csalfa beszédnek.

 

Jöhet szél, zivatar,

mindennapi fagy,

bármily vereség

fájdalma gyötörjön,

míg kifelé derűs, egyszerű vagy,

művész, ragyogóbb nincs nálad a földön.”

 

„Te fekete ember,

tovább olvasni ne merd!

Nem vagy lélekbúvár,

hogy bensőmben kotorássz.

Mi közöm botrányos

költőd életéhez?

Kérlek, vidd a könyvet,

szórakoztass vele mást!”

 

A fekete ember

szemrehányón néz felém,

mintha kék okádás

törne át tekintetén,

s mintha mondaná rám:

betörő

zsivány vagyok,

szemtelen-pimaszul itt

kiraboltam valakit.

……………………….

Pajtás, pajtás,

nyomorult betegen sínylődöm.

Nem is értem okát se, miféle baj ez.

Hol szél fütyörész

a letarlott puszta mezőkön,

majd, mint az ősz a cserést,

agyamat beszitálja a szesz.

 

Fagyos éjszaka.

Keresztútak néma magánya.

Ablakból nézem, a házba

vendég se jön, se barát.

Tele van szórva a síkság

permetegen-puha mésszel.

Vonuló lovasokként

kertembe gyűltek a fák.

 

Valahol baljós

éji madár zokog egyre.

Falovasok léptének

kopogó zaja csendbe merül.

S ím a fekete ember

cilinderét megemelve,

hanyagon szétnyitva zakóját,

székembe újra leül.

 

„Hallj ide, halld!” –

hörög és arcomba mered,

folyton, folyvást

közelít elébem. –

Sose láttam csirkefogót,

kinek ily meddőn,

ily ostoba-mód kell

gyötrődnie ébren.

 

De talán nem is így van!

Hisz holdas az ég.

Mi kellene hát,

mire vársz, te mimóza, te álmatag?

Tán bizony ő jön titokban,

vastag-combu babád,

s zengetni fogod előtte

fülledt, epedő dalu lantodat?

Haj, imádom a mókás

költők seregét!

Körükben mindig hallok

kedvemre való történeteket.

Kamaszlány figyel eképp

vadüstökű szörnyű tanárra;

világról szól az, ám a szavából

sóvár nemi vágya remeg.

 

Már nem tudom merre, de

volt egy falu,

Kalugában talán, vagy

Rjazany-vidéken,

jámbor paraszti

családban élt ott egy fiu,

lenhaja volt, és ragyogott szeme kéken…

 

S lett siheder ifjú,

költő ráadásul,

nem szálfa-magos, de

amúgy jó markos gyerek.

Volt neki valami nője,

negyvenen is tán túl,

kit hol cemendének, hol meg

kedvesének nevezett.”

 

„Fekete ember, te

leggaládabb jövevény,

régtől övez téged

zord gyalázatod híre.

Bősz dühömben végül

sétapálcám kapom én,

s vágom egyenest pofádba,

orrod tövibe…”

 

……………………………

… Kihúnyt a hold.

Hajnal kék fénye dereng.

Ó éj, mi mindent

taposol te el éjszaka?

Cilinderesen állok.

Nincs más idebent,

csak én egyedül…

s a tükör bezuzott fala…

(Fodor András fordítása)

 

Ady Endre: Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,

Hisz percről-percre temetünk,

Vesztett remény mindenik percünk

És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,

Temetkező szolgák vagyunk!

– Dobjuk el a tettető álcát:

Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek

Undorít meg e sárgolyón…

Hulló levélt hányszor feledtet

A megváltó, a gyilkos ón!…

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

Hogy vigasztaljuk önmagunk –

– Dobjuk el a tettető álcát:

Ma ünnep van, ma sírhatunk!…

 

Kosztolányi Dezső: Mikor az este hirtelen leszáll

Mikor az este hirtelen leszáll,

olyan a kertünk, mint a temető.

Szomorkodik a vén jegenye-szál,

s a hold ezüst lepelbe leng elő.

 

Sápadva bolygom át a régi kertet,

a vén akácok látnak s megijednek.

 

A kisgyerek lehúnyja a fejét,

és fél az éj. És reszket a setét.

 

Dsida Jenő: November

A holtak dicsérete

Meghaltunk, testvér, valamennyien.

Csak ők élnek még, ők, a régi holtak.

A néma ablakok sora kiholt, vak:

Láttál temetőt? Ugy-e mind ilyen?

 

A holtak este csillagot csiholtak

fölénk, a kegyelet rajtunk pihen:

egy csillag ég minden fájó sziven

s világít minden zártredőnyű boltnak.

 

A koszorúk felülről egyre hullnak,

az őszi szélben száz virág forog

s kéményeken, tetőkön tornyosulnak.

 

Éjjel peregnek csöndes záporok:

bús, bölcs sírással érettünk búsulnak

a Bólyaiak s Bethlen Gáborok.

 

Kosztolányi Dezső: Ó, a halál

Ó, a halál.

Mi ismerjük csak, pici gyerekek.

Utunkba áll,

s könnyes, pityergő szájunk megremeg.

Ó, a halál.

A játszótársunk és tréfál velünk.

Rohanva száll -

Ő a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk,

tépázza gallérunk, ijedve forgunk,

és kacagás közt betöri az orrunk.

Kutakba látjuk, mély vizek felett,

sötét szobákba kuksol reszketeg,

lepedőben - így mondta épp a dajka -

kasza van a kezében, nincsen ajka,

és fondoran vigyáz,

mikor suhan az esti láz,

s a hőmérőn, ha ugrik a higany,

csontos markába hahotáz vigan.

Övé a bál,

Ő a halál.

Farsangos éjen a nagyok mulatnak,

de kis szobánkba fekete az ablak,

az éjbe kint

Ő ránk tekint.

Mi gyermekek, mi küszködünk vele,

s játékpuskánkat fogjuk ellene.

 

Szergej Jeszenyin: Ég veled, barátom

Ég veled, barátom, isten áldjon,

elviszem szívemben képedet.

Kiszabatott: el kell tőled válnom,

egyszer még találkozom veled.

 

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.

Ne horgaszd a fejedet, hiszen

nem új dolog meghalni a földön,

és nem újabb, persze, élni sem.

(Rab Zsuzsa fordítása)

 

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

 

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

 

Csorba Győző: Se föl se le

Ha kilépek: se föl se le

a mérleg egy helyben marad

nyerés vesztés nem jár vele

úgy múlik mint szokott a nap

mint a nagyvilágban szokott:

itt győztesen ott rongyosan

lesz áldott és lesz átkozott

lesz boldog és boldogtalan

 

Az égen felhőtörmelék

a földön egy-szemernyi sár

nem csúfos ám csöppet se szép

semmi többlet és semmi kár

 

A nagy világ-statisztikán

nem változik meg semmi sem

kilépésemmel sem hiány

fölösleg sem lesz úgy hiszem

 

Dsida Jenő: Sírfelirat

Megtettem mindent, amit megtehettem,

kinek tartoztam, mindent megfizettem.

Elengedem mindenki tartozását,

felejtsd el arcom romló földi mását.

 

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

 

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

 

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

 

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

 

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

 

Pierre Matthieu: Az élet és a halál négysorosaiból

Ítélje bárki a halált rettenetesnek,

s mondja: borzad tőle minden, ami csak él:

előttem ő a cél és egyúttal a kezdet,

melynél indul a jó és a rossz véget ér.

 

Borzad az ember a haláltól és gyalázza,

bár javára van a nagy törvény ezzel is:

Kezdet s Vég egyaránt a Természet leánya

s nincs benne idegen, se szörnyű, se hamis.

 

A Halálnak ez a rútsága puszta látszat:

ragyog homloka a csalóka fény alatt:

de nincs több félelem, mihelyt lehull az álarc:

nevetsz a gyermeken, ki képtől megriad.

 

Rakják, torzítva, a Halált sok fura pózba:

koporsód hozza és kaszáját lengeti:

de ahogy szőrt s tollat rakni az angyalokra,

éppolyan mese őt csontváznak festeni.

 

Előre meghal az, aki fél a Haláltól:

köztünk van, de magát halottnak érzi már:

szívében ül a vég: egész élete gyász-tor:

a halálfélelem rosszabb, mint a halál.

 

Ennek kincs a világ, annak meg puszta semmi:

ez a hasznot lesi, az rang becsületét:

a gyönyöreiért ostobaság szeretni

s a fájdalomért gyűlölni hülyeség.

 

Fent szélcsönd mosolyog, lent gyötrelmes ár zúg:

az élet sikerek és bukások elegye:

sírva kezdjük útját, verejtékezve járjuk,

és fájdalom nélkül nem végzi senki se.

 

Az élet asztal: négy játékos ül köréje:

bankárjuk az Idő, ki mindent dirigál:

vacog a Szerelem és egyre fogy a tétje:

az Ember mosolyog: s mindent visz a Halál.

 

Szép szem, száj, kéz? Csak egy szellő kell, egy betegség,

s tűnik! Ha tizenöt éves: nyíló varázs:

ha húsz: teljes virág: ha harminc, már csak emlék:

tűz volt, és hamuvá omlik, mint a parázs.

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

Szergej Jeszenyin: Elmegyünk egy kicsit mostan innen

Elmegyünk egy kicsit mostan innen,

oda, hol csönd s boldogság fogad.

Készítem is, amit el kell vinnem,

mulandó-romló cókmókomat.

 

Tág határ, ti drága nyírfa-erdők,

homok-rónák, ti előttetek,

előttetek, semmibe tünendők,

nem tudom titkolni könnyemet.

 

Mert szerettem, nagyon is szerettem,

mi a léleknek testet adott.

Nyárfák csendjét, ahogy rezzenetlen

bámulták a rózsaszín folyót.

 

Elgondoltam sok bölcset-bolondot,

eldaloltam bajt és örömet:

voltam e bús földön mégis boldog,

mert szívem kedvére verhetett.

 

Boldog voltam, asszony ült ölemben,

hevertem fűben, virág között.

A barmot is öcsémként vezettem,

öklöm egyet főbe nem ütött.

 

Nincsenek ott, tudom, szagos erdők,

nem zizeg ott hattyúnyaku rozs.

Szívem az örökre eltünendők

hada láttán ezért bánatos.

 

Tudom, hogy ott hasztalan keresnék

homályban aranyló réteket.

Azért is oly drágák, kik velem még

együtt élnek itt, az emberek.

(Illyés Gyula fordítása)

 

Bűnbánat

„Keressetek és megtaláltok,

ha teljes szívetekkel fordultok Hozzám.

Engedem, hogy megtaláljatok,

mondja az Úr.”

(Jer 29,13-14)

 

Balassi Bálint: 27. Zsoltár

Az én jó Istenem, ha gyertyám nékem

minden sötétségembe,

S ha éltemet őrzi s fejemet menti,

hát ki mint ijeszthetne?

Hahogy sok ellenség reám fegyverkezék,

tőlök jóvoltából megmente,

Rám dühödt szájokból kivőn ő markokból,

rajtam mert ingyen könyörüle.

 

Kiért áldom nevét és nagy kegyelmét,

míg ez testben élhetek,

Tőle ezelőtt is ez egyet, s most is

kértem, hogy ránézhessek,

Az imádság lelkét adja reménségét,

hogy egyedül csak benne higgyek;

Eszemet az Sátán ne hajtsa más után,

szent cselekedetin örvendjek!

 

Őt áldja énekszóm, versemre okom

légyen csak ő énnékem,

Mert ő árnyékában és sátorában

megtart, nem hágy elvésznem,

Mint erős kőszálra, viszen hatalmára,

hol nem árthat sok ellenségem,

Sőt noha úgy tetszik, hogy most is aluszik

az Úr, de tőlök megment éngem.

 

Kiért én megállom nagy fogadásom,

s őtet holtig dicsérem,

Könyörülj énrajtam azért, jó Uram,

s végy ki ez búból éngem,

Emelj fel, Istenem, segélj, reménségem,

mert csak benned bízik bús lelkem,

Szemem csak reád néz, félvén, hogy majd elvész,

ne hágyj, reménlett idvösségem!

 

Ne hágyj ez sötétben, s ne rejts el előlem

szerelmes orcád fényét,

Vésznem szinte ne hágyj kísértet miatt,

s tarts meg adtad éltemet

Sok ellenségimtűl, kik vötték már körül

egyedül ártatlan fejemet;

Éngem már barátim, szüléim, rokonim

elhadtanak, mint veszett embert.

 

De az jó Úr Isten, ki az híveken

esik veszedelmekben,

Éngemet nem hagya, bűnből kihoza

nagy csudálatosképpen.

Irgalmas szent Atyám, engedjed, hogy tudjam

az te utaidot követnem,

Arról se félelem, se más dolog éngem,

hogy soha el ne téveszthessen!

 

Rágalmazó nyelvtől, ál ellenségtől

ments meg, Uram, éngemet,

Mert hazug tanúkkal, keserves szókkal

káromlják életemet,

Nyelvek ő fegyverek, kivel dühösködnek,

keresik csak veszedelmemet;

Ha vélem nem volnál, s nem bátorítanál,

éltemben értek volna véget.

 

De az te jóvoltod és ígérted jód,

kit búm után vígan adsz,

S az a boldog élet s kegyelmességed,

kit vélem hittel váratsz,

Biztat nyavalyámban, vigasztal sok búmban,

s tudom is, hogy sok jókkal áldasz,

Senki ne féljen hát, mert az Úr sok jót ád

néked, ki csak ő benne bízhatsz.

 

Balassi Bálint: 54. Zsoltár

Az te nagy nevedért tarts meg, én Istenem,

Győzhetetlen erőddel állj bosszút értem,

Hallgasd meg már sok imádságimot, Uram, énnékem,

Ne feledkezzél teljességgel így el énfelőlem,

Bizonyos reménségem,

Segélj, most ideje, légy jelen nékem!

 

Énreám mert nagy sokan most feltámadtak,

Olyanok, kik véled semmit nem gondolnak,

Sürgetik lelkemet, mert szörnyű halálomra járnak,

Én penig segítségül csak téged egyedül várlak,

Ím, majdan elfogyatnak,

Ha elhadsz, és torkokba vetsz azoknak.

Én életemet, Uram, te támogatod,

Búval borult lelkemet megvigasztalod,

Ellenségimnek az kölcsönt te bővön még megadod;

Igazságoddal az álnok szíveket is megrontod,

S nyilván megbizonyítod,

Hogy segéli az hív embert jobb karod.

 

Tenéked akkor hálát adok örömmel,

Áldozom szívem szerint szép dicsérettel,

Az te felséges nagy nevedet áldván tisztelettel,

Mint teremtetted ember ha járhatok bátor szívvel,

Dicsérlek énekekkel,

Hogy veszteket láthattam két szememmel.

 

Balassi Bálint: 42. Zsoltár

Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett

Hegyeken-völgyeken széllyel mind kergetett,

Rí, léh, s alig vehet szegény lélegzetet,

Keres kútfejeket,

 

Úgy keres, Úr Isten, lelkem most tégedet,

Szerte mind kiáltván az te szent nevedet,

Szabadulására, hogy onts kegyelmedet,

Mint forrásfejedet.

 

Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,

Italom csak méreg keserű könyvemtűl,

Midőn ily szót hallok én ellenségimtűl,

Kiben lelkem elhűl,

 

Mond: Te számkivetett, nyavalyás megomlott,

Amaz reménletted Istened most holott?

Tőled immár régen talám elhasomlott,

Hogy vagy ilyen romlott.

 

Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletembe,

Hogy kevély ellenség azt veti szemembe,

Kin elkeseredem, s ottan jut eszembe,

Mint éltem helyembe,

 

Midőn nagy sereggel, zengéssel-bongással,

Templomodba mentem szentelő áldással,

Szinte az ajtódig, sok szép hangossággal,

Oly nagy méltósággal.

 

De te mindazáltal, szomjú lelkem, ne félj,

Sőt régi Uradban minden ellen remélj,

Bízván kegyelmében, higgy, és csendesen élj,

Gonoszt hozzá ne vélj,

 

Mert meg megtéríti régi szerencsédet,

Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet,

Tél után tavasszal mint az szép kerteket,

Megáldja fejedet.

Kiért mondasz te is néki dicséretet,

Mint egy fülemile sok szép énekeket,

Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket,

Nyeljek sok bút s mérget,

 

Csak légyen korosként lelkével mellettem,

Hogy fájdalmam miatt ne vésszen életem,

Mint Jordán és Hermon, fogyhatatlan hitem,

Légyen erős lelkem!

 

Mert ha tenger búsul parancsolatjára,

Hát rám is ő ereszt bút, bűnös fiára,

Támaszkodom azért jóakaratjára,

Mint atyám karjára,

 

Főképpen, hogy tudom, már hogy nemsokára

Megkönyörül rajtam az bosszúságára,

Az ki járt életem vesztére s kárára,

Szégyenvallására.

 

Kiért áldom őtet, erős kősziklámot,

Csak ne hágyja fogyni el bizodalmamot,

Mikor bosszontással gyújtják nyavalyámot,

Mint olajjal lángot,

 

Mondok: Csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem,

Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem,

Hogy azzal terjesztik keservemet bennem,

Kész volnék holt lennem.

No azért elbágyadt lelkem, te ne búsulj,

Buzgó imádsággal sőt Uradra burulj,

Erős reménséggel csak őhozzá szorulj,

Tőle el ne fordulj!

 

Ady Endre: Az Isten ballján

Az Isten van valamiként:

Minden Gondolatnak alján.

Mindig neki harangozunk

S óh, jaj, én ott ülök a balján.

 

Az Isten könyörületes,

Sokáig látatlan és néma,

Csak a szívünkbe ver bele

Mázsás harangnyelvekkel néha.

 

Az Isten nem jön ám felénk,

Hogy bajainkban segítsen:

Az Isten: az Én és a kín,

A terv s a csók, minden az Isten.

 

Az Isten hatalmas nagy úr,

Sötétség és világosság,

Rettenetes, zsarnok lakó:

Lelkünkbe ezredévek hozták.

 

Az Isten az egyszerűség,

Unja a túlságos jókat,

Unja a nyugtalanokat

S a sokszerű, nagy álmodókat.

 

Az Isten engem nem szeret,

Mert én sokáig kerestem,

Még meg se leltem s akkor is

Kötődtem vele s versenyeztem.

 

Az Isten van valamiként:

Minden Gondolatnak alján.

Mindig neki harangozunk

S óh, jaj, én ott ülök a balján.

 

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,

Van gyermekem és feleségem.

Szívem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.

Van kertem, a kertre rogyó fák

Suttogva hajolnak utamra,

És benn a dió, mogyoró, mák

Terhétől öregbül a kamra.

Van egyszerű, jó takaróm is,

Telefonom, úti bőröndöm,

Van jó-szívű jót-akaróm is

S nem kell kegyekért könyörögnöm,

Nem többet az egykori köd-kép,

Részegje a ködnek, a könnynek,

Ha néha magam köszönök még,

Már sokszor előre köszönnek.

Van villanyom, izzik a villany,

Tárcám van igaz színezüstből,

Tollam, ceruzám vígan illan,

Szájamban öreg pipa füstöl.

Fürdő van, üdíteni testem,

Langy tea, beteg idegemnek.

Ha járok a bús Budapesten,

Nem tudnak egész idegennek.

Mit eldalolok, az a bánat

Könnyekbe borít nem egy orcát,

És énekes, ifjú fiának

Vall engem a vén Magyarország.

De néha megállok az éjen,

Gyötrődve, halálba hanyatlón,

Úgy ásom a kincset a mélyen,

A kincset, a régit, a padlón,

Mint lázbeteg, aki feleszmél,

Álmát hüvelyezve, zavartan,

Kezem kotorászva keresgél,

Hogy jaj! valaha mit akartam,

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

A kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban

S már nem vagyok otthon az égben.

 

József Attila: Én nem tudtam

Én úgy hallgattam mindig, mint mesét

a bűnről szóló tanítást. Utána

nevettem is - mily ostoba beszéd!

Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

 

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség

barlangja szívem. Azt hittem, mamája

ringatja úgy elalvó gyermekét,

ahogy dobogva álmait kínálja.

 

Most már tudom. E rebbentő igazság

nagy fényében az eredendő gazság

szívemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:

bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,

hogy ne maradjak egész egyedül.

 

Balassi Bálint: Balassi Bálint nevére, melyben könyörög bűn bocsánatjáért, és hálákat is ád, hogy Istenhez való megtérése által kedvet lelt Istennél; s azáltal az örök kárhozattól megszabadult

Bizonnyal esmérem rajtam nagy haragod,

Felséges Úr Isten, és kemény ostorod,

Kivel tagaimot,

Bűneimért nékem igen ostorozod.

 

Alázatos szívvel, Uram, téged kérlek,

Ellenem felemelt kezeidet tarts meg,

Szent Isten, könnyíts meg,

Irgalmasságod is énhozzám mutasd meg!

 

Láttam bűneimet, kikkel életemben

Vétkeztem ellened, vitt ördög az bűnben

És az test az tőrben,

De mégsem gondoltam, hogy így járjak ebben.

 

Anyámnak méhében bűnben fogantattam,

Kiből noha tőled kimosogattattam,

De gyarlón maradtam

És annak utána visszatántorodtam.

 

Soksága bűnömnek rettegtet éngemet,

Csak irgalmasságod biztatja szívemet,

Siratván bűnömet,

És szívből óhajtom kegyelmességedet.

 

Senki nincsen, Uram, ki bűn nélkül éljen,

Mert még az igaz is hétszer ő napjában

Béesik az bűnben,

De szent lelked, azki ismét felemeljen.

 

Illik, hogy elfordulj, Uram, bűneimtűl,

Kivel rakva vagyok talpig mind tetétűl,

De kegyességedtűl

Nem illik, hogy megfossz irgalmasságodtúl.

 

Bocsásd meg kötelét inkább ajakimnak,

Kik szüntelen téged felmagasztaljanak,

Hálákat adjanak,

Jóvoltodért néked híven szolgáljanak.

 

Az én lelkem is kész mindenkor dicsérni,

Irgalmasságodért nagy hálákat adni,

Rólad emlékezni,

Gondolatim rajtad mindenkor tartani.

 

Légyen ez énnékem az én bűneimért,

Nagyobbal is néked mert tartozom ezért,

Nagy sok vétkeimért

Éngem el nem vetél sok álnokságimért.

 

Ím, ha bűneimből ki nem térek vala,

Vagy hogy vétkeimből ki nem emelsz vala,

Ím, mint vészek vala,

Örök kárhozatra tántorodom vala.

 

Néked azért nyelvem híven énekeljen,

Elvött jovaidért tégedet dicsérjen

És holtig tiszteljen,

Hogy annak utána örökké élhessen!

 

Tanúságra szerzé ez verseket öszve,

Kinek neve vagyon az versek fejébe,

Magát megesmérte,

Ajánlja is magát Istennek kezébe.

 

René Guy Cadou: Életgyónás

Uram! Ki tudja, tán már holnap rád találok!

Éjszaka lesz! A rét korlátja mellett álldogálok,

Tudod! Mint Gauguin képén a festő, ormótlan facipőben,

Mandulaszínű körgallérban, amely kifakult az őszi esőkben,

És várom, hogy jöjj, te vagy angyalod, vagy szertartóid közül valaki,

Az ég négy deszkafala közt, amelyek mint egy gyóntatószék falai,

Ó, várlak téged, közeledsz az úton, hogy megszólíts és én megzavarodjam.

Íme a szégyen sarokpántjain életem ládája kipattan,

Egyszerre egész múltam hitvány könyvtárpolca leszakad,

Kitárva fölvágatlan lapjait és a fajtalan rajzokat,

Többé nincs mit leplezni, ó Uram,

Se túl nagy kesztyűt húzni már, se kínosan

Magunkon át másra hasonlítani nem kell,

Mert bordáim te méred meg véres kezeddel.

(Rónay György fordítása)

 

Babits Mihály: Intelem vezeklésre

Mivel e földön jónak lenni oly nehéz -

erényeid elhagynak mint az ifjúság,

de bűneid utánad jönnek, mint a hű kutyák

s ha netán elfáradva az úton leülsz,

mind köribéd telepszik és arcodba néz

nyugodtan, mintha mondanák: «Nem menekülsz!» -

s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,

kicsit hátrább húzódik, és ha nem figyelsz,

megint előjön, kezed nyalja, s mintha már

lelked belső helyein és zugaiban

kotorna nyelve ragadósan, síkosan,

és érzed már hogy többé nem kergetheted

s nem verheted hacsak magadat nem vered -

verd! verd! ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz

és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:

te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár

s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét

s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,

mint a bélpoklos poklát mely benne rohad

és őt is elrohasztja - viszi mint az őrület

vak égését, ezt a sivár belső tüzet

amelyben minden bölcs erő és fiatal

erény úgy illan el, mint tűzben az olaj,

légbe leng fel és híg egek felé enyész -

mivel e földön jónak lenni oly nehéz!

 

Ady Endre: Uram, ostorozz meg

Uram, bántottál, űztél, megaláztál,

Sokféle ostort suhogtatott kezed:

Te tudtad, miért.

Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.

 

Hajh, bűnös voltam, nótáid elloptam,

Nőid csókoltam s kortyongattam borod.

Méltón sújtott rám

Könnyben áztatott, sós, éles ostorod.

 

Minden bűnömből külön ostort fontál,

Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,

Ám csók-ostorod

Legfájóbb ostor ostoraid között.

 

Uram, utólszor evvel ostorozz meg

Nagy bűnök után méltón, fájón, nagyon

És azt az asszonyt,

Kire korbácsolt, rossz szívemet hagyom.

 

Babits Mihály: Jónás könyve  - részletek -

És így jutott a szörny-lét belsejébe

vak ringások eleven bölcsejébe,

és lakozék három nap, három éjjel

a cet hasában, hol éjfél a déllel

egyforma volt, s csupán a gondolatnak

égre-kígyózó lángjai gyulladtak,

mint fulladt mélyből pincetűz ha támad.

És könyörge Jónás az ő Urának

a halból, mondván: »Kiáltok Tehozzád,

hallj meg, Isten! Mélységből a magasság

felé kiáltok káromlok, könyörgök,

a koporsónak torkából üvöltök.

 

Mert dobtál vala engem a sötétbe

s tengered örvényébe vetteték be,

és körülvett a vizek veszedelme

és fű tekeredett az én fejemre,

bő hullámaid átnyargaltak rajtam,

és Egyetemed fenekébe hulltam

a világ alsó részeibe szállván,

ki fenn csücsültem vala koronáján!

Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?

Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?

Kényedre hány-vet hánykódó vized

s nyálkás hús-záraiba zárt a Cet.«

–––

»Bezároltattál, Uram, engem!

Sarak aljába, sötétségbe tettél,

ragyogó szemed elől elvetettél.

Mindazonáltal szemeim vak odva

nem szűnik nézni te szent templomodra.

Sóvár tekintetem nyilát kilőttem

s a feketeség meghasadt előttem.

Éber figyelmem erős lett a hitben:

akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!

Rejteztem én is elüled, hiába!

Utánam jöttél tenger viharába.

Engedetlen szolgádat meggyötörted,

magányos gőgöm szarvait letörted.

De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,

annál világosabb előtte orcád.

Most már tudom hogy nincs mód futni tőled

s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.

De te se futhatsz, Isten, énelőlem,

Habár e halban sós hús lett belőlem!«

––-

Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,

Jónás meg visszarúgott dupla talppal.

S új fájdalom vett mindkettőn hatalmat:

a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

 

És monda Jónás: »Ki táncoltat engem?

Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?

Besóztál görgő tengered savával

és csapkodsz, mintha játszanál csigával.

Mert megfogyatkozott bennem a lélek:

de az én Uram akará hogy éljek.

Ebének kíván engemet a Pásztor

és megszabadított a rothadástól.

Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod

s csahos szókkal futok zargatni nyájad.

Mert imádságom elhatott tehozzád

és végigjárta a Magasság hosszát.

Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,

hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,

mert aki éltét hazugságba veszti,

a boldogságtól magát elrekeszti.«

 

Ady Endre: A nagy cethalhoz

Óh, Istenünk, borzasztó Cethal,

Sorsunk mi lesz: ezer világnak?

Roppant hátadon táncolunk mi,

Óh, ne mozogj, síkos a hátad.

 

Csúszós a hátad, mellyel tartod

Lelkünket és a mindenséget

S én csak két rossz, táncoló lábat

S reszkető szívet adok néked.

Sok félelmemet vedd el értük,

Melyek velőimbe befújnak.

Mutasd meg, hogy nem vagy keresztyén,

Nem vagy zsidó: rettentő Úr vagy.

 

Végy engem hátad közepére,

Hogy két gyönge lábam megálljon,

Hogy a szívem ne verje mellem,

Hogy néha rám szálljon az álom.

 

Vagy dobj le egyszer s mindörökre,

Ne táncolj, lógj, ne tréfálj mindig.

Nem bírom s holt csillagaid már

Nyugodt fényük arcomra hintik.

 

II. Rákóczi Ferenc: Eltávolodtam Tőled

Eltávolodtam Tőled Istenem,

lelkem legfőbb java, és jaj

hányszor eltávolodtam!

De mivel eltávolodtam,

azért vágyom ismét eléd járulni

eltávolodásom ugyan nem

akaratom eltávolodása volt,

hanem esendőségemé.

 

Most nem tudom megtenni, amit akarok;

és jaj, mikor tudom megtenni?

Hiszen az a boldog állapot

meghaladja gyöngeségem erőit.

 

A Te jóságod hatása, hogy azt akarom,

ami törvényeddel megegyezik.

Legyen meg, kérlek, szereteted hatása,

hogy azt is végbevigyem,

ami akaratodnak tetszik!

 

Gyakran eltérek attól, amit kitűzök,

mert még nem szeretlek Téged eléggé.

Tennivalóimat gyakran lagymatagon

hajtom végre,

mert nem törekszem buzgón arra,

ami a Tiéd.

 

Nem tudom, ó Uram,

vajon többre vagyok e képes,

mint amennyit akarok, vagy többet akarok-e,

mint amire képes vagyok.

 

Akarni és képes lenni: a Te ajándékod;

de sem ezt, sem azt nem kívánom úgy,

ahogy kellene.

S ezért méltatlan vagyok megszerezni,

amire oly hidegen vágyom.

 

Ó, lelkem orvossága,

szentséges Oltáriszentség,

találhatnék-e nemesebb gyógyszert,

ha éhezve magamhoz vennélek,

s ha nem szennyekkel telve járulnék Eléd?

 

Te megtisztítasz engem

és én bepiszkítom magamat;

Te táplálsz engem, de én még csak

nem is éhezem Reád.

 

Ó, szerető lélek gyönyörűsége,

megunnám az életemet

ha nem a Te akaratod lenne, hogy éljek;

s ha te, Jézusom, nem merészelnék eléd járulni.

 

Íme, hát oltárodhoz járulok,

hogy e nagy szentség

megalapításának emlékét ünnepeljem,

és hogy Téged evén

növekedjem a szeretetben.

Eszem a Te asztalodról,

hogy jobban éhezzem,

amire képes vagyok, hogy elérjem:

többre legyek képes

 

Istenem, Üdvözítőm,

aki ezt a nagy szentséget,

irántunk való nagy szereteted bizonyságát

oly csodálatos rendben megalapítottad,

mily felfoghatatlanok a Te műveid,

mily kimondhatlan az én nyomorúságom!

 

Te magadat adod nekem és hozzám jössz,

aki a szeretet vagy;

én fogadlak, és íme

mégsem gyulladok lángra szereteted tüzétől.

 

Balassi Bálint: Adj már csendességet

Adj már csendességet, lelki békességet,

mennybéli Úr!

Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,

kit sok kín fúr!

 

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár

mentségére,

Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd

vesztségére!

 

Nem kicsiny munkával, Fiad halálával

váltottál meg,

Kinek érdeméért most is szükségemet

teljesíts meg!

 

Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága

feljebb való,

Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen

s romlást valló.

 

Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást

ereszthet-é?

Éngem, te szolgádat, mint régen sokakat,

ébreszthet-é?

 

Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem

igéd szerint,

Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen

hitem szerint,

 

Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak

áldott zárját,

Add meg életemnek, nyomorult fejemnek

letört szárnyát;

 

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak

vétek nélkül,

Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván,

bú s kín nélkül!

 

Wass Albert: Kereszt alatt

Uram, én jó akartam lenni,

de imádkozva rosszat tettem.

Uram, a szemem jobbra nézett,

de akaratlan balra mentem.

 

Sírást indultam vigasztalni,

de jaj, a szám szitokra állott,

a karom ölelésre lendült,

de csattanva az arcba vágott.

 

Uram: én mindig rosszat tettem,

valahányszor csak jót akartam!

Uram: ha én gyémánt vagyok,

csiszolatlan miért maradtam?

 

Bűnbánati zsoltárok

„…mért nincs bűnöm, ha van.”

(József Attila: A bűn)

 

6. Zsoltár

Uram, ne feddj meg bosszúságodban,

és ne fenyíts meg engem haragodban.

Könyörülj rajtam, Uram, mert erőtlen vagyok,

gyógyíts meg, Uram, mert csontjaim remegnek.

Lelkem teljesen összezavarodott,

Uram, meddig késlekedsz még?

Fordulj felém, Uram és ments meg engem,

szabadíts meg irgalmadban engem!

Hisz a halál honában senki sem emlékezik meg rólad,

s az alvilágban ki dicsér téged?

Kimerültem a sóhajtozásban,

éjjelenként megfürösztöm ágyamat,

könnyeimmel öntözöm nyugvóhelyemet.

Szememet a bánat homályossá tette,

aggá lett sok ellenségem.

El tőlem mind, ti gonosztevők,

mert az Úr meghallgatta sírásom szavát!

Az Úr meghallgatta könyörgésemet,

az Úr figyelembe vette imádságomat.

Valljon szégyent és zavarodjon össze

minden ellenségem,

távozzon mind és valljon szégyent.

 

32. Zsoltár (31)

Boldog, akinek gonoszsága bocsánatot nyert,

és akiknek bűne el van takarva.

Boldog az, akinek az Úr nem tudja be vétkét,

s akinek lelkében nincsen csalárdság.

Amíg hallgattam, csontjaim megöregedtek,

s egész nap jajgattam.

Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed,

ellankadt erőm, mint a nyár hevében.

Megvallottam előtted bűnömet,

gonoszságomat el nem rejtettem.

Elhatároztam: »Megvallom magam ellen hűtlenségemet az Úrnak.«

 

És te vétkem gonoszságát megbocsátottad.

Hozzád fohászkodjon tehát minden szent alkalmas időben,

akkor áradjanak bár a vizek, el nem érik őket.

Te vagy menedékem, megőrzöl a veszedelemtől;

Körülveszel a szabadulás örömével.

Értelmet adok neked és megtanítlak

az útra, amelyen járnod kell;

Rajtad tartom szemem.

Ne legyetek értelmetlenek,

mint a ló és az öszvér:

amelyeknek fékkel és zablával kell szorítani az állát,

másként nem közelednek hozzád.

Sok csapás éri a bűnöst,

ám az Úrban remélőt irgalom övezi.

Örvendjetek az Úrban és vigadjatok, igazak,

ujjongjatok mindnyájan egyenes szívűek!

 

38. Zsoltár (37)

Uram, ne vádolj engem bosszúságodban,

ne fenyíts meg haragodban.

Mert nyilaid belém hatoltak,

és kezed rám nehezedik.

Haragod miatt nincs ép hely a testemen,

bűneim miatt nincs nyugalma csontjaimnak.

Mert gonoszságaim elborítják fejemet,

és súlyos teherként nehezednek rám.

Rothadnak és üszkösödnek sebeim,

oktalanságom miatt.

Nyomorult lettem, egészen meggörnyedtem,

szomorkodva járok-kelek naphosszat.

Ágyékomat gyulladás lepte el,

nincs ép hely testemen.

Nagyon elgyötört és elcsigázott vagyok,

szívem fájdalmában kiáltozom.

Uram, előtted van minden vágyódásom,

sóhajom nincs elrejtve előtted;

Szívem vergődik, erőm elhagyott,

még szemem világa sincs velem.

Ha közelednek felém barátaim és társaim, megállnak,

akik velem tartottak, messze maradnak.

Tőrt vetnek, akik életemre törnek,

akik vesztemet akarják, álnokságot beszélnek,

s naphosszat cselt szőnek.

Én azonban, mint a süket, nem hallok,

olyan vagyok mint a néma, aki nem nyitja ki száját;

Olyanná lettem, mint az, aki nem hall,

mint akinek nincs védekező szó a szájában.

Mert reményemet, Uram, beléd vetem,

te meghallgatsz, Uram, én Istenem!

Hisz azt mondom: »Miattam sohase örvendjenek,

és ha lábam meginog, ne kérkedjenek fölöttem.«

Mert közel vagyok az eleséshez,

fájdalmam mindenkor előttem van.

Mert megvallom gonoszságomat,

és bánkódom bűnöm miatt.

De ellenségeim élnek és fölém kerekednek,

sokan vannak, akik igazságtalanul gyűlölnek,

akik a jóért rosszal fizetnek,

és bántanak, mert jóra törekszem.

Ne hagyj el engem, Uram, én Istenem,

ne távozzál el tőlem!

Siess segítségemre,

Uram, én szabadítóm!

 

51. Zsoltár (50)

Könyörülj rajtam, Isten, irgalmad szerint,

könyörületességed szerint töröld el gonoszságomat!

Moss egészen tisztára vétkemtől,

bűnömtől tisztíts meg engem!

Mert elismerem gonoszságomat,

és bűnöm előttem van szüntelen.

Ellened vétkeztem, egyedül ellened,

s azt cselekedtem, ami előtted gonosz,

hogy igaznak bizonyulj beszédedben,

és igazságos a te ítéletedben.

Íme, gonoszságban fogantattam,

és bűnökben fogant engem az én anyám.

Íme, te a szív igazságát szereted;

bölcsességedet titokban kinyilatkoztattad nekem.

Hints meg engem izsóppal és megtisztulok,

moss meg engem és a hónál fehérebb leszek!

Add, hogy örömet és vidámságot halljak,

hadd ujjongjanak csontjaim, amelyeket összetörtél!

Fordítsd el bűneimtől arcodat,

töröld el minden gonoszságomat!

Tiszta szívet teremts bennem, Isten,

s az erős lelket újítsd meg bensőmben!

Színed elől ne vess el engem,

szent lelkedet ne vond meg tőlem!

Add vissza nekem üdvösséged örömét,

és készséges lélekkel erősíts meg engem!

Hadd tanítsam útjaidra a bűnösöket,

hogy hozzád térjenek az istentelenek!

Szabadíts meg a vértől, Isten, szabadító Istenem,

hogy nyelvem ujjongva hirdesse igazságodat!

Uram, nyisd meg ajkamat,

hadd hirdesse szám dicséretedet!

Hiszen nem kedveled a véres áldozatot,

ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked.

A töredelmes lélek áldozat Istennek,

a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg.

Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal,

hogy felépüljenek Jeruzsálem falai.

Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban,

ajándékokban, egészen elégő áldozatokban;

Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra.

 

102. Zsoltár (101)

A szegény imádsága, amikor bajban volt,

és panaszát az Úr előtt kiöntötte.

Uram, hallgasd meg imádságomat,

és kiáltásom jusson eléd.

Ne fordítsd el tőlem arcodat soha,

amikor engem szorongatás ér;

Hajtsd hozzám füledet,

amikor csak segítségül hívlak, sietve hallgass meg.

Mert füstként enyésznek el napjaim,

és csontjaim szárazak, mint a forgács.

A szívem, mint a lekaszált, kiszáradt széna,

még azt is elfelejtettem, hogy kenyeremet megegyem.

Annyit jajveszékel szavam,

hogy a bőr már a csontomra szárad.

A puszta pelikánjához hasonlítok,

olyan lettem, mint a bagoly a romok között.

Virrasztok és olyan vagyok,

mint a magános veréb a háztetőn.

Ellenségeim szüntelenül gyaláznak,

gyűlölőim összeesküdtek ellenem.

Bizony kenyér gyanánt hamut eszem

és könnyel vegyítem italomat

haragod és bosszúságod miatt,

mert felemeltél s a földre sújtottál engem.

Napjaim hanyatlanak mint az árnyék,

magam pedig mint a széna száradok.

De te, Uram, megmaradsz örökre,

és emlékezeted nemzedékről nemzedékre.

Te majd felkelsz és megkönyörülsz Sionon,

mert itt az ideje, hogy megkönyörülj rajta,

valóban itt az ideje!

Hisz szolgáid szeretik köveit,

és romjait fájdalommal látják.

De félik majd nevedet a nemzetek, Uram,

s a föld minden királya fölségedet.

Mert felépíti az Úr Siont,

és megnyilvánul dicsőségében.

Figyelembe veszi a nyomorultak imádságát,

és nem veti meg könyörgésüket.

Jegyezzék fel ezt a jövendő nemzedéknek,

hadd áldja az Urat az a nép, amelyet majd teremt.

Mert letekint szent magasságából,

lenéz az Úr a mennyből a földre,

hogy meghallja a foglyok jajgatását,

és megmentse azokat, akiket halálra szántak;

Hogy hirdessék Sionon az Úr nevét

és az ő dicséretét Jeruzsálemben,

amikor majd egybegyűlnek a népek és az országok,

hogy az Úrnak szolgáljanak.

Megtörte erőmet az úton,

rövidre szabta életemet. Így szóltam:

»Istenem, ne ragadj el engem életem közepén,

hiszen a te éveid nemzedékről nemzedékre nyúlnak.

Kezdetben megteremtetted a földet,

s a te kezed művei az egek.

Azok elmúlnak, de te megmaradsz;

Mint a ruha, mind elavulnak,

váltod őket, mint az öltözetet és elváltoznak.

Te azonban ugyanaz maradsz és éveid nem fogynak el.

Szolgáid fiainak mindenkor lesz lakásuk,

és utódjuk megerősödik majd színed előtt.«

 

130. Zsoltár (129)

A mélységből kiáltok Uram Hozzád!

Istenem, hallgasd meg szavamat!

Legyen füled figyelmes

hangos esedezésemre.

Uram, ha a vétkeket számon tartod,

Uram, ki állhat meg Előtted?

Hiszen Tenálad a bocsánat,

hogy féljünk Téged.

Benned bízom, Uram.

Lelkem bízik az Ő szavában,

várja lelkem az Urat,

jobban, mint az őr a hajnalt.

Jobban, mint az őr a hajnalt,

várja Izrael az Urat,

mert az Úrnál van az irgalom,

és bőséges Nála a szabadítás.

Ő megszabadítja Izraelt

minden gonoszságától.

 

143. Zsoltár (142)

Uram, hallgasd meg imádságomat,

figyelj könyörgésemre hűséged szerint,

hallgass meg engem igazságod szerint.

Ne szállj perbe szolgáddal,

mert senki sem igaz előtted az élők közül.

Íme ellenség üldözi lelkemet,

porig alázza életem,

sötétségbe taszít engem, mint a rég megholtakat.

Lelkem elszorul bennem,

szívem megdermed bensőmben.

Megemlékezem a régi időkről,

gondolkodom minden tetteden,

elmélkedem kezed műveiről.

Kitárom feléd kezemet,

lelkem Utánad eped, mint a szomjas föld.

Uram, hamar hallgass meg,

mert elsorvad a lelkem.

Ne fordítsd el tőlem arcodat,

mert olyan leszek, mint akik a sírba szállnak!

Add, hogy már reggel halljam irgalmadat,

mert Benned bízom;

Mutasd meg nekem az utat, amelyen járnom kell,

mert én Hozzád emelem lelkemet!

Ments meg engem ellenségeimtől,

Uram, Hozzád menekülök!

Taníts meg arra, hogy megtegyem akaratodat,

mert Te vagy az én Istenem!

A Te jó lelked vezessen engem egyenes földön!

Uram, nevedért tarts életben engem.

Vezess ki a szorongatásból hűségedben,

pusztítsd el ellenségeimet irgalmadban;

Semmisítsd meg minden üldözőmet,

mert én a Te szolgád vagyok!

 

Engesztelő imádság káromkodásokért,és istentelen beszédekért

Áldott legyen az Isten.

Áldott legyen az Ő szent neve.

Áldott legyen Jézus Krisztus, valóságos Isten és valóságos ember.

Áldott legyen Jézus Szent neve.

Áldott legyen szentséges Szíve.

Áldott legyen az Ő drágalátos szent Vére.

Áldott legyen Jézus a legméltóságosabb Oltáriszentségben.

Áldott legyen a Vigasztaló Szentlélek.

Áldott legyen Isten fölséges Anyja, Mária.

Áldott legyen az ő szent és szeplőtelen fogantatása.

Áldott legyen a Szűz és Anya neve: Mária.

Áldott legyen az ő dicsőséges mennybevétele.

Áldott legyen Szent József, Mária tisztaságos jegyese.

Áldott legyen az Isten angyalaiban és szentjeiben. Ámen.

 

A fejezetben található SZERZŐK ÉLETRAJZA a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a Katolikus Lexikonban, a Petőfi Irodalmi Múzeum adatbázisában, a Magyar Életrajzi Lexikonban, a Magyar Tudományos Akadémia internetes adatbázisaiban, a Kulturális Enciklopédiában és a Wikipédiában található biográfiák alapján szerkesztve és kivonatolva készült.

DSIDA Jenő erdélyi magyar költő, hírlapíró Szatmárnémetiben született 1907. május 17-én. A gimnáziumot Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte, majd Kolozsváron jogot tanult, de nem fejezte be. 1931-től társszerkesztője, majd szerkesztője a nagyváradi Erdélyi Lapok című katolikus napilapnak. 1933-ban itáliai zarándokutat tett, 1937-ben Márton Áron eskette a Szent Mihály templomban, aki betegágyán is lelki gondozója volt. 1929-től a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság és a marosvécsi Helikon tagja. Az Erdélyi Katolikus Akadémia és a PEN Klub romániai tagozatának titkára. Első verseit Benedek Elek Cimbora című gyermekújsága közölte. Egyik leghíresebb verse, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár), melynek létezését is megpróbálták örökre elfelejtetni. Gépírással terjesztették, de nagyon sokáig csak a legendákban létezett, ma szabadon olvasható. Kolozsváron hunyt el 1938. június 7-én, a Házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron végezte. Őszinte hittel ragaszkodott a katolikus vallás tanításaihoz, s költészetében nagy szerepet kapott Krisztus alakja és a megváltás tudata (Út a Kálváriára, Húsvéti ének). Vallásos költészetében a középkori ferences hagyományokat újította föl, igazi "poeta angelicus" módjára.

KÁROLYI Amy (Károlyi Mária) költő, műfordító Budapesten született 1909. július 24-én. Értelmiségi családban nevelkedett, Budapesten magyar-német szakos tanári oklevelet szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd Bécsben tanult. Első verseit Babits Mihály közölte a Nyugatban 1940-ben. Korai kötetei mesék és verses képeskönyvek: A kislány, aki fütyülni tudott, 1941-ben és Cili cica kalandjai, 1946-ban. 1947-ben férjhez ment Weöres Sándorhoz. Lírája A harmadik ház című kötetében mutatta meg önálló arculatát 1965-ben. Weöres Sándorral közösen is adtak ki meséket, 1958-ban Tarka forgó, 1975-ben Hetedhét ország címmel. 1977-ben a Kulcslyuk-lírával kezdődő korszakában új kötetkompozíciót alakított ki, amely idézetekből, aforizmákból, verses vagy prózai rövidebb-hosszabb szövegekből állt. Válogatott műfordításainak 1975-ben a Vonzások és viszonzások címet adta. A szellemi rokonság jegyében fordította le Emily Dickinson válogatott írásait. Később esszéket, emlékezéseket tett közzé Születésem története címmel 1984-ben. Budapesten halt meg 2003. május 29-én.

RADNÓTI Miklós költő, műfordító Budapesten született 1909. május 5-én, zsidó családban. Anyja és ikertestvére a születésekor halt meg, apját 11 évesen vesztette el. Anyai nagybátyja nevelte. 1919-ben a Markó utcai reáliskola, 1923-ban az Izabella utcai kereskedelmi iskola tanulója, 1927-ben érettségizett. 1927-28-ban a csehországi reichenbergi textilipari szakiskolában tanult, ekkor került kapcsolatba a munkásmozgalommal, melyről a Népszavában megjelent versei adnak vissza. 1928-30-ban nagybátyja textilvállalatánál alkalmazott, közben részt vett a rövid életű Kortárs folyóirat szerkesztésében és szerepelt a Jóság című antológiában. 1930-ban jelent meg Pogány köszöntő című első verseskötete. Kapcsolatba került az illegális Kommunisták Magyarországii Pártjával, de a pártba sohasem lépett be; gyakran bírálta is a kommunistákat: elítélte a József Attilát elmarasztaló moszkvai írók dogmatizmusát. 1930-tól a szegedi egyetem magyar-francia szakos hallgatója, ahol felfigyelt rá Sík Sándor, és meghívta tudósképző szemináriumába. Egyetemistaként a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának egyik megalapítója. 1931-ben az ügyészség elkobozta Újmódi pásztorok éneke című verseskötetét, s izgatás és vallásgyalázás vádjával nyolc napi fogházbüntetésre ítélték. Végrehajtását Sík Sándor közbelépésére felfüggesztették. 1932 nyarán Párizsban tartózkodott. 1934-ben bölcsészdoktor. Magyarosított nevét (Radnóti) annak védettsége miatt megkérdezése nélkül Radnóczira változtatták, ő azonban továbbra is Radnóti néven jelentette meg írásait. 1935-ben magyar-francia szakos tanári oklevelet szerzett, de tanári állást nem kapott, magánórákkal és tiszteletdíjaiból tartotta fenn magát. 1935 nyár végén feleségül vette Gyarmati Fannit, aki szerelmi lírájának már kora ifjúságától ihletője volt. 1936-ban jelent meg Járkálj csak, halálraítélt! című verseskötete. 1937-ben Baumgarten-díjat kapott. 1940. szeptember 5-től december 18-ig Szamosveresmarton munkaszolgálatos. 1941-ben részt vett a Kossuth Lajos és Táncsics Mihály sírjánál rendezett függetlenségi tüntetésben. 1942. július 1-től Margittán, Királyhágón, Élesden, majd a hatvani cukorgyárban és Budapesten újra munkaszolgálatos. 1943 tavaszán barátai közbenjárására felmentették a munkaszolgálat alól. A II. világháború idején a cenzúra több versének közlését megakadályozta, emiatt elsősorban műfordításokat (La Fontaine meséi) jelentetett meg. Naplója tanúsága szerint már 1928-ban elhatározta, hogy a krisztusi életkort (33 év) betöltve megkeresztelkedik, így 1943 május elején feleségével együtt Sík Sándor megkeresztelte. 1944. május 20-án ismét munkaszolgálatra rendelték. Vácra vonult be, május végén Borba (Szerbia) vitték és rézbányában dolgoztatták. A település melletti Lager Heidenauban írta két utolsó eclogáját és az A'la recherche című versét. A szovjet csapatok előretörése miatt a bori munkatábort kiürítették, a foglyokat szeptember 17-én gyalog indították útba - ezen menet közben írta a négy Razglednicat – Németország felé; a teljesen kimerült, járni is alig képes költőt Győrnek Abda felé eső határán agyonlőtték 1944. november 9-én. Holttestének 1946-os exhumálásakor a verseit tartalmazó noteszát (bori notesz) viharkabátjának zsebében találták meg. Utolsó verse keltezése Szentkirályszabadja, 1944. október 31. 1946-ban Budapesten díszsírhelyen temették el.

Vianney Szent JÁNOS (Jean Marie Baptiste Vianney) ars-i plébános a franciaországi Dardillyben született Lyon mellett, 1786. május 8-án. Szülei, Matthieu Vianney és Marie Beluze hat gyermeket neveltek, közülük ő volt a harmadik. Az elemi iskola óráin csak néha vehetett részt, mert apjának kellett segítenie a munkában, ezért kezdetben alig tudott írni és olvasni. a francia forradalom vallásellenessége miatt sok pap, aki tovább folytatta a szentségek szolgáltatását plébániáján, rejtőzködni kényszerült. A Vianney család továbbra is részt vett a miséken, noha ez illegális volt, így távoli birtokokra kellett járniuk, hogy hitüket titokban gyakorolhassák. Elsőáldozására titokban készült föl 1799-ben. Nővérétől tanult írni és olvasni. 1805-ben amikor az egyházat az állam már kiengedte az illegalitásból, 19 éves korában apja beleegyezett, hogy elhagyja a birtokot és M. Balley, Ecully plébánosa tanítsa, többek közt latinra, aritmetikára, történelemre, földrajzra. Tanulmányai 1809-ben ismét félbeszakadtak, amikor besorozták Napóleon seregébe, ahol megbetegedett, majd felgyógyulása után egy dezertáló csoporthoz került, végül 1810-ben tért vissza, mehetett Ecullybe. A lyoni érseki helynöknek és Balley pártfogásának köszönhetően befejezte tanulmányait és pappá szentelték, 1815. augusztus 14-én mutatta be első szentmiséjét. Balley abbé káplánja lett, aki azonban két és fél múlva meghalt. Püspöke plébánoshelyettesi kinevezéssel Arsba küldte, ahol azt tapasztalta, hogy a vallásosság a francia forradalom éveinek egyházüldözései következtében nagy károkat szenvedett. Minden buzgósága ellenére nagyon egyedül volt. Alig evett valamit. Éjszakánként fogta a lámpását, átment a templomba, bezárkózott, és ott virrasztott az Oltáriszentségnél. Megérkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át, ezért teljes reményvesztettségben kérte a lyoni érsektől, hogy elhagyhassa Arsot, de a Saone folyó áradása miatt nem tudott elutazni, így feladta távozási tervét. Belevetette magát a munkába: felújította öreg templomát, és a környékbeli falvakban részt vett a hitélet fellendítésére akkoriban mindenfelé tartott népmissziókban, ahol többnyire csak gyóntathatott. Miközben a többi pap között - saját szava szerint - olyan volt, mint a falu bolondja, azokat, akik rábízták magukat követték őt, sőt néhány család, akiket megragadott szava és élete, áttelepült Arsba, s lassanként maga a falu is kezdett megváltozni. De hamarosan jelentkezett a sátáni válasz is ellenségeskedés, gyanúsítás, irigység formájában. Éjszakai látomások gyötörték, sötétség fejedelme éjnek idején kereste fel, és próbálta teljes reménytelenségbe és kétségbeesésbe hajszolni, ezért alig aludt. Tanácstalanságában sokszor a szomszédaitól kért segítséget, így több hívője puskával a vállán vonult a plébániára, hogy együtt virrasszanak vele. A félelmetes és kegyetlen jelenségek mindennapos próbatétet jelentettek számára. Bántották a bírálatok is, amelyek mindenfelől érték, nyugtalanította teológiai műveletlensége és egyre nőt a szomszédos plébánosokkal való feszültség, meggyötörték a pásztort. A szentmise volt az egyetlen forrás, ahol felüdülést talált. Ekkor határozta el, hogy a Gondviselésről elnevezett arsi iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává. Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is, amikor lisztet szaporított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot vállalt magára, amely haláláig elkísérte. 1832-től egyre többen jöttek Arsba, a környező falvakban gyorskocsi-szolgálatot szerveztek, hogy mindenki eljuthasson az arsi paphoz, ha gyónni akart nála, szinte éjjel és nappal gyóntatott. 1843-ban a lelkipásztori munkától és belső, titkos harcaitól úgy kimerült, hogy súlyosan megbetegedett, közel került a halálhoz, a betegek szentségét is felvette, és a környezete már búcsút vett tőle. De rövidesen talpra állt és felgyógyulása elmenekült falujából. Az emberek azonban utána mentek, s mikor megtalálták, erőszakkal vitték vissza. Tudatlanságának terhétől nyomasztva és a munkától túlterhelve segítőtársat kért egy megfelelően képzett pap személyében, akit miután megkapott hamarosan zsarnokoskodni kezdett felette. Ez az állapot hét évig tartott, mialatt ő teljesen visszahúzódott, csak mentegette káplánja erőszakosságát és szenvedett. Közben nyomorúsága ellenére megadatott neki a szó, amellyel szíveket tudott megnyitni, és - anélkül, hogy észrevette volna - csodákat művelt. Az évenként Arsba zarándokló emberek száma pedig a százezer felé közeledett. Amikor püspöke elhelyezte a káplánt, attól félt, hogy ismét egyedül marad, ezért püspöke új káplánt küldött melléje. Lassan mindenét szétosztotta a szegények között, vagy amije volt, az ő javukra eladta. A tisztelet megnyilvánulásai ellenére - püspöke tiszteletbeli kanonokká, a kormányzat pedig 1855-ben lovaggá tette, meg volt győződve semmiségéről. 1859 augusztus 4-én halt meg. X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925. május 31-én szentté avatta, 1929-ben pedig a plébánosok patrónusává nyilvánította.

Arszenyij Alekszandrovics TARKOVSZKIJ orosz költ, műfordító Jelizavetgradban született 1907. június 25-én. Ősei arab fejedelmi törzsből származtak, melynek első ismert tagja a XV. századtól Dagesztán kormányzósága élén állt. 1925-től 1929-ig az Állami Irodalmi Főiskola hallgatója volt, majd a rádiónál dolgozott. 1926-tól publikált verseket és tárcákat. 1932-től kezdve türkmén, grúz, örmény és arab költőket fordított. Részt vett a második világháború harcaiban, a moszkvai csaták után amputálni kellett egyik lábát. Önálló verseskötete először 1962-ben jelent meg. Magyarországon verseit először fia, Andrej Tarkovszkij Tükör című filmjében hallhattuk. Verseit először Baka István fordította magyarra. Az újra felfedezett kereszténység erkölcse és a vallásos-metafizikai szemlélet az ő, majd fia felfogásán is érezhető. Moszkvában halt meg1989. május 27-én.

DEVECSERI Gábor József Attila és Kossuth-díjas költő, író, műfordító, klasszika-filológus Budapesten született 1917. február 27-én. Tanulmányait Budapesten végezte, az egyetemen görög-latin szakos tanári oklevelet szerzett. Magántisztviselőként dolgozott, majd a Baumgarten Könyvtár könyvtárosa volt. Első verseskötete 15 éves korában jelent meg Karinthy Gáborral közösen, első önálló kötete A mulatságos tenger 1936-ban. Költeményeit a Nyugat és a Szép Szó közölte. 1938-ban adta ki az Officina Kétnyelvű klasszikusok sorozatában, Kerényi Károly bevezetésével Catullus összes költeményeit az ő fordításában. Egymás után jelentek meg Plautus, Platón, Hérodotosz fordításai. 1946–48-ban tanársegéd a Görög Intézetben, 1948-tól 1954-ig a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján őrnagyi rangban irodalmat tanított. 1949–51-ben a Magyar Írók Szövetségének főtitkára, 1953–56-ban a Néphadsereg Szabad Hazánkért című irodalmi és művészeti folyóiratának szerkesztője volt. Közben lapokban, antológiákban és önálló kötetekben jelentek meg versei, tanulmányai, műfordításai. Utóbbiak közül a legjelentősebb Homérosz Odüsszeájának és Iliászának fordítása. Mindkettő számos kiadásban jelent meg – később kiegészítve a homéroszi költeményekkel – javított formában. Fordításai nemcsak minőségben kiválóak, hanem mennyiségileg is számottevőek: 89 írónak közel ezer versét, drámáját és regényét ültette át magyarra. Élete végén hosszú betegség gyötörte, de naplójának, önéletrajzi töredékének tanúsága szerint még a kórházi ágyon is dolgozott. Budapesten halt meg 1971. július 31-én.

GÁRDONYI Géza (Ziegler Géza) író, költő Agárdon született, 1863. augusztus 3-án. A tanítóképzőt érseki támogatással Egerben végezte. 1881-től Karádon, Devecserben, Sárváron segédtanító, Dabronyban kántortanító. 1885-től írogatott. 1886-tól a Hazánktól a Győri Hírlaphoz szerződött, ősztől Budapesten a Függetlenség munkatársa. 1887-től a Győri Hírlapnál, majd a Garabonciás Diáknál, 1888-től a Szegedi Híradónál, 1890-től a Szegedi Naplónál, 1891-től az Arad és Vidékénél, 1891 végétől Magyar Hírlapnál dolgozott. 1896 tavaszától a Kakas Márton élclap munkatársa ettől kezdve ott jelentette meg Göre Gábor leveleit. 1897 tavaszán Egerben telepedett le, később a várostól egy telket kapott, s 1922-ben róla nevezték el az utcát, amelyben lakott. 1898-től a Petőfi Társaság, 1903-tól a Kisfaludy Társaság, 1910-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Egerben halt meg 1922. október 30-án.

WEÖRES Sándor Kossuth-díjas költő, műfordító, író Szombathelyen született, 1913. június 22-én. Édesapja hivatásos katona, huszártiszt, földbirtokos volt, édesanyja, Blaskovich Mária nagyszebeni, gazdag szerb polgárcsaládból származott. Négy-öt évesen már írt és olvasott, édesanyjától és nevelőnőjétől németül és franciául tanult. Kilenc évesen Shakespeare-t és az evangélikus parókián található lexikonokat olvasta. Elemi iskoláit Pápán, majd Csöngén kezdte, de rossz egészségi állapota miatt magántanulóként fejezte be. Középiskolai tanulmányait Szombathelyen, Győrben és Sopronban végezte. Tizenöt éves volt, amikor megjelent első verse, az Öregek, melyet Kodály Zoltán megzenésített. A Pécsi Egyetem bölcsészkarán esztétikából doktorált, majd könyvtáros lett. 1943-ban Budapestre költözött és az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott. A II. világháború végén Csöngén élt, majd Székesfehérvárott múzeumi tisztviselő, a Vörösmarty Társaság tagja. 1932-ben a Nyugatban jelent meg első verse, 1934-ben az első verseskötete. 1935-ben Baumgarten-díjat kapott. Ekkor már rendszeres kapcsolatban állt Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel. 1947-ben feleségül vette Károlyi Amy költőnőt. 1970-ben Kossuth-díjat kapott. Budapest halt meg 1989. január 22-én.

JUHÁSZ Gyula költő, újságíró Szegeden született 1883. április 4-én. Iskoláit Szegeden végezte. 1902-06-ban Budapesten bölcsész hallgató, ahol megismerkedett Babitscsal és Kosztolányival. 1907-ben magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1906-tól Máramarosszigeten, Léván, Nagyváradon, Szakolcán és Makón tanított. 1918-tól a Szeged és Vidéke, majd a Délmagyarország munkatársa, a Nyugatnak is dolgozott. Idegbaja fiatalkorától kínozta, depressziós állapotban különböző módokon ismételten öngyilkosságot kísérelt meg, végül halálát is az okozta. Költészete főként a századelő magyar lírájának újabb jegyeit viseli magán, a népnemzeti hagyományok egy részének fölfrissítésével egyidejűen. Borongó hangulatok, fájdalmas szépségkultusz, gyöngéd és lelkesült emberszeretet hatják át leggyakrabban a sorait. Élményforrása az alföldi táj, gyakran idézi meg művészek alakját. Jézus, illetve a jézusi szelídség iránti vonzódása ismételten kifejeződik verseiben. 1937. április 6-án halt meg Szegeden.

Angelus SILESIUS családi nevén Scheffler Johannes német katolikus költő és misztikus teológus, a barokk katolikus líra mestere 1624. december 25-én született Breslauban. Evangélikusnak született és orvosnak tanult. Korán megismerkedett Jakob Böhme misztikájával és a sziléziai misztikusok gondolataival, majd ezek hatására katolizált. Ezt követően császári udvari orvosi kinevezést kapott, majd minorita szerzetes lett; néhány éven át élharcosa volt a sziléziai rekatolizációs mozgalomnak és a protestánsok elleni polémiának, élete utolsó évtizedét viszont kolostori visszavonultságban töltötte. Költői műveinek misztikus szemlélete, túláradó dogmátlan spekulativitása Eckhart Mester, Teuler, a spanyol misztikusok hatását mutatja, de nézeteinek panteizmusa B. Spinoza és G. Bruno felfogásához is közelít. Legjelentősebb műve, a rövid időre hangvétele miatt az eretnekség gyanújába is keveredő Cherubinischer Wandersmann egy hittételektől mentes, bensőséges Isten-ember viszony megteremtésének epigrammákban megfogalmazott kísérlete, amelyben a misztikus érzelem és a racionális értelem keresi egymást. Heilige Seelen-Lust című kötete a pietizmusra gyakorolt jelentős hatást, a protestantizmusról írt gúny és vitairatainak gyűjteménye pedig a korabeli hitvitázó irodalom jelentős alkotójává avatta. Szülőhelyén halt meg 1677. július 9-én.

Thomas DYLAN MARLAIS walesi költő és prózaíró Swanseaban született, 1914. október 27-én. Apja walesi pedellus volt, édesanyja háztartásbeli. A középiskolát Swanseaban végezte, majd a gimnázium után újságírással kezdett foglalkozni. A Sunday Refereeben rendszeresen megjelent verseit a kiadó 1934-ben könyv alakban is megjelentette Tizennyolc vers címmel. 1936-ban jelent meg következő kötete Huszonöt vers címen. 1937-ben feleségül vette Caitlin MacNamarát, akitől két fia és egy lánya született. A második világháború alatt a BBC megbízásából egy dokumentumfilmes csoporttal járta be a harctereket. A háború után egyre többet ivott és egyre kevesebbet írt, ugyanakkor egyre népszerűbb lett Angliában, már életében mítosz bontakozott ki körülötte. Bohémsága, ital és nőszeretete, kitűnő előadókészsége a költészet iránt nem érdeklődők körében is híressé tette. Később írt filmforgatókönyvet, tévésorozatot és újságcikkeket is. 1949-től nagy hírnévre tett szert az Amerikai Egyesült Államokban is felolvasókörútjaival. 1953-as negyedik felolvasókörútja alkalmával napokig tartó depresszió és ivászat után New Yorkban kórházba került, ahol november 9-én meghalt. A walesi Laugharneban temették el, sírját egy egyszerű fakereszt jelzi. Felesége 1994-ben halt meg Olaszországban, ahol férje halála utáni éveit töltötte. A szerelem határai című film a háborúban eltöltött évét dolgozza fel.

Szergej Alekszandrovics JESZENYIN orosz költő Konsztantyinovoban (ma Jeszenyino) a rjazanyi tartományban született 1895. október 3-án. Édesapja és édesanyja falusi parasztemberek voltak, kisgyermekként anyai nagyszülei nevelték. Első verseit kilencévesen írta, szerette az orosz irodalmat, Puskint, Gogolt. Egyházi iskolába íratták, majd ennek elvégzése után a Moszkvai Tanítóképzőbe szánták, de erre nem került sor. 1912-ben Moszkvába költözött, ahol egy húsboltban, majd könyvesboltban, később egy nyomdában lektorként dolgozott, ahol megismerkedett Anna Izrjadnovával, akivel a Sanyavszkij Népi Egyetemen történelmi-filológiai tárgyakat hallgattak esténként. Polgári esküvőjük után 1914 végén megszületett fiuk, Jurij, akit a sztálinista tisztogatások idején letartóztattak, majd 1937-ben agyonlőtték. 1915-ben Szentpétervárra költözött, ahol Alekszandr Bloknak írt üzenete után a költő találkozásra hívta, majd bevezette az irodalmi társaságba és megjelentette négy versét a Golosz zsiznyi című folyóiratban. 1916-ban jelent meg első kötete Radunyica címmel. 1916-1917 között katonai szolgálatra sorozták be, de tekintélyes írók közbenjárására nem került ki a frontra, hanem a Carszkoje Szeloi kórház írnoka lett. Az 1917-es forradalmat egy rövid ideig támogatta, de hamar elvesztette illúzióit. 1917 augusztusában Jeszenyin másodszor nősült, feleségül vette Zinajda Rajk színésznőt. 1918 szeptemberében saját kiadóvállalatot alapított, ahol megjelentette második verseskötetét Preobrazsenyie címmel. Ebben az évben született meg Tatjana lánya. 1920-ban két új kötete jelent meg és ekkor született meg harmadik gyermeke, Konsztantyin. Közben Dél-Oroszországban és a Kaukázusban utazgatott, ebben az időben kezdett el kocsmákba járni, és ettől kezdve hamarosan részeg botrányaitól volt hangos a társasági élet. 1921 őszén megismerte a Párizsban élő amerikai táncosnőt, Isadora Duncant, akivel 1922. május 2-án házasodott össze, majd elkísérte egy európai és amerikai turnéra, ahol gyakran részeg állapotban szállodai szobákat vert szét és botrányokat rendezett az éttermekben. Viselkedése nagy nyilvánosságot kapott az akkori sajtóban, ő pedig unatkozott a szerinte ál-művészi körökben, Amerikát kifejezetten nem kedvelte. Egyre többet ivott, barátai visszaemlékezései szerint tekintete tompa lett és fénytelen, életuntnak és betegnek tűnt. Csalódott a nyugati művészi körökben, akik nem voltak hajlandóak befogadni. Mivel házassága rövid ideig tartott 1923 májusában visszatért Moszkvába, ahol rögtön kapcsolatba bonyolódott Avguszta Miklasevszkaja színésznővel. Másik szerelme ebből az időből, Galina Benyiszlavszkaja, aki a költő halála után egy évvel öngyilkosságot követett el a sírjánál. 1924-ben újabb kötete jelent meg Moszkva kabackaja címmel, melynek versei őszinte vallomások a részegségről, a züllött kocsmázásokról, a botrányokról. Ugyanebben az évben fia született Nagyezsda Volpin költőnőtől, akit soha nem látott. (Alekszandr Jeszenyin-Volpin később híres költő lett és részt vett Andrej Szaharov disszidens mozgalmában az 1960-as években, majd az Egyesült Államokba költözve, Jeszenyin-Volpin néven matematikus lett.) 1924 szeptemberében újabb kaukázusi utazás következett, ez idő alatt Perszidszkije motyivi című verscikluson és az Anna Sznyegina című poémáján dolgozott. Az utazás jót tett a lelkének, a déliek szívélyesen és szeretettel fogadták, tenyerükön hordozták. Megnyugodott és művészete is kiteljesedett, az 1924-25-ös évben több mint száz költeményt írt, melyeket Sztrana szovetszkaja címmel adtak ki. Visszatérve Moszkvába nyugalmának vége szakadt, újra nekivettette magát a kocsmáknak, majd egyre paranoiásabb lett, emlékezések szerint pisztolyt vett, s folyton úgy érezte, hogy követik és figyelik a rendőrök. Depressziója elmélyült, verseiben egyre inkább eluralkodtak a halálhoz kötődő gondolatok. Utolsó két éve folyamatos tévelygéssel és részegséggel volt tele, ugyanakkor megalkotta költészetének legszebb darabjait. 1925 tavaszán Jeszenyin megismerkedett Lev Tolsztoj unokájával, Szofja Andrejevna Tolsztajával, aki az ötödik felesége lett. Házassága nem segített súlyosbodó depresszióján, felerősödött paranoiája, hallucinációk gyötörték. 1925 őszén idegösszeomlással kórházba került, ahol egy hónapig kezelték és december 21-én engedték ki. Ekkor kiadójától kikérte az összegyűjtött verseiből kiadott kötet honoráriumát, meglátogatta gyermekeit és Pétervárra utazott, ahol az Angletyer nevű szállodában szállt meg, amelynek az 5-ös számú szobájában december 28-án találták meg a holttestét: a fűtőcsövekre akasztotta fel magát a jegyzőkönyv szerint. Itt találták meg saját vérével írt búcsúversét is. Moszkvában a Vagankovszkoje temetőben helyezték végső nyugalomra. Sztálin és Hruscsov alatt a legtöbb művének kiadását felfüggesztették, csak 1966-ban adták ki ismét műveit. Bár magánélete zaklatott volt, Oroszországban nagy hírnév övezi, számos versét megzenésítették, életéről televíziós sorozat készült, országszerte szobrokat emeltek a tiszteletére, külön irodalmi társaság foglalkozik élete kutatásával és költészete elemzésével. Magyar fordítói között van Rab Zsuzsa, Illyés Gyula és Weöres Sándor.

Diósadi ADY András Endre író, újságíró Érmindszenten született, 1877. november 22-én. Édesapja diósadi Ady Lőrinc kisparaszti gazdálkodó, édesanyja Pásztor Mária református lelkipásztorok leszármazottja volt. Tanulmányait az érmindszenti református elemi iskolában kezdte, de mivel szülei idővel gimnáziumba szánták tanulmányait 1886-tól katolikus népiskolában folytatta, majd 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumba került. Ebben az iskolában írta első költeményeit is, amelyek többnyire verses csúfolódások voltak. 1892-től a zilahi református kollégium diákja volt, ahol 1896 júniusában érettségizett. Szülei beíratták a debreceni jogakadémiára, de a második évre a pesti jogi karra iratkozott be, majd Temesvárra ment, ahol délelőtt a királyi táblánál írnokoskodott, délután magánórákat adott. Temesváron súlyosan megbetegszik, így hazatér a szülői házba. Budapestre beiratkozik az egyetem IV. félévére, azonban a szülei által küldött tandíj többször is korhelyeskedésre elúszik, ezért Zilahra utazik, ahol ügyvédbojtárnak áll. Ezután Debrecenbe ment, ahol előbb  a Debreczeni Hírlap, majd a Debreczen című folyóirat munkatársa lett. 1900 elején a nagyváradi Szabadság, majd a Nagyváradi Napló munkatársa lett. 1903 augusztusában ismerkedett meg Diósyné Brüll Adéllal, aki Léda néven lett a múzsája. Kapcsolatuk 1912-re teljesen megromlott: Ady a Nyugatban publikált Elbocsátó szép üzenet című versével végleg szakított Lédával. Hétszer járt Párizsban 1904 és 1911 között. Első, egy évig tartó párizsi útja után a Budapesti Naplónál helyezkedett el, ahol 500 cikk és számos költeménye jelent meg a. A második párizsi tartózkodása és a kapcsolódó földközi-tengeri utazás időszaka termékeny korszaka a költészetének. 1906-ban jelent meg harmadik verskötete Új versek címmel, mely sokak szerint mérföldkő a magyar irodalomban, de a negyedik kötete, a Vér és arany hozta meg az igazi sikert és a kritikusok elismerését.1908-ban a Nyugat című új irodalmi lap első számában jelentek meg versei és esszéi, ennek a lapnak lett élete végéig munkatársa, 1912-től pedig az egyik szerkesztője is. Jelentkezett a szabadkőműves Martinovics páholyba, amelybe 1912-ben vették fel. 1914-ben találkozott az akkor 20 éves Boncza Bertával, akivel 1915. március 27-én összeházasodtak, s akit verseiben Csinszkának nevezett.  Az első világháború alatt nem közölt írásokat, csak1918-ban jelent meg újabb verseskötete. Az őszirózsás forradalom után megalakult népköztársaság a forradalmi versei miatt megpróbálta kisajátítani, saját költőjének tekinteni, melytől ettől igyekezett elhatárolni magát. A Tisza-gyilkosság után szélütést kapott. Élete utolsó heteiben súlyos beteg volt, tüdőgyulladással küzdött: a Liget Szanatóriumban halt meg 1919. január 27-én, 41 évesen. Temetése január 29-én volt: koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára a Kerepesi temetőig.

Nemeskosztolányi KOSZTOLÁNYI Dezső költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének tagja Szabadkán született, 1885. március 29-én. Kosztolányi Árpád tanár, iskolaigazgató és Brenner Eulália gyermeke. A gimnáziumot Szabadkán kezdi, ahonnan elbocsájtják, ezért Szegeden érettségizett. Gimnáziumi tanulmányai közben testvéreivel és unokatestvéreivel előadásokat szerveztek, ezek eleinte csak saját szórakozásukat szolgálták, később nagyobb nyilvánosság elé léptek műsoraikkal. A bemutatott jeleneteket, verseket gyakran maguk írták, melyben ő és unokaöccse, Brenner József (Csáth Géza néven ismert novellista) jeleskedett. 1900-tól, ötödikes gimnazistaként rendszeresen írt verseket, amelyekből az első a Budapesti Naplóban 1901. őszén látott napvilágot, ezután a helyi lapokban hamarosan újabbak is megjelentek.1903-tól Budapesten a bölcsészkar magyar-német szakát végzi, ahol megismerkedik és barátságot köt Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. 1904-ben beiratkozik a bécsi egyetemre, 1905-ben hazatér és újságíró lesz: a Szeged és Vidéke és Bácskai Hírlapnál, 1906-ban a Pesti Napló munkatársa. Több idegen nyelvet sajátított el, így olaszul, franciául, németül, angolul és spanyolul beszélt. A Nyugatnak megindulásától egyik vezető munkatársa. 1907-ben jelenik meg első verseskötete, a Négy fal között. 1913-ban házasságot köt Harmos Ilona színésznővel, aki Görög Ilona néven írt is. 1915-ben születik fia, Kosztolányi Ádám. Az I. világháború pusztításai és véráldozatai megrázták. A Petőfi Társaság tagja lett, de csakhamar kilépett. A Tanácsköztársaság bukása után az Új Nemzedék című lap egyik rovatának szerkesztője, melynek cikkei vitriolos hangon szólnak a Tanácsköztársaságról és annak vezetőiről. A 20-as években sorra jelentek meg verseskötetei, elbeszélés gyűjteményei és regényei. Itthon és külföldön egyaránt elismerték, Thomas Mann megkülönböztetett figyelemmel és barátsággal érdeklődött iránta. 1929-ben A Toll körkérdést intézett az írókhoz: mit jelent számukra Ady öröksége, melyre Írástudatlanok árulása – különvélemény című írása volt a válasz. József Attilát szeretettel segítette és támogatta. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, a La Fontaine Társaság pedig társelnöke, a magyar PEN Club első elnöke. A 30-as évek elején rákbetegség támadta meg, felváltva kezelték hazai intézetekben és Stockholmban. Írói és újságírói tevékenységét élete utolsó hónapjától eltekintve – mindvégig folytatta. Műfordításaival Shakespeare, Oscar Wilde, a modern európai költészet megismertetésére törekedett. Édes Anna, Pacsirta, Aranysárkány című regényeit filmre vitték. Verseit, elbeszéléseit és regényeit több idegen nyelvre fordították. 1936. november 3-án halt meg Budapesten. Decemberben Nyugat emlékszámmal adózik emlékének, melyben Babits rehabilitálja fiatalkori barátját, művésztársát.

PILINSZKY János a XX. század egyik legjelentősebb katolikus érzésű költője, író, publiciszta Budapesten született 1921. november 25-én. A budapesti piaristákhoz járt középiskolába, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1939-40-ben joghallgató 1940-1944 között magyar-olasz irodalmat és művészettörténetet hallgat. 1942-44-ben az Élet segédszerkesztője. 1944-1945-ben légvédelmi tüzérként a honvédséggel Németországban volt, Harbachban betegen érte meg a háború végét. 1946-1947-ben az Újhold folyóirat szerkesztőségi tagja, a Diárium, a Magyarok, a Válasz, a Vigilia munkatársa. Első verseskötetét, Trapéz és korlát, 1947-ben Baumgarten-díjjal tüntették ki. 1949-56 között írásait nem közölték. 1956-tól a Magvető Kiadó lektora, 1957-től haláláig az Új Ember hetilap munkatársa. 1971-ben József Attila-díjat, 1980-ban Kossuth-díjat kapott. Budapesten halt meg 1981. május 27-én.

CSORBA Győző József Attila és Kossuth-díjas költő, műfordító, Pécsen született 1916. november 21-én. Nagy családban született, kilenc testvére közül ő a nyolcadik. Iskoláit Pécsett végezte, 1935-ben a jezsuita Pius Gimnáziumban érettségizett, 1939-ben államtudományi diplomát és doktorátust szerzett a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem jogi karán. Középiskolai és egyetemi évei alatt gyenge tanulókat instruált, pénzért diplomadolgozatokat írt. 1939–1941-ig állástalan diplomás, 1941-43-ban városi tisztviselő a főispáni hivatalban. 1943–1952-ig a Pécsi Városi Könyvtár vezetője. 1952-56-ban a Baranya Megyei Könyvtár csoportvezetője, 1956-76-ban igazgatóhelyettese. 1993-ig – szerződéses munkatársként – nyugdíjazása után is dolgozott a könyvtárban. Költészete a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaival egy időben indult. 1933–1934-ben jelentek meg első versei A Mi Utunk és a Regnum című diáklapokban. 1935-ben közölték versét először kötetben, a Százhúrú hegedű című antológiában. 1938-ban saját kiadásában jelent meg első verseskötete, a Mozdulatlanság. 16 verseskötete, 8 válogatott kötete, 1978-ban pedig Összegyűjtött versek című kötete jelent meg. Lírájának jellemző területei a lélek, az élet és a halál, a család és a kert. Egyik legjobb barátja Weöres Sándor volt. Munkásságának jelentős része fordítói tevékenysége: nagyszámú latin, német, olasz, francia és orosz mellett ismertek görög, lengyel, norvég és finn versfordításai is. Goethe Faustja második részének magyarra ültetése után Janus Pannonius egyik legelismertebb fordítója lett. A pécsi irodalmi élet egyik fő alakítója volt, minden pécsi irodalmi folyóirat szerkesztésében jelentős szerepet vállalt, fiatal írókat, költőket segített tanácsaival, szigorú kritikáival. 1948-tól a Magyar Írók Szövetségének, 1949-től a Magyar PEN Club tagja. 1959-től a Jelenkor szerkesztőségében dolgozott, ahonnan 1965-ben saját elhatározásából távozott. 1976-tól a Magyar Írók Szövetsége választmányának tagja. 1977-től visszatért a Jelenkor szerkesztőbizottságába. 1985-ben, vidéki költőként először Kossuth-díjat kapott. 1995-ben felvették a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé. Pécsett 1995. szeptember 13-án hunyt el.

Pierre EMMANUEL (Noel Mathieu) francia katolikus költő, a Francia Akadémia tagja 1916. május 3-án született, Ganba, Pyrénées-Atlantiques megyében. Gyermek és fiatalkorának színhelye Lyon. Szüleit nem nagyon ismerte, mert kivándoroltak Amerikába, és neveltetését apai nagybátyjára bízták. Háromtól hat éves koráig velük volt Amerikában, de ezekre az évekre nem emlékszik. Anyja búskomorságba esett, majd elborult az elméje. Apjával később Franciaországban találkozott, de ez nem pótolta hiányzó apaélményét. A lyoni iskolatestvérekről meglehetősen kedvezőtlen emlékeket őrzött; a több mint „janzenista” nevelés tabuitól megszabadulva szertelenségeknek adta magát. Csak később szorította mederbe anarchikus hajlamait, gondolkodását és alakította ki érett keresztény hitét, amely mindvégig küzdelmes maradt. Kezdetben nem készült költőnek. Matematikai és filozófiai tanulmányokat folytatott, tanári pályára lépett. Döntő befolyással volt rá Pierre-Jean Jouve költő. Előtte Gideért és Paul Valéryért lelkesedett. Pascallal Gondolatok című műve rádöbbentette az ember nyomorára és nagyságára. A nyomor, a bűn megismerése csak fokozta benne a szabadulás vágyát. Qui est cet homme? (Ki ez az ember?) címen írta meg 1947-ben első önéletrajzát; ebben feltárta gyermekkorát és költővé „alakulását”. Barth és Kierkegaard, Pascal), továbbá J. Monchanin abbé és L. Massignon, de Simone Weil is segítettek neki, hogy tisztázza világnézetét és keresztény hitét. Mítosztalanította a pszichoanalízist és a bűntudatot és felismerte, hogy a szabadulás útja az, ha Isten előtt bűnösnek valljuk magunkat. Halála előtt pár nappal jelent meg utolsó „nagy műve” (Le grand oeuvre), amelyben még egyszer összefoglalta költői világszemléletét. Életművében az ágostoni történelemteológiát lelhetjük fel, a két szeretet két „várost” épít, és a kettő engesztelhetetlen harcot vív egymással. 1984. szeptember 24-én hunyt el Párizsban. Végakarata szerint temetésén csak felesége és családja vett részt. Tisztelői és barátai szeptember 29-én az érte bemutatott szentmisén találkoztak a Saint Séverin-templomban. Személyét és művészetét Pilinszky János ismertette meg a magyar közönséggel. A 60-as években baráti kapcsolat alakult ki a két költő között: Pilinszky Párizsban Emmanuelnél lakott, az Új Emberben többször hivatkozott francia barátja műveire, 1968-ban értő előadást is tartott róla.

Gyarmati és kékkői gróf BALASSI Bálint  költő, katona, a magyar nyelvű költészet első kiemelkedő művelője, a magyar irodalom első klasszikusa Zólyomban született 1554. október 20-án Zólyom Vármegyében. Reformátusként nevelkedett, 1565-ben Nürnbergben tanult, majd a család papja, Bornemissza Péter prédikátor nevelte. 1569-ben az összeesküvés gyanújába kevert apja családjával Lengyelországba menekült, itt készült első, vallásos tárgyú, németből fordított irodalmi műve. Apja 1575-ben a Báthori ellen lázadó Bekes Gáspár megsegítésére küldte. Részt vett a török elleni végvári megrohanásokban. 1579-82-ben Egerben huszárhadnagy, 1580-ban részt vett Hatvan ostromában. Békétlenkedései miatt visszatért Zólyomba, de itt összetűzött a hatóságokkal. 1584 karácsonyán a sárospataki református templomban feleségül vette Dobó Krisztinát, s elfoglalta a várat, melynek neje a résztulajdonosa volt, de a várnép elűzte. Sógora, Dobó Ferenc hűtlenséggel és vérfertőzéssel vádolta. Hazatért Liptóújvárba és 1586. augusztusban az esztergomi káptalan előtt nejével együtt katolizált. Rudolf király megkegyelmezett neki, de az esztergomi szentszék házasságát érvénytelennek, 1585 végén született fiát törvénytelennek nyilvánította, s örökösödési jogától megfosztotta. 1593-ban beállt Pálffy Miklós seregébe, részt vett Székesfehérvár ostromában, és a pákozdi győztes csatában. Divényt és Kékkőt az ő parancsnoksága alatt foglalták vissza a töröktől. 1594 májusában Esztergom alá vonult, részt vett az ostromban, ahol megsebesült, lábait levágták, majd május 30-án vérmérgezésben meghalt. 1874-ben a Radvánszky-kódexben rábukkantak szerelmes és vitézi énekeire.

JÓZSEF Attila a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja Budapesten született 1905. április 11-én. Apja bánsági béresek gyermeke, kisiparosoknál dolgozó szappanfőző munkás, anyja Pőcze Borbála parasztszármazású mosónő. A szülőknek három gyermeke maradt életben, a költő és két nővére, Jolán és Etel. Ferencvárosban született, gyermekkorát itt élte le. 1908-ban apja Romániába ment és családjával ettől kezdve nem törődött. A három gyermek eltartása anyjára maradt, aki nem tudott eleget keresni, lakbérre gyakran nem telt, tömegszállásokon hányódtak. 1910-ben kénytelen volt két kisebb gyermekét lelencként az Országos Gyermekvédő Liga útján Öcsödre adni nevelőszülőkhöz. 1912-től újból Pesten élt, alkalmi munkákat vállalt, és közben elvégezte az elemit és a polgári három osztályát. Az I. világháború második felében már rendszeresen verselt, egy véletlenül kezébe került Ady-kötet hatására. 1917 végén néhány hetet a monori gyermekmenhelyen töltött, de nem bírta elviselni a rideg bánásmódot, hazaszökött. 1918 nyarán egy gyermeknyaraltatási akció révén egy hónapig Abbáziában élt. A Károlyi-forradalmat és a Tanácsköztársaságot nagy lelkesedéssel üdvözölte, megismerkedett Lenin Állam és forradalom című művével. Édesanyja halála után Makai Ödön ügyvédet, Jolán testvére férjét nevezték ki gyámjául. Magánvizsgával befejezte a polgárit és beiratkozott a makói gimnáziumba és internátusba. Zavart lelkiállapotában 1922-ben öngyilkosságot kísérelt meg, emiatt el kellett hagynia az iskolát, így magántanulóként Budapesten tette le az érettségit, közben dolgozott, magántanítványokat vállalt, és egyre többet foglalkozott a költészettel. Tehetségét először Juhász Gyula ismerte fel, az ő előszavával jelent meg tizenhét éves korában Szegeden az első verseskötete, a Szépség koldusa 1922-ben. A szegedi lapok többször hozták írásait, 1923-ban a Nyugat is leközölte három költeményét. 1924-ben a szegedi egyetemre iratkozott be magyar-francia szakra. Ugyanebben az esztendőben egyik verséért, A lázadó Krisztusért az ügyészség istenkáromlás címén pörbe fogta, a Tiszta szívvel című verse miatt Horger Antal egyetemi dékán kijelentette: minden eszközzel meg fogja akadályozni, hogy tanári diplomát kapjon. 1925-ben került ki a nyomdából második versgyűjteménye, a Nem én kiáltok. Az 1925–26-os tanévben Bécsben folytatta tanulmányait, megismerte az ott élő írókat, Kassák Lajost, Lukács Györgyöt, Déry Tibort, Balázs Bélát, aki verseinek kiadását ajánlotta Kner Imrének, Németh Andort, későbbi jó barátját és Hatvany Lajost. Utóbbi támogatásával a következő tanévre a párizsi Sorbonnera iratkozott be. Bécsi és párizsi tartózkodása alatt tanulmányozta alaposabban a marxizmus klasszikusait és a munkásmozgalmat; nézetei radikálisabbá váltak. 1927-ben tagja lett a Vági-féle legális kommunista pártnak, a hamarosan feloszlatott Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. Verseit a legjobb folyóiratok közölték, német, francia nyelvtudása tökéletes volt, tudott gépírást is, mégsem sikerült állandó jellegű állást kapnia. Rövid időre a Külkereskedelmi Intézet alkalmazta magyar-francia levelezőként. 1928-ban idegösszeomlás miatt szanatóriumba kellett mennie. 1929-ben jelent meg Nincsen apám, se anyám című kötete. A Toll című folyóiratba cikkeket és tanulmányokat írt. Folyamatos megbízás alapján állandó pártmunkát végzett, összejöveteleket szervezett, szemináriumokat vezetett, előadásokat tartott, röplapokat és felhívásokat szövegezett. A mozgalomban ismerkedett meg Szántó Judittal, aki élettársa lett, s aki a legszűkösebb időben a maga keresetéből tartotta el. 1930-ban látott napvilágot a proletárforradalom elkerülhetetlenségét hirdető és erre buzdító verseskötete, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz. Két évvel később jelent meg ötödik kötete, a Külvárosi éj, 1932-ben osztályellenes izgatásért kétszer került bíróság elé, Lebukott című költeményéért és amiatt a röpirat miatt, amelyet Sallai és Fürst statáriális tárgyalása idején fogalmazott Illyés Gyulával és Szimonidesz Lajossal. Villon-fordítását is elkobozta az ügyészség, és szemérem elleni vétség miatt indított eljárást ellene. 1932-ben a párt megbízásából Valóság címmel folyóiratot indított, ezt az első szám megjelenése után tiltották be. 1934-ben megromlott kapcsolata a párttal, vitái támadtak a vezetőséggel, s bár nem zárták ki, de a szervezeti kapcsolat megszakadt közte és a vezetőség közt. Freudista, pszichoanalitikus módszerrel kezeltette magát, de ez nem eredményezett gyógyulást. Betegsége kisebb átmeneti javulásoktól megszakítva rosszabbodott, hosszabb ideig tartó szanatóriumi kezelésre szorult. 1936-ban Ignotus Pállal együtt a Szép Szó radikális folyóiratot szerkesztette. Az 1937 elején találkozott Thomas Mann-nal, az erre az alkalomra írt nagyszabású üdvözlő versének felolvasását a rendőrség betiltotta. A nyarat a Siesta Szanatóriumban töltötte, de állapota nem javult. November elején nővéréhez utazott Balatonszárszóra, s itt december 3-án egy tehervonat kerekei alá vetette magát. Halála nagy megdöbbenést keltett. Hatása csaknem minden utána induló magyar írón kimutatható. Számos kötetét fordították le idegen nyelvre.

Szentistváni BABITS Mihály költő, író, irodalomtörténész, műfordító Szekszárdon született 1883. november 26-án. Budapesten 1906-ban szerzett magyar-latin szakos tanári oklevelet. Baján, Szegeden Fogarason, Újpesten, majd Budapesten tanított középiskolákban. 1916-tól egyik szerkesztője a Nyugatnak. 1919-től egyetemi tanárrá nevezték ki, de az ellenforradalom idején állásától megfosztották. 1918-as megalakulásakor a Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1925-től elnöke lett. 1919 közepe után kizárólag az irodalomból élt. 1927-től a Baumgarten-alapítvány kuratóriumának irányítója, 1920-tól kizárásáig tagja a Petőfi Társaságnak, 1930-tól a Kisfaludy Társaság tagja. Költészete évtizedeken át a magyar líra élvonalában állt. Fortissimo című verséért melyben az I. világháború tombolásának meg nem akadályozása miatt Istennel is pörbe szállt - vallás elleni vétség címen indítottak ellene eljárást; ugyanakkor művei sokaságában vall közvetetten vagy közvetlenül is alapjában katolikus világszemléletéről. Életművének jeles darabja Jónás könyvének költői átdolgozása. Legértékesebb prózai műve a Halálfiai című családregény, fordításai közül kiemelkedik Dante: Isteni színjátékának tolmácsolása és az Amor Sanctus. Budapesten halt meg 1941. augusztus 4-én.

Rákóczi és felsővadászi II. RÁKÓCZI Ferenc erdélyi fejedelem Borsiban Zemplén Vármegyében született 1676. március 27-én. I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem és gróf Zrínyi Ilona fia. Egy fiú és két leánytestvére volt. Negyedfél hónapos korában apja meghalt, anyja Báthori Zsófiához költözött, aki megözvegyülvén visszatért a katolikus hitre, fiát katolikusnak nevelte. Kamarása Kőrösi György, nevelője Badinyi János oktatta Munkácson, Sárospatakon. 1682-ben édesanyja férjhez ment Thököly Imréhez, a Habsburg elnyomás ellen fölkelt magyarság vezéréhez. 1688 elején a munkácsi vár átadása után elszakították családjától; Zrínyi Ilonát Bécsbe internálták, Rákóczit a bécsi udvar Csehországba vitette. Kollonich Lipót esztergomi érseket tették meg gyámjává, aki a neuhausi jezsuitáknál neveltette Habsburg-hű szellemben. Krumlovban, Prágában, Neissében tanult. 1692-ben Bécsben, 1693-94-ben Itáliában élt, Rómában meglátogatta XII. Ince pápát. 1694-ben Kölnben feleségül vette Hessen-Rheinfelsi Sarolta Amália hercegnőt, akitől három fia - József (1700-38), György (1701-56) és egy leánya született (leánya gyermekkorban meghalt). 1694-1711 között Sáros Vármegye örökös főispánja. 1697-ben a hegyaljai fölkelés vezérletét visszautasította, önmaga tisztázására Bécsbe ment. Álláspontja Bercsényi Miklós gróf és a császári megtorlás hatására megváltozott. 1700 végén szervezkedésbe fogott, XIV. Lajos francia király segítségét kérve, azonban a megbízott futár, Longueval árulása 1701-ben a bécsújhelyi börtönbe juttatta, ahonnan felesége és az őrzésével megbízott Lehmann Gottfried kapitány segítségével megszökött, és Lengyelországban talált menedéket. A lengyel, francia és svéd segítséggel megindítandó fölkelés szervezésére készülődve keresték meg 1703 elején a tiszaháti fölkelők követei, akiknek kérésére hazatért. Magyarországon Esze Tamás fogadta pár száz, rosszul fölfegyverzett jobbágy élén. 1703-ban kiadta a brezani kiáltványt, melyben harcba hívott mindenkit a Habsburg elnyomás ellen. 1703 végére a fölkelők elfoglalták a Tiszántúlt és a nemesség is nagy számban állt a kurucok oldalára. 1704-ben az ország legnagyobb része a fölkelők kezére került. Rákóczi személyesen vezette a tiszántúli és a Duna-Tisza közi hadjáratot, Tokaj, Szatmár, Szeged, Esztergom várának ostromát, a nagyszombati, a pudmerici, a zsibói, a trencséni, a romhányi ütközetet. 1704-ben a gyulafehérvári országgyűlés Erdély fejedelmévé választotta, 1705-ben a szécsényi országgyűlés a magyarországi szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé választotta; királlyá választását a főnemesség nem pártolta, s ő maga is elutasította. Nemsokára L. Herbeville császári generális tekintélyes sereggel bevonult Erdélybe és kikényszerítette a rendektől Rákóczi fejedelemségének eltörlését. 1707-ben a marosvásárhelyi országgyűlés ismét biztosította a négy bevett vallás szabad gyakorlását, kimondta Erdély elszakadását a Habsburgoktól. Ehhez hasonlóan határozott az ónodi országgyűlés is, amikor kimondta a Habsburg-ház trónfosztását és a szabadságharc idejére fölfüggesztette a nemesi adómentességet. Diplomáciai akciókkal is igyekezett a szabadságharc sikerét biztosítani, de a szabadságharc - a bécsi udvari ellenpropaganda hatására kialakult - külpolitikai elszigeteltségét nem tudta áttörni; választott szövetségesei a pillanatnyi érdekük szerint cselekedtek. A bécsi udvarral 1704-ben és 1706-ban sikertelenül tárgyalt a békéről. A császári hadsereg fölénye az 1708-as trencséni csatavesztés után sorozatos vereségeket okozott. 1711 elején katonai segítség reményében Lengyelországba ment, így távollétében és hozzájárulása nélkül a rendek támogatásával fővezére, gróf Károlyi Sándor 1711. április 30-án megkötötte a Habsburgok nevében tárgyaló gróf Pálffy Jánossal a szatmári békét. Rákóczi 1712-ben Franciaországba ment, és a nyilvánosságtól elvonulva élt XIV. Lajos udvarában. Megpróbálta elérni, hogy az utrechti béketárgyalásokon XIV. Lajos halála után visszavonult a kamalduli szerzetesek groboisi kolostorába. III. Habsburg Károly távollétében 1715-ben fej és jószágvesztésre ítélte. III. Ahmed szultán hívására 1717-ben Törökországba ment. 1718-ban a pozsareváci béke megkötése után a szultán kiadatását megtagadta, de 1718-tól Rodostóban kellett élnie. Emigrációjában diplomáciai tervezgetésekkel s a bujdosó kurucok ügyes-bajos dolgaival és írással foglalkozott, de szívesen dolgozott asztalosműhelyében is. Rodostóban hunyt el 1735. április 8-án. Halála után Mikes Kelemen az isztambul-galatai Szent Benedek kápolnába, anyja mellé temettette el, de végrendelete szerint szívét és kéziratait groboisi kolostorba küldte. Hamvait 1906. november 5-én országos ünnepség keretében hozták haza és a kassai székesegyházban temették el (kriptája látogatását 1945-92-ig a csehszlovák hatóságok, 1993-tól szlovák egyháziak igyekeznek korlátozni). Budapest Kossuth téri bronz lovasszobrát (Pásztor János műve, talapzata Györgyi Dénes alkotása) 1937-ben állították föl. Egészalakos álló szobra Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása 1945 óta az Ezredéves emlékmű része.

Szentegyedi és czegei gróf WASS Albert erdélyi magyar író, költő, szerkesztő Válaszúton született, 1908. január 8-án. Kolozsváron érettségizett, majd a debreceni Gazdasági Akadémián szerzett oklevelet, utána Németországban és Franciaországban erdészetet és kertészetet tanult. 1924-ben az Erdélyi Szépmíves Céh alapító tagja. 1931-ben gazdászhallgatóként a Turul Szövetség debreceni Festetics Bajtársi Egyesület sajtóalvezére, ahol a reviziós nagygyűlés főrendezője. Az oláh földreform után megmaradt földjén gazdálkodott, s a kolozsvári Ellenzék napilap cikkírója. 1944-45-ben „hátrafelé harcolva” katona; ennek ürügyén az oláhok ‘háborús bűnösként’ 1946-ban halálra ítélték – de azt igazolni nem tudván, sem Németország angol megszállói, sem az USA nem adták ki. 1945. húsvétján hagyta el egységével Magyarországot. A bajorországi Blaibachban mezőgazdasági mindenes, 1948–52-ben Hamburgban élt, ahol 1949-ben a Magyar Szellemi Munkaközösség elnöke 1952-ben kivándorolt az USA-ba, egy ohioi farmon tiszttartó és béres. 1952–56-ban a De Landi katonaiskolában matematika és mértan tanár, 1956–72-ben a Floridai Egyetemen (Gainesville) a német és francia nyelv, az európai irodalom és történelem tanára. 1964-ben Astorban az Amerikai Magyar Szépmíves Céh alapítója, amelynek Danubian Press kiadója 1990-ig 19 magyar és 43 angol nyelvű könyvet adott ki. Danubian Research Center tájékoztató szolgálata magyar tárgyú fölvilágosító munkát végzett. 1979 őszén az oláhok sajtóhajszát indítottak és két lövéssel merényletet kíséreltek meg ellene. Élete vége felé haza kívánt látogatni, de a budapesti kormány beutazási kérelmét elutasította. Floridaban Astorban halt meg 1998. február 17-én.

 

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
csütörtök, 2015, május 21