Közös küldetésben-Katona és lelkész az ember és a nemzet szolgálatában - Ravasz István: A magyar honvédelem eszményének alakulása

 

KÖZÖS KÜLDETÉSBEN

Katona és lelkész az ember és a nemzet szolgálatában

Budapest, Zrínyi Kiadó 2018.

 

Ravasz István:

A magyar honvédelem eszményének alakulása

 

„Kezükkel viaskodtak, de szívükben imádkoztak.” (II. Makk. 15, 27.)

 

A suszter maradjon a kaptafánál, a katonaállományú hadtörténész a régi fegyvereknél, fegyvertényeknél, hadvezéreknél, honvédeknél. Ám ha mégis történetfilozófiai kérdések elemzésébe bonyolódik, hagyatkozzon a nálánál ahhoz jobban értőkre, s munkájában inkább idézze, mint magyarázza őket; amivel egyidejűleg azt is kifejezi, hogy sorai olvasóitól nem várja el: egyetértsenek látásmódjával, hiszen nem ex cathedra nyilatkozik meg. De tegye, ha már Isten ezt a feladatot rendelte számára, hiszen: „Erős meggyőződésem szerint semmi sem lehet méltóbb tárgya a magyar hazafias értelmiség figyelmének és semmi sem használhat többet nekünk, mint a multunk emlékeivel való foglalkozás. (…) Ha szeretjük a nemzetet, melynek tagjai vagyunk; ha érdekeit előbbre akarjuk vinni; ha jelenét szebbé akarjuk tenni és jövőjét biztosabbá: akkor foglalkozzunk múltjával is. Hisz legfőbb kötelességünk, legdicsőbb életcélunk az, hogy hazánkat szolgáljuk; hisz még az is, a ki az egész emberiségnek akarja erejét szentelni, legtöbbnyire csak saját társadalma, saját környezete révén érhet célt. (Gróf Andrássy Gyula[1]

 

A magyar honvédelem eszméjének kialakulása és fejlődése elválaszthatatlan a hittől, s ezerszáz esztendőn keresztül elválaszthatatlan volt a hit mindenkori terjesztőitől és védelmezőitől: a táltosoktól, sámánoktól („Akár a vezérek tanácsa, akár az egyes törzsek nemzetségfőinek a gyűlése volt az a fórum, az ősmagyar autonóm élet éppenúgy megkövetelte az ígét, mint a kardot. A magyar kardnak íge nélkül nem lett volna fénye…”[2]), a katolikus (közismert, hogy Tomori Pál kalocsai érsek a mohácsi síkon halt hősi halált mint a magyar sereg fővezére és legfőbb lelki vezetője; s ezt erősítik Közi-Horváth József, az Actio Catholica országos titkára 1938. március 25-én a rádióban elhangzott szavai: „A nemzeti gondolatnak ebben az országban, ennek a népnek történelmében óriási hivatása és jövendője van. De ezt a hivatást és ezt a jövendőt csak akkor fogja tudni betölteni, ha érzi és vallja azt, hogy a kereszténység és magyarság szorosan összetartozik. Összetartozott a múltban és ha boldogabb jövőt akarunk, össze kell tartoznia a jövőben is.”[3]), majd a protestáns egyházaktól (ez utóbbit hitelesítse a tanulmány záróidézete). De elválaszthatatlan volt a mindenkori néplélektől is.

A néplélek, a haza és a Magyarországi Református Egyház kapcsolatára utalva, az Országos Református Lelkészegyesület 1939. évi ceglédi közgyűlésén Ravasz László (1882–1975), a Dunamelléki Egyházkerület püspöke (1921–1948) és az Egyetemes Zsinat és Konvent püspök-elnöke (1936–1948) kiemelte, hogy „Ez mind a mienk, ez a mi örökségünk, ez a mi szántóföldünk, ezért érdemes élni, meghalni, szükséget látni, vérezni és verítékezni.”[4]

Arra pedig, hogy miért ezeregyszáz esztendőről beszélünk, s nem tágítjuk ki az idő perspektíváját a honfoglalást megelőző vándorlás időszakára, szabadjon ismét Ravasz Lászlóra hivatkozni: „A nomád népeknek a legelőért vívott (…) harcaiba (…) a hasznossági értékelés játszik bele…”[5] – de azzal, hogy ha a szomszéd vagy a távolabbról érkező hódító erősebb, akkor tovább lehet vonulni egy legelővel. Hasznosabb új településterületet keresni, mint felmorzsolódni az erősebbel szemben. Persze: ezt a továbbvonulást sem lehet csak egyetlen vállrándítással elintézni, s ha az új legelők sokban emlékeztetnek is a régiekre, azért azok elhagyása mégiscsak rejt tragikumot is magában. „A magyar tragikus nemzet, amelyik érzi a maga tragikumát, tehát a magyar lélek lényeges vonása valami különös, titokzatos bánat. Valószínűleg még Keletről hoztuk, akkor tapadt reánk, amikor végzetünk első lehelletét beszívtuk. A hontalan, a bújdosó népek bánata volt ez, azé a népé, amelynek nincs otthona, mindig tovább megy és mindig a régire gondol. (…) Nem ismeri a magyart az, aki nem érti meg ezt a bánatot és aki megérti ezt a bánatot, sok mindent megtud a büszke, teljes, békés és boldog nemzeti életről. (…) A magyar bánatban megcsillan az acél fénye, lüktet a vér ereje és zúg a lefojtott, szenvedélyes akarat. Hegyeket mozdító erő, amelynek keserű energiája egyre nő, míg egyszer megrendül a föld és meghasadnak a hegyek és szóhoz jut a hallgató vulkán.”[6]

Ám ezt a tragikumot, noha sosem sikerült a magyar népléleknek leküzdenie, többek között – miként a református püspök is utal rá – éppen a honvédelem szükségének megjelenése, s ezzel párhuzamosan eszméjének kialakulása, majd fejlődése tudta ellensúlyozni. Bármely korban, akár a kuruc kor bujdosóinak érzelemvilágában is.

S e gondolatsor új kérdéseket vet fel. Miért van, hogy a magyar a fájdalmak népe? Miért, hogy a tragikum vele jár, s miért, hogy a két versben, amelyben léte titkát kiáltotta el, jajszó olvasható:

„Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”;

„Népek hazája nagy világ, hozzád bátran kiált: / egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált!”

Különböző, leginkább a dicsőséget hirdető himnuszokat hallva, ez a nemzeti alaphangulat kiemeli a magyart a többi nemzet közül, amely e sorsbeszéddel közelebb jutott a nemzethalálhoz, mint bármely más nemzet. S ez nem hangulat és romantika, ez történelmi valóság, ami törvénybe foglalható. Törvénye pedig így hangzik: a magyar nemzet mindig létében volt fenyegetett, és mindennapi kérdése a lét és nemlét kérdése volt.

Az ázsiai pusztákon hatalmas népek útjába került. Végzetes és csodálatos módon választotta ki e helyet, ahol megtelepedett. Sehol sem lehetett volna annyi veszedelemnek kitéve, mint a Kárpátok medencéjében. A vezérek korában a portyázás halálos kockázat volt, amely felemészthette volna a nemzetet. Miután Szent István a Nyugathoz csatlakozott, életmentő lépése egyben halálos veszedelemmé is vált. S hogy a nemzetek között folyó és a nemzet kebelén belüli küzdelem a keleti magyar természet és a német-római kultúrkör között milyen erőfeszítést kívánt a nemzettől, arról Szent Lászlótól Nagy Lajoson át Hunyadi Mátyásig minden magyar király, Koppánytól Zách Feliciánon át Apafi Mihályig minden magyar felkelő emléke sokat regél. A keleti magyar, a népvándorlás kései csapataként a Kárpátok bérceinek szent koszorújában megtelepedve védelmezője lett a Nyugatnak a keletről átcsapó hullámokkal szemben. (Erre a vonulatra a tanulmány vége felé vissza kell majd térnünk.) S e folyamatba illeszthetők a magyar szabadság zászlaját magasra emelő időszakok, így Báthori István, Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi György, Thököly Imre, Rákóczi Ferenc heroikus vállalkozásai, s az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc. S e sorozatba illeszkedik a ’48-as forradalmárok és ’49-es honvédek dédunokáinak más történelmi környezetben, más folyamatok eredőjeként kirobbant 1956-os forradalma és szabadságharca. De itt kell emlékeznünk azokra a hősökre is, akik az 1914–1918-as Nagy Háborúban és az 1939–1945-ös Totális Háborúban áldozták életüket a Haza védelmének oltárán.

Mindez nem csupán a magyar nemzet életének gyakorlati valósága volt, de a nemzet kisebb közösségeinek és egyes tagjainak lelki megélése is, akár tudatosult bennük, akár nem. Ezt a gondolatot, vagyis a honvédelem eszméjének lélekben foglaltságát terjesztette ki az emberi lét és a társadalom egészére Folba János pápai prelátus, főesperes 1937. június 29-én a budapesti belvárosi főplébánia-templomban, Szent Péter és Pál ünnepére elmondott szentmiséjében: „Az emberben ösztönszerűleg él a védekezés a bizonytalanság ellen. (…) Voltak idők, amikor cézárokra, császárokra bízták a biztonságot: fegyverekre, ágyúkra, szuronyokra. Azután kevés volt nekik egy ember és csináltak társaságot. Az is kevés lett és akkor csináltak népszavazást, parlamenteket és népszövetséget. S mit keres valamennyi? A biztonságot. (…)”[7] Folba egyébként és egyáltalán nem mellékesen 1909-től 1940-ig világi szolgálata mellett egyidejűleg tényleges állományú tábori lelkész, 1945 és 1948 között nyugalmazott vezéresperesként, vezérőrnagy rendfokozatban a rendszerváltás előtti Római Katolikus Tábori Püspökség (Római Katolikus Lelkészi Osztály) utolsó előtti vezetője volt.[8]

Visszatérve a vándorlás és letelepedés határpontjára, a változást, vagyis a honvédelem szükségének megjelenését, s ezzel párhuzamosan eszméjének kialakulását, majd fejlődését ebben a megközelítésben éppen a honfoglalás váltotta ki. A magyarság ugyanis végleg letelepedett, s immár meg kellett védenie településterületét, nem pedig feladva azt, hiszen már nem volt hová továbbvándorolnia. Ravasz László 1938-ban megfogalmazott gondolatai szerint: „Azelőtt övék volt a világ egyik legnagyobb fennsíkja, határtalan pusztaságaival, korlátlan barangolási lehetőségeivel; azután bekerültek a Kárpát-övezte medencébe, körülfogta őket egy óriási gránitkarám, a Kárpát-hegység félkaréja, s a nyílást elzárták az Alpok nyúlványai. Ezt a területet a magyarság sosem tudta kitölteni; nagy összefüggő foltokban helyezkedett el benne és engedte, hogy közöttesen az itt talált vagy ide bevándorolt idegenek építsék meg a maguk életüket.”[9]

Ez az idézet egy újabb, igen lényeges momentumra is felhívja a figyelmet, amely nem választható el a honvédelem eszméjétől. A honfoglalástól (a teljesség igénye nélkül) a gyepűrendszeren, az Árpád-koron, a török-koron és a Habsburg-ellenes felkeléseken át a magyar és nem magyar nemzettudatok XIX. századi kialakulásáig a Kárpát-medence, illetve Magyarország védelmét mindenki egyre inkább magáénak tekintette, aki itt élt. Nem számított, hogy az anyatejjel milyen nemzeti nyelvet szívtak magukba, milyen hitet vallottak („Magyar és zsidó munkában, szenvedésben, bajtársi küzdelemben kialakította a maga együvétartozását.”[10]), egyként, testvérként, vállt vállhoz vetve álltak a vártára és hullatták vérüket a hazájuknak tekintett területek védelmében. Hungarus (sic!) az volt, aki a magyar állam alattvalója volt, annak haderejében feszítette kardját Magyarország védelmére, s ebbe a kategóriába a magyarokon kívül az összes, itt élő nemzet, nemzetiség és nemzettest-töredék (a szlováktól a szerben, ruszinon át a románig, a kazártól a besenyőn, kunon át a jászig stb.) beleszámított. S az is mindegy volt, hogy ez a haderő éppen királyi vagy erdélyi fejedelemségi sereg, nagyúri bandérium, kuruc fejedelmi had, fegyvert ragadott felkelő tömeg vagy nemesi felkelők cifra csapata gyanánt jelent meg a porondon. A megtámadott haza védelme nem tűrt meg semmiféle pártoskodást sem.

Visszautalva a honfoglalásra mint egyfajta önkéntes röghözkötésre, a református püspök utal a jobbággyá, majd paraszttá vált kalandozó szabad lovas lelki átalakulására, egyben a honvédelem eszméjének egyik legfontosabb gyökerére is: „… alaptermészete szerint ragaszkodik a földhöz, erősen összeszövődik a lelke ezzel a világgal… (…) A földhöz való ragaszkodása ösztönös önvédelem. Mint a hogy az akác 8–10 méter mélyre nyujtja gyökerét a sivó homokban, hogy a pusztító szelek ellen szilárd réteget kapva megálljon, úgy a magyar lélek is nagyon mélyen belebocsátotta gyökereit ebbe a földbe (…), hogy a történelem el ne söpörje innen. (…) Meséiben, költészetében nem szerepel a köd, az angol-szász és germán mondavilágnak ez a legfontosabb hangulatcsinálója. Világossága miatt idegenkedik a miszticizmustól (…) Mindezekhez hozzájárul szellemiségének egyszerűsége. Nem a primitívséget értem ezen, hanem az ősi tehetségnek gyermeteg egészségességét és természetességét. A magyar lélek nem bonyolult, nem dekandens, nem kiélt, ereje nem »halk remegésekben« áll, jaj lett volna neki, ha kard és eke helyett »halk remegésekkel« akart volna ezer esztendeig fennmaradni!”[11]

A honvédelmi eszme, a honért való küzdés és a magyar lélek kapcsolatán elmélkedve, érdemes elgondolkodnunk azon, amit erről Makray Lajos prépost mondott a budapesti belvárosi főplébánia-templomban: „Ezt a nemzetet ezer éven keresztül nem a szerencséje tartotta fenn (…) Ezt a nemzetet ezer éven keresztül nem a gazdagsága tartotta fenn (…) Ezt a nemzetet nemcsak kimagasló harci erényei tartották fenn egyedül. Hányszor kellett nekünk elbuknunk és hányszor álltunk szemben százszor erősebb és hatalmasabb ellenféllel? Ezt a nemzetet ezer éven keresztül (…) a lelke tartotta fenn; az a lélek, amely beleivódott ennek a földnek minden rögébe és minden hantjába, minden bércébe és sziklájába, amelyik ott zúgott a rengetegben, mosolygott és játszott a délibábban, messze nézett és világított hófehér havasok csúcsán; ez a lélek, amely ott élt a magyar tánc ritmusában, ott melegedett és fénylett a bölcsődalban és zokogott a temetési énekben. (…) A magyar lélek fénye és tüze a hazaszeretet. (…) Drága kincs nekünk a Haza (…) Rétségei rettenetes csaták emlékét és nyomait hordják s a levegőjében még rezeg a rohamra induló magyarok Jézus kiáltása. Kövei piroslanak az ősök bőven és sokszor ömlött vérétől: ez a Haza!! (…) És ezt a Hazát nekünk szenvedélyesen, teljesen, tüzesen és lángoló szerelemmel kell szeretnünk. (…) A hazaszeretet kötelesség; lelkiismeretbeli, erkölcsi, felelősségteljes szent kötelesség, tett, cselekedet, munka, áldozat, szenvedés és ha kell, halál. (…) A magyar lélek dicsősége az áldozat!”[12]

Mindezeken, tehát akár a magyarság földhöz való ragaszkodásán, akár a Kárpát-medencében élő többi etnikum részvételén – hungarusként – a közös hon védelmében nem sokat változtat az sem, hogy a középkorban és az újkorban azért egészen más alkotói is kimutathatóak a honvédelem motiváló tényezőinek. Ezek egyike nevezetesen az érdek: az urak – nemzetiségüktől függetlenül – saját birtokukat, nagyságukat biztosító egzisztenciájukat (is) védve vonultak hadba, ám ezzel együtt sokat tettek, s ha kellett, életüket adták hazájuk védelmének érdekében (például a szigetvári hős, Zrínyi Miklós), mégpedig tudatosan, ami követhető levelezésükben, esetleg emlékirataikban. Sorsuk pedig összefonódott azokkal, akiket a közép- és az újkorban ők maguk vezettek a hadszíntérre, később pedig együtt sorozták be őket a hadseregbe vagy egyaránt önként jelentkeztek abba, amikor veszélyben volt a haza. A XX. század elején, a Nagy Háborúban már „A lövészárkokban egymás mellé került az úr és a paraszt, egy volt a kenyerük, egy volt a ruhájuk, egy volt a halálos veszedelmük, mindennapi gondolatuk, egy volt az imádságuk és közös volt a sírjuk…”[13]

Az állandó fenyegetettség által kiváltott aktív készenlét a hon védelmére katonává alakította a magyart, társadalmi helyzetétől függetlenül, a honfoglalást követő kalandozások végétől egészen a XX. század első feléig. „Ez a sor betetőződik a magyar aktivitás csúcspontjában, a magyar katona életformájában. Soha senki az ellenkezőt nem állította, minden igaz ember, akár barát, akár ellenség, megerősítette, hogy a magyar egyike a legjobb katonáknak. (…) Beszélek magáról a háborús foglalkozásról s annak gyökeréről, a halálos veszélyű verekedésről. Ebben páratlan volt a magyar ezeréves történelme során bármikor.”[14] Ravasz László 1938-ban megfogalmazott szavait olvasva gondoljunk csupán egyetlen példára, amely a magyar irodalomban is helyet kapott: hogyan állták meg helyüket Eger 1552-es török ostromával szemben a pénzért harcoló királyi zsoldosok (Gárdonyi Géza könyvében Hegedűs hadnagy és társai) és hogyan álltak helyt a várba behúzódott környékbeli jobbágyok.

Ehhez, a magyar honvédelem eszméjének kifejlődéséhez vezető (egyfajta) gondolatsorhoz tegyünk most hozzá egy másikat, egy olyat, amelyre a bevezetésben már utaltunk. Államalapító Szent Istvánról, apostoli királyunkról, pontosabban emlékének vezérfonallá emelkedéséről és nemesüléséről van szó. Ezt pedig Drahos János pápai prelátus, általános érseki helynök fogalmazta meg 1935. augusztus 20-án, Szent István király ünnepén, a Budavári Koronázó Templomban: „A honfoglaló és honalapító szilaj magyar népnek, melynek nyughatatlansága az elszóródás és pusztulás veszedelmét is magában rejtette, különleges és csodálatos módon (…) egy kéz adatott. Az isteni kegyelemtől éltetett, a szentség útján járó királynak és apostolnak, Szent Istvánunknak keze. (…) A Hunyadiakat ez a krisztusi alap tette hazájukkal együtt a kereszténységnek is dicső megvédelmezőivé. Figyeljünk hát (…) a Szent Jobb intésére és ragaszkodjunk ehhez a csalhatatlan és annyi tűzpróbát állt alaphoz és eszerint alakítsuk, formáljuk és reformáljuk életünket.”[15] Ez a jelképes kéz nem adatott meg elődeinknek, a hunoknak, avaroknak és a többi Kárpát-medencei népnek.

Szent Istvánhoz óhatatlanul még egy név kívánkozik: a Magyarok Nagyasszonyáé, akinek alakja, képmása katonai zászlóinkon is oly sokszor, többek között 1848–1849-ben is szerepelt. 1934. október 7-én a királyi udvari várplébánia-templomban Oetter György pápai kamarás erről így prédikált: „… térdre borulunk, nem ugyan azért, hogy az Istenanyát imádjuk, hanem azért, hogy Magyarország Patrónájának közbenjárását kérjük. (…) Ez a közös könyörgés kifejezi a hazánkba vetett hitünket; erősíti a reményünket, mely annyi balszerencse közt és oly sok viszály után sem maradt teljesületlenül; ápolja szeretetünket, mellyel hazánkhoz és nemzetünkhöz ragaszkodunk. (…) Magyarok Nagyasszonyának első ünnepét éppen ezer évvel ezelőtt ünnepeltük, amikor Szent István király felajánlotta neki koronáját és végrendeletében örökségként ráhagyta a magyar nemzetet. Szent volt előttünk mindenkor nemzetünk és hazánk szeretete. (…) Regina coeli – Patrona Hungariae – Az ég királynéja – Magyarország Patrónája. (…) A régiek nem is nevezték őt Máriának, hanem Magyarország királynéjának (…) ismerhetjük a Szűzanya pártfogásának erejét. Ahányszor a déli harangszót imádkozzuk, a nándorfehérvári csata jusson eszünkbe, hiszen ott 1456-ban Patrónánk mentett meg minket. És itt, ahol most állunk, megszentelt föld az, mert nagy és hosszú megalázottságunkból a Mária nevével harcba induló sereg mentette fel Buda várát. (…) Én hiszem, hogy Magyarország Patrónája kieszközli nemzetünknek a kegyelem éltető sugarát. (…) És hiszem, hogy van magyar lélek, mely képes felfogni ezt a csodálatos szent erőt.”[16]

A Magyarok Nagyasszonya tehát fénylő csillagként tűnik fel a magyar (hungarus) nemzettudat egén, ám nem szabad abba a hitbe ringatnunk magunkat, hogy maga a magyar (hungarus) öntudat hibátlan, fényesen ragyogó örök csillag. „Ha végignézzük a magyar történelmet, különösen a mohácsi vész utáni félidőben, minden nagy magyar a nemzeti öntudat ébresztését tűzte ki célul és annak elhanyagolását panaszolta. Zrínyi, Bessenyey, Kazinczy, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, szóval a nagy magyar próféták mindig azt hányják a nemzet szemére, hogy öntudata meggyengült. Nem ismeri, nem becsüli, nem akarja és nem szolgálja eléggé önmagát. (…) Emlékezzünk reá, hogy Széchenyi mily rettenetes erővel ostromolta a nemzeti önhittséget, a szép és nagy szavaknak az áfiumát… (…) Emlékezzünk vissza, Tisza István milyen jeges szélviharral vágott bele a kedves, de ostoba magyar illúziók melegágyába.”[17]

S ha már Széchenyinél tartunk, Ravasz László 1918-ban, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia már eresztékeiben recsegett-ropogott, de még megvolt, gróf Széchenyi Istvánt – nem véletlenül az egyik legnagyobb magyart – összekapcsolta a magyarság ébredésével a vesztett szabadságharcok sorozatának kábulatából. „Széchenyi István (…) próféta volt. (…) Benne a magyar nemzet életakarata lobbant újra fel (…) Széchenyi a nemzeti élet uralkodó gondolatainak: a nemzeti ideálok hirdetésére választatott ki. Mert akkor a magyarnak mindenekfelett eszményekre volt szüksége. A háromszáz éves szabadságharc egyre fokozódó eredménytelensége lassankint megfosztotta ezt a nemzetet minden nagyobbszerű hitétől s illúziónak tüntette fel a nemzet ősi, legfőbb, ösztönös törekvését: a szabadságvágyat. (…) Ebben a világban hangzik el Széchenyi biztatása: a magyar nem volt, hanem lesz.”[18]

Ravasz László vélhetően nem véletlenül idézte éppen gróf Széchenyi Istvánt a Monarchia végnapjaiban. A fiatal huszártiszt, aki megsebesült az egy évszázaddal azelőtt lezajlott napóleoni világháború, 1813. évi drezdai csatájában, lábadozása közben így nyilvánult meg: „Ausztria ezekben a napokban puszta fennmaradásáért küzd, a győzelmei és előrehaladásai ellenére szét kell alkotóelemeire hullania. Minden nap jobban közeledik felbomlásához és ennek egy évszázadon belül be kell következnie…”[19] Jövőbe látás? Az csupán a Mindenség Urának adatott meg. Egy széleslátókörű gondolkodó megsejtése? Döntse el az Olvasó…

Gróf Széchenyi István – s ezzel visszatérünk tanulmányunk vezérfonalához –, még ha a hirtelen fellobbanó szalmaláng-lelkesedés mint magyar tulajdonság ostorozásaként is, de megfogalmazta a magyar lélekben élő honvédelmi eszmét és bátorságot: „Hazafiság, lelkesedés, hű pajtásság (…) személyi bátorsággal párosulva, íme itt vannak tökéletes láncolatban mindazon tulajdonok, melyekbül (…) össze van rakva nálunk nemcsak a jurista és juratus, de a magyar kéményseprőtül felfelé (Széchenyi hosszan sorolja a társadalom tagjait – RI) statusember és tudós is; honnét aztán, ha a vitézséggel kezdett, bátorsággal folytatott, lelkesedéssel tőzsérlett és pajtási lángésszel vezérlett…”[20]

Széchenyi, de inkább fogalmazzunk úgy, hogy a reformkor után következett az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc. A magyar történelem egyik olyan korszaka, amelyben a lelkesedés lángja magasra csapott; persze „széchenyiesen”: nem megosztottság nélkül. E tanulmánynak nem feladata annak elemzése, hogy miért voltak Magyarhonban, akik elhúzódtak mindentől, s – horribile dictu – miért, akik a „fehérkabátosok” oldalára álltak. Az azonban tény, ráadásul a honvédelem eszméjéből és eszményéből (is!) levezethető factum, hogy a „népek tavaszának” forgatagában, noha Európa több nemzete is forrongott, egyedül Magyarországon sikerült ütőképes és hosszabb ideig ellenállóképes reguláris haderőt létrehozni. Tudjuk: nem a semmiből, hiszen kezdetben a császári-királyi hadsereg Magyarországon állomásozó alakulatait a magyar kormány alá rendelték, s nem egy volt közöttük, amely a fegyverletételig kitartott a szabadságharc oldalán. Ezzel együtt is nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a Nemzetőrséget, majd a Honvédséget a forradalomból szabadságharccá fejlődő magyar nemzeti mozgalom hozta létre, s hogy az utóbbi nem maradt el a kor színvonalától. Ezt egyébiránt katonai sikerei is bizonyítják. Összetétele – éppen a nemzetállam kialakulásának viharos periódusában – még a fentebb bemutatott, sokkal régebbi „hungarus” szóval is leírható volna, hiszen a Honvédség soraiban 25-25 ezer szlovák és román, továbbá meglehetősen sok ruszin, német és délszláv (főként bunyevác) anyanyelvű katona harcolt (itt és most nem említve a nem hungarus lengyeleket és olaszokat). S semmivel sem rosszabbul, nem kevésbé hősiesen, mint a Honvédség mintegy 60%-át kitevő, magyar anyanyelvű honvédek. Ide tartoznak – noha nem anyanyelvi alapon – az erdélyi örmények, s egyáltalán nem utolsósorban a zsidók is. S akkor még nem beszéltünk az Aradon kivégzett honvédtábornokokról, akiknek többsége nem magyar származású volt.

A honvédeken túl, de velük egybeforrva, nem szabad megfeledkezni a zsidó/izraelita származású katonák helytállásáról sem, legyenek akár 1848–1849 vagy a két nagy világégés hősei. Az országot, amely a Szent István-i Intelmeknek eleget téve, befogadta őket, hazájuknak érezték. „A magyarországi zsidók a lehető legnagyobb mértékben vettek részt a szabadságharcz fegyveres küzdelmeiben; hangsúlyoznunk kell ezt különös nyomatékkal, mert még mindig fel-felüti fejét az az alaptalan rágalom, hogy a zsidó, mint katona nem állja meg helyét, hogy nem felel meg a háboruban természetes feladatának, sőt nem is arra való.” – ahogy azt dr. Bernstein Béla szombathelyi rabbi könyvében olvashatjuk.[21] „»Nem emlékszem, hogy védelmi harczunk egész tartama alatt – valaha – akár hivatalos jelentést, akár privát tudósitást vettem volna olyat, mely szerint bármely fegyvernemü csapathoz tartozott zsidó honvéd közlegények, al- vagy főtisztek kisebb mértékben feleltek volna meg honvédi kötelességeiknek, mint akármely más vallásu bajtársaik«. Sőt ellenkezőleg, arról is bizonyságot tesz a zsidó honvédek mellett, hogy »ezek fegyelmezettségben, személyes bátorság és szivós kitartásban – tehát minden katonai erényben – derekasan versenyeztek többi bajtársaikkal. És miután az osztrák és orosz főhadakkal a honvédsereg épp azon része – a gyászos végü temesvári csatát kivéve – mindig és nem minden jó siker nélkül állott szemben, melyet én vezényeltem, bátran konstatálhatom, hogy a többi önállóan működött magyar vezérek tapasztalatai sem lehettek e tekintetben az enyémnél kedvezőtlenebbek.«”[22] idézi Görgey (Sic!) Artúrt a zsidó katonák helytállásáról Bernstein.

Noha 1848–1849 eltiprással végződött, a jeles történész, Szekfű Gyula, annak ellenére, hogy ostorozza a hibákat, kivált a trónfosztást, elismeri a magyar honvédelem eszméjéből eredő hősiességet, a bukást nem a nemzetnek, hanem vezetőinek tudva be: „Debrecen után már csak kevés jöhetett: Szeged, Világos, Aradvár. A nemzet hiába küzdött ősi életerővel, haláltmegvető bátorsággal nem többé világszabadságért (…) de a puszta létért, az anyaföld birtokáért (…) egyesegyedül, magára hagyatva (…) A nemzet hősies védelme sikertelenség átka alatt romlott és töredezett a végkataszgtrófáig, mert (…) politikájában hiányzott az előrelátás…”[23] S a magyar lelkületnek, miközben teljesíti a Haza iránt érzett kötelességét, része a „politikai üstökösök” lelkes követése is. Szekfű – egy másik jeles történészre, Kemény Zsigmondra hivatkozva – megállapítja: „A magyarság nem gondolt (…) köztársaságra és detronizálásra, de ment Kossuthtal az úton (…) mert nem gondolkodott, hanem érzett. Kossuth nevének varázsa vitte a nemzetet, mint vitte valamikor Rákóczié is…”[24] Az 1867-es kiegyezés körüli közjogi vitákat elemezve már maga állapítja meg: „A harc nagyszerű eseményei, a fiatal honvédsereg romantikus hőstettei, Branyiszkó és Budavára, Bem hadjáratai, majd a nagyszerű halál, az abszolutizmus embertelen bosszúállása, a nemzeti mártírok vére és az életbenmaradtak gyásza mind összeolvadtak egyetlen képpé, mely a magyarság ősi kívánságait, le nem bírható függetlenségi érzését eleven, életpompás színekben ábrázolta. (…) ’48 megmaradt a magyar függetlenség gyűjtőlencséjének, mely magában egyesíti Bocskai és Bethlentől Rákóczin át Kossuthig minden nemzeti hősünk fogalmát…”[25]

 

A Nagy Háború

Aztán következett a „hosszú XIX. századot” lezáró, 1914–1918 közötti Nagy Háború. Tekintve, hogy mind e tanulmány összeállítása, mind az írást befogadó kiadvány megjelenése a világégés 100. évfordulójának éveire esik, tisztelettel kéretik, hogy az Olvasó nézze el a korszakok közötti arány „megbicsaklását” a Nagy Háború „javára”.

A császári és királyi szegedi 46. gyalogezred III. zászlóaljának parancsnoka 1915 májusában, amikor Olaszország hadat üzent addigi szövetségesének, az Osztrák–Magyar Monarchiának, az etnikailag olasz származású lovag Monte Trbuki Paolo Rizetti alezredes volt. Egy évszázad távlatából az tűnne logikusnak vagy elfogadhatónak, de legalábbis megérthetőnek, ha akkor saját népéhez húzott volna. Nem így történt, sőt megnyilvánulásaiban és cselekedeteiben szemléletesen a sokévszázados magyar honvédelem eszmeisége mutatkozott meg. Az olasz hadüzenet után többek között azt mondta, hogy „Ennél gyalázatosabb dolgot a világtörténelem nem ismer.” Aztán, amikor ezredével még 1915 késő tavaszán átvezényelték a délnyugati (olasz) hadszíntérre, kitűnt hősiességével: sohasem hátulról adta ki azt a parancsot katonáinak, hogy „Előre!”, hanem eléjük állva vezényelte: „Utánam!”. Kereste a hősi halált, mert nem tudta elviselni saját etnikumának pálfordulását. Amikor egy olasz mesterlövész június 2-án szíven találta, katonái külön parancs nélkül rohamra indultak és visszaszorították az olasz alpiniket. Hősi halálának helyét a mai napig megtekinthető emléktábla őrzi a szlovéniai Mrzli vrh oldalában, a Sleme planinán.[26]

Ismerjük – legalábbis Magyarországon –, hogy a politikai és a katonai vezetők közül egész Európában egyedül a magyar királyi miniszterelnök, gróf Tisza István próbált tenni a háború elkerülése érdekében, még a szarajevói merénylet és a hadüzenet közötti hónapban, az ún. júliusi válság idején. Amikor azonban tudomásul kellett vennie, hogy a háború kitört, tanújelét adta, hogy mélyen él benne a honvédelem és az ettől elválaszthatatlan önfeláldozás eszméje. 1914. szeptember 27-én ezt vetette papírra: „… a mai világban mindenkinek ott kell szolgálnia, ahová a sors állítja, s legfeljebb csak abban az irányban tehetek lépéseket – amint például saját fiam esetében is teszem –, hogy ellenség elébe osszanak be olyant is, aki hivatalból békésebb beosztást kapott.”[27] S ugyanez a Tisza István volt az, aki a frontra kérte magát, amikor az új uralkodó, I. (IV.) Károly 1917. június 15-én menesztette. S ott is szolgált, több mint egy esztendeig mint a m. kir. 2. honvéd huszárezred parancsnoka. Felfogásával nem fért össze a „gyáva megbújás”.

A politikus dörgedelmekkel, a költő rímekkel lelkesít. Áchim Géza utász tizedes, aki a bekerített Przemyśl várában Gyóni Géza néven vált a háborúellenesség ismert és a mai napig gyakran idézett költőjévé, 1914. augusztus 1-jén még lelkesítő verset írt: „Ami most készül, szent leszámolás lesz / S nyugalom, áldás, béke a Jövőnek. / Virágos ékes fegyverünk nyomában / Nagy Békeország vasfalai nőnek.”[28]

Az 1914-es mozgósításkor – miként számtalan korabeli fénykép is bizonyítja – a férfiak lelkesen indultak a háborúba. Kapi Béla (1897–1957) evangélikus püspök (Dunántúli Egyházkerület, 1916–1947), akkor körmendi lelkész erről így emlékezik naplójában: „Egyszer jött az üzenet, reggel bevonulunk! És reggel jöttek sorban, csoportosan pántlikás kalappal. (…) Augusztus 15. A helyőrség készen áll. Az indulási parancs bármikor megérkezhetik. Felbokrétázott katonák járják a várost, virágot, zászlót, szalagot kérnek (…) Valami csodálatos kábulatban élünk. (…) Este búcsúzik a város a helyőrség tisztikarától Nekem kell a város búcsúbeszédét tartanom. (…) A hatalmas terem zászlókkal, pálmákkal gyönyörűen fel van díszítve. (…) Eddig a polgárság és a katonaság viszonya sohase lépte át a tartózkodás viszonyát, most a nagy esemény közel hozta őket egymáshoz. Elkerültem a hatáskeltő érzelmi gondolatokat, igyekeztem felemelkedni a történelmi esemény magaslatára.”[29] Vagyis hatáskeltő érzelmi gondolatok nélkül is mindenki a történelmi esemény magaslatán érezte magát – mi ez, ha nem a honvédelem eszméjének meg nem komponált közmegnyilvánulása? Persze később, ahogyan a háború haladt előre, a lelkesedés s vele a pántlikák és a bokréták elenyésztek – de a honvédelem eszméje nem. Ám az 1914-es mozgósításkor még zúgott a lelkesedés, miként ezt a körmendi lelkész naplójának folytatásából is érezheti a kései olvasó: „… mindenfelől könnyes arcok tekintettek felém. A közönség egy emberként feláll, és sírva felzendül a Himnusz. Kezemet szorítja a parancsnok, átölel és megcsókol. Csak ekkor hangzik fel zúgó tapsorkán és éljen, mint ámen a nemzet imádságára.”[30]

A kötelességtudat a nőket is áthatotta, miként Kapi Béla naplójának folyatásából kitűnik. Körmenden egy iskolában kórházat rendeztek be, amelyet az evangélikus lelkész és felesége vezettek. Az egy – korántsem lényegtelen – dolog, hogy egy hivatásos ápolón kívül 8-10 helybéli asszony önkéntesen segítette munkájukat, de azon túlmenően a város nőközössége jóvoltából a sebesült katonáknak „Egyik falnál könyves téka olvasni való könyveket kínál. (…) És mindenütt virág, kézimunka, egyszerű, kedves díszítések. (…) Élelmezésük a kórházak központi konyhájából történt. Bőségesen kaptak, de a mennyiség nem változtatott az egyhangúságon. Krumpli és bab szerepeltek az étlapon, bizony ezt megunták volna a hadfiak, ha hazai csomagok nem adtak volna gazdag pótlást.”[31]

S mit szűrt le az evangélikus lelkész a Körmenden ápolt sebesültek beszámolóiból – legalábbis 1914 kora őszén? „A bajtársi érzés, a sziklahegyekkel borított hazai föld delejes árama sugárzott közöttük, és ugyanazon harcmezőn, ugyanazon zászló becsületéért hullatott vér.”[32] Ez is hozzájárult az egyházi gondoskodás másféle megnyilvánulásához: „Mindannyian éreztük, hogy mindeddig gondoskodás nélkül hagytuk katonáinkat, sebesültjeinket, szükségesnek láttuk egy imádságoskönyv kiadását. Stráner Vilmos teológiai tanár hamarosan összeállította az imádságoskönyvet, s „Lelki fegyver” címen sok ezer példányban erőt, vigasztalást vitt a harctérre, kórházakba és családokba.”[33]

Egy korszak történelmét nem lehet megérteni, ha nem tudjuk magunkat beleélni az adott kor emberének gondolkodásába, mentalitásába. A hon védelme lebegett a katonák lelki szemei előtt akkor is, ha nem magyar földön bocsátkoztak küzdelembe, hiszen azt is a hon védelme részének érezték, ha távoltartják határaitól az ellenséget. Szép példája ennek az 1914. augusztus 16-18-i gorodoki ütközet, ahol a magyar huszárok annak tudatában indultak klasszikus huszárrohamra, hogy orosz géppuskák várják őket a kisváros határában.

A gorodoki ütközet az osztrák–magyar lovasság távolfelderítéséből kibontakozó határcsaták egyike volt a keleti hadszíntéren. A galíciai határra felvonult m. kir. budapesti 5. honvéd lovashadosztály augusztus 15-16-án kelt át a Zbrucz határfolyón. A m. kir. zalaegerszegi 23. lovasdandár (m. kir. zalaegerszegi 6. és pápai 7. huszárezred) 16-án délután Satanow–Skotyniny térségében a 7. huszárezred az orosz 2. kozák Szvodnaja (Kiválasztott, vagyis elit) lovashadosztály egy dandárába ütközött. A m. kir. budapesti 19. lovasdandár (budapesti 1. és pécsi 8. huszárezred) elővédje megtámadta a Łysowody és Gorodok közötti magaslaton észlelt, egy osztálynyi orosz lovasságot, az pedig visszavonult a Gorodok előtti orosz állásokig. Froreich Ernő altábornagy, hadosztályparancsnok a 23. lovasdandár egészét rohamra rendelte ezek elfoglalására, de nem észlelte, hogy a Gorodoktól északra és délre fekvő erdőkben orosz tüzérség települt. A kora délután végrehajtott lovasroham, amelyet gróf Batthyány Béla alezredes, a 6. huszárezred II. huszárosztályának parancsnoka vezetett, az orosz lövegek és géppuskák tüzében összeomlott. A 7/II. huszárosztály Berzeviczy Béla ezredes vezetésével betört az orosz gyalogság állásaiba, így nem tudott visszavonulni a dandár zömével, maradványai hadifogságba estek. A lovasrohamban a 6. huszárezred 3., 4., 5., 6. százada gyakorlatilag megsemmisült, a 23. lovasdandár 17 tisztet, 450 huszárt és 650 lovat vesztett, s az oroszoktól kiérdemelte a „Vörös Ördögök” nevet. Másnap Lysowody térségében egy orosz rajtaütés során hősi halált halt Froreich altábornagy is.[34] Az orosz hadosztályparancsnok, Zsigalin tábornok a csata után kezet szorított a fogságba esett huszártisztekkel, s tökéletes németséggel azt mondta: „Ez egy gyönyörű roham volt. Gratulálok Önöknek. Lovas vagyok, s értem, hogy mi ez. Nem gondoltam, hogy a mai időkben egy ilyen gyönyörű lovasrohamot végre lehet hajtani. Még egyszer gratulálok Önöknek. Személyesen ismerem az Önök felügyelőjét, báró Hauer altábornagy Őnagyméltóságát, és amikor a háború majd véget ér, huszárjainak kiváló teljesítményéhez szívből gratulálni fogok neki.[35]

A kezdeti, az 1914 nyári mozgósításkor tapasztalt lelkesedés tehát lassan elenyészett, ám a honvédelem és a hősiesség eszméje, s a kötelességtudat nem. Kapi Béla körmendi evangélikus lelkész 1915 márciusában, Przemyśl várának elestét követően papírra vetett sorai ezt látszanak igazolni: „… az első lelkes tábor oszladozik, a jelvénnyel dísztett vöröskeresztes nők belefáradtak munkájukba (…) A hős új típusa rajzolódik elő nemes életpéldájukban. Nem megszokott bátorság és halálraszántság. Üres gyomorral igazítják az ágyút, támolygó lábakkal mennek az utolsó rohamra. (…) Csak az éhség fegyverével szemben váltak tehetetlenné.”[36] Tudjuk, hogy a Monarchia legnagyobb erődrendszerét a 130 ezres – kétharmadában Magyarországról odakerült – védők az utolsó pillanatig tartani tudták, s akkor sem az orosz fegyverek győzedelmeskedtek felettük, hanem az élelemkészletek teljes kifogyása késztette őket a vár feladására.

Az egyházak a Nagy Háború folyamán buzdították híveiket, igyekeztek fenntartani a katonákban a honvédelem eszméjét, még akkor is, ha az – miként látni fogjuk – nem hunyt ki belőlük a megpróbáltatások hatására, még a mindennapi halálközelség árnyékában sem. Kapi Béla 1916 elején pásztorlevelet küldött az egyházközségéből frontra került katonáknak. „Sokan elestek oldalad mellől, sok vitéz bajtársadra láttad ráborulni a halál éjszakáját. Sokan megsebesültek. Soknak testét átjárta a golyó, megtépte az acélszilánk. Hallottad jajgatásukat, láttad fájdalomtól eltorzult arcukat, te pedig élsz, erőd, egészséged dacolva állja a nagy zivatart. (…) Áldjuk elköltözött hős testvéreink emlékezetét! Szívünkbe jegyezzük szenvedéseiket, halált megvető bátorságukat, hű kötelességteljesítésüket, mellyel hazánkat, magyar földünket, családi tűzhelyünket, békességes jövendőnket megvédelmezték. (…) Mi pedig szüntelenül imádkozunk érted. Szeretetünkkel és imádságunkkal Isten kegyelmébe ajánlunk. Légy hű a kötelességteljesítésben, kitartó a fáradalmakban, bízó a szenvedésekben. (…) Lelked azt feleli: Senki, senki soha el nem szakaszthat tőled, édes megváltó Istenem. Még a halál sem! Erre is készülj el, hogy az Úr akarata szerint emelt fővel fogadd azt is. Nagy áldozat. Midőn életedet, családi boldogságodat ajánlod fel a hazának.”[37]

A válaszok közül – amelyek széles skálája olvasható a naplóban – talán elegendő egyet idéznünk tanulmányunk témájához. Aláírása az, amely mindent kifejez: „… hóasztalomon írom levelem (…) Szép hazánkért harcoló öreg hős, sírig hű híve”.[38]

S nem csupán az egyházfik és az egyszerű honfiak gondolkoztak így, hanem a politikai vezetők is. Gróf Tisza István miniszterelnök a katonák választójogi törvénytervezetének vitájában mondta a következőket: „A Himnusz hangjainál megy a harcba, azt zengi a győztes csata után, azzal végzi istentiszteletét, bajtársak temetését, azzal kezdi danolását a tábori tüzek mellett. Aki ezt látta és átélte, az nem fogja megsérteni a magyar katonát azzal a feltevéssel, hogy jutalomért küzd és nem azért, hogy megmentse hazáját.”[39]

Az idő kereke gördült előre, a háborús hónapok, majd évek száma gyarapodott. Noha a képzettebb és/vagy olvasottabb, tájékozottabb rétegekben egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felett ellenségei egyre erősebben kongatják a lélekharangot, még reménykedtek abban, hogy ha sikerül a birodalmat megvédelmezniük, ezzel hazájukat is megvédik, s ezáltal – persze a régóta szükségessé vált reformok megvalósítását követően – Magyarhonra szebb és jobb jövendő vár szétdarabolása helyett. Reménységük a hittel megerősítve az egyszerűbb rétegek meggyőződésévé is vált. Nem véletlen (s ez alapvetően a frontkatonákon múlott, tekintet nélkül rendfokozatukra, beosztásukra és otthoni társadalmi helyzetükre), hogy 1918 őszén, amikor a Jó Öreg Monarchia haláltusája megkezdődött, területén nem álltak ellenséges hadseregek katonái. E meggyőződésüket, amelyeket tettekkel bizonyítottak, Ravasz László 1933-ban egyetlen mondatba öntötten fejezte ki: „A nagyszerű halál kockázata az egyetlen kapu a nagyszerű élet felé.”[40]

Talán megérezte előre, talán nem, mindenesetre Ravasz László a Nagy Háború második évében, 1915-ben, még mint bánffyhunyadi lelkész, „A halál életformáló ereje” című tanulmányában emlékezve ezt vetette papírra: „… az örökkévalóság csarnokában nincs befejezetlen kép: a halottak mindig célnál vannak.”[41]

A körkép teljessége érdekében egyáltalán nem lényegtelen, hogy „A világháború kitörését a közhangulathoz hasonlóan a zsidó felekezetek – neológok, ortodoxok és cionisták – egyaránt lelkesedéssel fogadták. Az Egyenlőség című lap 1914. augusztus 2-ai száma kifejezte, hogy a zsidók otthonuknak tekintik hazájukat, melyért készek életüket áldozni. A történelem során először zsidó katonák tömegei indultak a harctérre, hogy a nemrég elnyert egyenjogúságot a hősi halálban is érvényre juttassák. A birodalom fő összetartó erejét jelentő hadseregtől idegen volt a vallási-nemzeti villongás, a szolgálati szabályzat nem ismert zsidót. Az osztrák–magyar hadseregben mintegy 300 ezer zsidó katona harcolt, a tisztikarban 25 ezer zsidó tiszt szolgált, a tábornokok között 25 volt zsidó származású, köztük 8 magyar. A legismertebb báró Hazai Samu vezérezredes, hadügyminiszter (1910–1917) és a teljes hadsereg utánpótlási főnöke (1917–1918).”[42]

S bár nem kifejezetten a honvédelem eszméjét elemzi, mégsem érdektelen végigolvasnunk „A háború és az értékek harca” és „A legnagyobb vereség” című, a Nagy Háború kitörése után néhány hónappal, de még 1914-ben keletkezett eszmefuttatásait.[43]

Az előbbiben példának okáért – s azért ez elválaszthatatlan a honvédelem eszméjétől – a haza védelmére kelő hőst, sőt az általa otthon hátrahagyottakat magasztalja: „… fölibénk magaslik az, aki a hívó szóra elhagyja kényelmes otthonát, csöndes örömeit és zúgolódás nélkül megy a halál elébe. Még nagyobb az, aki önként, kényszer nélkül áll csatasorba, csupán azért, mert hite és eszménye van. Legnagyobbak azok a hitvesek és anyák, akik síró büszkeséggel adták oda szíveik bálványát s mikor holtan kapták vissza, úgy viselték a gyászt, mint a papnők az áldozati ruhát.”[44] Tudjuk, hogy 1914-ben még valóban sokan jelentkeztek önként katonának, s fényképek ezrei tanúsítják, hogy az asszonyok, lányok ugyan sírva, de büszkén búcsúztatták a frontra indulókat.

S ha már visszatértünk 1914 őszéhez, a bánffyhunyadi református lelkész azt is kimondta, hogy „…mi hiszünk az igazság erejében, a becsület szentségében, ügyünk nagyságában. (…) hőseink fegyverében, asszonyaink szenvedéseiben, véneink látásaiban és gyermekeink álmaiban; – mi hiszünk önmagunkban. Hiszünk Istenben.”[45] Hiszünk, tehát bízunk. Óhatatlanul felidéztetik két idézet, amelyek mintegy keretbe is foglalhatnák a Nagy Háborút (kezdet és vég, alfa és omega…) amelyet a kortársak kivétel nélkül fejből ismertek, ám napjainkra (a XXI. század második évtizedére) ez már bizony nem mondható el… Az egyiket egy nagy ember, egyenesen Őfelsége fogalmazta meg a Szerbiának küldött hadüzenettel egyidejűleg kibocsátott, 1914. július 28-ára keltezett, „Népeimhez” címzett manifesztumában: „Bízom népeimben, akik minden viharban híven és egyesülten sereglettek mindig trónom köré s hazájuk becsületéért, nagyságáért és hatalmáért a legsúlyosabb áldozatokra is mindig készen állottak. Bízom Ausztria–Magyarországnak önfeláldozó lelkesültséggel lelt vitéz hadseregében. És bízom a Mindenhatóban, hogy fegyvereimnek adja a győzelmet.”[46] A másikat egy egyszerű ember, ráadásul asszony, Papp-Váry Elemérné, született Sziklay Szeréna öntötte formába, alig valamivel Trianon után: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország föltámadásában! Ámen!”[47]

A következő idézet – amely nem véletlenül illesztetett be a „keret” után, már Trianonhoz vezet át. „Fiaink hűek voltak és hősök voltak a világégésben. Emberfeletti hősiességgel, kitartással védelmezték (…) létében veszélyeztetett hazájukat. (…) A világháború iszonyú súlyának nagyobbik fele a Monarchián belül az ő becsületes vállukat nyomta. A magyar baka négy esztendeig fogcsikorgatva, de zokszó nélkül harcolt hazájáért. (…) Barát és ellenség egyaránt kalappal kezében emlékszik világháborús teljesítményére. Ha eljön az az idő, mikor a magyar baka a hazáján esett szörnyű igazságtalanság jóvátételéért lép síkra, akkor bizonyára olyat művel, amivel világháborús szereplését is homályba borítja.” E sorokat egy olyan tiszt vetette papírra – Ajtay Endre őrnagy – az 1930-as évek elején, aki (miként a fentebb említett, olasz származású Rizetti alezredes) a császári és királyi szegedi 46. gyalogezred tisztjeként harcolt a Nagy Háború frontjain.[48]

Engedtessék meg egy egymondatos kitérő, előre az időben. Az idézet utolsó mondatával összecseng az 1939–1945 közötti Totális Háborúban énekelt magyar katonanóta: „Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép…”

 

Trianon és ami utána következett

Ravasz László már három hónappal a Nagy Háború kitörése után papírra vetette baljós megérzését – amelyet természetesen nem ő egyedül érzett meg előre –, s ha azt nézzük, hogy lelkészként mindennapi kenyere volt a prédikáció, megállapítása óhatatlanul a honvédelmi eszme lángja magasabb lobogásának ösztönzéseként is felfogható, még akkor is, ha ő maga sohasem látta mint katona (mint tábori lelkész) testközelből a lövészárkokat. „Minden háborúban s így a mienkben is, elemi erővel hirtelen úrrá lesz a közösségnek, a nemzeti létnek hasznossága. (…) hát még olyankor, amikor a nemzet léte vagy nemléte forog kockán. (…) olyan drága lesz unokáinknak a haza, amekkora árat mi fizetünk most érte s olyan érdemes lesz késő nemzedékeknek e földön élni, amilyen érdemesnek tartottuk mi meghalni érte. (…) háborúnkban nemcsak az a nagy nemzeti közösség küzd a maga nyers, anyagi fennmaradásáért, történelmi létéért, amelyhez tartozunk, hanem ez a nemzeti élet-halálharc a szellem örökbecsű javainak, az igazságnak, a jóakaratnak, a becsületnek diadaláért foly. Ilyen harcban akár küzdőként, akár szenvedőként résztvenni, a legdrágább ajándék, a legszentebb életlehetőség, ami embernek itt a földön osztályrészül juthat…” – írta fentebb már említett, „A halál életformáló ereje” című tanulmányában.[49]

A honvédelem és a hősi halál elválaszthatatlan kategóriák. Ravasz László, még a Nagy Háború folyása alatt, egy temetési beszédében ezt meg is fogalmazta: „Az ilyen férfiak nem vesznek el, az ilyen férfiak hazajönnek. Hazajönnek (…), nemcsak test szerint, mint ő, akit a szülői szeretet (…) idegen föld katonasírjából lángoló, zokogó országon keresztül hazahozott a családi sírboltba, a megrepedt szívű mennyasszony mellé, hanem hazajönnek lélek szerint a nemzet szívébe, történelmünk szentélyébe, a néplélek legtitkosabb mélyeire. (…) mindenki érezni fogja, hogy az ő haláluk tartotta meg a nemzetet, miattuk lehetünk büszkék magyar voltunkra, veszíthetünk bármit e világháborúban, de az a tény, hogy közöttünk ezer és ezer Rucska Miklós élt, hogy ezer meg ezer ilyen hősi halál gazdagított meg: ez a tény záloga a jövendőnek és kezese a magyarság nagyra hivatottságának.”[50]

Igen érdekes Ravasz László – akkor még – lelkész 1914 októberében papírra vetett meglátása; s éppen a Látások könyvében; olyannyira meghökkentő, hogy egy teológiai képzettség nélküli hadtörténész-muzeológus katona nem is vállalkozhat elemzésére, csupán idézésére: „Ha ez a háború egyént és nemzetet erkölcsi újjászületésre vezet, elveszítve is ezeréves történelmünk legnagyobb diadala lesz…”[51] Azóta tudjuk, hogy elveszítettük, de hogy ez mikor és miként vezetett, s vezetett-e egyáltalán erkölcsi újjászületésre, arról egy évszázada vitatkoznak a világi történészek, társadalomtudósok, politikusok és mindenki más. A következő mondat sokkal inkább értelmezhető, főként teológiai szemmel: „Ehhez a belső győzelemhez azonban hit kell.”[52]

Ravasz László Erdélyben élte át az összeomlást és Trianont. 1908-tól ő volt az Erdélyi Egyházkerület jegyzője, 1918-tól 1921-ig főjegyzője. A háború idején missziós munkát végzett a kolozsvári hadikórházban, közben igét hirdetett a Farkas utcai templomban. 1918-tól hivatalból gondozta a református gyülekezeteket Románia területén. 1920–1921-ben, püspökké választásával összefüggő Budapestre településéig a kolozsvári református teológia rektori teendőit is ellátta. 1918 végén része volt Nagy Károly református, Ferenc József unitárius és gróf Majláth Gusztáv római katolikus püspök az erdélyi magyar egyházak megőrzésére létrejött együttműködési megállapodásában és november 15-i közös pásztorlevelük kiadásában. Erről így emlékezik: „Az első ülésen is jelen voltam és azután is én végeztem a jegyzői teendőket. Majláth testvéri együttműködésre kérte az egyházfőket, ünnepélyesen megtegeződtek, testvéri csókot váltottak s elfogadták és aláírták az általam megfogalmazott közös pásztorlevelet.” A pásztorlevél vége felé ezeket a gondolatokat vetette papírra: „Végül izenjük az aggódóknak és félelmes szívűeknek, hogy minél jobban megbecsüljük mások emberi jogait, annál erősebben ragaszkodunk a mieinkhez. Történelmünkhöz és nemzeti mivoltunkhoz, Magyarország ezeréves birtokállományához halálig hívek maradunk. (…) Bizonyosra vesszük, hogy az a Nyugat, amelynek civilizációját századokon keresztül vérünk hullásával saját hátramaradásunk árán védelmeztük meg, nem fizethet azzal, hogy a civilizáció nevében elalélt testünk elevenen feldarabolja.” S emlékirataiban a püspök ezt teszi hozzá az általa idézett pásztorlevélhez: „De azzal fizetett.”[53]

Mindazonáltal Ravasz László nem vetette el a magyarság Szent István-i Magyarországhoz kötődő érzéseit, közte a honvédelem eszméjét sem. Burkoltan, de elég egyértelműen utal erre Marosvásárhelyen 1921-ben elmondott „A lángész mint emlékezet” című beszédében: „… maradjunk a magunk lelkénél. Az emlékezet forrása az azonosság törvénye: újra ráismerek elmúlt tudatállapotomra. Az egyszer már átélt tudatállapotok nem vesznek el, lelépnek a megvilágított színpadról a kulisszák mögé és várnak új jelenésre. Sokszor észrevétlen suhantak át a színen, népség-, katonaság közé elegyedve úgy, hogy senki sem látta meg. (…) Sokáig vár új jelenésre (…) de azért él és hat. (…) Mikor nagyon, teljesen visszamegyünk a múltba: előre érkezünk. Nagyon emlékezni annyi, mint jövendőt mondani.”[54]

Szinte jelkép, hogy az összeomlás és a forradalmak határán, 1918. október 31-én gróf Tisza István magyar királyi miniszterelnököt agyonlőtték. A nagy formátumú politikus, élete egyik utolsó feljegyzésében, Ravasz László szavaival összecsengő sorokat vetett papírra: „… minden nemzetnek egy levert, letiport férfias küzdelme, ha százezrek vérébe kerül is, melegágya lehet egy jó, egy szebb jövőnek, a vérrel megáztatott talajból kinő a szabadság fája…”[55]

Szebb jövő… A remény hal meg utoljára. Igaz volt ez akkor a magyarság egészére, s külön kiemelésre érdemes, hogy a zsidóságra is; ahogy azt Kiss József zsidó költő 1920-ban írta le „Babilon vizein” című költeményében: „Babilon vizein / Ülünk, sirdogálunk: / Lesz-e feltámadás? / Lesz-e ébredés még? / Kalászba szökken-é / Uj vetésünk szála? / Lenéz-e még Isten / A magyar hazára?”[56]

Ravasz László az összeomlás dacára, egyben szembe szegülve a hátországból a frontok felé irányuló „tőrdöfés” elméletével, a magyar nemzet egészét (s itt nem az 1918–1919-es Magyar Népköztársaságra és Magyarországi Tanácsköztársaságra kell gondolni) nem teszi hibássá, sőt leszögezi, hogy múlhatatlan érdeme a honvédelem eszméjének fenntartása: „Hozok egy cserágat a Hősnek. Nem csak azért, amit a háborúban művelt, hanem azért is, hogy a hősi lelkületet a nemzet ébren tartotta…”[57]

Azt azért meg kell állapítanunk, hogy az 1918–1919-es Magyar Népköztársaság és Magyarországi Tanácsköztársaság kaotikus időszakában sem tűnt el a honvédelem, a – Szent István-i értelemben vett – magyar hon védelmének eszméje, annak ellenére, hogy a hivatalos politika nem képviselte ezt. Az előbbi idején – a teljesség igénye nélkül – a Felvidéken szerveződő magyar nemzeti gárdák saját szülőföldjüket, s ezzel a történelmi Magyarországot akarták megvédeni, minként a Kratochvil Károly ezredes szervezte Székely Hadosztály vagy a kárpátaljai Ruszin Nemzeti Gárda is. Az utóbbi esetében nem a hungarus kifejezéssel van ismét találkánk? 1919-ben, amikor úgy tűnhetett: a március 21-én létrejött új, egyben gyökeresen új típusú államhatalom – amelynek egyéb vonatkozásait történelmi tapasztalatok hiányában az ország lakossága (értve itt nem csupán a magyarokat, de a hungarusokat) nem sejthette előre –, elődjével ellentétben, felvállalja a fegyveres honvédelmet a kielégíthetetlen étvágyú beözönlőkkel szemben, akkor egy röpke történelmi pillanatra az 1914-ben tapasztalt kezdeti lelkesedés is visszatért. Tömegesen jelentkeztek vöröskatonának azok az egyszerű emberek, akiknek szűkebb szülőföldjét már más hatalmak katonáinak csizmái taposták, akiknek még nem, de éppen ettől szerették volna falujukat és családjukat megvédeni, sőt tisztek, akik hazájuk védelmére tett fogadalmuknak akartak eleget tenni, még akkor is, ha a Vörös Hadsereg eltörölte a (tiszti) rendfokozatokat. A honvédelem eszméje vezérelte őket, nem a kommunista hit, hiszen – akkor még – fogalmuk sem lehetett a kommunizmus valóságos arcáról és lényegéről. Jelentkeztek, mindaddig, amíg a politikai folyamatokat nem ismerve úgy hitték, a Tanácsköztársaság valóban a fegyveres honvédelmet és a már megszállt területek felszabadítását tűzte ki célul. Nem véletlen, hogy az néhány hét alatt ütőképes tömeghadsereget volt képes felállítani; s ez ismét a honvédelem eszméjének visszaköszönése. Aztán persze, a katonailag sikeres felvidéki visszafoglaló hadjárat leállítását és a győztes magyar csapatok visszarendelését követően, ugyancsak tömegesen, el is hagyták a Tanácsköztársaság haderejét, amely hamarosan össze is omlott. Ők harcolni akartak a Hazáért, nem pedig politizálni; ám ez már megint egy más tanulmány lapjaira tartozik.

A Néphadsereg, a Vörös Hadsereg és a Nemzeti Hadsereg – nem azonos történelmi értékű – epizódjait követően a magyar véderő visszanyerte a Honvédség megnevezést. Elődei még a Monarchia idején kimunkált harcászati szabályzatok alapján harcoltak, az 1922 után kiépített Magyar Királyi Honvédség harcászati szabályzatait olyasvalamivel egészítették ki, ami nem volt idegen a honvédelem eszméjétől vezérelve, a hon védelmére önként fegyvert ragadó egyszerű magyar ember alakjától. Beledolgozták a magyar nemzet „ősi katonai erényei”-re történő alapozást, amely adott esetben képes ellensúlyozni a számba jöhető ellenségek – Trianon okán alapvetően a szomszédok – számbeli és fegyverzetbeli katonai fölényét. S ez megjelent a katonai, sőt a levente-kiképzésben is. „… a nemzet ősi harci tulajdonságai jobban érvényesüljenek (…) Számban és felszerelésben fölényes ellenséggel szemben is döntő eredményt tudtunk elérni a multban s érhetünk el a jövőben is. A hiányokat határozott és ügyes vezetéssel, az erkölcsi erők kihasználásával, elszánt akarattal, mozgékonysággal és a meglepetés eszközeinek legmesszebbmenőbb alkalmazásával ellensúlyozhatjuk. (…) Éppen ezért fokozottabb az erkölcsi tényezők jelentősége. Végeredményben mindig az ember dönti el a harcot.”[58] Más kérdés, s ismét csak más tanulmány, hogy ez miként „funkcionált” az 1939–1945 közötti Totális Háború éveiben.

A trianoni diktátum utáni Magyar Királyság konszolidációja gróf Bethlen István miniszterelnökségének évtizedére esett. Ravasz László református püspök megítélése szerint „Bethlen István Magyarországa nagyon hasonló volt a fejedelmi Erdélyhez. Mind a kettő parányi állam két óriási nagyhatalom között. A török és német. Kelet és Nyugat birkózása éppúgy meghatározta Bethlen Gábor Erdélyének létét, mint a szláv–germán, orosz–német ellentét lassan kibontakozó feszültsége a Bethlen István Magyarországát. Mind a kettőben a kiegyenlítés politikája őrizte meg az önállóságot és biztosította az ország relatív függetlenségét. Mind a kettő nagy magyar politikát csinált, hogy a kis magyar egzisztenciát fenntartsa. Mind a kettő akkor bukik meg, amikor az ország egyik vagy másik nagyhatalomnak behódol. Különbség az, hogy egyik politika Moháccsal kezdődött, a másik Moháccsal (Trianonnal) végződött, s mindkettő a gyakorlatban az ország integritásáért vívott harcban jelentkezett.”[59]

Persze, egy kései történész tartozik annyival a történelmi tárgyilagosságnak, még ha oly nagy tisztelője is Ravasz Lászlónak s egész életművének, hogy e helyt megállapítsa: a legnagyobb igyekezettel sem tudta magából teljesen kizárni az adott kor – a hatalom által jókedvvel-bőséggel terebélyesített – ideológiai hangulatát. 1921-ben a városban, ahonnan a kormányzó országot indult hódoltatni, a Kolozsvárról átmentett egyetem ottani első tanévnyitóján így fogalmazott: „Túl a Királyhágón, zöld hegyek smaragd lánca közt csillogott a Ferencz József Tudományegyetem (…) a magyar míveltség egyik diadémja. Ma más asszony homlokát díszíti. De mi tudjuk: nem a koronák teszik a királynét, hanem a királyné a koronát. Ti pedig kiverve, szétszórva összegyűltök itt, a nagy magyar Főnix: Szeged városának lángban élő szárnyai alatt s újra megvetitek lábatokat.”[60] Olvashatjuk, s nem csak sorai között, azért a hatalom felé tett gesztusával egyidejűleg beleszőtte beszédébe a magyarság – s beleértve a honvédelem eszméje – feltámadásának vagy inkább megjövendölésének reményét is.

Nem sokkal később, az 1921. október 23-i budaörsi csata hősi halottait temetve ugyancsak a magyarság – s beleértve a honvédelem eszméje – feltámadásának vagy inkább megjövendölésének reményét kiáltotta közzé, ezúttal a magyar ifjúságba, mint a jövő zálogába helyezve hitét: „Vajjon átremegett-e a magyar föld e 12 elesett zuhanására, mint az oltár, mikor rázuhan a gyertya (…) Mi a hősi halottak nemzete vagyunk: mindenünk elvész, de ez az egy kincsünk nő (…) A látható az, hogy megalázott, széttépett hazánkban egymás kezétől esnek el a magyar fiúk; a láthatatlan az, hogy a magyar legnagyobb ellensége: önnön bűneivel szemben is meg tudja védeni hazáját (…) A látható az, hogy a béke szürke hajnalán vértől harmatos a fű; a láthatatlan az, hogy a magyar ifjúság tudja, mi a kötelessége és arcra borulva holttetemeiket ajánlja föl, hogy azon lépjen a Jövendő és a Megújhodás templomába.”[61]

Bár az két esztendővel korábban történt, Brassóban elmondott „A jobbik én” című prédikációjában mintha ezt a gondolatot vinné tovább, ugyancsak a fiatalságot szólítva meg: „A huszár azt mondja, hogy a lova is ő (…) és kettejüknek van egy lelke. Kérdezd meg édesapádat: nem ő-e az a ház, amit maga épített s (…) nem ő-e a gyümölcsös, amit sajátkezűleg ültetett? Kérdezd meg magadat, nem te vagy a szülőföld, nem te vagy a haza? Hát mikor ebbe vágtak bele, nem úgy fájt, mintha a testedbe vágták volna kést? (…) A nevem, a becsületem (…) az mind, mind én vagyok.”[62]

S vezeti még tovább ugyanezt a gondolatsort 1922-ből gyorsírással fennmaradt, „A fehér hajó matrózai” című elmélkedésében, amely a cím által sugallt értelmezéstől eltérően, nem a tengerészből kormányzóvá lett altengernagy-fővezért dicsőíti (akit egyébként tisztelt, sőt baráti köréhez tartozott), hanem a fiatalokat szólítja meg: „Van-e még ország, amelyiknek annyira szüksége volna az ifjúságra, mint nekünk? (…) Megcsonkítva, összetörve, széjjeltépve visszadobták élete kezdetéhez. Történelmünk folyamán – ezer év után – megérkeztünk Pusztaszerre. Neki kell indulnunk újra elfoglalni országunkat (…) és temetőtalpából újra felépíteni. Hol van az akarás hozzá? Hol az energia, a tetté váló honfoglaló szellem? Az első Pusztaszernél ez megvolt, minden egyéb hiányzott. Ma minden egyéb megvolna, ez az egy hiányzik. Ez az erő csak az ifjúságból fakadhat. (…) Felétek ujjonganak köszöntéseink, értetek szállanak imádságaink, lobognak a magyar lelkek fehér keszkenői.”[63]

Ugyancsak Ravasz László egyik jó ismerőse, gróf Teleki Pál, aki nem csupán kétszeres miniszterelnök volt, de világhírű földrajztudós, második miniszterelnöksége idején (1939–1941) Magyarország helyét úgy fogalmazta meg, hogy „Földrajzilag nehezebb helyen egy nemzetnek az országa sem fekszik, mint a mienk. Ahhoz, hogy ezt az országot ezer éven át és a mostani körülmények között is fenntartsuk, olyan nemzet szükséges, amely erős akarattal, szabadságszeretettel, kemény elszántsággal rendelkezik. (…) A mi feladatunk ezekben a rettenetes időkben a világgal szemben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak. (…) Az Úristen nehéz helyre rendelt bennünket, de megálltuk a helyünket és megálljuk most is. (…) Ugyanazon feladatok előtt állunk, mint apáink, nagyapáink és összes őseink.”[64]

De mi is ez a feladat? „Kelet kapujában a magyar mindig őrszem volt és merészen tántoríthatatlan hittel és bátorsággal, veszélytől nem rettegve védelmezte nyugatot. Nyugat népe soha sem becsülte meg ezt a nagy áldozatot. Magyar sors lett vérezni és életünket kockára tenni. (…) Ilyenek voltak a Ti hős elődeitek s kell, hogy ilyenek legyetek Ti is. Amikor vármegyém közönsége nevében átadom ezt a zászlót, kérem tőletek, ha majd hív a Haza, sorakozzatok mögéje, vigyétek előre diadalról-diadalra, őrizzétek meg mocsoktalanul, mert lehet egy zászló viharvert, lehet tépett és rongyos, de maradjon mindig szeplőtlen és hófehér.” – mondta Okolicsányi Imre, Heves vármegye alispánja, Rákóczi brigadérosának távoli leszármazottja avatóbeszédében 1940. június 18-án, az egri „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred zászlószentelésén.[65]

Ezt erősítik meg a reformtus püspök 1938-ban, gróf Tisza István meggyilkolásának 20. évfordulóján elmondott gondolatai (s épp ez az évszám bizonyítja, hogy ez a tanulmány nem kíván napjaink politikai konstellációira, példának okáért a migrációs válságra utalni): „Mikor az iszlám megtapasztalta, hogy az európai keresztyén mívelődést nyugatról nem tudja elözönleni, minden erejét arra fordította, hogy a keleti gátakat törje át és úgy terjessze ki a félhold uralmát Európára. Az útbaeső legerősebb államnak, Magyarországnak összetörése árán… (…) E harcokban legnagyobb ellenállást és keménységet, politikai és katonai szempontból egyaránt a magyar tanúsított…”[66]

Gróf Teleki Pál ehhez hozzáillesztette a kultúraépítés elemét, kiegészítve a mozaikot. „Érezzük a történelmi felelősséget mi, magyarok, önmagunk elmúlt és jövendő nemzedékeivel. Európával szemben, amelyet védtünk, amelynek kultúráját a többi nemzettel együtt építettünk.”[67]

Természetesen leegyszerűsítés volna ex cathedra kijelenteni, hogy a magyarság – többek között saját honának védelmétől vezérelve – csak a keletről érkező fenyegetésekkel és támadásokkal szegült volna szembe. Éppen Ravasz László az, aki erre felhívta a figyelmet az 1938. évi Magyar Református Világgyűlés debreceni megnyitóján: „Gondoljuk el, micsoda pusztításnak volt kitéve ezer év óta a magyar vér! (…) Ezer esztendő óta Kelet és Nyugat mérkőzésében millió meg millió csatornán át áztatta a világnak ezt a végzetes pontját. (…) Mi mindent művelt a magyar virtus arra, nehogy szétporozzék ez a drága életforrás, mint millió bíbor katarakt.”[68]

Ezt, a minden oldalról való fenyegetettség gondolatát erősíti P. Badalik Bertalan, a Szent Domonkos Rend tartományfőnöke (később veszprémi megyéspüspök) 1937. október 3-án – már Sztálin és Hitler mint egy harapófogó két pofájának árnyékában – celebrált szentmiséjében: „A keresztes hadjáratok idejében egész keresztény Európa megmozdult, hogy a Krisztus vérével megszentelt földet visszaszerezze (…) Jaj, ma nem a Szentföldnek visszaszerzéséről, hanem annak a földnek bebiztosításáról van szó, amelyet most még otthonunknak mondhatunk, s amelyet szintén megszentelt az Úr Jézus és a Szűzanya. Veszélyben van ez is. (…) Nézzél keletre vagy nyugatra, olyan mindegy; mindenünnen veszély fenyeget.”[69]

Mindszenty (Pehm) József veszprémi püspök, a későbbi bíboros érsek, hercegprímás 1944-ben ugyanezt már következményeiben is megfogalmazta: „Valóban, a sötétség órája volt az, amely egyszerre szállt az ország fölé Nyugatról és Keletről: a barna és a vörös veszedelem. (…) 1944-ben két elnyomó és embertelen rendszernek seregei, Hitleré és Sztáliné, érkeztek meg maradék földünkre (…) A magyar föld a világtörténelem két legvérengzőbb diktátorának hadszínterévé vált.”[70]

Hadszíntér, honvédelem, honvéd, hősiesség. Visszalépve néhány esztendőt, az újjáéledő XX. századi világháború küszöbén megjelenik, pontosabban újra megerősödik a hősiességből táplálkozó hősiesség gondolata. A Nagy Háború hőseinek áldozata előre vetíti és elvárja a készülődő Totális Háború hőseinek áldozatát. 1936. november 1-jén Mátrai Gyula pápai káplán a budapesti belvárosi főplébánia-templomban ezt a gondolatot ekképp öntötte szavakba: „A vértanúk vére új buzgóságnak, új lelki erőnek és hősiességnek volt mindig az öntözője. (…) Így kell nekünk is élnünk és ilyen hősiességben kell kulminálnia életünknek. (…) legyünk biztosak, hogy mi is csatlakozni fogunk azokhoz a fénylő lelkekhez, akiket ma ünneplünk.”[71]

A hősiesség gondolata Ravasz László református püspöknél eszménnyé nemesül, s ez az eszmény a magyar katonában testesül meg. Ezt a legtömörebben, legközérthetőbben a Nagy Háború egyik doberdói hőse, Nagy Pál gyalogsági tábornok temetésén öntötte formába, 1927 februárjában: „Hajoljunk meg (…) hősiessége előtt; légy áldott ezer halálba belevágtató, márványhomlokú magyar katona! (…) Légy áldva, véres magyar eposz koszorús hőse!” S krisztusi távlatokba kitágítva a magyar katonába helyezi a jobb jövendő reményét is: „A jutalma pedig az , hogy hitét elfogadja Jézus (…) Elfogadja és megáldja azt a magyar hitet, amely a halál völgyeiben ezerszer oltárra tette életét, hogy megvallja az életbe és feltámadásba vetett örök magyar reménységet.”[72] Sőt népfölkelő hadnagy, Désy Zoltán országgyűlési képviselő temetésén – még ha 3 évvel korábban, 1924-ben is – mintha folytatná előző gondolatát: „… kis szürke népfölkelő hadnagyocska-képen elvérzik egy orosz falu szélén (…) Hazajött, hogy szolgáljon tovább. Katonásan jelenti: én vagyok a magyar becsület (…) Mögöttem egy nagy hadsereg áll: a magyar hősi halottak serege (…) mi vagyunk ennek a nemzetnek a legnagyobb ereje.[73]

Vizsgáljuk meg egy más forrás alapján, hogy maguk a katonák mennyire komolyan vették honvédelmi kötelességüket, mennyire érzelmi alapon élték meg a hon védelmének eszméjét. Kapi Béla későbbi evangélikus püspök bátyja, Jenő a Ludovika Akadémia másodévfolyamos hallgatója volt, amikor a lovardában megfázott, vesebajt kapott és ezért, noha évfolyammásodik volt, egészségügyi okból eltanácsolták. Leszerelt, hazatért – a többit mondja el öccse: „… mindennapi kereszthordozás volt, mikor titokban felvette katonai uniformisát, a kettős sávval és kettős gombbal ékesített akadémikus sarzsijával (rendfokozatával), és szobájában zokogva borult két karjára. (…) Sokszor találtam szegényt, mikor magányának zavartalanságát biztosba vehette, régi disztinkciós (rangjelzéses) akadémiai zubbonyában az ablakon át a szomszédos kert felett úsztatva tekintetét, arcán letörletlenül csurogtak könnyei.” Kapi Jenő egyébiránt később jogon diplomázott.[74]

Kapi Béla püspök 1944. március 20-án, a német megszállás másnapján, a Kossuth Lajos halálának évfordulóján celebrált istentiszteleten így fogalmazott: „Meg kell értenünk, hogy a mai történelmi időben a legnagyobb áldozat is kicsivé válik, ha a nemzet létéről, szabadságáról, jövendőjéről szól. (…) A történelemben szabadságot kivívott nemzetet nem a nagyobb, hatalmasabb nemzetek kegye tartja, hanem saját történelmi hivatása. Ezt hívő szívvel a magyar nemzet Istentől kapott történelmi hivatásának nevezzük. (…) Kossuth Lajos ravatalgyertyáinak fénye hulljon nehéz időkben nemzetünkre (…) A szabadságban megállunk, és nem kötelezzük el magunkat szolgaságának igájába. Ámen.”[75]

Akár az előző gondolat folytatása is lehetne, amit gróf Teleki Pál néhány évvel korábban mondott: „Nincsenek kis nemzetek, csak kishitűek, nincsenek kis emberek, csak kicsinyhitűek. (…) Minden magyar ember, aki hazáját részben közvetlenül, részben a hazáján keresztül Istenét szolgálja, az önmagában az egész magyarságot hordozza.”[76]

A magyarországi zsidóság, már a gettósítás és a deportálás árnyékában, de még mindig a magyar hazára hivatkozik. 1944 tavaszán, amikor megkezdődött a zsidók gettósítása, a makói Braun Géza az alábbiak szerint fogalmazott a polgármesternek írott lakhelymeghagyási kérelmében: „A Haza iránti kötelességteljesítésben bátor vagyok megemlíteni, hogy 3 fiam honvédelmi szolgálatot teljesít, közülük a legidősebb a múlt évben Oroszországban eltűnt, a második fiam pedig Szerbiában német fennhatóság alatt van, míg a harmadik fiam az Országba van s alulírott pedig 1918/1919 években ellenforradalmi mozgalomban mint törzsőrmester részt vettem, melyről a szegedi Körlet katonai parancsnokságtól Janky ezredes úr aláírásával ellátott »Igazolvány« szerint igazolást nyertem.”[77]

Noha a téma szinte kimeríthetetlen, a tanulmány terjedelmi korlátainak végét feszegetve, közelednünk kell a második bekezdésben elhagyott, csak ígért záróidézethez. Az, bár – bizonyos szempontból – kiemeli a református egyházat a többi történelmi egyházak közül, hogy ne érje a „részrehajlás” vádja, cáfolatként, s annak bizonyságára, hogy egyenlőnek tekintette a történelmi egyházakat, idézzünk Ravasz László egy 1941-es írásából, amelyben a felsorolást a katolikus egyházzal – annak egy intézményével – kezdi. „Kolozsváron a Farkas utca (…) Olyan, mint egy karcsú, tégla alakú tér. Ez a tér köröskörül van építve Isten dicsőségére szolgáló épületekkel. Egyik betűjét a katholikus Báthori kollégium zárva be, a másikat a csodálatos református templom egyszerű és óriási gotikájával. Kétfelől sorakozik a római katholikus gimnázium, a református gimnázium, a Ferenc József Tudományegyetem, polgári iskola, közben a papok, tanárok öreg, bolthajtásos lakóházai.”[78]

S még pregnánsabban fogalmazta meg ugyanezt a Protestáns Szemle 1917. évi jubileumi számában: „Három-négyszáz esztendő nagyszerű elmeharcai közben kialakul a keresztyén világnézet theológiai oldala (…) Ezzel lett úrrá a keresztyénség a görög szellem legnagyszerűbb alkotása: a platoni filozófia felett (…) Végül ez az egyház csak katholikus lehet, azaz egyetemes, mert ahogy egy az Isten, egy az ő üdvakarata, egy az ő Krisztusa, úgy csak egy lehet a Krisztusnak láthatóvá vált, társadalmi organizmussá vált teste is.[79]

A történész kötelessége, hogy ne csupán a szépet, a jót, a patetikust, a heroikust írja le, hanem – ha volt ilyen – a negatívumokról is szóljon. Noha a korai ökumenizmus a Monarchia haderejében általában jellemző volt a hadszíntereken, s a különböző felekezetű tábori lelkészek oda-vissza helyettesítették egymást, előfordultak ellentétes jelenségek is. Kapi Béla evangélikus püspök, még körmendi lelkészként, 1915-ben rögzítette naplójába: „… egyik hívem harctéri levelében egy kis katolikus imádságoskönyvet küldött, melynek megjelölt helyén a következő sorokat olvasom: »Végezz tökéletes, jó gyónást, Ha pedig idő rövidsége miatt nem lehetne gyónni, akkor majd lelki atyád rövid beszédben előkészít titeket a feloldozásra. Protestáns bajtársaidat is beszéld rá, hogy ők is tegyenek így, jelenjenek meg veled együtt a katolikus lelkész előtt…« (…) És egyszerre megnyílt sírboltból dohos levegő csapja arcunkat. Magyar testvér, odakinn a harcmezőn, felejts el mindent, s halálfélelmek rettenetes perceiben csapj orozva a melletted álló bajtársra, és próbáld vele megtagadtatni a hitét!”[80] A történész, különösen a hadtörténész a háborús források és szakirodalom ismeretében hajlik arra, hogy az imádságoskönyv bejegyzésének célja nem a térítés volt, hanem sokkal inkább az, hogy a szükséghelyzetben, saját felekezetű tábori lelkész hiányában inkább vegye fel a halálosan sebesült katona az utolsó kenetet más felekezetű tábori lelkésztől, minthogy feloldozatlanul lépjen át a másvilágba. A későbbi evangélikus püspök azonban nem tesz említést hasonló írásról protestáns kiadványokban, s ez is történeti forrás.

Hadszíntér, honvédelem, tábori lelkész, hősiesség. Mindazonáltal éppen a katolikus egyház püspöke, Mindszenty József volt az, aki – joggal – hősi halottaknak nevezte a papokat, akik 1944–1945-ben megkísérelték híveiket megvédeni. Ő fogalmazta Grősz József kalocsai érsek, a püspökkari konferencia elnöke számára az 1945. május 24-én kiadott főpásztori szózatot. S ezzel az idézettel vissza is értünk tanulmányunk nyitó gondolatához: honvédelem együtt az egyházakkal. „A lelkipásztorok közül többen hivatásuk teljesítése közben hősi halált haltak, életüket adván juhaikért. Ezek közül külön is megemlítjük br. Apor Vilmos győri püspököt…”[81]

Mielőtt tanulmányunkat egy méltónak vélt idézettel zárnánk, mintegy előrebocsátásként, engedtessék meg bő két évszázadot visszalépnünk a történelemben, hogy a honvédelem eszméjétől ösztönzött magyar néplélek és az egyházak kapcsolatáról megállapíthassuk: ha a politikai és a katonai vezetés valóban magyarnak tekintette az adott, honvédő és/vagy honmentő megmozdulást, akkor az adott pillanatban fegyverben állók mellé önként azok a lelkipásztorok álltak, akik sérelemből és/vagy felbuzdulásból, de magukénak tekintették a fegyvert ragadottak ügyét. A Rákóczi-szabadságharc idejére a kuruc oldalon többek hosszas kutatásával 72 –mai szóval – tábori lelkész nevét sikerült azonosítani, közülük 47 volt református, 20 katolikus és 5 evangélikus. Ugyanekkor a vezérlő „… fejedelem udvarában 4 katolikus, 1 evangélikus és 1 református lelkész szolgált, ugyanis Rákóczi azzal az indokkal hárította el a protestáns egyházak többször megfogalmazott ajánlatát, hogy nem szeretné, ha az osztrákok elleni háborút vallásháborúnak állítanák be.”[82]

S végezetül, nem tagadva és nem csökkentve egyetlen történelmi egyház jelentőségét sem a magyar honvédelem eszméjének kialakulásában és lángjának fenntartásában, Ravasz László az Országos Református Lelkészegyesület 1937. évi székesfehérvári közgyűlésén azzal a gondolattal emelte ki az általa „magyar vallás”-nak tekintett reformátusság szerepét, hogy a magyar nemzet és a magyar haza védőbástyájának nevezte azt: „Megállok azért, mert ez a bástya reám bízatott, falát őseim vére festette, nálamnál különb és jobb előttemjárók kövei alá temetkeztek; megállok, mert ha ez a bástya ledől, vége Magyarországnak…”[83]

 

Irodalom

Adonyi-Naredy Ferenc: A magyar katona a második világháborúban. Kleinmayr, Klagenfurt, 1954

A magyar katona vitézségének ezer éve I-II. Szerk.: Berkó István – Gyalókay Jenő – Markó Árpád – Pilch Jenő, Franklin Társulat, Budapest, 1933

A m. kir. budapesti 1. honvéd huszárezred története 1869–1918. Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest, 1927

BERNSTEIN Béla: 1848 és a magyar zsidók. Magyar Zsidó Könyvtár Kiadóvállalata, Budapest, 1906 (?)

Égi hullámhosszokon. Rádiószentbeszédek. Szerk.: Horváth Géza, Nyitrai–Gönczöl Könyvnyomda, Felsőgalla, 1939

Gabányi János: József főherceg tábornagy. Gutenberg Könyvkiadóvállalat Rt., Budapest, 1931

Herczeg Ferenc: Nagybányai Horthy Miklós. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1939

Kocsor János: „Előüzent Ferenc Jóska”. Tallózás első világháborús emlékek között. Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 4., Békéscsaba, 2014

Lámpás az oltár zsámolyán. Kapi Béla püspök feljegyzései életéről. Szerk.: Mirák Katalin, Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) és Kollégium, Sopron, 2004

Lugosi József – Kiss Gábor: Volt egyszer egy huszárezred. A m. kir. zalaegerszegi 6. honvéd huszárezred története. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Zala Megyei Levéltár, Budapest – Zalaegerszeg, 2009

Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (1920–1945) I-III. Szerk.: Veress Lajos, Danubia-Druckerei GmbH,München, 1972–1974

Merjünk magyarok lenni! Idézetek Teleki Pál gróf beszédeiből és írásaiból. Összeáll.: Máday Béla, Fiatal Magyar Szövetség, Budapest, 1943

Mindszenty József: Emlékirataim. 4. kiadás. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1989

Östör József: Tisza István saját szavaiban. Auktor Könyvkiadó, Budapest, 2006

Papp Vilmos: Őrállók. Nevezetes presbiterek. Kálvin János Kiadó, Budapest, 2003

Pehm József: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora. Zrínyi Nyomda, Zalaegerszeg, 1934

Ravasz László: Emlékezéseim. Szerk.: Gyökössy Endre, A Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1992

Ravasz László: Isten rostájában I–III. Franklin Társulat, Budapest, 1941

Ravasz László: Látások könyve. 2. kiadás. Studium, Budapest, 1924

Ravasz László: Legyen világosság I–III. Franklin Társulat, Budapest, 1938

Ravasz László: Orgonazúgás. 2. kiadás. Studium, Budapest, 1922

Ravasz László: A halál árnyékában. Temetési beszédek. Sylvester, Budapest, 1927

Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következett. 3. kiadás. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1935

Trianoni Szemle Évkönyv 2015. Szerk.: Szidiropulosz Archimédesz, Trianon Kutatóintézet Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2015

Varga A. József: Katonák – lelkészek. Tábori lelkészek. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2010

Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság. Szerk.: Szigethy Gábor, Neumann Kht., Budapest, 2003

 


[1] Andrássy Gyula gróf, ifjabb: Bevezető. In: Magyarország címeres könyve (Liber Armorum Hungariae). Szerk.: Alap Gyula – Dongó Gyárfás Géza – Gorzó Bertalan – Magasházy Béla – Osváth Lajos – Pálmay József – Pethes Kálmán – Romhányi János, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1913, 7. o.

[2] Ravasz László: Legyen világosság – III. Franklin Társulat, Budapest, 1938 (a továbbiakban Ravasz: Legyen világosság), 47. o.

[3] Égi hullámhosszokon. Rádiószentbeszédek. Szerk.: Horváth Géza, Nyitrai–Gönczöl Könyvnyomda, Felsőgalla, 1939 (a továbbiakban: Égi hullámhosszokon), 91. o.

[4] Ravasz László: Isten rostájában – III. Franklin Társulat, Budapest, 1941 (a továbbiakban Ravasz: Isten rostájában), 64. o.

[5] Ravasz László: Látások könyve. 2. kiadás. Studium, Budapest, 1924 (a továbbiakban Ravasz: Látások könyve), 89. o.

[6] Ravasz: Isten rostájában – III. 214–216. o.

[7] Égi hullámhosszokon 161. o.

[8] Varga A. József: Katonák – lelkészek. Tábori lelkészek. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2010 (a továbbiakban Varga: Katonák – lelkészek) 164–174. o.

[9] Ravasz: Isten rostájában – III. 246. o.

[10] Ravasz: Isten rostájában – II. 313. o.

[11] Ravasz: Isten rostájában – III. 249–251. o.

[12] Égi hullámhosszokon 269–275. o.

[13] Ravasz: Isten rostájában – III. 277. o.

[14] Ravasz: Isten rostájában – III. 253–254. o.

[15] Égi hullámhosszokon 172–174. o.

[16] Égi hullámhosszokon 203–208. o.

[17] Ravasz: Legyen világosság – III. 227–228. o.

[18] Ravasz László: Széchenyi hatásának a titka. In: Ravasz László: Orgonazúgás. 2. kiadás. Studium, Budapest, 1922 (a továbbiakban Ravasz: Orgonazúgás), 23. o.

[19] Ács Tibor: Széchényi katonaévei. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1994, 73–74. o.

[20] Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következett. 3. kiadás. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1935 (a továbbiakban Szekfű: Három nemzedék), 22–23. o.

[21] Bernstein Béla: 1848 és a magyar zsidók. Magyar Zsidó Könyvtár Kiadóvállalata, Budapest, 1906 (?), 21. o. (a továbbiakban Bernstein)

[22] Bernstein 31. o.

[23] Szekfű: Három nemzedék 155. o.

[24] Uo. 180. o.

[25] Uo. 218. o.

[26] Négyesi Lajos: 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben. Hadimúzeum Alapítvány, Budapest, 2007, 17–20. o.

[27] Östör József: Tisza István saját szavaiban. Auktor Könyvkiadó, Budapest, 2006 (a továbbiakban: Tisza István), 28. o.

[28] Kocsor János: „Előüzent Ferenc Jóska”. Tallózás első világháborús emlékek között. Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 4., Békéscsaba, 2014, 47. o.

[29] Lámpás az oltár zsámolyán. Kapi Béla püspök feljegyzései életéről. Szerk.: Mirák Katalin, Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) és Kollégium, Sopron, 2004 (a továbbiakban Kapi: Lámpás az oltár zsámolyán), 122–124. o.

[30] Uo. 124. o.

[31] Uo. 125–126. o.

[32] Uo. 126. o.

[33] Uo. 127. o.

[34] Lugosi József – Kiss Gábor: Volt egyszer egy huszárezred. A m. kir. zalaegerszegi 6. honvéd huszárezred története. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Zala Megyei Levéltár, Budapest – Zalaegerszeg, 2009, 21–23. o.

[35] A m. kir. budapesti 1. honvéd huszárezred története 1869–1918. Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest, 1920, 50. o.

[36] Kapi: Lámpás az oltár zsámolyán 136–137. o.

[37] Kapi: Lámpás az oltár zsámolyán 147–150. o.

[38] Uo. 152. o.

[39] Tisza István 61. o.

[40] Ravasz: Legyen világosság – I. 303. o.

[41] Ravasz: Látások könyve 40. o.

[42] Szarka Lajos: A magyar–zsidó együttélés története 1918-ig. In: 2012. május 25. XVI. évfolyam 21. szám.

[43] Ravasz: Látások könyve 82–93. és 94–96. o.

[44] Ravasz: Látások könyve 92. o.

[45] Ravasz: Látások könyve 93. o.

[46] Pesti Napló LXV. évfolyam 178. szám, Budapest, 1914. július 29. címoldal.

[47] Rátfai Emese Judit: Hiszekegy. In: Vitézi tájékoztató XXIX. évfolyam 1. szám, Budapest, 2010, 47–48. o.

[48] A volt cs. és kir. 46. gyalogezred világháborús története 1914–1918. Szerk.: Ajtay Endre, Délmagyarország Hírlap- és Nyomdavállalat Rt., Szeged, 1933, 3–4. o.

[49] Ravasz: Látások könyve 90–91. o.

[50] Ravasz: Látások könyve 300. o.

[51] Ravasz: Látások könyve 93. o.

[52] Uo.

[53] Ravasz István: Ravasz László és a Nagy Háború. In: Trianoni Szemle Évkönyv 2015. Szerk.: Szidiropulosz Archimédesz, Trianon Kutatóintézet Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2015 (a továbbiakban: Trianoni Szemle Évkönyv 2015), 138. o.

[54] Ravasz: Orgonazúgás 32–35. o.

[55] Tisza István 49. o.

[56] Kiss József: Esteledik, alkonyodik. Pantheon Irodalmi Intézet R.-T., Budapest, 1920. 26. o.

[57] Ravasz: Isten rostájában – III. 209. o.

[58] Harcászat szabályzat I. rész. Harcászati elvek. M. kir. Honvédelmi Minisztérium – Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest, 1939

[59] Trianoni Szemle Évkönyv 2015, 140. o.

[60] Ravasz: Orgonazúgás 51. o.

[61] Ravasz: Orgonazúgás 53–54. o.

[62] Ravasz: Orgonazúgás 70–71. o.

[63] Ravasz: Orgonazúgás 81–82. o.

[64] Merjünk magyarok lenni! Idézetek Teleki Pál gróf beszédeiből és írásaiból. Összeáll.: Máday Béla, Fiatal Magyar Szövetség, Budapest, 1943 (a továbbiakban: Teleki Pál), 21–22., 30., 34. o.

[65] Szepes Mária: „Az ősök sírjai avatják az országot hazává”. In: Dorozsmai Napló XXIII. évfolyam 10. szám, Szeged, 2012. október 29., 4. o.

[66] Ravasz: Isten rostájában – III. 224. o.

[67] Teleki Pál 17–18. o.

[68] Ravasz: Isten rostájában – III. 232. o.

[69] Égi hullámhosszokon 201. o.

[70] Mindszenty József: Emlékirataim. 4. kiadás. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1989 (a továbbiakban Mindszenty: Emlékirataim), 38–39. o.

[71] Égi hullámhosszokon 224. o.

[72] Ravasz László: A halál árnyékában. Temetési beszédek. Sylvester, Budapest, 1927, 87–89. o.

[73] Uo. 164. o.

[74] Kapi: Lámpás az oltár zsámolyán 53., 67. o.

[75] Kapi: Lámpás az oltár zsámolyán 521–522. o.

[76] Teleki Pál 9. o.

[77] Makó története 1920-tól 1944-ig (Makó Monográfiája 6.). Szerk.: Tóth Ferenc, Makó Város Önkormányzati Képviselő-testülete, Makó, 2004, 288. o.

[78] Ravasz László: Előszó Janovics Jenő: A Farkas utcai színház (Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1941) című könyvéhez. Az előszó eredeti kézirata, amelyet a püspök saját kezével gépelt, a szerző birtokában van.

[79] Ravasz László: Hitbizonyosság és reformáció. In: Ravasz: Orgonazúgás 10–11. o.

[80] Kapi: Lámpás az oltár zsámolyán 141. o.

[81] Mindszenty: Emlékirataim 64. o.

[82] Varga: Katonák – lelkészek 35. o.

[83] Ravasz: Isten rostájában – III. 43. o.

Típus: 
Könyvtár
Tartalom dátuma: 
szerda, 2019, augusztus 21