Közös küldetésben-Katona és lelkész az ember és a nemzet szolgálatában - Holló József: A katona erénye: hit, erkölcs, becsület

 

KÖZÖS KÜLDETÉSBEN

Katona és lelkész az ember és a nemzet szolgálatában

Budapest, Zrínyi Kiadó 2018

 

Holló József:

A katona erénye: hit, erkölcs, becsület

 

A címbeli három fogalom szinte elválaszthatatlan egymástól és a hazáját védő katonától, még akkor is, ha nem hazája területén harcolt. S nem véletlenül adják ki az erény gyűjtőfogalmat. Éppen ezért, a cím kiegészítést is igényel, mivel a katona erénye még a bátorság és a hűség is. A katona bátorságát, hősiességét, helytállását, lehetne sorolni még tovább, nagyon sok vers és egyéb irodalmi mű vagy festmény, szobor örökíti meg. És akkor még nem említettem a zeneműveket… A tanulmányban nem teszek különbséget a katolikus, református, evangélikus, unitárius vagy zsidó és az összes többi vallású katonák között, mert vallási hovatartozás nélkül védték a hazát. De kétségtelen, hogy a harctereken, a csendesebb időszakokban, mindegyik vallás képviselőjének igyekeztek megteremteni a lehetőséget hite gyakorlására. Mindannyian bátran, becsülettel védték hazájukat!

 

Nehéz egymástól különválasztani a címbeli fogalmakat, inkább eseményeket ragadok ki, idézek fel olvasmányaimból, ezredtörténetekből, naplókból…[1]Az idézeteket meghagytam az eredeti írásmódban, mivel ezek kordokumentumoknak számítanak, amelyekben nem szabad javítani. De előbb nézzük a fogalmak jelentését! A meghatározáshoz a Magyar értelmező kéziszótár[2] első kötetét vettem alapul.

Az erény valakinek, valaminek előnyös, jó oldala, értékes tulajdonsága. Ez természetesen nem jelenti, hogy az erényes ember hibátlan; csupán az erény személyiségének olyan meghatározójává válik, amely pozitív szándékok megvalósítását, erkölcsös cselekvést motivál.

A hit olyasmiről való meggyőződés, amit nem tudunk igazolni. Az emberiség történelmének kezdete óta létezik a hit, akár a természeti népekről, akár a szervezett államokról beszélünk. Az „Istenek akaratát” természeti népeknél a sámánok, varázslók közvetítették, míg a szervezett államformában a felszentelt papok vagy papnők.

Noha tudományos igényű ismeretterjesztő tanulmányban ritkán idéznek szépirodalmi művekből, az Egri csillagokban így ír Gárdonyi a regény idején elterjedőben lévő új, megreformált vallásról: „A neve új hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a názáreti Jézus ránk hagyott. (…) Mink azt tartjuk, hogy az Isten látja a lelkünket!”[3] Már folyik a várért a küzdelem, amikor Dobó István így bíztatja embereit: „Az Isten velünk van! (…) Bízzatok, vitézek, az Istenben!”[4] Igen, vallási hovatartozásra tekintet nélkül szólt a várvédőkhöz.

„Cum Deo pro patria et libertate!” A Rákóczi fejedelem zászlain olvasható jelmondat („Istennel a hazáért és szabadságért!”) mélységes hitről tesz tanúbizonyságot. „A te segítségedet és világosságodat kérem tehát, hogy ne tévelyedjek el, tőled eltávolodván. Hogy mindig megbánjam azokat a cselekedeteimet, amelyeknek célja nem te voltál. Hogy mindazt előadjam, amit nem szégyelltem a te jelenlétedben megtenni. A te munkád lesz, ha segítesz legyőzni az önszeretetet és az emberi méltóságérzést, amelyek azelőtt bálványaim voltak, s amelyekre többször tekintettem cselekedeteim közben, mint Terád. Fogadd tiszta szándékomat, hogy mindabban, amit cselekedtem, a tiszta igazságot akarom elmondani. Hiszem, hogy ez az igazság belőled sugárzik, s az utókor majd téged dicsőit érte, és megtanul különbséget tenni az igaz és a hamis között. Mindazok pedig, akik e könyvet olvassák, egyedül Téged magasztaljanak, és lássák világosan az én méltatlanságomat és hálátlanságomat.”[5] – olvashatjuk a fejedelem Emlékiratok című munkájában. De nem csak Istenben, hanem a haza idegen uralkodótól való megszabadításában is hittek a fejedelmi zászló alá összesereglett katonák.

Egy pillanatra a hit témakörétől elkanyarodva, de Istent soha el nem hagyva, térjünk vissza a középkorba. II. Murad szultán 1440-ben személyesen vezette hadseregét Nándorfehérvár ellen, könnyű győzelemre számítva, hiszen a magyarság „belső háborúskodásban marcangolja egymást, azt gondolta, hogy a meghasonlott nép nem képes saját védelmére.”[6] Egy Budáról kelt, s egy azonosítatlan személynek (Honorabilis vir – Tiszteletreméltó személy) szóló, ismeretlen feladójú levél szerint azonban „A mi hadinépeink pedig látva nemcsak a saját, hanem az egész haza veszedelmét, olyannyira ellenálltak, hogy (…) többeket megöltek, sokakat megsebesítettek, a többieket pedig megfutamították.”[7] A várat védő katonák érdemeit nem csökkentve, annak is nagy jelentősége volt, s tanulmányom témájának szempontjából is nagy jelentősége van, hogy kapitányuk milyen mentalitást képviselt. „A parancsnok ott már régóta bátor őrséggel Vránai János, egy bátor és a háború dolgában jártas férfi volt, firenzei származású lévén, az etruszk találékonyságot ötvözte a magyar bátorsággal és a város védelmében derekasan helytállt minden tekintetben.”[8] A (beosztott) katonák bátorsága, elszántsága és helytállása igen fontos tényezője az eredményes (harc)tevékenységnek, ám az igazi sikerhez elengedhetetlen – akárcsak napjainkban – a parancsnok követelménytámasztásán túl személyes példamutatása is. S az emberi tényező mellé a tárgyi tényező (vagyis Nándorfehérvár katonaföldrajzi elhelyezkedésének a török fél által is érzékelt) fontossága is hozzáteendő: „… bildi kim Üngürüz vilayetinun kapusidur – Belgrád nagy vára kapuja a magyar földnek”.[9] Az a fontosság-tudat, tehát hogy a Magyar Királyság déli kulcserődítését és ezzel magát a hazát védik, csak fokozta a várvédők elszántságát és harci szellemét.

„A többit én Uram teremtő Istenem, / Ten dicsőségedre emberül elvégzem!” Ahogy Sárosy Gyula: Huszár Miatyánk című versének utolsó két sorában olvashatjuk. Ez igaz volt nem csak a huszárokra, de az összes kor összes katonájára is. Igaz ez még a nőkre is, akiknek bátor helytállásáról nem szabad megfeledkeznünk. Mert a nők is bátran, becsülettel tudtak helyt állni a csatákban. Voltak, akik férfinek öltöztek és így álltak be a seregbe. Voltak a markotányosnők, akik vállalták női mivoltukat és így szolgálták hazájukat. És voltak az otthon maradottak, akik a kórházakban vállaltak munkát. De voltak olyanok is, akik „csak” kézimunkájukkal (meleg holmit kötöttek vagy horgoltak) vagy egyéb módon segítették a katonákat. Kivették részüket a sebesültek ellátásából is, beteget ápoltak, tépést csináltak.

Lapozzunk bele a Nagy Háború képes újságjaiba. Az egyikben, a számtalan, honvédek és közös magyar bakák által véghezvitt hőstettet olvasva, egyszer csak öt nő néz ránk vissza. A képeik feletti cím önmagáért beszél: „Hős magyar nők. Akiket személyes bátorságukért tüntettek ki.” Az öt ápolónő közül kettő önkéntes, s van közöttük főrend és postáskisasszony is. S ha a katonákra azt mondjuk, hogy bátran és hősiesen helytálltak, akkor mit mondjunk azokra az ápolónőkre, akik – noha ez már nem volt kötelességük – előre mentek a tűzvonalba, hogy saját életük kockáztatásával mentsék a sebesülteket, nem várva meg azt, hogy a szanitécek hátrahozzák őket a védett helyen telepített segélyhelyre.[10] Megérdemelnek annyit, hogy száz esztendő múltával nevüket újfent megörökítsük: Ajtai Nagy Margit, Bóna Mariska, Draskovich Anna grófnő, Esterházy Pálné grófnő, Pálinkás Ilona.

A személyes példamutatás – megítélésem szerint – az erény és a helytállás kategóriájába sorolható, sőt esetenként még a bátorságéba is. A Nagy Háborúban Auguszta főhercegnő, József királyi herceg felesége, a Totális Háborúban Ilona grófnő, Horthy István kormányzóhelyettes neje (majd özvegye) volt a főápolónő. Testalkatuk, hajviseletük, szemszínük eltért, de egyvalamiben egyformák voltak: miközben irányították egy-egy haderő teljes ápolónői szervezetét, maguk is sebesülteket és betegeket láttak el, két kezükkel kötöztek, fertőtlenítőztek, ágytálaztak.

A XX. századi világháború mindkét fegyveres szakaszában, az 1914–1948 közötti Nagy Háborúban és az 1939–1945 közötti Totális Háborúban a fronton – a lehetőségek függvényében – igyekeztek megtartani az egyházi ünnepeket. A Pripjaty-mocsarakba vonult be ezredéhez a betegségéből felgyógyult Máriássy László [11] főhadnagy 1915. november 16-án. Gorodokon jelentkezett alakulata, a m. kir. kassai 5. honvéd huszárezred parancsnokságán, majd átvette védőállásának parancsnokságát, amit Naplójában Zöldhátnak, az ezred története pedig Zölddombnak nevezett. Az egyházi ünnepek – a karácsony és a húsvét – megélését jól tükrözik az alábbi idézetek.

„XII. 24.

Második harctér karácsony. Egy kis karácsonyfát csináltunk, ami bizony nagyon is hadi fa, hiszen a színes rongyokon és papírokon kívül, csak 5 gyertya, pár cigaretta és tábori lap van rajta. Mégis úgy meg voltunk hatva mind a négyen, hogy egész este ki sem nyitottuk a szánkat. Haza gondoltunk! Bizony szomorú ez, hogy ezt az estét is távol kell tölteni az én jó szüleimtől és testvéreimtől. (…)

Megható volt mikor századom gratulálni jött deputációja zsoltárokat énekelt a kis fa körül.

Késő este az ajándékokat hozó szekér is megérkezett. Dohányt, pipát, cigarettát, szipkát, bicskát, erszényt, szappant, füstölt húst, kolbászt, rumot és más apróságot kaptak embereim. Mi egy sonkát, 3 üveg pezsgőt, teát, süteményt, cukrot, hal- és főzelékkonzervet, otkolont, lizoformot meg karácsonyfadíszt kaptunk.

XII. 25.

Most már szép karácsonyfát csinálhattam derék századomnak, csak úgy csillog a díszektől és gyertyáktól. Azért mégis kedvetlenek vagyunk mindnyájan, mert elrontja ünnepünket, hogy itt kell hagyni jó állásainkat. Miért dolgoztunk ennyit? Századommal Perczelhez megyek tartaléknak.

XII. 26.

Olyan hangulatban hurcolkodtam, mintha szerencsétlenség ért volna. Helyemre az egész 2. honvéd huszárezred és a lövészosztály 5. százada jön. Eddig elég volt erre a hosszú állásra az én századom is?

(…)

„IV. 23.

Szépen sikerült kápolnánkat, húsvéti istentisztelettel szentelte fel a pap. A felszentelésen itt volt a hadosztály- és a két dandárparancsnok is, akik előtt díszmenetben vonult el a lövészosztály és az ezredek küldöttségbe küldött sok embere. (…)

Délután nagy sportünnepet rendeztünk a Buli által épített »Toldi Miklós« stádiumon. Lövészosztályunkon kívül a szomszéd ezredek legénysége is részt vett a versenyeken. Meghívtam az egész hadosztály tisztikarát is, kik közül a hadosztályparancsnoktól kezdve nagyon sokan el is jöttek. (…) Húsvét tiszteletére egy pár muszi is átsétált a 9. ezredhez, ahol jóltartották, aztán szabadon engedték őket. Mi pedig egy szalonnával, kenyérrel és borral telt kosarat tettünk ki a muszka állás elé.” [12]

Máriássy huszár főhadnagy visszaemlékezéséből, az egyházi ünnepek megélésén túl, még egy fontos momentum kiolvasható, amely utal a frontkatonák erkölcsi tartására: a karácsony érzetét igazából az rontotta el, hogy századával az első vonalból tartalékba kerül…

Úgy gondolom, a fogalmak tanulmányom elején megkezdett elemzésének még nem értem a végére. Az erkölcs valaki magatartását irányító, annak megítélését segítő, társadalmilag helyesnek tekintett szabályok összessége illetve ezek megvalósulása. Az erkölcshöz sorolható a nemes ellenfél (nem ellenség) megbecsülése is, miként történt az a fenti idézet szerint az ún. frontbarátkozás során a Nagy Háború idején.

A becsület erkölcsi törvények iránti belső tisztelet, s azon belső érzelem, amely az erénynek mint erkölcsi jónak rugója. Becsületet érintő kérdés az is, hogy ha én eddig helyt tudtam állni az első vonalban, akkor miért tesznek tartalékba?

A bátorság az a tulajdonság vagy lelki állapot, amely képessé teszi az embert, hogy merészen, félelem nélkül cselekedjen. Egy katona bátorsága mindig is példa lehetett bajtársainak. Elismerésként, rangemelést vagy nemesi címet, földbirtokot, az újabb időkben kitüntetést (például Katonai Mária Terézia Rendet, Vitézségi Érmet, Csapatkeresztet stb.) kapott.

Nézzünk egy példát a bátorságra! Az 1849. április 4-i tápióbicskei csatában „… vívta meg a szegedi 3. zlj. egyik legvitézebb fegyvertényét, amikor a Tápió hídja előtt az ellenség pusztító tüzében a töltésen megtorpant 9. honv. zlj. zászlótartójának kezéből a 3. zlj. 2. szdának hadnagya, Szikszay Lajos kiragadva a zászlót, elkiáltottta magát: »Utánam fiúk« és a töltésről a hidra rohant, követve a 3. zlj. által s nem törödve a császáriak erős puskatüzével, a hidon át szuronnyal vetette magát az ellenségre és azt megfutamította.” [13]

A hűség valakihez, valamihez való állhatatos, kitartó ragaszkodás. Erre is hozhatunk példát a magyar történelemből. A példa ismert: a magyar rendek hűsége mentette meg a Habsburg-birodalmat, azt követően, hogy az ún. osztrák örökösödési háborúban (1740–1748) megszorongatott Mária Terézia magyar királynő felszólalt a pozsonyi országgyűlésben, 1741. szeptember 11-én: „A pozsonyi várban gróf Batthyány Lajos kancellár hívta fel ünnepélyesen a nemzetet, mint az egyedül hűségben maradt ország népét a segítségre. Ezután gyászruhában, koronával a fején megjelent a királynő és ekként szólott a rendekhez: »Ügyeinknek szomorú és mindenkitől elhagyatott állapota arra késztet, hogy (…) Mindenkitől elhagyatva, egyedül a tekintetes rendek hűségéhez, fegyveréhez, az ősi magyar erényhez menekülünk, kérve a karokat és rendeket, hogy adjanak mihamarabb tanácsot és hajtsák végre, ami szükséges.«” [14]

A hűség és becsület fogalmát ismerő magyar karok és rendek katonát és pénzt ajánlottak az uralkodónak. „Íme, ennyit áldozott Mária Terézia trónjának biztosítására az a magyar, akiről »a bécsi tanácsosok egyre azt hajtogatták, hogy a királynő inkább bízza magát az ördögre, mint a magyarokra«!” [15]

De az uralkodó mégis a magyarokra bízta magát… „Így esett meg október 27-én az obernbergi ütközet, amelyben a Forgách-gyalogezred átesett a tűzkeresztségen. »Talán kissé elhalványult a fiatal magyar katonák arcszíne – írják az ezred történetében, – amikor (…) életükben először rohanta meg őket az ellenséges lovasság és fütyültek el fejük mellett az első golyók. De nyugodtan állották a sarat a velük egy harcvonalban álló 19., 34. és 51. magyar gyalogezredekkel együtt, helyreigazították tölténytáskáikat, jól megmarkolták fegyvereiket és elszántan várták az ellenség rohamát. A bajorokat vereség érte, soraikban 35 katona elesett, 6 megsebesült, 14 pedig fogságba esett. A Forgách-ezrednek csak 1 halottja és 11 sebesültje volt. Az ezred első elesett katonája Soób Sándor dobos volt.«” [16]

A későbbi cs. és kir. 32. közös gyalogezred, a „budapesti háziezred”, éppen Mária Terézia fellépése nyomán, 1741-ben – több más alakulattal együtt – felállított előde, a Forgách-gyalogezred, gróf ghimesi Forgách Ignác ezredes parancsnoksága alatt, az egyesült francia–bajor hadsereggel 1742-ben a nyugati hadszíntéren vívott csatában került első ízben harcbavetésre. Az 1930-as ezredtörténetből vett idézetben hivatkozott másik munka egy, még a Nagy Háború előtt megjelent, német nyelvű ezredtörténet. [17]

Mindehhez tegyünk hozzá még valamit. Az eléggé egyértelmű, pontosabban elképzelhető, hogy – megfelelő kiképzés alapján – akkor is fegyelmezetten állja az ellenség rohamát, ha életében először kerül „éles” helyzetbe. Ám gondoljuk el ugyanezt annak a katonának szempontjából, aki nem fegyverrel a kézben várja a hozzá közeledő, s reá lövő lovasokat, hanem mindkét kezében védekezésre alkalmatlan dobverőt szorongat. Pszichológiailag magyarázható volna, ha megfut, ám ő helyén maradt, hiszen tudta: a csatazajban a szóban elkiáltott parancsokat csak a legközelebb állók hallhatják meg, a dobszó viszont a legszélső szárnyakhoz is elviszi a (dobütés-sorozatokra kódolt és a legénységbe belesulykolt) vezényszavakat. Helyén maradt tehát, s adottá vált, hogy Ő lett az ezred első hősi halottja; így nagybetűvel, hiszen mi ez, ha nem hűség, becsület, bátorság és önfeláldozás.

Mária Terézia figyelemmel kísérte az érte (is) vérüket hullató magyar katonák tevékenységét. Magyarország nádorához, gróf Pálffy Jánoshoz, 1744. július 13-i keltezésű levelében az alábbiakat olvashatjuk: „Kedves nádor! Abból, mit (…) a Rajna átkeléséről megtudtál, kétség kívül megértetted, minő vitézül és ügyesen viselték magukat a magyar seregek. A majdnem bevehetetlen lauterburgi sáncokat bevették Lauterburggal együtt, az ott álló ellenséget szétkergették, zászlóit, dobjait elvették, ami (…) a mondott sereg bátorságának, ügyességének és előrelátásának tulajdonítható, (…) egyre nagyobb bizonyságait nyerem annak, hogy a nemzetbe vetett reményem meg nem csalt. Nincs semmi, amit ne várhatnék a magyarok vitézségétől és hűségétől (…) E levél, mint jóakaratom és a nemzet iránti különös szeretetem bizonysága, minden megyével közlendő.” [18]

A Forgách-gyalogezred, gróf Nádasdy Ferenc altábornagy hadtestének kötelékében, 1744. július 1-jén Schöck városánál sikeres erőszakos átkelést hajtott végre a Rajnán, majd július 4-én részt vett a lauterburgi bajor–francia védőállások leküzdésében. A bátorság és vitézség előfordul, hogy nem azonos a hűséggel, – amennyiben és ebben az esetben – a hűség alatt a parancsok hű követését jelenti. Július 5-én az egyesült bajor–francia haderő ellentámadásba ment át. A Forgách-ezred egyik zászlóalja a Lauterburggal szomszédos Weissenburg városának szélén épített ki – 24 óra leforgása alatt, az előző harcok után pihenő nélkül – hevenyészett védőállásokat, ahogyan akkor mondták, „hamar sáncokat”. Az ezred zömétől különvált, s az ezredparancsnok személyes vezetése alatt álló zászlóalj Nádasdy gróf hadtestparancsnoktól közvetlen parancsot kapott Weissenburg kiürítésére és a bevonulásra ezredéhez. „Ekkor azonban (…) a Forgách vezette zászlóalj megtagadta az engedelmességet és kinyilatkoztatta, hogy a vére hullásával szerzett állásait utolsó emberig tartani fogja! »Több mint két órán át – írja az ezred története – verte vissza a zászlóalj a nálánál húszszorta erősebb ellenség ismételt támadásait; végre is az ellenség fölrobbantotta a kapukat, hatalmába ejtette a sáncokat és a zászlóalj megmaradt részeit elfogta.«” [19] Az 1930-as ezredtörténet ez esetben is az 1900-ban kiadott, német nyelvű munkára hivatkozik.

A nándorfehérvári diadal – mármint az 1456. évi, amikor Hunyadi János és Kapisztrán Szent János megvédelmezték a várat – közismert. Kevéssé ismert, hogy volt egy harmadik nándorfehérvári diadal is, mégpedig az 1789. évi ostrom, amikor sikerült a várat a törököktől visszafoglalni (az első az 1440. évi volt). Az ostromban a későbbi cs. és kir. 32. közös gyalogezred, a „budapesti háziezred” 1741-ben felállított elődalakulata (Forgách halála után, 1773-ban kinevezett új parancsnoka, gróf alsónémeti és nádaskai Gyulay Sámuel altábornagy után Gyulay-ezred néven) részt vett. A gyalogezrednek volt egy gránátososztálya is, amelyet az ezredparancsnok, egyben ezredtulajdonos fia, gróf Gyulay Albert százados vezetett. Szeptember végére a tüzérség „ostroméretté” lőtte a várfalakat. 30-án megindulhatott az első roham, amelynek eredménye a külső vár birtokba vétele lett (a belső vár október 9-én esett el, így Nándorfehérvár visszafoglalása erre a napra datálható). A szeptember 30-i roham a tüzérség által ütött legnagyobb rés irányában indult meg. „Gyulay Albert százados – írja az ezred története – elsőnek ugrott be a nyíláson (…) A bátor férfiúra mindenünnen és közvetlen közelből rálőttek, felülről pedig bombákat és gránátokat dobtak feléje. Csodák csodájára a vitéz tiszt sértetlen maradt. Majd számtalan görbe kard és handzsár villant meg, hogy összekaszabolják a hőst. Ámde ekkorra már mellette termettek derék gránátosai, akik az útjukba kerülő törököket lelőtték, levágták és leszúrták. Ezután Gyulay (…) rátámadt velük azokra a törökökre, akik az egyik szűk utcából vad »Allah« kiáltással ellentámadást kezdtek. A gránátosok azonban ezeket is visszaverték, mire Gyulay vakmerő harcosainak élén, a vár főfaláig szorította vissza az ellenséget és így lehetővé tette, hogy az utána jövő rohamoszlop útja immárom szabad volt.” [20] A leírás ez esetben is az 1900-ban kiadott munkára hivatkozik.

A napóleoni világháború utolsó évében, 1815-ben, az első száműzetéséből visszatért Napóleon ellen harcolva az akkor már 32. hadrendi számú, s ezredtulajdonosa, herceg galánthai Esterházy Miklós altábornagy után Esterházy-ezrednek nevezett csapattest „ízelítőt kapott” abból, amit egy évszázad múlva, a Nagy Háborúban a legtöbb magyar alakulat megtapasztalhatott: a magashegyi harcokat. Papp Ferenc ezredes parancsnoksága alatt azt a feladatot kapta, hogy foglalja el a Genfből Lyonba vezető úton a hágót lezáró, franciák által tartott Fort l’ Ecluse-t. Július 4-én az ezred először támadt a főerőd alatti völgyzáró erődre. „Az erőd fölé az ellenség a magasból intézett lövések ellen védőtornáccal és háromszoros farkasvermekkel körülvett olyan zárt sáncot telepített, ahonnan tüzérségével megakadályozhatta az előnyomulást az erőd felé. Saját tüzérségünk tehetetlen volt az erőddel szemben; a gyalogság előnyomulását pedig az úton 150 lépés hosszú hatalmas fatörzsekből alakított torlasz gátolta. (…) A hadseregparancsnokságnak (…) harcjelentése szerint a derék 32. számú Eszterházy gyalogezred (…) nemcsak a vezénylő tábornok csodálatát váltotta ki, hanem még az ellenségét is. (…) »A terep minősége folytán néhol egymagában harcolni kénytelen legénység gyakran elszánt, merész példákat mutatott. Mindenekelőtt említésre méltó Tóth Ádám 8. századbeli gyalogos, aki a hegy lábától egy órán át kimondhatatlan fáradalmak árán kúszott fel a sziklákon, minden térfokon, ormon és sziklatetőn hatásosan lőtte az ellenséget, bajtársait a maga követésére buzdította és mászta meg a mellvédet.« Valóban hősi tettének méltó jutalma az arany vitézségi érem volt!” [21]

Álljunk meg itt egy pillanatra. Az Arany Vitézségi Érmet (helyesen nagy kezdőbetűkkel, de egy idézetben nem lehet javítani), pontosabban a Vitézségi Érem mindhárom osztályát elvileg a legénységi és az altiszti állománynak adományozták (a Tiszti Vitézségi Érmet csak később alapították). A leggyakoribb, szinte az általános az volt, hogy a bronz fokozatot – a III. osztályt – ítélték oda, jelentősebb haditett vagy újabb vitézi tett utáni ismételt adományozás esetén pedig a II. osztályt, vagyis az ezüst fokozatot. A legénységi állományhoz tartozó Tóth Ádám gyalogos (Infanterist, tehát „csillag nélküli” baka) az ellenség előtt tanúsított bátorsága és helytállása olyan szintű önfeláldozó vitézséget mutatott, hogy – nem túl gyakori módon – az I. fokozatot adományozták neki. S miért? Őt követve „… az I. és II. zászlóalj (…) a felette nehezen megmászható sziklás hegyoldalon, roppant fáradság révén és az ellenséges gyalogsági kartácstűz ellenére, közelébe férkőzött a zártsáncnak, amelyet (…) a hadseregparancsnok, [Paul Freiherr von – HJ] Frimont báró lovassági tábornok szeme láttára rohant meg.” [22]

Másnap, július 5-én a francia védőrség feladta a Fort l’ Ecluse főerődjét. A 32. gyalogezred ezzel kiérdemelte, hogy 1815. október 6-án a franciaországi Dijonban részt vegyen az I. Ferenc osztrák császár és II. Sándor orosz cár előtt megrendezett díszszemlén. Az ezred tisztikara – saját költségén – „… vert arany jelvényekkel diszített, művészi kivitelű, ezüst (…) ezreddobos-pálcát készítettet 1815-ben. Az (…) értékes ereklye (…) annak is bizonyítéka, hogy a 32. gyalogezred tisztikarának bensőjét akkoron is a magyar nemzethez tartozandóságának rendíthetetlen érzete hatotta át. (…) A pálca (…) felirata a következő: »Esterházy herczeg 32. számú gyalogezredének, vizaknai Papp Ferencz ezredes parancsnoksága alatt szolgáló tisztjei az 1813., 1814. és 1815. években szerencsésen befejezett háborúnak örök emlékére. Készítették Pesten 1815.«” [23]

A napóleoni világháború idején – láttuk – még nem használták a honvéd szót. De mi is a honvéd? A fogalom két irányból is megközelíthető. Nyelvtani értelemben a haza szinonimája a hon. A védelem ősi magyar szó. E kettő ötvözetéből alkották az 1848-as forradalom idején a honvéd kifejezést, hogy megkülönböztessék a lelkes, de kiképzetlen és nem egyszer kiegyenesített kaszával hadba vonuló nemzetőrtől azt a sorkatonát, akinek hivatása a hon védelme, s aki rendes fegyverzetet és kiképzést kap. S természetesen hogy megkülönböztessék a magyar oldalon – nem kevésbé hősiesen – harcoló „fehérkabátos” sorezredek és sorzászlóaljak katonáitól. Kossuth örök érvényű szavai szerint „A békés szervezés idején ne emeljünk válaszfalakat a polgár és a katona között; a honvédelem a legnemesebb polgári kötelezettség. Neveljük az egész nemzetet honvéddé….” [24]

Humán értelemben előzményei a messzi korok távlatába vezethetők vissza. Hont védő embernek mondták már a korábbi századokban is mindazokat, akik vigyázóan álltak, s néztek szembe az ellenséggel mint egy ostromlott várnak a bástyafokai, voltak – a teljesség igénye nélkül – bár ők kalandozó könnyűlovasok, az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak vértesei, a török idők végvári vitézei, a kuruc felkelések bocskoros parasztkatonái. A honvéd szó megalkotását követően mögéjük soroltak ’48 huszárjai, Doberdó bakái a Nagy Háborúban, a csonkaország megvédelmezésére és – adott esetben – a trianoni diktátummal elvesztett részek visszacsatolására rejtetten kiképzett rendőrök, folyamőrök, pénzügyőrök, vámőrök, határőrök, leventék (ismét csak egy szép ősi magyar szó), majd – Nagy Vilmos vezérezredes honvédelmi miniszter szavaival élve – „Édes Fiaim” a Don-kanyar poklában. Ők voltak azok, akik őrhelyről-őrhelyre, bástyafokról-bástyafokra vitték a Véres Kardot, ezt az ősi magyar szimbólumot, hogy „Veszélyben a Haza!”; szent kötelességüket teljesítették, esküjükhöz híven, s utolsó csepp vérükkel is hazájukat védték, mindaddig, amíg az ács fakeresztek ezreit nem készítette emlékezetükre.

S amikor ezt a történelmi korszakokon átívelő sort felvázoljuk, lelki szemeink előtt azok a magyar honvédek jelennek meg, akik behívóparancsot kaptak, annak lelkiismerettel tettek eleget, s nem azok a vezető politikusok, akik felelőssé tehetők a háborúk kirobbantásáért, amelyekben a honvédek a legdrágábbat, életüket áldozták a haza oltárán. A honvéd sosem volt részese a politikai döntéshozó folyamatoknak, a hibás döntéseknek, a honvéd áldozata volt a háborúknak, Clausewitz szavaival a politika más eszközökkel történő folytatásának. Az egyik legnagyobb magyar költő, Petőfi Sándor szavaival: „Ki is győzné mind fölírni, akik / Tömegestül elvéreznek? – / Tiszteljétek a közkatonákat, / Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.”

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc a magyar nemzeti függetlenségi eszme egyik legnagyobb, ha nem a legmagasztosabb fellángolása volt. Ez vitathatatlan. Ám hadtörténészként – s tán aposztrofálhatom magam így a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum élén eltöltött 10 esztendő után – vétek lenne nem megállapítanom, hogy a nemzeti egység a forradalom és szabadságharc fényes napjaiban sem jött létre. Igaz ez a magyar katonaságra is, még abban az esetben is, ha akkori elődeink az éppen érvényes parancsok, utasítások betartásával cselekedtek. Régi erkölcsi vita – amelynek alakulásába nem kívánok belefolyni –, hogy ki a jó katona: az, aki minden parancsot minden körülmények között teljesít vagy az, aki adott esetben, erkölcsi alapon, képes szembemenni (nem megtagadni, mert az egészen mást jelent) a paranccsal. A „budapesti háziezred”, a 32. gyalogezred 1848–1849-es tevékenysége a megosztottság tökéletes példája, még akkor is, ha mindhárom zászlóalja semmi mást nem tett, mint követte az érvényes parancsokat. Az pedig, hogy mi volt az éppen érvényes parancs, csupán attól függött, hogy az adott zászlóalj területileg éppen hol tartózkodott.

„Amíg a 32-esek I. és II. zászlóalja [Johann Joseph Wenzel Anton Franz Karl von, tábornagy – HJ] Radetzky alatt Olaszországban [az olasz forradalom és szabadságharc leverésére – HJ] harcolt, az alatt az ezrednek Magyarországon maradt III. zászlóalja, a magyar kormány rendelkezése alá jutván, a szabadságharc egész folyamán (…) Pétervárad őrseregéhez tartozott.”[25] és harcolt a magyar szabadságért. Egyetlen, formailag föl nem oszlatott gyalogezred két része, a frontvonal két oldalán. Isteni gondviselés, hogy egymással nem kerültek szembe…

Megtehetném, hogy máshol említsem, hiszen minden korszakra igaz, de egyelőre maradjunk az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcnál. Jókai Mór ugyanis Bernstein Béla rabbi könyvének 1898-as első kiadáshoz írott Előszavában (amelyet az 1906-os kiadásba is átemeltek) így fogalmaz arról, hogy a vallásuktól függetlenül mindenkire igazak tanulmányom címének vezérszavai: „Magyarországon a Mózes hitvallás népe, a héber faj mindenkor a legbuzgóbb hive volt és maradt a magyar állameszmének, a szabadságnak. A legnagyobb megpróbáltatás korszakában, a 48/49-iki szabadságharcz alatt bizonyította ezt be legigazabban.”[26]

A zsidók a II. világháborúban, a Totális Háborúban is érdekes és értékes példáit szolgáltatták a hősiességnek, bátorságnak, helytállásnak. Akkor, amikor már zajlott az égbekiáltó bűn, a holocaust…

A 9. könnyűhadosztály 47. gyalogezredének parancsnoka, Martsa Sándor ezredes, a háború után készített feljegyzésében az alábbiakban emlékezett meg az alakulatához beosztott munkaszolgálatosok 1942. december 30-i helytállásáról a Kosztyenkinél képzett szovjet hídfőállással szemben: „Az ezredhez tartozott két sárga karszalagos, ún. munkaszolgálatos század. A hídfő támadásához ezekből igénybe kellett vennünk különböző kisegítő munkák elvégzésére száz főt. Természetesen fegyvert nem kaptak, nem kaphattak. De nem is harc volt a feladatuk. Amikor a közelharc már a hídfő belsejében, magjában folyt, sárga karszalag ide, sárga karszalag oda, orosz géppisztoly, orosz puska volt a kezükben, és végigharcolták a harcot engedély nélkül is. Többen elestek közülük, így egy okleveles vegyészmérnök is. Halottaikat 31-én a 34/I. zászlóalj hősi temetőjében földeltük el Kosztyenkiben a honvédek sírjai mellé.”[27]

A 20. könnyűhadosztály vezérkari főnöke, Kern Károly vezérkari százados egy hasonló esetről tesz említést: „1942. szeptember 15-én a szovjet csapatok a 14. gyalogezred arcvonala ellen helyi támadást indítottak. A gyalogezred árkászszázadához beosztott munkaszolgálatos egységek Sztorozsevoje községtől délre, körülbelül egy kilométernyire, az »urivi nagyhorhosnak« elnevezett völgyben az előző napi harcok halottait, az elhagyott orosz lőszert és fegyvereket gyűjtötték össze. Éppen reggeliztek, amikor az orosz támadás megindult. A támadást saját tüzérségi tüzünk és az 1. gépkocsizó lövészezred részei Vastagh György alezredes öntevékeny vezetésével az otticsihai erdőben visszaverték. De az oroszok egy részének sikerült tüzérségi tüzünk elől, illetve azon át a horhost elérnie. Ekkor a munkaszolgálatosok felkapták az összegyűjtött orosz fegyvereket, és azokkal visszaszorították a horhosba jutott oroszokat, illetve egy részüket fogságba ejtették.”[28]

Kanyarodjunk most vissza az időben a Nagy Háborúhoz, amely a magyar katonaerény számtalan példájával szolgált (s amelyek számtalan helyen hozzáférhetők, ezért is vettem idézet-illusztrációim jó részét korábbi, kevéssé közismert korszakokból). Az alábbi idézet további bizonyíték arra az esetre, amikor az ellenfelet nem tekintették ellenségnek. S ez is katonaerény, s azok sorában sem az utolsó! „Amikor az orosz 8. hadsereg parancsnokság Lembergnek részünkről történt feladása után oda bevonult, Brussilow (…) megszemlélte a Lemberg-i kórházakat. (…) minden egyes tisztet megszólított, érdeklődött sebesülése és csapatteste iránt. (…) Mielőtt a termet elhagyta a következő kijelentést tette: »Büszke vagyok arra, hogy az orosz csapatok a Kamionka-Sztrumilowa és Kulikow által határolt területen, kiválóan vitéz csapatokkal mérhették össze erejöket. Az itt lefolyt harcokról tudomással birok. Ha az urak hozzátartozóiknak levelet óhajtanak írni, gyüjtsék azokat össze (…) Leveleik azonnal továbbíttatnak.«”[29] Alekszej Bruszilov lovassági tábornok az orosz 8. hadsereg, később a Délnyugati Front parancsnoka volt. Az 1914. augusztus 24-i kamionka-strumilowai (helyesen „Sz” helyett „S” kezdőbetűvel – HJ) lovasrohamban a m. kir. szegedi 3. honvéd huszárezred és a m. kir. szegedi 3. népfölkelő huszárosztály megfutamított egy kozák lovashadosztályt és tüzérségét zsákmányul ejtette. Az 1914. szeptember 1-jei kulikowi ütközetben a m. kir. szegedi 23. honvéd gyaloghadosztály és a m. kir. kassai 97. népfölkelő gyalogdandár, az orosz 3. és 8. hadsereg egy-egy hadtestét 24 órára feltartóztatva, lehetővé tette, hogy az osztrák–magyar 3. hadsereg zöme Lemberg térségén át rendezetten visszavonulhasson.

Ha az előbbi idézet azt bizonyította, hogy a nemes ellenfelet nem tekintették ellenségnek, akkor az alábbi bizonyítsa azt, hogy az ilyen ellenfelek képesek voltak egymás megbecsülésére is. A fent említett kulikowi ütközetben „Az 5. ezrednek kiváló vitézséggel végrehajtott támadása (…) nagyrabecsülést váltott ki még az ellenségnél is; erre nézve álljon itt egy, az ezred által a lövészárokban elfogott orosz alezredes következő kijelentése: »Háborút viselt katonák által nem tapasztalt, a veszélyt semmibe vevő feltartóztathatatlan előnyomulásban oly mérvű elszántságot láttunk, amellyel szemben minden ellenállás megtört. Az orosz–japán háborút végigharcoltam (…) Az ezd. meggyőződtetett arról, hogy a japán háborúban sem állottunk hasonló elszánt és vitéz csapattal szemben.«”[30] Az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban a cári Oroszország elvesztette a Szahalin-sziget déli részét, a Kvantung-félszigetet, illetve ellenőrzését Korea és Mandzsúria felett.

Nem sokkal később elkövetkezett Przemyśl erődrendszerének védelme (az első ostrom 1914. szeptember 17-től október 12-ig, a második ostrom 1914. november 4-től 1915. március 22-ig tartott), amelyről Nónay Dezső honvédezredes[31] részletesen is írt.[32] Nem érdektelen éppen ezekről a katonai műveletekről is megemlékeznem, hiszen a 130 ezres védősereg mintegy kétharmada magyar volt.

A város és a 45 km kerületű erődrendszer védett területére eső falvak templomaiban a tábori lelkészek rendszeresen tartottak istentiszteleteket. Ezzel együtt is Nónay ezredes feljegyezte: „A gyalogsági állásokban több ízben tapasztaltam, hogy készültségi szolgálatban lévő emberek imakönyvvel a kezükben imádkoztak s ugyanezt tették az őrszemek, akiknek az előterepet kellett volna figyelniük. Előjöttek esetek, amikor a drótakadály előtt álló őr (…) térdelve imádkozott.”[33] – Persze azért közben figyeltek, illetve őriztek is.

A sikertelen 1914. december 16–18-i kitörési kísérlet után ellentámadásba lendülő oroszok megállítása közben, december 18-ára vonatkozó harcjelentésében az 5. honvéd gyalogezred II. zászlóaljának parancsnoka, Berdenich Jenő őrnagy így ír a 8. század parancsnokának hőstettéről: „Külön kell megemlékeznem Pospjech [Győző – HJ] hadnagyról (…) mint az ezred hőséről (…) Pospjech hadnagy a spártai hősökre emlékeztető magatartásával, a végsőig való kitartásra és ellentállásra adott fényes példát honvédeinek, nemcsak élőszóval, hanem tettel is, s miután összes töltényeit eltüzelve számos oroszt leterített, kardot rántva személyes küzdelemben, több sebből vérezve lehelte ki hős lelkét.”[34]

Az ezred parancsnoka, Nónay ezredes a honvéd nevet – emlékszünk annak definiálására – társította a sziklaszilárdságra utaló bevehetetlenség szóval. Igaz, saját szegedi honvédeiből indult ki, de az oroszokat, olaszokat, románokat stb. más frontszakaszokon feltartóztató honvédekre teljes szívvel terjesztem ki Nónay ezredes megállapítását. „A kimerült 5. honv. gy. ezd-re esett a véres harcok oroszlán része, s habár fájdalommal gondolunk a nagy vérveszteségre, amelye vitéz ezd. hőseit érte, adjon vigaszt az a tudat, hogy az 5. h. gy. ezd. küzdelmei nemcsak a magyar honvéd névnek szereztek dicsőséget, hanem hogy a honvéd név, az ostromló oroszok előtt is a vár bevehetetlenségét is jelentette.”[35]

Hadtörténész- hadszíntérkutatóként és honvédtábornokként kiterjesztek, s természetesen nem szűkítek. A fenti megállapítás ugyanis nem csupán a honvédekre, de a népfölkelőkre, tartalékosokra, s a magyarországi illetőségű cs. és kir. közös katonákra is teljes joggal ráillik. Bizonyítsuk ezt két korabeli idézettel!

„Az I/1. páncélerőd volt parancsnoka, dr. Bielek István népfelkelő főhadnagy több sebből vérezve harcképtelen állapotban is nem szűnt meg a védelemre vonatkozó parancsait kiadni mindaddig, amig el nem vitték az erődből.”[36]

„A magyar királyi honvédség dicső múltjának, a tényleges tisztek mellett a tartalékos tisztek ezrei a megőrzői, ő reájuk vár a nagy hagyományok, a harctéri tapasztalatok átültetése a fiatal nemzedékbe, amelynek apáról fiúra kell átszállnia, hogy a késői nemzedékekben is kitörülhetetlenül legyen bevésve a nagy magyar állameszme, a hármas halom és a négy folyam képében.”[37]

S ha már – Nónay honvédezredes írásának idézésével – az alföldi magyar katonáknál tartunk, vizsgáljuk meg apáik, nagyapáik katonaerényeit is. Az 1886-ban felállított m. kir. szegedi 5. honvéd gyalogezred elődalakulata az 1869-ben szervezett m. kir. szegedi 3. honvédzászlóalj volt. 1848–1849-ben is 3. volt a szegedi honvédzászlóalj hadrendi száma, első parancsnoka Damjanich János őrnagy – később tábornok és aradi vértanú – volt, majd 1849-ben a vakmerő Földváry Károly őrnagy. (Korábban a zászlóalj hadrendi számát arab számmal írták, a római számra 1886-ban tértek át.) Az alakulat 1849-es parancsnokát vakmerőnek tituáltam, ám lehet: a bátor parancsnoki példamutatás és helytállás példaképeként kellett volna aposztrofálnom. „Az 1849 ápril 10-iki váczi csata napján a 12-es osztrák vadász zlj. a Hétkápolna melletti Gombás patakon levő kőhid mögött s a környező házakban védőállásban volt. Földváry Károly őrgy. a 3. honv. zlj. parnoka, amikor lóháton rohamra vezette a vadászok ellen zlj-át, kiragadta a zászlót (…) zászlótartójának kezéből s elkiáltotta magát: »Utánam fiúk, mienk a Haza.« (…) Földváry alól kilövik a lovat, kiejti a golyók által átlyukasztott zászlót a kezéből (…) most már segédtisztjének (…) lovára pattant fel s a saját zászlót kézbe kapva, vezeti tovább rohamra zászlóalját. (…) Földváry alól a második ló is kidőlt (…) most már gyalog vezette rohamra zászlóalját s kiverte az ellenséget állásából, amelynek egy része megadta magát.”[38]

A folytonosságot tekintve pedig ismét csak a katonaerény szép példáját olvashatjuk Nónay ezredes munkájában: „A szabadságharc honvédtisztjei, akik a világosi fegyverletétel után túlélték a börtönök minden szenvedéseit, a bujdosás nyomorúságát (…) alkották az 1869-ben újonnan felállított szegedi 3. honv. zlj. tisztikarának magvát. Az elnyomatás hosszú éjszakája nem tudta megsemmisíteni a szabadságharc szellemét, amelyet a szegedi 3-as vörössipkások magukkal hoztak az újonnan felállított szegedi 3. zlj-ba.”[39]

Újfent a Nagy Háború következne, ám forgassunk inkább egy – legalábbis széles körben – kevéssé ismert munkát. A bátorságra is lehet számtalan példát hozni. A II. világháborúról az egyik legérdekesebb írásmű Sára Sándor: Pergőtűz[40] című munkája, amely az általa rendezett, visszaemlékezéseket rögzítő film alapján készült. De az úgynevezett „vastag” kiadványt vegyük elő, amit noha be is zúztak annakidején, a Kádár-korban, néhány példányt azért megmentettek a történelem iránt elkötelezettek. Van egy cenzúrázott „vékony” is – abból azonban csupán a lényeg hiányzik. A visszatért katonák, munkaszolgálatosok emlékeznek azon bajtársaikra és élményeikre, akikről és amikről féltek beszélni, akikről és amikről sokáig csupán hallgatni volt szabad.

Schwoy Ferenc tartalékos főhadnagy visszaemlékezése 1943. január 13-át, a szovjet áttörés napját idézi fel: „Visszafelé futva a derékig érő hóban, egyszer csak azt mondom, hogy nem lehet emberek, hogy ezeket itthagyjuk, ellentámadás. És volt 10-15 rendes, kemény gyerek, én egy golyószóróval az élen, ők meg utánam, és akkor sikerült egy csomó sebesültet kimenekíteni.”[41]

Lengyeltóti János zászlós 1943. január 16-ára emlékezik vissza: „… az üres géppuskához én ültem, én feküdtem. Töltöttünk, soha, soha nem gondoltam rá, hogy életemben ember ellen fegyvert fogok használni. De nem lehet szabadulni a katonák esküjétől. Nem lehet szabadulni attól, hogy akik mögöttem vannak és bennem bíznak, azokat hátha megmentem.”[42]

Boldizsár Iván karpaszományos őrmester visszaemlékezése 1943. január közepét, a visszavonulás napjait eleveníti fel, az emberséget az embertelenségben: „Valahol útközben négy visszafelé baktató, rongyos munkaszolgálatos kéredzkedett fel a kocsira. Felvettük őket, de ezzel önmagunkat hoztuk veszélybe, mert tilos volt munkaszolgálatosokkal érintkezni. Beöltöztettük őket. (…) a holttestekről vettünk le, megfagyott emberekről vettünk le egyenruhát és azokba bújtattuk be őket.”[43]

Boldizsár Iván visszaemlékezésének másik része bizonyíték arra, s ez is az erkölcsöshöz tartozik, hogy nem bántak, nem bánhattak rosszul a magyar – nem a német – katonák a megszállt területek lakosságával, különben nem ezt kapták volna vissza tőlük: „Az orosz és az ukrán lakosság páratlan szeretettel fogadott bennünket, magyarokat. Azt hiszem, még annyian sem érkeztünk volna vissza a második magyar hadseregből, mint amennyien túléltük, ha újra meg újra nem ássák ki ezek az orosz és ukrán asszonyok a kartuskát, a krumplit a kertből és nem látnak el bennünket.”[44] A hadrendi szám betűvel szerepel az eredetiben, ami arab számmal volna helyes – dehát a visszaemlékezés így eredeti.

Bíró József tartalékos zászlós 1943. január közepét, a visszavonulás napjait felelevenítő visszaemlékezése alátámasztja Boldizsár karpaszományos őrmester állítását. „Csak úgy jutottunk némi élelemhez, hogy ahová betértünk, ott elkezdtünk kéregetni. [Nem rekvirálni vagy rabolni, ezt külön kiemelem – HJ] Hát mit tudtak szegények adni nekünk? Egy kis krumplit, ha tudtak. De répát leginkább, azonkívül tököt. Hát ezen éldegéltünk.”[45]

Kelemen Lajos tizedes, megerősítve az előbbieket, még érdekesebb körülményekről számol be. Olyanokról, amelyeket a rendszerváltás előtti cenzúra – értelemszerűen – nem hagyhatott megjelenni: „Hideg volt, már harminc fok fölött. Botorkálok jobbra-balra, sehova nem engednek be. Egyszer csak látom, hogy az országúttól van egy olyan erdősáv. Az erdő szélén van egy ház. De jó messze, úgy kétszáz méterre. (…) Hát oda berohanok, hát kérem… Sose felejtem el (…) Tele orosszal, partizánok voltak. És az volt a szerencsém – mindjárt rám a géppisztoly –, hogy tudták, a faluban sok magyar van. Máskülönben rögtön lelőnek. Leültettek engem arra a padra. Jött egy szakállas öreg bácsi. Hozott nekem egy olyan csajka jó meleg krumplit. (…) aztán adtak még egy kis pálinkát is. Lefeküdtem oda a szalmára. És kérem, reggel felébredek, sehol senki. A partizánok eltűntek. Aztán és is mentem gyorsan…”[46]

Somogyi Géza honvéd hasonló alaphelyzetről tesz tanúbizonyságot: „Emlékszem, tíz-tizenkét katona volt velem, tizedmagammal mondjuk, egy nagyon hosszú egyenes úton mentünk, jobbról-balról erdő. (…) egyszer csak kilép egy katona, dehogyis, egy civil, irhabundában, keresztbe a puska a hátán, csak a szíj látszott. (…) leveszi a válláról a puskát és azt mondja: Sztoj! (Állj!) Megálltunk, Fegyver nélkül voltunk, nem volt senkinek puskája. Azt hiszem, egy pisztoly volt az egész társaságnál. Hová megyünk? Mondtuk, hogy nem tudjuk. Aztán láttuk, hogy a bokrok, a fák között itt egy fej, ott egy fej, jönnek elő. (…) Hová mennek, tudják? Mondom, nem. Milyen alakulathoz tartoznak? Mondjuk. És élelmük van-e? Nincs. Intett hátra, hoztak egy kenyeret, ilyen kocka kenyeret és odaadták, hogy ne éhezzünk, és aztán menjünk szépen.”[47]

A viszonzás (s ez is az erkölcs, a becsület, az emberség megnyilvánulása) sem maradt el a magyar katonák részéről. Erre Somogyi Géza honvéd visszaemlékezése a legjobb bizonyíték. Még mindig1943. január közepén járunk. A visszavonulás napjainak egyikén „Jelenti az élelmező oszlop parancsnoka, hogy egy liszttel telt gépkocsin tengelytörés, nem tud továbbmenni, nem tudja sehova átrakni a lisztet (…) Azt kérdezte, hogy fölgyújtsa-e, mit csináljon a liszttel? Semmi esetre se, hát nem látod, hogy éhezik a lakosság? (…) Még ilyen híradóeszköz a katonáéknál nem volt sehol. Pillanatok alatt híre terjedt, hogy itt a magyarok lisztet osztanak. És ki vederrel, ki kosárral, ki más alkalmatossággal, lábassal, stb. megindult a roham, pillanatok alatt lisztfelhőbe volt burkolva az egész környék, az asszonyok összegyűjtötték, amit csak lehetett. Nagyon örültek neki.”[48]

A becsület, a bajtársiasság még akkor is megmaradt, amikor a magyar katonák mínusz 35–25 fokban vánszorogtak visszafelé 1943. január közepén. Haraszti György szakaszvezető visszaemlékezése szerint „Volt olyan ember, aki a gyűrűit kínálta, az aranygyűrűit, hogy adjak érte neki kenyeret. Volt kenyerem, adtam neki, de hát mondom, komám, a gyűrűt azt nem, vidd haza.”[49]

Rumy Lajos ezredes, a 31. gyalogezred parancsnoka arról ír, hogy a bajtársiasság a magasabb rendfokozatú és beosztású katonák között is tapasztalható volt. 1943. január 20-án, a visszavonulás napjaiban „Bugyonnij felé volt a kitörés. Egy következő községnél tartották a német zászlóaljak a rést és azon folyt, egy havas úton a kitörés. Mikor a kitörési résbe kerülünk a mi gépkocsink fölmondja a szolgálatot. A gépkocsit lelökik az útról. Én kifekszem. Kifektettek a hóra. Hát menjenek el, én nem tudok menni. Ők elmennek. (…) S akkor csoda történik. Hollósy-Kuthy [László vezérőrnagy, a 13. könnyűhadosztály parancsnoka – HJ] valahonnan szerez egy kocsit. Nem hiszem, hogy sok ember volna, aki egyszer kitört egy körülzárásból, hogy annyira bajtársias legyen, hogy visszajön. (…) És fölvettek a kocsira és kihoztak ebből a szerencsétlen helyzetből Bugyonnijba.”[50] A 13. könnyűhadosztály 7. és 31. gyalogezrede, 13. tábori tüzérezrede és 13. huszárszázada, már ami megmaradt belőlük a szovjet áttörés és az egyhetes, folyamatosan harcolva végrehajtott visszavonulás következtében, a hozzájuk csapódott német 168. gyaloghadosztály maradványaival, a német 248. utászzászlóalj által fenntartott folyosón keresztül tört ki Osztrogozsszk városából a Tyihaja Szoszna folyó völgyében Novi Olsan térségén át Alekszejevka város felé 1943. január 20-án.[51]

S hogy a legmagasabb katonai vezetőkben is volt tartás, idézzük Vajda Alajos őrnagyot: „Három napig be volt kerítve a páncéloshadosztály. Sündisznóállást [körvédőképes állást – HJ] foglaltak el. És ebbe a bekerített hadosztályunkhoz egy »gólyán« [Fieseler FI–156 »Storch« futárgép – HJ] – így hívták a harctéri repülőgépeket – berepült a hadseregparancsnok, Jány Gusztáv hadseregtábornok [helyesen vezérezredes – HJ]. Jelentkezik nála a hadosztályparancsnok és mindjárt utána a szabályszerű katonai jelentkezés után: »Mit keres itt nagyméltóságod? Azonnal tessék visszamenni, mert semmi szükség, hogy itt a hadseregparancsnok az életét veszítse.« De ő odament az első emberhez, elvette a puskáját és beállt lőni és harcolni.”[52]

Fenyvesi Imre törzsőrmester visszaemlékezése már a mindenáron élve vagy halva történő hazajutás vágyát idézi fel a visszavonulás napjaiban: „Alacsony ember, alig volt több százötven centiméternél, kis szélesvállú magyar, de csak akkorát lépegetve, bőrzsák csomó a lábain. Megállunk egy német parancsnokság előtt, hát magával mi van? (…) Azt mondja, hogy el van fagyva a lábam. Kérdem, hova mégy? Azt mondja: valahova, ahol segélyhelyet vagy valamit talál. Épp mentünk oda a németekhez, és ő is bejött. Bejött és kibontotta a lábát, hát uram, amit ott láttam, az borzalmas, még az orvos, akinek átadtam, is mondta, ez emberfeletti. Le volt fagyva a lábáról a bokáig a hús, csak a csontokon ment. Azt mondtam, hogy hát apa, hát nem tudtál valahova előkerülni, valahova orvoshoz? Azt mondja: haza akarok menni, szakaszvezető úr! Haza! Ha meghalni is, haza!”[53]

Hazajutni… Érthetően ez volt a vágya mindenkinek, a honvédtiszttől a társadalomban messze alatta álló zsidó munkaszolgálatosig. S hogy az emberi tartás mindegyik csoportban kimutatható, álljon itt egy olyan példa, amikor az üldözött mentette meg az üldözőt. Czár István főhadnagy visszaemlékezésében olvashatjuk, hogy 1943. január közepén, a visszavonulás napjaiban „Egy ismeretlen (…) tüzérfőhadnagy, aki súlyosan megsebesült és akit egy ilyen sebesültszállító oszlop szállított volna éppen hátra, odaszólított magához és arra kért, hogy tegyem meg neki azt a szívességet, hogy ezt az embert – és rámutatott (…) –, hogy magammal vinném-e. Megmondta őszintén… (…) őt egy aknatalálat érte, jóval hátrébb és hát mindenki elszaladt onnan, elmenekültek és ez, egy zsidó munkaszolgálatos, ez a fiatalember egy ródlit hozott, arra ráfektette. Mind a két csuklója eltört és mind a két bokája a főhadnagynak, és egy sereg repesz-sebesülés van rajta. Elsősegélyben részesítette és több mint 100 kilométeren keresztül vonszolta, ez az ember igazán megérdemli, hogy hazavigyék.”[54]

Minden, amiről tanulmányomban írtam, a múltból a jövőbe vezető ívet meghúzva, József királyi herceg (József főherceg vagy ahogyan a Nagy Háborúban egyszerű katonái emlegették: „József apánk”) szavait idézve így hangzik: „…fáklyaként világít (…) a magyarnak ragyogó hősiessége, minden áldozatra kész hazafisága, (…) melyet még a történelemhamisítások sem homályosíthatnak el és mely a világháború füstölgő romhalmazai fölött, mint tüneményes bibliai szivárvány, világítva újabb, tán végre boldog 1000 esztendőre veti előre reménytébresztő színeit.”[55]

Ma viszont oly korban élünk amikor a globalizáció és a szekularizáció jelentős hatást gyakorol polgárra és katonára egyaránt.

Napjaink hadtudományának mérföldes fejlődése az elektronika, a kibernetika az új pusztítási módszerek és harceljárások, a tudatos terrortervezés, az irányított migráció, a robotok, a drónok, a műholdak, a szondák, az infrastruktúrát bénító különleges bombák, az aximetrikus hadviselés, a láthatatlan háttér, stb.: új és új kihívásokat és átértékeléseket jelentenek.

Az új technológiák átírják, megváltoztatják a konzervatív hadviselés szabályait, átalakítják a hadászat, hadműveleti művészet alapelveit, de magát az embert is, amelyek és akik új válaszokért kiáltanak. Rá kell jönnünk a védelmi szféra területén is, hogy átértékelésre van szükség. John Maynard Keynes jut eszembe, aki lényegileg összefoglalva azt fejtegette, hogy azok a motívumok és eszmék, amelyek a múlt nemzedékét vezették, bennünket már nem elégítenek ki, új utakat kell találnunk.

Igen, a történelmi tapasztalatok felhasználásával valóban szükségesek az új utak. Értenünk kell, ahogy azt Birher Nándor a Tanulmányok a katonai értéktan megalapozásához című munkájában írja „A posztmodern, vagy modern utáni állapot a kozmopolisz védelmét célozza”, amely mögött „túl komoly technikai háttér áll”[56] Ne feledjük, a hatalmat birtokló elme, ha kell, akár új „erkölcsi rendszereket is alkothat” A fentiek még inkább hangsúlyozzák: ha valaha szükséges volt a katonai erény, a hit, az erkölcs, a becsület, az emberi kapcsolat, akkor jelen korunkban a korrekt jövő szempontjából, keresztény megmaradásunkért, Európa kulturkincseiért mindez kizárhatatlanná vált.

II. János Pál pápa az 1979. október 2-i ENSZ Közgyűlésen így fogalmazott: „Az ókori római hadvezérek szerint »si vis pacem, para bellum« (Ha békét akarsz, készülj a háborúra! – HJ) De vajon a mi korunkban hihető-e még, hogy a fegyverkezés szédítő spirálja a békét szolgálja?”[57] Nem biztos! – ezt már én teszem hozzá.

S végszóként: amiről tanulmányomban szóltam, a történelmi kortól, vallástól, népcsoporttól független. Leírja a múltat, de utat mutat a jelen és az eljövendő korok katonáinak is. Ahogy Kölcsey Ferenc megírta 1833-ban: „Négy szócskát üzenek / vésd jól kebeledbe / s fiadnak / Hagyd örökül, ha kihúnysz: / A haza minden előtt.” Tanulmányom mindenképpen tisztelegni kíván azok előtt a katonák, tábori lelkészek, rabbik előtt, akik történelmünk békéje és viharai közepette a korok különböző hadseregeiben néha ádáz körülmények között ápolták és ápolják katonáink lelkét, erkölcsi tartását és hazaszeretetüket. Ne feledjük a cél és a küldetés ma is közös.

 

Irodalom

Aggházy Kamil – Stefán Valér: A világháború 1914–1918. Országos Közművelődési Szövetség – Lantos, Budapest, 1934

A magyar katona vitézségének ezer éve I-II. Szerk.: Berkó István – Gyalókay Jenő – Markó Árpád – Pilch Jenő, Franklin Társulat, Budapest, 1933

Bakalar, Nick – Balkin, Richard: II. János Pál bölcsességei. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2013

BERNSTEIN Béla: 1848 és a magyar zsidók. Magyar Zsidó Könyvtár Kiadóvállalata, Budapest, 1906 (?)

BIRHER Nándor: Tanulmányok a katonai értéktan megalapozásához Veszprémi Érsekség és a ZMNE közös kiadványa, Veszprém, 2008

Boldogtalan hadiidők… 1914–1918; avagy: a „boldog békeidők” után következett. Szerk.: Ravasz István, Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Petit Real, Budapest, 2004

Budapest háziezredének a cs. és kir. 32. gyalogezrednek története (1741–1918). Szerk.: TINÓDI VARGA Sándor, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1930

Edelsheim-Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség I-II. Európa, Budapest, 2000–2001

…És újfent hadiidők 1939–1945; avagy: a „boldog békeidők” nem térnek vissza. Szerk.: Ravasz István, Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Petit Real, Budapest, 2005

Gabányi János: József főherceg tábornagy. Gutenberg Könyvkiadóvállalat Rt., Budapest, 1931

GÁRDONYI Géza: Egri csillagok. 16. kiadás. Móra Kiadó – Kárpáti Kiadó, Budapest–Uzsgorod, 1978.

Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992.

Kedves Gyula – Ratzky Rita: Csataterek Petőfije. Timp Kiadó, Budapest, 2009

Lugosi József – Kiss Gábor: Volt egyszer egy huszárezred. A m. kir. zalaegerszegi 6. honvéd huszárezred története. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Zala Megyei Levéltár, Budapest – Zalaegerszeg, 2009

Magyar értelmező kéziszótár A–Ly. Hetedik, változatlan kiadás. Szerk.: JUHÁSZ József –SZŐKE István – O. NAGY Gábor – KOVALOVSZKY Miklós, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987

Magyar ezredek beszámolója kiváló hőseikről. A Pesti Napló különkiadása, Budapest, 1916

MÁRIÁSSY László: Háborús naplóm I-II. A Magyar Huszár Alapítvány Irattára, Nyíregyháza

A Nagy Háború írásban és képben I-VII. Szerk.: Lándor Tivadar, Athenaeum, Budapest, év nélkül

Nagy Kálmán: Magyar huszárok a második világháborúban. Huszár Múzeum Baráti Kör, Sárvár, 1990

NÓNAY Dezső: A volt m. kir. szegedi honvéd gyalogezred a világháborúban. A Szerző kiadása, Budapest, 1931

Raics Károly: A nemzeti feltámadás felé IV. Csitáry G. Jenő Könyvnyomdája, Székesfehérvár, 1926, 94. o.

II. RÁKÓCZI Ferenc: Emlékiratok (részletek) http://mek.oszk.hu/01000/01019/01019.htm

SÁRA Sándor: Pergőtűz. Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról. RTV–Minerva, Budapest, 1983, a bezúzott „vastag” kiadvány

Szabó Pál: 1440 – Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei. Areión Könyvek, Szeged, 2015

Tanulmányok a katonai értéktan megalapozásához. Szerk.: Birher Nándor, Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola – Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Veszprém, 2008

Varga A. József: Katonák – lelkészek. Tábori lelkészek. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2010

Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem – Az török áfium ellen való orvosság. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011

 


[1] Az ezredtörténeti munkák a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténeti Könyvtárban és a HM HIM Hadtörténeti Múzeum Könyvgyűjteményében, a naplók az utóbbi Kéziratos Emlékanyag-gyűjteményében és a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjteményében lelhetők fel a legnagyobb számban.

[2] Magyar értelmező kéziszótár, A–Ly Hetedik, változatlan kiadás. Szerk.: Juhász József – Szőke István – O. Nagy Gábor – Kovalovszky Miklós, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.

[3] Gárdonyi Géza: Egri csillagok. 16. kiadás. Móra Kiadó – Kárpáti Kiadó, Budapest – Uzsgorod, 1978, 25. o.

[4] Uo. 439. o.

[5]II. RÁKÓCZI Ferenc: Emlékiratok (részletek) http://mek.oszk.hu/01000/01019/01019.htm

[6] Szabó Pál: 1440 – Nándorfehérvár első oszmán-török ostroma és előzményei. Areión Könyvek, Szeged, 2015 107. o. Megjegyzendő, hogy a forrás az I. Albert (1437/38–1439) király halála és I. Ulászló (1440–1444) trónra kerülése körüli viszályokra utal, amelyek nem maradtak ismeretlenek II. Murad (1421–1444 és 1446–1451) szultán előtt sem.

[7] Uo. 111. o.

[8] Uo. 115–116. o. Megjegyzendő, hogy Ioannes vránai perjel ragusai származású volt, amire a könyv szerzője is felhívja a figyelmet; a tévedés Philippus Callimachus (Filippo Buonaccorsi) lengyel királyi követtől származik, aki Konstantinápolyban és Velencében is járt. Megjegyzendő az is, hogy ugyanezen könyvben Tallóci Jován szerepel a vár kapitányaként. Ez nem ellentmondás, ugyanis Jován, Ioannes vagy János a vránai perjelséget kapta I. Albert királytól, három fivére, Matkó, Petkó és Frank pedig báni címet. S az sem érdektelen a származás pontosításánál, hogy a 169. és a 173. oldal leírása szerint a négy Tallóci-testvér éppen Ragusából szerezte be a törökök ellen hatásosnak bizonyult, akkor korszerű tűzfegyvereket.

[9] Uo. 125. o.

[10] Magyar ezredek beszámolója kiváló hőseikről. A Pesti Napló különkiadása, Budapest, 1916. 192. o.

[11] Máriássy László: Háborús naplóm I-II. A Magyar Huszár Alapítvány Irattára, Nyíregyháza, II. rész.

[12] A deputáció küldöttség, az otkolon olcsó kölnivíz, a lizoform fertőtlenítőszer, a muszi vagy muszka jelentése a Nagy Háború idején orosz katona volt.

[13] NÓNAY Dezső: A volt m. kir. szegedi honvéd gyalogezred a világháborúban. A Szerző kiadása, Budapest, 1931. (a továbbiakban NÓNAY) 20–21. o. A zlj. jelentése zászlóalj, a szdának jelentése századának.

[14] Budapest háziezredének a cs. és kir. 32. gyalogezrednek története (1741–1918). Szerk.: Tinódi Varga Sándor, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1930 (a továbbiakban 32. gyalogezred), 18. o.

[15] Uo. 19. o.

[16] Uo. 26. o.

[17] Seeliger, Emil: Geschichte des kais. und königl. Infanterie-Regiments Nr. 32. Pesti Könyvnyomda Rt., Budapest, 1900

[18] 32. gyalogezred 27. o.

[19] Uo. 27. o.

[20] Uo. 38–40. o. (nem tévedés, mivel a 39. oldalon egész oldalas kép van).

[21] Uo. 76. o.

[22] Uo. 76. o.

[23] Uo. 78. o.

[24] Raics Károly: A nemzeti feltámadás felé IV. Csitáry G. Jenő Könyvnyomdája, Székesfehérvár, 1926, 94. o.

[25] Uo. 84. o.

[26] BERNSTEIN Béla: 1848 és a magyar zsidók. Magyar Zsidó Könyvtár Kiadóvállalata, Budapest, 1906 (?) 5. o.

[27] Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény (HL TGy) 3292. szám. Martsa Sándor: A szombathelyi III. hadtest visszavonulásának története a Don mellől 1943. január 13-tól február 10-ig. Kézirat, Traun, 1965. 10. o.

[28] Kern Károly vezérkari őrnagy második világháborús feljegyzései. München, 1974. (kézirat). Idézi: Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992. 82. o.

[29] Uo. 36–37. o.

[30] Uo. 25–26. o.

[31] Nónay Dezső ezredes a m. kir. 23. honvéd hadosztály m. kir. szegedi 5. honvéd gyalogezred parancsnoka volt 1912. február óta. 1914. szeptember 16-án nevezték ki a körülzárt Przemyśl V. védőkerületének parancsnokává, a két beosztást egyszerre töltötte be az erődrendszer 1915. március 23-i feladásáig. Utóbbi minőségében irányítása alá a saját katonáin kívül az osztrák császári 17. Landwehr (népfölkelő) ezred egésze és a 35. két zászlóalja, valamint a m. kir. 16. honvéd menetezred egynegyed zászlóalja tartozott.

[32] NÓNAY i. m.

[33] Uo. 87. o.

[34] Uo. 120. o.

[35] Uo. 150. o. A h. gy. ezd. jelentése honvéd gyalogezred.

[36] Uo. 162. o.

[37] Uo. 162. o.

[38] Uo. 26. o. A parnok Nónay ezredes „frontzsargonában” a parancsnokot jelenti.

[39] Uo. 100. o. A honv. zlj. jelentése honvédzászlóalj.

[40] SÁRA Sándor: Pergőtűz. Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról. RTV–Minerva, Budapest, 1983.

[41] Uo. 318. o.

[42] Uo. 344. o.

[43] Uo. 360. o.

[44] Uo. 360. o.

[45] Uo. 362. o.

[46] Uo. 395. o.

[47] Uo. 457–458. o.

[48] Uo. 459–460. o.

[49] Uo. 362. o.

[50] Uo. 388–389. o.

[51] SZABÓ Péter: Don-kanyar. 2., javított-bővített kiadás, Corvina, Budapest, 2001, 248–249. o.

[52] Uo. 388–389. o.

[53] Uo. 397. o.

[54] Uo. 441. o.

[55] NÓNAY i. m. József főherceg tábornagy: Előszó 9–10. o.

[56] Tanulmányok a katonai értéktan megalapozásához. Szerk.: Birher Nándor, Veszprémi Érseki Hittudományi Fősikola – Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Veszprém, 2008 157. o.

[57] Bakalar, Nick – Balkin, Richard: II. János Pál bölcsességei. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2013, 94. o.

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
kedd, 2019, augusztus 20