JÉZUS IMÁJA: A MIATYÁNK

JÉZUS IMÁJA: A MIATYÁNK

A Miatyánkot maga Jézus adta nekünk, így ezekben a „végső napokban” (Zsid 1,2) Isten az Ô Fia által tanít minket imádkozni. A Miatyánk az egész Evangélium foglalata, amiben benne van minden, amit kívánunk és minden, amitől menekülünk. Két változatban maradt fönn, az egyik Máté (Mt 6,9-13), a másik Lukács (Lk 11,2-4) evangéliumában. Mivel a „használat során” a mátéi változat terjedt el, ezért ezt próbáljuk elemezni, hiszen tőlünk is kérdezi a Szentírás: „azt gondolod, hogy érted amit olvasol?” ; mi pedig szeretnénk igennel válaszolni. Egyfajta azonosító jel ez, ami megkülönbözteti a kereszténységet más vallásoktól, ugyanakkor, jelzi a keresztények egységét, hiszen minden egyház számára ez a legszentebb imádság, amit hűségesen imádkoznak. Nem gyökértelen ez az imádság, hiszen Jézus, mint korának zsidó férfiai, pontosan ismerte az izraelita imádságos hagyományokat, s ezek elemeit és motívumait is fölhasználta a Miatyánk megfogalmazásánál. Így a Miatyánk összekapcsolja a keresztény felekezeteket az „idősebb testvérrel”, a zsidósággal is, Ugyanakkor Jézus meg is akarta újítani a zsidó imaéletet, kizárva a formalizmust, a hivalkodást és a képmutatás lelkületét, s egy valódi bensőséges istenkapcsolatot mutatott tanítványainak. Fontos azonban leszögezni, hogy az I. századtól kezdve ez az imádság csak Krisztus Egyházának teljes jogú tagjai számára volt fönntartva, csak ők imádkozhatták közösségileg, együtt a többiekkel. Ez mára megváltozott, s inkább az utolsó szállá vált, ami még az embereket Istenhez, ill. az Egyházhoz köti. Sokak számára ez az egyetlen imádság, amit ismernek, s amin keresztül bármiféle imádságos tapasztalatot szerezhetnek, vagy kifejezhetik istenkapcsolatukat.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy
Istent Atyának szólítani, nem pusztán megszólítás, hanem hitvallás, ez Jézus Evangéliumának összefoglalása, ami megvilágítja az Ô egyedülálló viszonyát Istenhez, amit számunkra is lehetővé tett. Ez a szó, „abba”, atya, a palesztinai arám köznyelv családias színezetű kifejezése volt, amivel a gyermekek szólították meg az apjukat. Istennek ez a bizalmas, de nem bizalmaskodó, hétköznapi megszólítása a zsidó imádságtól addig teljesen idegen volt. Biztosan állíthatjuk hogy Jézus saját gondolata volt Istent Abbának szólítani. A „mi Atyánk” kifejezés semmiképpen sem jelent birtoklást mintha csak a miénk lenne és másé nem; hanem az Istenhez való bensőséges kötődést fejez ki. Az atyaság fogalma a teljes Kinyilatkoztatás fényében kizárja a gonoszságot, vagy rosszindulatot. A Biblián kívül a vallások, számára amelyek erősen patriarchálisak voltak, mind ez nem egyértelmű; hiszen az istenség atyaságába egyaránt belefér a gyöngédség és a kegyetlenség, az irgalom és a bosszú. Istennek kellett kinyilatkoztatnia mit jelent valójában az, hogy Ô atya, hiszen a természetes tapasztalatainkat ezzel kapcsolatban is megrontotta a bűn, így az „atyaság” kollektív fogalma nem lehet eligazító számunkra, hanem csak Jézusban ismerhetjük meg. Ez a jézusi kinyilatkoztatás segíthet a modern embernek, hogy a mindenhatósággal kapcsolatos ellenérzéseit legyőzze. A hagyományos fölfogás szerint az, hogy Isten mindenható azt jelenti, hogy bármit megtehet. A XX. század tapasztalata alapján azonban, aki bármit megtehet, az mindenre képes, aki pedig mindenre képes, attól pedig félni kell. Isten Jézus által kinyilatkoztatott atyasága azt mutatja meg, hogy ô mindent meg tud tenni, ami az emberért van, de semmit, ami ártana neki. Isten mindenhatósága a szeretet mindenhatósága. Az ebbe vetett gyermeki bizalmunkat valljuk meg a Miatyánkkal. Ugyanakkor, amikor Atyának mondjuk az Istent, Isten fiaiként kell viselkednünk: ez jelenti a gyermeki bizalmat. Az alázatosság beismerteti velünk, hogy „senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja”: vagyis a „kicsinyeknek” (vö. Mt 11,25; 27). Az atyáról és az anyáról az első tapasztalatainkat saját személyes sorsunk folyamán szerezzük, de ezekre az élményekre is vonatkozik a szív megtisztításának kötelezettsége, hiszen bár a földi atyaság megtapasztalása vonatkozásban van az istenkép kialakulására, Isten atyasága mégis átlép minden teremtményi fogalmon. Ugyanakkor az atyaság, mint hasonlat, mégsem tekinthető puszta irodalmi fordulatnak. Az, hogy Őt Atyának nevezzük, nem puszta szimbólum. Fontos az a természetes tapasztalat, amit az apánkról, az atyaságról szerzünk, miközben azt is tudatosítani kell, hogy Isten nem úgy atyánk, mint ahogy akár a legjobb földi apa az. Az Ószövetségben egyértelmű a hitvallás, hogy Isten mindenütt jelen van (pl: Zsolt 139; Jer 14,9), de az ószövetségi ember szimbolikusan mégis az Eget nevezte meg, mint az Ô lakhelyét. Ez a megszólítás „Aki a mennyekben vagy” kijelöli vágyaink irányát: „Ezért, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve”. (Kol 3,1) Jézus ugyanis maga szabta meg reménységünk dimenzióját: „És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. (Jn 14,3) A Miatyánk kéréseit két részre lehet osztani, az első három Isten fenségére, másik négy az emberi szükségletekre vonatkozik. Az emberi nyomorúság mélysége hívja az Atya irgalmasságának mélységét.

Szenteltessék meg a Te neved
Isten Neve, Isten maga. A „név” a zsidóság számára nem valami elvont fogalom, hanem olyan valóság, ami összefoglalja és kifejezi a létet. Az a kérés, „hogy Isten szenteltessék meg”, annyit jelent, hogy nyilvánuljon meg a maga hatalmasságában, mutassa meg nagyságát, méltóságát és dicsőségét. Isten szentségének át kell hatnia a világot, hogy „Isten legyen minden mindenben” (vö. 1Kor 15,28), hiszen ez lesz a vég. Isten már most is áthatja a mindenséget, de még nem nyilvánvaló hogyan tölt be mindent. Ezért is kérjük, hogy nyilvánuljon ki az Ô dicsősége. Magunktól nem tudjuk megdicsőíteni Isten nevét, ezért azt Tőle kérjük, ugyanakkor az ember sem maradhat ki annak megvalósulásából: „Szentek legyetek számomra, mert szent vagyok én, az Úr” (Lev 20,26), hiszen: „Miattatok káromolják Isten nevét a pogányok között” (Róm 2,24). Ez a kihívás és törekvés jelenti azt az etikai normát, ami az ember részéről megalapozhatja kérését, hiszen életünktől és imáinktól függ elválaszthatatlanul, hogy Isten Neve megszenteltetik-e a nemzetek között. Azt kérjük Istentől, hogy tegyen bennünket, az életünket olyanná, hogy általunk dicsőítse Őt az egész világ. Az Isten neve JHWH. Azt az Istent, aki kinyilatkoztatta nevét Mózesnek (vö. Kiv 3,14), azt az Istent szólíthatjuk mi Atyának.

Jöjjön el a Te országod
Ez a kérés föltételezi, hogy amit kér az még nem valósult meg, hanem a világ végére irányul. A világ vége nem valami olyasféle esemény, amely lassú folyamatként, esetleg épp emberi segítséggel valósul meg, hanem Isten lesz az egyedüli cselekvő személy, Ô valósítja meg várva várt királyságát. Isten királyi uralmának kell eljönnie az emberekhez, és kinyilatkoztatnia saját magát előttünk. Az Isten országa kifejezés központi fogalom Jézus igehirdetésében, ami azonban magyar fordításban félreérthető, mert körülhatárolható terület képzetét kelti, ami „itt vagy ott van” (Lk 17,21). Valójában Isten királyi uralmáról, hatalmáról van szó. Isten uralmát csak maga Isten valósíthatja meg, ami Jézus személyében már el is érkezett (Lk 17,20). A kérés tehát elsősorban Isten uralmának végső kinyilvánulására vonatkozik, amikor mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy Isten minden mindenben (vö. 1Kor 15,28). Ugyanakkor a Krisztusban már elérkezett Isten-uralmat az embernek el kell fogadnia, arra igent kell mondania. Így a második kérésnek van aktuális, a mi történelmünket érintő jelentése is, amennyiben arra az isteni uralomra is vonatkozik, ami köztünk van: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem fogják azt mondani: »Íme itt van«, vagy »Amott«. Mert az Isten országa köztetek van.” (Lk 17,21-22) Az Ország föltételezi annak polgárait is, így ennek a könyörgésnek egyházi dimenziója is van. Az Ország eljövetelének sürgetése azt is jelenti, hogy minél többen váljanak a tagjává. Ez azonban nem mai értelemben vett statisztikai igény, hanem annak megvallása, hogy Isten az Ô népében dicsőül meg. A Miatyánk tehát kiváltképpen missziós imádság. Az Egyház hite szerint Isten Uralmának kinyilvánulását veszélyezteti a „világ fejedelme” (vö. Jn 14,30), s a tőle eredő gonosz erők. Éppen ezért van szükség Isten különleges közbelépésére, így Országának eljövetelét, csak úgy, mint Nevének megszentelését magára Istenre bízzuk. Ez az eljövendő Ország lesz maga az ítélet, hiszen szembesülve a mindent betöltő Istennel, válik nyilvánvalóvá az üdvösség és a kárhozat titka.

Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is
Ez a harmadik kérés, szoros kapcsolatban áll az előzővel, és valójában annak más szavakkal történő megismétlése. Isten akarata mindig a békére és az igazságra irányul (Róm 14,17), így akaratának megvalósulása ugyan az, mint uralmának beteljesedése. Az eredeti szövegben olyan kifejezés található, amit tetszésnek kellene fordítani, így a kérés annyit jelent: Legyen meg a Te tetszésed! Isten ugyanis a maga tetszésében, jóakaratában határozta el az üdvösséget. Isten az ember üdvét akarja (Ez 33,11), s ha megvalósul ez az akarat, üdvösségre jutunk. Isten akarata egyszerre jelenti az Ô egyetemes üdvözítő tervét, másrészt az ember számára meghatározott erkölcsi rendet. Az Atya legfőbb akarata, ami az egész üdvrendet mozgatja, hogy „minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére”. (1Tim 2,4) Az ősegyház tapasztalata az volt, hogy a mi Atyánk „…türelemmel viseltetik, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen”. (2Pét 3,9) Tudjuk azonban azt is, hogy az Atya akarata már véglegesen megvalósult Krisztusban, és az Ô emberi akaratában, amit tökéletesen alárendelt az ô Atyja akaratának. Egyedül Jézus mondhatta el ugyanis önmagáról: „…mindenkor azt teszem, ami kedves előtte” (Jn 8,29). Isten akaratának nem állhat ellent semmi, így ebben a kérésben sem nem arról van szó, hogy Isten megtehesse azt, amit akar, hanem hogy mi megtehessük, amit Isten akar. Az egész keresztény spiritualitásban különösen fontos az akarat kérdése, de nem csak a keresztény, hanem az iszlám és a zsidó hagyomány szerint is az, aki a saját, és nem Isten akarata szerint cselekszik, nem egyszerűen bűnt követ el, hanem ez maga a bűn. Hiszen ez az engedetlenség minden rossz forrása, ez okozta az angyalok bukását és az ember bűnbeesését. Éppen ezért lehetségesek olyan élethelyzetek, amikor az ember számára a Miatyánk elimádkozásakor a tökéletes imát annak megvallása jelenti, hogy „Legyen meg a Te akaratod”. Ekkor az ember beleegyezik saját magára vonatkozóan Isten akaratának megvalósulásába, így mintegy hozzájárulva a Megváltás beteljesedéséhez. „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.” (Mt 7,21) Ezzel a könyörgéssel az ember elfogadja a körülményekben megnyilvánuló Gondviselést, s amikor így fordulunk az Atyához, különösképpen kifejeződik, hogy Jézus testvérei vagyunk, mert hasonlóvá leszünk Hozzá, aki így imádkozott a Getszemáni kertben: „Abba, Atyám! Minden lehetséges neked. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te.” (Mk 14,36)

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma
Ez a kérés jelenti a Miatyánk középpontját. Mind Máténál, mind pedig Lukácsnál a szöveg centrumában található, de ebben teljesedik be a gyermek viszonya is Atyjához, hogy mindent Tőle kér, teljesen Neki van kiszolgáltatva. Ez, az Istenhez való új viszony áll Jézus működésének középpontjában. A kenyér a Bibliában tágabb jelentésű, mint a mi kultúránkban (vö. Ter 28,20; 47,15, Kiv 1,21; Törv 9,9), jelenti általában az ételt, és mindazt, ami a létfönntartáshoz szükséges. Jézus ezzel a mondattal a gyermeki bizalmat tanítja és tartja fönn bennünk, hogy a fölösleges aggodalmaskodástól és nyugtalanságtól megszabadítson minket. Már az ima bevezetőjében ezt a bizalmat nyilatkoztatja ki tanítványainak: „…tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek Őt”. (Mt 6,8) Jézus a legfontosabbak kérésével tanít a mértékletességre, az Istenre hagyatkozásból fakadó önkorlátozásra. A hívő nem csak önmagáért imádkozik, hanem mindenkiért ezért a többes szám. A hívők számára azonban Jézus az élet kenyere, és Őt kérjük az Istentől minden nap. Ugyanakkor fölvetődik az a teológiai és egzisztenciális kérdés is, hogy az Isten mit tehet azért, hogy csillapítsa az ember éhségét? Miért Tőle kell kérni a kenyeret, amikor azt az embernek a saját arcának verejtékével kell megszereznie? (vö. Ter 3,19) Ugyanakkor a Biblia megígéri: „Ne aggódjatok tehát, és ne mondogassátok: »Mit együnk?«, vagy: »Mit igyunk?«, vagy: »Mibe öltözködjünk?« Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá.” (Mt 6,31-33) Mind ez az ima hatékonyságának kérését veti föl, hiszen az emberiség mindig imádkozott, s mindig szenvedett az éhségtől, vagy betegségtől, s ezért keresett mágikus formulákat, hogy biztos legyen a hatásban, és elérhesse azt, amiről azt gondolta, feltétlenül szüksége van rá. A választ éppen ezért nem az ima hatékonysága, hanem annak lényege felől kell megközelíteni. Azt, hogy mi az ima lényege megsejthetjük, amikor Jézust látjuk a Getszemáni-kertben imádkozni: „»Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.« Ekkor megjelent neki egy angyal az égből, és megerősítette. Aztán a halállal tusakodva még buzgóbban imádkozott.” (Lk 22,42-43) Ezután történik halála, s mégis azt írja a Zsidókhoz írt levél: „…Ô, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért.” (Zsid 5,7). Az ima tehát az Istenbe vetett végső bizalomból fakad, amivel rábízzuk magunkat, azzal a bizonyossággal, hogy Ô a végső megmenekülésünket akarja, mint ahogyan Jézus is átmenve a halálon, megszabadult attól. A kenyérért végzett mindennapi ima tehát a gyermeki bizalom kifejezése, amivel teljesen kiszolgáltatjuk magunkat annak, Aki biztosan gondoskodik rólunk.

És bocsásd meg vétkeinket,miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek
A zsidó ember úgy fogta föl a bűnt, mint tartozást, amivel az isteni igazságosságnak tartozunk. A bűnösnek mindig kártalanítania kell azt, akinek tartozik, vagy el kell érnie tartozása elengedését. Eszerint a bűnbocsánat kérése a tartozás elengedését jelenti. Ez a hebraizmus háttere, mégis a kérés jézusi szellemisége nem a kiengesztelést és elégtételadást sugallja, hanem az isteni irgalomhoz, kegyelmezéshez folyamodik. Ennek meg vannak az ószövetségi előzményei is: vö. Kiv 34,6-8; Iz 1,18; Jer 31,34. Az antropomorf kifejezés ellentéte az, amit Jézus az egész küldetésével, kinyilatkoztatásával meg akart mutatni: Isten nem sértett hatalom, hanem gyermekéért aggódó Atya. Szüntelenül fiára gondol és félti őt, még akkor is, amikor az elhagyta Őt, gondoljunk a történetre: „Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta…” (Lk 15,20). Az Atya nem törődik a saját méltóságával, csak a gyermekeire gondol. Az Újszövetség, az Egyház tanítása szerint egyszerre valóságosan Isten szava, s ugyanakkor valóságosan emberi szó is, ami keletkezési korának világszemléletén keresztül tárja föl előttünk Isten arcát. Így bár leggyakrabban a kiengesztelés, elégtételadás modelljében fejezi ki magát, mégis van néhány olyan egyértelmű hely, amely világossá teszi, hogy nem Isten volt az, akit ki kellett engesztelni, mert megsértődött, hanem az ember volt az, aki bensőleg elszakadva Tőle, megharagudott. Vö. „Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világot” (2Kor 5,19), ill. „Sőt még dicsekszünk is Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki most megszerezte nekünk a kiengesztelődést” (Róm 5,11). A testvérrel, a felebaráttal szembeni magatartás jelzi, hogy az ember kiengesztelődött-e az Atyával, ezért is kapcsolódik össze az irgalom kérése Istentől, és az irgalom ígérete a felebarát számára. A bocsánat kérése ugyanakkor kifejezi az Egyház meggyőződését, amellyel megvalljuk, hogy mindenki bűnbocsánatra szorul, s hogy Isten mindenkinek irgalmazni akar, de az, amit Isten adni akar nekünk, csak akkor fölfogható, ha az ember maga is begyakorolja az irgalmazást. Az, aki irgalmatlan mással, az nem látja meg, hogy amikor Isten az üdvösséget, azaz Önmagát adja, az nem jutalma az emberi teljesítménynek. Ez volt Jézusnak a farizeusokkal való vitájának alapja, hiszen ők úgy gondolták, hogy a törvény megtartása miatt „jár” nekik az üdvösség. Ennek bibliai példája az „idősebb fiú”: „Erre az megharagudott, és nem akart bemenni” (Lk 15,28). Ugyanakkor ott van a másik lehetőség is, amikor valaki a saját méltatlanságának, tetteinek súlya alatt, nem tudja elfogadni a színtiszta ingyenességet, amit az üdvösség jelent. Ilyenkor is csak az egymásnak való irgalmazás az, ami a megoldást jelenti, mert egy más dimenziót nyit meg előttünk. Aki másnak irgalmaz, az magának irgalmazott, hiszen „…amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is” (Mt 7,2). Az irgalom gyakorlásában különösképpen is megvalósul az ember istenképisége, hiszen Jézus fölszólítása: „ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48), pont az ellenségszeretettel kapcsolatban hangzik el, aminek az alapja a megbocsátás. Ez jelzi a megbocsátás végső határát, az ellenségszeretetet, amire maga Jézus adott példát a kereszten: „Jézus így szólt: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.«” (Lk 23,34) Felelősek vagyunk azért, hogy utánozzuk Istent, és kövessük vezetését a megbocsátásban. A mellékmondat: „miképpen mi is megbocsátunk”, gyakorlatilag esküvé teszi szavainkat, hiszen a saját megbocsátásunkat teszi az isteni bocsánat mértékévé. Olyan ez, mint a régi eskü szavai: „Isten engem úgy segéljen…”. Az eredeti görög kifejezést úgy kellene fordítanunk: „mi is megbocsátottunk”, ill. „mi is elengedtük a tartozást”. Tehát olyan pillanatnyi cselekvésről van szó, ami már bekövetkezett a kérés megfogalmazásának idején. Jézus többször is egyértelművé tette, hogy az Isten bocsánatának föltétele az egymásnak való megbocsátás. Ennek egyik kiemelkedő példája a „szívtelen szolgáról” szóló példázat (vö. Mt 18,23-35). Itt is látni lehet, hogy az irgalmat lehet „szerencseként” fölfogni, hiszen az a kárhozat titkának működése. Az Utolsó vacsora fényében azonban nem lehet úgy venni, mintha a bűnbocsánat az Isten önkényén múlna: „…ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28). A bűnbocsánat már megtörtént, csak még mi nem fogadtuk el. A megbocsátás nem bírói ítélet, hanem az isteni élet visszanyerése, amit az önzés megszűntetett. Azt is egyértelművé kell azonban tenni, hogy a megbocsátás interaktív valóság, ami föltételezi, hogy valaki bocsánatot kér, s ezért tud a másik megbocsátani (vö. Mt 18,21). Ha valaki nem kér bocsánatot, annak lehetetlen megbocsátani, de ki kell engesztelődni, abban az értelemben, amit a magyar szó jelent.

Ne vígy minket a kísértésbe
A kísértés nagyon összetett, ellentmondásos biblikus és teológiai kifejezés. Vajon Isten okozója-e a kísértésnek, mint ahogyan ezt az ószövetségi fölfogás tükrözi, amely szerint a jó és a rossz, és így a kísértés is Tőle van? Vagy az Újszövetségi kinyilatkoztatás egészének szemlélete alapján kell érteni ezt a kérést, amely szerint mindent Isten teremtett, de a rossz nem Tőle van, Ô nem akarja a rosszat, semmi köze hozzá, csak annyi, hogy védi az embert? „Senki se mondja, amikor kísértést szenved, hogy ô Isten kísértő, mert Istent nem lehet rosszra kísérteni, és Ô sem kísért senkit.” (Jak1,13) Az ószövetségi szóhasználat szerint a „kísértés” egyformán jelenthet próbatételt, rosszra csábítást, istenkísértést, amikor az ember akarja próbára tenni az Istent. A „kísértés” elsősorban a végső nagy próbatételre vonatkozik, amely ellen az Atyánál keresünk segítséget. „Mert olyan nagy szorongattatás lesz akkor, amilyen még nem volt a világ kezdetétől mostanáig, és nem is lesz többé. Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen élőlény sem; de a választottakért megrövidítik azokat a napokat.” (Mt 24,22) Így azt kérjük „ne engedd hogy elvesszünk a végső ítéletkor”, vagy „ne engedd, hogy elbukjunk a kísértés idején”! A kifejezés tehát szerteágazó és mély értelmű, de joggal tekinthető ellentmondásosnak is. A kísértésben, mint próbatételben való részvétel, a hívő ember számára a Krisztus-követés lehetősége, hiszen Róla mondja az Írás: „Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve”. (Zsid 4,15) A Nagyböjt negyven napjának keresztény megélése pont a kísértést szenvedő Jézushoz való hasonulásban áll. Eszerint a kísértés egyik értelme a próbatétel, ami elé Isten állítja az embert, és így megnyilvánulhat a hűségünk, s az Iránta való szeretetünk. Ugyanakkor mindebben ott van Isten szeretete is: „Isten hűséges, és nem engedni meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek” (1Kor 10,13). A kísértés ugyanakkor az ember gyöngeségének, sebzettségének jele. Ha ugyanis megvizsgáljuk, hogy az ember miért követ el bűnt, azt tapasztaljuk, legtöbbször azért, mert alkalma van rá. A kérés hátterében tehát a saját gyöngeségének tudatában lévő ember könyörgése áll: ne legyen alkalma a bűnre, a bűn következtében ugyanis az ember értelme elhomályosult, akarata rosszra hajló. A bűneink tehát a kísértésbe való beleegyezés rossz gyümölcsei, s ezért is kérjük az Atyától, hogy ne tegyen ki ennek minket. Jézus is erre tanít, amikor az Apostolokhoz beszél: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen”. (Mt 26,41) A kísértés ugyanis a tanítványi létet veszélyezteti, elpártoláshoz vezethet. Nehéz egyetlen szóval lefordítani a kísértés kifejezést, hiszen Istent nem lehet a rosszra kísérteni, és Ô sem kísért senkit a rosszra (vö. Jak 1,13). Valójában azt kérjük Tőle, hogy ne engedje azt az utat követnünk, ami a bűnre vezet. Így azt is kérjük, hogy védjen meg bennünket saját magunktól, hiszen „Mindenkit, aki kísértésbe esik, a saját kívánsága vezeti félre és csábítja a rosszra”. (Jak 1,14) A kísértés veszélyezteti a hitet, elpártoláshoz vezethet, ahogyan maga Jézus tanítja a „Magvetőről” szóló példázat magyarázatában (vö. Lk 8,13). Az imádkozó tudatában van ennek a szörnyű lehetőségnek, és a gonosz hatalmának, ezért könyörög, mert nem akar elpártolni. Azzal a bizalommal mondjuk ezt az imát, amit a Biblia is tanít: „Az Úr meg tudja szabadítani a kísértésből az istenfélőket”. (2Pét 2,9)

De szabadíts meg a gonosztól
Ez a könyörgés szorosan kapcsolódik az előzőhöz, annak egyfajta kiegészítése. Isten aktív közreműködését kéri, ne csak őrizzen, hanem lépjen is közbe az ember érdekében. Ugyanakkor a Bibliában, a „gonosz” általánosságban valamilyen dolog hiányossága, értéktelensége, vagy pedig valamilyen gondolat vagy személy elmarasztalható, káros, romboló jellege. A „gonosz” tehát egyaránt jelenthet gonoszságot, a fizikai és erkölcsi rosszat, gonosz embert, ill. a transzcendens gonoszságot, azaz a Sátánt. Az imában mindegyik dimenzió szerepel, bár valószínűnek látszik, hogy az eredeti jelentés a Sátánra vonatkozik, így ez, a kérés az előző könyörgés más szavakkal való megismétlése. „…nem kísértett-e meg titeket a kísértő…?” (1Tessz3,5) A kísértő pedig a Gonosz, az ördög, a Sátán. A de ugyanakkor félelmetesen hat ebben a szövegkörnyezetben, hiszen azt jelenti, hogy a gonosztól való szabadulás útja rendesen a próbatétel, s mi most azért könyörgünk, hogy e nélkül is megszabadulhassunk. A gonosz azonosítható a Sátánnal, akinek a neve ellenkezőt, vádlót jelent. A Sátán Isten és az ember ellensége, aki ellenkezik az Úrral, és vádolja az embert. Vele kapcsolatban ujjong a Jelenések könyve: „Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig az ô Krisztusáé, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádat emelt ellenük Istenünk előtt.” (Jel 12,10) A Gonosz működése az emberben az önvád, a bűntudat ami megrontja a belső békét. Ez az önvád alapvetően különbözik a lelkiismeret furdalástól, a bűnbánattól, mert az önvád bezár, elzár attól, aki ellen vétkeztünk, kétségbe ejt, így ember, tehát Isten ellenes. A bűnbánat, a lelkiismeret furdalás az Istentől van, mert megnyitja az embert, oda fordít ahhoz, aki ellen vétkeztünk; fölszabadít, reményt ad. Az Atyához szóló utolsó könyörgés szerepel Jézus főpapi imájában is: „Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a Gonosztól.” (Jn 17,15) A keresztény emberre tehát nem vonatkoznak külön szabályok, nincs protekciónk, hanem a Sátán ember ellenes hatalmától kérünk oltalmat. A rossz mindig misztérium, aminek gyökerei az emberi szív mélyén vannak. Ez rámutat a transzcendens Gonosz tényleges létezésére, akit a köznyelv ördögnek nevez. A Kinyilatkoztatás és az Egyház tanítása egyértelműen és világosan állítja, hogy a Sátán is teremtmény, aki saját döntése révén lett gonosszá, alá van vetve Istennek, így nem valódi riválisa az Úrnak, hanem csak lázad Ellene, úgy, mint a bűnös ember. A kérésnek, elsősorban egzisztenciális alapon, általános értelme is van, így a kérés általános is lehet, minden rosszra vonatkozik, így a bűnökre, betegségre, a szenvedésre és szerencsétlenségre is.

Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.
A záró dicsőítés, a zsidó hagyományoknak megfelelően, megismétli az Atyához intézett első három kérést, Nevének megdicsőítését, Országának eljövetelét, és üdvözítő Akaratának megnyilatkozását. Ez az ismétlés az imádás és a hálaadás formájában történik. Az ámen kifejezés liturgikus formula, amit a közösség mond ki, a liturgiában történtek ünnepélyes, lezáró megerősítéseként, együttműködésének és hozzájárulásának bizonyságaként. Röviden annyit jelent: „úgy van”, de mélyebben azt is jelenti: „így van, tehát eszerint fogok élni”.

Összefoglalás
Jézus nem egy mágikus imaformulát adott nekünk, amit gépiesen kell ismételgetni, hanem az ima lelkületét akarja megtanítani. Erre vonatkozik a Máténál található tanítás a helyes imádságról, ami a Miatyánk közvetlen előzményét adja (Mt 6,5-8). Az ima célja nem csupán Istennek való engedelmesség, fölöttünk való hatalmának elismerése, hanem az is, hogy minél bensőségesebben, családias viszonyban találkozhassunk Vele. Az ima vágyainkat viszi Isten elé, „aki a szíveket vizsgálja” (Zsolt 7,10), Ô a mi Atyánk. A Miatyánk azért is a legtökéletesebb imádság, mert nem csak mindazért imádkozunk, ami után jogosan vágyakozhatunk, hanem abban a sorrendben is kérjük, amelyben vágyakoznunk kell utána; így ez az imádság nem csak kérni tanít, hanem átalakítja egész életünket is. Jézus a mi imáink Mestere, tanítója. Ugyanakkor Krisztus a saját emberségében ismeri meg szükségleteinket, és meg is mutatja azokat számunkra. Nem csak mi ismertük meg Krisztus által testben az Istent, hanem az Isten is testben ismeri meg, hogy nekünk mire van szükségünk.
Jézus nem csak tanította, parancsolta, hanem egész megváltói művével föl is hatalmazott minket arra, hogy Istent, a végtelen fölségű hatalmat, az Abszolútumot, Akit a vallások összessége „elbűvölő és rettenetes titokként” (Rudolf Otto) tapasztal meg, Atyának merjük szólítani. A hivő ember azonban nem csak a szavával szólítja Atyának az Istent, hanem egész életével, a saját és a világ sorsához való gyermeki bizalommal is megvallja, hogy Isten Atyánkként viszonyul hozzánk, s ami történik, amögött ez az atyai szeretet áll.

Típus: 
Hittani alapok
Tartalom dátuma: 
péntek, 2014, július 18