A kereszténység: sem vallás, sem misztika?

A kereszténység: sem vallás, sem misztika?

Részlet GOTTHOLD HASENHÜTTL „Glaube ohne Denkverbote” (Szabadon gondolkodó hit) című könyvéből

Mérleg Online — 2013 09. 16.

Míg Mózes és Mohamed kétségbevonhatatlanul vallásalapítók voltak, s ezért a zsidók és a muszlimok joggal hivatkoznak prófétáikra, Jézus esetében másképp fest a dolog. A keresztények hite az egyház mint intézmény felfogása szerint sem vallás. A Jézus Krisztusban hívők közösségéből legkorábban a 2. században lett vallási közösség. Mivel a keresztények kizárattak a zsidó vallásból, ugyanakkor sok pogány vallási gyakorlat embertelennek számított a szemükben, lassan kiformálódott egy saját vallási közösség, amely más vallások versenytársaként lépett föl.

Maga Jézus, aki a „hamis” zsidó vallást gyakorolta, sohasem szólított föl vallásváltásra. Midőn 50 körül először felbukkant a ‘keresztény’ fogalom, az életüket Jézus Krisztushoz igazító – későbbi elnevezéssel – pogány- és zsidókeresztények a saját vallásukat gyakorlták. Mindazonáltal az ún. apostoli zsinaton valamiféle minimális konszenzusra jutottak, hogy képesek legyenek a békés egymás mellett élésre: tartózkodnak a bálványoknak bemutatott áldozati állatok húsának a fogyasztásától, a kultikus prostitúciótól, a fojtott állattól és a vértől (ApCsel, 15, 20). E játékszabályokat betartva – közülük hamarosan csak a kultikus prostitúcióról való lemondás maradt meg – a pogány- és a zsidókeresztények nyugodtan tartozhatnak a saját vallásukhoz. Nincs szükség vallásváltásra ahhoz, hogy valaki keresztény legyen. Ezáltal azonban minden vallás megfosztódik az feltétlenségigénytől, relativizálódik – tudniillik a jézusi történés vonatkozásában. Így megtarthatók a vallási képzetek és a kulturális sajátságok. Még Krisztus után 200-ban is azt olvassuk a Diognétoszthoz írt levélben, hogy a keresztények nem valamiféle saját vallás révén különböznek más emberektől, a bevett módon élnek a társadalmi kontextusban, a magzatot azonban nem hajtják el. A keresztények megkülönböztető vonása az élet tisztelete. Ezért utasították el a háborús szolgálatot is. A 3. században azt fejtegeti Órigenész, hogy egyetlen zsidó- vagy pogánykeresztény pap sem lesz katona. A keresztények mind papok – a papok és a laikusok közti különbség nem létezett a keresztényeknél –, s azért utasítják el a fegyveres szolgálatot, mert egy keresztény nem öl. Így minden keresztény teljességgel helyteleníti a halálbüntetést.

Történelmi visszatekintést végezve felismerhetjük, hogy kereszténynek lenni nem annyit tesz, mint egy meghatározott vallási közösséghez tartozni, hanem annyit jelent, mint kiállni az emberi élet mellett, s nem feláldozni azt bálványoknak azáltal, hogy alávetjük magunkat valamilyen istenségnek vagy kultikus prostitúciót követünk el érte. Khrüszosztomosz még olyan „kereszténységről” beszél a 4. században, amely a békességben és a felebaráti szeretetben, nem pedig valamiféle vallási rendszerben ölt testet. Jézus Krisztus nem alapított új vallást, ezért vallási közösségek nyilvánvalóan nem hivatkozhatnak rá. Ez nem jelenti azt, hogy gyülekezetek és közösségek sem alakulhattak az ő nevében. Amennyiben az egyes személyek és a közösség civlizálására szolgáltak, nem Jézus Krisztus szándéka ellen valók voltak. S. Kierkegaard mindazonáltal úgy vélekedett a 19. században, hogy a ténylegesen létező gyülekezetek „kedvezményes áron megvásárolható kereszténységet” kínálnak, beágyazódtak a polgári társadalomba, saját hatalmi érdekeiket követik az egzisztenciaközlés, azaz a konkrét ember komolyan vétele helyett. E. Cardenal, a felszabadítási teológia hirdetője, felfüggesztett pap, szintén nem vallást lát a kereszténységben: „A kereszténység valójában nem vallás. Ha vallásnak kívánnánk nevezni, akkor az emberszeretet vallásának kellene neveznünk” (A solentinamei evangélium).

Nem véletlenül nevezték a rómaiak eredetileg ateistáknak (a-theoi) a keresztényeket, mivel nem folyamodtak Istenhez valamilyen vallási rendszert megalapozandó. A filozófus S. Žižek megfogalmazása szerint: a kereszténység „egyáltalán a vallás, s ezzel a nagy Másik leküzdése” (Philosophische Rundschau, 54 [2007] 4, 323). Ez nem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus a misztika útját járni küldött bennünket a vallásé helyett. Azt sem tanította, hogy valamilyen vallás üdvözít, vagy hogy a meditáció és a bensőségesség megvált. Azt sem javasolja sehol, hogy forduljunk lelkünk legmélye felé (Seelengrund), hogy ott fogadjuk be az istentapasztalatot, hanem azt tanítja, hogy minden, ami lényeges, az emberközi kapcsolatokban válik valósággá.

De még mindig megmarad a kérdés: miért nem alapított Jézus sem vallást, sem ashramot? Azért nem, mert minden rendszerben embervoltunk megrövidítésének a veszélyét látta. Hiszen minden rendszer elhatárolás és kizárás révén konstruálódik meg. A kizárt egzisztencia pedig megsemmisítődik. Jézus viselkedéséből és szavaiból pedig megtudhatjuk, hogy éppenséggel a társadalom kizárt maradékával törődik. Az a szívügye, hogy a gazdagok jólétét megfizető szegények álljanak a középpontban. A bűnösöket, a lecsúszottakat, a prostituáltakat részesíti előnyben, őket keresi, őket fogadja szeretetébe, mindazokat, akik úgy hiszik, elpuskázták az életüket. Ugyanígy viszonyul az ellenséghez is. Erre a „mindent átfogó szeretetre” (Szun Jat-szen) nem építhető rendszer. Jézus üzenete elvben elutasítja a kizárás eljárásait. A nap egyaránt süt a jókra és a rosszakra. Mindenkinek kell, hogy legyen esélye. Minden vallási és misztikus rendszer alárendelendő a szeretetnek. A szabadság sohasem szogálhat rendszert.

Mégis hamis volna azt feltételezni, hogy Jézus üzenete elvben irányul minden vallás, misztika és állami törvény ellen. Hiszen ez a beállítódás maga is rendszer volna, amelynek kötelesek volnának engedelmeskedni az emberek. Még az erőszak alkalmazásáról való elvi lemondást is elutasítja Jézust, noha mindig óv az erőszaktól. Jézus „erőszakosan” lép föl a társadalom védtelenjeiért, és kiűzi a kufárokat a templomból. Az, aki vallási vagy állami célokból kihasznál másokat, nem adja meg a tiszteletet Istennek. Jézus abszolút relativizmust tanít minden rendszer iránt, mivel szerinte csak akkor érvényesek törvények és normák, ha a konkrét embert szolgálják. Spárta bölcsessége hamis: vándor, ha Spártába mész, vidd hírül, hogy itt láttál bennünket feküdni, ahogyan megparancsolta nekünk a törvény.[1] A törvények halálosak és gyilkosak lehetnek. Ezért nem létezik Jézus számára sem abszolút törvény, sem feltétlen érvényű norma. Mind viszonylagosak, tudniillik az emberi méltóság a mércéjük. Pontosan ez „a relativizmus diktatúrája”, melyet XVI. Benedek pápa kipellengérez. A konkrét ember a maga egyszeriségében és méltóságában a jézusi tanítás által hirdetetett és minden hatalom – legyen bár vallási hatalom, mint például a katolikus egyház – által megsemmisített „diktátum”.

Pál hite szerint Krisztus a szabadságra szabadított meg bennünket (Gal 5,1). Senkiből sem lehet semmilyen rendszer áldozata. Az evangélium tartalma a szabadság és az ellenségre is kiterjedő szeretet. Csak akkor van értelme az egész törvénynek, ha elősegíti a felebarát szeretetét. Ahol Jézus üzenete rendszerré válik – az egyházakban és a vallási közösségekben –, ott tévútra csábít. Ez irdatlan szerencsétlenséget hozott az emberiségre. Mivel épp azt akarta elérni Jézus, hogy semmilyen rendszer se tegye szolgává az embert, ezért nem tévútra csábította, hanem megszabadította az embereket. Isten nem olyan uralkodóban keresendő, aki vallásilag uralmat gyakorol felettünk, nem is valamiféle belső mélységben, hanem csakis a felebaráthoz való szabad, szeretetteli odafordulásban. Ebben tárul föl az, amit joggal nevezhetünk Isten megtapasztalásának. Ehhez olyan alapbeállítódásra van szükség, amelyet bizalomnak vagy hitnek nevezünk.

Bizalom nélkül nem lehetséges emberi kapcsolat, bizalom híján tönkremegy az életünk. A Jézus Krisztus életformájához igazodó keresztény felismeri, hogy sem a vallás, sem a meditáció, hanem csakis a felebarát és az ellenség szeretete jelenti Krisztus követését. Mindenki, aki akarja, bátran folyamodhat a valláshoz és a meditációhoz, ha segítenek neki, hogy szabad, szuverén és szolidáris életet éljen. Ha a megszabadító szeretet a kulcsszó az ember méltóságát és viselkedésmódját illetően, akkor állja ki a próbát Isten emberré levésének keresztény mítosza: az emberben találkozhatunk Isten valóságával. Ha a jézusi üzenetet úgy határozzuk meg, mint világosságot, amely azért világosít meg minden embert, hogy megismerjék méltóságukat és szabadságukat, akkor azt mondhatjuk: ez a fény sötét korokban különböző színeket ölthet. A vallásokat szivárványhoz hasonlíthatjuk. A zsidóság, a kereszténység, az iszlám, a buddhizmus, a konfucianizmus stb. különböző színárnyalatokat jelentenek. Egyetlen szín sem hiányozhat, s mindannyian együtt alkotják a szivárványt, amely az egyetlen Nap sugarának a megtörése révén kapja meg ragyogó fényét. A kultúrák és a vallások sokfélesége áldás az emberiség számára. Átokká válik azonban, ha valamely rendszer azt állaítja magáról, hogy ő maga a fény. Egyetlen ember sem képes maradéktalanul valóra váltani a benne rejlő lehetőségeket. Egyetlen vallási közösség sem lehet az embervolt abszolút mércéje. A vallás valamiféle ráadás és mindig az is marad, amely hasznos lehet, ha segít embervoltunk valóra váltásában, de romboló is lehet, ha láncokkal béklyóz meg bennünket. (Ábrahám Zoltán fordítása)

 


[1] Vö. Szimonidész: Thermopülai epigramma. („Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: / Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”  – ford. Ponori Thewrewk Emil).


Forrás: Gotthold HASENHÜTTL: Glaube ohne Denkverbote. Für eine humane Religion.Darmstadt, Lambert Schneider Verlag, 2012, 33–36. l. Teljes, szöveghű fordítás.
A szerző (sz. 1933, Graz) Németországban élő osztrák teológus, felfüggesztett katolikus pap.

 

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
szerda, 2015, december 30