Megjelenés a médiában - 1999

Megjelenés a médiában - 1999

 

A HONVEDELEM A NEMZET ÉRTÉKEINEK VÉDELME

Új Ember, 1999. március 14.

Ladocsi Gáspár tábori püspök a NATO-csatlakozásról

Március 12-én a magyar külügyminiszter átadja a hazánk csatlakozásáról szóló dokumentumot, és ekkor Magyarország az Észak-Atlanti Védelmi Szerződés tagjává lesz. Az esemény jelentőségéről Ladocsi Gáspár katonai ordináriust kérdeztük.

Ez egy újabb, konkrét lépés Európa egysége felé. Amely mutatja, hogy mi, magyarok is - nemcsak geográfiailag, hanem a szellemiséget tekintve is - Európához tartozunk. Konkrét biztosítékokat is jelent ez az ország számára: gazdasági, politikai és katonai vonatkozásban egyaránt. És természetesen kötelezettségeket is. A tényleges csatlakozás nem egyetlen ünnepélyes aktus, hanem hosszabb folyamat. Ha megtaláljuk annak módját, hogy ne pusztán megtörténjék velünk a csatlakozás, hanem mi vegyünk részt benne - kicsinységünk ellenére is a testvérek, a barátok, a közös célokra szövetkezők egyikeként -, akkor hozhatja meg a várt eredményt.

Két kihívással jár ez a folyamat. Az egyik maga az integrálódás: hogyan tudunk csatlakozni, képesek vagyunk-e közös célok érdekében cselekedni. A másik legalább ennyire fontos: eközben hogyan tudjuk megőrizni identitásunkat, miképpen tudunk azok maradni, akik-amik vagyunk. Jól meg kell tehát ismernünk azt a közösséget, amelyhez csatlakozunk, de helyes önismeretre és a saját értékeink tudatára és képviseletére is szükség van. Így tudjuk valóban gazdagítani azt a közösséget, amelyhez csatlakozunk.

Örömmel és büszkén vettem tudomásul, hogy meg vannak elégedve a Cipruson és Okucanyban szolgálatot teljesítő magyar katonákkal. Okucanyban magam is fölkerestem őket karácsony előtt a miniszterelnök úr társaságában.

A magyar tábori lelkészet számára mit jelent a NATO-hoz való csatlakozás?

Sok kapcsolatot, ismeretet, tanulást. Magyar katonák vannak a boszniai Okucanyban és Cipruson, közös hadgyakorlatokat tartanak a különböző NATO-országok területén: ezen feladatok teljesítői között ott vannak a tábori lelkészek is. Tanulnunk kell, hogyan látják el szolgálatukat ezen a téren is azok, akiknek már nagyobb praxisuk van mindebben.

Május 3-8. között tartják az olasz tábori érsekség - amelynek mintegy kétszázhúsz papja van - "egyházmegyei " szinódusát. Olasz kollégáink a tábori lelkészi szolgálat identitásáról, a katonák és családjuk segítéséről, valamint a katonák lelkületének formálásáról tanácskoznak. A szinódus utolsó napjaira a világ összes tábori püspöke - mind a harminchat - hivatalos.

Ehhez a rendezvényhez csatlakozik az idén a tábori püspökök négyévenként esedékes találkozója, melynek mottója: "Krisztussal a béke védelméért és szolgálatáért". Előadások szólnak majd arról, miképpen jelenik meg a katona alakja az újszövetségi Szentírásban.

Fontos, hogy a napjainkban elburjánzó erőszak és az erőszakmentességet, pacifizmust hirdető mozgalmak terjedése közepette tudatosítsuk, mit tanít erről az Evangélium. Az első keresztény századok katonaemberének erényeiről szóló előadás megtartására engem kértek fel - , ami nagy megtiszteltetés a számomra.

Hány tábori lelkész működik jelenleg a magyar hadseregben?

Tizennégy, és van két kispapunk. Egyikük az olasz tábori érsekség római szemináriumában tanul. Másik katonatisztként, alezredesi rendfokozattal kezdte tanulmányait a nyíregyházi görög katolikus teológiai főiskolán, egy-két éven belül sor kerülhet pappá szentelésére. Mellettük tizennyolc pap kisegítő lelkészi státusban támogatja a munkánkat.

A magyar hadsereg átalakításáról évek óta szó van. Egyre rövidül a sorkatonák szolgálati ideje, hallani arról, hogy a távolabbi jövőben megszűnik a sorkötelezettség. Érinti-e ez valamiképpen a tábori lelkészi szolgálatot?

Nekünk nem ezek a legfőbb problémáink. Évek óta tevékenykedünk ugyan, de még mindig nem mondhatjuk, hogy teljes egészében megismertük volna a hadsereget, s hogy igazán ismertté vált a szolgálatunk a hadseregen belül. Hogy egy egészen gyakorlati példát is mondjak: a legtöbb helyen vannak már imatermek, de nincsenek hittankönyveink. Végezzük munkánkat, és közben próbáljuk megteremteni és javítani ennek a munkának a feltételeit, körülményeit.

Kicsi, de ütőképes hadseregre egy nemzet védelme érdekében szükség van. És nemcsak háborús helyzetben. Láthattuk: az árvíz vagy a rendkívüli havazás idején is segítettek a katonák. A nemzet, a haza védelme ugyanakkor nemcsak a katonák felelőssége. Fontos volna, hogy helyes honvédelmi tudat alakuljon ki a magyar társadalomban. Mert a honvédelem korántsem csak a határok őrzését, az esetleges támadások elhárítását jelenti. A honvédelem a nemzet értékeinek, anyagi, szellemi, erkölcsi javainak ápolását és védelmezését is jelenti.

k.t.

 

ARCKÉP

Ladocsi Gáspár, katolikus tábori püspök

Magyar Demokrata, 1999. augusztus 12.

Negyvennyolc éves vagyok, negyvenegy évesen lettem püspök. Én magam is meglepődtem rajta, mert ez többnyire nem az a kor, amikor az embert ilyen helyzetbe hozzák. Nagyon nagy kihívás tábori püspöknek lenni, ötven év kimaradás után. Ez alatt az ötven év alatt nagy a homály, a titkolódzás hiányérzet ebben a dologban. A legtöbben arra gondolnak, hogy a kiskatonákkal van az ember, pedig nagyon fontos a katonacsaládok viszonyulása a valláshoz, vagy a hitéletük megélése a mindennapokban. Az átlag magyar család a lelke mélyén vallásos; a nagyszülők templomba jártak, a második nemzedék elszakadt és vallás nélkül nőtt fel, a harmadik nemzedék pedig keresi. A kereső nemzedék - én így szoktam jellemezni a fiatalokat. Manapság tipikus, hogy a szülők a gyerekeiket megkeresztelik, szeretnék olyan iskolába járatni - ha nem is egyháziba, - de olyan helyre, ahol az értékeket megőrzik, és jelentős részben templomban esküsznek. Lehet, hogy divatból, de tételezzük fel, hogy nem, ennél többről van szó. Végül, mert erről is beszélnünk kell – a szüleiket, a házastársukat, természetes, hogy pappal szeretnék a legtöbben temettetni. Persze Isten óvjon attól, hogy fiatal katonákat kelljen temetnem.

Miféle többletet kell nyújtania egy tábori lelkésznek?

Az én feladatom attól több és nehezebb, hogy egy ateista-marxista múltú hadseregbe kerültem szolgálni a kezdet kezdetén. Amikor a munkámat kezdtem, alapvető magatartásom a figyelés volt. Pontosan tudtam, hogy nem azzal kell kezdeni, hogy lerohanom a katonatiszteket az evangéliummal. A dolgok ennél egyszerűbbek. Leülök valakivel beszélgetni, hogy van a családja, hogy látja a dolgokat, s egyszer csak megszólal a telefon, hogy az édesanyja kórházban van, műtik. Ilyenkor kérdeznek meg engem, hogy ki tudnék-e küldeni egy papot? Sokáig ókeresztény irodalomtörténetet tanultam, tanítottam, görögből, latinból megcsináltam egy csomó fordítást, mégis az volt számomra a legnagyobb tanulság, hogy az emberekre is oda kell figyelni. Nemcsak a vallási életüket érintő problémákra, hanem mindenre, ami az emberi életben előfordulhat.

Hogyan fogadták önt a hadseregben?

Nagyon érdekesen. Én az életem nagy részét papnevelő intézetekben töltöttem, Esztergomban, Budapesten, Rómában. Huszonhat évesen már tanítottam, részt vettem a világiak teológiaoktatásában. Püspökké szentelésem előtt öt intézményben oktattam. Hihetetlen volt az első karácsonyom a hadseregben, hiszen én addig mindig szép latin énekekkel, papok között ünnepeltem, és egészen új volt számomra a világi környezet. Akkoriban még nem volt meg a püspöki székház a Szabadság téren, hanem Solymáron, egy áldott emlékű plébános, Mitsch János fogadott be engem. Ez az idős pap felismerte azt, hogy egy fiatal püspöknek szüksége van a segítségére. Hallatlan lelki erővel támogatott. Egy kb. 4x4 méteres szobában volt a tábori püspökség, fürdőszoba nélkül. Mindig három táskával jártam: az egyikben a ruháim, a másikban az aktáim és az irodai kellékek, a harmadikban pedig a főpapi dolgaim.

Igazi hadiállapot...

Igen. Az volt a nagy segítség az életemben, hogy kaptam kölcsön egy tizenkét éves Skodát. Elgondolkodtató volt és leírhatatlan érzés, amikor először átszálltam egy Passatba és kinyitották előttem az ajtót, hogy szálljon be, püspök úr. Szeretem, ha szép a ház, ha jól mennek az ügyek, ha tudok tenni az emberekért. Megpróbálom őrizni a püspökség identitását. Nagyon szeretek öreg bútorokat beszerezni, és nem drágán. Tábornok vagyok, rendes fizetéssel. Ebből a pénzből igyekszem antikváriumokból visszavásárolni olyan könyveket, melyeket annak idején a kommunisták hajigáltak ki az egyházi könyvtárakból. Látja ezt a század eleji Mikes Kelemen kiadást? A szívemhez szorítva hoztam haza. Itt a folyosón berendezünk egy kis múzeumot, ahol például be szeretném mutatni a második világháborúban megégett ostyákat, aztán a két világháborúban elhunyt tábori lelkészek nevét márványtáblára véstük. Ez az épület eredetileg egy leánynevelő intézet volt a múlt században, a második világháború után pedig a munkásőrök székháza. Én még láttam a berendezkedés nyomait. Volt az alagsorban egy lövészeti gyakorló. Beszéltem olyan emberrel, aki itt volt a pincében, fogalmazzunk így, munkásőr-felügyelet alatt. Azt szoktam mondani, hogy ebbe az alagsorba kötelessége a püspöknek rózsafüzérrel lemenni. Itt nagyon sok fiatalt aláztak meg! A munkásőrök ifjúsági nevelőintézete ma Szent Ignác Kollégium, a jezsuitáké, vagy a Kádár-villa Dobogókőn szintén az övék. Az a terem, ahol Kádár elvtárs a nagy beszélgetéseit folytatta, ahol sakkozni szeretett, ma kápolna. Ítélje meg mindenki a maga lelke szerint. Azért, ha arra gondolok, hogy egy nálamnál alig idősebb volt munkásőr elmegy a ház előtt, és látja a homlokzaton a Magyarok Nagyasszonyának timpanonját...

Ön szerint mit gondol?

Szerintem ő is elgondolkodik, hogy a történelemben vannak maradandó és mulandó dolgok. Én ítélni sose szoktam. Sok jót kaptam egy öreg kommunistától, de sok rosszat is a régi rendszertől. Az ítéletet Isten kezébe kell tenni. Ez amolyan ars poeticám.

Engem mindig elképeszt, amikor szektavezetők fenyegetőznek Istennel.

Én annak idején dogmatikát tanítottam és ilyenkor idéztem Illyés Gyulának egy nagyon szép versét, az a tartalma, hogy a keresztre hiába acsarkodtok, hiába tesztek mindent - mondja Illyés Gyula. Nem tudom pontosan idézni, de az a vége, hogy „szörnyű a fegyverem, mert mindent megbocsátok”. Ez nem felelőtlen, könnyű megbocsátás. Ezt az érti meg, aki tudja, hogy mi az igazi bűnbánat. Azt tartom a mai társadalom legnagyobb bajának, hogy az emberek nem képesek bűnbánatot tartani. Nem az a legnagyobb tragédia, hogy az elmúlt rendszerben bűnöket követtek el, hanem az, hogy nem képesek ezeket megbánni, sőt felismerni sem azt, hogy ezek bűnök voltak.

Hogyan látja, milyen erkölcsi állapotban van a magyar hadsereg?

Elsősorban minden embert a jó oldaláról kell megközelíteni. Keresztelő Szent János sem küldte el a katonákat, hanem azt mondta, hogy elégedjetek meg a zsoldotokkal és ne erőszakoskodjatok. Észre kell venni a kafarnaumi századosokat, akik ugyanúgy érzik, nem méltók Krisztushoz, mégis a közelében akartak lenni. Kérni akarnak tőle. Észre kell venni azt a katonát - akit én nagyon tisztelek -, aki nem engedett senkit oda a megfeszített Krisztushoz, csak az édesanyját és a szeretett tanítványát. Érdekes, az Újszövetség tele van századosokkal. Jézus keresztjénél százados volt, aki azt mondta: ez valóban Isten fia volt. Gondoljuk meg, az első hitvalló katona. Előbb-utóbb minden katona találkozik azzal, hogy jöhet olyan helyzet, hogy az élet felett rendelkeznie kell. De ne adja az Isten, hogy magyar katonák ilyen helyzetbe kerüljenek.

Ilyenkor egy pap mit mondhat?

Egy orvos barátom azt szokta mondani, hogy a pap, a katona és a sebész kicsit hasonló. Azt meséli, hogy amikor először műtött a Szent János Kórházban, egy karambolozott családot hoztak be neki. Négy ember feküdt előtte. Nem tudta, hogy melyikkel kezdje. Volt közöttük egy huszonéves fiatalember, és vele kezdte, mert az életerő benne volt a legnagyobb. A papnak, a katonának és az orvosnak mindig azt kell néznie, hogy az életerőt hogyan tudja támogatni. II. János Pál pápa nagyon szépen szól a katonákhoz. Azt mondja, hogy a békesség istenének van szüksége rátok. A legnagyobb dolog megvédeni az életet és a békét. Én mindig azt szoktam mondani a katonatiszteknek, hogy vegyenek bennünket úgy, mint az orvost, hogy jó, ha vagyunk, csak nagy szükség ne legyen ránk. Isten őrizzen attól, hogy helikopterrel vigyenek valahova, mert olyan sürgősen szükségük van rám. Amikor kineveztek tábori püspökké, az esztergomi bazilika sekrestyése átadott nekem egy kölcsön pásztorbotot a készletből. Amikor átvettem, humorosan kérte tőlem: excellenciás uram - mert így is szólítják a püspököket -, írja alá, hogy átvette, hogy ha elviszik Szibériába, akkor tudjuk, hová tartozik. Persze ez azért túlzás, komolyan nem fenyegetett bennünket semmi, mindössze annyi volt, hogy a '94-es kormányváltáskor azt mondták, felülvizsgálják, hogy megszüntethető-e a tábori püspökség. Szerencsére erre nem került sor.

A hadsereg pontos keresztmetszete a társadalomnak. Milyennek találja a mai fiúkat?

Sőt, vannak már katonalányok is. Amikor odamentem hozzájuk reverendában, akkor azt mondtam, hogy két dologban megelőzlek benneteket: a drágább ékszert én hordom, és a hosszabb szoknyát is én viselem. A Kádár-rendszerben hittanra többnyire a jobb családok gyermekei jártak, azok a gyermekek, akiknek a szülei komoly gondot fordítottak a tradicionális polgári nevelésre. Óriási veszteség az egyház részéről, hogy a munkásfiatalokat nem tudták felkarolni. Ha én még egyszer kezdhetném a papi életemet, inkább kollégiumot alapítanék, mint iskolát. Annyira fogékonyak a fiatalok. Tehát a rendszerváltozás előtti egyházzal kapcsolatba kerülő fiatalok rendkívül szűk rétegét alkották a társadalomnak. A katonaságnál, ha tetszik, ha nem, a borsodi együtt van a szombathelyivel. A művelt polgári családból való gyerek, ne féljünk a szótól: a proletárgyerekkel. Nemcsak nekünk, tábori lelkészeknek, hanem a magyar oktatásügynek is jobban oda kellene figyelnie erre a helyzetre. Annak idején két évig húztam ezt a bakancsot, mert a kispapokat két évre vitték el katonának. Sok paptársam vallja velem együtt, hogy nem volt kárunkra ez a két év, mert ez idő alatt szembesültünk azzal, hogy milyen társadalomban élünk. Ha egy szóval kellene jellemezni a magyar fiatalságot, azt mondanám, hogy nevelendő. Rengeteg az érzelmileg elhanyagolt gyerek. Itt a püspökségen három-négy katona is teljesít szolgálatot. Nagyon igyekszem odafigyelni rájuk. Sokan visszajárnak hozzám, vagy a szabadnapjukat itt töltik az udvaron. Felszereltem nekik lengőtekét, van darts, itt mindig várja őket valami gyümölcs, egy kis sütemény.

A gyógynövényeket ki ültette?

A nővérem. Folyton félt engem, és gyógyteákat itat velem. Azért van itt annyi növény, hogy a katonáknak legyen kedvük bejönni ide, ha nem akarnak diszkóba menni, csavarogni, vagy egyszerűen nincs pénzük. Nagyon szeretném hangsúlyozni a püspökségnek ezt az emberi oldalát. Valamelyik nap jövök haza, és ott sír az egyik gyerek a portán. Egy tizenkilenc éves, hatalmasra nőtt kisfiú. Leültem mellé, megkérdeztem, hogy mi a baj, és elmondta, hogy mind a két szülője egyszerre lett munkanélküli, most telefonálták meg. Elbeszélgettünk arról, hogy milyen lehetőségeik vannak, a házuk, a földjük, mit lehet ilyen helyzetben tenni, és én, amikor bajban voltam, mit csináltam. Nekem is tizenhat évesen halt meg az apám, félig volt kész a házunk, egyházi iskolába jártunk... Nehéz volt, de dolgoztunk, túléltük, mert akartunk élni. Most ti csináljátok ezt, mondtam a fiúnak, most rajtatok a sor, hogy megálljátok a helyeteket. Az én munkámnak, azt hiszem, ez a legfőbb értéke. Sokszor viszem zarándoklatra ezeket a gyerekeket, kirándulni és nagyon sokat jelentenek azok az apróságok, amiket az összeadott pénzükből vettek nekem. Például egy-egy képet, melyet mindannyian aláírnak, mert náluk ez a szeretet jele. Azt tapasztalom, hogy a fiatalok közt nagyon sok a sérült lelkületű. Az egyiknek a családi helyzete miatt vannak gondjai, a másikat nem vették fel az egyetemre. A mai fiatalok nagyon megtanulják és megtapasztalják azt, hogyan kell a sérülést elfogadni, lenyelni, nem kell ehhez külön médiakampány. Nekünk viszont az a feladatunk, hogy megtanítsuk őket ezen a sérültségen túllépni. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor ez azt jelenti, hogy nem vagyunk fölöslegesek.

A posztkommunista katonatiszti réteg nem akadályozza a munkáját?

A magyar hadsereg is olyan, mint a tenger fövenye. Hiába taposták akármilyen erős lábbal, akár katonabakanccsal, a víz azért idővel elmossa ezeket a nyomokat. Én öt éve szolgálok, és azt hiszem, hogy ez alatt az idő alatt is javultak a viszonyok. De azért annyira nem vagyunk naivak, hogy azt gondoljuk, hogy minden megváltoztatható. Ahhoz is idő kell, hogy a katonák megértsék, mi pontosan a feladatuk. Nem tartozunk a humán tiszti réteghez, nem tartozunk a pszichológiai réteghez, mi lelkipásztorok vagyunk. Természetes, hogy minden problémának vannak kulturális, pszichológiai vonatkozásai, de egy lelkipásztornak egészen másképp kell kezelni ezeket a dolgokat, mint az említetteknek, elsősorban Istenre kell irányítani a figyelmet.

Hogyan fogadják a papot a fiatalok, hiszen nem csak vallásellenes közegben nőttek fel, de a mai liberális közélet sem támogatja az Istenhez való fordulást.

Kaposvári püspök kollégámnak van egy nagyon szép példázata, amit én nagyon szeretek használni a munkámban, nevezetesen, hogy az evangélium is csak arról beszél, hogy három véka lisztbe teszik a kovászt, azt nem mondja, hogy mennyi az a kovász. Mindenki csak a lisztre kérdez rá. A kovásznak egyszerűen csak tennie kell a dolgát, így nekünk is. Annak idején a „názáreti ács fia” is úgy kezdte, hogy elindult és tette küldetését. Amikor felszenteltek, elmentem a makkosmáriai kegyhelyre imádkozni.

Mit kért?

Nyitott szívet. Abban bíztam, hogy a jó Isten adott elég észt és erőt, de nyitott szívre szükségem volt.

Farkas Adrienne

 

INTERJÚ DR. LADOCSI GÁSPÁR VEZÉRŐRNAGY, TÁBORI PÜSPÖKKEL

Nyugati Tükör, 1999. október 4.

A püspök úrnak beszélgetésünk előtt megmutattam lapunk néhány számát. Budai Ilonát felfedezve első megjegyzése az volt: „Vele egy vidékről jöttünk!” Szigetközből származunk, Nagybajcson, Győrtől tíz kilométerre születtem 1952. nyarán, a Nagy-Duna partján, amit mi mindig öreg-Dunaként emlegetünk.

Mindig azon a vidéken élt a család?

Anyai nagyszüleimet ismertem. Apai nagyszüleim meghaltak a világháború alatt, illetve közvetlen utána. Abban a szerencsétlen helyzetben voltunk, hogy apám, anyám egyedüli gyermek volt, a testvéreik meghaltak kisgyermek korukban. A nagyanyámék viszont tizenketten voltak testvérek, közülük tíz megérte a nyugdíjas kort. Ennél összetartóbb testvéri közösséget nem láttam egész életemben.

Földműveléssel foglalkoztak a szülei?

Igen. Ebből próbáltak eltartani, taníttatni bennünket. Hárman vagyunk testvérek, van egy bátyám és egy nővérem. Katolikus család a miénk, ahol a templombajárás az imádkozás magától értetődő dolog volt. Ezért ma, a katonák közt is észreveszem, kinek magától értetődő, családból hozott szokása a szentmisén való részvétel, az ima...

A paraszti munkában mennyire vett részt a tanulás mellett?

Nyáron segédkombájnos voltam három évig. Apám akkor már meghalt, nem volt pénzünk. Az egyházi kollégiumra kellett a pénz. Nyaranta ötven napot arattam, négy órakor keltem, tíz órakor feküdtem. Nem voltam jó szakember, megmondom. A szomszéd bácsi volt a főnököm, aki segített, ahol tudott. Viszont megkerestem annyi pénzt, illetve gabonát, ami a kollégiumi díjat nagyjából állta. Tanulni akartunk, egyházi iskolába akartunk járni, azért meg kellett dolgoznunk.

Gyerekkorában ministrálni is szokott?

Hat éves koromtól, mint a falusi gyerekek általában. Nagyon beszabályozott volt a ministrálás öltözék szempontjából is. A plébános úr nagyon adott arra, hogy a ruhánk a liturgikus színeknek, formáknak megfelelő legyen, ahogy a két világháború közötti képeken lehet látni.

Kinek mondta el először, hogy erre a pályára készül?

Harmadikos gimnazista koromban az egyik osztálytársamnak. Belőlem mindig három embert néztek ki. Apám szerette volna, ha állatorvos leszek, biológiából is érettségiztem, mert ő mindig az szeretett volna lenni, csak a háború megakadályozta benne. Baráti körünk pedig építészt akart belőlem faragni. Tanultam is építészeti műszaki rajzot. Bennem viszont búvópatakként mindig ott volt, hogy pap szeretnék lenni. Végül ez valósult meg.

Tehát tizennyolc évesen elhagyta a szülői házat? Vagy a közeli Győrben tanult?

Én papnevelő intézetben voltam még pappá szentelésem után is Esztergomban, egészen a püspöki kinevezésig. Szigetköz Esztergomhoz tartozott, és az Öreg plébánosom nagyon fegyelmezett ember volt, óraütésre pontosan kezdte a misét is mindig. Számára nem volt kérdés, hová megyek szemináriumba, Győr föl sem merült. Pedig előtte csak egy kiránduláson láttam Esztergomot. De az érettségi után nem következhetett azonnal a szeminárium! Két évig katonának kellett lennem Lentiben.

El tudtak járni Lentibe misére?

Nem annyira Lentihez szoktunk hozzá, hanem Pákára jártunk. Pákán az öreg plébános, Torma József atya áldott jó ember volt, életem egyik legszimpatikusabb papi arcéle. Mariska nénit, a házvezetőnőjét tavaly még meglátogattam. Két káplánja volt akkor, mindkettő életvidám ember. Volt, hogy tizenöt-húsz kispap is kiment hozzá egyszerre a laktanyából. Mindig rántott vagy töltött csirkével vendégelt meg bennünket. Mindig éhesek voltunk! Az esperes úr soha nem mondta, hogy nincsen! Ha valaki elmaradt, mindjárt rákérdezett, miért nem jött... Aztán, még amikor papi otthonba került is, nagyon sokáig tartottuk vele a kapcsolatot. Sok ilyen papra volna szükség.

A két év katonaság után kezdődött a teológia?

Igen. 1972. augusztus 1.-én szereltünk le, napra pontosan két év után. Szeptember 14.-én van Esztergomban mindig a „Veni Sancte”, a tanévnyitó szentmise, Szent Kereszt felmagasztalása.

Az öt év a teológián mivel telt?

Tanultam. Szendi József veszprémi érsek úr volt a spirituálisom. Ő mondta azt nekem mindig: „Te csak tanulj!”

Az újmise?

Odahaza volt. Szendi érsek úr volt a szónokom. A Jóisten különös ajándéka volt, hogy 25 éves koromban, pont a születésnapomon volt az újmisém. A másik különös ajándéka volt az életemnek, hogy három évvel ezelőtt a pappá szentelésem, illetve az újmisém huszadik évfordulóját a veszprém-hajmáskéri lőtéren, katonák előtt, álcaháló alatt tartottam. Akkor volt a nagy hadgyakorlat.

Ekkor már főtisztelendő úrnak szólították! De mikor tudta meg kispapként, hogy hol lesz az új állomása?

Az újmisémen. Június 26. volt, nagyon meleg. Szendi érsek úr lehívott a plébánián a lugasba. Azt mondta, nagyon nagy szükség van az egyházmegyében olyan emberre, aki tanítani tud, és van hozzá diplomája. Így ne csodálkozzak azon, ha azonnal bevisznek engem tanítani. Egy pillanatra elgondolkoztam. A közelben állt jó néhány egy-két évvel fiatalabb kispap társam. Rájuk néztem azzal a szemmel, hogy szeptembertől már tanítani fogom őket... Nem volt ez olyan könnyű, hisz magázniuk is kellett engem, akivel egy éve még egy sorban voltak, együtt kirándultunk, másztunk velük hegyeket!

Gondolom, önnek sem volt könnyű!

Annyira nem is volt igény rá, hogy bármelyiküknek is lelki atyja legyek. De egyre mindig vigyáztam, nem gyóntattam őket. Szigorú tanár voltam, s nem akartam a kettőt összekapcsolni. De ha valaki hozzám jött tanácsot kérni, az mindig számíthatott rám. Az a meglátásom, hogy lehet valaki jó tanuló és rossz kispap, de ugyanúgy lehet valaki ugyan nem túl jó tanuló, de kiváló kispap. Az egyik szakmai kérdés, a másik pedig életvitel kérdése. Mikor aztán kimentem Rómába tanulni, mire visszajöttem, már kiment az a nemzedék, akikkel korábban együtt tanultam. Így akkor már más volt.

Hogyan került Rómába?

A Lékai bíboros úr emlékét csak áldani tudom. Amikor bementem tanárnak, megígérte nekem, hogy amikor kész lesz a Magyar Intézet (77-78-ban történt a restaurálás), kimehetek Rómába. Rómában én patrológiát tanultam, azaz dogmatörténetet, az egyház ideológiáját. Egy évfolyamon 15-20 fő tanult. Az előadások olaszul, illetve franciául folytak, az előadóktól függően. Három évnek megfelelő anyagot sajátítottam el két év alatt. Tőlem függött, hogy milyen tantárgyat mikor veszek fel, és mennyiből tudom letenni a vizsgákat...

Aztán végzett és hazajött... A vidék ezzel „elvesztette” Ladocsi Gáspárt? Szinte biztos volt, hogy a sok összegyűjtött tudást a kispapoknak kell továbbadnia...

Akkor még, ne felejtsük el, a szocializmusban éltünk! Én fel voltam készülve minden lehetőségre azzal a bizalommal, hogy az egyház biztos nem azért taníttat, hogy ne vegye ennek hasznát. De ha az élet úgy hozza, akkor nem fogja hasznát venni. Hány jól képzett, kitűnő pap volt „kidobva” valamelyik kis plébániára! De hála Istennek, visszajöhettem a szemináriumba. Az 1981-től 1994-ig, a püspökké szentelésemig eltelt tizenöt esztendőben majdnem minden évben valahol máshol is kellett tanítanom. Jött a világi teológiai képző. Először csak Budapesten. Aztán a vidéki városokban is beindult a hitoktatók képzése. Aztán a középiskolában is lehetett vallástörténetet. Az esztergomi Dobó Gimnáziumban megkértek, hogy tanítsam ezt a tantárgyat. Nagyon aranyos évfolyam volt különben. A különböző újra éledő szerzetesrendeknél is tartottam teológiai napokat. Az utolsó évben már hat intézetben tanítottam huszonnégy-huszonöt órában, kocsival jártam, ha fújt, ha nem fújt...

A Dobó Gimnázium, nem egyházi gimnázium...

Nem. Világi. És a vallástörténet nem is osztályozott tantárgy. Az mindig a témától (és szerintem az előadótól is - szerk.) függ, hogy mennyire lehet megfogni a hallgatóságot. A Pázmány Egyetem bölcsészkarán is adok elő. Én azt mondtam a diákoknak: Az én órámon mindent lehet csinálni, csak zavarni nem. De jegyezzék meg, önök lesznek szegényebbek, ha nem ismerik meg az ókeresztény egyház kultúráját.

Aztán egyszer csak tábori püspök lett önből...

Én előre semmit nem tudtam a dologról. Tudtam, hogy készülődnek, főleg a Lipp László atya vette kézbe a minisztériumban ennek az ügyét. Néha eljött hozzám, bizonyos dolgokban kikérte a tanácsomat, egy katonáknak szóló etikai könyv kapcsán. Még amikor a nunciatúrára hivattak, akkor is azt gondoltam, hogy az épület átrendezésével, vagy a pápalátogatással kapcsolatosan van rám szükség. A nunciatúráról már úgy jöttem ki (ez márciusban volt), hogy tudtam, mik a várható események, hogy a tanítást úgy kell rendeznem, hogy semmi ne maradjon félbe.

A hadseregben nem csak a katolikus vallást képviselik. A többi történelmi keresztény egyháznak is vannak lelkészei...

Ez nem jelenthet gondot! Egy olyan zárt körben, mint a hadsereg, minden törvényes egyházat, vallást el kell fogadnunk. Egy családban is különféle emberek vannak. A püspöki karban is az ökumené bizottságnak vagyok a tagja...

Tábori püspökként Esztergomot el kellett hagynia. Hol lett a tábori püspökség székhelye?

Valahogy úgy voltam eleinte, hogy két szék közt a pad alatt! A tábori püspökség föl lett állítva, és akkor jött a szocialista és liberális kormányzat. Akkoriban elég sok visszhangja volt a sajtóban annak, hogy felülvizsgálják a tábori püspökségek létjogosultságát. Ezzel el is ment úgy fél év. Az alapozó munka megkezdése helyett bizonyos döntéseket ki kellett várni. Ma egyébként Budapest közepén, a Szabadság tér 3.-ban. Az egyház kártalanításakor kapott egy szép épületet a belvárosban, amelyet egy ideig a katolikus egyetem is használt. Ezt az épületet alakította át aztán a hadsereg a tábori püspökség számára. 1995. októberében volt a ház átadása. Fenntartását is a hadsereg finanszírozza.

Hogyan fogadták a hadseregben?

Vegyesen. Nagyon sok múlik azon, hogy emberileg hogyan tud az ember kapcsolatot teremteni. Volt, aki csak nézett... Volt, aki összetévesztett bennünket a politikai tisztekkel. Ezt a tévedést el kellett oszlatni. Volt, aki nagyon pozitívan állt hozzá. A tábori lelkész feladata nagyon sokrétű. Egyrészt többségben vannak a kiskatonák, akik ma már egy évig sincsenek a laktanyában. A másik réteg a tisztek, tiszthelyettesek és ma már a szerződésesek, és a családjaik. A harmadik pedig a katonai intézetek területe a minisztériumtól kezdve egészen az óvodáig. Vannak iskolák, kollégiumok, öregotthonok, kórházak és katonai fogdák is. Én nagyon szeretek minél több helyen jelen lenni, de ez nem jelenti azt, hogy mindent én csinálok. A lelkészi hálózat kiépült, most már a tartalmi építkezésnek kell következnie. Az ember már megépített bizonyos falakat, van amire már tető is került, de egy házépítés sem fejeződik be ezzel.

Úgy tudom, a közelmúltban Doberdóban járt. Hivatalos látogatás volt?

Az első világháborúban mindkét nagyapám ott volt, elsősorban személyi indíttatásból mentem el. Az íróasztalomon ott van egy katonafénykép, a nagyapámé, aki ugyanazt a nevet viselte, mint én... Nagyon látni akartam, az ottani katonasírokat, azt, hogy hol volt a határvonal a Piavénál. Csak napokat töltöttem ott. A doberdói templomtoronyból a legszebb a táj.

Az előttünk álló ezredfordulót többféleképpen értelmezik az emberek. Püspök úr számára mit jelent?

A legszebb az lenne, ha tartalmasan meg tudnánk ünnepelni. Nagy dolgok vannak készülőben! Nem kis dolog megélni az ezer éves magyar államiságot, egyházi szervezetet. Krisztus születésének 2000. évfordulóját tartalmasan, méltóan megünnepelni nagyon szép dolog lenne. Ezen a téren nekem van egy nagy álmom, melynek megvalósításához a Jóisten talán hozzásegít: Nincsen katonai templomunk! A várban lévő helyőrségi templomot bombatalálat érte. Helyre lehetett volna állítani, de inkább lerombolták, csak a torony áll. Bennünk megvan a jó szándék, megvan hozzá a közakarati és politikai támogatás is. Pénzt kell szerezni, és jó tervekkel előállni. Ez most a feladatom!

Gombás Imre

 

FOLYTATÓDIK A TÁBORI LELKÉSZEK HÁBORÚSKODÁSA

Magyar Hírlap, 1999. december 10.

Alkotmánybírósági döntés tenné lehetővé a hadseregnél működő tábori lelkészi szolgálat kibővítését a kisebb felekezetek képviselőivel - a jelek szerint azonban ehhez nincs meg a politikai akarat. Három évvel aláírása után kavart vihart az a szerződés, amely jóváhagyta a Hit Gyülekezete jelenlétét a szolgálatban. Ez az ügy előtérbe helyezte a lelkészi szolgálatot, ahol már-már háború dúl.

"Komoly feszültségek vannak. Vannak, akik nem tudnak közösen Miatyánkot sem imádkozni" - jellemezte a Tábori Lelkészi Szolgálatot az evangélikus tábori püspökhelyettes tavalyi jelentésében. Szalay Tamás fogalmazása szerint nehéz kimondani, de hiányzik a testvéri együttszolgálat készsége.

A tábori lelkészi szolgálatra mindeddig kevés fény vetült. A katonák egyéni és csoportos vallásgyakorlásának, illetve lelki gondozásának elősegítésére még az Antall-kormány hozta létre, és mint a Hit Gyülekezete viharos kizárása kapcsán kiderült, rövid története során már a kezdetektől szinte felekezeti háború dúl a szolgálatban.

Hitesek titokban

Egy kormányhatározat betűjéhez ragaszkodva zárta ki a honvédelmi miniszter a Hit Gyülekezetének (HGY) kisegítő lelkészeit a hadsereg tábori lelkészi szolgálatából. Az eset azért rendkívüli, mert bár Szabó János október 22-én írt levelének első mondatában leszögezi, hogy meglepetéssel értesült a "hitesek" jelenlétéről a laktanyákban, a kisegyház képviselői már három éve tevékenykednek hivatalosan a kaszárnyákban. Idén például Homoki János politikai államtitkár hosszabbította meg a segédlelkészként működő hitesek szerződését. A minisztérium félhivatalos indoklása szerint az államtitkár előzetesen nem kapott megfelelő tájékoztatást.

Szintén rácsodálkoztak a Hit Gyülekezete jelenlétére a honvédségnél a református és az evangélikus egyház vezetői, ennek ellenére a hitesek a protestáns tábori lelkészi szolgálat keretében tevékenykedtek 1996 óta. Az 1994-es kormányhatározat négy egyház: a katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó számára engedélyezi a szolgálatban való részvételt. Más felekezetnek nincs módja arra, hogy a Magyar Honvédségnél szervezetszerűen képviseltesse magát. Erre csak akkor van lehetősége, ha a négy egyház valamelyikével megállapodást köt. Ilyen szerződést kötött 1996-ban a protestáns tábori lelkészi szolgálat és a Hit Gyülekezete.

A hitesek már a megállapodás előtt is rendszeres zenés rendezvényekkel léptek fel a katonák körében, a laktanyák parancsnokainak ez nem kis gondot okozott. A kisegyház képviselőit nem tilthatták ki, laktanyán belüli szabad mozgásukat viszont nem nézték jó szemmel. A HGY három kisegítő lelkészének szolgálatba lépése után a zavaros helyzet rendeződött. Három év elteltével az érintettek - a hiteseket leszámítva - semmissé tennék az egyezséget.

Evangélikusok kereszttűzben

A botrány kirobbanása után a "befogadó megállapodás" aláírója, a protestáns szolgálat evangélikus püspökhelyettese került az elítélő nyilatkozatok kereszttüzébe. Szalay Tamás lapunknak elmondta: valóban ő szignálta a dokumentumot, mert közvetlen felettese - a református Takaró Károly tábornok - amerikai nyelvtanfolyamon tartózkodott. Ha viszszautasította volna az aláírást, az ezredes függelemsértést követett volna el, hiszen Fodor István, a Honvédelmi Minisztérium akkori politikai államtitkára szignálta a megállapodást, aki lapunknak elmondta: a tárca előzetes konzultációt folytatott az érintett egyházakkal, és csak azután született döntés a befogadásról.

Szalay saját szerepének megítéléséről az evangélikus egyház hivatalos állásfoglalására vár. A két nagy protestáns egyház (a református és az evangélikus) vezetői lapunknak most egybehangzóan úgy nyilatkoztak: csak 1999-ben értesültek a három éve tartó "illegális" állapotról. Amikor a HGY kisegítő lelkészei bekerültek a tábori lelkészséghez, Takaró Károly református püspök-tábornok vezette a protestáns ágat - ő megkeresésünkre nyilatkozott az ügyről, de az elhangzottak idézéséhez nem járult hozzá. Helyettese, az evangélikus Szalay Tamás ezredes viszont 1998 májusában beszámolót küldött az országos evangélikus presbitériumnak. Mint a Hit Gyülekezetének a protestáns ághoz delegált három kisegítő lelkészéről írta: "állandóan gond az agresszív magatartásuk, erőszakos térítési és politizálási hajlamuk." Szalay azt javasolta, hogy a hitesek önállósodjanak. Nem tudni, hogy ezt a levelet miért nem ismeri Harmati Béla evangélikus püspök.

A HGY-lelkészek jövőbeli visszakerülése a honvédséghez egyébként törvényesen megoldható. Az Alkotmánybíróság egyik, 1995-ből származó döntése szerint, ha a katonák körében létezik igény, nincs akadálya annak, hogy a szolgálat a megengedett négy egyházon kívül más felekezetek képviselőivel bővüljön. Ehhez viszont módosítani kellene a tábori lelkészségről szóló 1994-es kormányrendeletet, ami szinte teljesen kizárható: nincs meg hozzá a politikai akarat.

A hitesek most csak akkor mehetnek be a laktanyába, ha ezt egy katona kéri. Ezzel elkerülhető, hogy térítsenek a honvédségnél - nyilatkozott lapunknak egy neve elhallgatását kérő miniszteri vezető.

Felekezeti feszültségek

A tábori lelkészség "karcsúsításához" kapcsolódó hírek nyomán lapunk a szolgálat egyéb furcsaságait is felfedezte. Információink szerint 1996-ban Harmati Béla, az evangélikus egyház püspök-elnöke levélben fordult Hegedűs Lóránthoz, a református zsinat akkori lelkészi elnökéhez. Az iratban az ökumenikus egyetértés hiánya miatt kilátásba helyezi az evangélikusok szolgálatból való kiválásának lehetőségét, és mielőbbi egyeztetéseket sürget.

Szalay Tamás tavalyi jelentése szerint zátonyra futott a katonák szabadidejében tartandó rövid közös (katolikus-református-evangélikus) szertartás ötlete. A honvédség 150 évét ünneplő 1998-as ökumenikus istentiszteleten a Mátyás-templomban megjelent ugyan Bölcskey Gusztáv püspök, a református zsinat elnöke, azonban nem voltak hajlandók belépni a katolikus templomba a református tábori lelkészek.

A létező ellentétet a reformátusok és az evangélikusok között a tábori püspöki hely megüresedése mérgesítette el véglegesen. A református Takaró Károly elmozdítását - értesüléseink szerint - közös akarattal kezdeményezték a protestáns tábori lelkészek. 1997-es nyilatkozatukban leszögezik: Takaró a maga dicsőségének, teljhatalmának és anyagi gazdagodásának lehetőségét látja e szolgálatban. Úgy eltorzult a személyisége, hogy már hatalommániában szenvedő, beteg ember képét mutatja.

A dandártábornokot 1997. december 31-étől felmentették a szolgálat alól, és következő év júniusában nyugdíjazták. Takaró Károly lapunknak elmondta, életének ezt a szakaszát lezárta, nem kíván nyilatkozni róla. Négy évet töltött ki hatéves mandátumából, és távozása után kemény vita alakult ki, hogy evangélikus vagy református foglalja el helyét.

Végül idén a református Csuka Tamás dandártábornokot nevezték ki a szolgálat élére. A dandártábornok tájékoztatása szerint a szolgálatban feszültségeket okoz, hogy mindössze egy lelkészi státust foglaltak el az evangélikusok a rendelkezésükre álló négy helyett. Ezzel az arány 11-1 a reformátusok javára. Így óhatatlanul erőteljes református túlsúly jellemzi a tábori püspökséget. Az üres lelkészi státusok máig betöltetlenek, mivel a felekezetek nem tudtak egyezségre jutni ebben a kérdésben. Csuka szerint feszültségek forrása az is, hogy 1995 óta nem készült el a végleges szervezeti és működési szabályzat (SZMSZ), ami szabályozná a protestáns szolgálati ágon belül a felekezetek viszonyát. A dandártábornok szerint hatékonyabb lenne az ökumenikus együttműködés, ha nem lennének "összeláncolva" a felekezetek.

Szebik Imre evangélikus püspök a betöltetlen evangélikus lelkészi helyeket az egyház súlyos lelkészhiányával magyarázza. Lapunk viszont megtudta: régebben három evangélikus tábori lelkészre is volt "kapacitás". Információink szerint nem akad több evangélikus lelkész, aki a szolgálatban tapasztalható súrlódásokat vállalná. Bölcskei Gusztáv, a református zsinat lelkészi elnöke viszont úgy látja: a közös bizottság rendben működik, a kisebb feszültségek, súrlódások ellenére a felekezetek viszonya harmonizálódik.

Takaró Károlynak tábori püspöki kinevezése után belvárosi lakást utalt ki a Honvédelmi Minisztérium. Miután eltávolították a szolgálat éléről, elköltözött, utódja viszont nem akart ugyanott lakni. A Hold utcai lakás így ma is üresen áll - erősítette meg értesülésünket Wachsler Tamás, a HM közigazgatási államtitkára. Van olyan református tábori lelkész, aki már a harmadik - hivatalosan számára bérelt - lakást lakja. A hivatásos állományból viszont egyeseknek naponta kell ingáznia a fővárosba.

Haszán Zoltán, Szarka Ágota

 

A BÉKÉÉRT MEG KELL KÜZDENI

Új Ember, 1999. december 26.

Beszélgetés Ladocsi Gáspár püspökkel

Valami mély összefüggés van a karácsony és a béke között. Azokban az évtizedekben, amikor Jézus születéséről csak szűkebb körben esett szó karácsonykor, a békéről mindig beszéltek. Hogyan vélekedik a békéről egy püspök, aki egyúttal katona is?

Úgy fogalmaznék: az ember számára háromféle béke létezik. Az elnémított emberek és a közönyösek „békéje” azonban nem az, amire vágyódunk: az erőszak fagyos békéje ez, a fogcsikorgatva tűrt elnyomatás rendnek tűnő mozdulatlansága. Ebben a században igen sokszor teremtettek ilyen békét a győztesek - mindig az erősebb jogán. Gondoljunk az első majd a második világháborút lezáró békeszerződésekre, valójában diktátumokra. Ugyancsak idézőjelben kell említenünk a nemtörődömség révén elnyerhető „békét”: amikor minden jó, ahogy van, úgyse tudunk rajta változtatni. A reménytelenség, a cél nélküliség sorvasztó állapota ez. Az igazi béke, amelyet Isten adományának tekinthetünk, Szent Ágoston megfogalmazása szerint azt jelenti, hogy minden a helyén van, ott működik, szolgál és segít. Tehát nem holt mozdulatlanság. A béke figyelmes szolgálatot vár tőlünk, építő igyekezetet követel, és mindig segíteni akar. Xavéri Szent Ferenc írta, hogy Isten számára utálatos azoknak a békéje, akiket ő küzdelemre, harcra hívott. Nem azt jelenti ez, hogy fegyveres háborúkat kell folytatni - bár a helyzet olykor még ezt is megkövetelheti -, hanem azt, hogy a békéért mindig meg kell küzdeni. Az ember számára a béke jelen és jövő idejű feladat, nem egy „már elért állapot”.

Ebben bizonyára nagyon sokan egyetértünk. Legalábbis elvben. De a konkrét élethelyzetekben nem mindig könnyű megkülönböztetnünk egymástól ezt a háromféle békét, ahogy a jót és a rosszat sem. Néha tényleg bele kell törődni a megváltoztathatatlanba. De biztosak lehetünk-e abban, hogy az valóban megváltoztathatatlan?

Amikor arról beszélünk, hogy a béke megvalósítandó cél, akkor hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy ez egy folyamatos, hol lassúbb, hol tempósabb építést jelent. Ez azonban nem egészen így van. Egy rokonom épülőfélben lévő családi házát súlyosan megrongálta a vihar. Volt olyan falszakasz, amelyet vissza kellett bontania, hogy a ház biztonságosan továbbépíthető legyen. Ez a bontás is az építést, a jövőt szolgálta. A békével kapcsolatban is így gondolom: végérvényesen beletörődni valamibe: ez nem emberhez méltó. De elviselni - még ha az életem megy is rá - az valami más. És gyáván és közönyösen tűrni a tűrhetetlent: bűn.

Ha feladatnak fogjuk fel a békét, fennáll a veszélye, hogy szembekerülünk egymással: az egyik ember így, a másik meg amúgy látja megvalósíthatónak ugyanazt az építkezést. A béke munkálása magában hordja a békétlenség lehetőségét is?

A béke mindig a békétlenség feszültségével él együtt. Mindig lesznek, akik - mosolyogva vagy nyers erőszakkal - a békétlenséget akarják elhozni közénk. Ezzel számolnunk kell. Számomra a karácsony üzenetét nagyon jól világítja meg a napkeleti bölcsek magatartása - egyiküket védőszentemként tisztelem. Fáradságos és veszélyes utazásra vállalkoztak, hogy eljöjjenek a Béke Fejedelméhez. Alázatosan átadták ajándékukat, és okosság jellemezte őket, amikor kerülő úton indultak vissza hazájukba. Tudtak dönteni: hogy a békétlenség erőivel szemben megoltalmazzák a fenyegetett Kisdedet.

Jó esetben a katona is a béke munkálójának nevezi magát. Csakhogy a katona sajátos eszközöket is alkalmaz: szükség esetén fegyvert használ. Ami azt jelenti: embert öl.

A történelem tanúsága szerint nem egyszer akarták az erőszak békéjét megvalósítani. Ideig-óráig sikerült is. Olyannyira, hogy amikor valakik az igazi béke: a jogrend helyreállításáért szálltak síkra, azokat nézték békétlenkedőknek. Hadd mondjak példát: nekünk, magyaroknak mennyire fájt, hogy ötvenhatban a nyugati hatalmak nem segítettek nekünk. Itt „béke” volt: az erőszak békéje, nekünk arra a „békétlenségre” lett volna szükségünk, amely az igazi békét hozhatta volna meg számunkra.

A cél tehát szentesíti az eszközt?

Nem, a cél sosem szentesíti az eszközt. A cél eléréséhez azonban megfelelő eszközt kell választani. Az ember természetesen tévedhet - ebben is. De szándékát az Isten elől nem tudja eltagadni.

Nem könnyű eldönteni, mi a „megfelelő” eszköz.

Így igaz. De ez a probléma számomra hasonlít a sebészorvos helyzetéhez. Isten őrizzen attól az orvostól, akinek határozottan és pontosan kell vágnia, és nem vág.

Akik ötvenhatban nem segítettek, nem gondolhatták, hogy az általuk képviselt magatartás - amely a nemtörődömség békéjének tűnhetett a mi szemünkben - árán egy világháborút akartak elkerülni?

A misszió című film nagyon érzékletesen mutatott meg egy helyzetet: a paraguayi jezsuita misszióstelepeket annak idején éppen az a bíboros számolta fel, aki a legjobban szerette őket. Vállalta, hogy egy egészséges tagot levágjon azért, hogy egy beteg testet meggyógyítson. A jezsuita rendet, amelynek akkor rengeteg ellensége volt, csak így tudta megmenteni. A béke és a békétlenség kérdése az, hogy az életet mekkora dimenzióban tudjuk megmenteni. Az igazi béke igazi védője az, aki az élet egészét védelmezi - alkalmas eszközökkel.

Kipke Tamás

MITŐL BOLDOG A KARÁCSONY?

Országhatár

Dr. Ladocsi Gáspár vezérőrnagyot a tábori lelkészi szolgálat katolikus püspökét az idei év jelentős eseményeiről, a következő jubileumi kétezredik évről, valamint Karácsony üzenetéről kérdeztük.

Vezérőrnagy Úr! Mit nevezne a Katolikus Tábori Püspökség idei legnagyobb horderejű eseményének?

Én, aki a bürokráciát tisztelem, de nem szeretem 1999. legjelentősebb eseményének, szabályzatunk vatikáni elfogadását tartom. A Katolikus Katonai Ordinariátus Statútuma hosszú, két és féléves előkészítő munka eredménye. Ötvöződik benne az egyházi, a nemzetközi és a katonai jogrendszer. Felsorolva is riasztó, mint az emberi csontváz látványa. De az utóbbi nélkül az emberi szervezet sem működne. Úgy gondolom, semmi akadálya, hogy hamarosan itthon is nyilvánosságra kerüljön.

Nagyon örülök annak, hogy az idén nagyobb létszámú csoportot, közöttük több határőrt is sikerült kivinnem a hagyományos Lourdes-i zarándoklatunkra. Jól esett, hogy a győri határőr-igazgatóság dicséretre, jutalomra érdemesítette az ottani határőrökkel és emellett a közösségi szállásra került külföldiekkel is foglalkozó tábori lelkészünk munkáját. A jövőben a Határőrségre több gondot kell fordítsunk. Gyakori külföldi utazásaim során is lépten-nyomon tapasztalom, milyen speciális és mennyire fontos az ő feladatuk. Legutóbb például egy Szicíliától délre eső olasz szigeten ismerkedhettem meg közelebbről, az ottani kollégáik impozáns körülményivel, ehhez hasonlóan igényes emberi kapcsolataikkal.

A Brüsszeli katonai-lelkészi találkozó alkalmával meglátogattam a Monsban, valamint a brüsszeli NATO központban szolgálatot teljesítő magyar katonákat. Tapasztalhattam, milyen jól helytállnak az embertpróbáló kihívások közepette ott, ahol nálunknál sokkal közvetlenebbül meg kell élniük a katonai élet új világát.

Milyen események érintik a tábori püspökséget a 2000. jubileumi rendezvényei közül?

Már most készülünk a jövő évi, nemzetközi nagy katonai zarándoklatra, amelynek fő eseményei november 19.-én a Szent Péter bazilikában történnek. A Püspöki Kongregációnak a tábori püspökségek munkáját koordináló tanács tagjaként tudom, hogy mindannyian rendkívül fontos szerepet szánunk e nagyhorderejű, a megbékélést, megújulást szolgáló katonatalálkozónak. Ezzel a lépéssel is azt kívánjuk elősegíteni, hogy a következő évtizedben, évszázadban, ezer esztendőben a béke erősebb legyen, mint az elmúlt hasonló időszakokban volt.

Hogyan fogalmazná meg 1999 karácsonyának üzenetét?

Az ezredforduló hajnalának karácsony éjszakáján nagyon fontosnak tartanám, hogy minden ember három dolgot tapasztaljon meg Istentől, embertől, egymástól. Legyen békesség a földön a jóakaratú embereknek. Hány énekünkből száll fel, szinte már sóhajtásként is ez a kívánság! Az emberek félnek a sebzettségtől, ezért gyakran nem jóakaratúak, így mégis több sebet kapnak...

Sokan a meghitt Karácsony estét méltatlanul élik meg. Pedig gondoljunk csak a Kisded első látogatóira a pásztorokra és a napkeleti bölcsekre! A pásztorok szegények voltak, de magasztos küldetésre vállalkoztak. A napkeletről érkezett bölcsek pedig gazdagságuk ellenére egyszerűek tudtak maradni. A két karácsonyi szerep közül valamelyik a mi helyzetünkre is illik.

Harmadik kívánságom: Karácsonykor mindenki szeret ajándékot adni, kapni. Jó lenne, ha az ajándékok révén közelebb kerülnénk az élethez, az örökkévalósághoz, azaz Istenhez. Karácsonykor Isten is közelebb jön hozzánk, mi is kerüljünk közelebb őhozzá és embertársainkhoz. A karácsonyi ajándékkínálat embert kísértő kihívásai közepette sem szabad megfeledkezni az ajándékozás öröméről, amely a megajándékozotthoz fűződő kapcsolatunkat a szeretetben újítja meg. Ez pedig nem pénz dolga, még csak nem is kívánságé, hanem az emberi méltóság kérdése kell, hogy legyen. És ha Karácsonykor az emberek rájönnek az ünnepnek erre a lényegére, akkor tudják meg mi a boldog karácsony.

Deák

 

AZ ÚR SZOLGÁLATÁBAN

Magyar Honvéd, 1999

Ezerkilencszázhetvennégy augusztusa: Kossuth tér, tisztavatás; 1999 augusztusa: Máriapócs, pappá szentelés. Alezredes úr, ez alighanem példa nélküli a honvédség, de megkockáztatom, a görög katolikus egyház történetében is. Vagy tévedek?

Nem, valóban én vagyok az első, aki ilyen formában lettem Krisztus katonája. Volt is gondjuk ügyemmel egyházi és katonai elöljáróimnak is. A két hierarchikus szervezetilletékeseinek egy nevezőre kellett hozni a Magyar Honvédség, a Görög Katolikus Egyházmegye és a Katolikus Tábori Püspökség érdekeit egy olyan családos ember esetében, aki hivatásos katonaként teológus kívánt lenni. Számos személyes találkozás, számtalan levélváltás után mindez megoldódott. Egészen odáig, hogy ha mint katona nyugállományba vonulok majd, akkor a görög katolikus püspök úr visszavesz papnak az egyházmegyébe.

Bocsásson meg, de meg kell kérdeznem: mi késztet egy hadtápos főtisztet arra, hogy hátat fordítson az üzemanyag-szolgálatnak és egyházi pályára lépjen? Csak nem a folyamatosan növekvő üzemanyagárak miatt döntött a pályamódosításról?

Nem. Gyors megtérők vannak ugyan, de nálam ez nem így történt. Nem voltam templomba járó, de gyakran beszélgettünk a Jóistennel. A hetvenes évek vége felé tudatosult bennem, hogy komolyabban kellene foglalkoznom a kérdéssel. De utána még hosszú idő telt el a végső döntésig. Akkor kerestem fel a Honvédelmi Minisztériumban az egyházi ügyekkel foglalkozó illetékeseket, hogy megkérdezzem, miként tanulhatnék teológiát. Mivel nem zárkóztak el, kérésemmel írásban fordultam elöljárómhoz és a görög katolikus egyházhoz. Levelezőre jártam, közben folytattam katonai szolgálatomat, csak a szemináriumba vonuláskor mentettek föl beosztásomból, és vezényeltek a papnevelő intézetbe.

Milyen volt a Görög Katolikus Hittudományi Főiskolán tanulni, több mint negyven évesen?

Nagyon nehéz. Öt évig jártam rendszeresen Nyíregyházára, a hatodik évben pedig a szemináriumra be kellett költöznöm a papnevelő intézetbe. Szerencsémre – koromra való tekintettel – külön cellát kaptam, ahol nyugodt körülmények között meditálhattam este tizenegytől hajnali ötig. Nem titok, néha úgy éreztem, nem bírom tovább, abba kell hagynom, de erre a végső lépésre soha nem vitt rá a lélek.

Alezredes úr, ön úgy fest ebben a fekete öltözékben, csaknem tar fejével, kigyúrt izmaival, mint egy testőr. Ilyen nem az imádkozástól lesz az ember. Mit sportolt?

Birkóztam, még hajdúböszörményi éveimben, majd a Zalka-főiskolán is. Hatvannyolctól többször voltam dobogós az országos szabadfogású és kötöttfogású bajnokságokon, egészen egy nyolcvankettőben bekövetkezett sérülésemig. Persze akkor nem a százkilósok között versenyeztem, most ott indulhatnék, de a mai napig kondizom. Azért mert pap lettem, a földi dolgok még működnek, és a fizikai munka jól kiegészíti a szellemit.

A család mit szólt ahhoz, hogy az apa, a férj, katonai egyenruha helyett papi reverendát öltött?

Otthon mindenki csak azt látta, hogy tanulok. Hogy a katonai akadémián, vagy a hittudományi főiskolán, az nem foglalkoztatta őket különösebben. Azelőtt velem együtt költöztek, most én költöztem egyedül egy évre.

Mit érzett, mikor először öltözött reverendába?

Közelebb kerültem a Jóistenhez. Csodálatos érzés volt, egy nagy álom valóra válása, papi működésem megkezdése, egyházi tevékenységem kezdete. Máriapócson dr. Keresztes Szilárd görög katolikus megyéspüspök, négy társammal együtt, kézrátétellel szentelt görög katolikus pappá. Nagy öröm volt számomra, hogy jelen volt dr. Ladocsi Gáspár vezérőrnagy, katolikus tábori püspök is.

A püspök úr szerint, ezentúl önnek a szeretet, Isten és az ember szeretetét kell árasztania környezetére és a rábízottakra. Ön korábban csaknem három évtizeden át csak parancsokat kapott és adott. Nem túl nagy a kontraszt a parancs és a szeretet között?

Értem, mire gondol. Katonai egyenruhámon még a hadtápos jelzés van, és a szakma is hiányzik egy kicsit, belül azonban már más vagyok. Nézze, a pap éppúgy, mint a jó katona, állandóan készenlétben áll, állandóan szolgál és állandóan felkészül. Azelőtt sem „csak úgy” adtam a parancsokat, inkább megbeszéltük a tennivalókat. A katonai szolgálatot mindig is igyekeztem közös munkának tekinteni, most pedig már végképp nem engedhetem meg, hogy mérgelődjek, veszekedjek, türelmetlen legyek.

Az egyházmegyénél elfogadták társai?

Enélkül nem is jutottam volna idáig. Az egyháznak kiváló szűrői vannak és azok kifogástalanul is működnek.

Mi a feladata, hogyan telik egy napja?

Mindennap misét mutatok be a Fő utcai Szent Flórián görög katolikus templomban, hétvégén többet is. Mivel a püspökségi beosztásom állománytáblás hely, a püspöki titkári teendőket is ellátom. Kaptam három laktanyát – a Petőfit, az Irinyit és az Ady-ligetit -, ide legalább hetente egyszer el kell jutnom: a katonák keresztelésre, házasságra való felkészítését végzem, beszélgetek velük. Ma délelőtt például a tisztikórház egyik rendelőjét áldottam meg. Hetente kétszer járok a Pázmány Péter Hittudományi Egyetem posztgraduális kánonjogi képzésére, ugyancsak kétszer angolnyelv-tanfolyamon veszek részt a feleségemmel együtt, hetente három alkalommal pedig lejárok a konditerembe.

Nem irigylem. És megtudhatom, mivel közlekedik?

Káposztásmegyeren lakunk, így villamossal, busszal, metróval.

Utazás közben, gondolom, imádkozik.

Sokat imádkozom. Ha nagyon elmélyedek, előfordul, hogy továbbmegyek egy-két megállóval. Rendesen ki tudok kapcsolódni...

Nem szokott megdöbbenni, hogy milyen beszédeket hall a járműveken? Nem szokott rászólni a káromkodókra? Már csak azért is kérdezem, mert ilyen alkattal, izmokkal nem sok félnivalója lenne.

Nem. A döbbeneten már régen túl vagyok. A trágár beszéd, a káromkodás fizikai erővel egyébként sem győzhető le; nem mintha a szép szó többet használna, de gondoljon bele, milyen lenne, ha Krisztus katonájaként a bicepszemet mutogatnám a metrón a neveletlen fiataloknak. Imádkozom értük, és kérem a Jóistent, hogy bocsásson meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. De mindaz, amit lépten-nyomon látok, hallok, nagy fájdalommal tölt el, és arra ösztönöz: mindent tegyek meg azért, hogy ez ne így legyen az idők végezetéig.

MÁK FERENC

Nyírábrányban született 1952-ben, egy görög katolikus család gyermekeként. Apja rendőr, anyja betanított munkás volt. Mák Ferenc általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait Hajdúböszörményben folytatta, majd 18 évesen felvették a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola hadtáp-pénzügyi szakára. Hadnagyként avatták tisztté 1974-ben, csapatszolgálatát Marcaliban kezdte, majd az Üzemanyag-ellátó Központban szolgált, több beosztásban. Volt kiképzőtiszt, ellátási alosztály- majd osztályvezető, végül a központ parancsnokának ellátási helyettese lett. Közben – 1988 és 1991 között elvégezte a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát, majd 1993 és 1999 között, Nyíregyházán, a Görög Katolikus Hittudományi Főiskolát. Az 1996 óta alezredes Mák Ferencet idén augusztus hatodikán görög katolikus áldozópappá szentelték Máriapócson. A Katolikus Tábori Püspökség legújabb tagja nős, felesége vállalkozó, lányuk húsz, fiuk tizenkilenc esztendős.

Zilahy Tamás

Típus: 
Újságcikk
Tartalom dátuma: 
péntek, 1999, január 1 to péntek, 1999, december 31