Metafizika

Metafizika

A görög meta, 'után', 'túl' és phüsziké, 'fizika' szóból.

A létezők legátfogóbb tulajdonságairól szóló bölcseleti ágazat.

Tárgyát szabatosan először Arisztotelész (Kr.e.384-322) határozta meg, s a négyféle ok elméletének kifejtésével ő ajándékozta meg először rendszeres metafizikával a bölcseletet. A metafizika szó Arisztotelésznél még konkrét tartalmú, azt jelentette, hogy mint „első filozófiát” vagy „istentant”, a létezőkről és a legfőbb létezőről, Istenről szóló tudományt a fizika után kellett tanítani, ti. módszertanilag így tűnt helyesnek. Később az Arisztotelész-magyarázók úgy értelmezték, hogy a metafizika azt foglalja magába, ami túl van a fizikai létrenden.

Aquinói Szent Tamás (1225-1274) is így értelmezte, de hozzátette: Isten csak annyiban tárgya a metafizikának, amennyiben minden létező végső oka.

A nominalizmusban Guillemus Ockham (1285-1347) empirikus tudomány-eszménye kizárja a metafizikának mint tudománynak a lehetőségét. Az egyetemes fogalom tárgyi alapjának a feladásával megrendülnek a metafizika alapjai. Mivel az egyetemes nem reális létű, nincs értelme annak a kérdésnek, hogyan lesz az egyetemes egyedivé? Lét és egyed azonosak (I. Sent. 2, 6, P). De éppígy a különböző formalitások, a szubsztancia és járulék, valamint a lét és lényeg közti különbség, kizárólag fogalmi, nem valóságos. A tud-os értékében rnegfogyatkozott metafizika szerepét Ockhamnél a teológia veszi át.

Az újkorban sokan szívesebben használták az ontológia kifejezést. Immanuel Kant (1724-1804) újra alkalmazta: a metafizika az a tudomány, amely elvezet a látható dolgoktól az érzékeken túl lévőkig, ugyanakkor hitetlenkedve nyilatkozott arról, el tudunk-e jutni a lényegekig. A német idealizmus mindig szem előtt tartotta az emberi tudásnak ezt a korlátozottságát. Hegel sem tagadta ezt, sajátos fordulattal azonban azt vallotta, hogy éppen ez a lehatároltság és végesség tárja föl a végtelent: csak azért tudhatunk határokról, mert a határtalan fölfénylik a tudatban. A valamikori metafizika helyére a spekulatív logikát állította, amely az abszolút létről szóló elmélet.

A 19. század végi bölcseletek kerülték a metafizika kifejezést, helyette tudományos világnézet megalapozására törekedtek. Közben azonban erősödött a történelmi érdeklődés, sokan újra fölfedezték az antik és középkori metafizikát, így elsősorban az újskolasztika képviselői, akik azonban az egykori metafizikai hagyományt mindig valamelyik újkeletű rendszerrel mérik össze: Joseph Kleutgen (1811-1883) a „leibnizi-wolffi spekuláció”-val, Réginald Marie Garrigou-Lagrange (1877–1964) az úgynevezett common sense-zel, Étienne Gilson (1884-1978) a cartesianizmussal, Chanoine Fernand Emmanuel Joseph Van Steenberghen (1904-1993) a fenomenológiával. Joseph Maréchal (1878-1944) az újkantiánus indíttatású „transzcendentális módszer” segítségével megújította a tomista ismeretelméletet. Ehhez járul a heideggeri létproblémával való szembesülés, és így állt elő az új metafizika, képviselői Karl Rahner (1904-1984), Johannes Baptist Lotz (1903-1994), Max Müller (1906-1992), Gustav  Siewerth (1903-1963).

Az ontológia inkább a lét (Sein, esse), a metafizika a létező tudománya. A létező a legtöbb metafizikai rendszerben a lényegiséggel egyenlő, tehát esszencialista megközelítésben szerepel (esszencializmus). Utalnunk kell arra, hogy Aquinói Szent Tamás látásmódja szerint a létező lét és lényeg egysége (épp ezért a metafizika föltételezi az ontológiát). A másik döntő szempont: a létezőről a tudat, az ismeret tudósít. Az ismeret viszont mindig föltételez egyfajta a priori Isten-ismeretet, erre Isten-bizonyítások egész sora épül (Platón, Szent Ágoston, Szent Anzelm, Szent Bonaventura, Descartes, Leibniz és Hegel rendszerében egyaránt), és a tomizmus is föltételezi, hogy minden ismeret és jó végső látóhatára Isten. Így a metafizikától elválaszthatatlan az Isten-probléma (a természetes istentan). Még aki nem fogadta el az a priori Isten-ismeretet, mint Emerich Coreth (1919-), az is eljutott annak belátására, hogy a kérdezés lehetősége magába foglal, föltételez valamiféle előzetes tudást, a kérdőre vonhatóság látóhatára a határtalan, létnek és tudásnak az az egysége, amelyet vagy akit minden kérdésben újra megszólítunk és föltételezünk, és ez a végtelen lét: Isten. Ismereteink elemzése vezet el a létező belső összetevőinek különválasztásához is: lelkileg és testileg egyaránt lehetőség és megvalósultság kettőse vagyunk, ez a tapasztalat vezet el potencia és aktus megkülönböztetéséhez. Ismeret révén ki tudjuk mintegy vonni a dolgokból azt a „belső szót”, formai elemet, amely lényegüket alkotja, és amely az anyagi lehetőségek körül (meteria prima) azzá teszi őket, amik. Így jutunk el forma és anyag, az ember esetében lélek és test kettősségéig, amelyekre szintén érvényes az aktus-potencia viszony.

A metafizika ezekkel a fogalmakkal alapozza meg a természet (kozmológia), az ember (antropológia, pszichológia), a társadalom (szociológia) speciális létező-területeinek vizsgálatát. A hagyományos kérdések mellett sokan fölvetik azt a lehetőséget is, hogy a metafizikának foglalkoznia kell - a természetes létezőkön kívül - a mesterséges (ember alkotta) tárgyakkal, létezőkkel is, mint amilyenek a gépek, használati tárgyak, művészeti alkotások, és így egyfajta metafizikai esztétika alakulhat ki. A hagyományos metafizika nem tudott mit kezdeni a nyelv kérdéseivel sem, hiszen sem nem magánvaló, sem nem járulék. A kategóriákon - létező-tartományokon - belül ellentmondásos a viszonyok (reláció) helyzete is. Van olyan vélemény (pl. Ratzinger), hogy a viszonyulási lét (esse relativum) a létnek éppen olyan alapvető megnyilvánulási formája, mint a szubsztanciális lét (a „létezőség”). A történetiség is túlfeszítette az idő-kategória kereteit, hiszen az ember esetében nem egyszerűen tárgyi időről, hanem belső, alanyi időről beszélhetünk, nem beszélve arról, hogy a történelem hordozója nem az egyedi ember, hanem az emberiség. Egyén és közösség, szabadság és kötöttség kettősségeivel egyébként is mélyrehatóbban kellene számolnia a metafizikának. A marxista vádat, hogy a „metafizikus” a merevséggel, a differenciálatlansággal egyenlő, csak úgy kerülhetjük el, ha kiszélesítjük a változás kategóriáját is, jobban szem előtt tartjuk azokat a kettősségeket, amelyeket a hagyományos metafizika is ismert, de nem vett eléggé tekintetbe.

Típus: 
Etika és értéktan
Tartalom dátuma: 
hétfő, 2015, június 15