Lét

Lét

Latinul esse

Az egész bölcseletet megalapozó ontológia alapfogalma: a minden létezőt átfogó valóság-elv.

A magyar nyelv és gondolkodás számára látszólag teljesen idegen, mivel a van állítmányrészben (görög esztin, latin est, s minden belőlük származó nyelv használja) volna megragadható, amit a magyar nem mond ki.  

A lét, a létező és a létrejövetel Parmenidész (Kr. e. 540 k.-480) óta a nyugati bölcselet egyik alapkérdése. Parmenidész szinonimaként használta e két szót, s állította: megismerni és lenni ugyanaz, a kérdés csak az, minek köszönheti az egyes létező létét, s úgy vélte, a lét mozdulatlan, nem állítható róla, hogy „lett”.

Platón (Kr.e.427-347) szerint a sokféle, a keletkező, változó dolgok, a részleges értékek a tökéletesben, az egy-ben gyökereznek, annak ideáiból részesednek (participáció).

Arisztotelész (Kr.e.384-322) inkább a létezővel foglalkozott: az nem más, mint a magánvaló (szubsztancia) és annak járulékai (akcidens). A konkrét dolgok valami lehetőségi tényezőből (ősanyag) nőttek ki, s valamilyen lényegi elv (forma) határozta meg őket ilyenné vagy olyanná. A felsőbbrendű létezők önmagukban fönnálló formák, ezeknek végső létesítője a mozdulatlan Mozgató, az önmagát megismerő isteni értelem. Ilyen értelemben a metafizika a legfőbb létező tudománya, teológia.

Az újplatonikusok Platón öregkori tanítását vették át: a végső alap nem a lét, hanem a vagy az egy eszménye, ebből származik a lét, abból aztán a lényeg (úzia), de még az is fölötte áll a létezőknek. Egy Porfüriosznak (232-305) tulajdonított Parmenidész-kommentár először fogalmazta meg a lét és létező ma is hangsúlyozott különbségét: „az Egy túl van a lényegen és a létezőn, nem létező és nem is lényeg”, az „egyedüli, aki valóban létezik”, a „tiszta lét” (esse sincerum).

Boëthiusnál (Anicius Manlius Torquatus Severinus Boëthius, 480-524) viszont egyértelmű lét és létező megkülönböztetése: „Más a lét és az, ami van”. A lét  mindenekelőtt Isten, az első lét, akiből származik az összes létezők léte.

Ez a világos megkülönböztetés homályba merült a középkorban, a skolasztika és így Aquinói Szent Tamás (1225-1274) is az arisztotelészi metafizikát követte. De Tamás is ismerte, alkalmazta a boëthiusi megkülönböztetést, hogy lét és létező úgy állnak szemben, mint ige és melléknévi igenév. Tanította, hogy az egyes konkrét dolgok lényegét a lét-aktus „ténylegesíti”, de mindkettő (és így minden konkrét létező) mögött ott van az általános lét (esse commune), amely minden tökéletesség foglalata (perfectio omnium perfectionum). Ez az ált. lét azonban még magában foglalta a lehatárolhatóságot, ezért túlmutat önmagán az önmagában fennálló létre (esse subsistens), Istenre.

Johannes Duns Scotus (1265-1308) a létezőt (ens), a mindenre érvényes „közös természetet” tekintette legfőbb fogalomnak, amiből az egyetemes lényegek és az egyedi létezők levezethetők. A létezők két összetevője: a lényegi lét (esse essentiae) és a létezés (esse existentiae). Utóbbi az előbbinek módja, meghatározó tényezője, amely azonban nem változtatja meg a lényeget.

Francisco Suárez (1548-1617) és a spanyol újskolasztika szintén a létezőt tekintette a metafiz. fő tárgyának, az ens azonban itt már nem a valóban létező, hanem csak annak neve, melynek fölosztása Suárez szerint: végtelen és véges létező, magánvaló és járulék, term. és észbeli létező.

A lét-fogalom René  Descartes-tal (1596-1650) jelent meg újra, elsősorban mint isteni lét, amelyhez a véges (emberi) szellem önmagába-tekintés, önismeret révén jutott el.

Az empirizmus átvette a descartes-i önelemzést, de nem fogadta el elméletét a „velünk született eszmék”-ről. Christian Freiherr von Wolff (1679-1754) a metafizikát materiális jellegű tudománynak tartotta, mely axiómákból indul ki. Szerinte a létező áll a középpontban, amely nem más, mint a lehetséges, vagyis ami ellentmondásmentesen elgondolható. Immanuel Kant (1724-1804) az elméleti megismerést a tapasztalásra szűkítette le. Szerinte a létnek vagy ittlétnek nincs valós állítmánya, merő „adottság”, amely csak alanyi oldalról ragadható meg.

Ezen az úton továbbhaladva Johann Gottlieb Fichte (1762-1814) és Friedrich Wilhelm Joseph Schelling  (1775-1854) a bölcseletet úgy tekintették, mint az abszolút Én tudományát. Az Én főleg a korai Schelling-művekben nem más, mint a lét, amely szemben áll az általa létrehozott dolgokkal, késői műveiben pedig az abszolút alap, amely maga a lét illetve az egyedül valós létező.

A legátfogóbb és legegyedülállóbb képet Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) nyújtotta a létről, Logikájában (a lét és a szellem filozófiájában) a lét a „meghatározatlan közvetlenség”, az „első, legabsztraktabb és legszegényesebb meghatározás” az Abszolútumról. Az Abszolútum azonban nem egyszerűen lét, azaz abszolút azonosság vagy magánvaló, a spinozai panteizmus értelmében, hanem szellem és alany, amely idő fölött álló dialektikus folyamatban eszmévé határolta le magát, amely önmagáról tudó igazság, össz-igazság, hozzáférhetetlen élet, de aztán elidegenedett önmagától, és „világ”-gá, természetté lett, majd ismét visszatért önmagába.

Századunk egzisztencialista irányzatai a tárgyi lét helyett az alanyi létet (egzisztencia) helyezték előtérbe, ennek fenomenológiai elemzését kívánták nyújtani, bár épp Martin Heideggernek (1889-1976) köszönhető, hogy napjainkra egyértelművé vált: az ontológia feladata nem a létező, hanem a lét  vizsgálata. N. Hartmann ezért nem-metafizikai ontológiáról beszél, de katolikus gondolkodók /Jacques Maritain (1882-1973), Étienne Gilson (1884-1979)/ is igyekeztek a lét-kérdést árnyaltabban kezelni.

A lét és létező különválasztásához a nyelv elemzésével juthatunk el. Nem véletlen az, hogy szinte minden nyelvben megkülönböztethető egy igei (főnévi igenévi) forma (lenni, esse, Sein) és egy melléknévi igenévi (létező, ens, Seiende). Előbbi valamilyen cselekvést, utóbbi a cselekvés alanyát v. valamilyen tárgyat akar kifejezni. Maga a nyelv is föltételezi tehát a mindent átfogó lét-folyamat és az általa éltetett egyes dolgok különbségét. Megerősíti ezt a különbségtételt a logika is. A fogalomban mindig valamilyen dologról, létezőről állítunk valamit. Az már további kérdés, hogy ez lehet önmagában megálló (szubsztancia) vagy hordozót (akcidens) föltételező állítás, de mindkét esetben a létezők köréről van szó. Az ítéletben már a lét is hangsúlyozott szerepet kap, a copula (az est) formájában. Abban, hogy kimondjuk valamiről: „van”, azt föltételezzük, hogy lényege maga is a lét valamilyen származéka, meghatározott megjelenési formája. Az ítéletben kifejezett ismeret így elvezet a legátfogóbb fogalomig, a létig. Az egyes létezők és azok tulajdonságai ennek az ált. létnek módjai, a lét  megismerésük a priori előföltétele, megelőz minden lényeget.

Az ismeret-elemzés, mint láttuk, addig a minden lényegi tökéletességet magában foglaló, legátfogóbb fogalomig vezet el, melyet létnek nevezünk. Az is belátható, hogy ez a lét-teljesség nem lehet szétrakható, időbe-térbe zárható, így nem anyag-jellegű. Mivel a létezők köréből viszonylag még az ember ragad meg legtöbbet belőle, épp megismerése és akarása révén, joggal mondhatjuk úgy, hogy az önmegfigyelésnek és a cél-kivetésnek (megismerés és akarás) meg kell lennie a lét-teljességben is, magyarán: az önmagában álló létnek értelme és akarata van, nemcsak „fennáll”, hanem megismeri és akarja is önmagát (az általa képviselt tökéletességeket). A teológia mindebben a Szentháromság titkának „vázlatát” látja: az abszolút létben megismerhető és megismerő (lét és ismeret) kettőssége rajzolódik ki (vö. Atya-Fiú viszony), valamint az akarható és az akart fogalompárja (vö. a Szentlélek, mint az Atya és Fiú lét-egységének, érték-állításának, akarásának „eredménye”, összegzője, a Szeretet Lelke). Emberi megismerésünk és akarásunk az az „egzisztenciális szféra”, amelyben valami visszatükröződik ebből a léten belüli folyamatból (ha nem is abban az értelemben, ahogy Hegel gondolta, hogy ti. az abszolút szellem bennünk térne vissza önmagához, bennünk ébredne öntudatra), de megismerése és akarása valóban bennünk válik leginkább „formálissá”, míg az öntudatlan létezőkben csak törvények, programok formájában van jelen.

 

 

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2015, június 15