KÖZÖS KÜLDETÉSBEN-Katona és lelkész az ember és a nemzet szolgálatában - Laurinyecz Mihály: Erkölcsi alapok a nemzet és a haza szolgálatához

 

KÖZÖS KÜLDETÉSBEN

Katona és lelkész az ember és a nemzet szolgálatában

Budapest, Zrínyi Kiadó 2018.

 

 

Laurinyecz Mihály:

Erkölcsi alapok a nemzet és a haza szolgálatához

 

Jelen tanulmányunkban olyan általános erkölcsi megalapozás feltárását tervezzük, mely a különböző személyes kulturális és eltérő vallási alapokkal rendelkező olvasók számára ad tájékozódási pontot arra vonatkozóan, mit is jelent általánosságban a nemzet és a haza szolgálatának erkölcsi megközelítése.

 

Mivel jelen tanulmánykötet olvasóinak egy része nem kifejezetten gyakorló vallásos, illetve olyan olvasó, aki úton van a meggyőződéses vallási (felekezeti) elköteleződés útján, ezen tanulmányunkat elsősorban őket szem előtt tartva fogalmazzuk meg, főleg azért, mivel a kötet többi szerzőjének célkitűzései között megtaláljuk majd a konkrét felekezeti, vallási hovatartozás alapján a nemzet és a haza szolgálatának teológiai szempontjait. Lehet, hogy emiatt néhol a tartalom igen általánosságban fogalmazódik, de a címben kitűzött cél: az erkölcs is általános fogalom, mivel nem szorítkozott annak vallási, vagy felekezeti megközelítésére. Külön szakmai vitát lehet indítani arról, hogy az erkölcs mennyire általános dolog, hiszen a természetes adottságot leszámítva mind a nevelési, mind a kinyilatkoztatási alapon való megközelítése speciális szempontokat hordoz. Más egy muzulmán, egy buddhista, egy keresztény, vagy egy zsidó erkölcsi megközelítés. De még azon is szakmai vita folyik, hogy egyetemes keresztény erkölcsről beszélhetünk-e? Éppen ezért és a célkitűzés miatt is, most maradunk a legáltalánosabb erkölcs fogalmi keretein belül.

Erkölcsi megközelítésen alapjában értjük egy vallás, vagy társadalom szokásait, nem jogi előírásainak megfogalmazását, ami lelkiismeretben kötelezi a cselekvő embert. Számon kérhetősége nem jogi alapon, hanem belső fórumon történik. Azon az elven, amit úgy nevezünk, lelkiismeret, vagy becsület.

Az erkölcs kialakulása, forrásai: alapjában véve három forrást jelölünk meg az erkölcsiség gyökereként: a természetet (sorsot), a nevelést, illetve az isteni jelenlétet az emberi lélekben. E három hangsúlyozottsága függ az adott tárgyalói szempont elköteleződésétől, elsősorban a természetfölöttihez való hozzáállásától. Minél vallásosabb, mondhatjuk: transzcendensebb a tárgyaló beállítottsága, annál hangsúlyosabb az a szempont, amely az isteni jelenlétben, Isten hangjában, vagy az általa teremtett emberi természetben alapozza meg a lelkiismeret szavát. Minél profánabb, evilágibb a megközelítés, annál inkább szól az erkölcs meghatározása a környezeti hatásokról, nevelésről. A deista ember a kettő között helyezkedik el, aki szerint Isten megteremtette a világot, de aztán magára hagyta, mondván, hogy ott vannak a természeti törvények, a józan paraszti ész, ami elég a boldoguláshoz.

Megközelítésünkben hajlunk arra (a szerző katolikus keresztény elkötelezettségén túl), hogy bizonyítottnak véljük mindhárom jelenlétét, mivel ez alapozza meg a természettörvényen, az erkölcsi nevelésen (vallási környezet – lelkivezetők, hagyományok, kulturális környezet – iskola, társadalmi élet) és a kinyilatkoztatáson (Isten beszéde önmagáról, Isten akaratának személyes megismerése) alapuló tapasztalatok hátterét. Vagyis: ha nem tartjuk szem előtt a természetből fakadó törvényszerűségeket (pl. emberi jogok megsértése, vagy olyan beavatkozások a természet törvényeibe, amelyek visszafordíthatatlan károkat okoznak a környezetben), ha nincs konkrét erkölcsi nevelés, ha nincs egy olyan hasznosságon túlmenő, a puszta létező világ, az emberi lény iránti tisztelet, amely életének célját nem a puszta fogyasztásban látja, akkor nem számít a következmény, nincs felelősség, nincs lelkiismeret.

A három megközelítési pont gyakorlati értelemben legfontosabb része a társadalmi hatás, a tudatos nevelés kérdése. Súlya hatásában, eredményességében van. Ha az emberi társadalom tagjai nem törődnek értékeikkel, azok gondozásával, átadásával, akkor nem beszélhetünk közösségről. A társadalom individualizálódik, ki-ki a saját érdekét követi, minimális érdekkapcsolatok kialakításával törékennyé, kiszolgáltatottá válik, elvész benne az egyén, hosszú távon nem tud megmaradni a közösség, mint történelmi és értékközösség sem. Alapvető értékeinket már a legkisebb kortól kezdve ismertetjük meg a ránk bízottakkal, amikor egészségről, személyes kapcsolatokról, szeretetről, megbecsülésről adunk példát. A nevelés folyamatában egyre több tudatos szempont kerül elő, illetve az olyan értékek megfogalmazása, megbecsülése, amik nem közvetlen érdek kérdései. Ezek között a nemzet, a haza olyan fogalmak, tapasztalatok, amelyekről bár már a kisebbek előtt is beszélünk (óvodások már színeznek nemzeti színű zászlót, meglátogatják ünnepi alkalmak kapcsán emlékhelyeinket), annak tartalma csak jóval később bontakozik ki, sőt, mondhatjuk, hogy a maga teljességében megérteni, mi is az érték a nemzethez, hazához tartozásban, kifejezetten felnőtt látásmódot igényel. Gondoljuk csak arra, hogyan viselkedik a köznapi ember nemzeti jelvényeink használatakor, Himnusz, Szózat, nemzeti zászló kapcsolatában. Ha eredendően nem soviniszta, szélsőségesen kirekesztő, másokat lenéző a viszonyulásunk ezekhez, akkor kifejezett szellemi igényesség jele, ha ezek tartalmát és értékeit felismerjük, azok szerint erkölcsi cselekvést valósítunk meg. Amikor pártpolitikai függetlenséggel veszünk részt és építjük be mindennapjainkba nemzeti ünnepeinket, azok tartalma személyiség építő és nem csupán múltba révedező, formális esemény az életünkben.

Az erkölcsi nevelés tehát olyan tudatos, rendszeres, személyes hatásfolyamat, melynek célja a nevelők által birtokolt érték és magatartási rend megismertetése, átadása, továbbhagyományozása.

Itt kell megjegyeznünk, hogy voltak, de még ma is vannak olyan társadalmi kultúrák, szubkultúrák, zárt közösségek, amelyekben nem különült el a jogi (társadalmilag szankcionált rögzített szabályok), az egészségügyi/kulturális előírások, szokások, illetve a vallási, rituális és erkölcsi törvények, szabályok köre. Bizonyos nemzeti vallásos színezetet vindikáló politikai törekvések lehetnek olyan irányba mutatóak, amelyek tudatosan keverik ezeket az összetevőket, hogy a közösség tagjait lojalitásra, engedelmességre manipulálják, magukat pedig ezek vegyítésével akarják legitimizálni.

Alapvető kérdése az erkölcsnek a szankció. A jogi kategóriák megfogalmazzák a büntetés és büntethetőség szempontjait, az erkölcsi kérdésben alapvetően a közösségből való kitaszítás, lenézés, a nemtetszés kinyilvánítása, bizonyos esetben a megbotránkozás jelenik meg. A megbotránkozás és az ezzel járó következmények alapjában jellemzőek az erkölcsi helyzetekhez való személyes viszonyulásokban. Pozitív megközelítéssel a dicséret, a jutalmazás jogilag körül nem írható formái segítik az erkölcsi hagyományok követését. Befogadás, megosztás, bizalom, bevonás magatartása. Furcsa lenne azt hallani bárkitől, hogy ő arra törekszik, hogy az erkölcsi elismerés olyan formájában részesüljön, mint bizonyos kormány, vagy állami kitüntetések. Amik semmilyen anyagi haszonnal nem járnak, csupán az erkölcsi elismerések. Ezekre nem lehet direkt módon törekedni. Ha az emberi tevékenység arra megfelelőnek ítéltetik és azt a közösség valamilyen okból észreveszi és értékelni akarja, akkor lesz csak jutalmazva.

Különleges kérdés a haza szolgálatának honorálása. A fizetés kérdése. Milyen viszonyban lehet a megélhetéshez szükséges, megegyezésen alapuló gazdasági viszony és az egy életre szóló személyes elköteleződés kérdése? Milyen értéke van az életfelajánlásnak, adhat-e bármilyen anyagi ellenszolgáltatás elegendő viszonzást az élet önkéntes feláldozásáért? Természetesen erre a kérdésre csak erkölcsi választ tudunk adni. Számtalan olyan helyzettel találkozunk, amikor valakit postumus kitüntetéssel jutalmaznak és elégtételt adnak családtagjainak áldozatvállalásáért. Eleget? A lélek belenyugvásának talán, az élet elvesztésének sohasem eleget. Nem pótolható az emberi élet.

Korunkban egyre elterjedtebb az etikai kódexek megjelenésével az etikai bizottságok tevékenysége, melyek határesetté válnak a jogi és az erkölcsi előírás és számonkérés területei között. Etikai, vagyis nem az intézményes törvény által szabályozott kódexek, hanem magatartásformák, hozzáállás, szándék, irányulás a szempontjai. Határeset viszont azért, mert etikai bizottságokon feljelentés tehető és számon kérhető a kódexek rögzített előírása.

Következő fogalmunk az erkölcsi cselekvő személy. Alapjában véve csak emberi személy esetében beszélhetünk erkölcsi cselekvőről. A személy fogalma magában foglalja a tudatosságot, az akaratlagosságot, a szándékot, és a szabadságot. Mindezek kiemelkedően fontos szempontok egy közösség értékeinek kialakításában, szolgálatában, megvédésében, főleg abban az esetben, amikor az értékek ütközése történik. Felnőtt személyről beszélünk, vagyis olyanról, aki jogilag annak számít. Későbbiekben látjuk, hogy épp a nemzet és a hazához való viszonyban fontos lehet az életkor és a személyi érettség kérdése.

A személy fogalma az újkor technikai fejlődésével sajátos kérdést állít elénk, például az olyan fegyverek bevetése kapcsán, amelyek bizonyos elemzői tevékenységre is képesek lesznek és így döntést hoznak a haderő gyakorlásában. Amikor a döntést a személyes síkról a technikai síkra tereljük, áttevődik az erkölcsi felelősség formális kérdése is. Azért formális, mivel a gép soha nem önmaga hoz döntéseket, csupán a belé táplált parancsok alapján végez el funkciókat. Tehát a felelősség azé, aki a programot megfogalmazta, aki ezekben az esetekben is konkrét emberi személy. A számonkérhetőség viszont ebben az esetben egyre kisebb lesz, főleg akkor, ha egy program tartalmát nem egy, hanem több ember határozza meg, mintegy testületi döntést hozva.

Maga a nevelési folyamat bizonyos alá/odarendelődést jelent. Elsősorban olyanok között, akik természettől fogva „lentebb” vannak: fiatalok, ismeretben, tapasztalatban járatlanok, „újoncok”. Akiknek még esélyük nem volt arra, hogy mások legyenek. Voltak és vannak társadalmak, melyek ezt az alárendeltségi viszonyt nem csak személyes adottságtól, de születéshez, társadalmi rendhez, osztályhoz, kaszthoz tartozástól tették függővé. És ebből következett a közösség megvédéséhez való viszonyuk, pl. a katonák rendjének kötelessége volt a fegyveres szolgálat ókori társadalmakban, de ugyanez a nemesek számára már egész más feladatot jelentett. Az alá és fölérendeltség alapvetően sajátos erkölcsi nevelési, szankcionálási helyzetet teremtett, pl. az előléptetést, kinevezést, vagy az alacsonyabb rendbe való lecsúszást, vagy kitaszítottságot, lefokozást. Az alá és fölérendeltség a honvédelemben magától értetődő tény. Éppen ezért különleges jelentősége van a felelősség, az erkölcsi nevelés helyzeteinek valamennyi személyes és szolgálati viszonyban. Különleges azért, mert akár élet és halál kérdése lehet egy parancs kiadása, vagy annak való engedelmesség, akár visszautasítása (törvénymegtagadás, kötelemszegés stb.). Bár ennek konkrét helyzeteit jogi előírások is befolyásolják, azok sokszor nem elegendőek a mindennapi élet döntési helyzeteiben. Nem beszélve arról, hogy megváltozott társadalmi viszonyokban ugyanazt a döntést egész másképp is értékelhetik. Ami az egyikben hazaárulás, az a másikban hősies tett is lehet.

Tudatosság a nemzet, haza szolgálatának erkölcsi cselekvésében: korhoz, adottsághoz és körülményekhez kapcsolódó mind a személyes cselekvői tudatosság (tudom, hogy ez az én tennivalóm, tudom, hogy itt és most felelősen én cselekszem), mind a cselekvés körülményeihez, következményeihez kapcsolódó tudatosság (átlátom a tettem mind szélesebb kört érintő következményeit). Tapasztalat, odafigyelés, tanulás és utánajárás eredményeként egyre több mindent lát a cselekvő ember tettei következményeiből, így felelőssége is ezzel együtt növekedhet, főleg amikor előre végez olyan elemzéseket, amik valószínűsíthetően feltárják a cselekedet egyre nagyobb területen megjelenő következményeit.

Az erkölcsi felelősség gyarapodása abban áll, hogy a tudás a feltételek mind teljesebb körű kitöltését hordja magában: vagyis ami számomra kötelező, de a felelős döntéshez megismerhető, elérhető információ, annak mindinkább birtokában legyek. Ennek hiányát nevezzük vagy vétkes nem tudásnak (abban az esetben, amikor az illető bűnösen tehet tudásának hiányáról) és nevezhetjük nem vétkes nem tudásnak (amikor nem kellett tudnia, vagy a nem tudása nem tőle függött). A fentebb említett alárendeltségi viszony súlyosan érinti ezt a kérdést, amikor elöljáró bír olyan ismerettel, amelynek elhallgatása, vagy megosztása befolyásolja a beosztott magatartását, illetve viszont.

A tudás elvesztése, vagy akadályoztatása is befolyásolja a felelősség kérdését. Nem beszélve a tudatos félreinformálásról, dezinformálásról, amikor szándékosan állítunk olyat, ami nem igaz, csupán azért, hogy bizonyos honvédelmi kötelesség teljesítése magától értetődőbb legyen. Mennyire kötelesség jól informáltnak lenni a honvédelemben részt vevő akár felsőbb, akár alsóbb vezetőnek, beosztottnak? Urban legenda szerint az 1956-os történésekben voltak Budapesten olyan szovjet katonák, akik úgy tudták, hogy a Szuezi csatornánál vannak… Mennyire köteles egy parancsnok vagy egy beosztott jól informáltnak lenni egy olyan társadalomban, ahol a tájékozottság igen könnyen és gyorsan befolyásolható, változtatható a modern technika segítségével. Egy ellenféltől zsákmányolt mobiltelefon manapság már bőségesen elegendő erre, amennyiben saját készülékkel hivatalból nem rendelkezik egy szolgálatban lévő.

Az akarat, szándék szempontja az erkölcsi cselekvésben. A közösséghez való tartozás, az iránta való elköteleződés az alapja elsődlegesen a nemzet és a haza szolgálatának. Mennyire tartom sajátomnak azt, olyan szinten is, hogy annak értékeit megtartandónak, védendőnek tartom, azért áldozatot vagyok képes hozni. Bizonyos jogi kategóriák is meghatározzák, hogy nem tehetek tudatosan kárt nagyobb közösségemnek. Ilyen szempontból adott (természetből fakadó) erkölcsi kötelezettség köt, az alapján, hogy hol születtem, mi az állampolgári státuszom, kikhez tartozom. Elgondolkodtató erkölcsi kérdés, amennyiben nem történik meg az azonosulás azzal a közösséggel, amelybe természetszerűleg tartozom, illetve amennyiben a politikai határok, törvények változása a lakosság státuszbeli átalakulását eredményezi, melynek következtében a személyes elköteleződés alapja megváltozik, átalakul… Mi van abban az esetben, amikor az adott országhoz való tartozás nem jelent nemzetiségi azonosságot is? Eklatáns példa a második világháborúban akár a sváb, akár a tót nemzetiségiek helyzete. Milyen erkölcsi kötelességekkel bír az ilyen helyzetben levő személy értékütközések esetében? Ha például besorozzák kötelező sorozáson, hogyan álljon szembe fegyverrel azokkal, akikhez származási kötődései vannak? Ismerünk tudatos átnevelésekről, a másik nemzet tudatos lejáratásáról, hogy ezek a feszültségek formális megoldásra kerüljenek, de elég kétes értékűek ezek a törekvések. Ezek a helyzetek megjeleníthetik a hazaárulás jogi kategóriáit akár olyan esetben, amikor a személy erkölcsi elköteleződése nem változik, sőt, inkább megerősödik. Manapság egyre többet beszélnek harmadik-negyedik generációs bevándorlókról, akik masszívan tartják gyökereikhez való ragaszkodásukat. Lehet-e elrendelni a haza védelmén alapuló általános mozgósítást egy olyan társadalomban, amelynek mondjuk egy tizede tudatos, vallási alapú pacifista, fegyvert nem fogó személy? Volt olyan magyar nemzetiségű vajdasági teológus hallgatóm, aki a délszláv válságban katonai behívót kapott. Milyen tanácsot lehet adni erkölcsi alapon egy ilyen helyzetben? És még nem tértünk ki arra, hogy keresztények és keresztények, vagy keresztények és muzulmánok álltak-e egymással szemben. (Második világháborús elbeszélésekben találkozunk olyannal, hogy karácsony éjjel a szemben álló felek kibújtak a lövészárkokból és közösen ünnepeltek, aztán visszamentek és másnap halálra ölték egymást…) Hát hogyan értelmezhető ez erkölcsileg?

Az akaratlagosság az erkölcsi cselekvésben a honvédelem területén megnyilvánul a hadsereg iránti jogi (pl. behívó, toborzás, jelentkezés) elköteleződésben, illetve az eskü letételében. Külön vizsgálódás tárgya lenne az eskü szövegének tartalma, eskütétel ünnepélyességének, körülményeinek elemzése (különleges az a tónus, amikor az eskü szövegének vége felé közeledve egyre emelkedik a hangerő, illetve megjelenik az indulati fokozottság, ami az akarati elkötelezettséget hivatott látványosítani, vagy elérni), illetve az eskü aláírásának jogi lépése. Erkölcsi kérdés, hogy valójában mikor történik meg az esküben foglaltak iránti benső elköteleződés? Már eleve bennfoglaltan meg kell, hogy legyen a besorozáskor, a jelentkezéskor? Mindez mennyiben függ mind a tudás, ismeret (kiképzés), mind az akarat összetevőitől? Hiszen „az életem árán is megvédem” felajánlására való készség olyan erkölcsi elköteleződést igényel, ami különleges mértékű és jellegű a társadalmi szolgálatok területén. Egy pedagógusnak például nem kell azért késznek lennie feláldozni az életét, hogy megtanítsa a matematikára a növendéket…

Szabadság és engedelmesség az erkölcsi cselekvésben. A korábban említett alárendeltségi viszony sajátosan alakítja a személy szabadságának és egyéni felelősségének kérdését. Számtalan régebbi, de közelmúltbeli történelmi tanú bizonyítja, hogyan hivatkozik a parancs teljesítésére a későbbiekben számon kért beosztott, mikor olyan erkölcsileg helytelen tettet kérnek rajta számon, amely mögött akár kifejezett parancs, akár bennfoglalt elöljárói akarat fogalmazódott meg. Meddig tart az egyéni erkölcsi felelősség kérdése? Annak tudatában, hogy az elöljáró ismerete, akarata és akár szabadsága is lehet emberi mivoltából fakadóan befolyásolt (pl. kényszer, személyes érdek, tudás hiánya, terror, túszhelyzet stb. következtében). Amennyiben tudja ezt a beosztott, mennyiben tehet eleget a parancsnak, illetve mi számít az ő szabadságát súlyosan befolyásoló és felelősségre már nem vonható felfüggesztésének? Az akciófilmjeinek legalább kétharmadában megjelenik a feljebbvalónak engedetlen hős, aki saját szakállára lép akcióba és lesz eredményes... a filmben. Adott helyzetet szem előtt tartó személyes döntés kérdése, ami újabb erkölcsi kategóriát hoz vizsgálódásunkba: a helyzet, szituáció, körülmények figyelembe vételét.

A legáltalánosabb és legszerteágazóbb kategória ez, ami néha akár perceken belül is változhat. Gondoljunk csak egy váratlan és igazságtalan agresszióra, mely egyik pillanatról a másikra megváltoztathatja az adott helyzet értékelésének szempontjait. Például egy szabadságon lévő katona azonnali behívása, vagy egy polgári tulajdon hadicélra történő lefoglalása stb. Milyen ismerettel bír ezekben a helyzetekben egy parancsnok, illetve a beosztottja? A legkülönbözőbb helyzettől függően nagyon különböző tudással bír, és annak megfelelően cselekszik. Éppen ezért szükségszerű, hogy mindezen körülmények közepette a cselekvés szándéka arra az általános elköteleződésre és annak megfelelő cselekvésre vonatkozzék, amelyet elsősorban emberi mivolta, majd pedig hazájának, nemzetének, esküjének tartalma köt. Sajátos kérdéssé válik mindezekben a hitbeli elköteleződés, ugyanis ebből kifolyólag adódhatnak olyan szempontok, amelyek az utóbbiakat (haza, nemzet, eskü) tartalmát felülírhatják. Nem véletlen, hogy titkosszolgálat tevékenységbeli elköteleződésnél ez fontos szemponttá válhat, pl. a gyónás lelkiismereti kötelezettsége esetében.

És most vizsgáljuk meg a nemzet, illetve a haza fogalmait erkölcsi szempontból. Az előző egy olyan társadalmi, újkori fogalom, amely szintén komoly szakmai elemzést igényelne: megvizsgálni, hogy alakult ki, kik és mire használták először. Mi a tartalma? Itt most köznyelvi értelmezés alapján azt a tágabb közösséget értjük alatta, amely egy olyan közösséget jelent, amely feltételez egy összetartozó jogi, társadalmi, kulturális közösséget, amelynek megtartandó, megvédendő, bizonyos esetben továbbadandó értékei vannak. Közvetlen tudásunk van mind a haza, mind a nemzet emberi emlékezeten belüli többszöri átalakulására, tartalmának több milliónyi emberre vonatkozó megváltozására akár hazánk, akár külföldi történelmi példák szerint. Napjainkban is országhatárok változnak, kisebb-nagyobb csoportok küzdenek nemzeti függetlenségükért, önállóságukért, miközben egyre erősebbé válik egy olyan világszemlélet is, mely minden határt meg akar szüntetni, ami gazdasági tevékenységek szabad megvalósítását akadályozza. Egy olyan világpolgárság kialakulását tűzi ki célul, amelyben elvesznek a szűkebb, helyi értékek. A pátriához kötődő patriótizmust könnyen címkézik sovinizmusnak, kirekesztésnek. Az erkölcsiség felismerése itt is a szándékban, az embernek az emberhez való alapvető és kölcsönös viszonyában van. A kölcsönösség pedig azt jelenti, hogy elismerjük egymás értékeit és bár tudjuk, hogy vannak természetből fakadó különbözőségek (pl. ivóvíz, élőhely, gazdasági piaci helyhiány, társadalmi feszültségekből fakadó és igazságtalan hátrányos helyzetek), de ezen különbözőségek rendezése kölcsönös megegyezés és elfogadás tárgyai kell, hogy legyenek. Sajnos alapjában véve a mai kor nem jutott el még oda, hogy mindezekben a konfliktusokban olyan eszközöket használjon, ami nem veszélyezteti akár a tömegek biztonságát, sőt, kifejezetten annak kárára, erőfölényre szert téve akar előbbre jutni.

Elvileg mi akadálya lenne annak, hogy a bélyeggyűjtők maguk számára egy külön országot alakítsanak ki, ahol a papír és a nyomdaipar, a fa alapanyag megteremtése és a bélyegek gyűjtésének és gyártásának elsőbbsége lehet, kialakítva egy saját nyelvet, történelmet, kultúrát? S miután egy ilyen csoport elkezdené működését, leszármazottaik már természetszerűen ragaszkodnának el nem ismert, természetből fakadó követeléseikhez, mondván, hogy ők már ebbe a törekvésbe és igénybe születtek bele és igazságtalannak tartják, hogy azt nem valósíthatják meg? Milyen eszközök használata lenne erkölcsös egy olyan világban, amely az erőfölényre alapozza és nem a meggyőzésre, elfogadásra, kölcsönös megértésre a gyakorlatot megalapozó elveit? Jogtalannak tartanánk-e, ha ők fegyvert fognának, hogy megteremthessék saját országuk önállóságát, piacát, gazdaságát? Hogy nem engednék a fák kiirtását csak papírgyártás céljára, állatok tartását csak enyv ragasztó készítésére, ellene lennének az elektromos levélküldő rendszereknek, azt tiltanák és törvényt hoznának arra, hogy aki azt használja, börtönnel büntethető? Polgáraik nem pénzben, hanem bélyegben kapnák fizetésüket, aminek követelnék nemzetközi elfogadását és tőzsdei használhatóságát a nemzetközi piacokon is? Mennyiben elképzelhetetlenebb igény ez, mint mondjuk bármely afrikai ország kis törzsi közösségének önállósága egy száz nemzetközösséget magába foglaló gyarmati hagyományokon alapuló átalakulásához képest? Néhány ezres népcsoportok küzdenek azért, hogy nemzetté alakulva saját hazájuk lehessen… Hol a határ? S mondhatjuk, hogy a határt a történelmi-politikai körülmények szabják meg? A nagyok egymás közötti megállapodása? Az, hogy melyik nagyhatalom és mikor ismeri el egy ilyen bélyegtársadalom jogosságát, nevezi emberi jogokba ütközőnek elutasítását? A példa nagyon banális, de ha belegondolunk, hogy hogyan alakult át és változik mind a mai napig akár közvetlen szomszédaink nemzeti öntudata, hazájának határai, akkor mindjárt aktuálisnak érezzük a példát.

Mi az álláspontja egy ilyen helyzetben, körülmények között hazája, nemzete iránt elkötelezett szolgálatra jelentkezőnek? Milyen eszközök használatára kötelezi őt hovatartozása? Az „életem árán” elköteleződés nem csak azt jelenti, hogy ha valaki rám tör, megvédem magam, hanem azt is, hogy ha parancsot kapok az indulásra, mert az a meglévő értékeimet veszélyezteti, a jelenlegi határok átlépésére, akkor azt meg kell, hogy tegyem. Mi a teendő egy a szomszédban kezelhetetlenné, határok között tarthatóságát elvesztővé vált halálosan fertőző betegség terjedése esetében a házszomszédok között? A be nem avatkozás elve alapján engedhetem kiszolgáltatni magam és legfeljebb a saját lakásomat leszigetelem, így próbálok magamnak és enyéimnek hermetikusan biztosítani védettséget, vagy betörhetek a másik lakásába, hogy ott az általam birtokolt megfelelő eszközökkel megszüntessem az értékeimet veszélyeztető forrást? A jog felhatalmazhat erre. Felhatalmaz-e az erkölcs is? Vagy ha a jog nem hatalmaz fel, felhatalmaz-e az erkölcs?

Ezeket a kérdéseket vagy hasznossági szempontok alapján fogjuk megoldani, vagy erő, vagy pedig természetfölötti szempontok alapján. Vagyis ha nekem nagyobb haszon megvédeni azt, ami az enyém, akkor azt teszem. Pl. ha nagyobb érték számomra a bélyeg, mint az aktuális pénznem, akkor ezt fel fogom áldozni a számomra nagyobb értékért. Ha ezt veszélyeztetik, akkor akár az „életem árán” is megteszem ezt. A határ az elszántság, a veszélyeztetett érték mennyisége, illetve az engedelmesség, az elköteleződésem, az, hogy milyen érték szolgálatába szegődtem el. Vagy az erő alapján fogok cselekedni: én vagyok az erősebb, nálunk erősebb nem fog beleavatkozni a dolgunkba, tehát megcsinálom az általam akart érték megvalósítását. Harmadik pedig a természetfölötti érték lehet: olyan szempontok, amik fölébe emelnek az aktuális és természetes értékeknek. Ilyenek például az emberség, az élet tisztelete, a másik fizikai nem bántásának, erőszakmentességnek az elve, vagy az üdvösségnek (túlvilág örök boldogságnak) a kérdése. Bár e két utóbbiról gyakorlatból tudjuk, hogy nem válnak el egymástól minden esetben. Ha például szent könyvemben lenne kinyilatkoztatás arról, hogy csak a bélyeggyűjtők üdvözülnek, akkor Istentől kapott kötelességem lenne a bélyeggyűjtés propagálása és minden erőmmel való megvédése, bizonyos esetben pedig küldetés, vagyis terjesztése. És ezzel átléptünk a saját országhatárunkon és jogot vagy legalábbis erkölcsi kötelezettséget tulajdonítottunk az átlépésnek.

Következő kifejezésünk a felelősség kérdése. Amikor egy közösségtől értékeket kapunk, az kötődést, elköteleződést eredményez. Mondhatjuk úgy is, hogy lekötelezetté válunk. Ami általában nem egy tudatos vállalás kérdése, hanem legtöbbször kiszolgáltatottság következménye. A gyermek szülei, nevelői iránt ezzel a lekötelezettséggel tartozik. Még mielőtt bármire önállóan képes lett volna, olyan értéket, létfeltételt kapott, ami akár puszta létét is lehetővé tette. Mi számít egy ilyen nem kért előny esetében megfelelő viszonynak? Amikor alapjában olyan függés-helyzetben volt az egyén, amit esélye nem volt elkerülni. Mennyi olyan értékünk van, amelyet nemzetünk, hazánk, országunk közössége, vezetősége bármiféle gyarlósága ellenére is lehetővé tesz számunkra. Néha, még ha a legegyszerűbb dolgokat nézzük, mondjuk szennyvíz elvezető csatornákat, de egészségügyi biztosítást, alanyi jogon történő támogatást kapunk csupán azért, mert az adott ország területén születtünk és ott anyakönyveztek bennünket. Ezek olyan megelőző értékek, amelyeket nem kértünk, de amelyekbe befektetett a közösség. Amit ránk fordított. Alapvető kötelesség ezek fenntartása, mások számára is elérhetővé tétele. De a témánk alapján ha tovább megyünk, föltesszük annak a ténynek a kérdését, hogy ha annak idején mondjuk nem szabadítják fel Budát a török alól és nem indulnak a számtalan ütközetbe eleink, esélye lett volna-e annak, hogy én személy szerint itt és most megszülessek? Bár költői a kérdés, de más szülők esetében biztos, hogy nem én lennék az, aki vagyok. Hiszen minden ember egyetlen és megismételhetetlen. Mindaz, ami azt lehetővé tette, hogy én az legyek, aki vagyok, vagy valamilyen oknál fogva azt nemzethez, hazához kapcsolódóan elősegítette, az védendő érték. Ha magát az érték megvalósulását egy konkrét adott közösséghez kapcsolom.

Ellenvélemény lehet ezzel szemben az, ha él bennem a szülő iránti tisztelet, akkor egy háborúban erőszakot szenvedett anya és erőszakos apa esetében ennek ugyanolyannak kellene lennie, ha a puszta létemet, mint elsődleges értéket tekintem. Vagyis ez esetben objektíve erkölcsileg tisztelendő, ami a létemhez juttatott. Ha az élet abszolút érték. Mivel tanulmányunk elején leszögeztük, hogy a legáltalánosabb értelemben beszélünk erkölcsiségről, itt is ezt tesszük. Vagyis nincs különbség élet és élet között. Bármilyen körülmények között fogant is meg. Azért, mert az enyém, nem nagyobb érték, mint a Tiéd. Az más kérdés, hogy az enyémet nekem kell táplálnom, óvnom, gyarapítanom elsődlegesen, a tiédet pedig neked. Nem tehetem meg pusztán emberi szempontok alapján, hogy jobban védjem a tiédet, mint az enyémet. A szeresd felebarátodat, mint önmagadat vallási megfogalmazás szerint nem véletlen, hogy még a legáldozatkészebb vallási rendszer (ellenségszeretet parancsa) is párhuzamot von a két érték: a másik és az én életem értéke között. Mindazonáltal erkölcsileg nem helyeselhető, ha ennek az életnek a megvalósulása embertelen viszonyok között történik (lásd erőszak). De ha már van, akkor élet. Az enyém én általam védendő.

Tehát a megelőlegezetten kapott értékek iránti felelősségünk kötelez. Mennyire? Minimum a tisztelet fokán. De mivel alapozható meg erkölcsileg a maximum szinten? Vagyis az élet feláldozása szintjén - ezért a közösségért? A kérdés megválaszolása csak transzcendáló szempont bevezetésével lehetséges. Vagyis fölébe emelkedni az egyénnek, a személyesnek, a pusztán mostani énnek. Túllépni rajta és egy olyan egyetemes szintre lépni, amely nem csak az egyént látja, hanem a közösséget, de a maga egységes egészében, mint értékhordozót, közvetítőt, amelynek fennmaradása bizonyos esetben az egyén életáldozatának függvénye. Természetesen általában nem egy-egy életáldozaté, hanem tömegeké. Pontosabban közösségi áldozatkészségé. És ez nem csak életet, hanem olyan anyagi áldozatot is jelent, ami például megalapoz egy közút építésekor történő telek-kisajátítást, rekvirálást, államilag előírt beszolgáltatást (pl. harangok, lovak, gépjárművek stb.). A közösség megvédésekor erkölcsi kötelesség bárki, vagy mindenki áldozata, aki az adott közösség értékeinek élvezője.

Viszont erre a közösségi helyzetre is érvényes az értékek ütközésekor a szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Tehát a saját közösség értékét nekem kell védenem. De nem helyezhetem előnybe egyiket a másikhoz képest. Ideális esetben nincs is szükség ennek további tárgyalására. De sajnos nem ideális esetben vagyunk, mivel jeleztük, hogy akár csak természetből következőleg is vannak olyan súlyos öröklött, vagy általunk eredményezett adottságok, amelyek mondhatjuk úgy, hogy igazságtalan helyzetet jelentenek (és most nem vizsgáljuk a történelmi okait ezeknek), még a legjobb szándékú, önzetlen esetekben is, ami önzetlenség sajnos nem bizonyított számtalan konfliktus esetében. Gondoljunk csak arra a helyzetre, amikor hazugsággal eladtak nekem egy lopott kerékpárt, amit én becsületesen kifizettem. Ha a jogtalan eladó eldorbézolja a kapott összeget és a tulajdonos megtalálja nálam a kerékpárt, köteles vagyok-e azt ingyen visszaadni, ha igen, ki rendezi a káromat? Vagy még abszurdabb példával élve: a kerékpár eredeti tulajdonosa erkölcsösen cselekszik-e, ha önhatalmúlag visszalopja tőlem a kerékpárját (tudjuk, hogy a jelenlegi jogszabályok szerint nem cselekszik törvényesen).

Érték és érdekütközések esetében milyen eszközök használata erkölcsös, ha békés úton nem tudunk megegyezni? Térjünk vissza a fertőző betegséget terjesztő szomszéd példájához hasonlóan a következő esetre: éhezik a lakosságunk, a szomszédban vannak jó legelők, nekünk vannak egészséges szarvasmarháink, de nincs legelőnk. Saját közösségem létkérdése érdekében elfoglalhatom-e és szűkíthetem-e a szomszéd legelői birtokát? Főleg akkor, ha például neki többszöröse van annál, mint amire szüksége van, mivel egyedül van, mi meg sokan vagyunk? Ha tanulmányunk első gondolatai közötti szempontok szerint nézzük a kérdést, a következő eredményt kapjuk: természetjogilag nem tartható a természeti értékek kisajátításának elve. Érdek-elvileg és hatalmi szempontból viszont tartható: ő szerezte meg valamikor valahogy, övé, csak az erősebb veheti el. Ha erősebb vagyok elvehetem. De akkor vállalnom kell a következményeket: a konfliktusból fakadó károkat. Természetfölötti szempontból két eset lehetséges: vagy mindkét fél ugyanazon szempont szerint ítéli meg a kérdést: Isteni akaratra hivatkozva dönti el a helyzetet és a felsőbb tekintély alapján elfogadják a döntést. Eredmény: megegyezünk a földterület használatán, ki-ki jól is járhat. Vagy különbözően értékeljük a helyzetet, mindketten természetfölöttire utalva és a konfliktus a gazdasági, anyagi helyzetből áttevődik vallási konfliktussá, ahol ki-ki azt engedi meg magának, amit természetfölötti hivatkozása megalapoz. Ha azt, hogy fogadja el áldozatosan az adott helyzetet az üdvösség magasztossága és az isteni akarat követése miatt és visszalép, várva csöndesen az éhhalált, vagy azt, hogy küzdhet érte akár életáldozatok árán is. Ha Istennek vannak az ilyen helyzetekre konkrét akaratai, amire hivatkozni lehet… De általában nincsenek. Mert vagy nagyon konkrét forrásaink vannak, régi helyzetekről szent könyvek beszámolói alapján, vagy nagyon általánosak. Az erkölcsileg megfelelő hozzáállás és cselekvés ebben az esetben is a lelkületből, az alapvető szándékból és az alapvető értékek szem előtt tartásából fakadnak. Adott vallási vezetők tanácsaiból, értelmezéséből, sok-sok szempontot szem előtt tartó döntéseikből.

Így aztán nem meglepő, hogy ugyanarra a forrásra hivatkozva egyesek úgy látják jónak, ha más eszközökhöz folyamodnak a létfenntartás miatt (például szarvasmarha helyett baromfi tenyésztésére és jócskán koplalásra jutnak), vagy fegyveres konfliktusokra. Nem beszélve arról, amikor a kinyilatkoztatás forrásaira az egyszeri emberek tömegei és/vagy a politikusok fittyet hányva - néha-néha azokra hivatkozva, amikor az úgy látszik hasznosnak -, járják a maguk hasznosnak tűnő útját. És az egyházi elöljárók vagy aktívan, vagy passzívan asszisztálnak mindezekhez magyarázatot találva a hozzáállás igazolására. A kutya ugat, a karaván halad. Márpedig ahol hatalmas tömegek mozgásáról van szó, ott nagyon erősnek, mondhatni embertelennek, félelmetesnek, kárhoztatónak kell lennie a tekintélynek, hogy a tömeget az erkölcsi cselekvés útján tartsa. Tömegeket pedig ritkán szokott furdalni a lelkiismeret, ritkán szoktak számon kérni. Néha egyes hangadókat kiemelnek abból, példát statuálva, de a sok egyszerűen gondolkodó, ösztönösen cselekvő ember, aki az így értelmezett nemzetérdek megvédéséhez akár életét is adta, vagy másokét elvette, ismeretlenül a háttérben marad.

Ez így erkölcsileg elég lehangoló. De ha a történelem eseményeivel őszintén szembe akarunk nézni, akkor látnunk kell. Látnunk azt, hogy az egyes ember áldozatos cselekedetét ritkán mozgatják tiszta szándékok. Nem rosszindulatról beszélünk, hanem gyarlóságról, ösztönökről, rossz nevelésről, helytelen beidegződésekről, előítéletről. De mind olyan, amit nagyban befolyásolni tud a nevelés, a személyes példák, a jó szándék, az önzetlenség. A megoldás ebben van. Olyan attitűdök kialakítása nevelés által, ami képessé tesz bármiféle transzcendenciára, önfelülmúlásra. És itt meg kell fogalmaznunk a vallási önfelülmúlást is, ami egy vallás csoportos önzését jelenti. Mert attól még, hogy vallás, nem biztos, hogy transzcendens, nem biztos, hogy önzetlen.

Az erkölcsiség végső szempontjaként álljon itt egy utolsó fogalom, a felelősség kérdése. Felelni egy föltett kérdésre, ami esetünkben a következő: megfelelően cselekedtünk-e hazánk, nemzetünk szolgálatában? Ki is a kérdező? Van-e egyáltalán kérdező? Társadalmi szinten mondhatjuk azt, hogy vannak esetek, amikor ezt meg tudják tőlünk kérdezni (háborús esetben a honvéd elhalálozásakor erre nincs esély), de legtöbb esetben csak jogi helyzetekben történik ez meg. Lehet, hogy a jog fölment bennünket, de a lelkiismeretünk nem. Mert a nevelésen és a természettörvényen túl ott van a bensőnkben megszólaló természetfölötti szó, ami fölülmúl mindent, még a saját transzcendenciánkat is, vagyis ha másokért való önfeláldozásunk, vallásos hivatkozásunk nem volt önzetlen, nem volt megalapozott, ez a szó akkor is megszólalhat bennünk bármikor és figyelmeztet az erkölcsiség végső szempontjaira: másokért élni úgy, hogy azáltal mi is gyarapodjunk. De ha erre a megfelelésre figyelünk, akkor biztos, hogy harmóniába kerülünk önmagunkkal, környezetünkkel, le tudjuk leplezni a magunkban, vagy közösségünkben elhatalmasodó önzést, ami igazi éltetője lehet nemzetnek, hazának úgy, hogy abban élhető helye lesz mindazoknak, akik hasonlóan állnak hozzá. És az ilyen lelkülettel szolgálatban élők olyan hazát teremtenek, amely békét keres szomszédaival, úgy rátörve a fertőző betegséget terjesztő szomszédra az ajtaját, hogy ő maga is hálásan ismerje fel, hogy ezáltal megmenekült fertőző bajától.

A kérdező tehát legtöbbször szimbolikus, vagy lelkiismereten belüli itt a földön: a legszélesebb értelemben vett társadalom, a jövő: azt építette-e erkölcsös haza-szolgálatunk? Úgy, hogy abban mind többek részesülhessenek az egyetemes és sajátos értékekből. Együtt örülve és tisztelve a különböző értékeket is, jelezve, ha azok sérelmes módon bárki oldaláról hátrányt szenvednek.

Mi ebben a felelősségben az egyén szerepe, hiszen mint említettük, legtöbbször tömegek mozgásáról van szó? Az egyén légkört tud teremteni. Hangulatot a környezetében. Ami átragad másokra. Ha ez felelőtlen magatartású, akkor mint a fertőző betegség, egyre jobban megerősödik és a végén már olyan magatartásnak ad teret, ami visszafordíthatatlan. De ha felelős, akkor olyannak, ami meg tud akadályozni katasztrófákat is. A kimondott és következetes értékközpontú magatartás így hat a környezetében. Ezekben a hónapokban sokszor hallunk hősies tettekről: így harcolt a magyar honvéd a nagy háborúban… Legtöbbször olyan egyedi hőstettekről hallunk, amik messze túlmentek a parancsok betűszerinti teljesítésén. Bennük volt az egyén elköteleződése, hősies kitartása, felelőssége mindaz iránt, amire esküjét letette. Ha ez a hősies példa nem csupán az erő és harci gyakorlatok helyzeteiben nyilvánul meg, hanem a hétköznapi élet erkölcsi küzdelmeiben, akkor remélhető, hogy az elköteleződés nem fog szükségszerűen véres életáldozatba torkollani, hanem bár nem kisebb áldozatot követelve, de emberi hétköznapi konfliktusok megoldására fog fordíttatni.

Használjuk erkölcsi tudatunkat, lelkiismeretünket ilyen formán felelős magatartásunk gyakorlására, hogy a haza és a nemzet ezek által dicsőségre jusson. Szégyen, amikor osztrák nyelvterületen áruházban olvastuk magyarul a föliratot: „magyar ne lopj”. Hát erről van szó. Nemzetünk szolgálata mindenütt velünk van, akár határainkon belül, akár azon kívül. Arról a becsületről van szó, amit valamennyien érzünk, amit el lehet veszíteni egyedül is, de tömegekben is, viszont erkölcsös cselekedetekkel meg tudunk őrizni, vissza tudunk szerezni.

A jutalma az ilyen cselekvésnek nem biztos, hogy egy érme lesz a mellünkön, hanem a lelkiismeret békéje. Ami néha még akkor is megnyugtat bennünket, ha netán a törvény elmarasztal, hiszen ki tud megfelelni minden körülmény között minden jogszabálynak, előírásnak? Mert amikor nemzetek érdekei nagyban ütköznek, vagy történelmi események játszódnak le körülöttünk, az nem fog mindenben a törvényekhez igazodik. Lehetetlen is az. De mi mindig igazodhatunk erkölcsi és jól nevelt lelkiismeretünk legbensőbb szavához, amit bontakozni elősegítenek: a párbeszéd, a véleménycsere, a mások személyes, és a történelmi tapasztalatainak tanítómesterei. És ha megadatott, akkor a természetfölötti hit kegyelme is: Isten élő Szava bennünk. Aki az imádságon keresztül őszintén szól a Természetfölöttihez, aki nem fogalom csupán a keresztény tapasztalat szerint, hanem emberi közegben egy emberöltőt leélt, komoly konfliktusok között utat talált Istenember. Jézus Krisztus. Ő úgy tudott egy elnyomók által uralt konkrét országban (római birodalomban) leigázott, töredék nemzetének hűséges tagja lenni, hogy meg tudta valósítani azt az egyetemességet, amit egyesek hasznukra akarnak korunkban fordítani. Neki abból lett pusztulása: egy olyan országot, uralmat, hazát teremtve meg örömhírével, ami be tud fogadni minden jóra törekvést, önzetlen szeretetet. De tudta tisztelni és felismerni a római százados hitét, a szamáriai asszony gyarlóságában őszinteségét, tudott párbeszédben lenni Pilátussal. Visszatetette Péter apostollal a kardját, de a jogosan kivégzésre került jobb latorral is szót értett a Mennyek Országát ígérve neki.

Ilyen távlatai vannak a pusztán természeti törvényből, az emberi nevelésből kibontakozó transzcendálásnak, amely rátalál a személyes Megváltó itt és most hűséges honpolgárában az egyetemes Isten-ország tagjára, mely Ország bár nem evilágból való, de nem azt akarja, hogy kilépjünk ebből a világból, hanem hogy értékeink megőriztessenek a gonosztól ebben a világban. A gonosz pedig nem más, mint az önzés, az erőszak akár egyéni, akár közösségi mivoltában.

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
szerda, 2019, augusztus 7