Lelkiismeret

Lelkiismeret

Görögül szüneideszisz, latinul conscientia

Az értelem aktusa, ítélet, mellyel a személy a egyetemes ismeretét egy meghatározott helyzetben alkalmazza.

A jelenben azáltal teszi ezt, hogy cselekvésre vagy a cselekvés megtagadására indítja az akaratot; a múltra vonatkozóan úgy, hogy visszatekintve megítéli a cselekedetet vagy magát a személyt, aki azt elkövette; a jövőre vonatkozóan úgy, hogy eligazít a további döntésekben. - A lelkiismeret az erkölcsiség alapfeltétele. Jóllehet a lelkiismeret elaltatható és megölhető, létezése nem kérdéses. A vallástörténészek és a néprajzkutatók szerint minden népnél ismert tapasztalat (akkor is, ha nincs külön kifejezésük rá), hogy a lelkiismeret szavának teljesítése belső békével, nem teljesítése belső nyugtalansággal, lelkiismeretfurdalással jár (amennyiben lelkiismeretét az ember nem ölte meg).

Mivel a lelkiismeret az értelem aktusa, s egyben vissza is hat az értelemre, a lelkiismeret művelése és fejlesztése az ember belső, lelki egészségének, szellemi erejének és intelligenciájának feltétele (önismeret).

Az Ószövetségben nincs külön héber szó a lelkiismeretre, de képekben beszélnek róla (A bölcsesség könyve17,10-ben a görög szüneideszisz szerepel). A Teremtés könyve 3,7-11 mesterien mutatja be a rossz lelkiismeretet az ősszülők bűnbeesése után a testvérgyilkos Káinban (Teremtés könyve 4,10-12), és Dávidban (Sámuel második könyve 12; 13; 50; A zsoltárok könyve 5). Gyakran használják a lelkiismeret helyett a szív kifejezést (Sámuel második könyve 24,10; Királyok első könyve 2,44Jézus, sírák fiának könyve 37,13;  A zsoltárok könyve 17,3; 51,19; . János első levele 3,13-21).  

Az evangéliumokból a szüneideszisz szó hiányzik. A lelkiismeret valósága és fogalma azonban nagyon hangsúlyosan jelen van. Jézus ugyanis a hegyi beszédtől kezdődően a belső világról, a szívről beszél (Evangélium Máté szerint 5,8; Evangélium Márk szerint 7,20-23; Evangélium Lukács szerint 6,45;. János első levele 3,19), ami az értelem működését, a lelkiismeretet is magában foglalja. Az ítélet, ami miatt Jézus a világba jött (Evangélium János szerint 9,39), személy szerint a lelkiismeretben kezdődik el. A megtestesült Igében ugyanis a lelkiismeret megkapta a tévedhetetlen erkölcsi törvényt és a tökéletes mintát, amihez cselekedeteit és önmaga személyét mérheti. A jó lelkiismeret hasonlóságot (azonosságot), a rossz lelkiismeret lényeges eltéréseket állapít meg az ember és a kapott minta között. A különítéletben a lelkiismeret az ember életének egészét látja mérlegen: ha hitt, akkor már korábban „átment az ítéleten” (Evangélium János szerint 3,16-21), hiszen folyamatosan az isteni szempontok szerint ítélte meg magát. Ezzel szemben a hitetlenség a lelkiismeretnek rosszaságát okozza, mely folyamatosan bántja-furdalja az embert, s a kárhozatban örökre megmarad (Evangélium Máté szerint 9,43-ban „férgük nem hal meg, tüzük nem alszik ki”).

Jézus a vallás benső vonatkozásait és a szándék tisztaságát hangsúlyozza (vö. Evangélium Máté szerint 6,22; Evangélium Lukács szerint 11,34 - a test világa a szem), kiemelve, hogy az Atya mindent tud, lát a rejtekben is (vö. Evangélium Máté szerint 6,1.4.6.18; Evangélium Lukács szerint 11,34-36; Evangélium János szerint 3,19-21. A rossz lelkiismeret Júdásban (Evangélium Máté szerint 27,4) és Péterben (Evangélium Máté szerint 14,72) mutatkozik meg.

Szent Pál használja a szüneideszisz szót (A rómaiaknak írt levél 9,1; Második levél a korintusiaknak 1,12; Első levél Timóteusnak 1,5.19; 3,9; Második levél Timóteusnak 1,3; Levél Títusznak 1,15;  Levél a zsidóknak 13,18). Pál szerint a pogányoknak az a lelkiismeret, ami a zsidóknak a Törvény (A rómaiaknak írt levél 2,14), azaz saját törvényük és viszonylagos autonómiájuk van (14,5; Levél a kolosszeieknek 2,16); ugyanakkor az is megmutatkozik, hogy az ember tud a lelkiismeretéről: a lelkiismeret tanú szerepét tölti be (A rómaiaknak írt levél 2,15). Pál beszél a saját apostoli lelkiismeretéről is, mely nem vádolja, és mint a keresztények belső meggyőződésére hivatkozik rá (Második levél a korintusiaknak 1,12; 4,2; 5,11; Második levél Timóteusnak1,3;. Az apostolok cselekedetei 23,1; 24,16).

A kérdés kapcsán, hogy fogyaszthatnak-e keresztények áldozati húst, Pál a téves lelkiismeretről is beszél, amely téves volta ellenére is kötelez (1Kor 8,7-12 és 10,25-29). A pasztorális levelekben megmutatja a lelkiismeret sajátosan keresztényi vonásait: tiszta, jó, feddhetetlen (Első levél Timóteusnak 1,5.19; 3,10; 4,2; Második levél Timóteusnak 1,3; Levél Títusznak 1,15;. Péter első levele 3,16.21; Levél a zsidóknak 13,18).

 

A zsidóságnak nem volt külön kifejezése a lelkiismeret fogalmára sem Jézus korában, sem a rabbik idejében, de kidolgozott tanítása sem arról, hogy a lelkiismeret az erkölcsi tettek tanúsítója és ítélőszéke. A rabbinista irodalomban a lelkiismeretnek a jóra és a rosszra való hajlam közti harc felel meg. Különös módon ez a küzdelem nem az emberben zajlik a tettei nyomán, hanem inkább démoni v. mitológiai jellegű. A lelkiismeret fogalmának valamivel világosabb megfogalmazását tartalmazza, ha csak szórványosan is, a Tizenkét pátriárka testamentuma (Ruben végrendeletében már a lelkiismeret szó is szerepel). A judaizmus kibontakozásával inkább a külsőségesre, a törvény szerinti tettekre fordítottak figyelmet, semmint a személyes tettek létrejöttének lélektani indítékaira, amivel a befelé fordulás (ismerd meg magadat) is háttérbe szorult.

Az egyházatyáknál már a Didakhé, a Barnabás-levél, Antiochiai Szent Ignác, Alexandriai Kelemen és Órigenész szóltak a lelkiismeretről. Szent Ágostonnál a lelkiismeret Isten hangja a lélekben. Főként a Vallomásaiban ír a lelkiismeretről, de más műveiben is gyakran beszél róla 

A szentek képes nyelvében a lelkiismeret a lélek várának őre, az értelem csiszolója Isten, de a világ dolgaiban is (Sziénai Szent Katalin).

 

A lelkiismeret fajtái:

Az időt tekintve lehet:

visszatekintő, ha a múltról;

egyidejű, amikor a cselekvést kísérően ítél;

jövőbe néző, ha előttünk álló kérdésben ítél.

Lényegét tekintve lehet vagy rossz.

A jó lelkiismeret:

helyes, ha mindenben megegyezik Isten és az Egyház parancsaival, ill. állapotbeli kötelességeinkkel;

biztos, ha határozottan, kételkedés vagy ingadozás nélkül ítél az egyes esetekben;

éber, ha a nehezen fölismerhető helyzetekben is jelez;

hűséges, ha nemcsak a nagy és fontos, de a legjelentéktelenebb dolgok esetén is figyelmeztet, mégpedig a legjobb tudásunk és igyekezetünk szerinti megoldásra.

A rossz lelkiismeret:

téves (hibás), ha megengedi azt, amit Isten, az Anyaszentegyház v. a hivatásbeli kötelesség tilt, vagy nem a törvény igazi szelleme szerint kötelez;

tág (laza), amikor látszólagos vagy semmitmondó okokból megengedi a tiltott dolgot, csekélységnek mutatja a bűnt, bocsánatosnak a halálos bűnt stb.;

farizeusi, ha nagynak és fontosnak tartja a külsőségeket és a kis dolgokat, de az igazán nagy és fontos dolgoknál a törvény szellemét semmibe veszi;

aggályos, ha a cselekedet végrehajtása után alaptalanul nyugtalankodik, bűnt követett-e el, vagy sem;

kétes, ha nem tud dönteni, ingadozik a jó és a rossz, a megengedett és tiltott dolog között;

alvó (tompa), ha csak a nagy dolgok iránt érzékeny, a kisebbek érintetlenül hagyják; g) kihalt, ha a nagy és fontos kötelességek iránt is érzéketlen.

A jó lelkiismeret szavát mindig követnünk kell, ellene cselekednünk sohasem szabad, mert a lelkiismeret számunkra Isten akarata. Amit parancsol, meg kell tenni, amit tilt, nem szabad megtenni; amit megenged, megtehetjük. Cselekvés előtt tehát mindig kérdezzük meg a lelkiismeretünket, mit tegyünk? Ez a lelkiismeretre figyelés megfontolttá és kiegyensúlyozottá teszi az embert.

Kétes lelkiismerettel sohasem szabad cselekednünk. Előbb szerezzünk bizonyságot arról, hogy az illető dolgot megtehetjük-e, vagy sem. Jó lelki könyv és  tapasztalt lelkivezető eligazíthat.

Ha egyszerre két kötelességet kellene teljesítenünk, és nem tudjuk, mit tegyünk, a következőket kell szem előtt tartanunk:

a természeti törvénye előbbrevaló a parancsolt törvénynél, az egyház törvénye a világi törvénynél, a kinyilatkoztatott törvény az emberi törvénynél;

a tiltó törvény mindig előbbrevaló a parancsoló törvénynél;

a jog szerint kötelező előbbrevaló a szeretetből kötelező cselekedetnél;

ha a kettő közül nehezen tudunk választani vagy nem tudunk helyesen dönteni, és mégis dönteni kell, nem vétkezünk, akármelyiket is választjuk. (erkölcsi rendszerek)

A lelkiismeret nevelése egész életen át tartó feladat. A jó lelkiismeretet finomítja, ha a megismert és átgondolt isteni igazságokat meggyőződésünkké tesszük és napjainkat azok szerint igyekszünk átalakítani; ha lelkiismeretünket gyakran és jól megvizsgáljuk, s szavát a legjelentéktelenebb dologban is őszinte jóakarattal követjük. Bármiképpen is nyilvánulna meg a rossz lelkiismeret, mindenkinek kötelessége tanulás vagy kérdezés útján megszerezni a szükséges ismereteket, és lelkiismeretét ezeknek megfelelően módosítani és javítani. Ennek elmulasztásáért az ember felelős és számon lesz kérve.

A II. Vatikáni Zsinat tanítása a lelkiismeretről:

„Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja, mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat, a kellő pillanatban fölhangzik szívében: »ezt tedd, amazt kerüld!« Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, melynek engedelmeskedni maga az ember méltósága, és szerinte ítéltetik meg. A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében.” (Gaudium et spes  16) A zsinat síkra száll az ember joga mellett, hogy lelkiismerete szerint élhessen (Gaudium et spes    26, 87).

II. János Pál pápa a Veritatis splendor enciklikájában a 20. század tévedéseivel szemben megerősítette, hogy a lelkiismeret ítélete a személy erkölcsi jóságát vagy rosszaságát mondja ki, a törvény elé állítja az embert, és az ember „tanúja” lesz: tanúja törvény iránti hűségének vagy hűtlenségének, azaz erkölcsi igazságának vagy rosszaságának. A lelkiismeret az egyetlen tanú: ami a személy bensőjében történik, az mindenki más szeme elől rejtve van. A lelkiismeret tanúságát egyedül a személy felé mondja ki, és viszont, egyedül a személy ismeri a lelkiismeret szavára adott válaszát. (57)

A lelkiismeret az ember dialógusa Istennel, a törvény Szerzőjével, az ember ősképével és végső céljával. Tanúskodik az embernek az ember erkölcsi igazságáról vagy rosszaságáról, ugyanakkor Isten tanúsága is, akinek szava és ítélete behatol az ember belsejébe egészen lelke gyökeréig, s határozottan és kedvesen engedelmességre szólítja föl. (58)

A lelkiismeret az erkölcsi cselekvés konkrét szabálya. Praktikus ítélet, azaz olyan ítélet, mely közli, hogy az embernek mit kell vagy mit nem szabad tennie, illetve értékel egy már bevégzett cselekedetet. (59)

A lelkiismeret az objektív, egyetemes törvény szavát hallatja, ezért követni kell. De a lelkiismeret nem törvényhozó, hanem tanúsítja a természetes erkölcsi törvény és a gyakorlati értelem tekintélyét a legfőbb jóra való hivatkozással, melynek vonzerejét az emberi személy érzi és parancsait elfogadja. (60)

A lelkiismeret nem önkényes, hanem a igazságát követi.

A lelkiismeret mint egy cselekedet megítélése nem mentes a tévedés lehetőségétől. Olykor a lelkiismeret legyőzhetetlen tudatlanság (ignorantia invincibilis) miatt tévesen ítél, anélkül, hogy emiatt elveszítené méltóságát. Ez azonban csak akkor igaz, ha az ember törekszik a jó és az igazság megismerésére, és bűnös szokás miatt a lelkiismeret nem lesz fokozatosan vakká (Gaudium et spes  16).

A Zsinat e néhány mondata összefoglalja azt a tanítást, melyet az Egyház a századok során dolgozott ki a téves lelkiismeretről. A lelkiismeret nem tévedhetetlen bíró: tévedhet. Mindazonáltal a lelkiismeret tévedése lehet legyőzhetetlen tudatlanság gyümölcse, azaz fakadhat olyan tudatlanságból, melynek a cselekvő nincs tudatában és egymaga nem tud tőle megszabadulni. Ilyen esetben a lelkiismeret nem bűnös (ahogy a Zsinat mondja: nem veszíti el méltóságát), mert jóllehet valójában másképp irányít, mint az objektív erkölcsi rend, mégis annak nevében szüntelenül beszél az igazságról, melyet a cselekvő alanynak őszintén keresnie kell. (62)

A vétkesen téves lelkiismeret viszont bűnös. A helyes lelkiismeret esetében az ember az objektív igazságot teszi; a téves lelkiismeret esetében az ember tévesen valami olyat tesz, amit szubjektíven igaznak tart. De mindig különbséget kell tenni az erkölcsi jóval kapcsolatos szubjektív tévedés és az objektív igazság között, mely értelmes célként áll az ember előtt; és nem tehető azonos értékűvé a helyes lelkiismerettel végrehajtott tettel az, amelyet téves lelkiismereti ítélettel cselekszenek. A legyőzhetetlen tudatlanságból vagy nem bűnösen téves ítéletből fakadó tett nem mindig beszámítható a cselekvő személynek; de a cselekedet ebben az esetben is rossz, a jó igazságához mérve rendetlenség marad. Továbbá a föl nem ismert jó erkölcsileg nem gyarapítja a cselekvő személyt: nem tökéletesíti és nem készíti elő a legfőbb Jóra. A lelkiismeret bűnös, amikor vétkesen téves, azaz „amikor az ember keveset törődik a jó és az igazság keresésével, vagy amikor a lelkiismeret bűnös szokás miatt szinte vakká válik" (Gaudium et spes 16). A lelkiismeret deformálódásának veszélyeire utal Jézus, amikor figyelmeztet: „A test világossága a szem; ha tehát a szemed tiszta, az egész tested világosságban lesz; de ha a szemed rossz, egész tested sötét lesz. Ha tehát a világosság benned sötétség, mekkora lesz maga a sötétség!” (Evangélium Máté szerint 6,22-23) (Gaudium et spes 63)

A lelkiismeretet hasonlóvá kell alakítani az igazi jóhoz. Az Úrhoz és a jó szeretetéhez megtért „szív” a forrása a lelkiismeret igaz ítéleteinek. Ugyanis „hogy meg tudjuk ítélni, mi az Isten akarata, mi a jó, mi kedves és tökéletes előtte” (A rómaiaknak írt levél 12,2), nagyon fontos ismerni Isten törvényét általában, de ez nem elegendő: elengedhetetlen a hasonlóság, a „természetbeli hasonlóság” az ember és az igaz jó között. Ez a természetbeli hasonlóság az ember jó elhatározásaiban gyökerezik és növekszik: az okosságban és a többi sarkalatos erényben, és még inkább a hit, a remény és a szeretet isteni erényeiben. Ebben az értelemben mondta Jézus: „aki az igazságot cselekszi, a világosságra jön” (Evangélium János szerint 3,21). A keresztények lelkiismeretük alakításához igen nagy segítséget találnak az Egyházban és annak Tanítóhivatalában, miként a Zsinat mondja: „A keresztényeknek lelkiismeretük alakításában gondosan figyelembe kell venniük az Egyház szent és biztos tanítását. A katolikus Egyház ugyanis Krisztus akaratából az igazság tanítója, s feladata hitelesen hirdetni és tanítani az igazságot, aki Krisztus, s ugyanakkor tekintélyével tisztázza és megerősíti az erkölcsi rendnek azokat az elveit, melyek az emberi természetből fakadnak.” /Dignatatis Humanae 14/. Ezért az Egyház tekintélye, amikor ezekről az erkölcsi kérdésekről nyilatkozik, semmiképpen nem sérti a keresztények lelkiismeretének szabadságát: egyrészt azért nem, mert a lelkiismeret szabadsága soha nem az „igazságtól”, hanem mindig az „igazságban” való szabadság; másrészt azért nem, mert a Tanítóhivatal a keresztény lelkiismeret számára nem idegen igazságot hirdet, hanem olyat, melyet a lelkiismeretnek a hitből eredően már birtokolnia kell. Az Egyház mindig és csakis a lelkiismeret szolgálatára cselekszik, segítvén, hogy ne sodródjék ide-oda a téves emberi tanítások szeleitől (Levél az efezusiaknak 4,14), hogy le ne tévedjen az ember igaz javának útjáról, hanem főként a nehezebb kérdésekben biztonsággal érkezzék meg az igazságba, és meg tudjon maradni benne. (Dignatatis Humanae 64)

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
péntek, 2014, július 25