Közös küldetésben-Katona és lelkész az ember és a nemzet szolgálatában - Hautzinger Gyula: Két rendszerben, egy szívvel a hon szolgálatában

 

KÖZÖS KÜLDETÉSBEN

Katona és lelkész az ember és a nemzet szolgálatában

Budapest, Zrínyi Kiadó 2018.

 

Hautzinger Gyula:

Két rendszerben, egy szívvel a hon szolgálatában

 

Abban az esztendőben születtem, amikor Magyarország akkori vezetői által a Parlamenten keresztül elfogadtatott sztálinista alkotmánnyal évtizedekre bebetonozta magát egy újabb diktatúrába. Abban az évben születtem - ráadásul csak egy nappal később - amikor távol a szülőföldemtől az Egyesült Államokban létrejött a világ máig leghatalmasabb katonai szövetsége a NATO, amellyel még később lesz találkozásom.

Életem első évei a kor gyermekeihez hasonlóan teltek.  Apám és anyám, vélhetően a pusztító II. világháború miatt viszonylag későn kerültek össze. Az iskolában meg is kaptuk korosztályunk első jelzőjét: ”idős szülők gyermekei”. Ezt aztán az évek múlásával több is követte: ”békeviselt nemzedék” és a legemelkedettebb: ”a Nagy Generáció”.

Pedig nem volt bennünk semmi különleges, csak egy újabb korosztály az addig nem tapasztalt méretű világégés után. Éltük a mindennapi életünket Budapest egyik külvárosának számító kerületében. Nagyon szegényen. Akkortájt az ötvenes években ez nem számított különlegességnek. Iskoláimat a környéken végeztem. Érdekességet később, az akkor a ‘60-as években újszerűnek számító szakközépiskolám jelentett, ahol kicsit távol az oktatáspolitika fő vonulatától, érdekes tanáraim voltak. Közülük is kiemelkedett történelem és magyar tanárnőm, dr. Bibó Istvánné, Ravasz Borbála, aki családi kötődéséből eredően személyes ismerőseiként tanította nekünk a XX. század első felének nagy íróit. Férjét, a ma már elismert emblematikus gondolkodót, politikust azokban az időkben engedték ki hosszú börtön büntetéséből. Soha nem felejtem vele a ritka találkozásokat, hórihorgas alakját, amikor a téli korán sötétedő délutánokon felesége elé jött.

Mint gyermeknek természetes volt a vallással való találkozásom. Bár anyám református volt, apám vallását követve, katolikusnak kereszteltek. Kiskoromban szorgalmasan jártam hitoktatásra, előbb még az iskolába, majd később a kőbányai Szent László téren (akkor Pataki István téren!) álló eklektikus-szecesszió stílusban épült gyönyörű templomba. Első áldozó, bérmálkozó, még egy rövid időre ministráns is voltam. Mai napig örülök, hogy ismerem a Biblia tanításait. A kor oktatási-nevelési politikája volt a fő oka, hogy kamaszkorba lépve elfordultam a vallástól. Elfordultam, de nem tagadtam meg, és ma sem tagadom keresztény gyökereimet. Nem a szüleimet, hanem elsősorban a rezsimet hibáztatom, hogy a családban sem volt már meg az erő, amely megtarthatott volna vallásosságomban.

Középiskolás éveim alatt, az osztályomban megtetszett az a lány, akivel később összekötöttük az életünket és két gyermeket felnevelve lassan ötven éve élünk egymással. Későbbi párom a családjával magasabb társadalmi szinten élt, és beljebb a városban. Ez is hatott rám. Pedagógusszülők, egy volt horthysta, korábban kitelepített rendőrtiszt voltak a felmenői. Befogadtak.

Érettségi előtt, a szüleim őszintén közölték velem, hogy nyugdíj felé közeledve nem tudják vállalni további tanulásom költségeit. Munka mellett próbáljam meg a főiskolát elvégezni. Bár megértettem, de elkeserített a hír, mivel jövendőbelim szülei nyomdokába lép (akkor az már eldöntött volt!), tanárképző főiskolára megy. Szakmai végzettségemnek megfelelően akár három műszakban dolgozni és mellette tanulni is? Nem tűnt túl vonzó jövőképnek számomra. Lemaradni a felsőfokú végzettséget szerző partner mellett szintén nem volt elfogadható alternatíva.

Akkortájt katonák jártak nálunk az iskolában, és a tiszti iskolákba toboroztak. Az osztály kevés fiú tanulói közül valamilyen fiatalkori hirtelen felbuzdulásból-kalandvágyból négyen is jelentkeztünk. Csábított az akkor már főiskolai diplomát ígérő végzettség[1], a biztos, átlagnál magasabb fizetés, kiszámítható életpálya, öt évvel korábbi nyugdíj, nősülés esetén lakás. Azt hiszem, ezek voltak számunkra az igazi hívó szavak. Kevesen lehettek közülünk azok, akik valamilyen akkori magasztos cél, netalán az imperialistákkal való végső leszámolás miatt öltötték volna magukra az egyenruhát.

Ezekről a dolgokról csak később, a szakmai mellett előadott ideológiai képzés során kaptunk némi képet. Sokszor azokat sem értettük meg igazán. Alapkiképzés során, meneteléskor, számomra máig kedves dalokat énekeltünk. Diákkislányról, akit ha rövid ideig is, de nem láthattam. A hazáról, ”Gábor Áron rézágyúja” kezdetű dalban. Ez utóbbi hatására évtizedekkel később Kézdivásárhelyig autóztam, hogy saját szememmel nézhessem meg azt a híres ágyút. De hatott ránk sok minden más is. A hatvanas évek vége felé jártunk. Párizsban diáklázadás tört ki. Csehszlovákiában kibontakozott a „Prágai tavasz”. A rádióból bömbölt a Beatles, a Rolling Stones. Néztük az egyre szaporodó nyugati filmeket. Nagy hatással volt ránk a II. világháborút az addigi sokszor sematikus szovjet filmekkel szemben egészen másként, emberközelinek bemutató Joseph Heller: 22-es csapdája és a belőle készült film. Egész részeket tudtunk a könyvből idézni. Már semmi sem volt olyan, mint azt megelőzően. Aztán előbb utóbb előkerültek az alig egy emberöltővel előbb lezárult világháború minket, magyarokat érintő döntései. Jalta, Potsdam, hogyan kerültünk a nyugat beleegyezésével egy nyelvében, kultúrájában addig tőlünk távoli nagyhatalom érdekszférájába.

Tanultuk a szakmánkat, éltük a kis életünket. Örültünk, hogy az állam teljes költségén polgári és katonai szakmai végzettséget kapunk. Végzés után a beosztásainkban való helytállás és a családalapítás volt a fő cél. Szerencsém volt, mert - akkor már feleségemmel együtt -, Budapesten kaptam első tiszti beosztásomat. Lakást viszont egyelőre nem. Egy fedél alatt éltünk feleségem akkor már ’80-as éveiben járó korábban kitelepített nagyapjával. Esténként a másik szobában a Papi rádiójából halkan átszűrődő nyugati adók zavarásának monoton hangjai altattak el bennünket.

Az újabb változás életemben akkor következett be, amikor lehetőséget kaptam, hogy magasabb szakmai tanulmányaimat az akkori Leningrádban folytathassam. Egy évre nyelvtanulásra, tanfolyamra küldtek. Mert hiába az iskoláimban tíz évig (!) kötelezően tanult orosz nyelv, egy pohár vizet nem tudtam volna kérni. A hetvenes évek leningrádi évei gyorsan teltek. Családom is kijöhetett. Komoly szakmai felkészítést kaptunk. Kiváló, a II. világháborút végigharcolt tanáraink voltak. Szakmai felkészítésük végigkísért a pályámon. Az ideológiai képzés már nem hatott ránk. A rendszer álságos voltát mutatta, hogy sátoros ünnepeken mindenhol az akkori szovjet vezetők hatalmas képeit láthattuk. Rémisztő volt az összehasonlítás a televízióban nap-mint nap mutatott valós fizikai állapotukkal. Később, már a rendszerváltozás után talán Borsits tábornok nyilatkozta valahol, hogy mi, a hetvenes években a Szovjetunióban végzett katonatisztek voltunk azok, akik teljes mélységében találkozhattunk a mindennapok szovjet valóságával. És az lesújtó volt. Áruhiány, rosszul öltözött emberek, a kilátástalanság miatt az utcákon is látható alkoholizmus. Nem, nem váltunk forradalmárokká, ellenállókká. Katonaként nem is tehettük volna meg. De mindegyikünkben megmaradt a gondolat: „Te Jóisten, csak nálunk ez be ne következzék!”  

Mi, a körülmények ellenére a tanulás mellett igyekeztünk családunkkal élvezni az életet. Köszönve, hogy nemzetközi környezetben tanulhattunk, szoros, egész életre szóló barátságot kötöttünk lengyel és bolgár csoporttársainkkal és családtagjaikkal. Különösen értékes volt - már csak a közös történelmünk miatt is - a lengyelekkel való kapcsolat. Egy idő után olyan történeteket hallhattunk tőlük, amelyeket addig soha. Igen, ott kint tudtam meg, mit műveltek a szovjetek Katynban, milyen hősiesen harcoltak a lengyel katonák Olaszországban, Monte Cassino-nál és sok - sok más dolgot is. A lengyelekkel való barátságom máig tart. Megható, hogy nemrégen, első találkozásunk negyvenedik évfordulóján meghívtak és közösen emlékeztünk az együtt töltött időre.

Végzésem után a következő évtizedben (ez már a ’80-as évek!) egyre magasabb szakmai beosztásokban kamatoztathattam felkészültségemet. A rendszerváltozás Veszprémben, a honi légvédelem parancsnokságán, a katonák ellátásáért felelős főnökként, tábornoki beosztásban lévő ezredesként, parancsnokhelyettesként ért. Ami utána következett, az egy másik történet. Mintha egy másik életet éltem volna meg. Folyamatosan előre kellett menetelnem, hogy megfeleljek az új követelményeknek. Változott a honvédség struktúrája, változtak a beosztásaim. Új esküt kellett tennem, amellyel többségünknek semmi problémája nem volt.  Két doktorátust is szereztem, megtanultam angolul és elsőként képviselhettem a Magyar Honvédséget így hazámat az Egyesült Államokban, a NATO ottani főparancsnokságán. Amiért egész életemben tanultam, dolgoztam, felkészültségemet pályám vége felé az iraki háborúban is bizonyíthattam. Egy éven keresztül tölthettem be a nemzetközi, lengyel parancsnokság alatt álló hadosztály logisztikai vezetői beosztását. Büszke vagyok, hogy volt nemzetközi munkatársaimmal, együttműködőinkkel, volt hadszíntéri szakmai főnökömmel, veterán bajtársaimmal, időről-időre valamelyikünk hazájában immár feleségeinkkel, hozzátartozóinkkal összejövünk. Kettőezer-tizenhatban a lengyelországi Sopotban, ötödször.

Miért írtam le mindezt? Nem valamilyen magamutogatás vágya vezetett. Különösen azok után, hogy tíz éve, az akkori törvények szerint a felső korhatár utolsó napjáig, nyugállományba vonulásomig szolgáltam, szolgálhattam azt, amit az egyenruha első felöltésétől kezdve először talán nem is tudatosan, később egyre biztosabban éreztem. Változó szövetségi rendszerekben, de mindvégig a hazámat. Nyugállományú katonaként, kellő időbeni távolságból, két társadalmi rendszerben katonatisztként majdnem fele-fele időt szolgálva úgy érzem kötelességem, hogy visszapillantsak és történelmi párhuzamokat keresve megvizsgáljam, hogy mi katonák, tisztjeink, a Magyar Honvédség megalakulásától, történelmünk 1848/49-es szabadságharcától kezdve hogyan álltak helyt a hon nagy sorsfordulóikor.

Teszem ezt azért is, mivel a rendszerváltozások vagy azok kísérlete mindig közvetlenül érintették az változásokban fegyverrel is résztvevőket, vagy mint esetemben szolgálókat. Figyelmem érthetően elsősorban a vezető, parancsnoki beosztásokban, tiszti-tábornoki rendfokozatban szolgált katonák felé irányul. Mert bár életutamat töretlennek, teljesnek tartom, azért a ’80-as, ’90-es évek sorsfordulóját nem volt egyszerű megélni. Nem volt egyszerű, egyrészt mert hatalmas megdöbbenést okozott a rendszer szinte kártyavár szerű összeomlása, a nemzetközi és hazai óriási bűnök fokozatos napvilágra kerülése és az azokkal szembesülés. Másrészt folyamatosan érezhető volt a fegyveres erőkkel, egyáltalán a fegyveres szolgálatot folytatókkal szembeni politikai gyanakvás, szélsőséges esetekben negatív tartalmú, felelőtlen szóbeli megnyilatkozások. Erről talán nyilvánosan először a rendszerváltozás utáni Magyar Honvédség első parancsnoka, Lőrincz Kálmán nyá. vezérezredes nyilatkozik a nem régen megjelent ” A Magyar Honvédség negyedszázada – A rendszerváltozástól napjainkig” című könyvben: ”A legnagyobb megpróbáltatást az jelentette, hogy feladatainkat a velünk kapcsolatban tapasztalt előítéletek, bizalmatlanság, megalapozatlan vélemények és feltételezések, kiérleletlen, egymásnak ellentmondó javaslatok, méltatlan megítélések körülményei között kellett végrehajtanunk.” [2]  

Történelmileg és nemzetközileg nem egyedülálló ez a fajta magatartás az új politikai elit részéről a letűnt rezsimben szolgált, de az új rendszer megalakulásában is így vagy úgy szerepet betöltő katonákkal szemben. A legtalálóbban talán a XX. század egyik katonai témákban is legnagyobb gondolkodója Samuel P. Huntington fogalmaz ”A Katona és az Állam” c. művében, amelyben részletesen taglalja az állam és az általa önön védelmére létrehozott fegyveres erők viszonyát. Megállapítható, hogy az állam saját katonasága megalapításának pillanatától kezdve egyben tart is tőle, és minden eszközt megragad az általa létrehozott szervezet ellenőrzés alatt tartására. Ez teljesen érthető és egy jól működő társadalomban a fékek és ellensúlyok rendben is vannak. Baj csak ott adódik, ha ez az egyensúly valami miatt felbomlik, és valamilyen irányba elmozdul. Személyes tapasztalatom, hogy hazánkban a honvédség teljes állománya katonai kifejezéssel ”lábhoz tett fegyverrel” fogadta az új politikai vezetést. Mivel maga a folyamat is békés átmenetként, megegyezéses rendszerváltásként történt, érdeklődéssel, együttműködésre készen vártuk a fejleményeket. Ebbe és ennek a részletezésébe nem kívánok belemenni. Megcáfolhatatlan tény, hogy a rendszerváltozás utáni magyar honvédséget mindenkori katonai vezetői, a hivatásos állomány együttműködése nélkül nem sikerült volna átalakítani. Ugyanakkor negyedszázad távlatából az is tény, hogy a haderő hosszú menetben, menetelésben van, amely a világ és benne az ország folyamatos változásai miatt a mai napig sem ért véget. A katonai vezetéssel kapcsolatban mára talán csökkentek a fenntartások, amelyek korábbi méltánytalanságát a lassan történelmi távlatokra való visszatekintés miatt talán nem is kell hangsúlyoznom. 

De nem mindegyik, hazánkat befolyásoló nagy történelmi változások voltak ilyen szerencsések a bennük élt katonák számára. A végső soron a polgári átalakulást meghozó 1848/49-es forradalom és szabadságharc külső, ráadásul orosz erővel történt leverése után az új honvédség vezető tábornokait szinte kivétel nélkül kivégezték. A tiszti állományból több százra tehető, akiket halálra ítéltek, kivégeztek vagy hosszú, húsz éves várbörtönre ítéltek. Ilyen mértékű felelősségre vonás azóta is példátlan újkori hadtörténelmünk során.

A következő sorsforduló történelmünkben most száz éve, az Osztrák-Magyar monarchia felbomlásával, Magyarország teljes vereségével és a megalázó trianoni békekötéssel zárult I. világháború után következett. A köztársaság kikiáltása után, majd a dicstelen 133 napig tartó diktatórikus tanácsköztársaság ideje alatt, tényként kezelhetjük, hogy a sebtében létrehozott vörös hadsereg soraiban és a megmaradt csonka országot is tovább fenyegető harcokban valóban, a világháborút megjárt harci tapasztalatokkal rendelkező katonatisztek is szerepet vállaltak. Bár összetételükben, indíttatásukban, főleg neveltetésükben távol álltak a tanácsköztársaság ideáitól, nélkülük, az ő katonai tudásukkal elért eredmények nélkül ma hazánk külső határai valószínűleg még beljebb szorultak volna. Az okokat keresve, miért is csatlakoztak az új világrendet zászlóikra tűzőkhöz, a kort kiválóan ismerő hadtörténészünk Szakály Sándor: „Hadsereg, politika, társadalom” c. gyűjteményes kötetében, találtam meg a választ, amikor így fogalmaz: ” Ezek a tisztek a tanácsköztársaság jogos önvédelmi harcaiban szülőföldjük védelmét, illetve az elfoglalt magyar területek felszabadítását látták.”[3] Ezek után ne csodálkozzunk, hogy a tanácsköztársaság bukása után, az új, negyedszázadon keresztül tartó Horthy rendszer, a vörös hadseregben vállalt, de országmentő szerepükért nem hogy elcsapta volna a karrierjük maximum közepén tartó tiszti gárdát, hanem két évtized múlva a II. világháborúba lépésünkkor, ők alkották a honvédség vezetését.

Egészen másként történt mindez a II. világháború számunkra újabb vereséggel végződött befejezése után. A vesztes háborúért felelősnek tartott katonai parancsnokokat, tábornokokat, főtiszteket már rögtön a fegyveres harcok befejezése után, egy HM rendelettel[4] 1945 júniusában, minden különösebb bírósági ítélet nélkül, ráadásul tábornokok esetén nem is a kinevezésre jogosult által, megfosztották rendfokozatuktól. A helyzet fonáksága, hogy most, huszonöt évvel a rendszerváltozás után sem került ez az égre kiáltó, jogilag kezelhetetlen rendelet végleges, megnyugtató rendezésre. Folyamatos letartóztatások, futószalagon hozott un. népbírósági perek és ítéletek következtek, amelyek sokszor kivégzéssel, jobb esetben hosszú börtönbüntetéssel fejeződtek be. Két számomra különösen megrázó esetet szeretnék példaként megemlíteni. Az egyik, Szombathelyi Ferenc vezérezredes a honvéd vezérkar főnöke (1941-44) akit az ellene felhozott vádak ellenére sem tudtak halálra ítélni, majd, mint állítólagos felelősét a dél-vidéki vérengzésekért, törvénytelenül kiadták Jugoszláviának, ahol halálra ítélték és kivégezték.  A másik eset személyesen is érint. A doni katasztrófáért felelőssé tett, és 1947-ben koholt vádak, kellő bizonyítottság hiányában halálra ítélt és kivégzett Jány Gusztáv esete. Jány születésétől fogva, a Hautzinger nevet viselte negyvenegy esztendőn keresztül és csak a vitézi rendbe történő belépése miatt vette fel édesanyja nevét. A volt hadseregparancsnok 1946-ban, amikor hírét vette, hogy volt beosztottait is felelősségre vonás fenyegeti, senki által sem kényszerítve, önként tért haza nyugatról. Sajnálatos, hogy bár a rendszerváltozás után mindkettőjüket a Legfelső Bíróság felmentette, katonai rendfokozatukat poszthumusz a mai napig nem kapták vissza. Legyen ez a két példa is mementó, hogyan kísért a múlt hetven év múlva is!

Mások ideig-óráig szerencsésebben jártak. Sokuk, alacsonyabb rendfokozatúak, ideig-óráig még az új, demokratikusnak mondott hadseregben is szolgálhattak. Legtöbbjük, viszont ahogy a gyorstalpalóként kiképzett munkás-paraszt káderek rendfokozatot kaptak, kikerültek a haderőből. Rendfokozatukat is elvették és legtöbbször csak fizikai munkakörben foglalkoztatták őket. Álljon erre is itt egy szomorú példa, ráadásul közvetlen környezetemből, feleségem családjából, a már máshol említett évekig velünk együtt élő nagyapjáról. Vitéz Hercegfalvi Mihály, 1891-ben Hercegfalván (ma Mezőfalva) Weixl Mihály néven látta meg a napvilágot. A szegény sorsú, paraszti családból származó fiatalembert hamar elkapta az I. világháború hadigépezete. Az orosz fronton, katonai hősiessége révén az őrmesterségig vitte, majd a hadifogság várt rá. A fogságból hazatérve a budapesti rendőrség kötelékébe lépett. A tehetséges fiatalember gyorsan haladt a ranglétrán. 1921 decemberétől 1946 augusztusáig gazdasági bűnügyekkel (valutacsempészet, árdrágítás) foglalkozott a Valuta Ügyészség mellé beosztva, őrnagyi vagy annak megfelelő rangban. A világháborúban tanúsított hősies magatartásáért, két ezüst vitézségi érméért a kormányzó 1938-ban felvette a vitézi rendbe. A háború után B listázták, kényszernyugdíjazták majd szükségét látván rendőri felkészültségének rövid időre reaktiválták. Amikor már a katonákhoz hasonlóan nem látták szükségét, 1950-ben végleg eltávolították a BM állományából. 1951-ben feleségével együtt Gyulaházára telepítették ki, ahonnan csak a kitelepítések felszámolásával 1953-ban térhetett vissza. Akkor sem a volt lakásába, mert azt elvették, hanem Budapest környéki telkére, ahová még a jobb időkben kis faházat állított fel. Itt húzták meg magukat feleségével. Télre feleségem családjához költöztek be. Így ismertem meg Papit, a szíjas eredetileg parasztembert, akit időskori hányattatása ellenére sem tört meg a vele méltatlanul bánt sors. Csendes, jókedélyű-jóhumorú emberként ismertem. Kis érdligeti birtokán mindent megtermelt a család részére. Nem szégyellte a fizikai munkát idős korára sem. Valószínűleg ez, az otthonról hozott munka szeretete mentette át a nehéz időkön, a kitelepítés évein, a rendőrségtől történt eltávolítása után, nyugdíjától történt megfosztása révén kőművesek mellett végzett nehéz munkája idején. Sokat beszélgettünk. Én katonai rendfokozata révén tréfásan ”őrmesternek”, ő viszonzásul „cőgernek” becézett. Sokat tanultam tőle. Emberségről, kitartásról, hazaszeretetről. Hosszú életet élt meg, végig családja szeretetében. Sírkövére, neve elé erkölcsi elégtételt érzek, hogy a rendszerváltást követően én vésethettem fel a kis „v” betűt. Mert az volt, vitéz volt. Sok száz, sok ezer hasonló nehéz sorsot megért társával együtt, akik a háborút követő évtizedekben a represszió idején is emelt fővel, tisztességes életet éltek.

Hogy mit jelentett 1945 után ez az értelmetlen sorsromboló, katonákat-rendőröket érintő politika? Az okok magyarázatáért újból Szakály professzor munkájából idézem: ”1945 után hosszú évtizedeken keresztül folyt a nemzeti önmarcangolás, hiszen az 1940-es, 1950-es évek politikai légköre azt sugallta – néha egy-egy vezető ki is mondta -, hogy Magyarország a hitleri Németország „utolsó csatlósa” volt, a népi demokratikus Magyarországot pedig „kilencmillió fasisztával” nem könnyű felépíteni. Az elmarasztalásokból, megbélyegzésekből fokozottabban kijutott az egykori katonáknak, lett-légyen azok tisztek, vagy egyszerű honvédek, hívatásosak vagy sorkatonák”.[5] Másutt ugyanakkor így ír: „Számos ország –keleten és nyugaton egyaránt – vállalja katonai múltját, egykori hadseregét, még akkor is, ha az megítélése szerint nem egy demokratikus országot szolgált, és csak a legritkább esetben állt a haladás oldalán”.[6]

Nem lenne teljes, ha az elmúlt több mint másfélszázad sorsfordulóiban élt-helytállt, szenvedett vagy elbukott fegyvereseinek sorából kihagynám jelen tanulmányom írásakor éppen 60 esztendeje az 1956-os forradalom és szabadságharc idején szolgáltakat.  1956 katonasága szervezetten, kötelékben nem egyértelműen vett részt a felkelésben és a harcokban. Összességében inkább úgy fogalmazhatok, hogy eltekintve egyes esetektől inaktív maradt. Legtöbb alakulatnál inkább szélnek eresztették a katonákat, minthogy a felkelők ellen alkalmazták volna őket. Természetesen pro-, és kontra is voltak esetek, amelyek közül, a hősi helytállás szép példájaként kettőt szeretnék megemlíteni. Az egyik a rétsági harckocsi ezred őrnagya, törzsfőnöke, aki a forradalmi napokban, október 31-n a Rétság közeli Felsőpetényből, házi őrizetből történt kiszabadítása után Budapestre szállította Mindszenty bíborost. Bár bátor tettét parancsra tette, 1957-ben halálra ítélték és kivégezték. A másik ’56-os hősünk Maléter Pál, Nagy Imre forradalom alatti második kormányának honvédelmi minisztere. Malétert a szovjet invázió előestéjén, mint a Tökölre a szovjetekkel történő tárgyalásra kiment kormánydelegáció tagját galádul, a nemzetközi normák teljes felrúgásával a delegáció többi tagjával együtt letartóztatták, majd 1958-ban a Nagy Imre perben halálra ítélték és kivégezték. Mártírtársaival történt 1989. június 16-i ünnepélyes újratemetése kezdete volt a rendszerváltozásnak. Magam még további tizenkét katona nevét azonosítottam a kivégzettek listáján, de biztos vagyok benne, hogy a kutatások további neveket fognak feltárni. Ezenkívül számos katona, rendőr, határőr esett el az események ideje alatt.

1956 katonáival kapcsolatban szeretném itt is megemlíteni személyes kapcsolódásomat. Keresztapám, Tárnoki Tibor, a II. világháború kezdete körül gyorsított képzésben végzett a Ludovikán. Végigharcolta a világháborút, és azon kevesek közé tartozott, akit átvett és ’56-ig megtartott a hadsereg. Talán szerencséje is volt, mert Miskolcon, az ottani csöves légvédelmi hadosztály sporttisztjeként szolgált. Kisgyerekként élénken emlékszem csinos, bajuszos, csizmás-egyenruhás alakjára, amikor ritkán, egyes budapesti felrendelésekor meglátogatott bennünket.1956-os bűne az volt, hogy az invázió után nem írta alá a szovjetek ittlétének legitimációját jelentő úgynevezett tiszti nyilatkozatot. Ez a hadseregből történt azonnali eltávolítását jelentette. Feleségével együtt komfortos tiszti lakásából is egyszoba-konyhás szükséglakásba telepítették ki. 1957 márciusában a MUK idején volt hadosztálya elhárító tisztjének sugallatára, minden okot nélkülözve, rövid időre őrizetbe vették. Már tisztiiskolásként, egy miskolci utam során meglátogattam. A házaspár szerény körülmények között csendesen élt az Avas alján. Keresztapám a városi strandon úszómesterkedett, néném a helyi SZTK-ban orvos-írnokoskodott. Aztán, jóval később a sorsom úgy hozta, hogy magam is a jogutód hadosztály hadtápvezetőjeként Miskolcon szolgálhattam. Természetes volt, hogy felújítottuk a személyes kapcsolatot. Akkor már nyugdíjas volt, de a szemben lévő iskolában pedellusi állást vállalt. Vidám, az életet igenlő – szerető ember volt. Kisrobogóján ki-ki járt a Miskolc környéki tavakra pecázni. Ha időm engedte, meglátogattam, és ő is megismerhette cseperedő családomat. A hadosztályomnál nem emlegettem, de nem is titkoltam kapcsolatomat. Egyszer, valamilyen apropó kapcsán megemlítettem a nevét a sporttisztünknek. Jól esett látni, ahogy kollegám szinte elérzékenyült rokonom nevének, egykori első főnökének említésekor. Később, már Veszprémben szolgálva haláláról jött a rossz hír. Dolgaimat sürgősen úgy intéztem, hogy soron kívül Miskolcra mehessek. Az özvegyet támogatva részt vettem a temetésén. Újból évek teltek el. A rendszerváltás után megnyílt a lehetőség, a rangjuktól méltatlanul megfosztott, a hadseregből ’56 után kicsapott tisztek rehabilitálására. Mint a Magyar Honvédség ezredese, rokon, az özvegy egyetértésével levélben, kérelemmel fordultam első szabadon választott kormányunk honvédelmi miniszteréhez, keresztapám rehabilitálására, rendfokozatának visszaállítására, és ha van rá lehetőség egy rendfokozattal előbbre, alezredessé történő előléptetésére. Nagy örömömre, a honvédelmi miniszter, Für Lajos kérelmemet megvizsgáltatta és unokabátyámat poszthumusz ezredessé léptette elő. Felesége, Anci néném még megérhette ezt az igazságtételt.

Talán az eddig leírtakból is kitűnhet, hogy mi katonák, itthon és szerte a nagyvilágban mindig a hazánkat szolgáljuk. Akár rendszereken átívelően is. Ezért ha a sors úgy hozza, a felelősséget is vállaljuk. Mivel magam is két rendszeren keresztül szolgáltam a seregben, óhatatlanul is el kellett gondolkodnom azon, mi az, ami átvitt egyik rendszerből a másikba? A hazaszeretet már említettem. Ez az elsődleges. Ha nem így éreznék, éreztünk volna, kiüresedett lenne az a cél, amelyre egész hívatásom alatt tevékenységem irányult. Cél nélkül pedig értelmetlen bármi, amin értelmes ember évtizedeken keresztül munkálkodni képes. A másik ok nyilván egzisztenciális. A honvédség megalapítása óta a polgárosodó társadalomban tisztjeink nagy többsége nem rendelkezett már olyan háttér jövedelemmel, mint korábban a nemesi korokban, amikor Széchenyi István fiatal huszártisztként éves jövedelmét tudta felajánlani egy olyan nemes cél, mint a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. A XIX. század és különösen a XX. század katonatiszti állománya már sokkal szélesebb néprétegekből került ki, mint azt az általam említettek családi háttere is bizonyítja. Így szükségük volt a tisztes megélhetést, ha volt családjuk, azok eltartását biztosító jövedelemre, a biztos nyugdíj reményére. Tény, hogy magam is ezért csatlakoztam a hadsereghez.

Nem volt soha sem kérdés, a tiszti hívatást választók részére a tanulási, magasabb iskolai végzettség megszerzésének lehetősége. Maga a jelenlegi tisztképzésnek is jogelődje, a Ludovika Akadémia is 1922-től[7] négyéves képzés után főiskolai végzettséget adott. Ezt az un. szocialista tisztképzés, a háború után (mint korábban utaltam rá!) csak 1967-től tudta reprodukálni.  Ez az időpont viszont fordulópont volt. Az addigi tiszti felkészítés - különösen az 1956 előtti - nem tudott magas, a polgárit megközelítő, intellektuális képzést biztosítani. De nem is ez volt a cél. Korosztályommal megkezdődött egy olyan korszak, amely már valóban értelmiségi szintű végzetteket adott az amúgy azt kikövetelő, technikailag egyre korszerűsödőbb haderőnek. Egyben alapokat ahhoz, hogy már az egyénen is múló továbbképzési vágy magasabb, egyetemi, majd később akár tudományos fokozatok elérését is lehetővé tegye. A katonai főiskolai képzési rendszer azt is biztosította, hogy a hallgatók akár civil egyetemi képzésbe is átléphessenek. Ennek fejlesztésében magam is részt vállalhattam. 1992-97 közötti tanszékvezetői tevékenységem alatt sikeresen megvédett egyetemi doktori disszertációmra alapozva olyan, a hadtáptisztek alaptevékenységét biztosító katonai gazdász szakot sikerült az akkori a hazai közgazdasági felsőoktatási képzést felügyelő grémiummal akkreditáltatnom, amelyet a Budapesti Közgazdaságtudományi (Corvinus) Egyetem vezetése is elfogadott. Így végzett hallgatóink az egyetem negyedik évfolyamán folytathatták magasabb szintű tanulmányaikat.

A magasabb tudás, felsőfokú végzettség megszerzése hívó szó volt és maradt mostanáig, a szerény anyagi háttérrel rendelkezők részére. Így volt ez korábban is. Nemzetközi vizsgálataim is azt bizonyítják, hogy ez a rekrutálódási tapasztalat ma is, akár ha a fejlettebb nyugati országok haderőit vizsgáljuk. Ez jellemző a nálunk jóval fejlettebb Amerikai Egyesült Államok haderejében is.

Már az előzőekben írtam gyerekkori vallásos élményeimről. A család gyenge vallásosságban megtartó ereje és felnövekedvén közösségi neveltetésem eltérített a vallás gyakorlásától. Ugyanakkor soha sem tagadtam meg kereszténységemet. Ma, korosodó fejjel egyre jobban becsülöm azokat az értékeket, amelyeket a vallás, a legtöbb vallás ad az emberiségnek. Különös tekintettel a keresztény vallásra. Ezért is elborzaszt az a tény, hogy az Európai Unió megtagadta a kereszténység, mint örökségünk deklarálását alap dokumentumában, alkotmányában. Pedig csak nézzünk körül földrészünkön, mi szépséget alkottak keresztény eleink. Milyen csodálatos templomokat építettek, amelyekben a legszebb műremekeket csodálhatjuk meg. Festők, szobrászok gyönyörű művei, zeneszerzők alkotásai. Vagy vegyük azokat a pozitív erkölcsi tanításokat, amelyek zsinórmérceként kell, hogy szolgáljanak minden egyén és közösség számára. Meggyőződésem, hogy Mózes kőtábláitól kezdve az apostolok tanításain keresztül az értelmező teológusok munkássága nyomán minden értékkel rendelkezünk, amely alapján érdemes élni. Elvetem az ettől eltérő, az egyén felszabadult, gátlástalan mindent-szabad gondolkodásmódját, amely érezhetően előbb-utóbb, szétrágja-szétzilálja (mint annak jelei egyre jobban látszanak!) közösségi társadalmainkat.  Fokozottan érvényes az erkölcsi értékrend betartása olyan közösségben, mint a katonaság. Évtizedeken keresztül nélkülöztük a haderőben a tábori lelkészszolgálatokat. Ma, immár több mint húsz esztendeje működik az egyház a honvédség soraiban is. Szelíden, szerényen a lelkészek végzik azt az erkölcsi-lelki munkát, amivel hozzájárulhatnak világunk jobbításához.

Végezetül, hogy teljes legyen a kép, kikerülhetetlennek tartom, hogy a katona, a tiszt világnézeti hovatartozásáról is véleményt alkossak. Világnézetről beszélek, mivel szilárd meggyőződésem, hogy minden értelmes ember, iskolai végzettségétől és a társadalomban betöltött helyétől függetlenül rendelkezik nézetekkel az őt körülvevő világról. A világnézetről és az arra történő nevelésről érdekes, ma is érvényes gondolatokat írt le nagy erdélyi katolikus püspökünk Márton Áron, akinek születésének 120. évfordulójára a jelenlegi tanulmány írásakor emlékezünk.[8] A világnézet értelemszerűen nem valamilyen létező párthoz való tartozást jelent. A pártokhoz deklaráltan való tartozás, ellentétben a rendszerváltozás előtti korszakkal, különben is szigorúan tilos a magyar fegyveres erő-, és testületek tagjai számára. Így van ez a demokratikus berendezkedésű államok túlnyomó többségében. És ez így helyes. Ugyanakkor azt senki sem tilthatja meg, hogy egy katona rendelkezzék nézetekkel, amelyek nyilván akár a korral és benne az emberrel változhatnak is.  Magam, hosszú utat tettem meg, mire közel húsz évvel ezelőtt mint katona eljutottam a konzervativizmus eszmeiségének elfogadásáig. Vizsgáljuk meg, hogyan vélekedik erről a már korábban említett Huntington: „Az emberről, a társadalomról és a történelemről alkotott  elméletei (értsd: konzervatív realizmus), a hatalomnak az emberi kapcsolatokban betöltött szerepének elismerése, a létező intézmények elfogadása, korlátozott célkitűzései és a grandiózus tervek iránti bizalmatlansága alapján a konzervativizmus azonos a katonaetikával…egyedül a konzervativizmust nem hajszolja saját logikája elkerülhetetlen konfliktusba a katonai funkció követelményeiből eredő katonai értékekkel…inherens hasonlóság és összeegyezhetőség létezik a katonaetika és a konzervativizmus között.” [9] 

A katonaetika kell, hogy iránymutató legyen a katona életének alakításában. Nem valami elvont fogalomról beszélek. A katona etikája egyetemleges és koroktól független. Megléte katona generációkon keresztül átöröklődik. Valószínűleg ez a folyamatosság is segített bennünket eltérő társadalmi rendszerekben is becsülettel a hazát szolgálni. Nem állítom, hogy soha nem voltak olyanok közöttünk, akik a katonaetika ellen cselekedtek. Ezeket előbb utóbb kiveti magából a katonaközösség. Itt kell megemlítenem a katona paranccsal kapcsolatos magatartását. Elfogadjuk, hogy bennünket a politika mesterei irányítanak. Ugyanakkor azt az egyénnek kell minden korban eldöntenie, mi az a határ, amit erkölcsi-etikai normái megengednek, kötelezővé tesznek végrehajtani. És hol van az a határ, amikor saját belső parancsának engedelmeskedve inkább lemond, mint az egyetemes értékeknek ellenkezőt cselekedjen. Teszi ezt akár egzisztenciájának vagy életének feláldozásával is. Ebben is segít a konzervatív gondolkodásmód. Békében és háborúban egyaránt.    

Hogy erre rájöjjek, az Egyesült Államokba kellett eljutnom. Három évig tartó ottani szolgálatom alatt igyekeztem magát az amerikai társadalmat és benne elsősorban a katonatársadalmat mind jobban megismerni. Számos, máig tartó barátságot kötöttem az amerikai fegyveres erők tisztjeivel. Állítom, egyetlen egyre sem emlékszem, aki különösen szűkebb körben, megnyilatkozásaik során ne a konzervatív eszmerendszert tükrözték volna. Bevallom, ez mindennél jobban hatott rám, egy korábban egészen más eszmeiséget valló társadalomból jött ember számára. Megindító, mennyire patrióta az amerikai ember. Nem túl hosszú történelmük minden kis részét a legnagyobb tisztelettel őrzik, és ha lehet meg is mutatják. Így jártam be magam is, az amerikai polgárháború nevezetes csatatereit, ahol szinte méterre minden esemény, időpont, résztvevők dokumentálva van. És bár a háború igazi okai eszmék, érdekek összecsapása volt, a benne küzdő katonák valahogy a másikért, a szülőföldjükért, a kisebb közösségükért küzdöttek. És ez az amiért mindkét oldal katonáit tisztelnünk kell. Mint ahogy több mint másfél évszázad elteltével amerikai barátaink is ezt teszik.

Hiszem, hogy hazánk katonái - ha csak az elmúlt évszázad zimankós, vargabetűs történéseit nézzük - a jövőben hazaszeretetükben megingathatatlanul, a korral fejlődő, ugyanakkor haladó történelmi hagyományainkon alapuló nézetek alapján fogják nemes, a hon számára ma is fontos, nélkülözhetetlen hívatásukat végezni.

 

Felhasznált irodalom:

  1. A Magyar Honvédség negyedszázada – a rendszerváltozástól napjainkig (Zrínyi kiadó, Budapest 2016.)

  2. Egy vezérezredes becsülete (Jány Gusztáv, Magyar Hírlap, interjú 2011. december 5.)

  3. Hautzinger Gyula: Haderő menetben – a Magyar Honvédség elmúlt negyedszázada (Magyar Szemle, Budapest 2016/5- 6. szám)

  4. Hautzinger Gyula: A katonai gazdásztiszt-képzés (Honvéd Tudósok sorozat 14. szám, Magyar Honvédség Humán Szolgáltató Központ, Budapest 1996.)

    Hermann Róbert: Vértanúk könyve - A magyar forradalom és szabadságharc mártírjai 1848-1854

  5. Kis-Kapin Róbert: Budapesti kitelepítettek Gyulaházán 1951-1953 között (Betekintő, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának internetes folyóirata, 2013/1)

  6. Márton Áron: Világnézet és nevelés (Erdélyi Iskola, folyóirat, I. évfolyam, 1933/34. 5.-6. sz. 233-238. old.)

  7. Samuel P. Huntington: A Katona és az Állam (Zrínyi- Atlanti, Budapest 1994.)

  8. Szakály Sándor: Hadsereg, politika, társadalom (Lánchíd, Budapest 1994.)

  9. Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés (1938-1945) Lexikon és Adattár (Ister kiadó, Budapest 2003.)

 


[1]  NET 1967. évi 13. sz. tvr.

[2] A Magyar Honvédség negyedszázada - A rendszerváltozástól napjainkig (Zrínyi Kiadó 2016.) 269.old.

[3] Szakály Sándor: Hadsereg, politika, társadalom (Lánchíd kiadó, Budapest. 1991) 21. old.

[4] HM rendelet száma: 30.889/eln. vkf. ü. -1945.évi július hó 8-án (Honvédségi Közlöny 1945/18. sz.)

[5] Szakály: Hadsereg, politika… 157. old. (Lánchíd. Budapest. 1994.)

[6] u.o.: 159.old.

[7] 1922.évi X. trv.cikk a magyar királyi honvéd tisztképzésről

[8] Márton Áron: Világnézet és nevelés (Erdélyi Iskola, folyóirat, I. évfolyam, 1933/34. 5.-6. sz. 233-238. l.)

[9] Samuel P. Huntington: A Katona és az Állam (Zrínyi- Atlanti, Budapest 1994.) 96.old.

 

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
kedd, 2019, augusztus 20