KÖZÖS KÜLDETÉSBEN-Katona és lelkész az ember és a nemzet szolgálatában - Pomogáts Béla: Hazámat szolgálom - A magyar irodalom nemzeti szolgálatáról

 

KÖZÖS KÜLDETÉSBEN

Katona és lelkész az ember és a nemzet szolgálatában

Budapest, Zrínyi Kiadó 2018.

 

 

Pomogáts Béla:

Hazámat szolgálom

A magyar irodalom nemzeti szolgálatáról

 

Irodalmunk szelleme

Egy önmagára és küldetésére eszmélő emberi közösségnek mindig vannak olyan eszmei, morális, kulturális (mondhatnám így is: lelki) erőforrásai és támaszai, amelyek nem csak a védekezést (az önvédelmet) teszik lehetővé, hanem az emberközösség erkölcsi megerősödését és lelki gazdagodását is. Azt, hogy mostoha történelmi időkben, lesújtó vereségek után is ébren tartsák a közösségi összefogás, a közösségépítés szellemiségét. A mi esetünkben több ilyen lelki erőforrásról is számot adhatok, csak vázlatosan említem meg a történelmi hagyományokat, amelyek a magyar nép közép-európai megtelepedése óta mindig lelki erőforrásnak, mi több a nemzeti újjászületés mozgósító erejének bizonyultak, ilyen anyanyelvünk, amely nemzeti létünk egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) fenntartója, ilyen a magyar kultúra, amely nem pusztán esztétikai értékekkel: az európai (vagy a nyugati) kultúra számottevő és széles körben elismert értékeivel gazdagított bennünket, hanem közösségi élményekkel és erkölcsiséggel is. És természetesen ilyen nemzeti kultúránk bizonyára elsőszámú szellemi-lelki intézménye: a magyar irodalom, amely hosszú évszázadokon keresztül segített bennünket abban, hogy elkerüljük mostoha történelmünk szakadékait, és a megújulás erejét gyűjthessük a nem ritkán bekövetkezett nemzeti tragédiák után.

Ha nem lett volna magyar irodalom, vagy nem olyan lett volna a magyar irodalom, mint amilyennek ismerjük, akkor bizonyára végzetesebb nyomot hagytak volna nemzeti létünkön az olyan történelmi tragédiák, mint a Muhi pusztán, Mohácsnál, Nagymajténynál, Világosnál vagy az első és a második világháború alkalmával ránk zúduló pusztító vereségek. Közöttük a trianoni súlyosan igazságtalan „békeszerződés”, amely nem csak országunk területének jelentékeny részétől, hanem számos nemzeti intézményünktől (például a kolozsvári és a pozsonyi tudományegyetemtől is) megfosztott bennünket. A magyar államot nem egy alkalommal érték végzetes csapások, amikor is kérdésessé vált az, vajon államunk túléli-e a rázúduló megpróbáltatásokat. Irodalmunk akkor is kitartott küldetése: a nemzet szolgálata mellett, és hangot adott mind az indokolt kétségbeesésnek, mind az ellenállás olyannyira szükséges készségének. Valóban voltak történelmünknek olyan tragikus korszakai, midőn szinte egyedül az irodalom jelentette a nemzeti intézmények folytonosságát, vagy éppen a túlélés reményét és bizonyosságát. Történelmünk olyan tragikus eseményeire gondolok, mint amelyek 1245-ben, 1526-ban, 1711-ben, 1849-ben, 1919-ben, 1944-ben és 1956-ban következtek be. A magyar történelem gyászos évei egyszersmind irodalmunk nemzeti küldetésének fényes és bíztató tanúsítványai. Ha nincs magyar irodalom, ha ez az irodalom nem vállal bátor és kitartó közösségi küldetést, aligha vészelhettük volna át az ellenállás és a megmaradni-vágyás szellemiségétől vezetve a mögöttünk lévő évszázadok megpróbáltatásait.

A nemzeti történelem és a nemzeti irodalom két fogalmi köre szorosan összetartozik. Vagyis a magyar irodalom egy kettős fogalmi térben helyezhető el: ennek egyrészt a nemzeti kultúra és ennek regionális hagyományai, másrészt az egyetemesség (az európaiság) a szélső pontjai: nemzeti és regionális hagyományokból, tapasztalatokból táplálkozik, ugyanakkor mindig az egyetemesség távlatát kívánja megteremteni és Európát szólítja meg. Másfelől nemzeti (nemzetiségi) kérdésekre (sorskérdésekre) kell válaszolnia úgy, hogy ne maradjon meg pusztán a nemzeti retorika és a népszolgálat körében, hanem mint igazi művészeti teljesítmény valójában eljusson az irodalom időtlen magaslataira.

Az irodalom mibenlétének értelmezése során mindig is az eszmecserék és viták középpontjában állott az a kérdés, hogy az irodalom vajon pusztán esztétikai tényező, avagy más tulajdonságai is a mérlegelés tárgyai lehetnek. Közelebbről: mit jelentenek azok a tényezők, amelyek az irodalom anyagának, a nyelvnek a jelentésével függnek össze, és amelyeknek így ismeretközlő, pedagógiai, bölcseleti vagy éppen szociális és politikai célja van. Babits Mihály[1] személyes értelmű és nagyszabású esszéje: Az európai irodalom története erről a kérdésről a következőket mondja: „A világirodalom arisztokratikus fogalom. De maga az irodalom is az. Ki fogja ezt a fogalmat valaha pontosan meghatározni? Egy bizonyos: irodalom nem mindaz, amit valaha leírtak. Még csak nem is minden, amit egyéb, praktikus cél nélkül, tisztán az olvasás gyönyörére írtak. Sőt napról napra jobban érezzük, hogy egészen különválik az irodalomtól mindaz, aminek pusztán szórakoztatás a célja. Mintha ez is csak egy praktikus cél volna; s az irodalomnak semmi köze ilyen praktikus célokhoz. Céltalan hát? Nem okvetlen. Oktatás, szórakoztatás, tendencia, mind nagyon jól megfér az irodalommal; csakhogy nem szükséges és nem elégséges. Az igazi cél talán a kifejezés: az írói oeuvre embert fejez ki, emberi attitűdöt a világgal szemben, vagy a világnak emberen átszűrt képét… Vagy talán nem is a kifejezés, csak a szépség. Mint a zenész hangokból, a festő színekből: a költő szépet akar alkotni szavakból. De a szavak sem csak üres szavak. A szavak mögött asszociációk vannak, az asszociációkban élmények, az élményekben élet. Az író olyan művész, aki a saját életének anyagából dolgozik. A szépség ennek az anyagnak a gazdagságától is függ: szépség és kifejezés szinte egyet jelentenek. Ezért is arisztokratikus fogalom az irodalomé. Az emberi életek különböző gazdagságával, az emberekben élő világkép különböző jelentőségével kapcsolatos. Minden emberi élet és világkép egy-egy lehetséges állásfoglalás a világgal szemben, amelybe kivetett bennünket valamely ismeretlen erő; Robinson új meg új körülnézése a szigeten. Ez az állásfoglalás, ez a lehetséges attitűd, a kifejezéssel válik tudatossá.”

Babits, ezek szerint, az irodalom mibenlétének és feladatának meghatározása során az esztétikumot (a szépséget) állította a középpontba, mindazonáltal azt is megállapította, hogy „a szavak nem üres szavak”, vagyis az irodalom anyagát képező nyelvnek jelentése van, és ez a jelentés egy másik dimenziót ad hozzá az írói alkotás esztétikai dimenziójához. Ez a másik dimenzió hagyományosan igen gazdag. Nemcsak az alkotó egyéniség saját tapasztalata, világképe, szellemi arculata fejeződik ki benne, hanem a személyiséget övező emberi közösség, tehát egy nemzet, vagy éppen egy nemzeti kisebbség történelmi tapasztalata, kollektív identitása és szellemi stratégiája is.

Azok között a fogalmak között, amelyeket a magyar történelem szentesített és a közmegegyezés elfogadott, a nemzet és az irodalom fogalma egymással mindig szoros kapcsolatban állott. Teremtő kölcsönösség jött létre közöttük: egyfelől a nemzeti történelem és azok a törekvések, amelyek a nemzeti történelem során érvényesülni kívántak, és igen gyakran vereséget szenvedtek, mindig meghatározták irodalmunk önmagáról hagyományosan kialakított képét és tudatát, nemegyszer küldetéstudatát. Nem kevésszer abban az értelemben, hogy az irodalomnak kellett helyreállítania a nemzet megbomlott szellemi egyensúlyát vagy megtört kulturális és politikai egységét, ha másként nem, „virtuális” módon: a közösségi szolidaritás fenntartásában vagy éppen újraszervezésében. Másfelől az irodalomban nyilvánult meg az identitás, konstituálódtak azok a személyiségjegyek, amelyek a magyarság nemzeti jellegét, mondhatnám így is: kollektív személyiségét alkotják.

Most, hogy elgondolkodom irodalmunknak a magyar hazát szolgáló: védelmező, fenntartó és erősítő küldetéséről, különösen három (véleményem szerint egy történész, egy irodalomtörténetíró vagy éppen egy politikus számára megkerülhetetlen történelmi, morális és lelki tekintetben megkerülhetetlen) tényezőre gondolok. Az első a nemzet és az irodalom, a második a magyar irodalom és a kereszténység, a harmadik pedig az irodalom és a magyar polgárosodás szoros kapcsolata. Nemzeti identitásunk, európai kereszténységünk (mondhatnám így is: keresztény európaiságunk) és európai polgárosodásunk nem csak nyomot hagyott irodalmunkban, hanem alakította is azt. A magyar nemzet, a magyar kereszténység és a magyar irodalom három olyan történelmi értéket: közösségi stratégiát alakító tényezőt jelent, amelyet nem lehet, nem szabad egymástól elválasztanunk.

 

Nemzet és irodalom

A magyar történelemből a nemzet és az irodalom fogalmai szinte Janus-arccal néznek reánk. Ami az egyik oldalról szemlélve egy történelmi emberközösség küzdelme a megmaradásért, az a másik oldalról magasrendű művészi, irodalmi értékek történeti folytonossága és rendszere; ami az egyik nézetben gondolat, költői kép és versforma, az a másikban emésztő küzdelem és gyötrődés avégett, hogy egy emberi közösség otthonra találjon saját szülőföldjén és a nemzetek közösségében, és kapjon lehetőséget arra, hogy kifejleszthesse a maga szellemi és erkölcsi értékeit. Ebben a tekintetben az irodalom nem pusztán a nemzeti kultúra centrumában foglal helyet, ahogy ezt a közép- és kelet-európai hagyományok általánosságban megszabták, és nem is egyszerűen „a szellemi élet mindenese”, ahogy azt ugyancsak a közép-európai irodalmakról szólván – Tejtestvérek című tanulmányában – Németh László[2] megállapította, hanem maga a nemzeti élet, az önazonosság hordozója, a megmaradásnak egyetlen vagy legalábbis legfontosabb stratégiája. Azaz nem pusztán irodalom, ha mindenekelőtt természetesen irodalomnak kell lennie.

Ezen a helyen kell idéznem Németh László tanulmányát: „Az irodalom ezekben az országokban [már mint Európa keleti felének országaiban, teszem én hozzá] mást jelent, mint nyugaton. Egyarányosan tagozott életben az irodalom: irodalom, keleten a szellemi élet mindenese. Mivel hiányoznak feltételei, önmagának kell megteremtenie feltételeit is. a virág táplálja a fát, a gyermek neveli szüleit. A kényes külföldi árut be lehet hozni, de hogy csináljunk hozzá fogyasztót. Az író, ha író akar lenni, be kell ülnie a néptanító katedrájába, nyakába kell venni a béna tudományt s hogy levegőhöz jusson, tisztítania kell a levegőt és irányítani a politikát. Az irodalom külföldről jött s mégis mélyebben eltelik a nemzeti üggyel, mint nyugaton.”

Az utolsó két évszázad folyamán alighanem két nagy fordulatot (paradigmaváltozást) ért meg az európai irodalom (a világirodalom). Az elsőt a romantika, elsősorban Herder[3] és a Schlegel testvérek[4] történelem- és művészetbölcselete hozta, amely az egész kontinensen, de főként a közép- és kelet-európai régiókban, tehát a német, a lengyel, a cseh, a szlovák, a horvát, a szerb, a román, az orosz és természetesen a magyar kultúrában szervesen összekapcsolta az irodalom és a nemzet ügyét, és az irodalmat tette meg a nemzeti szellem és identitás legfontosabb letéteményesének. Mi több, az irodalom vált a nemzeti élet folytonosságának legfontosabb legitim intézményévé is, minthogy a magyar történelemben szomorú módon mindig voltak olyan korszakok, amidőn a magyar államiság történeti folytonosságában szünetek állottak be, vagy a nemzeti szuverenitás csak csonkult módon érvényesülhetett, a magyar irodalom azonban a maga közel nyolc évszázados története során mindig kihagyások nélkül látta el felelősségteljes nemzeti küldetését, és nemegyszer mint a nemzet lelki, erkölcsi szuverenitásának intézménye tevékenykedett.

Az irodalom nemzeti szerepének teljes érvényesülését hozó művelődés- és eszmetörténeti fordulatnak a nyomán bontakozott ki a magyar nemzeti irodalom, mondjuk Berzsenyi Dániel[5] és Kölcsey Ferenc[6] romantikájától kezdve, és ennek a „herderi” fordulatnak a szellemisége él tovább, a két világháború közötti és az utána következő magyar irodalomban: Babitsnál, Móricz Zsigmondnál[7], Illyés Gyulánál[8], Németh Lászlónál, Kodolányi Jánosnál[9] vagy éppen a kisebbségi magyar irodalmakban: az erdélyi Reményik Sándor[10] költészetétől és Kós Károly[11] regényeitől kezdve Sütő Andrásig[12], Kányádi Sándorig[13], vagy a Felvidéken (Szlovákiában) Dobos Lászlónál[14], Tőzsér Árpádnál[15], Cselényi Lászlónál[16], a délvidéki Fehér Ferencnél[17], Gion Nándornál[18], a kárpátaljai Kovács Vilmosnál[19] és Dupka Györgynél[20] és természetesen a nyugati magyar emigráció neves íróinál: Márai Sándornál[21], Zilahy Lajosnál[22], Határ Győzőnél[23]. (Csak néhány nevet említek meg az igen gazdag választékból, mintegy irányjelző gyanánt.)

A második nagy fordulatot a huszadik század átalakult világképe és új bölcselete indította el, méghozzá két módon, két áramban: egyrészt az egzisztencialista filozófia, másrészt a modern nyelvfilozófia, és ha az első nagy fordulat Herder, a második Heidegger[24] és Wittgenstein[25] nevéhez köthető. Ennek a fordulatnak a jegyében válik az irodalom előtt álló nagy kihívássá egyrészt maga az emberi létezés, amelyre elsősorban az irodalom, a művészet képes választ adni, minthogy az emberi lény leginkább a művészi alkotásban tud azonosulni önmagával és a léttel, ahogy Heidegger írta nevezetes, Hölderlin és a költészet lényege című tanulmányában: „A költészet a lét és a dolgok alapító megnevezése – nem tetszőleges mondás, hanem az, ami által válik csak minden nyilvánvalóvá, amit aztán a mindennapi beszédben megbeszélünk és elintézünk.” A másik, az irodalom előtt álló nagy kihívás pedig maga a nyelv, az a tény, hogy az ember a nyelv által azonosítja önmagát és az emberi létezés valójában a nyelv által történt létezés, amiből az is következik, hogy az irodalom nem etikai vagy bölcseleti mondanivalója, hanem csupán nyelvi és poétikai felépítése által létezik, következésképp a műalkotásnak nincs nemzeti felelőssége és morális célzata.

A magyar irodalom „heideggeri” fordulata tulajdonképpen már a két világháború között végbement (Kosztolányi Dezsőnél[26], Szabó Lőrincnél[27], József Attilánál[28]), s az elmúlt évtizedekben bontakozott ki a szemünk láttára a „wittgensteini” fordulat is. Mindez azonban nem teszi érvénytelenné a „herderi” szellemiség és kultúra hagyományait és jelen idejű érvényességét: azok, akik az emberi létezés abszurd tapasztalataival vagy éppen magával a nyelvvel küzdenek, nem kell, hogy elutasítsák a nemzeti közösség iránt érzett felelősségtudatot. Különösen a kisebbségi létben, ahol többnyire nincs is mód arra, hogy valaki kivonuljon a szellemi küzdelmek arénájából, és magát a létezést szemlélve vagy a nyelvfilozófiák tanításai között búvárkodva építsen magának személyes identitást.

Talán nincs is szükség ilyesmire, a műalkotás értékét ugyanis nem az dönti el, hogy valaki milyen paradigmához igazodik. A valóban értékes műalkotásokat sohasem lehet egyetlen irodalmi paradigmához hozzákötni, és az irodalom általában mindig több, mint pusztán irodalmi értékek együttese. Alighanem igaza van T. S. Eliotnak[29], aki a következőket jegyzi meg: „Az irodalom nagyságát nem lehet kizárólag irodalmi értékmérőkkel meghatározni, bár nem szabad elfelejteni, azt hogy, vajon valami irodalom-e, vagy sem, csakis irodalmi értékmérőkkel határozhatjuk meg.” Vajon miben állnak azok az „irodalmon kívüli” minőségek, amelyek megszabják valamely műalkotás „nagyságát”? Ezek között minden bizonnyal ott vannak a műalkotásban kifejezésre jutó gondolat és erkölcs értékei, következésképp a nemzeti identitás és kultúra fenntartásának értéke is. Erre utal különben René Wellek[30] és Austin Warren[31] ismert irodalomelméleti kézikönyve (Az irodalom elmélete) is, midőn az írói alkotások értékelésének két alapvető kritériumát a következőképp jelöli meg: „A művészet, mint öncél s a művészet, mint közösségi rítus és kulturális kötőerő.” A „közösségi rítus és a kulturális kötőerő” pedig kétségkívül magában foglalja a nemzeti szerep és feladat vállalását, azaz az irodalom „herderi”paradigmáját és szemléletét.

Az irodalmi paradigmák általában különben sem érvényesülnek a maguk vegytiszta mivoltában. És éppen a kisebbségi magyar irodalmak példázzák azt, hogy a „herderi”, a „heideggeri” és a „wittgensteini” irodalomfelfogás tulajdonképpen nemcsak összefér egymással, hanem szintézisbe is hozható. Ezek az irodalmak számos olyan művet mutat fel, amely átfogó módon több irodalomfelfogást és paradigmát is képvisel. Az irodalom és a nemzeti irodalom fogalmát ezért sem a magyarországi, sem a nemzetiségi magyar irodalmak tekintetében nem lehet egymással szembeállítani. Mind a hazai, mind a kisebbségi magyar irodalom – akárcsak a múltban – azt példázza a jelenben is, hogy az irodalom nem csak szó és grammatika, ahogy Kosztolányi híres versében a zászló nem csak „bot és vászon”. A magyar irodalom művészet és erkölcs, az egyéni lét metafizikai értelmezése, ugyanakkor egy emberi közösség vallomása és üzenete, amely az egyetemességet ostromolja, a nagyvilág előtt tesz tanúságot egy nép élni akarásáról, küzdelmeiről, és a nemzetek közösségének lelkiismeretét szólítja meg. (Természetesen ez minden irodalomról elmondható: a világirodalom és a nemzeti irodalmak mindig egy nagyobb emberi közösség lelkiismeretének szerepét vállalják magukra és töltik be.)

 

Kereszténység és irodalom

Az irodalomnak, a magyar irodalomnak is, mindig van valamilyen világnézeti háttere: autentikus világkép, személyes meggyőződés nélkül minden bizonnyal egyetlen művészeti (kulturális) alkotó munka sem képzelhető el. Természetesen a keresztény eszmények vállalásától is igen sok irodalomformáló világkép, világnézet képzelhető el: a nem keresztény vallásoknak, a vallási hagyományoktól vagy meggyőződéstől független kultúráknak is nagyszabású értékeik vannak, akár az istentagadásnak is lehetnek esztétikailag vagy bölcseletileg érvényes következményei (gondolok például a kommunista Aragonra[32], Solohovra[33] vagy éppen az istentagadó Nietzsche[34] munkásságára). Mindenesetre a keresztény hagyomány az egyik legfontosabb alkotó tényezője volt (és maradt) a magyar és az európai kultúrának, így az irodalomnak.

Az irodalom története során, a huszadik századi irodalom és a mi irodalmunk történetében is, mindig visszatér az a kérdés, hogy a kereszténység fogalmát lehet-e egyáltalán az irodalommal kapcsolatban használni, pontosabban, hogy ezzel a fogalommal lehet-e operálni irodalmi művek megközelítése során. Az nyilvánvaló, hogy a „keresztény irodalom” terminusának nem poétikai, hanem eszmetörténeti jelentése és jelentősége van, minthogy a személyesen átélt istenhit, a vallási elkötelezettség és a kulturális hagyomány erősen hat a alkotó személyiség kialakulására, és így befolyásolja az írói világképet és szemléletet. A „keresztény jelleg” tehát a költő gondolkodásában és világlátásában, a művek által közvetített eszmék és eszmények körében tapintható ki, és természetesen a legkülönfélébb költői, poétikai irányzatokban és korszakokban lehet jelen, anélkül hogy befolyásolná a művek és életművek esztétikai karakterét.

A kereszténység, mint minden eszme és világkép, esztétikailag semleges fogalom, egy-egy költői életmű és alkotás karakterének, gondolati és érzelmi sajátosságának a létrejöttében azonban kitüntetett szerepe van. Egy irodalomtörténeti elemzés során ezért nem lehet megkerülni vizsgálatát: egyszerűen hozzátartozik a műalkotás eszmei-lelki struktúrájához, és meghatároz bizonyos gondolati és érzelmi minőségeket. Ebben az értelemben nevezhetjük „katolikus” költőnek (csak a magyar irodalmat tekintve) például Balassi Bálintot[35], Zrínyi Miklóst[36], Vörösmarty Mihályt[37], Babits Mihályt, Juhász Gyulát[38], Rónay Györgyöt[39], Dsida Jenőt[40] és Pilinszky Jánost[41] vagy „protestáns” költőnek Arany Jánost[42], Tompa Mihályt[43], Ady Endrét[44], Szabó Lőrincet, Áprily Lajost[45], Reményik Sándort és Szabédi Lászlót[46]. Mindez nem pusztán vallási hovatartozást és nem is pusztán istenhitet (vagy ennek valamilyen bizonytalan formáját) jelenti, hanem hagyományt és kultúrát: mindkettő költészetet konstituáló szellemi erő.

A keresztény költészet fogalmát mindazonáltal némiképp megrendítette a két világháború közötti „hivatalos” keresztény-nemzeti irodalom felfogás, amely a keresztény alkotó értelmiségtől elvárta, hogy a fennálló politikai rend támogatója legyen, és a vezető réteg eszményeit hirdesse, holott ezek az eszmények részben aligha voltak összeegyeztethetők a kereszténység eredeti, azaz evangéliumi szellemiségével. A magyar kultúrában csak viszonylag későn, főként a Vigília című katolikus folyóirat 1935-ös megalapítása után jelentek meg azok a társadalmi és irodalmi reformgondolatok, amelyek a nyugat-európai, először a francia, majd az angol és a német katolikus értelmiség körében valóságos szellemi „forradalmat” idéztek elő mind teológiai, mind társadalomtudományi, mind irodalmi-művészeti értelemben, és végül, évtizedek múltán a hivatalos egyházat is elvezették a II. Vatikáni Zsinat reformtörekvéseihez. Hasonló reformtörekvések jelentkeztek a protestáns egyházakban is, Magyarországon például a református Ravasz László[47] és az evangélikus Ordass Lajos[48], az erdélyi református egyház vonatkozásában pedig Makkai Sándor[49] és Tavaszy Sándor[50] munkásságának a hatására.

A húszas és harmincas évek hazai irodalmi élete és reformértelmisége ezzel szemben a „katolikus irodalmat” és általában a keresztény eszményeket hirdető irodalmat vagy mint erősen konzervatív, a hivatalos művészetfelfogást követő szellemi képződményt, vagy mint pusztán pasztorációs célzattal készült „papi” irodalmat értelmezte, és ez rányomta bélyegét a „keresztény költészet” recepciójára is. A jelentékenyebb irodalmi műhelyek, beleértve a Nyugatot is, általában tartózkodtak attól, hogy a vallásos irodalomnak teret adjanak, minthogy ez az irodalom többnyire a politikai és művészeti konzervativizmust, nemegyszer a színvonaltalanságot képviselte. Ennek a felfogásnak és recepciónak volt dokumentuma az az eszmecsere, amely a Nyugatban zajlott le 1933 folyamán a „katolikus irodalom” fogalma körül.

Az eszmecserét Illyés Gyula Katolikus költészet című tanulmánya indította el, s visszatekintve a régebbi magyar irodalomra, joggal állapította meg, hogy irodalmunk korábbi évszázadaiban igen sok jele volt a vallásos világszemléletnek, olyan költő azonban nem akadt, aki a húszas évek hivatalos felfogása szerint „jellegzetesen katolikusnak” volna mondható. Illyés ugyanis kimondottan a korszak „kanonizált” vallásos irodalomfelfogásával vitatkozott, nevezetesen azzal, amelyet a konzervatív irodalom műhelyei képviseltek. Ez abból is kitetszik, hogy a francia vallásos költészet nagy hitvallóit, istenkeresőit és megtérőit mindvégig követendő példának állította a magyar katolikus költészet elé. „Nem célunk – mondja -, hogy a francia irodalom katolikus vonásait itt elemezzük. Ez az irodalom, mely profánnak indult, legérettebb alkotásait a hit jegyében teremtette.” Illyés a régiek közül Pascalra[51], a tizenkilencedik századból Baudelaire-re[52], Verlaine-re[53] és Rimbaud-ra[54] hivatkozik (mint mondja róluk: „rossz katolikusok, de valamennyiök spiritus rectora kétségtelenül a kinyilatkoztatott erkölcs”), a huszadik század írói közöl pedig Jammes-ot[55], Claudelt[56], Mauriacot[57], Cocteau-t[58], Max Jacobot[59], Reverdyt[60] és Apollinaire-t[61] említi (valamennyien jeles képviselői voltak a katolikus szellem megújulásánakm egy korszerű katolikus gondolkodás kialakításának).Végül aztán fölteszi a kérdést: Magyarországon vállalná-e az egyház ezeket az írókat mint katolikusokat? „Egyiket sem vállalná; Magyarországon még a hívek sem vállalnák, és itt van a különbség a francia és magyar katolikus világszemlélet között. Ott nyíltan és bátran és a maga kontójára harcol egy szellemi csoport egy eszméért, egy világszemléletért, nemcsak a polgársággal, de ha kell, az egyház politikájával is szemben: a harc nemes, és gyakorta győzelmet hoz.”

A francia katolikus szellemi hagyományra s ezen belül a két világháború közötti katolikus (ahogy egykor nevezték: „neokatolikus”) reformmozgalmakra Illyés határozott igent mondott. Ugyanilyen kritikai határozottsággal utasította el a hivatalos magyar katolikus irodalmat: „A látszólag oly nagy anyagból alig maradt valami a szitán, s az sem az, amit napfényre szerettünk volna hozni. Egy ezredéves világszemlélet költői megnyilatkozásait kerestük; sem a múltban, sem a jelenben nem találtunk jelentős alkotást. Ami költészet volt, másodlagos költészet volt, s még így sem ebből a világszemléletből táplálkozott. A katolicizmus, mely a társadalom minden területén hatalmat és tekintélyt szerzett, a költészet területén semmi eredményt nem tud felmutatni.” És ehhez végül a következőket tette hozzá: „Elfogultságot érzek, ami a művészi alkotásnak, mely meggyőzni akar, legnagyobb veszélye.”

Illyés véleményére Babits Mihály (akit különben méltán tartottak a hazai katolikus gondolkodás és irodalom egyik kiváló mesterének), a Nyugat szerkesztője és legnagyobb tekintélye lényegében egyetértően reagált. Olyan katolicizmusról beszélt, amelynek képviselőiben „az élet szépségének és bűnösségének ösztönös érzései harcolnak”, ezeknek a katolikusoknak „erényvágya nem puritán igénytelenség, hanem tragikus küzdelem”. „Katolikus – mondja -, akinek belseje az akarat drámájának, a bűn és bűntudat párviadalainak izgatott színpada.” „De az a katolikus költő – érvelt tovább -, akit egyházához az érdekek és viszonyok láncolata fűz (mint persze elsősorban a papköltőket), könnyen tekintheti az egyházat maga is felekezetnek, sőt politikai pártnak, melynek pillanatnyi érdekei és céljai, tudtán és akaratán kívül is, korlátozhatják költészetének szabadságát és őszinteségét.” Mindez azonban nem jelentette azt, hogy elutasította volna a vallásos költészetet. Ellenkezőleg, tanulmánya végén a következőket állapította meg: „Minden nagy költészet lényegében vallásos költészet, s minden nagy vallásos költészet bizonyos nagyon tág értelemben katolikus is. De a kimondott s felekezetileg hirdetett irodalmi katolicizmus problémája kényes sarkokon fordul meg: önzetlenség, tisztaság és hit kérdése ez – tisztaságé, mely semmi politikát magához férni nem enged; s a hité, mely nem tréfál, mely nem hagyja magát elmagyarázni, szimbolikusan értelmezni, sem pedig egyszerűen szemhunyva mellőzni.”

Babits több tekintetben igazolta Illyés nézeteit, Gyergyai Albert[62], aki maga is a konvertiták útján érkezett el az egyház tanításaihoz, és aki számára a francia katolikus irodalom mindig szemléletalakító élményekkel szolgált, inkább vitába szállt velük. Katolikus költészet című, ugyancsak a Nyugatban megjelent tanulmányában kiegészítette és pontosította azt a képet, amelyet Illyés a francia katolikus költészetről adott. Megállapította, hogy a klasszikus magyar lírában, talán Balassi és Ady költészete kivételével, valóban ritkán jelenik meg az az elemi istenélmény és vallásosság, amely az egész alkotó személyiséget át tudná hatni, de azért a magyar klasszikus líra „szép józansága és mértéke”, „plasztikus földhöz kötöttsége” mögött, „az embernek s az életnek bölcsen fatális szemlélete” hátterében is jelen van „valami nehezen megfogható, de valóságos vallási élmény”. Végül pedig a maga szelíd módján védelmébe vette a „papköltőket”, akikről Illyésnek nem sok jó szava volt.

Nem sokkal e vita után (1935-ben) lépett színre a hazai katolikus reformnemzedék legnagyobb hatású folyóirata, a Vigília, amely a hagyományos és hivatalos nézetektől eltérve merőben új módon, már valóban a francia (és német és angol) „neokatolikus” irodalom szellemének megfelelően határozta meg a „katolikus költészet” fogalmát és kritériumait. ( A Vigília írásainak és törekvéseinek ismeretében talán más megítélésekkel szolgált volna a Nyugat vitája is!) Mindenekelőtt Sík Sándor[63] elméleti írásaira, így a Vigília első számában olvasható. A katolikus irodalom problémájához című tanulmányára gondolok, amely a korábbi „hivatalos” katolikus gondolkodáshoz képest egészen újszerűen határozta meg mind a „katolikus” mind a „költészet” fogalmát. „A katolikus hit – szögezte le Sík Sándor – nem dogmák összessége, a katolikus morál nem parancsok és tilalmak kazuisztikája, s a katolikus élet nem bizonyos liturgiai cselekmények végrehajtásában áll, amelyeknek nincs közük egyéb életmegnyilvánulásokhoz. A katolicizmus életforma, éspedig totális életforma, amely az egész valóságot átölelni, alakítani, betölteni, átlelkiesíteni igyekszik. Világfelfogás, amelyben benne van minden, ami embernek hozzáférhető; világérzés, amelyben elfér mindaz, ami az ember szívébe felhatott, és világalakító lendület, amely mindent – külső és belső valóságot – Krisztus képére akar átformálni.”

Az irodalom (a költészet, a művészet) mibenlétéről pedig a következőket állapította meg: „A katolikus művész számára éppen ezért voltaképpen nincs külön vallásos művészet. A vallásosság, a katolicizmus egész életét, minden élményét átjárja, tehát ott lesz, egyszer láthatóan, másszor láthatatlanul, kimondva vagy kimondatlanul, de mindig érezhetően és döntően minden alkotásában. […] Akármiről fog szólni, a szó mélyebb értelmében >vallásos< lesz az alkotása, amely éppúgy szól az Istenről, mint az adott tárgyról, még ha egy szava sem vonatkozik is rá: atmoszférájában, perspektívájában, hanghordozásában, színeiben, dallamában, ritmusában lesz benne az örökkévalóság.” Sík Sándor nézetei, különben Babits imént idézett állásfoglalásával meglehetősen összhangban, a katolikus, illetve általánosságban:a keresztény költészet eredeti, érvényes és korszerű meghatározását adták. A keresztény költészet, abban a szellemiségben, amelyet Babits és Sík Sándor meghatározott, valójában mindig is jelen volt a huszadik század magyar irodalmában, igaz, éppen legnagyobb értékteremtő egyéniségeit, így Babits Mihályt, nem mindig ismerte el autentikus keresztény költőnek az irodalomtörténet-írás. Méghozzá két oldalról sem, mert a minősítést egy időben megtagadta tőle az egyik oldalon az önmagát „hivatalosnak” tekintő keresztény irodalomkritika, a másik oldalon a marxista irodalomtörténet-írás, amely időnként manipulatív eszközökkel is arra törekedett, hogy jelentéktelenné tegye és elvitassa irodalmunk keresztény szellemben fogant értékeit.

 

Európai polgárosodás

Irodalmunknak van még egy stratégiai, egyszersmind morális küldetése és vállalkozása: a hiteles, az európai értékekhez és hagyományokhoz igazodó polgárosodás előmozdítása és szolgálata, valóban egy korszerű európai polgári társadalom kialakítása. A polgárság és a nemzet fogalma, hogy kissé visszatekintsünk a történelemre, hagyományosan együvé tartozik. A modern európai és amerikai nemzetek kialakulása egyidejű volt a polgárság mint erős társadalmi réteg történelmi színre lépésével, illetve a tradicionális nemesség, valamint a jobbágyfelszabadítás után kialakuló módosabb paraszti rétegek igen nagy csoportjainak polgárosodásával. Mindez kifejlesztette vagy megnövelte a népesség nagyobb csoportjainak politikai öntudatát és aktivitását, minthogy a társadalom mind nagyobb hányada érezhette magát az ország gazdájának, és vállalhatott felelősséget ennek jólétéért és biztonságáért. Valójában a polgárosodás hozta létre a rendi nemzet fogalmának leáldozása után a politikai nemzetet, amely minden európai és amerikai társadalomban a jogkiterjesztés folyamatának, a demokratikus intézmények kiépülésének eredménye volt.

A magyar nemzeti megújulás, amely a tizenkilencedik. század harmadik évtizedében a reformországgyűlésekkel kezdődött, az 1848-1849-es forradalommal és szabadságharccal érte el első tetőpontját, majd átmeneti vereség után ismét kibontakozott az 1867-es kiegyezés után, maga is párhuzamosan haladt a magyar társadalom polgári átalakulásával. A nemzeti eszmélés és újjászületés sikerei egyszersmind a magyar polgárosodás sikerei voltak, s a nemzeti fejlődésben bekövetkezett törések és kudarcok – például az első világháborús vereséggel együtt járó trianoni kényszerű rendezés vagy a második világháború után bekövetkezett tartós szovjet megszállás – a polgárosodás folyamatában is súlyos zavarokat okoztak, nemegyszer évtizedekkel vetve vissza az addig elért fejlődést, látványosan megsemmisítve ennek eredményeit.

A magyar polgári fejlődésnek igen súlyos töréspontjai voltak, ezek nem egy alkalommal úgyszólván megtörték az addig sikeresen érvényesülő polgári fejlődés lendületét. Ez történt 1849-ben, 1919-1920-ban és 1947-1948-ban, midőn a háborús vereségek, illetve a sikeresen haladó modernizációs kísérletek külső erőszak hatására bekövetkezett összeroppanása évtizedekre visszavetette a nyugati típusú polgári fejlődést, és az országot a közép-európai régió nyugati feléből a keleti-délkeleti övezetbe taszította. A magyarországi polgári fejlődés, miként ez köztudott, más tekintetben is eltért a nyugati mintáktól és fejlődési folyamatoktól.

A régi Magyarországon csak igen szűk körű és vékony nemzeti polgári réteg alakult ki. Tulajdonképpen csak a dunántúli és alföldi céhes és kereskedőpolgárság, valamint néhány erdélyi és felvidéki város magyar polgári rétege alkotta a magyar polgárosodás bázisát, máskülönben a magyarországi városi polgárság igen jelentős része német (szász, cipszer és sváb), illetve más nem magyar (szerb, görög, német nyelvű zsidó) elemekből jött létre, még Pestnek és Budának is túlnyomórészt német lakossága volt. A dualizmus fél évszázadában pedig elsősorban az asszimilált német, zsidó és szláv polgári, kispolgári rétegek súlya növekedett. Az a magyar elem, amely a polgári élet körülményei között élt, és mint polgár vagy értelmiségi kereste kenyerét, igazából nem polgárnak, hanem a „középosztályhoz” tartozónak tekintette magát, s mentalitásában igen sok nem polgári, inkább kisnemesi tradíciót tartott fenn.

A klasszikus értelemben vett polgárság, amelyről a nyugat-európai társadalomtudomány és szépirodalom beszél, nálunk csupán töredékesen jött létre: alföldi városok cívisei, dunántúli, felvidéki és erdélyi patríciusok között. Ez az a polgári réteg, amelyről Max Weber[64] mint „polgári rendről” tesz említést. Ez természetszerűen más társadalmi képződmény és fogalom, mint a gazdasági-foglalkozási értelemben vagy a politikai-állampolgári értelemben vett polgárság. „A rendi értelemben vett – vagyis a nemességgel és a proletariátussal szembeállított polgárság – írja Max Weber Gazdaságtörténetében – a vagyon és a műveltség embereiből tevődik össze; rendi értelemben polgár a vállalkozó, a járadékos és egyáltalán mindenki, aki valamilyen felsőfokú képzést kapott, ami társadalmi presztízst biztosít a számára, és lehetővé teszi, hogy a rend színvonalán éljen.”

Ez a fajta „rendi” polgárság volt az, amely a felvidéki, közelebbről kassai származású Márai Sándor álmaiban és regényeiben megjelent: egy mitikus és vágyott, talán soha vagy csak szórványosan létezett magyar polgári „rend”, amelynek a modern Magyarországot fel kellett volna építenie és virágoztatnia. Ennek a polgári „rendnek” a mentalitását és erkölcsiségét Márai szerint is a hivatástudat, a felelősségérzet és a szolgálat készsége határozta meg. Olyan tulajdonságok, amelyeknek társadalmi jelentősége van, mégsem egy kollektivista társadalom tulajdonságai. Márai ugyanis minden kollektivizmustól, a fasizmustól ugyanúgy mint a kommunizmustól, eredendően idegenkedett. A polgári mentalitás és erkölcsiség értékét szerinte éppen az adta meg, hogy a független és önálló: felnőtt emberi személyiség tulajdonságaiból következett. A polgár mint jelenség Márai meggyőződése szerint az európai kultúra legjobb „lelki” és „antropológiai” teljesítménye volt. Ahogy Föld, föld! című önéletrajzi emlékezésében olvasható: „A polgár számomra a legjobb emberi tünemény volt, akit a korszerű nyugati műveltség alkotott, mert a polgár alkotta meg a korszerű nyugati műveltséget: amikor egy elöregedett társadalmi hierarchia megsemmisült, egy megbillent, tótágast álló világrenden belül a polgár teremtett egyensúlyt.”

Ennek a Márai által is megálmodott és mitizált polgárságnak egyik legfőbb értéke maga a hagyomány (akár a nemességnek és a parasztságnak), a biztos tulajdonosi állapot és az erre az állapotra alapozott függetlenség, valamint öntudat, amely természetes módon következik abból a „hivatástudatból”, amelyet Max Weber a polgári ethosz leginkább jellegzetes tulajdonságának tekintett. Mindemellett a polgári hagyományhoz szervesen hozzátartozik a műveltség is, amelyet nem szabad összetéveszteni a tájékozottsággal: a polgári műveltség a humán (és humanista) nyugati tradíciókra épül, magába foglalja a filozófia, a történelmi múlt, az irodalom és a művészetek ismeretét, és együtt jár a társasági szokásoknak, az udvariasság hagyományainak, sőt a konyhaművészetnek és a borkultúrának az ismeretével, és természetesen a nagyvilág eseményei között történő tájékozottsággal. A műveltség ugyanakkor nem pusztán ismeretanyagot jelent, hanem bizonyos szervesebb gondolkodást és kifinomultabb ízlést is. Ezenkívül a polgári ethosz természetes tulajdonsága az elfogulatlanságnak és a mások iránt tanúsított toleranciának az a tradíciója, amely a megalapozott személyi függetlenségből, a biztos társadalmi öntudatból és az átélt műveltségből táplálkozott.

Mindezt avégett is szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, mert tapasztalatom és megítélésem szerint az utóbbi negyedévszázad folyamán kialakult-kialakított új magyar társadalom szinte minden politikai erő bejelentése (mondhatnám így is: retorikája) szerint a nyugati típusú polgári berendezkedés meghonosításában és sikerre juttatásában jelöli meg országunk számára a követendő utat. Ez természetesen kifejezetten helyeselhető politikusi-társadalomépítési stratégia, hiszen nem egyszerűen arról van szó, hogy vissza kell találni az 1948 körül erőszakosan (a pártállami erőszak eszközeivel) ránk erőltetett diktatórikus társadalmi berendezkedést megelőző polgári rendhez és fejlődéshez, hanem arról is (minthogy a két világháború közötti magyar társadalom sem felelt meg teljesen és hitelesen a nyugati polgári berendezkedés követelményeinek), hogy fel kell zárkóznunk a modern polgári demokráciák világához, amelyek Nyugat-Európa és Észak-Amerika társadalmaiban a korábbiaknál jobban érvényesítették a polgári értékeket. Ez a felzárkózás nálunk (és általában az egykori „szocialistának” titulált országokban) még igen sok zökkenővel jár, és mindenképpen határozottabb és őszintébb politikai irányításnak és társadalmi kezdeményezéseknek (a civil társadalom céltudatosabb program-alkotó munkájának és a hatalmat ellenőrző tevékenységének) kell kialakulnia annak érdekében, hogy a polgári fejlődés egyértelműbb, céltudatosabb és eredményesebb legyen. Hogy Magyarország ismét (vagy végre először) polgári karaktert kapjon.

 

Németh László nemzetstratégiája

Végül még egyetlen nemzetstratégiai hagyományra, irodalmunk és kultúránk hiteles (de szomorú módon igen sokszor elakadó) szellemi és erkölcsi vállalkozására szeretném felhívni az olvasó figyelmét – mintegy összegzéseként mindannak, amit az imént kifejtettem. Németh László „nemzetstratégiájára” gondolok. A mögöttünk lévő huszadik század magyar történelmét egy folyamatosan és igen fájdalmasan érvényesülő ellentmondással (is) jellemezhetjük. Szoktuk mondani, különösen az egy emberöltővel ezelőtt bekövetkezett történelmi átalakulás, ahogy akkoriban mondottuk: „rendszerváltozás” után, hogy a huszadik századi magyarságnak valójában nem volt „nemzetstratégiája”, és részben ez a hiányosság vezetett azokhoz a történelmi, társadalmi és szellemi válságokhoz, amelyek jóformán felőrölték a magyarság életerejét.

Mindez tulajdonképpen nem így van: igazából hiteles „nemzetstratégiák” jöttek létre, természetesen a szellemi élet, például az irodalom, a társadalomtudomány és a történetírás műhelyeiben, csak éppen nem akadt olyan, a nemzet valódi érdekeinek érvényesítésére alkalmas, nagyszabású politikus személyiség (mondhatnám így is: államférfi), aki valóra tudta volna váltani a szellem embereinek elképzeléseit, terveit. Illetve, midőn ezeknek a terveknek a megvalósítása elsőrendű szükségletté vált, a történelem kedvezőtlen alakulása mindig keresztülhúzta a „nemzetstratégiák”készítőinek számításait. Szomorú módon igen kevés olyan államférfi akadt (most csak kudarcokban bővelkedő huszadik századi történelmünkre gondolok), aki hiteles és eredményesnek ígérkező nemzeti stratégiával lépett volna a nemzet elé: hirtelenjében Bethlen Istvánra[65], Teleki Pálra[66] és Antall Józsefre[67] gondolok. Az ő stratégiai elképzeléseiket szomorú módon rendre elbuktatta a mostoha magyar történelem.

A huszadik századi magyarság hiteles „nemzetstratégiai” gondolkodói közé tartozott Németh László is, aki a maga műhelyében szinte minden nagy stratégiai kérdést felvetett. Valójában egész kötetet lehetne összeállítani azokból a fejtegetésekből, amelyekkel Németh a történelmi és kulturális hagyományok gondozását, a magyar társadalom berendezkedését, a magyar kultúra és az európai kultúra viszonyát, a magyar irodalom tennivalóit, a népnevelés, az oktatás ügyét érintő fontos kérdésekre választ keresett és igen sokszor hiteles választ talált. Tulajdonképpen egy olyan Németh László-„olvasókönyvet” kellene összeállítani, amely szinte „kátészerűen” mutatja be azokat a gondolatokat és javaslatokat, amelyek révén Németh László a nagy nemzeti „sorskérdések” hatékony megoldását kívánta elősegíteni.

Németh László szellemi stratégiája igen karakteres történelemszemléletre és kultúraértelmezésre épült, ennek a történelemszemléletnek, illetve kultúraértelmezésnek az a romantikus hagyomány volt az alakítója, amelyet Herder bölcselete képviselt: innen eredt a „néplélek” fogalma és az a gondolkodás, amely a kultúrák történetét organikus jelenségként fogta fel. A német filozófus szembefordult a felvilágosodás tanításaival, és azt hirdette, hogy a kultúrák történetét nem a társadalom, illetve ennek változatai felől, hanem belülről: az adott kultúra fogantatása, valamint sajátos célja felől lehet megérteni. Erre a hagyományra épült rá a szellemtörténeti iskola, elsősorban Dilthey[68] történelem- és művészetfilozófiájának hatása, amelynek következtében Németh is azt kutatta, hogy a „korszellem” milyen módon hatja át a történelem korszakait, és miként irányítja a változásokat.

Ezeket a történelembölcseleti hatásokat egészítette ki a huszadik század „krizeológiai” történelem- és társadalomfilozófiája és „kultúrkritikája”, az a rendkívül szerteágazó filozófiai áramlat, amelynek Spengler[69] és Ortega y Gasset[70], Huizinga[71] és Le Bon[72], Frobenius[73] és Toynbee[74], valamint a magyar Kerényi Károly[75] és Hamvas Béla[76] voltak a mesterei. Mindezek a filozófusok, társadalomtudósok és történészek zárójelbe tették a felvilágosodás és a tizenkilencedik-huszadik századi baloldali filozófiák egyik központi fogalmát: a haladást. Magyarság és Európa című munkájában ezt a fogalmat Németh is elutasította: „Az új szellem nem ismer haladást. Kultúránk nem haladó nemzedékek egymásra rakott műve, hanem nagy teremtő alkotások maradványa. Felfogásunk közelebb áll a régi népekéhez, akik valamennyien paradicsomból, aranykorból jöttek, mint a haladóéhoz, aki a történelmet takarékpénztárnak nézte, ahol a betétek nemcsak megőrződnek, de kamatozódnak is.”

Mindebből az következett, hogy Németh László egyféle „organikus” társadalmat látott maga előtt, amely a munka és a kultúra rendjében épül, amely nem fordítja egymással szembe sem az egyént és a közösséget, sem az etnikumokat, sem a társadalmi osztályokat. Németh tulajdonképpen elutasította mind a marxizmus, mind a különféle konzervatív, „rendi” és jobboldali ideológiák társadalmi teóriáit, és természetesen bizalmatlan volt a huszadik században szinte mindenütt – ideológiáktól teljesen függetlenül is – érvényesülő etatizmussal szemben is, amely a központosított és megszervezett államban látta az emberi együttélés és a nemzeti élet egyetlen vagy legfőbb letéteményesét.

Ebben a tekintetben tanulságos, ami 1934-es Nemzeti radikalizmus című írásában olvasható: „A nemzet. anyagcsereháló, s nagyon együgyű, gyarmatias jellegű anyagcsere az, ahol a vidékről följön a bor és búza, s a központból visszamegy az eke és a pártlista. Föld és ember valahányszor és valahol találkoznak, eredetit akarnak létrehozni. Ember és táj:vőlegény s menyasszony. A mai államrend és a mai műveltség óvszert dug a vőlegény zsebébe, s megtanítja úgy érintkezni, hogy szerelmükre hasonlító magzat ne szülessék. Azt követelitek tőlünk, hogy szeressük a hazát. De mi lett ez a haza? Elvontság, mint az emberiség. Adjátok vissza az embereknek a tájhazát; tudatosítsátok körülmények és munka, lélek és láthatárral kiölelt világ kapcsolatait; a haza tapinthatóbb és szerethetőbb lesz. A nemzet életének melegedő-tüzeit a tájhazák közepén kell kigyújtani. A kis egység, melyet még ismerünk, s melyben minket is ismernek, több embert enged be a nemzeti életbe, s a milliókhoz közelebb fekvő kultúrköröket teremt. A görög polisz közösségteremtő piacaira van szükség. A belső közösségek súrlódásai nem szakíthatják szét a mai államot, a csoportok kulturális és közgazdasági önkormányzata legföljebb túlsúlyát mérsékli, míg hadsereg, gazdaságterv, hitel az ő kezében van.”

Ennek a társadalmi tanításnak, ahogy láttuk, a „tájhazák” sajátos identitásának védelme és önkormányzata volt a lényege. Ez az önkormányzatiság, mint modell, egyrészt demokratikus, minthogy a „tájhazák” lakóinak (polgárainak) akaratérvényesítését szolgálja, valójában hatékonyabban, mint azok a társadalmi és állami modellek, amelyek nem horizontálisan, hanem vertikálisan képzelik el az akaratérvényesítés politikai mechanizmusát, következésképp minduntalan manipulálni tudják ezt a „népi” akaratot. Másrészt modern, minthogy éppen a huszadik századi európai (és amerikai) fejlődés tanúsíthatja, hogy az önkormányzatiság, a lakóhelyi demokrácia, amely nem csak a községek, hanem a tájegységek és az etnikai vagy kulturális közösségek keretei között is érvényesíthető, szélesebb teret ad az egyén és a közösség akarata számára, mint akár a „tömegdemokráciák”, akár a felülről vezérelt látszatdemokráciák vagy éppen a zsarnoki rendszerek. Valójában a magyar állam területén kívül élő magyar közösségek számára is az önkormányzatiságnak ez az elve adhatna igazi demokráciát, valódi fejlődési lehetőséget.

Németh László „organikus” társadalmi modelljéből nagyon sok minden következett. Nem csak egy valódi és hiteles demokratikus berendezkedés lehetősége, amely ki képes küszöbölni a huszadik századi társadalmak embertelen torzulásait, legyen ezeknek a társadalmaknak a vezető eszméje a liberális piacgazdálkodás, a nemzeti önzés vagy éppen az osztályharc, hanem valóságos kulturális stratégia is, például a felsőfokú oktatás felépítésétől a magyar rádió munkájának megszervezéséig, illetve egy valódi nemzetstratégia, amely ugyanúgy magában foglalta a nincstelen paraszti rétegek felemelésének szükségszerűségét, mint a tőkés rendszer ésszerű szabályozását, a határon túl kisebbségi létbe szorított magyarok iránt vállalt szolidaritást és a közép-európai népek kölcsönös kiengesztelődésének és együttműködésének eszméjét.

Az „organikus” társadalmi modell középpontjában Németh László mindig is az alkotó értelmiséget képzelte el. Nem pusztán arra gondolt, hogy a társadalmat és az államot az értelmiségnek kell irányítania (minthogy ez a követelmény sem érvényesült egyértelműen Magyarországon és a kelet-közép-európai régióban, sem a két világháború között, sem 1945, sem 1989 után: az értelmiség ugyanis nem azonos azokkal, akik valamiképpen hozzájutottak egy diplomához, az értelmiségnek, legalábbis gondolkodásában, függetlennek kell lennie), hanem arra, hogy magának a társadalomnak „értelmiségi társadalommá” kell válnia. Ez is meglepően modern gondolat lehetett a két világháború közötti korszakban, lévén, hogy az „értelmiségi társadalom” csak mostanában kezd megvalósulni a nyugati világ leginkább fejlett, civilizált és kulturált országaiban.

Az „értelmiségi társadalom” eszméje mint hiteles nemzeti stratégia Németh Lászlónak szinte egész életművét átszövi. Egyetlen passzust idéznék itt, azt is a helyzet (a beszédhelyzet) valódi drámaisága miatt: az 1943 nyarán elmondott (és azóta is viták középpontjában álló) Második szárszói beszédet, amelyben Németh László a második világháború után következő új történelmi korszak nem éppen bíztató kilátásaival vetett számot, arra is kitérve, hogy vajon a magyar értelmiség milyen módon és milyen mértékben lesz képes egy bizonyára diktatórikus (és okkupációs) korszakban megőrizni a maga eredeti eszményeit és hagyományait. Az előadó számot vetett az értelmiségi létezés és hivatás várható nehézségeivel, végül mégis ennek a hivatásnak a történelmi értéke és pátosza mellett tett vallomást.

A szárszói beszédet Németh a következőkkel fejezte be: „Én azt mondom: sosem volt ilyen szép értelmiségi embernek lenni, mint ma. Csak az értelmiség hivatását ne felejtsék el. Értelmiségi foglalkozásukat föladhatják, válthatnak munkakönyvet, elmehetnek kapálni, azt azonban ott is tudniok kell, hogy értelmiségi emberek, s ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring mindaz a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a Jövő nagy utópiája is. az osztályok valódi összeölelkezése – egy megtisztult értelmiségi kultúrában.” Ennek az értelmiségéi hivatásnak és magának az „értelmiségi társadalomnak” az eszméje volt Németh László számára az igazi nemzeti stratégia, és ez a „nemzetstratégia” mit sem veszített érvényességéből az elmúlt évtizedek során. Valamiképpen a mai magyar társadalomnak és politikának is a Németh László által megjelölt stratégiai irányt kellene követnie, ez természetesen alaposabb ismereteket és komolyabb felelősségvállalást kíván. Kedvetlenül mondom, hogy mindkettőnek híjával vagyunk. A magyar politikai-közéleti gondolkodás szomorú módon szegényesebbé vált a rendszerváltozást követő negyedszázad során. Hogy miért történt így, nos, az közös önvizsgálatot és alaposabb elemzéseket, eszmecseréket, vitákat kívánna meg.

 


[1] Babits Mihály (1813-1941) költő, regényíró, tanulmányíró, műfordító, a Nyugat körül kialakult irodalom klasszikus képviselője.

[2] Németh László (1901-1975) író, drámaíró, esszéíró, a népi írómozgalom vezető képviselője.

[3] Herder, Johann Gottfried (1744-1803) német filozófus, esztéta, költő, a népköltészet jelentőségének egyik felfedezője.

[4] Schlegel, August Wilhelm (1767-1845) német költő, műfordító, műkritikus, a német romantika egyik úttörője és öccse Schlegel, Karl Wilhelm Friedrich (1772-1829) filozófus, író, műkritikus.

[5] Berzsenyi Dániel (1776-1836) költő és tanulmányíró, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja.

[6] Kölcsey Ferenc (1790-1838) költő, politikus, szónok, a reformkori közélet vezető képviselője, a magyar Himnusz költője.

[7] Móricz Zsigmond (1879-1944) író, a Nyugat irodalmának klasszikus elbeszélője.

[8] Illyés Gyula (1902-1983) költő, regény-, dráma és esszéíró. A Nyugat szerkesztője, a magyar népi írómozgalom vezető személyisége.

[9] Kodolányi János (1899-1969) író, drámaíró, tanulmányíró, a népi írómozgalom egyik vezetője.

[10] Reményik Sándor (1890-1941) erdélyi magyar költő, a kisebbségi tapasztalatok és a keresztény eszmények képviselője.

[11] Kós Károly (1883-1977) író, építész, grafikus, irodalomszervező, az erdélyi magyar irodalom egyik megszervezője, az Erdélyi Helikon című folyóirat szerkesztője.

[12] Sütő András (1927-2006) erdélyi magyar író, drámaíró, a kisebbségi sors megpróbáltatásainak krónikása.

[13] Kányádi Sándor (1929) költő, műfordító, szerkesztő, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb egyénisége.

[14] Dobos László (1930-2011) szlovákiai magyar író, politikus, a Csemadok elnöke, 1969-ben a szlovák kormány minisztere.

[15] Tőzsér Árpád (1935) szlovákiai magyar költő, publicista, tanulmányíró, szerkesztő, a nyitrai pedagógiai főiskola tanára volt.

[16] Cselényi László (1938) szlovákiai magyar költő, esszéíró.

[17] Fehér Ferenc (1933-1994) filozófus, esztéta, kritikus.

[18] Gion Nándor (1941-2002) jugoszláviai magyar író, a vajdasági társadalom krónikása.

[19] Kovács Vilmos (1927-1977) kárpátaljai magyar költő, író, vezető szerepet játszott a kárpátaljai magyar irodalom megszervezésében.

[20] Dupka György (1952) kárpátaljai magyar költő, tanulmányíró, politikus.

[21] Márai Sándor (1900-1989) író, a két világháború közötti magyar irodalom népszerű személyisége, 1948-ban emigrált, az Egyesült Államokban halt meg.

[22] Zilahy Lajos (1891-1974) író, drámaíró, szerkesztő, a két világháború közötti időszak egyik leginkább népszerű írója volt, 1947-ben Amerikába emigrált.

[23] Határ Győző (1914-2006) költő, író, az ötvenhatos forradalom után angliai emigrációban élt. Kossuth-díjat kapott.

[24] Heidegger, Martin (1889-1976) német filozófus, az egzisztencialista bölcselet egyik megalapítója, jelentékenyek irodalmi tanulmányai is.

[25] Wittgenstein, Ludwig (1889-1951) osztrák filozófus, a modern bölcseleti gondolkodás egyik legeredetibb képviselője.

[26] Kosztolányi Dezső (1885-1936) költő, író, tanulmányíró, műfordító, a modern magyar irodalom egyik legnagyobb egyénisége.

[27] Szabó Lőrinc (1900-1957) költő, műfordító, a Nyugat mozgalmának, a modern magyar költészetnek a képviselője.

[28] József Attila (1905-1937) költő, a modern magyar költészet klasszikusa.

[29] Eliot, Thomas Stearns (1888-1965) Nobel-díjas angol költő, a modern európai költészet nagy egyénisége.

[30] Wellek, René (1903-1995) amerikai irodalomtudós, a modern irodalomelmélet képviselője.

[31] Warren, Austin (1899-1986) amerikai irodalomtudós, a modern irodalom-felfogás neves képviselője.

[32] Aragon, Louis (1897-1982) francia költő, regényíró, baloldali közéleti személyiség.

[33] Solohov, Mihail Alekszandrovics (1905-1984) orosz író, az orosz polgárháború krónikása, Nobel-díjas.

[34] Nietzsche, Friedrich Wilhelm (1844-1900) német filozófus, a modern bölcseleti gondolkodás egyik legnagyobb hatású alakja.

[35] Balassi Bálint (1554-1594) költő és katona, a magyar világi költészet első klasszikus képviselője.

[36] Zrínyi Miklós (1620-1664) költő és hadvezér, a török ellenes háborúk kiemelkedő katonai parancsnoka volt. Rejtélyes körülmények között, esetleg egy Bécsből szervezett merénylet következtében halt meg.

[37] Vörösmarty Mihály (1800–1855) magyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja, a reformkorszak legnagyobb költője.

[38] Juhász Gyula (1883-1937) költő, a Nyugat költészetének klasszikus egyénisége.

[39] Rónay György (1913-1978) költő, író, esszéíró, a modern katolikus irodalom nagy egyénisége, a Vigília főszerkesztője.

[40] Dsida Jenő (1907-1938) erdélyi költő, a modern katolikus költészet nagy alakja.

[41] Pilinszky János (1921-1983) költő, esszéíró, a Vigília szerkesztője, a modern katolikus költészet nagy alakja.

[42] Arany János (1817-1882) klasszikus magyar költő, a történelmi epika egyik legnagyobb alakja.

[43] Tompa Mihály (1817-1868) költő, református lelkész, a magyar irodalmi népiesség irányzatában fontos szerepet vállalt.

[44] Ady Endre (1877–1919) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője.

[45] Áprily Lajos (1887-1967) költő, műfordító, a modern erdélyi magyar irodalom klasszikusa.

[46] Szabédi László (1907-1959) erdélyi költő, író, nyelvészprofesszor, a román titkosrendőrség hajszája következtében öngyilkos lett.

[47] Ravasz László (1882-1975) református püspök, teológiai és irodalomtörténeti művek szerzője.

[48] Ordass Lajos (1901-1978) evangélikus püspök, teológus, publicista.

[49] Makkai Sándor (1890-1951) író, erdélyi református püspök, történelmi regényei igen népszerűek voltak.

[50] Tavaszy Sándor (1888-1951) erdélyi író, teológiai tanár, püspökhelyettes, nagy hatással volt az erdélyi magyar irodalomra.

[51] Pascal, Blaise (1623-1662) francia matematikus, fizikus, vallásfilozófus, teológus.

[52] Baudelaire, Charles (1821-1867) francia költő, a modern líra egyik legnagyobb alakja.

[53] Verlaine, Paul (1844-1896) francia költő, a modern költészet egyik megalapozója.

[54] Rimbaud, Arthur Jean Nicolas (1854-1891) francia költő, a modern líra egyik megalapozója.

[55] Jammes, Francis (1842-1910) francia költő, a vidéki élet örömeinek krónikása.

[56] Claudel, Paul (1868-1955) francia költő, drámaíró, a modern katolikus irodalom nagy egyénisége.

[57] Mauriac, François (1885-1970) francia író, a modern katolikus irodalom nagy személyisége.

[58] Cocteau, Jean (1889-1963) francia költő, a szürrealista mozgalom egyik vezető személyisége.

[59] Jacob, Max (1876-1944) francia költő, regény- és drámaíró, a szürrealista költészet  egyik vezető személyisége.

[60] Reverdy, Paul (1889-1960) francia költő, a modern költészet jelentékeny képviselője.

[61] Apollinaire, Guillaume (1880-1918) francia költő, a modern költészet egyik legnagyobb alakja.

[62] Gyergyai Albert (1893-1981) irodalomtörténet-író, esszéíró, műfordító, a budapesti bölcsészkar francia tanszékének professzora.

[63] Sík Sándor (1889-1963) költő, irodalomtudós, piarista szerzetes és rendfőnök, a katolikus megújulás egyik képviselője.

[64] Weber, Max (1864-1920) német szociológus, közgazdász, egyetemi tanár, a modern szociológia egyik megalapítója.

[65] Bethlen István (1874-1946) politikus, 1921 és 1931 között miniszterelnök, ellenezte az ország németbarát elkötelezettségét.

[66] Teleki Pál (1879-1911) államférfi, több alkalommal is miniszterelnök, fellépett a trianoni béke revíziója érdekében, amikor Németország megtámadta Jugoszláviát, öngyilkos lett.

[67] Antall József (1932-1993) történész, politikus, az új Magyar Köztársaság első miniszterelnöke.

[68] Dilthey, Wilhelm (1833-1911) német filozófus, esztéta, a „szellemtörténeti” irányzat megalapítója.

[69] Spengler, Oswald (1880-1936) német történelemfilozófus, a nyugati civilizáció pusztulását jövendölte meg.

[70] Ortega y Gasset, José (1883-1955) spanyol filozófus, a szellemtörténeti iskola neves képviselője.

[71] Huizinga, Johan (1872-1942) holland történész, filozófus a „szellemtörténeti” irányzat egyik megalapozója, főművei az európai középkor szellemiségét mutatták be.

[72] Le Bon, Gustave (1841-1931) francia orvos, filozófus, utazó, Magyarországon is járt.

[73] Frobenius, Leo (1873-1938) német etnológus, az afrikai néprajz és népművészet kutatója.

[74] Toynbee, Arnold Joseph (1889-1975) angol történetíró és filozófus, a civilizációk élettörténetével foglalkozott.

[75] Kerényi Károly (1897-1973) klasszika-filológus, vallástörténész, az ókori kultúra nemzetközileg is elismert tudósa.

[76] Hamvas Béla (1897-1968) filozófus, esszéíró, irodalom- és művészettörténeti tanulmányok szerzője.

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
szerda, 2019, augusztus 7